Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (martassist)

*

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu.

A két szöveg csak nagy részben fedi egymást.

Egy gondolatot mégis csak megismételnék az előző cikkből: a progresszív rocknak hazánkban van ugyan közönsége, de nagyon szűk ez a réteg. Ennek megfelelően ritkák a koncertek is. S hiába jön hozzánk prog rock nagyágyú, a The Flower Kings tavaly őszi A38-as előadásán, úgy hallottam, a közönség gyalázatosan kis létszámban jelent meg. Még én sem voltam ott...

Tény, ha a műfaj magyar nagyjai a színpadra lépnek (bár jobbára nem tesznek ilyet), akkor megtelnek az A38-nál sokkal tágasabb előadótermek is. De egyik klasszikusnak számító zenekar sem kényezteti el sem lemezekkel, sem koncertekkel a nagyérdeműt. Igazából néha azt sem lehet tudni, léteznek-e egyáltalán vagy sem (de inkább nem), mint az After Crying vagy az East, s ha mégis, akkor adnak évi egy koncertet, és jó pár évente megjelenik egy-egy album, ahogyan a Solaris teszi. Az egyetlen, szélesebb spektrumban ismert zenekar az East-utód iLand, amely viszont nagyjából aktívan létezik. 

A magyar progresszív rock második, harmadik vonala csak az ismertsége és nagyon nem a minősége miatt második-harmadik vonal! Erre megalapozott bizonyíték ez a mostani fesztivál is.

A Mandrake Moon zenekarra mintegy véletlenül találtam rá a YouTube-on. Aztán ők adták az eddigi életem egyik legmeghatározóbb koncertjét egy Garay téri csöpp pincében.

De tavaly tudtam meg például, hogy a több mint pazar muzsikájú Android például negyven éve létező formáció. Még csak nem is lemezek nélkül: öt és fél albumuk jelent meg (az eleddig utolsó a második átdolgozása). De vajon kinek mond bármit is a nevük? (Mármint a közönség azon részén kívül, akik debreceniek vagy ott voltak a Moonheadek-en?) 

A zene minősége és a közönség létszáma nem biztosan korrelál egymással. Sem erre, sem arra. Ami nem tölt meg stadionokat, az nem feltétlenül ócskaság. Ahogyan az sem igaz, hogy ami stadionokat tölt meg, az éppen a sekélyessége miatt fog meg ekkora tömegeket. (Az Azariah-dolgot továbbra sem értem, de nem is firtatom, mert az itt nagyon messzire vezetne.)

  Moonhead Prog Rock Fesztivál  

Úgy tudom, alapvetően Szász Dávid, alias Saxon Dave gondolata volt. Persze nem egyedül hozta tető alá az egydélutános fesztivált, a két legfontosabb munkatársa a fesztivál estéjén is aktívan sertepertélő Kerbolt Attila, a Tompox menedzsere (a Tompox állandó fellépő helye a fesztivál helyszíne, a Legenda Sörfőzde Center) és a Tompox gitárosa Mátyás Szabolcs volt. 

Viszonylag tájékozottnak hittem magamat prog  rock vonalon. De amióta bekerültem egy Facebook-os csoportba, és beszélgettem néhány hangyányit Dave-vel, rájöttem, hogy semmit sem tudok, semmit sem ismerek, éppen csak a jéghegy csúcsát ha látom. Mondom, a Mandrake Moon-ra is véletlenül bukkantam rá. S ugye, rajtuk keresztül a Moonhead fellépőire. Az első fesztivál hét zenekarából kettőt ismertem. A másik a M.A.Y.A. volt.

 A többi ötről semmit sem tudtam. Mondom, még a négy évtizede prog rockot játszó Androidról sem. Szégyen! 

Nos, akkor térjünk a lényegre! 

  BROKEN SPRINGS  

Tavaly nem voltam/tunk lelkes/ek az előadásuk láttán-hallatán. Szégyenkezve vallom be, hogy a koncertjük felét egy sörrel váltottuk ki. Ennek nem csekély részben volt oka az akkori énekesnőjük teljesítménye. De nem csupán ő. 

Azóta csere történt ezen a poszton. S most megint nem szeretem szakasz következik. Mert nem szeretek nem dicsérni. Ezért dicsérni is fogok.

Arról van szó, hogy a prog rock-ban és úgy általában a rockban ha nő énekel, akkor annak nagyon kell énekelnie. A popzene más kérdés. De még a tágan értelmezett rockban is elfér egy egyéni hangú, előadásmódú, de korlátozottabb képességekkel rendelkező előadó. Gondolj csak Lou Reedre. Vagy éppen Hobo-ra. A prog rockban ez nem működik. (Tényleg zárójelben: nagyon sokan kedvelik, de én még nem tudtam végighallgatni a Renaissance egyik lemezét sem, s nem a zenével volt bajom.)

Mondom máris: ha csak a zenét hallom és nem tudom, el nem hittem volna ezen a fesztiválon, hogy a múlt évben is hallott Broken Springs muzsikál. Fogalmam sincsen mennyiben fedte a setlist a tavalyit. S ha fedte, volt-e különbség a hangszerelésben. De ez a koncert már az első hangoktól megfogott. Ez a koncert végéig így is maradt. Vagyis most nem cseréltük le a korsóra a zenekart. Eszembe sem jutott ilyet tenni. 

Az új énekesnő Szabó Judit jót tett az együttesnek. De nagyon érezni, hogy még nincsen a kisujjában a színpad, a szereplés. Több volt mint visszafogott. A koncert után, amikor SzFT odament hozzá a plakátot aláíratni, pár szót beszélgettek, és Judit mondta is, hogy nem engedte ki a hangját, visszafogta magát. Hát, nagyon kár, hogy így tett! A hangfekvése így gyakorlatilag minden dalban ugyanaz lett. Ami egy idő után egyszerűen unalmassá vált. Azért is, mert a hang önmagában nem volt megragadó. 

De mondom, a zene vitte az előadást. Az Oscar Wilde meséből, A boldog herceg-ből készült szvit, na az...
– Most kezdődik a koncert! – mondta SzFT. A szvit az utolsó szám volt a Broken Springs koncerten. 

  LEVEL 6   

A formáció az este ismeretlenje volt számomra. A Rockinform idézett cikkéből annyit megtudtam, hogy egy King Crimson tribute együttesről van szó. Vagyis nem saját kompozíciót, hanem a King Crimson műveit játssza. Na, de hogyan!

Szégyen, nem szégyen, engem a King Crimson mindig legyőzött, soha nem fogott meg, egy-egy meghallgatott lemezüket soha nem volt ingerenciám újra visszatenni. Azzal együtt, hogy kétségtelen, vannak kompozícióik, amelyek kevés hallgatás alapján is a fülemben maradtak. Így legalább három dalt ismertem a tegnapi koncerten. 

A Levél 6 zenekar olyan elementáris energiával, odaadással, lendülettel nyitott, hogy nem lehetett nem odafigyelni rájuk. Megragadtak, nem eresztettek, székhez ragasztottak, el nem engedtek egészen a koncert végéig.

Nagyon magától értetődőn, magabiztosan voltak jelen a színpadon, semmi megilletődöttség, bizonytalanság nem volt sem az ottlétükben sem pedig a muzsikában, amit prezentáltak. Pedig nagyon nem egyszerű a zene, amit játszanak. 

S most elmondom a jelen esetben tőlem telhető legnagyobb dicséretet: tegnap a Level 6 hatására betettem a King Crimson több időszakából lemezt. Azt hiszem, nem ez volt a szándékuk, de a Level 6 túllőtt a célon: ők lekötöttek az első hangtól az utolsóig. A betett lemezek még most sem. A csuda tudja, hogyan van ez, de így volt. Van. 

Ja, és egy jellemző momentum: amikor SzFT a koncert után odament aláírást kérni egy, a fesztiválról szóló plakát hátuljára, az egyik tag (tudatosan nem írom, hogy melyikük) elfogódottan csudálkozott:
– Aláírást? Tőlem? Még tőlem is? Tényleg?

Bárki ötlete volt a Level 6 meghívása erre a fesztiválra, nagyon jó ötlet volt! (Utólag tudtam meg, hogy Kerbolt Attila ötlete volt.)

A zenekar honlapját itt találhatod, van rajta minden, a tagok bemutatása, az együttes története, videók...

  M.A.Y.A.  

(Annyira örülök, annak, amit írni fogok, hogy ragyogok.) A M.A.Y.A. tavalyi, fesztiválos koncertje nem nyűgözött le. Annak ellenére nem, hogy Garda Zsuzsa hangja szerintem az egyik legjobb női énekhang hazánkban. Hogy miért történt akkor így, a tavalyi beszámolóban ott van. Meg az is, hogy nem értettem az egészet.

S mert tavaly így volt, kicsit most is tartottam a M.A.Y.A koncertjétől. Illetve nem a koncerttől, hanem mert tudtam, írni fogok róla. S bár utálok kritizálni, azt is tudom, ha írok, akkor meg azt írom, amit gondolok, bármennyire szubjektív is. Kognitív disszonancia, de általában legyőzöm. 

S az a nagy illatos helyzet, hogy most egyáltalán nem kell semmi hasonlóval küzdenem. Jelentem, a M.A.Y.A szombat este egyszerűen piszkosul jó volt. Egy pillanatig sem volt unalmas, nem vált ketté zenére és énekesnőre, hanem együtt élt minden. De még hogy!

A setlist egészen más volt mint egy éve. Készül az együttes lemeze, magyarul is, angolul is, és úgy fest nemzetközi terjesztésben jelenik meg. Ámen, sok sikert nekik. 

Külön öröm volt, hogy emlékeim szerint minden dal magyarul szólt. S most jön a szuperlatívusz: cím híján meg nem mondom, melyik dalban, de lassú volt és fura felépítésű, Zsuzsa akkorát énekelt, hogy azt hittem, a mennyezet szakad le. (Azt is utólag tudtam meg, hogy a dal a Czifra Miklós által huszonkét éve írt Zuhanás volt.) Azért volt fura  a dal, mert a két verze után jött a betonrepesztő refrén, majd ismét verze, és nagyon csöndes befejezés, az újabb házodébbtolás helyett. (Mellékes, de Katona Klári Legyen ünnep dala volt ilyen szerkezetű.) Katarzis. 

Félre ne értsd: a M.A.Y.A nem csupán Garda Zsuzsáról szól, hanem az öt zenész együtt muzsikálásáról. Nagyon finom és nagyon professzionális együtt muzsikálásáról. Amit ezen az estén hallottunk, az valami igen komplex, hihetetlenül kidolgozott produkció volt. Próbálom megfogalmazni szavakkal a zenét, de ezt tényleg hallani kell! Csak hasonlítgatni tudnék, de az tutira félre vinne. Na, jó, leginkább a késői East és az iLand jut róla eszembe, de mondom, ez így félrevisz, véresen komolyan ne vedd! 

Egy apró emberi momentum: a koncert után oda mentünk aláírásokért. Na, jó, SzFT ment oda, én meg csak battyogtam a nyomában. De nem bírtam megállni, hogy ne gratuláljak. SzFT sem.Váltottak pár szót Zsuzsával, aki egyszerre teljesen spontán és ismeretlenül (eddig nem beszélgettek semmit) átölelte SzFT-t. Utólag kérdeztem tőle: 
– Ezt miért kaptad? 
– Ne tudom, de jól esett, aranyos volt!

  DRUIDA  

Tavaly is írtam, ráadásul idegen tollal, Szepesi „Ricsosz” Richárd szavait kölcsönvéve, hogy a Druida kilóg a mezőnyből, de tulajdonképpen mindenhonnan kilóg. Mert se ezt, se azt nem lehet rá mondani. Nem klasszikus értelemben vett progrock, de nem is világzene, nem is folkrock, semmi se nem, és mégis minden egyben. Mondom, tulajdonképpen nem illik az este koncepciójába, mégsem lógott ki onnan egy hanggal sem. 

A második progfesztiválon való fellépésükre minden igaz, amit az elsővel kapcsolatban megfogalmaztam, és semmi se, ami ott kritikai ízű volt. (S egyébként ami kritika volt, az sem a zenét illette.)

A setlist, ha jól figyeltem, sorrendiségében ugyan nem, de dalaiban döntő részben megfelelt a tavalyi koncertnek. Ilyen értelemben nem hallottunk újdonságot. Meg az sem volt újdonság, hogy definíciók ide, prog rock oda, az első hangtól az utolsóig élveztem a koncertet.

Jópofa, újdi látványelemként volt egy három számos horror-blokk: Ricsosz kapott egy halálfejes maszkot, és a Meghökkentő mesék bevezető szörnyének kárálva visító hangján konferálta a balladisztikus „horror.dalokat”. 

Két dolog, ami most tűnt fel. Az egyik, hogy olyan József Attila verset újra feldolgozni, amit a HBB is feldolgozott: Isten-kísértés. A Druida megtette. Saját dallammal, zenével eljátszották a Tiszta szívvel-t és A hetedik-et is. S tudod, mi van? Sikerrel Isten.kísértettek. Az adaptációk lettek olyan jók mint Hoboéké. 

Ha jól vélem, SzFT ez alatt a dal hajolt oda hozzám, éppen akkor, amikor én is ugyanezt konstatáltam: 
– Tiszta Vikidál a hangja!
– Bill! 
– Igen, az.. Ő! Összekevertem a neveket. 
De itt sem arról volt szó, hogy epigon lenne a billentyűs-énekes, hanem arról, hogy jó hangja van. Azt hiszem, ez nem kis elismerés, ha még SzFT is így gondolja. 

  TOMPOX   

Igen, persze, igaz is, de már inkább nem: ha Tompox, akkor Solaris. De mondom, már inkább nem. Mert persze, Pócs Tamás, az együttes vezetője onnan érkezett, meg az is igaz, hogy egyfajta Solaris tribute-nak indult a Tompox, amikor még nem is így hívták, de mára teljesen levált a gyökér-együttesről a produkció, és bőven önállóvá ért. 

– Hát az az ütős pasi [Török Andor] az nem volt semmi! Mi minden volt a tarsolyában, az nem igaz! A legjobb az volt, amikor elővett egy csirkét hozzávágta [SzFT lelkesedésében nem ezt a szót használta, de amit igen, azt de nem írom le, meg különben sem standard-mód használja, ha egyáltalán] mindenhez, az meg úgy szólt, mintha kagyló lett volna! Egyértelmű volt, hogy az ütős nagyon élvezi, amit csinál, s marha jól csinálta. Egyébként a zenekar felén nagyon látszik, hogy élvezi, a másik fele meg faarcú.

De ha már személyeskedünk: az én személyes kedvencem, egyfelől a fuvolájából kicsalt hangjai miatt, másfelől az éneke miatt, aztán még a szüntelen mosolygása és persze a személyes bája miatt Kovács Sára Dizna. Szerintem azért kedvenc, mert a többiekkel ellentétben ő nőből van. Mert egyébként nagyon nehéz lenne bárkit a többiek elé/fölé emelni. Viszont a nőiessége, a kedvessége nagyszerűen enyhítette a többiek férfiasságát. 

Azt tudod, hogy a Tompox tagja Elek István, aki gyakorlatilag a magyar pop-rock szcéna összes tagjával zenélt már, mert ha szaxofon kell, akkor őt hívják? Erre varj gombot! A gitáros meg egyszer csak gondolt egyet a vállára vette a gitárt, a nyaka mögé, a húrok a háta mögé néztek, és így kezdett szólózgatni... 

Végig vehetném az összes tagot. Nem teszem, mert még mindig van két zenekar, akiről írnom kellene. Amennyiben izgalmas, dallamos, improvizatív instrumentális rockra vágysz, a Tompox a te zenekarod! Csak el kellene már mennünk egy önálló koncertjükre! 

  ANDROID  

A debreceni Android együttes a tavalyi fesztivál felfedezettje volt a számomra. Az akkor fellépők közül az elmúlt egy évben őket hallgattam a legtöbbet. A zenéjükön túl mondjuk ennek az is az oka, hogy nekik van a legtöbb felvételük. 

Tavaly óta megfogyatkozott a zenekar tagsága: Létmányi István egyéb elfoglaltsága miatt kilépett a zenekarból, Amely így négyesfogatként dolgozik tovább. Így vették fel a következő album első, három tételes kompozícióját, a Metamorphosis-t is. 

Ezzel nyitották az előadásukat is. Egyébként az ő setlistjük is sokban hasonlított a tavalyira, még a vetítést is hozták magukkal. Mármint a tavalyit. Ami körömpiszoknyit sem zavart. (Ismét utólag világosultam fel: a két koncert egyezése mindössze tizenkilenc perce korlátozódott.)

Nem is tudom, tavaly írtam-e de a zenekar tagjainak hangszeres tudásán túl meghökkentő fordulat, amikor magyar népdalt prog rockosítanak. Ez is benne volt a tavalyi fellépésben is. Miként a Verbunkos című nóta is. Ami viszont az alant megtalálható videólistában van benne. 

Még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy a zenekar basszerosának a mikrofon előtti trollkodása tényleg a lényéből fakadó spontán egymás froclizás-e, vagy immár show-elem, de még mindig jópofának gondolom. A lényege az, hogy széles mivoltának teljes jókedvében és torkának teljes mélységének hangerejével köszönti a közönséget (mint a mikor csöndben mélázol és a tréfás kisöcséd a füled mellett teljes erővel összecsapja a Pallas Nagylexikont), illetve, hogy úgy kell „elrugdalni” a mikrofon elől, hogy ne dumáljon már. 
– Jó pofa, hagyniuk kellene, hogy ő vigye a show-t! Nekem nagyon szimpi fazon. 
Persze, hogy SzFT mondta. 

Az Android még mindig zseniális. 

  MANDRAKE MOON  

Nem tudom, mi döntötte el a fellépők sorrendjét. Mindenesetre a Mandrake Moon koncertje volt az, amelyre teljesen megtelt a terem. Lehet, ebben benne van az is, hogy a zenekar vezetőjének volt egy olyan Facebook-elszólása, hogy a meglevő zenei anyagaikat még mindenképpen ki akarja adni, aztán ott tart, hogy feladja a küzdelmet. Talán emiatt többen tartottak attól, hogy az itteni fellépésük hattyúdal. Ezt támasztja alá a koncert végén, taps közben a sorok közül beüvöltött „Maradjatok együtt!”-kiáltás is. De a Mandrake Moon illett zárókoncertnek. 

Az MM két meglepetést is tartogatott a fellépésre. Illetve az egyik annyira nem volt meglepetés: vendéggitárosként a Tompox gitárosa, Mátyás Szabolcs gitárolta végig a műsort. Érdekes volt figyelni az egymásnak adott instrukciókat a muzsikálás közben. Nagyon kíváncsi voltam, hogy Szabi gitárjátéka mennyire simul majd bele az általam eddig ismert MM-soundba. Ő, hogy is mondjam, hm, most kellene értenem a zenéhez, rockosabban játszik. Nem mintha az MM nem rock lenne... Mindenesetre a végeredmény benne volt, amit előgondoltam, másfelől kiderült a félelmem teljes alaptalansága: jót tett egymásnak az MM és Mátyás Szabolcs. 

A másik meglepetés egy zenei csemege lett. A zenekar Marián Varga, a Collegium Musicum zseniális billentyűsének a tiszteletére eljátszott két CM-kompozíciót. Az alant linkelt videólistában ezeket is megtalálod. Mit mondjak: pöpecül szólt! 

  ÖSSZE MEG VISSZA  

Az első, nagy találkozás tavaly meg volt. Idén már hazajáró lelke voltunk a Moonhead-en. S mert a fellépők listája csak egy heted részben módosult, nagy meglepetést nem vártunk. Az egy módosulás (Level 6) valóban meglepetés volt. 

De az idősotthonban szoktam mondogatni az általam fuvarozott lakóknak: „Ha nincsen változás, az nagyon sokszor jó hír!” Nem akarom közhelyesen vagy patetikusan befejezni ezt a cikket. Csak nem tudom másként. Ebben a fesztiválban az a szomorú, hogy csak egyszer van egy évben, hogy hazánkban a fellépőket, legyenek bármennyire technikásak, virtuózak, szóljanak bármilyen csodálatosan a kompozícióik, legyenek akármennyire fülgyönyörködtetők, testmozgatók, de mondjuk, ki, a kutya sem ismeri. Csak pár száz ember. Rokonok, barátok, zenészek, néhány zenei újságíró, producer, menedzser, meg azok a szerencsések, akik a YouTube-on barangolva valahogy beléjük botlanak. Ez nagyon szomorú! 

Az pedig nagy boldogság, hogy vannak, akik megszervezik legalább évente egyszer a Moonhead-et. hogy van hová megszervezni, hogy vannak akik lelkesen, önfeledten és minden bizonnyal lelkesedésből dolgozva.

Ötezer forint volt a hét koncertre a belépő. Tavaly már osztogattam magamban: ha csak a zenészek kapnak belőle, senki más, és semmi költségre nem forog vissza belőle, de semmire, akkor tizenezer forintot visznek haza. Vagyis kicsit sem erről szól ebben az estében semmi. Hanem a muzsikáról. A hangokról. A csodálatos harmóniájukról, elképesztően izgalmas disszonanciájukról, a ritmusról, a zenéről. A rock zenéről. A progresszív rockról. 

Részünkről, SzFT és én nagyon köszönjük mindenkinek, hogy ott lehettünk! Fejet hajtunk. [főhajtás]