A bejegyzés eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

A szerkesztő belenyúlt alaposan, máskor nem érdekel, de most kimondottan örültem neki.
Érdemes megnézned azt a verziót is! Már a címe marha jó: Ráadásul a koncert.hu-s cikkben fel is fedte önmagát: a Pár nem más mint ő maga!

És akkor a boomerek elmentek
Halestorm + Black Veil Brides
koncertre az Arénába

Már a színpad elrendezés is furcsa volt az Arénában megszokotthoz képest. A négyzetalakú dühöngőnek mindössze az egyik hosszú oldalán voltak ülőhelyek, előttük a dühöngő, az előtt meg a színpad. A megszokott, ugye, hogy az egyik rövid végen van a színpad, és három oldalról vannak ülőhelyek. Ahogy felmértem, a rendelkezésre álló ülőhelyek megteltek, a dühöngő úgy háromnegyedig. Vagyis Magyarországon vagy nem ismert a fellépő, három zenekar, vagy nem eléggé kedvelt, vagy a nagyon gazdag nyári koncertszezon után elfogyott a közönség pénze. 

Az viszont tény, hogy mindazok, akik nem olyan tájékozatlanul és műveletlenül mentek a koncertre mint mi, azok hihetetlenül lelkesek voltak. A közönség átlagéletkora úgy a fele volt a mi négyesünk átlagosan ötvenkét évének..Ez nem rettentett el minket, mert csak öregek vagyunk, de nyitottak. 

A SZÍNPAD ÉS A KÉPE

Megoldom így egyben, mert a két látott koncerten gyakorlatilag ugyanaz volt a látvány. Nemesen egyszerű. Semmi tűz, semmi füst, semmi színpadi gépezet. Hátul dob, elől meg más sem, csak a zenészek. A hátuk mögött meg kinek-kinek a maga logója, mert mindkét együttesnek van ilyen. 

Illetve hazudok: a Black Veil Brides-nak ( a továbbiakban BVB) volt két gigantikus sámlija. Nem tudom másképpen hívni, és a Barátom Párja is így nevezte meg őket, amikor a koncert után megbeszéltük, amit láttunk és hallottunk. Sámli, mert dobogónak nevezni túlzás őket. Olyan maximum másfél négyzetméteres, kábé nyolcvan centi magas izék voltak, amikre a háromból két gitáros látványelemként időről-időre felpattant. Hogy ki volt méltó erre, azt minden bizonnyal a zenekaron belüli hierarchia döntötte el. 

A fények rendben voltak, semmi gigantikus magasság, semmi pokolbéli mélység, olyan kis átlagosan manapság már elvárható volt minden. Illetve a Halestormm alatt többször alkalmazták a vakítő fehér fény kidobását a közönség felé, s ez egy idő kellemetlenné vált. 
– Mindjárt előjön az eddig nem létező epilepsziám – mondta Szerelmetesfeleségtársam, aki tud kritikus lenni akkor is, ha nincsen igaza. De most igaza volt. 

A név o-betűje az együttes logója, az volt mögöttük, felettük a színpadon. 

Az együttes 1997 óta létezik, tehát nem újoncok a rockporondon. Nem ontják a lemezeket, eddig öt studióalbumuk, egy koncertlemezük és egy SP-jük jelent meg. A legutóbbi Back from the Dead címmel tavaly, 2022-ben. 

Már amikor belehallgattam, kik is ők, az első számnál feltűnt, rögzült és úgy maradt, hogy az együttes énekesnőjének, frontemberének valami elementáris rockhangja van. Elisabeth „Lzzy” Hale-nek hívják. (Nem kihagytam ki a becenévből az i-betűt, így írja.) 

Studiófelvételt hallgattam. Ami nem azonos a valósággal. A valóság jobb, erősebb, dinamikusabb, elképesztőbb.

Eleve úgy kezdődött a koncert, hogy Lzzy már a színpadon kívül énekelni kezdett (Raise Your Horns) úgy minden nélkül, majd bejött és ugyanúgy zene nélkül folytatta. Már amit akkor kaptunk igen ígéretesnek mutatta, ami ránk vár. Arról nem beszélve, hogy a hölgy nyakában egy gitár is lógott, jelezve, hogy nem csupán a torkát fogja használni. Aztán az acapella áváltott az egyik legslágeresebb, ütős dalukba (I Miss the Misery). Jó kezdet. Valami ilyesféle:  

A Halestorm gyakorlatilag Lzzy kísérőzenekara. S ami az együttes legfőbb erőssége az a gyengesége is. Egyfelől, mert ahogyan Barátom fogalmazott: 
– Ha a csajt kiveszed az együttesből, utána nem marad semmi. 

Ezzel arra utalt, hogy a Halestorm muzsikáját egyértelműen Lzzy hangja és előadásmódja emeli ki az átlagból. A hölgy hihetetlenel energiákkal él a színpadon. Elsősorban az a hihetetlen, amit a torkával produkál, s ahogy mindvégig bírja a produkálást. Mert Lzzy teljes torokből, meg még egy kicsit többől énekelt. Amit mindvégig elkerekedett füllel hallgattam, hogy ilyen lehet. 

Azonban, nem tudom hanyadik számnál feltűnt, hogy de jó lenne, ha nem énekelni ennyire. Hanem csak úgy, nem tele torokból, hanem a saját, normál hangján. Azt hiszem, ez a hatodik számnál (Familiar Taste of Poison) következett be. A dalt úgy a háromnegyedéig Lzzy a sarkaira ülve énekelte. 

Az jutott eszembe erről, hogy nem jó a szeretkezést orgazmussal kezdeni. Vagy ha igen, akkor folytatni kell máshogy a következőig. És pláne nem állhat csak orgazmusból. Ha érted, mire gondolok...

S itt tűnt fel még valami. A dalokat egyértelműen elsősorban a hölgy hangja adja el. Ahogy Barátom is fogalmazott. Nem önmagukban frenetikusak, hanem az énekhang teszi figyelemre méltóvá őket. Vagyis nem a kompozíció, nem annyira a hangszeres tudás, -megoldások. Emiatt mondta Barátom Párja, hogy: 
– Szerethető együttes. 
Szokott szarkasztikusan fogalmazni. Tud is. Nem tréfált azzal, amit mondott, a Halestorm tényleg szerethető. Jó hangulatot okoz, oda kell rá figyelni. De nem katartikus. Ehhez hiányzik valami. Azt hiszem, leginkább a dalok kompozíciójából. 

– Na, ő tényleg ott volt, nem mindennapit művelt – mondta Barátom a dobos, Arejay Hale szólójára.
Tényleg nem volt mindennapi. Eleve az nem mindennapi, hogy manapság egy rockkoncerten hangszeres szólóra vetemedjen egy formáció. Aztán, hogy egy rockdobos karibis ritmusokkal fogjon bele a legalább ötperces szólójába. Aztán sem, hogy a szólót hogyan is fogalmazzak, tapsolható ritmusokkal töltse meg. Tudod, amire megmozdulsz, nem csupán azt próbálod kideríteni, vajon hány keze van a pasinak. S még bohóckodásra is jutott ideje. (A linkelt videóban 25:52-nél mutatja be, mit is tud. Érdemes rápillogni, Bár a budapesti szóló nagyon hasonló volt, ott és akkor nekem az jobban tetszett, mint ez.) 

Mindezzel együtt bólogattam arra, amit kaptam, láttam és hallottam. Valóban szerethető a Halestorm. Na, akkor meg is hallgatom sorban a lemezeiket, kronológikusan visszafelé.

A koncert dalainak a sorát itt nézheted meg.

A zenekar legutóbbi, 2018-as Vale című albumát többször meghallgattam mielőtt eljutottunk a koncertre. Belehallgattam többe is, de ez fogott meg eddig leginkább. Vagyis a BVB-től többet vártam minft a Halestorm-tól. 

Rövid pisi- és színpadi technika szünet után következett tehát az együttes, akiktől többet vártam. S amiről már tudtam, hogy az énekesének, Andy Biersack-nek a hangterjedelme meg sem közelíti Lzzy-ét. De hát Hobót is már majd' ötven éve szeretjük. A rockzenében, tudjuk jól, nem minden a hang és a hangszeres tudás. 

Az első két számot, amit a BVB eljátszott, nem ismertem. Most sem ismerem. Mondom, miért. 

HANGOSÍTÁS

A koncertjegyek árai az égben vannak, stadionos koncert húszezer forint alatt már tulajdonképpen nem is létezik. Ezért is elképesztő, amit mostanában többször is tapasztaltam a hangosítás terén. 

Értem én, hogy nem egyszerű dolog a mindenféle alakú, kiképzésű arénákat, stadionokat belőni, úgy, hogy mindenhol pöpec legyen, ami hallatszik. Olvastam interjút hangmérnökkel, aki magyarázta is miért. Többek között, hogy egészen máshogyan szól minden egy üres, egy félteli vagy egy teli csarnokban. És amikor belövik, nem lehet tudni, mennyien lesznek... Ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi. Értem. Megértem. Csak már bocs', de fizető közönségként leszarom.

Ha fizetek, nem keveset, akkor minőséget várok a pénzemért. Én, a közönség megteszem a magam részét, elvárom, hogy a szerződés másik végén levők is tegyék meg a magukét. Ha nem képesek rá, akkor szerződést szegtek. Pont. 

Valahogy nem tudom elfogadni, hogy egy koncert élvezhetőségének zsákbamacska-kategóriának kell lennie. S ha nem sikerül a hangosítás, hm, na bummm, én, a közönség így jártam, ilyen az élet. 

A BVB úgy szólt szarul, ahogy volt. Nem vacakul, nem rosszul, nem csapnivalóan: szarul.

Lehet, hogy csak ott, ahol mi ültünk (volt már ilyen az MVM Dome-ban is: nekünk fájt a basszus, nem hallatszott az ének, máshol ülők meg azt mondták, cd-minőségű volt), de má' bocs' megint, engem az nem érdekel, hogy Kovács Ede és Szabó Lukrécia mit tapasztal a másik szektorban, én ott akarom hallani, amit hallani akarok, ahol ülök! 

Szóval BVB. A Pár úgy fogamazott a koncert után, bár közben is veszettül cválta a fejét, hogy: 
– Mintha két, nem azonos tartalmú YouTube-videót indítottak volna el...

Teszem hozzá, azt a két videót is valami gyehena rendszeren keresztül hallgatom. Mert ha jó szól, hát kihallom, ha el tudom különíteni, amit ki akarok hallani. De az énekes végig alig hallatszott. S nem csupá az első két számban csúszott így szét a muzsika, hanem végig ilyen volt. 

A magam részéről úgy a második szám közben távoztam volna, élvezhetetlenség okából. Aztán a harmadik számnál mintha valami helyreállt volna, de lehet hogy csak azért, mert az ismertem (Wake Up). Aztán megint elment az egész a fenébe. S ez így véges végig. 

FURCSA VOLT...

S valahogy furcsa volt az egész. A kissámlin túl is. A hangról tán nem a srácok tehettek, ebben az alcímben spongyát rá! 

Már a kezdet is... Sötét színpad, muzsika kezd szólni. Egyértelműen felvételről. A setlist.fm-ról tudom: Opening Title (Theme From Sweeney Todd) a címe és egy Stephen Sondheim nevű úriemberhez kötődik. Hogy ki ő, és mi ez a muzsika, nem tudom. De nem volt rövid. 
– Hans Zimmer koncertjére jöttünk? – vigyorgott... oppárdon, nőről van szó, mosolygott rám a Pár. 
S amikor elkezdődött a tényleges koncert, nem éreztünk, hogy bármi az Opening-hez kapcsolná... 

Aztán furcssaság még: a rockkoncert persze, látvány is. Egyfelől ezzel technikalilag baj nem volt. Erről fenteb írtam. Nem nyűgözött le, nem vágott a földhöz, de nem volt vele baj.

Az sem baj, ha a zenészek színpadi mozgása megtervezett, van ilyen cirkusz is (pl.a KISS). A BVB esetében volt bőven mozgás a színpadon, rohangált az énekes, rohangált a három gitáros. Csak éppen azért rohangáltak, hogy ne legyenek egy helyben. Nekem az egész manírosnak tűnt. 

Miképpen nem tudtam lelkesedni a nyuzega énekes köldökig gombolt ingéért, meg ami alatta volt, azért sem. De ez legyen az orientációm és az egyéni ízlésem problémája. (Erről persze Szerelmetesfelségtársam jut az eszembe. Aki meg lehet, Andy Biersack-nak nem tetszene.)

Aztán nem értettem/tük azt sem, minek mászkált a dobemelvényhez a három gitáros és az énekes minden egyes szám után? Megálltak a dobogó előtt, háttal a közönségnek, kicsit mindig úgy is maradtak, aztán jöttek vissza játszani. Imádkoztak? Sátáni jeleket rajzoltak a mellükre? Kicsit az arcukra húzták az oxigénmaszkot? Akkor beszélték meg, mi a következő szám? Konstatálták, hány óra van, mennyit kell még játszani?

Aztán még furcsaság. A BVB egy óra muzsika után elköszönt és csá', ki is ment a színpadról. Én annyira nem bántam... De kicsi kapacitálás után, amit a színpadon égő fények hatására a közönség nem hagyott abba, visszajöttek. És játszottak még fél órát.
– Hm, s akkor ez mi a franc volt? 

Az Arénában elhagzott dalok listája.

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg szerkesztett változatban

E koncert ajánlásaként ezt írtam a koncert.hu-ra.

A két együttes párosítása látszólag popcsizma a fajsúlyos jazzrock asztalon, mert vajon hogyan vethető egybe a szinte diszkós Sunshine Day a Valentyne Suit-tel?

A felszínkarcolgatáson túl és a dallamos, slágeres Sunshine Day mögé is tekintve megállapíthatjuk, hogy annak ellenére, hogy eltérő stílusú és hangulatú muzsikát produká a két együttes, mindkettő igényes, összetett zenével állt és áll a mai napig a közönség elé. Tulajdonképpen a Sunshine Day egyfajta fiaskó az Osibisa életében. 

Az Erkel Színházban pedig az, hogy rock szóljon a falai között. Bár volt már rá példa, több ízben is. Nyár elején itt adott közös koncertet a Manfred Mann's Earth Band és Jon Anderson, a Yes egykori énekese. Az a koncert is A Nagy Generáció-sorozat része volt. (A Rockinfo oldalán remek beszámoló jelent meg róla Jozé billentyűzetéből, aki a félsikerről beszámolt.) De 2016-ban a Solaris zenéjével mutatták be ugyanitt a Marsbéli krónikák című táncszvitet. De 2001-ben it adott nagy sikerű életműkoncertet Presser Gábor. S ha már Presser, akkor mindenképpen meg kell említenem A próba című balettet, amelynek zenéjét Bach mellett szintén Presser írta. Szóval nem idegen az Erkeltől a könnyű műfaj. Amennyiben a fent említettek könnyűek. S amennyiben az Osibisa és a Colosseum könnyű. 

Szóval összerakták ezt a két zenekart egy koncertre.

Pár héttel a koncert előtt upgrade-delt plakátok jelentek meg a hirdetőoszlopokon. Minden maradt rajta a régiben, csak kaptak egy új információt a csökkentett helyárakról. Nem jó jel. Úgy fest, az afro-jazz-progresszív rock nem foglalkoztatja a budapestieket.

Vagy annyi világsztár volt már idén nálunk, és még annyi naprakész koncert lesz, hogy másodlagos frissességű sztárokra, hiába is aktívak manapság is, már nincsen fizetőképes kereslet. 

Végül olyan háromnegyed ház előtt kezdődött a koncert. Nem csüggesztő, de azért szomorú látvány volt. A színpadot nem takarta semmi. A nézőtérre lépve ott állt teljes puritánságában a közönség előtt. Semmi nem utalt arra, hogy a látvány terén bármi különlegesség várja a nagyérdeműt. S amit a színpadkép ígért, azt bizony meg is tartotta mindkét zenekar koncertje alatt. Még a világítás is több volt mint puritán.

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)

Mondjuk ez a 

előadása alatt pont semennyire sem érdekelt. Mindjárt mondom is, miért nem.

Nekem meglepetés volt, hogy ők kezdtek. Értem én, persze, itt nem volt előzenekar, meg főzenekar, ahogyan ezt az Eventim jegyvásárló oldala világossá is tette, de azért a sorrendiség mégis csak jelent valamit. Legalább egyfajta népszerűség megítélést. Amit, most picit előre futok, egyébként teljesen jól mértek fel a szervezők: az Osibisa produkcióján lelkesebb volt a közönség. Ami a muzsika könnyebb befogadhatósága miatt valamelyest érthető is. Vagyis a sorrendválasztás tulajdonképpen jogos volt. 

Szóval csak akkor tudatosodott bennem, hogy a Colosseum muzsikáját halljuk előbb, amikor a minimális csúszással a zenészek a színpadra léptek. Valahogy nem bántam, hogy így történik, őket jobb pihentebben hallgatni. Mert ugye a Colosseum jazzrock, progresszív rock.

S most kellene érdemit mondanom a koncertről. Nehéz lesz. Azért lesz nehéz, mert már a koncert alatt megfogalmazódott bennem: az egész olyan volt mint egy gyönyörű szeretkezés, bizsergető, vérrobbantó vággyal, többszöri csúcsponttal, folyvást újra és újra kezdve. Egy olyan együttlét, amelyben minden hang, minden mozdulat, minden érintés azt mondja: jó együtt, végtelenítsük a pillanatot, húzzuk a gyönyört, élvezzük és élvezzük egymás látványát, közelségét, társaságát ! S most képzeld el mindezt zenében, muzsikus, közönség viszonylatban! 

S azért nehéz erről a koncertről beszélnem, mert nagyon-nagyon kevés olyan előadást hallottam eddig, amelyet az első hangtól az utolsóig feszülten figyeltem. A közelmúltból a Mandrake Moon Garay téri és a Godfater múlt heti, Budapest Parkos előadása ilyen. De befutó még a Keep Floyding és a Nick Mason's Saucerful of Secrets is. 

Tegnap este ülve gyönyörimádkoztam, táncoltam, játszottam basszusgitáron, és/vagy ütöttem a dobot, szárnyaltam vagy zokogtam a szaxival.

Most is, amikor írom ezeket a sorokat, a Valentyne Suite koncertverziója sír a fülembe: éppen Mark Clarke szavak nélküli éneknél tartok, meg az utána való szaxi-szólónál. S bizony azon kaptam, hogy megálltam az írással, oda kellett figyelnem a muzsikára. Barátom, ez valami zseniális! Csak amit hallgatok, az éppen nem a tegnapi felállás muzsikálja. Keresek egy olyan verziót,amit a tegnapi ötös játszik. Na, jó, négyes, mert a frontember, Chris Farlowe nem szerepel ebben a kompozícióban. Na, találtam is egyet! Igaz, a hang nem annyira jó, de ez áll legközelebb ahhoz, ami tegnap is elhangzott. Légy tehát elnéző, és áldottá válsz! 

Ők jöttek be a színpadra: Dave "Clem" Clempson (gitár), Mark Clarke (basszusgitár), Chris Farlowe (ének), Kim Nishikawara (szaxofon), Malcolm Mortimore (dob), Nick Steed (billentyűs hangszerek).

Nem tudok senkit kiemelni a muzsikusok közül. Egyfelől mert az a kimagasló zenei tudás, amivel végigjátszották a szabott másfél órát, valami elképesztő volt. Másfelől: amihez nyúltak, színarannyá változott. 

Azért, hogy ne legyek elfogultsággal vádolható, valalmit csak szóvá teszek, hogy kihívjam magam ellen a sorsot: Farlowe már nem fiatal. Semmi baj nincsen a hangjával. De régebben betonbunkerek szétrobbantásra könyörögtek neki a licencéért, olyat énekelt. Mára elismerőn bólinthatuk, bizony még mindig cefet jó hangja van. De a betonbunkerekre már nem veszélyes. 

Az utolsó szám után a közönség felállt. Tapsolni. Visszatapsolni. Majd amikor a zenészek visszajöttek, elégedetten visszaült. A Colosseum nem állós zene. (Bár ülve meg sokszor nem tudtam magammal mit kezdeni, amikor elragadott egy dallam, vagy a ritmus. MIndenesetre nem az első koncert volt, ahol nem bántam, hogy ülünk, meg azt sem, hogy koncert után Füsti nevű kis Yarisunkba helyezhettük be a fenekünket.) 

Az utolsó hang után csak néztem magam elé, hogy vajon milyen belső késztetés, ihlet, tudás kell ahhoz, hogy valaki ilyen muzsikát komponáljon és játsszon? Minden megeröltetés nélkül, szemmel láthatón örömből. Szerelmetesfelségtársam fészkelődni kezdett, jelezve, hogy azért nyújtozna egyet, meg ideje megnézni a büfét is. 

A Colosseum koncertje után többet elhagyták a színházat. Nem csupán dohányzáshoz vették fel a kabátjukat. Ezt onnan tudtuk, hogy magunk viszont így cselekedtünk. Illletve két hónapja nem dohányzó kedvesem kikísért engem. Üdítő és tökmagos perec a kezünkben (udítő 900 HUF/db, 0,33-as, perec 1000 HUF, másfél tenyérnyi, viszont vastag tésztájú; kávét nem ittunk, 900 HUF/presszó, pedig a későbbiekre való tekintettel, lehet, kellett volna), és odakint konstatáltuk, hogy a színház bejáratából sugárirányba távozik a közönség egy része. 

Volt bennem empátia, bár még kíváncsi voltam a folytatásra. Annak a biztos tudásnak a birtokában, hogy bármit tesz az Osibisa, ezt überelni nem lehet. Csak nagyon más műfajt játszva lehet győzni, mert akkor a zenei minőség más megítélés alá esik. 

Nem mondom, hogy az életemből hosszú éveket az Osibisa lemezeinek a felkutatásával és a megtaláltak lukasra hallgatásával töltöttem. Már csak azért sem, mert amikor eszembe jutott nosztalgiafaktorként, hogy tényleg, ők is léteztek, úgy tizenöt éve történt ez, s az már az internet korszaka volt,. S amikor az eszembe jutottak, hát az addigi életművet, ahogy volt, kompletten lehúztam egy fájlmegosztóról. S igazából akkoriban tudatosodott bennem, hogy az Osibisa nem egy angol-ghánai csikidam-formáció (bár kétségtelen, hogy Robiék legjobb pillanataiban van/volt valamelyes hasonlóság), hanem annál sokkal több, sokkal finomabb, izgalmasabb muzsika. 

Osibisailag teljesen elveszett a tizenöt évvel ezelőtti diszkográfia-lehúzás előtt sem voltam. Nekem nem volt tőlük muzsikám, de Pipi barátom lemezei között kettő is volt. Jó kis indiai kiadásban. A '74-es Osibirock és a '76-os Ojah Awake. Azokat a lemezeket sem hallgattuk sercegősre, de néhányszor azért forogtak a lemezjátszón, meg el is kértem őket, hogy csendes magányban is műélvezhessek. 

Az Osibisa-ról ezerszer leírták már, hogy tulajdonképpen a világzene előfutára voltak. Nekem leginkább talán Santana zenéjének a hangulatával passzítható. (Santana persze több mint testhosszal rájuk ver.) De nagyon bizonytalan ez a párhuzamom, nem biztos, hogy egy határozott kritika esetén is állva marad. 

A Colosseum után voltak kétségeim az Osibisával kapcsolatban. Egyfelől, hogy mennyire fog a fotósomnak tetszeni. Másfelől, hogy mennyire fog nekem. Mert mit lehet még hallgatni katarzis után? S mennyire vagyok nem fáradt, hogy egy ilyen összetett másfél óra után még afrikai hangtömkeleget is befogadjak? 

Nem húzom az időt. Az Osibisa nagyon hangulatos, egyáltalán nem egysíkú, izgalmas ritmusú, tapsolható, énekelhető muzsika. Az Erkel közönsége vette is mint a cukrot: énekelt, tapsolt, amikor énekelni és tapsolni kellett. 

Tízen voltak a színpadon, két hölggyel, az egyik úgy néger-táncolt mint a csuda („Naponta csak tíz percet kellene ezt csinálnom, és nem beszélhetnél a zsíromról!” – mondta SzFT, és én máris vágyakozva gondoltam a zsírjára.), a másik viszont csinosabb és jobb hangú volt, de olyan darabos mozgású mint a prágai gólem. Vagy mint amilyen Tina Turner volt.

A zenekaron végigtekintve szemmel látható volt, hogy tekintettel az életkorokra itt bizony alig van esélye az eredeti tagokkal találkozni. Talán ha ketten... De egyébként ők sem. Aztán betámogattak egy ugyancsak rossz állapotban levő gitárost, aki a háttérben leültettek egy székre, ő gitározott, de különösebbn senki sem foglalkozott vele. Ő viszont annyira beleélte magát abba, amit csinált, hogy elfelejtette, mennyire rozoga, és felállt, úgy játszott tovább. Van feltámadás! 

A lényegről is szólnom kell. Nem volt rossz a koncert. A zenekar mindent megtett a hangulatért, sikerült is mind előállítania, mind mesterségesen fokoznia. Számunkra a probléma abban állt, hogy bár az egész szépen és jól szólt együtt, ha az egyes hangszereket nézem, bizony a fekete kollégák (illetve mit beszélek: az Osibisa mai tagjai közül, gondold el, a billentyűs, a kongás és a basszeros fehér ember! Ellen-BLM.).a fasorban sem voltak a Colosseum-hoz képest.  A viszonyítás miatt némileg kínos volt ha szólólehetőséghez jutottak. Nem azért mintha rossz lett volna a zene, amit produkáltak, egyáltalán nem volt az, csak éppen az előzőekhez képest bizony szegényes volt. Olyan kis semmilyen. SZFT azt mondta a muzsikára is, hogy számára túlságosan kiszámítható, bulimuzsika.

Az Osibasa ma tulajdonképpen úgy az Osibisa, hogy az is, meg nem is. Egyetlen eredeti tag sem játszik már az együttesben. Ha úgy akarom ez már csak tribute zenekar, amelyik az egykori anyaegyüttes dalait játssza. Ám ez nem lenne teljes mértékben igaz, ugyanis az Osibisa nem csupán nosztalgia-zenekar, hanem ha nem is nyakra-főre, de jelentet meg új anyagokat is, legutóbb 2019.ben, és ezeken az anyagokon a zenekar egykori lelke, Teddy Osei is aktívan közreműködik. Csak a koncerteken már nincsen ott. 

Mondom, igazából semmi baj nem volt azzal, amit láttunk és hallottunk. Tényleg. Akkor sem, ha ez az Osibisa nem az az Osibisa, amit magamnak feltennék. Nincsen vele baj. Csak nem az én muzsikám. Hepimjuzik, leegyszerűsítve a dolgokat. Ismétlem, rajtunk kívül, ahogyan a másfél héttel ezelőtti Presser-koncerten is, mindenki önfeledten tapsolt. 

Illetve... Nem tudom, mi lehetett az oka, de feltűnt, hogy többen felálltak és elhagyták a nézőteret. Simán lehet, hogy csak a megfelelő járatokat akarták elérni. A koncert elvileg 20 órakor kezdődött, és két teljes értékű, másfél órás etapból állt. Az tesók közt is három óra. Meg a szünet. Még akkor is, ha nagyon emberléptékű talán fél óra sem volt. De ez akkor sem kevés idő. Tűnődtünk azon is, van-e összefüggése a távozásoknak az életkorral? Mert hogy bár voltak nálunk fiatalabbak, de azért mi a fiatalok közé tartoztunk. Legalábbia SzFT. 

Több mint egy óra muzsika után SzFT türelmesen ásítozott, én pedig azon kaptam magamat, hogy sehol, semmilyen szinten nem érint meg, amit hallok, látok. Pedig az összes Osibisa-muzsikusnak kitárom a lelkemet, sem kritikus nem voltam, sem azt nem mondhatom, hogy nem vártam a koncertjüket. Ahogy mondtam, attól jobban féltem, hogy a Colosseum nem fog tetszeni. Azt nesze! S mert lett az ásítás, meg az érdektelenség, udvariasan felálltunk, és meghagytuk az Osibisa-t a mulatni vágyó és tudó közönségének. Mert mondom, rengetegen és szemmel láthatón élvezték. 

Colosseum 11/10
Osibisa: 6/10

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta (www.martassist.hu)

A cikk eredetileg a koncert.hu oldalán jelent, szerkesztett formában és sokkal kevesebb képpel

Presser meg gyerekkorom óta az egyik kedvenc zeneszerzőm, billentyűsöm, mitöbb, énekesem. Egy időben (s na, ez tényleg régen volt, vagy negyvenkét-negyvennégy éve) még az Ifjúsági Magazinból kivágott fotóját is hordtam a mellemen, a szívem felett. D aztán Balogh Vera néni (orosz-matematika), akit magunk között csak Ursulának hívtunk a Dr. Bubó asszisztensnőjével való hihetetlen hasonlósága miatt, megállított az iskola folyósóján és megkérdezte, mennyit fizet nekem ezért a Presser? Én meg elgondolkodtam. Azóta nem hirdetek senkit magamon. Vénségemre a jelvények hordása helyett blogot írok, és így hirdetem, akinek a munkáját kedvelem. S Presserét kedvelem. Az utóbbi években bizonyos fenntartásokkal. De ezt a koncertet nagyon-nagyon vártam. 

Mert Presser (kevés kivételtől eltekintve) amihez nyúl, az arannyá válik. Majdnem bárkinek írja is a dalokat. (Egyvalaki volt csak, akinek szerintem csapnivalóan unalmas lemezt írt, meg egy, akinek nem ütött, csak hallgatható volt a lemeze. Meg egy saját, amire az első négy toronymagasságból nézett lefelé.  A nagy számok törvénye alapján ilyen is kell. Minden más egyszerűen nagyszerű lett. S akkor itt lett ez a régen várt koncert... Koncertsorozat.

ELŐVÁRAKOZÁS

Egy dologban azért vitatkozom Pici bácsival. Ő nagyon szeret vendégeket meghívni a koncertjeire. Tény, hogy jobbára olyan vendégeket hív meg, akivel dolgozott együtt, akiknek dalokat írt. Vagyis egyfajta promóciónak is használja a koncertjeit, hogy bemutassa, utoljára kivel alkotott, milyen nagyot. S persze jobbára kedvelve is vannak, akiket meghív. 

Csakhogy Pici bácsi (ezt többet nem mondom, nem írom, mert a koncerten kiderült, nem szereti a Pici nevet; bácsival meg különösen rühelli) nem koncertezik sűrűn. Rohadtul nem gyakran lehet őt színpadon látni. Éppen ezért a magam részéről örvendek, ha látom és hallom őt. Ha őt látom és hallom a színpadon. Ha a meghívottjaira leszek kíváncsi, elmegyek (vagy nem) a koncertjükre. Még ha kedvelem is őket, egy Presser-koncerten Presserből megy az idő, amíg őket hallgatom, nézem. Amíg az történik, hogy nézem és hallgatom őket, kiesek a Presser-koncertből.

Szóval lehet, hogy Presser Gábor szereti a vendégeit promotálni, de én meg azt szerettem volna, hogy ezen a Még 1 Főpróbán ne tegyen ilyet! Majd meglátjuk! Ahogyan a vak is mondta. 

ELŐJELEK

Az Arénában már nem egyszer voltunk. Nem néztem meg pontosan hová is szól a jegyünk. Hát kiemelt állóhelyes jegy volt. Ülőhellyel, ahogyan az manapság nem egy rockkoncerten előfordul. Ezúttal bölcs előrelátás volt. 

Viszonylag korán érkeztünk, aminek a legviztosabb jele az volt, hogy senki nem ált a büfénél. Szerelmetesfelesgétrásam rámnézett, én bóintottam.
– Igyunk! 
A pult mögött rengeteg fiatal állt. Odaléptünk a legközelebbihez. Aki átküldött a pár lépéssel odébbi három leányhoz. Akik szemlátomást életükben első alkalommal voltak pult mögött. S akiktől megtudtuk, hogy csapolt sör nincsen. Csak dobozos van. Ugyannyiért: egyezerkétszázkilencven darabja. IPA? Az nincsen! Hát milyen van? Csak a sima? Mi a sima? Ja, ez... Jó, legyen! Kislányok repohárba töltik a dobozos sört ezerkétszázkilencvenért. Az egyik rutinos, a másik nem. Annyira nem, hogy a sör felhabzik, és ő rögvest, lehúzza a habot. A dobozos sör tartalmáról. Ne felejtsd, csapolt nincsen! 

Kértünk még egy pattogatott kukoricát is. A sör nem volt hideg. Kicsit volt hűvösebb a szobahőmérsékletnél. A pattogatott kukorica apró volt, jónéhány túlpattogottal, és nem akkor pattogtatták, nem volt ropogós. 

Aztán perceken belül kiderült, hogy az eddigi, heyi szokásokkal ellentétben csak a földszinten van lehetőség a dohányzásra, itt, a kiemelt állohelyes szinten, ahol a szobahőmérsekletű dobozos sört isszuk, annyiért, amennyiért, az aprószemű, állott kukoricát esszük, nem lehet kimenni elszívni egy cigit. Fel kell mászni a földszintre, nem kevés lépcsőn. 

A jegyünk a küzdőtér közepére állított színpad melletti egyik oldal negyedik sorába szólt. Úgy tíz méterre voltunk a mindenek közepére állított zongorától, ahol vélhetően Presser Gábor állni fog. 

S valahol ilyen lett a koncert is: nagyon jó helyen ültünk, ahonnan langyos sörrel és aprószemű kukoricával néztük, hallgattuk, amit nézhettünk és hallgathattunk. A látványra és a hangzásra semmi panaszunk nem lehetett. Na, jó, a hangzásra nem...

VISSZAFOGOTT ROCKVURSTLI

Gondolkodtam mi is a legjobb szó az előadás egészére. Mert ugye, kapásból azt mondanám, hogy a magyar rock egyik legnagyobbjának a koncertje az rockkoncert. Akkor is, ha idén hetvenöt éves. S persze rockdalok szóltak. Olyan kísérőzenészekkel, mint például Sipeki Zoltán, Borlai Gergő, Szebényi Dani (őket két napja láttuk egy egészen más koncerten) vagy az Amadindás Holló Aurél. 

A színpad-dobogó viszonylag szűknek tűnt, ahhoz képest, hogy mennyi, de mennyi hangszert zsúfiztak össze rajta. Szerelmetesfelségtársam körbe is járta, és fotózott rendesen. Hangorgia ígérkezett. Legalábbis a hangszerek számából ítélve. Meg persze Presserből kiindulva. 

A koncert úgy kezdődött, hogy egy tarka ruhás, bazári tömkeleg vonult be a csarnokba, a középpontjában egy triciklit tekerő Presserrel. Miközben valami cirkuszos muzsika szólt, a Gyöngyhajú lány vezérdallamával.

A tömkelegben ott voltak a percek múlva a színpadon álló zenészek, s muzsikálva vonultak a megjelenésükben a Hair-t idéző zászlólobogtató, táncoló fiatalok között.

Aztán Presser és a tömkeleg fiatalok megálltak a színpad legtetején, körben, háttal a közönségnek, mintegy imakörben és megszólalt akapellául a Ha eljönnek az angyalok.

Egy dalt követőn (egy szál zongorás, vértelenül megszólaló Fiú) a tömkeleg útra kelt a színpad körül, mentek, mentek, rohantak: Menni kéne. Vagy negyedórás verzióban, benne az Ezüst nyár, a Hírdetés, az Ígéret földje és a Zoránnak írt Alszol a vállamon motívumaival.  De a motívumokból nem lett dal, motívumok maradtak. Viszont a tömkeleg az Ezüst nyár alatt nyári tevékenységeket imitált, pantomimban: úszott, kerékpározott, futott, ilyesmiket művelt.

S így tovább: a tömkeleg rendszeresen meg-megjelent , énekelt, táncolt, mászkált a széksorok között, a Bummm! című, idén ötven éves, klasszikus albumról szóló etapban az akkori egykori LGT-tagjait mintázó bábucskákat mozgatott, mindenhol ott volt. Amikor éppen nem, akkor csupán Presser Gábor és az éppen aktuális vendége volt a színpadon. (Igen, voltak vendégek.) 

Rockcirkuszt nem írok. Azért nem, mert inkább csak bazári forgatag volt, ami a cirkuszra felhívja a figyelmet. Másfelől egy cirkuszos dal sem szólt (pedig az LGT-nek volt több is), harmadfelől meg, mert a rockcirkusz kifejezesét a KISS a budapesti koncertjével teljesen lefoglalta magának a kifejezéstáramban.

VENDÉGLISTA

Hát, amitől tartottam, bekövetkezett. Egyik oldalról sajnos, a másik oldalról nem sajnos. Erről lett szó.

Sena Dagadu (Csak a szerelem, Miért fáj a szív): az Irie Maffia énekesnője jó énekesnő. Ugyancsak jelen van a színpadon. Majdnem olyan jól énekelte el Katona Klári dalát, ahogyan az eredetileg szólt. S ez nem kis dolog.

Falusi Mariann (Ez a válasz, Ha volna szíved, Várlak, Ne szeress engem): óriási óváció köszöntötte,amikor Presser a színpadra hívta. Révész számának a műsorba illesztése telitalálat volt, vidám, pattogós muzsika, jól énekelhető, énekeltető. A tömkeleg nyüzsgése itt még jól is mutatott. Kovács Kati daláról megoszlottak a véleményeink SzFT-vel: nekem tetszett, Mariann hangja pompásan illett hozzá, SzFT szerint túlcizellált lett a dolog. Abban viszont megegyeztünk, hogy Bill Ne szeress engem-je egy szál zongorával bizony nagyon nem adja vissza a dal eredetijének a dramaturgiáját. Ráadásul két napja, a godfater konertjén az együttes és különösen Szebényi Dani előadásában olyan elementáris volt a megszólalása, hogy azt visszadni nem lehet. Nem az énekkel volt a baj, minden hang a helyén volt benne, csak valahogy nem ütött. Mindössze szépen szólt. 

Vitáris Iván (Ivan @ the Parazol) (Gyere, gyere ki a hegyoldalba, Ő még csak most tizennégy): 
Bevallom, nem tudtam mit kezdeni Iván jelenlétével. Nem tudtam hogyan Presserhez és LGT-hez kötni, semmilyen szempontból. A színpadi jelenétét nem jelenlétnek, mindössze szerepnek éreztem. S bár az egyik általa énekelt dal sem igényel különleges kvalitásokat, nem is volt velük baj, de nem is ütöttek. 

Rúzsa Magdi (Nekem nem szabad, Egyszer): Magdi az Magdi. Szép és gyönyörű hangja van. És természetes. Kedves. Nem is játszotta túl a vurstliban betöltött szerepét. A hangja és az előadásmódja levesz a lábamról. 

A vendégek tehát, Rózsa Magdi kivételével nem a saját-saját dalaikat énekelték. Legalábbis így tudom. Mármint amik úgy sajátok, hogy Presser kimondottan nekik írta, és nem valaki más után coverkednek vele. Hogy mennyire volt indokolt a jelenlétük... Nem tudom. Iváné számomra semmiképpen sem volt az. A három énekesnő háromképpen eltérő, gyönyörű hangja teljesen rendben volt. Alapvetően nem volt bajom a vendégekkel. A Ne szeress engem-et hagyuk. Lehet velem vitatkozni, persze, hogy lehet. Meg azzal is, hogy én csak Rúzsa Magdinak örültem, de tőle is az Egyszer-nek. Falusi Mariannt és Sena-t elfogadtam, Ivánt elviseltem. 

KONCERTKONCEPCIÓ

Mert olyan is volt, persze. Hogyne lett volna, kellett lennie, ha egyszer rendezője is volt az este látványának. Mégpedig Novák Péter volt az. Aki az utolsó előtti két számban fel is jött a színpadra a kórusba, bohóckodni. 

Szóval: koncepció... Próbáltam elkapni az összekötő szálat. Hogy vurstli, meg zene, hippik, cirkusz, meg hangulat. Az elején még csak-csak. A Menni kéne alatt elrendeztem magamban, hogy tekintettel a tömkelegre, egyfajta koncertszínházas heppeninget fogok kapni. S nem csupán az lesz, hogy néha nem is a zene, hanem a látvány lesz a lényeg (vö.: KISS), hanem talán a koncepció is kialakul a végére. Előre bocsátom: nekem nem tett ilyet, a színházasdi mindössze látványelem maradt. 

Na, most. Egy rockkoncerten vagyunk, amely vastagon színházelemekkel kezdődik, csilivili, tattarammm, pezsgő nyüzsgés, forgás, zászló, szalag, dob, trombita, fények, minden... A zene az elején még paszolt is valamelyest ehhez. Később már nem, vagy csak eseti volt a passzolás. A koncepció-fonalat a rengeteg zenekar nélküli nótánál veszítettem el. 

S itt nehéz megfogalmaznom, milyen benyomásaim támadtak, s miből alaklult ki az összességük.

Mert az van, hogy a zene roppant kifinomultan, intelligensen szólt. Apró, pasztell színekkel, rengeteg, kicsi csengéssel-bongással, aprólékosan, cizelláltan. A Fiú, mondom, egy szál zongorával ment. Na, újra: egy szál zongorával. Nem volt rossz. Csak éppen a lényege veszett el. Ahogy az intelligens csengés-bongás a Menni kéné-t is annyira átértelmezte, hogy nekem ki is herélte. De próbáltam a koncepcióba szuszakolva menteni, amit hallok.

Azt, hogy igazi rockzenét fogok hallani, azt a Rozsdás szög hangzása verte ki végleg a fejemből. Dacára Borlai és Szebényi jelenlétének. Mert ha a Rozsdás szög úgy szól, hogy SzFT-nek egy idősek otthoni teadélután jutott az eszébe róla, akkor van baj. S ez esetben nem SzFT ítéletével. Félreértés ne legyen: minden hang a helyén volt a muzsikában. Csak élettelen volt. 

Úgy a koncert felénél kivonult a zenekar, s maradt Presser és jöttek a vendégei. Meg ott volt a zongora. Néha még be-betévedt a többi zenész is, de jobbára így ment tovább a muzsika. 

Volt egy pont, amikor SzFT a vállamra hajtotta a fejét, becsukta a szemét és szundikált Az Elfáradt dal közben elfáradt. Mert az már a sokadik zenekar nélküli, csendes dal volt. De bizony még az eredetileg nem csendes dalok is csendessé váltak ezen a koncerten, holott még csak nem is unplagged-előadáson voltunk. Mellesleg egyébként eredetileg az Elfáradt dal sem álmoskás, feldobja az alapritmus, meg a hangszerelés egésze. 

Ha darabonként nézem, részleteiben hibátlan volt minden dal, majdnem egytől-egyig. Ám a sokadik zongora, énekhang, lassúdad muzsika némileg egyhangúvá tette az összhatást. Mert azért az, hogy a Neked írom a dalt vagy a Ringasd el magad legfőbb erénye a közönség megilletődött éneklése, énekeltetése legyen, hát hm...

Ahogyan a Valaki mondja meg sem az igazi kórus és zenekar nélkül: elvész belőle az üvöltő erő, hogy „tudni akarom, mondja már meg valaki!” Ahogy a Ne szeress engem! is halvánnyá válik ezek nélkül. Mármint kórus és zenekar nélkül. Mert a dal nem mélázás, tépelődés, ahogyan például az LGT Mozi című dala volt, amelyhez illett az egy szál zongora, de az is hogyan odatéve! Szinte fájdalmas volt, a Ne szeress engem esetében, a dal vége felé a dob pergésének, a zenekar belépésének és a kórusnak a hiánya. Amit egyébként a Falusi Mariann által felénekelt lemezverzióban egy jól odatett gospeles hatást vált ki, amitől erőteljesen teltté lesz a dal. (Itt újra megemlítem, hogy a godfater-verziójában ugyanúgy minden tökéletesen a helyén van, ahogyan az eredeti Bill-féle dalban.) 

AMIVEL NEM SZÁMOLTUNK

Most, szombat hajnalban, miközben írom az értékelést, meghallgattam és valamelyest néztem Presser 2001-es Dalok régről és nem régről címet kapott, Erkel Színházban adott koncertjét. Ahogy hallgattam a koncertet, összeállt valami. Hogy az elvárásainkkal is bajok voltak. Két okból. 

Presser rockzenész. Aki 1994 óta ad ki szólólemezeket. Eleddig, az Electromantic-ot is beleszámítva, ami instrumentális album volt, ötöt. Rockzene persze mind, bármit is jelentsen ez, de nem rock and roll. Csak van rajtuk elenyésző számban olyan dal, ami az. De alapvetőn ezek a lemezek csendes lemezek. Édes, bús, édesbús, kedves, szomorú dalokkal. S minél inkább az ötös sor végére érünk, annál inkább azzá lesznek. Ez egy. 

Presser 1978 óta a Vígszníház zenei vezetője. Nem semmi. Vagyis van kötődése, vonzalma a színházasdihoz, az előadásos zenékhez. Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy mese/mesés lemezeket is készített. Meg persze A padlás-t! Nem véletlen hát, hogy a szólókoncertjei is komplexen színház-jellegűbbek, mintha simán zenei előadásról lenne szó. 

Ez a két dolog határozta meg a pénteki koncertet is. Ezért volt színházias, ezért volt néha zavaróan harsány, s ezért volt, lett túl csendes. Legalábbis a mi ízlésünknek túltolttá lett mindkét irány.

Az előbbire, a zavaró harsányságra tuti példa a kettővel a vége előtti dal. A szövege nagyon játékos, Ott, a koncerten Varró Dánielre tippeltem, de tévedtem, Parti Nagy Lajos írta. A zene és a látvány viszont elképesztővé lett. Olyan kis Fásy mulatósan elképesztő. Leesett állal, tágra nyílt szemmel lestem és hallgattam, amit kaptunk. Sem a fülemnek, sem a szememnek nem tudtam hinni. „Komolyan Presser-koncerten vagyunk?”

A dal közben, a tömkeleg forgatagában előbb Rúzsa Magdit figyeltem: félmosollyal énekelt, de meg sem próbált úgy tenni, mintha élvezné. Szebényi Dani viszont kötelességszerűen, de ő úgy tett, mint aki nagyon ott van. Ez volt a szerepe. Legalábbis remélem! Borlai Gergőre nem láttam rá. Két szó jutott az eszembe, ahogy minden antipátia nélkül néztem őt, s felidéztem a két nappal ezelőtti godfater koncert-élményét, azt, amit a játékától és az énekétől kaptunk, és amely koncert az év koncertje lett a számunkra. A két szó, ami eszembe jut: kínos és méltatlan. 

Ezt nekem már Presser neve és személyisége sem adta el, pedig volt idő, amikor bármit megettem, amihez köze volt.

Az igazsághoz tartozik, hogy körülöttem mindenki tapsolt, pedig nem fizettek érte. Könnyen lehet, hogy velem van a baj. (Ma, vasárnap reggel, mert közben eltelt még egy nap, betettem a Hajógyári szigeten tartott LGT-fesztivál koncertjét, hogy kisimúljon a lelkem. Kisímult.) 

Amikor Szerelmetesfelségtársam átolvasta ezt az írásomat, kimondta a kulcsszót: KÉPZAVAR. Mármint bennünk. Az, hogy a koncert setlistjének a jó része Presser zenekarainak a dalából állt, elvárást támaszt. Amit Pressernek a színházi színházi munkáira, és billentyűs tudására, színpadi jelenlétére és a személyiségére való átírás felülír. És ezeknek a jól ismert daloknak az átírása, kimondom, elerőtlenítése okozza a zavart, az elvárás alulteljesítését. Ezért érezhettem, hogy minden a helyén van, minden nagyon szép, nagyon jó, de ott legbelül nem érint meg a végeredmény. Ahogy mondtam: a Neked írom a dalt egy szál zongorával nem élhet úgy, ahogy az LGT örömzenét csinált belőle. 

ÖSSZEFOGLALÁS A MINDEGÉSZRŐL

Nem voltam teljesen jelen Presser Gábor koncertjén, ami rajtam és a páromon kívül, úgy fest, mindenkinek tetszett. Úgy fest, azért nem, mert én a Presser nevű rockzenész koncertjére mentem. Holott Presser Gábornak csak az egyik arca az, hogy rockzenész. Hogy rockzenész volt. A másik arca, hogy színházi ember, s hogy a rocktól függetlenül is zeneszerző (vö.: a meselemezeit és a Parti Nagy Lajos verseire írt zenéket). 

Vagyis az estjével kapcsolatos prekoncepciónk jócskán rontott a kapott élményen. Viszont az is tény, hogy rengeteg olyan rockdal is volt a repertoárban, amelynek az átdolgozása szíve-joga a zeneszerzőnek, és ahogy utána néztem, meg is teszi jócskán. Kérdés nem az, hogy a közönség elviseli-, elfogadja-e az átdolgozásokat, hanem az, hogy a dalok elviselik-, elfogadják-e? Ebben már jócskán volt kétségem. Akkor is, amikor a közönség nagy része elfogadta. 

Ó, igen, egy szösszenet a közönség figyelméről. Presser egy bemutatásnál, sajnos már nem emlékszem kiénél elmondta a Nememlékszem Kijénél nevét, és megemlítette a becenevét is. Majd hozzátette: 
– Ezt a becenevet körülbelül annyira szereti, mint én a Picit. S még megéri, hogy őt is bácsinak fogják hívni. 
A hangsúly kétségtelenné tette, mennyire kedveli a becenevét. 

Végetért a koncert, elszállt a szélben az utolsó dal. A közönség még csöndben volt, mikor egy erőteljes hang ezt süvöltötte hatalmas szeretettel az utolsó dal utáni csöndbe: 
– PICIIIII BÁÁÁCSIIII!

Egy az enyémmel teljesen ellentétes vélemény a koncertről:
Kövesdi Miklós Gábor: Gut, besser, Preser

A beszámoló eredetileg a koncert. hu-n jelent meg.

ALAPOK

Tátrai Tibor nyughatatlan. Idén hetvenegy éves, de nem bír magával.: tavaly új együttest alapított, ez a godfater. Így, kis g-vel. Pedig Tátrai mögött így is tetemes életmű áll. Gitározott ő már mindenhol is, ahol míves muzsikát lehetett művelni: Kárpátia (ez természetesen nem a mai Kárpátiát jelenti), Tűzkerék, Juventus, Syrius, Olympia, Generál, Török Ádám és a Mini, Új Skorpió, Hobo Blues Band, Magyar Atom, Boom Boom, Latin Duó, Tátrai Band, Tátrai Trend, És most a godfater. Amelyben nem ő az egyetlen, aki virtuóz a maga hangszerén. Mindnyájan azok.

Amely együttesben mindenki más kölyöknek számít mellette. Az együttes tagjairól a következőt olvasom a Rock Diszkont oldalán, a 0 címet viselő (a 0 az nulla) cédéjük alatt. 

Borlai Gergő lassan kijárhat a világsztár titulus, vagy félezer lemezen játszott már együtt neves hazai és külföldi muzsikusokkal.

Az énekes-billentyűs Szebényi Dani manapság korosztályának egyik legjobb hangja, vezéregyénisége, kétszáznál is több felvétel közreműködője, dalait pedig már 100 milliónál is többen hallgatták meg a különböző streaming felületeken.

Gotthard Mihály gitárosvirtuózban sokan Tibusz méltó partnerét látják, szakmai berkekben ismerik és elismerik, szintén megannyi formációban (többek között az Ocho Machoban) megfordult már.

Kéri Samu a Berklee Egyetem eddigi első és egyetlen magyar basszusgitárosa, a legfiatalabb a társaságban, a zenekari szinten ez az első komoly megmérettetése, játékával kiválóan illeszkedik az igen előkelő társaságba.

Közreműködik:
Lengyel Johanna – vokál
Zabos Regina – vokál

Aki árgus szemekkel figyeli az urakat, több magyar formáció berkein belül is találkozhatott velük. Ami a tájékozatlanok számára talán meglepő, számos jazz-lemezen is. Borlai Gergő együtteseit, együttműködéseit fel sem sorolom, annyian vannak. Szebényi Dani a Kowalsky meg a Vegá-ból érkezett. 

A 0 CÍMŰ LEMEZ

Valamint azt, hogy a lemezt élőben, javítások nélkül vették fel a parádi Freskó étteremben. Hoppá és hűha! Egyébként nem voltak gátlásosak, gyakorlatilag az egész anyagot rögzítették képen is, majd felnyomták a YouTube-ra. 

A magam részéről alapvetően semmi bajom a cover-dalokkal, de különösebben nem is keresem őket. Van, amelyik jól sikerül, van, amelyik nem annyira.

A második godfater. dal, amit meghallgattam az eredetiben Deák Bill Gyula által énekelt Ne szeress engem volt. Amely dalnak az újra játszása Bill után: Isten-kísértés. Az, hogy legalább akkorát üt ez a feldolgozás mint az eredeti, elsősorban és mindenekelőtt Szebényi Dani érdeme. Meg sem próbál úgy énekelni mint Bill, ez eleve lehetetlen vállalkozás lenne, ám ezáltal a maga képére és hasonlatosságára formálva a dalt erőlködés és izzadtság nélkül felnő hozzá. Amikor hallgattam a godfater.-t azt mondtam: ilyen nincsen. Aztán mégis volt. Innentől már teljesen meg voltam véve. Nem mintha Tátrai neve nem lett volna elég. De a helyzet az, hogy bár Tátrai játéka mindig lenyűgözött, a zenék, amikben játszott, nem mindig visszhangzottak a lelkem mélyén. Most de és azonnal. Függetlenül attól, hogy saját vagy feldolgozás-dalokat játszottak. Az első lemezen 4:3 győztek a feldolgozások.

A cédé 2023-ban Fonogram-díjat kapott. (Mondjuk ezt nem értem, mert hol van még az év vége? Lehet, hogy időszakokat vizsgálnak, és Fonogram szempontból az év nem januárral kezdődik...) 

A KONCERT 1.: Aron Andras & the Black Circle Orchestra

A koncert előtt egy nappal belehallgatgattam az előzenekarnak hívott formáció zenéibe. Két-három dalt teljes egészében meghallgattam, majd teszegettem odébb és odébb a videókat. Azon gondolkodtam teszegetés közben, vajon mi indokolta a meghívásukat a godfater. elé? Nem a zenei minőség, hanem a stílus tette fel velem a kérdést. Mert amit hallottam az az én ízlésemnek túlságosan countrys volt. Ami persze simán lehet jó, meg kedvelheti is, aki kedveli, de a magam részéről Mark Knopfler figyelésével is akkor álltam le, amikor a szólólemezei erőteljesen ebbe az irányba mozdultak el. Mert én viszont annyira nem kedvelem.

Jelen esetben nagyobb baj, hogy a Budapest Parkban fellépő két zenekar stílusa köszönőviszonyban sincs egymással, s azért, már csak az előzenekar védelmében is, valami sokkal godfater-kompatibilisebb muzsikát játszó társaságot kellett volna lelni. Ez volt a véleményem a YouTube-ot hallgatgatva. 

Az még megütötte a szememet, hogy Áron Andrásnak azt írta valaki, hogy az élete egyik legnagyobb áldása, hogy ismerheti őt mint embert és mint zenészt. Mármint a hozzászóló Andrást. 

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta (www.martassist.hu)

Aztán amikor színpadra léptek és eljátszottak néhány dalt, konstatáltam, hogy amit a YouTube-on hallgattam, az úgy volt igaz, ahogy hallgattam: a muzsika jól szól, egyben van, igen, countrys. Egyébként a közönségnek, aki nem mi voltunk, tetszett: dalról dalra nagy tapsot kaptak. Mi pedig (mi, azaz Szerelmetesfeleségtársam és én) ki tudtunk kérni két sört, meg még kettőt, szelfizgettünk, és közben beavattam őt a godfater. kivagyiságába. Mármint, hogy ki kicsoda az együttesben. 

Nem kritizálok ennyi tetszésnyilvánító embert, minden adott, hogy mi mentünk szembe az autópályán. Nekem továbbra sem illett egy cseppet sem össze a két zenekar. Hogy a countryt nem szeretem, nem az ő hibájuk. Tegnap kiderült, így tizenöt év után, hogy SzFT sem szereti. 

A KONCERT 2.: godfater.

Most van az, hogy nincsenek szavak. Illetve vannak, csak túl nagyok. Szerelmetesfeleségtársam fogalmazta meg a koncert háromnegyedénél: 

Voltunk idén egy csomó koncerten, de ez „A” koncert!

Ugyanis nem volt olyan dal a setlist-ben, amelyiket ne élveztünk volna. De komolyan: egytől-egyig rendben volt mindegyik.

„Rendben volt”... mennyire nem fedi le ez a szó, amit hallottunk! Dehogy, nem csupán rendben voltak ezek a dalok... Nekifutok újra! 

Az, hogy a godfater. repertoárjának több mint a fele feldolgozás, nem alibi az alkotóválságra. Mert a kezük alatt olyan új ruhát, köntöst kaptak a muzsikák, hogy csoda lett belőlük, s amelyik előtte is az volt, az még nagyobbá vált. 

Mondtam, hogy nagy szavak jönnek... 

De még előbbről kell kezdenem! A godfater. zenészei mindnyájan a hangszerük virtuózai. Rendben, hogy ezt eddig is tudtuk, csakhogy egészen más olvasni a dinoszauruszról olvasni, képeskönyvben nézegetni, mint amikor a sarkon befordulva ott áll előttünk. 

*

S akkor ott a színpadon öt zenei nagyágyú, közöttük is a Godfater Tátrai Tibusz, alias magyar gitárkirály, és amikor muzsika lesz ötük jelenlétéből, akkor több minden nem történik meg. 

• A zenekar nem Tátrai kísérőzenészeiből áll össze, hanem Tátraival együtt egy zenekart alkotnak. Egyenlő jogokkal, improvizációs lehetőséggel, színpadi jelenléttel. 
• Ezt annyira vedd komolyan, hogy még a két nem csupán szép és csinos vokalista hölgynek is biztosítottak szólólehetőséget! A Ne szeress engem végén minden hangszer nélkül, a dal befejezéséül Dani szöveg nélküli énekbe kezdett. Amit átvett az egyik hölgy, majd ismét Dani, majd a másik hölgy, majd Dani, majd az egyik hölgy, etc. De így volt olyan, hogy az egész BP Parkot kizárólag egy-egy vokalista hangja töltötte be! 
• Bármennyire világklasszis az összes zenész, egy pillanatig sem vált köldöknézős öncélúság a muzsikából. 

*

Aztán azt képzeld el, hogy egy eddig basszerból diplomázott egyedüli magyar basszeros, aki eddig együttes nélküli volt, nincsen rockzenei előélete, olyan szólót nyom le, hogy 

1. Szemmel sem tudod követni a kezét.
2. Közben is muzsika szól a keze alól.
3. Olyan ovációt és tapsot kap a szóló végén, hogy az csuda!

*

Meg azt is próbáld elképzelni, hogy a dobos, aki mondj egy nevet, azzal is játszott már, és három szólólemeze van (mondom: dobos!) és bír némi felesleggel, minden dalt dobszólónak tekint, mégsem ver szanaszéjjel egyet sem, és bakker, nem hiszed el: MOSOLYOGVA dobolta végig a koncertet! Ez komoly, Isten bizony! Most mondjam, hogy például az eljátszott két Skorpió számból, az Álljatok meg!-ből és a De jó lenne haver-ből uszkve trash metált csináltak, s Borlai úr azt is mosolyogva ütötte végéig? 

Azon tűnődtem, hogy ha nekem egy számot végig kellene vernem az ő energiájával, hát utána hordágyon vinnének ki, végkimerüléssel. Ha egyáltalán és nem koporsóban. 

*

Igen, Dani. Az ének és a billentyű. Hol volt ez az ember az eddigi életemből? Jó, a Kowalsky meg-ben, de az én életemből hol volt? Mind billentyűileg, mind énekileg... 

S itt egy pillanatra stop! A tegnap este egyetlen kritikája, hogy Dani énekhangosítása nem volt az igazi. Halk volt és kivehetetlen. Ha nem ismertem volna dalszövegeket, hát innen lehetőségem sem volt megismerni őket. A felkonfok teljesen elvesztek, bármennyire is koncentráltunk. 

*

Mondjam el azt is, hogy például Tátraiban annyi alázat van/volt, hogy nem egy helyen teljes szólókat engedett át a fiatal gitárvirtuóznak? De nem ám csak szólócskákat, hanem komplett szólókat. Volt, amit ketten játszottak, és Tibusz volt a rövidebb. 

*

Az első számtól olyan vibráló energia jött a színpadról, hogy azt elmondani nem tudom. Paks 2-őt a godfater. színpadképessé tette. Vagy mi... Jöttek, láttak, győztek, felszántották, felsózták, felemelték, átölelték a közönséget. 

* 

Nekem koncertenként csak egy-két olyan pillanat szokott bekövetkezni, amikor az van, hogy csak a zene van. Amikor tetőtől-talpig átjár a muzsika, bennem, nekem szól minden hang, felemeltetem, összezúzatok, újjászületek, szó nincsen, csak egymásba kapcsolódó, fonódó hangok, hangszerek vannak. 

Nos tegnap a godfater. koncertjén, eskü, minden számnál jött ilyen pillanat! Már a harmadik esetben azt mondtam, több már nem jöhet. De rendre és sorra tévedtem. Mindegy volt, hogy általam ismert vagy ismeretlen dalról volt szó. 

*

Fent voltunk a VIP teraszon. Jó volt ülni. De azt hiszem, soha többet nem megyünk oda. Rockkoncerten voltunk és a mellettünk pult mellett állók üvöltő beszélgetése, röhögése, kurjantásai nagyon zavarók voltak. Fel nem foghattam, mi a fenének jöttek el a koncertre, s ha már, akkor miért a VIP-teraszra, s ha már oda, akkor a francért nem azt figyelik, mi zajlik a színpadon. S ha meg nem érdekli őket, hát akkor.... 

* 

Hazafelé összekaptunk SzFT-vel. Az összekapás témájának semmi köze nem volt az este csodájához. Amit megszentségtelenítettünk. De előtte még áradoztunk egy jó nagyot arról, amit láttunk, hallottunk. 

Minek kellenek ide mindenhonnan jött rockzenészek, amikor nekünk ilyenek vannak talonban?

Véget ért a koncert, de én ma hajnalban is azzal ébredtem: belül szólt tovább a muzsika. A munkába menet végig hallgattam először a teljes lemezt, aztán bestofoltam. Rajongok A Hold a földön című számért, de a szövegét csak nagyon töredékesen értem. Esetleg valakinek, írásban...? 

A koncertbeszámoló eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

Tóth Eszter fotója

BARBI KÉT FÉL KONCERTJE

Eddig két Nádas Barbara előadást láttam. Az egyik egy, a Kobuciban tartott tehetségkutatón való fellépés volt. A másik pedig a belvárosi Lámpásban egy majdnem ad hoc-jellegű, az éneket tekintve élő, a zenére nézve teljesen playback előadás.

Ilyen-olyan okokból egyik sem fogott meg igazán. Leginkább azért, mert Barbi ezeken minden szempontból nagyon visszafogott volt. Túlságosan visszafogott. Mind színpadi mozgásában, mind a hangja bemutatásában. Az igazsághoz tartozik, hogy a Lámpásban voltak ígéretes felvillanások. 

Ezzel szemben Barbi tegnap, az Analog Miusic Cafe-ban tarolt.

S a siker ellenére, meg minden alábbiakkal ellentétben, a színpadon zajló eseményeket figyelve, hallgatva, az volt a benyomásom, hogy amit látok és halok, még mindig csak egy több mint ígéretes út kezdete. Pedig ugyancsak rendben volt a koncert. 

AZ EGYSZEMÉLYES ELŐZENEKAR

Mert még ilyen is volt. Egy személy, egy gitárral. Neve is van a személynek, Oláh Marcellnek hívják. Játszott Coldplayt, Bagosi Brothers, Green Dayt, Azariah-t. Többek között. Jól játszotta őket, de kétségtelen, hogy az egy szál gitáros felállású zenekar egy idő után picit egyhangúvá lesz. Bár az is kétségtelen, hogy a srác hangja és a választott dalok ugyancsak kitolták, hogy ez bekövetkezzen. Talán inkább a dalok elég hasonló tempója volt, ami egy ponton icipicit sok lett. De mondom, rendben volt minden, nagyon kíváncsi lennék, Marci mit produkál, amikor egy zenekar is mögötte van! 

A koncertfotókat Juscallmekajab készítette 

Oláh Marcit egy üzleti mentorprogramról ismerem. Szerintem ő is azért ment oda amiért én: hogy egy kicsit ráncba szedje a művészi énjét és képes legyen rendszerekben gondolkodni. Nem egyszerű az önmenedzselés, és ez a program valóban hozzátett ehhez. Aztán ettől a mentorprogramtól teljesen függetlenül, véletlenül hallottam zenélni a Kispipában. Amikor felmerült a kérdés, kit hívjak előzenekarnak egy szál gitárral, rögtön ő ugrott be. 

Mert Barbi azon felül, hogy énekesnő, üzletasszony is. 

A Groovy Studioban próbáltunk, ami szintén a szívem csücske. Itt találkozik a zenei és a kis üzletasszony énem. Szerintem Budapest egyik legigényesebb próbaterme, Csóka Anita kolléganőmmel ketten vezetjük. 

Nádas Barbara és Csóka Anita, az üzleti partner és énektanárnő

MEGGYŐZŐ ZENEI FÉLMETAMÓRFÓZIS

Barbi zenekara, így, hogy ők Barbi zenekara a tegnapi színpadon, szintén friss formáció. A felállás klasszikus: gitár, basszusgitár, billentyű, dob. A billentyűssel, ahogyan azt Barbi a színpadon elmondta, két hete találkoztak. 

Zenekar tagjai: Vikukel Dániel, zongora; Németh Balázs Attila, basszusgitár; Kovács Kristóf, dob és Süveg Mátyás, gitár. 

Ez volt az első élőzenekaros koncertem, ahol a saját dalaimat énekeltem. Mindegyik zenésszel máshogy ismerkedtem meg.

Balázst ismerem a legrégebben. Vele Bécsben ismerkedtem meg, amikor dob-órára jártam Ősze Gergelyhez. Balázs aztán megkért, hogy énekeljem el egy dalát a lemezbemutatóján. A dalt Lombos Marcival írta, aki erdetileg el is énekelte volna, de a bécsi koncerten nem tudott ott lenni. Akkor zenéltem először Balázzsal.  

Matyi, a gitáros pedig Balázs barátja. Ő úgy került a képbe, hogy ettől a koncerttől teljesen függetlenül meghívott engem egy bulira, ugorjak be az énekesük helyett. Elvállaltam. Akkoriban jött a nagy lehetőség, hogy mehetek Amerikába koncertezni. Mondtam Matyinak, mi a helyzet, hogy teljesen időhiányba keveredtem, mert szeretnék itthon is egy koncertet csinálni, amin már a kinti műsort játsszuk. Ő, hogy gyakorolni tudjam a setlistet, felajánlotta a fél műsoridejüket a saját bulijukon.

Szintén szerepet játszott a Dani megismerésében a dob-óra. Kristófot, a dobost egy másik zenekarból ismerem, ahova vokálozni hívtak. Aztán beiratkoztam hozzá tanulni, mert hiányzott a dobolás. [Ti.: Barbi dobol is.) Az egyik óra előtt a Danival diskuráltak a teraszon, én pedig odapofátlankodtam. Bár szerintem ezt annyira nem bánták. Azóta több dalt írtunk Danival, és felkértem a dalok élő zenekarra való hangszerelésére is. 

Ezek után érthető, hogy Barbi dalai egészen másképpen szóltak, mint ahogy a koncert előtt hallottam őket. Az eddigi benyomásom az volt róluk hogy jó-jó, minőségi, minőségi, de a fenti klip dalán kívül, úgy igazán csettinteni egyikre sem tudtam. Arra sem igazán, mindössze viszonyítva. Nem azért, mert rossz dalok, hanem azért, mert egyszerűen nem tartoznak az általam kedvelt műfajokba. 

 A dalok új fellépő ruhát kaptak, új hangszerelést, izgalmat, jazzes pluszt, ami miatt azon kaptam magamat, hogy az udvarias figyelmem alattomban, suttyomban odaadó élvezetté változott. Mainstrream popzene ide-oda. (Meglepő fordulat volt, hogy csak Overthink, a fentiklip dala nem hozta a maga formáját.)

A zenei stíluseltolódást mindenekelőtt a billentyűs és a basszeros játéka okozta. Barbi zenéjét az új köntös izgalmassá,odafigyelőssé tette. Hogy legyen hivatkozási alapom, kértem Barbitól egy setlistet. Nem adott. 

Ezt csak azért nem küldöm még el, mert gyakorlatilag a készülő lemezem összes dala, így nem szeretném lelőni a poént. Tizenkét dalt játszottunk, és ebből 2,5 feldolgozás volt. Azért mondom, hogy fél, mert az intro-t is ide sorolom, a többi pedig a saját dalom.

Főként a „SOAR” című dal az érdekes most, hiszen ennek volt a premiere. Ezt Aaron Kaminnal írtam, aki The Calling gitárosa és dalszerzője. Így tiszteletből felvettem műsorra a Wherever you will go című slágerüket is.

A saját dalaim esetében a szöveget és a melódiát én írom, a hangszerelést általában Smithmusix készíti, de egy pályázat keretében dolgoztam már Marc Ursellivel is. Akad olyan dal, ami élő hangszerelést kapott, illetve olyan is, ami baráti jammelésen született. Hosszasan sorolhatnám a zenészeket, dalszerzőket, akik hozzátettek valamit ehhez a produkcióhoz. Egytől egyig hálás vagyok nekik!

Így nem tudom elmondani, melyek voltak azok a dalok, ahol el kezdtem figyelni, melyek azok, ahol már nem figyeltem, pusztán élvezkedtem. Például afelett, amikor Barbi kiengedte a hangját. Ezt már nagyon szerettem volna hallani tőle. Így, ahogy most hallottam. Aztán az is tetszett, hogy bár alapvetően popzenét hallgattunk, mégis volt, ami rockosabban szólt, volt, ami kicsit karibis volt, volt amelyik simán csak jó poposan. 

S csuda jó volt látni, hogy Barbi a testével is meri élvezni a zenét, s belakja a színpad neki jutó terét. 

A koncert végén már táncolt a közönség egy része. Szerintem ez sokat mondó. Ahogyan az is, hogy visszatapsoltuk a színpadon állókat. Na, Barbin itt látszott első alkalommal zavar: 
– Nem készültünk ráadás dallal... Mondjátok meg ti, igen, bekiabálással, hogy melyik legyen az! 

S Nádas Barbarát élete első önálló koncertjén visszatapsolta őt a közönség.

 *

POST SCRIPTUM: Lapzárta után fedeztük fel Barbi új dalát a YouTube-on, ez a koncert címadó dala.

A beszámoló eredetileg a koncert.hu oldalán jelent meg. 

Ez egy kicsit csalóka koncertbeszámoló. Azért az, mert tegnap, 2023. 09. 3-án négy koncert volt 
a Városligetben a Skorpió 50 néven meghirdetett rendezvényre, de mi csak kettőt láttunk,
és most csak egyről írok. 
A map programjában a színpadon volt, érkezési sorrendben
a Török Ádám Emlékzenekar, az iLand, a Don't Stop the Queen és a Skorpió.

Valahogy így állt össze a Skorpió-koncertjén a fellépők-sora.

Hé, hol van Papp Gyula a képről? 

Skorpió 50. Hm... Ugyanúgy hm, mint amikor a Karthago 40 volt. A Skorpió, vagyis Frenreisz Károly ugyan nem hangoztatta, hogy a Skorpió ötven éve együtt zenél. Ami nem csupán azért nem lett volna igaz, mert a Skorpiónak nem volt állandó felállása (ha nem is volt akkora átjáróház mint a Mini vagy a P. Mobil), hanem azért sem, mert az ötven év alatt mindössze nyolc sorlemezt és egy angol nyelvű albumot jelentetett meg az együttes. Ebből is az utolsót 1993-ban. Azóta sajnos semmit

Érdekes egy zenekar volt ez a Skorpió: nem akadt egyetlen lemezük sem, amelyik igazán átütő siker lett volna, de nem ismertem rockzenét szerető embert, aki ne kedvelte volna alapvetően a zenekart. Ahogyan olyat sem, akinek a Skorpió lett volna a rockzene alfája és omegája. Talán azért, amit Papp Gyula is megfogalmazott a vele készült kötetben: Frenreisz kiváló basszeros, jó énekes, de szövegírónak egyáltalán nem átütő tehetségű. S bizony van jelentősége a szövegeknek. Mondjuk, amikor éppen nem ő írta a szöveget, sikerült egy kicsit még alább adni: a Folyóparton ülve bár csoda hangulatos nóta, mégsem a Skorpió zenéjének a csúcsa. A szövegről meg inkább semmit se mondok. Azzal együtt hogy boldogan üvöltve énekeltem a koncerten: csak hogy teljesen korrekt legyek. 

Ezzel együtt minden Skorpió lemezen van legalább egy dal, amelyik slágerré vált. Na, jó, az eleddig utolsó, az idén harminc éves A show megy tovább kivétel. Azzal együtt, hogy a koncert nyitó dala erről a lemezről való.  

Nem tudom megbecsülni, hányan voltunk ott a koncerten, de a rendelkezésre álló tér ha nem is zsúfolva, de nagyon sűrűn tele volt emberekkel. S ováció fogadta a bejelentést, hogy akkor a színpadon annyi év kihagyás után itt van újra a Skorpió. Ott volt: Mi vagyunk a Skorpió. A magam részéről sajnáltam, hogy ezzel a dallal kezdtek. Nem egy ütős nóta. Nem is indult be rá a közönség. A koncert hívogató szlogenje különben is az Azt beszéli már az egész város volt. (B-terv lehetett volna az Eindulunk cím dal, a Zene tíz húrra és egy dobosra  címet viselő, második trió-Skropió lemezről,) S az ezt követő Szevasz, haver sem tartozik éppen a Skorpió működésének legemlékezetesebb pillanatai közé. 

A Don't Stop the Queen után a Skorpió erőtlenül és tompán szólalt meg. A hangzás a negyedik számra állt csak rendesen össze. 

Ami azért is több mint sajnálatos, mert a harmadik szám számomra abszolút meglepetés volt, nem is számítottam rá, hogy élőben előhozzák: a Gerschwin szerezte Kék rapszódia átirata, a Fantázia volt. (ami felett az évek során sokat siránkoztam, hogy vajon miért nem ezen az úton indult el, és maradt később Frenreisz?) Sajnos a Fantáziának elvesztek részletei a keverés során, legfőképpen a lényeg, Papp Gyula billentyűjátéka. 

A Miért kell elfelednem alatt már helyrerázódott a cucc, okévá vált a muzsika technikai része. Ez a szám az egyik kedvencem volt mindig. Nem nagy durranás, csak csuda jó a hangulata. Előttem egy bőszen koncert-rögzítő harmincas hölgyemény kitárt karral énekelte, nem is törődött azzal, mit vesz kitárt karjában a telefon. 

Itt kezdtem el élvezni a koncertet. Mert bár jócskán volt hiányérzetem, mi minden maradt ki, amit nagyon jó lett volna együtt üvölteni Frenreisz-szel (a példa kedvéért:, ha netán lenne még koncert a közeljövőben: Másképp dobogna, Minden nap megtörténhet velem, Döntsd el végre már, A jó öreg orgona, Álljatok meg!, Ne csináld a cirkuszt, Az új generáció, Mondd el). Oké, befejeztem az álmodozást. 

A következő dalok (Kelj fel jóember, Vezess át az éjszakán, Ünnepnap, Rongylábkirály) ültek, rendben volt minden. Aztán Németh Gábor dobszólója után hatalmas ovációval fogadtuk Tátrai Tibuszt. S bár addig is volt hangulat, innentől magasabb fokozatba kapcsolt a hangulat. A vén koldus, De jó lenne, haver, Folyóparton ülve. Dalok a trió időszakból, a talán legsikeresebb Zene tíz húrra... című lemezről. A különlegessége az lett a daloknak, hogy a két billentyűs, Papp Gyula és Pálvölgyi Géza nem mentek le a színpadról. Fel is tették a kérdést, vajon miért nem így kerültek lemezre ezek a dalok? 

Nem lehet Skorpió koncert az Így szólt hozzám a dédapám nélkül. Totya alias Szűcs Antal Gábor énekelte a dalt. Furcsán szólt, de nem rosszul furcsán.

Ez a szám sem egy zenei csúcs, de szintén kedves, kellemes, nosztalgikus muzsika és szöveg.

Aztán döbbenetre jött az Azt beszéli már az egész város. S mert nem ezzel kezdték a koncertet, egyértelmá volt, hogy ezzel fejezik be. Kis döngölős muzsika, könnyű billentyűdallammal, önünneplő szöveggel. Ami önünneplésre Frenreisz bármikor kapható volt. Meggyőződésem volt, hogy ez Pálvölgyi Géza szerzeménye, de nem, Frenreiszé az egész dal. Amolyan ugráljunk együtt dal. S ugráltunk együtt. Tátrai még mindig a színpadon volt, maradt. 

S miután azt beszélte már az egész város, hogy az ötven éve alakult Skorpió koncertezik, hipp-hopp, véget is ért a koncert. Vissza! Vissza! Vissza! Visszajöttek, persze. Mert a másik dal ami nélkül nem lehet Skorpió-koncert, A rohanás rock and rollja. Lett is belőle olyan csűrdöngölő, hogy hét határon át szólt! S valahogy itt engedte el magát legigazándibbul az összes zenész. Erre meg nem vége lett a koncertnek?  Az összbenyomásom ismét az volt, mint régen a Skorpió koncertjei vagy a lemezei meghallgatása után, s mint mindig: nem kedvencem az együttes, de csuda jó hallgatni, nagyon jó  együtt üvölteni a dalokat. Csak marha rövidnek tűnt a koncert... Éppen ezért jogos volt egy Facebook-komment: csak ne a hatvanéves koncerten találkozzunk újra! 

A KONCERT DALAINAK A SORRENDJE

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu, ahol a szerkesztő olyan címet adott neki, hogy hatásárá megváltoztattam az én itt szereplőmet is.

Fotó: Mohácsiné Palásti Márta – martassist.hu

A koncert kezdete előtt elszívtunk egy-egy, a helyi tapasztalatok (sorhossz, árérték-arány) miatt magunkkal hozott sört a Dome bejárata előtt. Ott kérdezte meg tőlünk egy fiatal hölgyemény, ahogy ücsörögtünk a kőpadon és felváltva kortyolgattuk az italt és a dohányfüstöt. 
– Bocsi, ti melyik koncertre jöttetek? 
Nem értettük a kérdést. Most sem értem. SzFT kicsit kisegítős választ adott neki.
– Mindkettőre, Def Leppard és Mötley Crüe lesz ma.  
A lány elmosolyodott. 
– Azt tudom, csak a barátnőm... – és itt jött valami zavaros indok, miért tette fel a kérdést. Az okot ugyan nem, de azt viszont megtudtuk, hogy lesz magyar előzenekar is a két nagy banda előtt. Az Abaházi Rt. Tűnődve forgattam a szemem. A lány elértve a tanácstalanságomat kisegített:
– A Sing Sing! 
– Aham, csakugyan, köszönöm! 

*

Mivel három-négy óra zene várt ránk, szégyen-bánom, de a magyar bemelegítőkbe csak belehallgattunk. Mint a belehallgatásból kiderült, a turné menedzsere több zenekarból választotta ki őket. Minden helyszínen választanak egy helyi zenekart. Éppen ezért az Abaházi Rt. nagyon-nagyon örült a meghívásnak, de be is volt szarva rendesen. Ezt nem én mondom, hanem a színpadról tudtuk meg. Azt is, hogy a koncertjük után fél óra a színpad átszerelése a Def Leppardra. Ami szintén újdonság volt, mert nekem fixa ideám volt, hogy a DL a fő fellépő. 

A két zenekar állítólag pénzfeldobással döntötte el a fellépés sorrendjét. Akár el is hinném, hihetném. Viszont ha a pénzfeldobós-sztori valós, nem tudom mi lett volna a turné állomásain, amelyeken a Mötley Crüe minden estén lejátssza a fő zenekart, és a showja is lemossa a másik bandáét...? 

DEF LEPPARD

A Def Leppard a Mötley Crüe-hoz képest egyrészt jó fiuk társasága. Ez abból is látszik, hogy amikor a dobos bal karja egy balesetben leszakadt, nem új embert kerestek a helyére, hanem megvárták a rehabilitációja eredményét, és amíg speciális eszközökkel megtanul újra dobolni. Félkarú dobos, gondolj bele!

Másrészt a dalaik is konszolidáltabbak mint a Mötley Crüe-é. Ők még brahiból sem kacérkodtak egy jó sátánistáskodással. Ezzel együtt amit játszanak, rock and roll. S mára ők is rocknagypapák a maguk hatvan körüli évszámaival. 

Az estén játszott setlist simán egy best of lemez hanganyaga. A Def Leppard játszott olyan dal, amit még SzFT is ismert: a Bringin' On the Heartbreak-ről van szó. („Pépessé játszották a rádiók” – mondta.) Az új, tavaly megjelent, Diamond Star Halos című lemezükről mindössze egy dalt muzsikáltak el (This Guitar). Vagyis a közös turné egyértelműen nem a lemez promója. 

Majdnem minden a helyén volt: a dalok, a zenészek, az ének, a látvány. Nem kóstolgatott a muzikális orgazmus, de roppantul élveztem, amit láttam, és amit kihallottam... 

Nos, igen... Először azt hittem velem van a baj. Aztán megkérdeztem SzFT, ő hogyan hall mit? Elhúzta a száját. Egyáltalán nincsen vájtfülem. Ha SzFT a nyitott ablaknál ülve rám mosolyog, hogy hallom-e őket, hát, nem, nem hallom a pacsirtákat. Csak ha a közelemben zenélnek. A magas hangokkal van bajom. Illetve nincsen velük bajom, csak azok bizonyos frekvenciákon enm találnak meg. De nem erről volt szó. Lazítsunk előbb néhány koncertfotóval!

Talán átadnak valamit a képek a hangulatból, s abból, hogy volt itt mindent a szemnek. Legalábbis akkor még így gondoltam, mert fogalmam sem volt, mit hozott magával a Mütley Crüe.

Nos, akkor a feketeleves következik.

Ott, ahol ültünk, mocsok torz volt az egész. Koncert után csöngött a fülem, pedig ilyet utoljára a nyolcvanas években tett, amikor is, ugye, egészen más technikai körülmények voltak. SzFT-é nem csöngött: fájt. Rick Allen dobszólója adta ki leginkább, hogy a baj a dob hangosításával van. Egyszerűen élvezhetetlen volt. Mintha itthoni a galiskakeverő műanyag tál alján nyomta a nagyérdeműnek, csakhogy full hangerővel. 

Németh Dániel koncertbeszámolójából azonban kiderül, hogy nem volt általános a bánatosam szaros a hangzás. Ahol ő ült onnan csodálatosan tisztán szólt minden. Azért ne tudom megállni a kérdést: mivel a belépők ugyancsak borsosok a Dome-ba, aki rossz helyre vált jegyet, azzal mi történik? Így járt? 

Két dolog még a hangosításról. Az egyik, hogy SzFT egy két szám közötti viszonylagos csendben odaszólt nekem, a fejével a mellette ülőkre mutatva: 
– Nekik sem jó, amit hallanak. 

A  másik, hogy bár az eleje még nem, de a második-harmadik számtól a Mötley Crüe koncertjén már nem volt baj, minden hangszert hallani lehetett, az éneket néha ugyan kicsit elnyomta a veszett döngölés, de alapvetőn minden rendben lett. 

Nem tudom, ilyenkor kinek a feladta belőni, hogy az adott helyszín minden pontján ugyanúgy szól-e cucc? Vélem, nem a Dome-é. Utólag persze már mindegy. Az élmény egy fontos része ment a kukába emiatt. Nagyon nagy kár érte! 

MÖTLEY CRÜE

A két koncert közötti pauzában eldöntöttem: mivel előzetes ismereteim szerint a Mötley Crüe-t nem kedvelem annyira, két-három szám, meglesz a benyomásom, tudok már róla írni, mehetünk haza. Ezt a fülgyilkosságot három órán keresztül viselni nem vagyok elég mazochista. S nem akartam kiszúrni édeskedvesemmel sem. 

Aztán mégis kiszúrtam vele, alaposan. A koncert legvégéig maradnia kellett. Nem belső kényszerből, hanem miattam. Illetve a Mötley Crüe showja miatt. 

Szerintem én eddig rossz lemezeket hallgattam, vagy mi a franc... Nem értem. Már az első két szám a székembe szegezett, kezem-lábam járt: Wild Side, Shout At the Devil. 

A színpadkép megakasztott egy picit: a fordított keresztek számomra mindig vagy rosszat, vagy provokációt jelentenek. Poénnak képtelen vagyok felfogni őket. 

Aztán megjelent a színpadon két kevésbé felöltözött hölgy. Ők voltak a vokalisták. Soha rosszabb vokalista-látványt! Így tán az sem gázos ha a hangjuk annyira nincsen a topon. Egyébként szedjék össze nagyon magukat. A hölgyek ugyanis nem csupán a hangjukat mutogatták. 
– Már vártam, hogy teljesen levetkőznek... – jegyezte meg SzFT. – Mondjuk sokkal szebb látvány voltak mint az énekes pasi. 
– Nana, kedvesem, nana! Kezdesz ugyancsak polkorrekt lenni! Az, hogy nekem tetszett a fenekük...
– Nagyon helytelen, neked az én fenekem tetszen! 
– Is! Az is nagyon tetszik. De ha egyszer így az arcomba tolják.
– Szeretnéd?
Kezdtünk alkalmazkodni a színpad szellemiségéhez. SzFT-n minden ruhája rajta volt mindvégig, az alkalmazkodásunk szigorúan verbális maradt. 

Szóval kezdem a zenével. Amit, ugye, annyira nem kedveltem mint a Def Leppardot. Aztán azt vettem észre, hogy jó a show, pazar a látvány, de marhára tetszik ez fucking r' n' n. Hogy stílusos legyek. Egyébként a Mötley Crüe dalrendje is simán megfelelt egy válogatás-listának. 

Nem a fenomenális hangszertudás, nem falrengető és tiszta ének szögezett a székembe. A hangulat, az élet, az energia, ami Niagara-bőséggel áradt dalokból, na az! Hol volt eddig a fülem?

Hát mondjuk John 5 szólója alatt ugyancsak ott. A konvert után a kocsink felé ballagva SzFT mondta is: 
– Na, az, az... Az a szóló már majdnem komolyzene volt!

Mit gondolsz, lazítsunk néhány kép erejéig? Nem bánom, úgyis a látványról lesz szó!

Úgy gondolom, egyértelmű a képekből, hogy a látvány fergetegesen alápakolt a zenének. Néha olyan érzésem volt, hogy valami rockzenei színházi előadáson vagyok. Ezt nem a zenészek, hanem a színpadkép, a vetítések, a fények hitették el velem. S rendre az történt, hogy amikor már azt hittem nem képesek újat hozzátenni az eddigiekhez, hát újra ás újra csak keresgéltem az államat. Nem vagyok nagyon lelkendezős állatfajta, tehát úgy olvasd amit írok neked! 

Aztán egyszercsak egy hosszan elnyújtott számbefejezés jelezte, hogy ez lesz a csősrácok. S úgy lőn. Villany felgyúl, integetés, kimenetel, s közben már szól a gépzene. Esélye sincsen a visszavisszavisszának. 

Véget ért a show. Hú, de jó, hogy ott lehettünk! Ööö... Nekem hú, de jó! Szegény SzFT... Hátha még megtér! 

A bejegyzés eredetileg a koncert.hu weboldalán jelent meg. 
A két írás, szokás szerint nem teljesen ugyanaz.

A KONCERT 

Álltam ott a koncerten, ahol rajtam kívül uszkve mindenki tombolt. „Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet...” Azt már többször tapassztaltam, hogy simán ellene tudok állni a tömegnyomásnak. És nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. Még könyvet is vittem magammal, ha úgy alakulna... 

A komfortérzetem tökéletes volt ugyan, csak éppen nem éreztem úgy, hogy ott kellene lennem, ahol vagyok. Csak azt, hogy Szerelmetesfelségtársam mellett a helyem. Ő pedig Hooligans-koncertre akart aznap este menni. 

Már a második számnál felkaptam a fejemet. Az elsőnél is megtehettem volna, de akkor még nagy volt bennem az ellenállás. A nóta szövegét nem értettem: vagy a hangosítás volt nem jó, vagy csak a szél fújta el az éneket. De a zene, a zene az a földbe nyomott. Csak lestem a színpadra, hogy milyen koncerten is vagyok, azon-e, amelyikre a szerelem kényszerített? Azon voltam. Mert figyelj csak, hogyan is szól például ez a „plimplam családi pop-rock”: 

Aztán persze bekövetkeztek azok a dalok is, amik egyértelművé tették, hogy ott vagyok, ahol vagyok: a Királylánynál megint menekülni akartam. 

Ám a zenekar vegyes-vágott setlistjében rendre felbukkantak olyan darabok, amelyek kimozdítottak az udvarias és türelmes feleségkísérő-szerepemből. Azért mozdítottak ki, mert roppantul élveztem őket. 

Mondom, az eddig letett zenéik amolyan nemzedékek közötti poprock. Ennek minden csínját-bínját tudják, ismerik, alkalmazzák. Ennek megfelelően volt a koncerten, kérem szépen, nagymama, nagypapa, unoka, meg minden, ami közte van. Engem kivéve a dalszövegeket is együtt fújta a nagyérdemű. És igen sokan volt az a mindenki, aki tudta hova és mire jön. 

Milyen volt a koncert? Fények, tűzoszlop, vetítés, animációkkal, mindennel, együtt-énekeltetés, szóval, ami szemnek, szájnak ingere, és amit manapság a nagy- vagy kisérdemű elvár egy koncerttől. Az énekhang elveszése volt az egyetlen gikszer. Azt csak utólag tudtam meg, fogtam fel, hogy az újrégi, legutóbbi lemez dalait ez a tény mennyire tönkretette. Mert még a szövegek is jók. De msot azt képzeld el, hogy a szövegek tökéletes értése nélkül is csak hevesen bólogattam az új dalokra. Amik közül ez az egyik kedvencem. S még a klipje is mocsok pazarra sikeredett.

Szóval a koncert durvábbik felét nagyon élveztem. Nagyon nem bántam meg, hogy elmentem Szerelmesfeleségtársammal. Elképesztő viszont, hogy az új lemezt ő azóta sem hallgatta meg. Szerintem nekem nagyobb élménnyé lett, hogy ott voltunk, mint neki, aki akart is menni. Mindössze az egyik új számnál (Az új méreg) jegyzete meg, hogy mennyire jó a szövege.  

A LEMEZ

Szerelmetesfeleségársam miatt húztam le a netről egy Hooligans-diszkrográfiát. Ha akarom, a Hooligans rockzene. De nem akarom. Alapból az eddigi pályafutásuk nem erről szólt. Még egy lemezüket sem tudtam végighallgatni. Nem nyávogok, nem fikázok, nem tüntetek, a tényekről beszélek. Most, a koncert után is belefüleltem néhány lemezükbe, de rendre rakosgattam tovább és tovább a dalokat, majd legyintettem egyet, és zenét váltottam. Vannak előzmények, jelek, amelyek a Zártosztály felé mutatnak, de aztán rendre visszamenekül a muzsika a kényelmes mainstreambe. 

Aztán eszembe jutott, hogy csak összeszedem már azokat a számokat, amik a koncerten annyira tetszettek, hogy miattuk nem vettem elő az olvasnivalómat. Mivel teljesen műveletlen vagyok Hooligansből (is), meglepődve konstatáltam, hogy ezek mind egy lemezen vannak, a 2021-es, Zártosztály címűn. Aminek már a borítója is jó. Tekintsünk el attól, hogy volt már a hasonló a történelemben.
A kép link az album dalaihoz

Amilyen a borító, olyan a zene. Egy interjúban a gitáros-zeneszerző, Tóth Tibor azt mondta, a lemez úgy született, hogy vállat vontak: ha már úgysem játssza őket a rádió, ugyan miért ne csinálják azt a zenét, amit szeretnek. Az interjút nem leltem meg, lehet, hogy csak városi legenda, hogy létezik. De jól hangzik. Vagy nem, ha az eddigi lemezeikre, koncertjeikre gondolok. Mármint az eddigi közönség szempontjából. 

Bár már másfél hét eltelt a koncert  óta, én azóta mindennap meghallgattam ezt a lemezt. Tudod, a Zártosztály címűt. Nem szoktam ilyet csinálni. Mármint, hogy egyazon albumot egy héten át mindennap meghallgatok.

Ez a muzsika nagyon nem gyöngéd, nagyon nem heppi, ezek a szövegek nagyon nem jópofák, nem a királylánynak szólnak, nem pezsgést, meg zsongást kívánnak. Azt mondják, hogy szar ez a világ, erőszakos, hazug, kompletten zártosztály, ahol éppen nyílt nap van. 

Lábnyomod fent a Holdon rég,
Hatalmadban van föld és ég,
De mit ér százezer képesség,
Ha a vadállat belül éhes még?

Evolúció

Hazudik mindenki, alul és felül, csak a pénz számít, abból legyen sok, hülyít a média a baromságaival (nesze nekem!), ha harc, legyen harc, legyen káosz, mert ennél rosszabb már nem lehet (naivitás, mindig lehet rosszabb!). Egy dolog megnyugtató csak: van helyünk, ami ránk vár, 

Van még bőven parcella mellettem srácok, majdnem az összes kiadó

Szájkosár (a fenti sor a rap-részből származik, amit Curtis szerzett)

A vicc az, hogy minden felsorolt szar ellenére sem a pesszimizmus a végső kicsengés. Mert aki él, túlélő. 

Túlélő a lelkem, nézd!
Addig pofozták,
Hogy mélyéről a legjobb részt
Végül kihozták.

[...]

Szakadok én is,
Szaladok mégis
Rabként szabadon.

Túlélő

Minden dalból lehetne idézni. De úgyis rájuk tudsz keresni. S a helyzet az, hogy nagyon jó dalszövegek, de a zenével együtt élnek igazán. 

A zene. Na, igen. Több előadó eszembe jutott, amikor fülesen első alkalommal hallgattam a lemezt. Leginkább a Rammstein. De a hasonlítgatások piszokul félre vihetnek. Ezt a viszonyítási pontot csak azért mondom, hogy kábé be tudd lőni a zenei hangulatot.

Egy kivételével az összes dal döngöl. Valami mocsok jól szól a egész együtt, mintha a Hooligans mindig is ezt csinálta volna. Miközben nagyon nem. 

Igen, tudom, a múltjukban van még jóval a Hooligans előttről ehhez hasonlatos muzsika. Az elmúlt, huszonhét évben, ahogy a Hooligans életkorát Csipa, az énekes annyiszor kihangsúlyozta, nem volt ilyesmire példa. A kilencvenes évek közepén volt egy együttes, amelyben a Hooligans három tagja is játszott, a Dance. Na, ha valami előzmény, akkor ez az.

Ha mondanom kell valami negítavumot a lemezről, tulajdonképpen csak egy dolog jut eszembe: a feszes, tömör dömper-dalok egyikébe sem fért bele valami húzósabb gitárszóló, pedig csuda jól esett volna. De tényleg csak ennyi a panaszom. 

A végső kérdés, amit a heavyhungary.hu igen keresetlenül feltett, így hangzik: 

Breakek, hörgések, értelmes szövegek, jó riffek, kétlábgép, lehangolt gitárok, szólók...
De vajon mindez elég az üdvösséghez 20 évnyi puncipop után?

Szerintem attól függ, merre lesznek arccal előre a következő lemezen: a Zártosztály új irány, vagy csak fenomenális elcsámborgás volt az életükben?

Amíg kiderül, még biztosan jó néhány alkalommal meg fogom hallgatni. Meg még utána is. S ha legközelebb valamerre Hooligans-koncert lesz már egyáltalán nem leszek elzárkozó. S könyvet nem viszek, mert csak a Zártosztály előtti muzsikákat kell kibekkelnem. A többi meg merő élvezet. Szívből gratulálok, uraim! 

Hoolihans: Zártosztály; M-Prod Artist, 2021. április 01.

Koncert: 6/10 
Lemez 10/10

 A bejegyzésem eredeti megjelenési helye a koncert.hu oldala, ahol ennek az írásnak az egy erősen szerkesztett változata szerepel

Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (Martassist)

Nem első alkalommal voltunk Keep Floyding koncerten. Az első találkozás helye az A38 volt. A második itt, a Polgárvárosi Amfiteátrumban esett meg. Erről is írtam egy frappáns című beszámolót: A Keep Floyding Pompeii-ben, avagy a Pink Floyd Óbudán. (Ez az amfiteátrum Nem azonos a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrummal: ez a kaszásdűlői HÉV-megálló mellett van, a Battyhány tér felőli irány jobb oldalán.) S voltunk még két alkalommal az Aquincum Romkertben is az előadásukon. A másodikon végre, elhangzott fotós Szerelmetesfelségtársam kedvence, a High Hopes is. Meg is írtam. (A szerkesztőm akkor sokalt be, hogy és megkérdezte, tudjuk-e, hogy van más előadó is a Keep Floyding kívül, aki koncertet tart? Menjünk már más koncertre... Nem azért mondta, mert megszólalt a High Hopes). 

De ezt az ötvenedik évfordulós Dark Side-ot nem lehetett kihagyni. Bár volt olyan érzésem, ha nem sírt volna esőt pénteken az ég, többen lettünk volna: a koncert előtt egy héttel már csak néhány jegy volt a pénztárban. Ehhez képest bár lényegesen többen voltunk, mint a Floyd Pompeii-ben tartott koncertjét megidéző show alkalmával, lett volna még hely embereknek. Pénteken volt, aki Debrecenből indult Keep Floydingozni... 

A színpadkép

Valaki már pénteken posztolta a Facebook-on, hogy látja a színpadot, nagyon klassz lesz. Tegnap délelőtt dolgunk volt Fóton, Kaszásdűlőről indulva lestünk be a Romkertbe, de nem láttuk a színpadot, mindössze egyéb sátrak sokaságát. Nem értettük a dolgot. Hazafelé jövet Szerelmetesfeleségtársam világosodott meg, amikor a kis Amfiteátrum mellett hajtottunk el.
– Aham, nézd, itt lesz a koncert!
Mint nagyon kivételes esetektől eltekintve, igaza volt, valóban ott lett a koncert. 

Van ebben az Amfiteatrumban valami nagyon kellemes feeling. Nem is értem, miért nem használják ki jobban rendezvény-helyszínnek? A Keep Floyding legalább megteszi. 

Ahogy beléptünk vitte is a szemünket a látvány. Pedig még semmi sem történt. A nem túl magas színpad felett egy hatalmas, kör alakú, hm, Hold lebegett, a kör szélére reflektorokat szereltek. Ez a Pink Floyd Pulse-koncertjeinek a színpadképét idézte. A színpadot és a HmHoldat egy hatalmas, az égre törő háromszög foglalta keretbe. Aham, egyértelmű, a háromszög világítani fog. Meg az is, hogy az alkalom apropóját adó lemez piramisára utal. (Lásd a bejegyzés címképét!)

Alig csüccsentünk le az otthonról hozott, szemeteszsákba bújtatott párnánkra, és kortyoltunk bele a sörünkbe, úgy nagyjából minden átmenet nélkül szólt is a muzsika. Itt rágom a körmömet reggel, mert képtelen vagyok felidézni az első blokk sorrendjét.

Pedig nagyon jól mutatna itt, hogy az XYZ számmal nyitott a zenekar, de befejezni sem tudták, mert elhagyta őket az áram. Igaz, csak néhány percről volt szó. 
– Hát ez volt a legrövidebb koncert, amin eddig voltam – vigyorogtam Szerelmetesfeleségtársam fotósomra. 
– Kiabáljuk, hogy „Vissza, vissza!”, hátha akkor folytatják. 
Nem kiabáltuk, mégis folytatták. 

Amit láttunk új volt a Keep Floydingtól. Meg nem is. A háromszög ötlete nagyon jó, a kivitelezés is sikerült. (Bár a színpad-jobb felől az egyik izzósor kicsúszott a síkból. Úgy alulról egyharmadnál. Igazából egye kánya, kit érdekel, de hátha viszitek még másfelé is a felszerelést, fiúk.) 

Impozáns volt a látványa. (Nekem a kék szín mennyisége kicsit sok volt, de ez egyéni szocprobléma. felejtsétek is el!)

A mozgó lámpákkal körülvett Holdról kiderült, hogy vetítővászon. Pszichedelikus képekkel, klippekkel, animációkkal, 2001: Űrodüsszeia-val. Vagyis a képaláfestés eszköze volt, ahogyan azt manapság szinte már el is várja az ember. 

A Dark Side-koncert szerkezete

Az előzetes információk szerint a koncert első felét olyan dalok adták, amelyek a híres lemezre mutatnak. Az első rész ezt a címet kapta: The Road To the Dark Side. A koncerten szokatlan alcím adja magát. Ahogy telik az idő, csak a rögzített dalok maradnak ugyanazok. A stílus, a hangzás változik. Ha másért nem, a technika változása miatt. De a zenészek ízlése, fejlődése miatt is.

A Floyd történetében a Dark Side tulajdonképpen egy könyebben fogyasztható muzsika felé fordulást jelentett. Így távolodást az addigi pszichedelikus vonaltól. A Hold a Floyd előző lemezeihez képest slágerzenét tartalmaz. Az addigi lemezeik, és ez szigorúan szubjektív véleményem, egyfajta különös elegyei voltak az értelmezhetetlen és élvezhetetlen zenei kísérleteknek, az akkori beat meglepőn könnyed darabjainak és a progrock zsenialitásának. A Holdig megjelenő minden egyes lemezen voltak olyan kompozíciók, amik örökérvényűek maradtak, voltak olyanok, amikre legyint az ember, de hallgatja, és voltak olyanok, amelyeknek öncélúságán szeretne mielőbb túlesni, vagy akár tovább is lépteti a lejátszóját. 

A Dark Side volt az első albuma a zenekarnak, amely az elejétől végéig egységes, színvonalas muzsikát tartalmazott. Nincs rajta könnyed plimplam, de nincsen rajta feldolgozhatatlan hangkísérlet sem. Sokan innentől írják le a Floydot. Mások számára innentől kezdődött igazán a magukra találásuk. De a Dark Side nem a semmiből érkezett. A hozzá vezető út néhány darabját mutatta meg a Keep Floyding a koncert elején. Vagyis jobbára azokat a darabokat játszotta, amelyeket úgy lehet és kell hallgatni, mint a Pink Floyd Hold-dal kezdetét vette és a pályafutása végéig tartó korszakát. 

A műsor derekát a „bemelegítő” után az este fő témája, a Hold adta, úgy az elejétől a végéig. Majd levezetésképpen, mintegy jelezve, hogy a Hold-nak nem csupán előzménye, hanem utózmánya is volt, felcsendült még a Shine On Your Crazy Diamond, a Wish You Were Here, és két dal a Falról, az Is There Anybody Out There és az elmaradhatatan koncertbefejezés, a lendületes, energikus Run.

– Végre, szemmel látható, hogy ezt a számot nagyon szeretik: élvezték, ahogy játszották! – bólintott a végén elégedetten a Martassist fotósa (alias Szerelmetesfeleségtársam). 

És pitty-putty véget is ért a koncert. Nem volt rövid, csak élvezetes, tehát rohant vele az idő. 

Tűnődés

Ha az ember egy előadó sokadik koncertjén van, nyilván nem ütik, fogják, kapják el annyira dolgok, fordulatok, gesztusok, teljesítmények mint amikor első alkalommal látja, hallja, tapasztalja őket. A Keep Floydingot három helyszínen láttuk eddig. Itt, az Amfiteátrumban, az A38 hajón és az Aquincum Romkertben. Ott kétszer. MIndegyik koncert tetszett, mindnek más és más volt a hangulata, mindegyik másért és másért fogott meg. 

Ha a tegnapi koncertből ki kell emelnem valamit, az a látvány lenne. A KF nyilván nem tud vetélkedni a keretezett részben felsorolt előadók lehetőségeivel. De el kell ismerni, amit ide tettek az ugyancsak meggyőző volt. (Lennének teljesen laikus ötleteim a háromszög továbbfejlesztett felhasználásával kapcsolatban de ez nyilván nem a KF-team ötlettelenségének, hanem gazdasági tényyezőknek a kérdése. Kívánhatnék kacsalábon forgó, négysebességes, hatszárnyú színpadot, amely helyből felszáll, kolbászt tölt, gyereket nevel, miért ne tehetném, kibicközönségnek semmi sem drága. Csak a belépő, amikor nem sajtójeggyel megy be. De akkor meg pofa különösen súlyba! )

A zene, az előadás vérprofi volt. Még gondolatot is olvastak a zenészek: éppen azon tűnődtem az Is There Anybody közben, milyen jó lenne, ha elengednék magukat, és nem hangról hangra játszanák, s erre tessék, lőn! Bár el kell ismernem az ötletet ők adták: már a Money közben sem úgy szólt a szaxi, ahogyan azt '73-ban, a lemezstúdióban tette. S az égadta világon semmi baj nem volt vele.

Azonban valami volt, amin mind a ketten fennakadtunk a cégtulajdonos fotósommal. Ő fordult hozzám az irányzott kérdéssel.:
– Neked nem volt hiányérzeted a tegnap estével kapcsolatban? 
– De! Érthetetlen volt, hogy szombat este tízkor nincsen nyitva a Római téren a Syntthesis; jól esett volna valami sörkülönlegességük. 
– A koncertre gondoltam.
– Tudom. De nem akarom bántani a Keep Floydingot. A szívem csücskei. 
– Hallgatlak! Mert bennem is maradt valami hiányérzet. Csak nem tudom, miért. Eddig soha nem volt. Csak annyi, hogy négyből mindössze egyszer játszották a High Hopes-t.... A citera...
(Ez a szám a mániája. Most is azonnal dúdolni kezdte. A citera pedig Gilmour steal-gitárja. Amit a KF tolmácsolásában eddig csak egyszer hallottunk. Csuda jó volt.)

Megfogalmaztam neki. Pedig magamnak is nehezen ment. (Hiába, eléggé egyformák vagyunk akkor is, ha az évek teltével a kezdeti 90–95 százalékos egyezés csökkent is.)

Mert én is úgy jöttem ki tegnap a kis arénából, hogy ugyan minden a helyén volt, de azt hogy torkon ragad, gyomron vág, elektromosan végighasít, tökön rúg a muzsika szépsége, energiája, virtuozítása, ötletessége, mindössze egyszer éreztem. Végig teljesen jelen voltam. S azon gondolkodtam, erről én tehetek vagy a zenekar?Mert eddig minden alkalommal csináltak velem ilyet. 

De úgy éreztem, ők megtettek mindent, szívük-lelkük, tudásuk, az ötleteik, minden ott volt a színpadon. Nekem meg ez volt eddig a leginkább várt KF-koncert. Pénteken, amikor a szakadatlanul zuhogó eső végett, főleg a Martassist összes dolgozója egészségéért való aggodalom végett lemondtam az ottlételről, ha nem is kerültem sírásközelbe, de majdnem elpityeredtem. Aztán meg gyerekmód örvendeztem, hogy áttették másnapra. Mikor is kegyes volt az időjárás, még a Nap is előbukkant kicsinyt. S nem voltak nagy elvárásaim. Illetve de, ám semmiképpen a show-val kapcsolatban. 

– Nem lehet, hogy volt bennük feszültség, le ne szakadjon újra az ég? – kérdezte csodazöld szemű fotósom. 
– Az is lehet, de csak fel kellett nézni, hogy semmi ilyen nem lesz... Ettől még kommunikálhattak volna.

Mert ez volt az egyik legnagyobb bajom. Hihetetlenül személytelen volt az este. Valami olyasmi jött le, hogy mindenki tudja, mire jött, tudja, hogy miről szól, amire jött, minek beszélni róla? De a kommunikáció, ha akarom, az udvariatlanságig ment. A koncert végén a zenekar boldogan, többször meghajolt. És még a vokalista hölgyeket sem mutatta be senki! 

De úgy végződött a koncert, ahogyan kezdődött. Feljöttek, zenélni kezdtek. Azzal, hogy elment a hang, kavics került a fogaskerekek közé: meg kellett szólalni. De az meg aig hallatszott. A hang visszajött, a szó ismét bennakadt. Úgy rémlik, a második szám után köszöntek a közönségnek. Aztán a koncert közepén megköszönték, hogy ennyien eljöttünk, s hogy milyen kár a tegnapi esőért, de ennyire magas kapcsolataik még nincsenek. S aztán a végén megtudtuk, hogy mi vagyunk a legjobb közönség. Legalább. 

Volt már fennakadásom máskor is a KF kommunikáció-hiányán. De nem ennyire. Évek múlva sem tudom, hogy ez valami túltolt és félreértett alázat az eredeti előadókkal szemben, vagy mi a fene. De ennyire még soha nem giányzott, hogy szóljanak hozzám a fiúk! Öregszem vagy mi...

Figyelj, ha nem olvasom valamelyik jegyárusító oldalon, hogy a Hold előtt megszólaló dalok kaptak egy összefoglaló címet (tudod, The Road To the Dark Side), akkor ezt sem tudom, mert itt nem hangzott el. Az, hogy a megközelítésem helyes-e ezzel a blokkcímmel kapcsolatban szintén csak találgatni tudom. 

Aki eljött erre a koncertre igen nagy eséllyel tudta, mi az a The Dark Side Of the Moon. De az előadás alatt egy hang sem volt arról, mi ennek a lemeznek a jelentősége, milyen körülmények között született, milyen utóélete volt (tudtad, hogy például a Dream Theater egy az egyben előadta?), mit jelent az ő számukra, hogy irdatlan ideig volt a slágerlisták élén. De igazából semmiről nem volt szó. 

Nincsenek elvárásaim. De valahogy mégis azt vártam, hogy bejönnek, köszönnek, ejtenek pár keresetlen szót az előző napi időjárásról, felvázolják a bevezető rész koncepcióját, miért út ez a Hold-hoz, aztán a Hold előtt elmondják, amit el lehet, fűszerezve, hogy hányszor játszották el eddig, mekkora áldás volt a vokalista hölgyekre rátalálni (Garda Zsuzsa, Simon Edina), mit tudom én, ilyesmi. Aztán lemehet a komplett album, duma nélkül, persze, meg jöhet a rája adás is. Ott már nincsen áhítat az ötven évnek, lehet velünk beszélgetni, kérem szépen! 

S nem, nem a szokásos közönséghergelésre gondolok („Kezeket akarok látni, lássam a kezeket! Itt vagytok még? Jól érzitek magatokat? Stb.”), hanem kommunikációra. Információkra. Az eredetiről is, a KF-ről is, a tagjairól is. 

Szerintem érted, értitek mire gondolok. Bejöttünk, csácsumi, ott voltunk, mindenki tette a dolgát, ők zenéltek, mi élveztük, tapsoltunk, aztán lementek, kijöttünk. A főnökasszonyom két éve kikérdezte egy lényeges változással kapcsolatban a véleményemet. Ott volt a cég projektmenedzsere is. Meg is hallgatták, amit mondtam, az lett, amit javasoltam. Nem mondom, hogy előtte és utána nem beszélgetett velem a főnökasszony, de azóta azt mondom, figyel a dolgozóira, ad a véleményükre, ha teheti. S látod, még én mentem fel, amikor mégsem teszi... 

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg, igaz ott valamelyest húzott szerkesztésben.
Itt meg ezt-azt javítottam rajta. De a dal ugyanaz maradt. 

Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (Martassist)

Roger Waters mára fogalom. Neve szervesen összefonódott a Pink Floyd együttes mára gondolkodás nélkül klasszikusnak mondható lemezeivel és előadásaival. Nem csupán azokkal, amelyekre a fenti reklámcsík nem kis önteltséggel hivatkozik („who [Waters] created the golden years of Pink Floyd” – Barret, Gilmour, Wright, és Mason meg a fasorban se...), hanem a korábbiakkal is. Vagyis Roger Waters élő klasszikus, élő legenda. 

Nem problémamentes figura. A Pink Floydból való botrányos távozása, majd a nem kevésbé botrányos pereskedése David Gilmourral az együttes nevének a használata miatt, és mára a vaskos, veretes politikai tartalmú tevékenysége, megnyilatkozásai, nyílt levelei, üzenetei nem aratnak osztatlan rokonszenvet. 

De mint alkotó zenészknek semmit nem lehet a szemére vetni. Ahogyan tegnap este a budapesti MVM Dome-ba is, mindenütt hatalmas tömegek zarándokolnak az előadásaira. S ezekből mindegyik eseményszámba megy.

A HELYSZÍN: AZ MVM DOME

Amikor beléptünk az MVM Dome-ba először a nagysága volt lehengerlő. Ha még nem voltál ott, tudd, van egy óriási, kültéri parkolója, de a neten kell megvenni a jegyet és büdös horror ára van (jelenleg a rendezvény alatti parkolás 4500 forintba kerül.) Mi ezt nem tudtuk, vesztettünk is időt, mehettünk máshová tenni az autót. Ha az árat tudjuk, akkor is így tettünk volna, csak akkor kimarad a húsz perces araszolgatás a Rákóczi-híd felől. 

S ha már rendezvény-helyszín, szép és új, mosdóval tisztességesen ellátott, bár az egyik nőiben nem volt víz (természetesen nem én használtam). Büfé a befogadóképességhez képest kevés van, ezért nagyon hosszúak a sorok. Sör kétfajta volt, világos és meggyes. A világos 1290/korsó, ez csapon volt. A meggyes 1690/korsó, és legnagyobb megrökönyödésemre dobozos sört szisszentettek a rendezvényeken már megszokott újrapohárba. Ezt mi már rutinosan vittük magunkkal. 

A KÜLSŐSÉGEK

Aztán pedig a színpad elhelyezkedése lett zavarba ejtő. Ugyanis a küzdőtér kellős közepére építették. Rajta egy kereszt alakú, hatalmas fekete valamivel. A kereszt hosszabb szárát a kellős közepén szelte ketté a rövidebbik. Majdnem teljes mértékben takarta a színpadot és a kereszt mindegyik szára úgy öt méter magas volt.

A koncert kezdetén a kereszt felemelkedett, s csakugyan alatta volt a színpad, a hangszerekkel. Maga a kereszt pedig kivetítő volt, szamurájkard éles képpel. A hangminőség pöpecsége manapság alapelvárás.

A kivetítőt a koncert során mindvégig jócskán kihasználták. Olyan nem volt, hogy ne történt volna rajta valami. Fotók, híradók illusztrációi, politikusi nyilatkozatok, animációk, illusztrációk, jelmondatok, információk, a legkülönbözőbb formában és megoldással. Emiatt biztosan senki sem unatkozott, ez egészen bizonyos! 

S persze a repülő cuccok, amik a Floydtól és Waterstől már szinte kötelező darabok. Itt a Sheep alatt egy gigantikus bárány navigált be a tömeg feje fölé, majd lassan körberepülte a színpadot, és ahol jött, távozott. Majd ugyanezt tette a két részre osztott előadás második felének legelején az In the Flash-ben egy szintén gigantikus disznó. (Nesze neked: Waters az előadás megfelelő pontján, amely nem volt azonos a röpködő szárnyatlanságokkal, undorodó megvetéssel nyilatkozott a drónokról. Igaz, a katonai célra használtaktól.) 

Vagyis minden volt a szemnek, hogy ne csupán a zenére és a zenészekre kelljen figyelni.

A MUZSIKA

A koncert plakátja, aminek egy változata a cikk elején is ott van, valamelyest félrevezető. Azért, mert a Pink Floyd neve ugyanakkora betűkkel van rajta, mint Watersé. Ezáltal az egyszeri érdeklődő arra gondol, hogy a műsor kizárólag Floyd-dalokból fog állni. Nem mintha fájna, hogyha nem, csak erre számít. Arra, ami aztán a Floyd-dalok által történt, majdnem biztosan nem. De ezen a hídon majd akkor megyünk át, ha odaértünk. 

A Pink Floyd nevére való hivatkozás azonban azért csalóka, mert a már idézett cikk elmondja, hogy „Waters a jelenlegi amerikai turnéja során többször elmondta a közönségnek, hogy az ő fellépéseire politikai álláspontja kifejezéseként kell tekinteni, és nem a Pink Floyd zenei öröksége részeként.” De aki ezt nem tudja, elsősorban Waters Floydos múltja miatt megy, ment a koncertre. Legalábbis a nagyon sokakon feszítő, Pink Floy-pólók erről tanáskodtak. Illetve a helyi butikban csilliárdokért árultak is. 

Az magától értetődő, hogy erre sem lehetett panasz Roger Waters koncertjén. 

Bár a műsor nem csupán Pink Floyd dalokból állt, sőt még azok között is volt olyan, ami ha egyáltalán, akkor is több mint ritkán szólalt meg a színpadon: a sikertelen, utolsó Waters-es Floyd album, a The Final Cut utolsó számára, a Two Suns In The Sunset-re gondolok. Sőt volt olyan dal is, amelynek stúdiófelvétele még nem is létezik (The Bar).

A TEMATIKA

Waters mindig is progresszív rockban gondolkodott. Amely műfajnak az egyik jellemzője a koncept-elgondolások tálalása. Amiben a Pink Floyd is mindig nagy volt. Bár nem az első ilyen albumuk volt, de minden bizonnyal a leghíresebb és legnagyobb sikert aratott a The Wall című lemez. Amely.túlzás nélkül állítható, az egyetemes kultúra részévé vált. A dupla lemezt, négy dal kivételével (Young Lat, Comfortably Numb, Run Like A Hell, The Trial) Waters egyedül írta. Az első hármat Gilmourral, az utolsót Bob Ezrinnel követte el.

Az album készítése közben a Pink Floyd már kihalófélben volt, hullott széjjel, mint oldott kéve. Wright, a billentyűs a felvételek közben nem is tudta, tagja-e még pontosan a zenekarnak... De a lemez ennek ellenére, hála az égnek, elkészült, és ritka nagy csodává lett. Nem véletlen, hogy Alan Parker, aki többek között a William Wharton regényéből készült Madárka rendezője, filmet csinált az albumból. (Aminek a főszereplője, a rockzenész Bob Geldorf a forgatás után állítólag idegszanatóriumba került. Kizárólag a filmszerepe, a szerep mondanivalója miatt.)

Szóval Waters egyáltalán nem tematika-mentes. S nem is lehet azt mondani, hogy kerüli a politikát. Ez köztudomású róla. Ennek a koncertnek az elején erre nyomatékosan fel is hívta a figyelmet. Az utóbbi időben a palesztinok melletti kiállása miatt sokan antiszemitának tartották őt. Annyira, hogy Frankfurt városa le is mondta az idei turnéjának az ottani koncertjét. 

S most kellene összefoglalnom az idei turné fő mondanivalóját. Hm... Tán valahogy így:

Úgy nagyjából erről. De részletezve is.

S számomra itt kezdődtek a fennakadások. Nem a politikai tartalommal gyűlt meg a bajom, hanem a politikai tartalom egyoldalúságával. Bár bárány és disznó lebegett a csarnok légében, mégis a lóláb lógott ki.

Én meg életemben első alkalommal örültem annak a szégyenletes ténynek, hogy a gyalázatos angolom miatt nem értek mindent, ami elhangzik és amit olvasok.

Mert nem, nincsen semmi baj a háborúellenességgel, a civil háborús áldozatok gyilkosainak az elítélésével, a brutális rendőrségi módszerek elleni és a megfigyelések NagyTestvért idéző módszerek elleni tiltakozással, Elítélem jómagam is a puszta bőrszín alapján való azonnali megítélést. Soha nem zavart senki szexuális vonzalmának a tartalma, ha engem békén hagy. (A tolakodó formákkal és a természet elleni ultramarhaságokkal nem értek egyet.) Volt bajom a vallásos türelmetlenséggel kereszténységem előtt is, keresztényként is. A bankvilág csúfos tevékenysége (vö.: 2008) alaposan megtépázta a családunk pénzügyeit. Mindig gyűlöltem a fegyverek bármilyen formáját. Nem iszom semmilyen kólát, nem csak Coca-t nem (Coca Cola-s üvegek tömkelege forgott a képernyőkön. Waters, úgy fest, elsősorban a Cocá-ra van kiakadva), mert egyszerűen utálom őket. Nem érdekelnek a márkák nagyjából semmiben, semmilyen formában.  Konkrét céget nem emlékszem, hogy említett volna a buli. Az sem zavar, ha egy akármilyen elnököt (itt konkrétan Reagen, Bush, Clinton, Obama és Trump került terítékre) a valós összefüggésekbe helyeznek. 

S igen, bár nem élek hivatalos rettegőként, de a világ mostani helyzete miatt van bennem bizonytalanság, vajon megmarad-e a főokosokban annyi józanság, hogy ne égjen egy pillanat alatt porrá az unokám, a két gyerekem, mindenkim, a barátaim, üzletfeleim, és mi magunk is, Szerelmetesfeleségtársammal. 

Valami mégsem állt össze, és a zenére figyelés helyett egy idő után már inkább ezen töprengtem. Mert Waters a permanens üzenet-cunaimaval nem hagyott visszazökkenni. 

Csakhogy a minden és mindenki elleni tiltakozásával Mr. Roger Waters mégse tiltakozott minden és mindenki lehetséges ellen. Csak válogatva.

• Szóba, feliratba, kisfilmbe sem került pélául, hogy a rasszizmus minden formája visszataszító. Akkor is, ha nem a fehér ember gyakorolja. Tehát az is, amikor a fehér ember az elszenvedője. Roger kiállt a BLM mellett, de arról szava sem volt, hogy már maga a BLM szóösszetétel is rasszista.
• Kiállt a bigott vallásosság ellen, de a bigott vallásosságot kizárólag repkedő Bibliák képviselték az üzenetében. Szigorúan kereszttel a borítójukon. Jó, ne jelenjen meg egy képkocka, amelyen a Könyv elején mondjuk a Tetragrammaton van, de legalább egy Koránnak ugyancsak és kétségtelenül lett volna itt helye. Ha már...
• Ahogyan a terror a képek alapján csak az volt, amikor a Nyugat bombázza Irakot, és lő le ártatlan arabokat.
• Az, hogy a francia katolikus papot iszlamisták a saját templomában fejezték le, vagy ami a Charlie Hebdo szerkesztőségében történt, vagy ami szilveszteri Kölnben a nők tömegével megesett, stb. az még felszínesen sem került szóba. Az iszlamofóbia meg igen. 
• Ahogyan egy nagyon homályos, a patriarchátusra való hivatkozással (ha jól értettem egyáltalán) gondoltunk csak a csiklótlanított, csadorba, burkába kényszerített, a férjükkel elégetett nem nyugati nőkre. 

S a helyzet az, hogy az egyértelmű csokorba gyűjtött liberális eszmék gazdag piacán így először a háttérbe tolódott ember, mert a fentiek miatt mindössze egy eltorzult ember-fogalom szenvedéseiért tiltakozhattunk Rogerrel. Aztán ezek miatt a háttérbe került maga a zene is. 

Mi pedig koncertre mentünk. Pink Floyd dalokat hallgatni. Roger Waterst hallgatni.

A pompás show végére már tudtam, nem Waters politikai nézetével van a baj, hanem annak csokros zavarosságával, Meg azzal, hogy ennek a komplex fuck of fontosabbá vált a számára mint a muzsika. Amit ő és a zenésztársai egyébként igen magas fokon prezentáltak a politikai rockgyűléssé avanzsálódott kisérdeműnek.

Amely egyébként önfeledten tapsolt, éljenzett, örömmel sikított, süvöltött bármiféle feliratnak, filmnek, kijelentésnek. Még annak is, hogy szabadságot akarunk Julian Assangé-nak, a Wikileaks egyik agyának, aki olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, amelyek által több idegen földön dolgozó, nevesített hírszerző életveszélybe került. De örültünk a transzok jogai kiterjesztési vágyának, meg a rengeteg, mindenféle nációjú kis arcból összeálló, kialakuló szivárványzászlónak. Csak később, itthon, e cikk írása közben tudatosult, hogy ezzel egyébként nem árut zsákbamacskát sem a szervező, sem Waters: a szivárványzászló ott volt a plakátokon is. Nézd csak meg a legelső képet. De én meg vagyok annyira naiv és figyelmetlen, hogy nem a mai megfelelő értelemre gondoltam, hanem a The Dark Side Of The Moon borítójára. Amikor még nem volt meg az a jelentése a szivárványnak. 

S közben a zenekar játszott...

Az utolsó számot a zenészek a színpadot körbesétálva játszották el, és még a színpadról való levonulásuk közben is, sőt, még a nézőteret elhagyva is zenéltek. Ez utóbbit mi, a közönség már csak a kivetítőn keresztül láttuk. Majd pamparam, integetés, vége. Ráadás nincsen. Villany fel, tömeg kicsoszog. 

*

Elalvás előtt az utolsó gondolatom az volt, hogy a KISS fantasztikus rockcirkuszt nyomott a Papp Lászlóban. Ez meg itt egy több mint sokszínű, jól induló, de üzenetileg legyintésre se méltó politikai cirkuszt volt. Az üzenetet kivéve minden porcikájában vérprofin kitalálva, megalkotva és előadva. 

Ha pedig Pink Floydot akarok hallgatni, megyek majd Keep Floydingra. Meg kellene már nézni, legalább Saxon Dave miatt a Hungarian Pink Floyd Show-t is. (Dávid, időben szólj, kérlek, ha valahol Budapesten fellépésetek lesz, iparkodunk ott lenni!)

A teljes koncert felkerült a világhálóra, itt megnézheted!

Az elhangzó dalok sorrendjét itt tekintheted meg.