A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

VOLT EGY DINAMIT NEVŰ ZENEKAR

Nagyon sokan nagyon sokszor leírták: a Dinamit együttes a nyolcvanas évek elejének egyik szupergroupja volt, Tagjai a P. Mobilból, a Skorpióból, a Miniből érkeztek. Mindnyájan kipróbált, profi, rutinos és jó zenészek voltak. A Hanglemezgyár, szokatlan módon, egyből és azonnal lehetőséget is biztosított a számukra egy hanglemez felvételére, kiadására. Az együttes énekése, a csodálatos, vaskos, szilaj hangú Vikidál Gyula sokak szemében gyalázatos árulóvá vált a P. Mobil elhagyásával, és a Dinamit megalakulása a Hanglemezgyár oldaláról egyfajta szálka-kihúzás volt a P. Mobil ellehetetlenítésére. A Dinamit ezért pillanatok alatt „kiérdemelte” az „állami rockzenekar” titulust. Ami, ugye, fából vaskarika. A megjelent első lemezről a kritikusok (?) minden szempontból lehúzták a keresztvizet. Tény, ami tény, szövegileg nem volt erős az anyag, s valószínűleg ezen szerepel a magyar rockzene egyik legrosszabb és -értelmetlenebb ríme is: „Örült a lány, mert végre nő / Testében meglágyult a kő”. S elég nehez kapcsolódási pontot találni az Igazság című dal megváltó-komplexusos üzenetével: „Belül fáj nagyon / Nehéz mondanom / Más bűneit hordom vállamon”. Ráadásul az együttes nem tudta a mondanivalóját és a célközönségét igazán pozícionálni: a szövegek a külvárosról, az elnyomatásról, az aluljárók nemzedékéről szólnak. Csakhogy a zenészek többsége számára ez a mondanivaló nem volt testközeli, így a mondanivaló valóban a levegőben lógott.

Hamarosan megjelent a második albumuk is A híd címmel. A szövegek elszakadtak a csöves életérzéssel való kacérkodástól, de igazán nem találtak kapaszkodót. A zenekar különleges, két gitáros-felállásaban zenélt, a Beatrice-ből átigazolt Lugosi Lászlóval. Majd hamarosan feloszlott.

Gondolná az ember, hogy egy ilyen rövid, viharos, de nagyon ellentmondásos banda túl nagy nyomokat nem hagy senkiben. Hm...

A Dinamitnak két lemeze jelent meg Vikidál Gyulával. Aztán volt majd húsz év csönd és 2010-ben újjáalakulva kiadátak egy új albumot, Játszd, ahogy akarod címmel. Ennek az albumnak az énekszólamát egy énekesváltás után 2015-ben újra felvették.

A KONCERT HANGULATA

Tegnap, 2019. május 24-én este a Barba Negrában harminchét év után még egyszer színpadra állt az eredeti Dinamit. A jegyek igen jól fogytak, a helyszín hét órakor már zsúfolásig tele volt. Esélytelen is volt a színpad közelébe jutnunk. Ami arról árulkodott, hogy állami zenekar ide, suta szövegek oda, valahol valaki tévedett, amikor a Dinamit feloszlott. Ez az egyik érv. A másik, hogy a nosztalgia hihetetlenül megmásítja a múltat. Mert, ugyebár van itt egy kétlemezes rockbanda, ami alig létezett, aztán egyszercsak jön, hogy csináljon egy nosztalgia-koncertet, és nicsak, nicsak, megtelik rá a teljes Barba Negra.

Tény, hogy a zenészeik mindannyian minőségi zenét csináltak azóta is, a az is tény, hogy az énekes szinte teljesen elszakadt a rocktól (bár mielőtt ezt megtette, volt Koppány az István, a király-ban, s ha semmi mást nem énekelt volna egész életében, akkor is örök életű lenne emiatt a magyar rockpanteonban). De ennek nem kell feltétlenül indokolnia a közönség létszámát.

A koncert nagyjából pontosan kezdődött. (Boldogtalan idők, amikor teljesen természetes volt, hogy egy-egy kezdés, fél-egy órát is csúszhat...) A három kivetítőn egyszerre ment a visszaszámlálás egy perctől. A három kivetítő természetesen szerves része volt az egész koncertnek. a középsőn jobbára a zenészeket láthattuk, a két szélső pedig a zene illusztrációját szolgálta. Tisztességesen megtervezték, böcsülettel használták, dobott az összhatáson. Manapság így megy ez. Rendben voltak a fények is: semmi kiemelkedő, lehengerlő, de minden rendesen a helyén volt. De mindez csupán külsőség.

A koncert hangulata a lényeg. Ami a fentiek, az együttes pályafutása hosszának, az egykor körülöttük levő hangulat ismeretében roppantul meglepő volt. Ugyanis ez a fránya közönség majdnem az első perctől az utolsóig vevő volt arra, amit a Dinamit a színpadon nyújtott. De tényleg! Jött a banda, bevezetésnek lenyomta az egyik legsikeresebb dalukat a Dinamit a vérem-et, és onnan, mi a nagyérdemű, kajáltuk nagykanállal, amit elénk tettek.

A magam részéről soha nem voltam se P. Mobil-, se Dinamit-, se Vikidál-fan. Hallgattam őket is, a Skorpiót is, a Mnit is. S már régen nem tettem ilyet, még a koncertre, bemelegítésnek sem. Mivel az együttesnek ebben a összeállításban összesen két lemeze jelent meg, és nem funkciomáltak sokáig, nem alakulhatott ki tartós rajongótáboruk sem. Ennek hátterén mondom: a dalok, a zene hihetetlenül időtálló maradt. Ahogy mondani szokás: a kisérdemű egyemberként üvöltötte a nótákat, s ahogyan Szerelmetesfeleségtársam a fülembe kiáltotta:
– Itt mellettem még a hangszerest részt is éneklik!
Éppen azt tettem én is.

A műsorszerkesztésen azonban némileg megbicsaklott a koncert. Ugyanis egyértelmű volt, hogy a helyszín nem a Dinamit nevére, hanem az egykori, eredeti felállás nevére telt meg. Ugyanis a Dinamit így-úgy, 2010 óta újra létezik, ha nem is hipertermékeny és aktív állapotban. Az új-Dinamit tagsága legoptimálisabb állapotában háromötöd eredeti felállást tartalmazott. Amiben Vikidál Gyula nem volt benne. Az új Dinamit énekese a sokat próbált, jó torkú Rudán Joe. Ez az új Dinamit 2010-ben felvette és kiadta az együttes harmadik lemezét, akkor még Kálmán György énekével. Ezt a lemezt 2015-ben újra kiadták, a változás mindössze annyi volt a 2010-es lemezhez képest, hogy Rudán Joe énekelt az anyagon. Szép lassan elérek ám a lényeghez...

Szóval jött a koncert kezdete, a Dinamit a vérem, a Senki se szóljon hozzám, a Külvárosban születtem. A közönség az első hangtól vette az adást, ott volt a zenével, énekelte a szöveget. Vikidál valamikor a harmadik-negyedik számnál hívta a színpadra Rudán Joe-t.

És most egy nagyon nehéz bekezdés következik. Szeretjük Vikidál Gyulát, imádjuk az a falat bontó, őserővel bíró, Isten-teremtette, utánozhatatlan hangját. Ami, sajnos, már nincsen neki. Egyértelmű volt ez már az első számnál is. Az is, hogy Vikidál már nem képes végignyomni egy koncertet. Ezt már a koncert legelején meg is fogalmazta: elfogyott a levegő. Aztán valamikor a koncert vége felé megerősítette: könnyű a többieknek, a hangszer nem öregszik. S így bizony Pitkin segítségre szorult, és ez a segítség volt Joe. Akivel hol együtt, hol felváltva énekeltek. S ez nem is lett volna baj. De mert a Dinamit első két lemezének a játékideje a másfél órát sem teszi ki, még ha hozzádobjuk az egyébként a koncerten bevetett két kislemeznek a nagylemezre fel nem került dalait (Neked adnám a világot, Mi ez az érzés?), akkor is van műsoridő-probléma. Különös tekinttel arra, hogy a dalokat egy az egyben úgy játszotta a banda, ahogyan azok egykor lemezre kerültek. Lehet ez erény is, lehet ez valami más is.

Szerencsére (vagy sem) rendelkezésükre állt a harmadik, hibrid nagylemez anyaga, amiről nagy gyorsan le is nyomtak öt nótát (MIre jó, Játszd, ahogy akarod, Megszökök, Egy másik út, Hűvösek az éjszakák; ez utóbbit Vikidál énekelte). Amik nem rossz dalok. Jól is szóltak. A suttyomban a színpadról leballagó Németh Alajos helyett közben feljött Zselencz László (bakancsos-Edda) basszerozi. Jó kis r'n'r-ok szóltak. Voltak, akik énekelték is ezt-azt a dalt. De a kezdeti hangulat piszokul leült ezektől a számoktól. Újra mondom, nem rosszak ezek a dalok. Csak nincs meg bennük valahogy, valamiért az a csettintés, ami az első két lemez dalaiban. A nagyobb probléma, hogy ezzel az új-Dinamit betéttel sikerült a kezdeti euofóriát teljesen szétoszlatni. Gyorsan hozzáteszem: amit azért később, amikor visszatértünk ahhoz, amiért jöttünk, simán sikerült visszatornázni. Értem én, hogy egyfelől a Dinamit él, ha halott is, miért ne játszhatnák a saját számaikat, miért legyen egy Dinamit koncert csak nosztalgia (mondjuk mert eleve nosztalgia-koncertnek hirdették)?

De tény, ami tény, az új Dinamit a Dinamit nevét felvevő, annak néhány régi és néhány vadonatúj tagjából együttes, amit hívhatnának bármi másnak is. De mert a név Szűcs Antla Gábornál vagy Németh Gábornál maradt, ezért Dinamit lett az együttes.  

Szóval nagyon kilógott ez a blokk az összképből. A Dinamit zenészei egytől egyig klasszisok a hangszereiken. Németh Gábor a nemzetközi hírű SBB-ben is dobolt, Papp Gyula, ugye, Bartók-átiratoket zenélt Török Ádámmal, Szűcs Totya Tátrai Tibusszal csinált pazar latin lemezeket (flamenco, miegymás), Németh Lojzi pedig Bikini, és egyszerűen nagyon jó hallgatni őt. Vagyis nem lehet azt mondani, hogy képtelenek lennének egy dalt instrumentális részekkel kiegészítve, megbolondítva prezentálni. Csuda tudja, lehet szerencsésebb lett volna errefelé elindulni.

A Dinamit gyakorlatilag (ha jól figyeltem, a Születés kivételével; az Arcok álruhában-nal bizonytalan vagyok) becsülettel, lelkesedéssel és szívvel lejátszotta az összes nótáját.

A koncert mivel mással, a Tinédzser dal-lal ért véget. Amit a közönség visszatapsolására előadtak egy könnyített hangszerelésű, közönségénekeltetős verzióban is. Vikidál Gyula a másodszori lejátszáskor lement a közöngés soraiba, de úgy tényleg bele a sűrűjébe, és ahogy a kivetítőkön látni lehetett, mikrofonnal a kezében énekelt együtt az övévivel. Ahogy némi segítséggel haladt a tömegben, mindenki a kezét szorongatta, a hátát lapogatta. Szemmel látható szeretettel vették őt körbe. Joe meg ezalatt a színpadon énekelte a nótát. Pitkin az utolsó sorokra visszaért a helyére. Mintha testközelből elbúcsúzott volna.

Majd meglepő fordulat, de tényleg, mert semmi sem indokolta ezt a dalt, különösen nem a népszerűsége, újra eljátszották a Mi ez az érzést? is. Ezzel zárult a koncert.

ÖSSZESSÉGÉBEN