Koncertbeszámolók, zenei könyvek értékelései, zenehallgatás

Moha zenét hallgat

Moha zenét hallgat

Rod Stewart – MVM Dome, Budapest, 2024. 06. 22.

79 évre szabva ment a remek, ám utolsó show, s csak egyszer fütyült a közönség

2024. június 24. - Mohácsi Zoltán

rod_stewart_mvm.jpg

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu,koncert_hu.jpg
csak itt sokkal személyesebb minden!

 Fotó: Mohácsiné Palásti Márta – MartAsssist

– Soha nem gondoltam volna, hogy téged érdekelhet egy Rod Stewart-koncert! – mondta Szerelmetesfeleségtársam a koncert után, amikor csocsoszan-léptekben totyogva iparkodtunk az óriási tömegben eljutni a lépcsőhöz. 

SzFT ezek szerint még tizenhét év után sem tud mindent rólam. Én kimondottan vártam a koncertet. Sztyui hiába volt a tegnapi koncerten kívül még négyszer, Magyarországon, én csupán egyetlen alkalommal, '86 nyarán láttam, hallottam őt az egykori MTK-stadionban. Akkor is tetszett. Mondom: is. Mármint nem Sztyui, hanem a show, amit hozott, de elsősorban a hangja és a zenéje.  

Pedig a csilivili jelenségét már akkor sem tudtam teljesen helyrepakolni magamban. Meg azóta sem. Meg tegnap sem. De hát ilyen a rock and roll szakma. Lássuk inkább a zenét! Ööö... Halljuk! Izé.. Írok a zenéről, na! 

Azt hiszem, eddig csak a Queen-ről írtam azt, hogy nem ismertem soha embert, akinek a legkedvencebb zenekara lett volna, de olyat sem, aki ne szerette volna őket. Így vagyok Rod Stewart-tal is. Egyik vagy másik slágerét a tömkelegből egészen biztosan, korosztálytól függetlenül mindenki ismeri. Ha címről nem is, hallva bizonyosan. 

Meglepett a tömeg és a teltház tegnap este az MVM Dome-ban. Pedig elég lett volna önmagamból és a fenti elméletemből kiindulnom. Meg Sztyui hetvenkilenc év alatt elért sikereiből. 

~ Hát, Morzsám, itt nem lógunk ki a tömegből! – mondta még a koncert előtt, a Dome előtt állva SzFT. Egy pár ment el mellettünk, az asszony épp most kaphatta le a kötényét, és a sparheltről a paprikáskrumplit, éppen csak kibontotta kontyba fonott haját, és rohant apjuknak szólni, hogy indulni kell a Sztyui koncertre. Apjuk nagy nehezen feltápászkodott a kedvenc foteljából, úgy döntött, ma dafke nem viszi magával a manapság egyre sűrűbben használt botját, és gyorsan belebújt a méregdrágán vásárolt, vadiúj Sztyui pólóba: One Last Time. Ha már többet ilyen úgysem lesz. 

Néztem őket, aztán visszafordultam SzFT-hez: 
– Tulajdonképpen és végső soron fiatalnak számítunk! 
SzFT gúnyosan elmosolyodott és a fejét csóválta. 
– Ne gondolj ilyet! 
Ránéztem és tudatosítottam, hogy a nagymamáim az ő korában már nagymamák voltak. Én meg már másfélszeres nagypapa vagyok. 

Menjünk Rod Stewart-koncertre!

rod_stewart_01.jpg

SZTYUI MINT SZÍNPADI SZTÁR ÉS KONCERT- KONCEPCIÓ

Mi más lehetne az alapkoncepció: egy világsztár best of-ját előadni két órában. A világsztár korára és abból adódó, egyébként egyáltalán nem lerongyolt, csak módosult képességeire szabva mindent: tempót, hangnemet, dramaturgiát. De úgy, hogy senkinek ne legyen olyan érzése, másodlagos frissességű a show, mintegy végkiárusítási akcióban kap szórakozást. 

A csarnok teltsége, és a turné állomásainak a száma, a helyszínei egyfajta garanciát jelentettek a minőségre. Vagy legalábbis megerősítették a reményt, hogy nem lesz itten, kérem, csalódás! 

Én pedig megelőlegezem a végeredményt: egyáltalán és kicsit sem volt az!

Kibontom. Rod Stewart egy híján nyolcvan éves. Lehet, jót tesz neki a távolság, meg a színpadi fények, de a nyolcvan év nem látszik sem a külsején, sem a mozgásán. Jó, persze, huszonharmincnak sem gondolhatja senki, de egy gyertyával nyolcvan előtt simán belakta a színpadot. Annyi könnyítéssel, hogy nem volt kifutója. Nem mondom, hogy kirobbanó energiákkal száguldozta végig a két órás műsor több mint húsz dalát, de nem volt statikus jelenség a zenészei és a gidái között. Szóval ilyen szempontból teljesen rendben volt a pasas, szeretnék eggyel nyolcvan előtt ilyen kondiban lenni, és így kinézni. (Mármint nem boglya-fej, hosszúkás arc, bibircsók, hanem hogy saját dizájnnal nyolcvanon hatvannak kinézni.) 

A jellegzetes Sztyui hang is rendben volt. Oké, előfordult, hogy már nem az jött ki a torkán, amit az ember évtizedek alatt megszokott, de azért adjunk esélyt az életnek: évtizedek alatt változik az ember. A hangja is. Meg persze más egy stúdiólemez, de még egy kevert koncertfelvétel is mint egy élő show. S egyébként e bekezdés nyavalygásának az oka egyáltalán nem volt jellemző és pláne nem általános a koncert alatt. 

A DALOK nem szolgai módon úgy szóltak, ahogyan egyszer lemezre vették őket, élre vasalva és sehogyan máshogy, mert volt amelyiken átment a majd' teljes áthangszerelésen, volt, amelyiknek a tempója változott, s volt amelyikhez egyáltalán nem nyúltak, csak hozzáidomították a jelen zenekarhoz. De még az sem ugyanúgy szólt, ahogyan anno megjelent. 

A SZÍNPADKÉP hm, nem találom a szót, érdekes volt. Egyfelől maga a színpad, és a hátsó felén a majd teljes szélességben épített dobogó (dob, zongora, ütőhangszerek itt voltak) hófehér volt. S nem is volt rajta semmi más. 

A LÁTVÁNYT másodsorban a zenészek, táncosok mozgása biztosította. Akik simán belakták a színpadot. Elsősorban pedig a kivetítés volt a fő elem. Ami néha meglepett.

Mert egyfelől, ahogyan egy ekkora világsztártól várható, vérprofi volt. (Hm, nos, tulajdonképpen manapság már nem világsztártól is kaphatunk olyan vérprofi vetítést, hogy csuda: csípőből Hobó leutóbbi, Arénás Vadászat-koncertje ugrott be.)

Másfelől néha izléstelenül giccsesre sikeredett a vetített háttér. Ezt képzeld el: lila szamárkóró-szerű virágokfejek, mintha egy egy vacak képeslapból vágták volna ki, majd túltolták rajta a színegyensúlyt, a kontrasztot, lemásolgatták, el-elforgatták, nagyították, kicsinyítették majd felhintették háttérnek, hogy „jóleszaz!”. Brrr!

Vagy: túlcsicsás cigány-esküvő gigantikus virágcsokrának a fényképe, Photoshoppal ügyetlenül körbe vágva, majd a szélek élei ügyetlenül elmosva, végül aztán a virágcsokor közepébe vetítettek ezt-azt. Mint a negyedvonalbeli tévé helyi szórakoztató szerkesztőségének Dankó Pista esztrád-emlékűsora, amelyben a szemüveges, öregecskedő Manyika néni íróasztaláról, a mappák és a napi sajtóba csomagolt zsíroskenyér közül felkapták a váza poshadt vizében ázó csokrot, hogy feljavított diszletnek, jobbhíján megfelel majd is! 

Ráadásul ez a két borzalom kétszer-háromszor vissza-visszatért. Valószínűleg a kontraszt miatt volt ilyen feltűnő a rútságuk. Mert egyébként meg mindenféle szempontból teljesen rendben volt minden más vetítés. De tökéletesen. 

Sztyui soha nem volt az ÖLTÖZKÖDÉS MESTERE. Vagy mindig egy srófra járt a dizájnerei agya. Világkarrierje során mindvégig hajlamos volt némileg túl csillogósra venni a figurát, flitterrel, elképesztő színekkel. Meg van a tűzpiros öltöny a Baby Jean idejéből? Van, ugye, ami nem változik, csak módosul. 

A MUZSIKA

Zenekar, dob, gitár, basszusgitár, billentyű, ütőhangszerek, szaxofon és sokszor-sokszor hegedűk. Egyszer hárfa is. És három remek hangú vokalista, akik méltán kaptak Sztyui nélküli szólószerepet is. Ami hanggal aztán feledtetni tudták, hogy nem miattuk vagyunk a Dome-ban: csak a Donna Summer szám (Hot Stuff) közepén kapcsoltam, hol a fenébe van Sztyui? De akkor is csak azért, mert soha nem szerettem ezt a dalt. De ahogyan a lányok énekelték, az totál ott volt. 

– Morzsám, szerinted is direkt ikreket választottak gidáknak? – kérdezte némi kajánsággal SzFT. Tény, hogy a lányok dizájnra nagyjából felcserélhetők voltak. 

Nekem csak az tűnt fel, hogy egyikük számomra szemrevalóbban vaskosabb a többinél.

De volt, hogy nem csupán három, hanem összesen hat hölgy tevékenykedett a színpadon. A gidák létszámán túli három az zenélt. Mikor min, de leginkább hegedűn, s így vették skótosabbra a hangzást. 

Ahogy fentebb mondtam: a hangszerelésben egyáltalán nem ragaszkodtak szolgai módon az eredeti (ugyan a rockzenében mi az eredeti? Egyszer talán Tárai Tibusz mondta, hogy a lemezfelvétel a dalok egy adott pillanatát adják vissza, semmiképpen sem a végeredményt, mert olyanja egy rockdalnak nincsen.) felvételek hangzásához, hangszereléséhez. Így kaphatott például ha nem virtuóz, de remekül hangzó dobszóló-véget a személyes kedvenc Young Turks. 

Apropó virtuozitás: Rod Stewart zenéje soha nem a virtuozitásról szólt, hanem a hangulatról, az érzésekről, a buliról, a táncról, a ritmusról. Amik nem zárják ugyan ki a virtuozitást, de nem is teszik nélkülözhetetlenné.

A tegnapi koncert ZENÉSZEI (próbáltam keresgélni, kik is voltak ők, de nem vagyok ebben túl kitartó, nálunk valószínűleg úgysem túlságosan ismert nevek, és bocsánat, ha tévedek) jó zenészek. Akik alkalomadtán kaptak némi teret és időt a szólózásra. Ami szólók rendre rendben voltak. Csak túl nagyot nem szólt egyik sem. Olyan kis, oké, akkor most mutass valami igazit, jémárvégeis-szólók voltak. De a zenekar mindent teljesen korrekten eljátszott, rock and rollt, funkyt, diszkót, rhythm and bluest, folkrockot, akármit. 

– Berakhatom, Morzsám? Vagy már nagyon unod? – kérdezte SzFT Füsti nevű kis Yarisunkba beülve a koncert után. Nem kellett kérdeznem, tudtam, hogy az aznap már vagy x-szer hallgatott Deep Purple számra, a Nothing At All-ra gondol, abban is mindenekelőtt Don Airey zseniális Hammond-játékára. Sóhajtva bólintottam  (mondom, aznap már nem egyszer, nem kétszer meghallgattuk), de SzFT akkor mégsem indította el a muzsikát. 
– Hallgattunk már ma elég zenét!, tele van a fejünk. Nem teszem be.

Csak öt perccel később mozdult rá mégis, amikor lefordultunk a rakpartra. 
– Mégis! Csak egyszer! – fogadkozott. Majd a szám végén újra: – Most már tényleg utoljára! 

Itthon meg rájött, hogy azért tetszik neki annyira a nóta, mert Airey egy Bach-darabot dolgozott át benne Hammondra. Bach pedig csak egyetlen lépéssel jár nála az Úristen előtt. 
– Ha ma élne tuti biztos, hogy progrockot játszana. Gondolj bele, mekkora muzsikákat szerezne! 

S persze az egész pörpülüsdi arra ment ki, azon kívül, hogy tényleg marhára tetszik neki, hogy érzékeltessem a muzikalitásbeli különbségeket. Mármint Sztyui muzsikájához viszonyítva. 
– Sláger Rádiós délután...

Én nem csesztettem, amikor ő az Abba Show tribute-koncertről áradozott. :-P

A fekete szaxofonos pasi, na, az igen, ahogyan ő fújta, apám! Nagyon sajnálom, hogy nem vagyok képes a nevét kideríteni, alaposan megérdemelné, hogy több legyen mint „szaxofonos pasi”! 

SZTYUI ESETE A POLITIKAI KIÁLLÁSSAL

A sajtóban már megjelent hírek és rövid videók tudtul adták, hogy Sztyui a jelenlegi koncertturnéján kiáll a háború, a szenvedés, a pusztulás ellen. Ebben az esetben, jelen időben ez konkrétan azt jelenti, hogy ukrán zászlónak öltözik, sárga ing, kék öltöny, és a Rhythm of My Heart című dal éneklése közben háború ellenes vetítés zajlik a háta mögött. Ukrajna pusztulásának a képeivel, videókkal. Majd a szám végén megjelenik Zelenszkij mellalakos fotója, Sztui áhítatosan felé fordul, kezét az Isten felé nyújtja. A háborúellenesség = oroszellenesség. 

Több felvétel is bejárta erről a jelentről a sajtót. Nem is annyira Sztyui nehezen értelmezhető hódolata, sokkal inkább a közönség elutasító reakcója miatt.

Mert Zelenszkij képének a megjelenését felhördülés, füttyszó kísérte az előző koncerten, Lipcsében is, és a budapesti koncerten is. 

Tegnap bizonyságát adtam annak, hogy a lusta újságírót hamarabb utoléri az igazság mint a sánta érvelése. Amikor Sztutyi zászlónak öltözve bejött, elő kellett volna kapnom a telefonomat, hogy megörökítsem a magyar közönség Zelenszkij-reakcióját,de én egyszerűen elfelejtettem, hogy ezt kellene tennem az autentikus tájékoztatás érdekében.

Miközben reménykedtem, hogy a lipcsei közönség reakciója rávette a stábot arra, hogy a performansz ezen részén változtasson, és kihagyja a Zelenszkij-fotót. De nem tettek ilyet. De persze én voltam a bölény: ha egyszer Sztyui Ukrajna színeiben jött vissza a színpadra, ha a szám legeleéjén ott lobog az ukrán zászló, hogy félre ne értsük a sárga ing-kék öltöny kombót, akkor vajon mire számítottam...?

Nos, tehát ha ilyen csapnivalóan dokumentáltam a történteket, kölcsönveszem hát más cég videóját. 

 A bejátszásból talán nem teljesen egyértelmű a kifütyülés ténye. Ott az volt. A lipcsei koncertről készített egyik videón még inkább egyértelmű, hogy erről volt szó. Mármint természetesen Lipcsében. Amitől a magyar közönség még reagálhatott volna másképpen. 

S ha igazi újságíró lennék, akkor a koncert után szaladnom kellett volna egy kört, és villáminterjúkat készíteni arról, hogy  kinek mi a véleménye Sztyui demonstrációjáról, és ha fütyült/pfújolt, miért tette? Csuda érdekesek lennének a válaszok. 

Ám mint jó birka, én is, ahogyan a közönség egésze (jelentkezzen, aki nem!) tulajdonképpen ha nem is a következő, de úgy az ezt követő második-harmadik számtól szemet hunytam a nem háborúellenesség, hanem egyértelmű politikai állásfoglalás felett ) amiképpen a magyar nép az öszödi beszédet követőn), és önfeledten élveztem tovább a show-t. Mert The Show Must Go On. 

Szerintem piszok jó volt az egész. A Zelenszkij-affértől tekintsünk el, az elmúlt egy híján nyolcvan év megérdemli! 

NYÚLFARKNYI KITEKINTÉS

Belelapozgattam a tokiói és a berlini koncert teljes anyagába. Jelentős eltérések voltak a setlistben. Ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem monoton, gépies a turné. Viszont a hangzás, a látvány klasszul visszajön, ha kíváncsi lennél rá:

 A berlini linket nem tudtam beágyazni, a tulaj megtiltotta a máshová beágyazást. De a link itt van. 

Volt egy kedves poén a koncert leges-legvégén. Lement a ráadás két száma, mi más, mint a Do You Think I Am Sexy? (ezt a számot mindig rühelltem, de engem kivéve mindenki másnak tetszett) és a Sailing. Ováció, függöny, mert ilyen is volt ismét le, ováció bejön, tart, függöny föl: a zenészek szanaszét, mozdulatlanul hevernek a színpadon. Közönség kicsit csendesül, felfogja amit lát, függöny le, sötét, gépzene. Közönség kivonul. 

Jó pihenést a következő huszonvalahány koncert után, 2025-ben, Sir Roderick David Stewart! Viszlát (ami már nem lesz) köszönjük a halakat dalokat! 

POST SCRIPTUM

– Elolvastalak, Morzsám. És hol van a véleményed a koncertről? Semmit sem írtál le.

  • Azt sem, hogy úgy kezdődött mint egy színház, függöny volt a színpad előtt, ami csak az elsötétedéskor ment fel, és a sötét meg maradt is végig, a koncert után sem kapcsolták fel a lámpát.
  • Arról sem írtál, hogy a zenekar tökre nem volt polkorrekt, mert az egyetlen feka szaxofonos kívül nem volt semmi más, csak fehér ember. Sehol egy ázsiai, egy latino, sehol semmi. Örvendetesen antipolkorrekt volt a bagázs.
  • Meg arról sem írtál, hogy volt egy csomó olyan szám, ami nem Rod Stewart sajátja, ott volt a Bonny Tyler szám, a Hearttache,  meg az a kettő is, amit a gidacsajok énekeltek, a Hot Stuff, meg az a másik. 
    • – Zsákom, ha megnézed a setlistet, Sztyui számainak legalább a hetven százaléka nem saját szám eredetileg. Még a valamelyest ismeretlen Sailing sem. 
      – Jól van, de legalább ezt leírtad? Nem!
  • Elhallgattad, hogy a nyugger-közönség, ősz haj, a járókeret még éppen nem, de ülve csápolta és énekelte végig a koncertet. Láttad előttünk azt a pár nagymamát? Olyan számokat énekeltek, amiket én még csak nem is hallottam! 
  • Hallgattál arról is, hogy hiába volt a küzdőtér is ülőhelyes, a végén már rengetegen állva élvezkedtek. 
  • Azt sem mondtad, amit nekem a kocsiban, hogy az egésznek volt egy remekül, direktbe összehozott retró hangulata, meg amit én mondtam, hogy esti Sláger Rádiót hallgattunk. 
  • S ez csak az, ami így hirtelen az eszembe jutott. 

Igaza van SzFT-nek. Mint kis túlzással majdnem mindig. De ezt el nem mondd neki! S a feniteken túl még azt sem írtam le, 

  • hogy a Young Turks közben, bármennyire is lassabb volt mint ahogyan a '82-es Absolutely Live-on szólt azért nagyon kikapcsoltam, nagyon ott voltam, több mint átjött a buli,
  • meg ugyanez történt kicsivel előbb a Maggie May-nél is, pedig ott nem is számítottam ilyesmire. 

Szóval ilyen slendrián voltam... 

Irigy Hónaljmirigy, Budapest, Csobánka tér, 2024. 05. 26.

Mire tombol, aki az IHM által játszott zenére tombol? De tombolt a nagyérdemű!

img_20240526_214753.jpg

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu koncert_hu.jpg

 Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)

logo_2.jpgHa zenei paródia, akkor a Gúnya együttes! Meg a Voga-Turnovszkyék, ja! Naná! Jókat lehet röhögni az ismert dallamokra írt poénos szövegeken. 

De többször elmondtam: az IGAZI paródia számomra az, amikor nem csupán átalakítja a parodista az eredeti darabot, s az átalakítás jobbára átírt szöveget jelent, hanem az, amit Szikora Róbert művelt több mint zseniálisan az Így jácctok ti című lemezén: vadonatúj zenéket és szövegeket írt az adott, parodizált előadók stílusában. Tudod, ahogy Karinthy írta az Így írtok ti-t. Na, az paródia! 

Amikor az Irigy Hónaljmirigy elindult, valahogy már nem érdekeltek a paródiák. Ez harmincnégy éve volt. Ennek a „nem érdekelteknek” több oka volt: akkoriban fordultam kereszténység mint metafizika felé, akkoriban nősültem, hamarosan megszülettek a gyerekeim... Meg valahogy kinőttem az átírt szöveg olcsóságát. 

Az IHM-t Gergő fiacskám kezdte el hallgatni. Amiket hallgatott tőlük általában nem érdekeltek: jobbára azért nem, mert többnyire azokat sem hallgattam, akiket parodizáltak. Két olyan megmozdulásuk volt, amit viszont überpoénosnak találtam: az egyik az Öreg néne bőrzekéje („Elütött egy román traktor/De szar ez így reggel hatkor”) és a Mamboléjó.(„Kajla hajlam, van ma rajtam, kajla hajlam hoppáré/Ó, mily sukár ez a gáré, halljak meg Kolompárné!”)

Képmutatás lenne azt mondani, hogy mosoly nélkül bírom a marháskodásaikat, mert dehogy. De mert van de, nem voltam túl lelkes Szerelmetesfeleségtársam lelkendezésére, hogy jön Békásra gyereknapon az IHM. De mert őt nagyon szeretem, elmentem vele.

HAKNI VAGY KONCERT? PERSZE, HOGY KONCERT!

A koncertet Óbuda-Békásmegyer szervezte, a polgi nem felejtett el feljönni  a színpadra, hát választás előtt vagyunk, nemdebár. Ez akár indokolhatta volna, hogy valami falunapi haknit lássunk. (Olvastam egyszer, hogy előfordult, hogy az IHM egyszerre két, különböző helyen koncertezett. Annyian vannak mint nyű, kijött abból két zenekar is, két gázsiért. Nem tudom, igaz-e a sztori vagy csak rosszindulatú, lejárató legenda... Tény, hogy zenészből minden hangszerhez csak egy-egy pasas van, ha énekesből több is. 

Szóval gyereknap, ingyenes koncert, akár lehetett volna hakni is. Nem az volt. Rendes színpad, rendes fények, rendesen szólt minden, sőt a közönség még egy fedőt is kapott a feje fölé, ha netán rázúdulna az ég. Bár az nem tett ilyet, a megoldás csoda jó, ötletes, hasznos. 

Azért sem volt hakni, mert az IHM teljes létszámban volt a színpadon. És a kezdés is teljesen, takkra pontos volt. (Amikor elkezdtem koncertetkre járni, akkoriban a fél órás csúszás a minimum volt. Utáltam.) 

KONCERT VAGY ELŐADÁS? ÖÖÖ... HÁÁÁT... ELŐADÁS!

Egyfelől az IHM koncertje sokkal több volt koncertnél. Nem tévedek, ha azt mondom, nem is koncert volt igazából, hanem zenés kabaré. Lehet, itt tévedtem nagyot: én koncertre mentem, és nem lapoztam útközben. 

Mivel permanens volt az öltözés-vetkőzés-öltözés, a számok összekötőiben valaki rendszeresen a színpadon maradt, és szórakoztatta a kisérdeműt. Hol rövid one man show-val, hol meg vetítéssel. S persze, ha visszajöttek a többiek, akkor is a marháskodáson volt a hangsúly. Ami természetes, hiszen az IHM egy paródiazenekar. 

Előadás, mondom, mert minde számhoz külön jelmezek voltak és külön színpadi mozgások. 

S előadás azért is, mert bár az IHM show-iban gyakolratilag nem a zenéé, hanem a humorá a főszerep, de arra fel kellett figyelnem, hogy az IHM gyakorlatilag mindent, de mindent képes eljátszani. Ezt ki kell egészítenem! Ismered a Zártosztály nevű zenekart? Nem? Nézz csak utána nyugodtan. Edda dalokat játszanak. Egy időben Sípos Péter (eredetileg valami IHM nevű zenekar tagja) énekelt benne. Hát, apám, az valami csoda, miként! Főleg a bakancsos Edda dalait játsszák. Szóval Sípos Peti olyat énekelt ott, hogy szerintem a mostanságos Pataki Attis sítva fakadt a hallatán. 

Említhetem és naná, hogy említem is a jó magyar rockdalokat feldolgozó Triászt is, amiben szintén Peti énekel. Mindkét együttesben olyat énekel ez az ember, hogy az arcom szakad le tőle.

S jó, hogy Peti csak egynyolcad tagja az IHN-nek, mégis példa a muzakalitásra. Ezzel persze és naná, hogy az égvilágon semmi baj se nincsen! Zenei szempontból elmondható: bármihez nyúlnak, az stabilan ott lesz. De még hogy! De tényleg bármi is az. 

MINDENKI UGRÁL, TAPSOL, ÖRVENDEZIK, ÖRÜL, ÉN MEG CSAK ÁLLOK TÖPRENGVE, MINT [...] A LAKODALOMBAN

Eszembe sem volt tüntetni. Kilógni sem. De egyre jobban nem illettem oda, ahol voltam. Életkorilag még de: ahogyan körülnéztem, az IHM az én korosztályom zenekara, stúdiója, előadóbrigádja, mittoménmilye. Tehát nem az őszülő szőrzetem, a majdnem nulla hajmennyiségem, a szemráncaim okolhatók a távolmaradásért.  

S most fogom bizonyítani a vaskalaposságomat, a szemellenzősségmet és a lényeglátástalanságomat. 

Az IHM egy paródiazenekar. Ahhoz, hogy nagyjából naprakész legyen, azt kell parodizálnia, ami sláger. Vagyis nem a közönség előtt jár, hanem a sztárrá vált kollégák után. Ha azok übervacak dolgokat etetnek Wellington bélszínként a kisérdeművel, akkor a vacak Wellington bélszínt kell parodizálniuk. Ez logikus. 

Csakhogy, mondom, önmagában a más valakinek beöltözést, az útmenti tahóság parodizálását, a férfi női ruhában-humorát ennyiedszerre már nem igazán tudom viccesnek találni. A heremarkolgató tahóság-bemutatót sem. Még akkor sem, ha paródia. 

A koncert elejét még konkrétan elveztem is. Amikor végleg kizuhantam a fílingből az egy Kis Gróf-paródia volt. A büdös életben nem hallgattam még véletlenül se Kis Grófot. Ettől a zenei vonaltól fizikailag szoktam rosszul lenni. S oké, persze, az IHM parodzál, világos, slágereket parodizál, Kis Grófo meg egy rétegnek sláger, értem én. Hogy mennyire sláger, az azon is látszott, hogy olyan mocskosul mozdult az addigi legxarabb zenére a közönség, hogy úgy éreztem magam mint balatoni viharban a sásba leszúrt cövek. Bevallom, nem csupán a zene szarsága döbbentett meg (amit egyébként még az IHM is valahogy úgy konferált be, hogy jön mindenek alja), hanem a közönség reakciója is a zenealattiságra.

Mert itt gondolkodtam el azon, és úgy is maradtam töprenve az utolsó hangig, hogy vajon minek szól az IHM sikere? A zenének? De hiszen az nem a sajátjuk! A szövegeknek? Harmincnégy éven át? Rendben, néha ütősen jól sikerülnek, de azért műsorról műsorra, lemezről lemezre? A humoruknak? Hááát... Persze, hogy van, de meglehetősen vásári az előadás. 

Hiába várod, nem tudom igazából a tuti frankót megmondani. A Kis Grófo-förmedvényre megmozduló közönség azt sejtettette (hát micsoda szó ez: sejtettette!) meg, hogy nem az IHM zenei  képességei, nem is a humorosan átírt szövegek a döntőek, hanem az ismerős sláger-dallamok. Vagyis hogy az IHM pavlovi reflexekkel dolgozik. Nem alantas dolog ez, hanem ügyes felismerés. Hogy mennyire ügyes, azt az elmúlt harmincnégy év, és a koncert elején felsorolt sok-sok elismerésre  méltó és irigylésre való statisztikai adat bizonyítja. 

CODA

– Nagyon untakoztál, Morzsám? 
– Hááát... Egy-egy. Te a Caligula's Horse-ról mentél ki. 
– Nekem tetszett. Baj?
– Láttam. Miért lenne baj?
Kár, hogy neked nem jött be! Kicsit sem éreztem hakninak, nem voltak görcsösek a srácok, csuda jól szórakoztam!
– Annak örülök. Kedvesem, dolgozik a megivott sör, ott vannak toytoyok... 
– Menjünk, nekem is kell...

De azóta már vagy háromszor hallottam tőle, hogy: 
– Nekem tetszett. Baj?
– Miért lenne baj?
– Megnézed a képeket, amiket csináltam? 
– Persze!
Bekaptam a horgot. 
– Nem akarsz írni a koncertről? 
– Nem!
– Csak úgy kattintgattam... 
Pedig voltak érveim is, miért nem írok erről a koncertről. Nem vagyok egy jellemes ember.

Caligula's Horse, Budapest, Analog Music Hall, 2024. 05. 18.

A progmetál és a táncra perdült közönség esete

img_20240518_214844b.jpg

caligula_s_horse_logo_kek.jpg
BUDAPEST  * ANALOG MUSIC HALL  *  2024. MÁJUS 18.

A beszámoló eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.koncert_hu.jpg

A YouTube önállósága végett volt alkalmam megismerni az ausztrál Caligula's Horse nevét. A YT ugyanis elemezgette a  fogyasztói ízlésemet, s az elemzés eredményének köszönhető ajánlásokat dobott fel nekem, mit nézzek, hallgassak. Én meg kattintgattam. Jó csomó muzsikát így volt szerencsém, szerencsétlenségem megismerni. Ha nincsen YT, soha az életben nem találkozom a Caligula's Horse nevével. Bár, ahogy a közhelyes bölcsesség mondja soha ne mondd, hogy soha... 

De tény, nagy esélye van a véletlennek abban, hogy milyen zenéket ismerek meg.

Ahogyan annak meg kis esélye volt, hogy éppen aznap koncertezzen a Caligula's Horse Budapesten, amelyiken tizenhét évvel ezelőtt megismerkedtünk Szerelmetesfeleségtársammal és nagyjából az első pillanatban eldőlt a közös jövőnk.

Lehet ünnepelni minket! :-)

caligula_s_horse_17_ev.jpg

Mi a Caligula's Horse-al ünnepeltünk. 

A  Caligula's Horse 2011 óta létezik. Vagyis idén tizenhárom évesek. Az énekes Jim Gray és a gitáros, Sam Vallen alapította. Az egyéb tagok cserélődtek körülöttük. A dobos, Josh Griffin 2016 óta, a basszeros Dale Prinsse 2019-től tagja a formációnak. 

Ausztrálok és progmetál muzsikát játszanak. Olyan jól, hogy a muzsikájukkal kapcsolatban hébe-hóba, viszonyítási alapként szóba kerül a Dream Theater. Eddig hat stúdióalbumuk jelent meg. A legutóbbi, a Charcoal Grace idén januárban. A lemezt világturné vitte a CH. Ennek a turnénak az egyik helyszíne volt a budapesti Analog Music Hall is.

Ezek az alapadatok. 

caligula_s_horse_tour.jpg

Úgy nagyjából tegnap délelőtt derült ki számunkra, hogy miképpen is fog kinézni a koncert. Hogy lesz például előzenekar is. Lesznek előzenekarok is. Mert az előzetesekben erről szó sem volt. Ahogy a kezdés időpontjáról sem. A helyszín weboldalára, Facebook-oldalára sem került fel semmi konkrétum. A szervező Facebook-oldalán találtam rá az infóra, hogy a Caligula's Horse előtt fellép még a Four Stroke Baron és a The Hirsch Effekt is. De hogy ki mikor, azt még mindig nem leltem meg. SzFT igen. Belehallgattam a két előzenekar zenekar muzsikájába. S mert nem volt egyik sem igazán meggyőző, azt peidg tudtam, hogy SzFT-nek meg pláne nem lesz az, célirányosan csak a Caligula's Horse-t céloztam be. 

*

Úgy tudtuk, a koncert helyszínén, az Analog Music Hall-ban még nem jártunk. Azt hittük, új helyet fedezünk fel. A GPS útvonal- ajánlását követtük. Amikor befordultunk az Analog utcájába akkor tudatosodott bennem, hogy bizony itt már előfordultunk: Nádas Barbi első önálló koncertjét hallgattuk meg.

Legnagyobb meglepetésünkre a nem túl sok autót befogadó, udvari parkolóban volt hely, gyorsan el is foglaltuk Füsti nevű, kis Yarisunkkal. Idáig jó. 

*

Az Analog koncertterme nem túl nagy. Olyasféle méretű mint az A38-é. Csak magasabb a beltere. De nagyon jó, hogy a szellőzéséről mesterségesen is gondoskodnak. Nem tudom, milyen lehet nyáron odabent a hőmérséklet, most ahogy beléptünk, vetkőztünk.

Nem mondom, hogy a pontosan kezdődő koncert elején is zsúfolásig volt a terem, s azt sem, hogy később teljesen megtelt volna. Magyarországon, úgy fest, az ilyesféle muzsikának nincsen igazából közönsége. Az Arena, a The Flower Kings, a Riverside legutóbbi koncertjén enyhén szólva nem taposták egymást a tömegek. Nem vagyunk a progrock országa... Csak Bartóké és Kodályé. Nincs mit tenni. 

*

A színpadkép és a világítás olyan volt amilyen: semmi különösebben emlékezetes, de rendben volt. Igaz, kezdetben a világítás meghökkentően puritánra sikeredett: a zenészek kizárólag háttérfényt kaptak, ezért csak árnyalakok muzsikáltak a színpadon. De a kezdetben úgy két-három kompozíciót jelent, és a CH nem aprózza el, öt-tíz perces darabokat komponál. Az első két szám az új album első két dala volt. A kettő együtt negyed óra. Nem olyan hosszú idő, de közben mocsok hosszú. Ez alatt a minimum negyed óra alatt a zenészek arca csak akkor látszott, ha véletlenül hátrébb léptek és bekerültek a hátsó fal reflektorainak a fényébe. 

Aztán egyszerre azon kaptam magamat, hogy látom, mi történik a színpadon. Valahogy fokozatosan világosodott ki, mi minden történik. 

*

A színpadon egyébként a muzsikálás történt. Semmi hacacáré, szerpentin, konfetti, füst, köd, tűzcsóva, csillagszületés, fekete lyuk, vetítés, animáció. Csak a zene és a fények. És a tagok nagyon aktív színpadi jelenléte. De tényleg nagyon aktív. Nem hiperaktív, ezért sem modorosnak, sem szerepnek nem tűnt, amit műveltek. Egyszerűen csak együtt éltek a muzsikájukkal. 

Jim Gray kommunikált a közönséggel. Szemmel láthatón bejött neki, hogy a kisérdemű szereti és ismerő a dalokat. Ezért nem fogta vissza magát és beszélgetett. 
– Marha szegényes ez az angol nyelv – mondta, khm, üvöltötte a fülembe SzFT –, minden második szava: fucking! 

(De annyira belejött, mármint SzFT, hogy tegnap, amikor elugrottunk kicsit sétálni Tatára, és a GPS valami egészen új, sokkal szebb útvonalon vitt (Tarján és Gyermely felé), én meg megkérdeztem tőle, erre hogyan talált rá, csak ennyit mondott: 
– Azt ütöttem be neki, hogy vigyen Tatára, de fucking beautiful places-en keresztül! )

*

A Caligula's Horse jött és győzött. Az egyáltalán nem összezsúfolódott közönség csekély létszáma majdnem maradéktalanul behódolt. Érthető volt ez a reakció. Csak számomra meglepő. Mert a közönség nem csupán a szimpátiáját fejezte ki, hanem szemmel láthatón behatóan ismerte az együttes repertoárját, a dalok szövegeit. Így teljesen együtt mozgott a zenekarral. 

Most jön a neheze! Mert könnyebb a körülményekről és a tapasztalatokról mint a zenéről beszélni. A Dream Theater-hasonlat a CH-al kapcsolatban elég jó, de mint minden hasonlat: sánta. A CH nem annyira technikás mint a DT. Viszont sokkal dallamosabb. A dallamok azonban egyáltalán nem teszik populárissá a zenéjüket. Ezek a megállapítások nem értékítéletek. Az alacsonyabb technika nem lekicsinylés (a DT esetében néha már fárasztó a mesterségbeli tudás fitogtatásának a hallgatása) és a dallamosság sem gyalázkodás, hiszen olyan jó együtt énekelni ismert dallamokat. 

Tehát a CH jóval túl van a puszta döngölés együtt ugrálásán (bár vannak ilyen pillanatai is), és a a közös éneklés eufóriája sem a sajátja, mert nem olyanok a dallamai (bár vannak énekelhető dallamai az énekszólamnak). Vagyis, ha akarom, valami köztes zene. De nem akarom, mert ez olyan degradálón hangzik. 

Hallgattam a muzsikát, mozdultam rá. Rendben volt minden. A fentiek szerint. Vagyis a CH megfelelt annak, amit a YT-on hallgattam előtte, ami miatt elmentem erre a koncertre, és ami miatt vittem magammal SzFT-t is. 

Most jön a megfogalmazhatatlan. Legalábbis számomra az. 

Mondom, minden rendben volt. (Jó, a keverésben néha hátrébb húzódott az énekhang a jól hallhatónál, de mostanság annyi gyalázatosan hangosított, vacak koncertet hallottam, hogy ez apróság.) De tényleg. A hangulat is remek volt. A CH nem csupán az új albumot nyomta, hozott dalokat jócskán a régebbi lemezekről is. Erre Gray fel is hívta a figyelmet, mondta, hogy időutazunk, nem csak a Charcoal Grace-t fogjuk hallgatni. És így is lett! 

Szóval minden a helyén volt.

Meg nem mondom, miért, de mégsem kapott el a gépszíj. Keresgélem, keresgélem az okát, úgy, hogy közben a fülemben a CH muzsikája szól. Össze kellene tennem a koncert anyagát egy dallistába, hátha azzal volt gond... Mert ahogy az albumokat hallgatom, rendre azon kapom magamat, hogy így meg egészen elmerülök a muzsikában. Nesze nekem! 

Azt hiszem, megvan! Ott a koncerten rendben volt minden. A hangzás, a hangulat, egy idő után a fények is, nem volt baj sem a zenészekkel, sem a fucking muzsikával, csak valahogy egyformán szólt minden.  S igen, ezért talán a setlist a felelős... 

– Kimegyek, iszom egy sört – mondta kábé egy óra elteltével SzFT –, hozzak neked is? 
Mondtam, hogy köszönöm, nem, hiszen hazafelé valakinek vezetnie kell a kocsit. SzFT azt mondta, neki ennyi elég volt, maradjak nyugodtan, szórakozzak jól. Komolyan mondta, mert ő ilyen. 

Maradtam. Nem szórakoztam igazán jól. Volt, amikor elkapott a muzsika. Amikor úgy igazán ott vagy, benned szólnak a hangok, mindent elöntenek, leuralnak, értelme lesz a világnak, összeáll a kép, biztos tudod, ismered ezt, hiszen te is zenehallgató ember vagy,,, De ezek pillanatok voltak. Összességében valahogy kívül maradtam a közösségi élményen. Ami azért furcsa, mert most, hogy végigpöntyögtem írás közben a setlist elemeit (legalábbis a valószínű setlist-ét: annyira nem ismerem a CH dalait, hogy a címeiket séróból vágjam, de a 15-i, berlini koncert listája szerint úgy fest, ez volt itt is. 

A körülöttem levő, józan közönségtársak reakcióit nézve, velem, velünk volt a baj. Óriási volt a tombolás, az együtt éneklés, a hajrázás, a tánc, a vígasság, a mulatság. 

*

A koncertterem előtt SzFT még megitta a sörét, én elszívtam egy szivarkát. Közben konstatáltam, hogy az énekhang sokkal jobban szól, kivehetőbb odakint mint odabent, s hogy ennek ellenére nem volt egy másodpercnyi tépelődés sem, hogy vissza kellene-e mennem vagy sem.  

Omega Testamentum – Bikás park, 2024. 05. 01., Mi Hazánk majális

Az Omega utáni Omega, avagy tribute-zenekar, egy eredeti Omega-taggal

omega_testamentum_bikas_2024_13.jpg

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu volt.koncert_hu.jpg

A Keep Floyding legyőzte az addig ellenérzéseimet és .vetéseimet a tribute zenekarokkal szemben. Meggyőztek arról, hogy van létjogosultságuk ezeknek a tiszteletzenekaroknak. Sőt, arról is, hogy nem szentségtörés, ha nagyon tudatosan hozzányúlnak egy-egy „szent” zeneműhöz. 

Az Omega a sajnos elhunyt tagok (Benkő László, Mihály Tamás, Kóbor János) halálával megszűnt. A megmaradt két tag, Debreczeni Ferenc és Molnár György még szkanderoznak az örök kérdésen, van-e, lehet-e élet a halál után. Ezt a dilemmát nagyon sok esetben, nagyon sok zenekart illetőn, ilyen-olyan formában próbálták már zenészek, rajongók megoldani. (Vö. Cipő halála és a Republic továbbélése.) Mivel ez valahol hitkérdés.

Debreczeni Ferenc, alias Ciki hiszi, hogy ha más formában is, de van. 

(A hitkérdésre kiváló példa a Republic: „Cipő nélkül nincsen Republic!” – mondják olyanok, akik nagy eséllyel azt sem tudják, milyen lemezek jelentek meg mondjuk a „Disco” után, és eszükbe sincsen az utolsó Cipős lemezeket összevetni a nélküle készültekkel; én messze többre tartom az utóbbiakat)

Az Omega Testamentum (továbbiakban OT) érdekes hibrid. Joggal viseli az Omega nevet, mert az életben maradt tagok ötven százaléka alapította és zenél is benne. Ezzel együtt vagy éppen emiatt nem eredeti Omega, csak tribute zenekar. 

Viszont olyan tribute zenekar, amely megőrizve az eredeti szellemiséget, zeneiséget, simán hozzá mer nyúlni a „szentségekhez”, átír dalokat. S innen vélik érdekessé, mit is tudnak, mit is nyújtanak a fiúk.

Teljesen mellékes szál a lényeget illetőn, de félő, hogy a helyszín is az alkalom miatt kap majd hideget-meleget az OT. Lesz itt szélsőségesség meg fasisztázás, meg sok ilyesféle. Nekem az ég világon semmi bajom nem volt a rendezvénnyel és az OT fellépésével a rendezvényen, de amikor szembesültem a koncert hírével, kicsit meglepődtem. Mert elfogadom ugyan azt az érvelést is, hogy amelyik előadó pártrendezvényen lép fel, az nem feltétlenül támogatja az adott pártot, de azért az első reakcióm nekem is az, hogy de. Amivel megint csak nincsen bajom egyébként. (Egyébként is, a sajtóból és a sajtó képviselőitől már megtanulhattuk, hogy baj csak akkor van egy előadó politikai hovatartozásával, ha az nem a baloldalhoz tartozik), Ennyit erről, mert nem is ez a lényeg. 

Hanem a zene. 

Megint motoszkál bennem a kisördög. Ian Gillen már hosszú évek óta nem tudja igazán jól elénekelni a Child In Time-ot. Ha jönne valaki, simán megeshet, aki úgy énekelné a dalt, ahogyan a hetvenes években Gillan, akkor vajon interpretáció lenne a hiteles: a pazarul, az eredeti szellemében előadó énekesé, vagy az eredeti előadónak, aki, minden tisztelettel vele szemben, de mégis csökkentett minőségében képes átadni? Ezzel nem Gillant, még kevésbé az Omegát szándékozom fikázni, mindössze a zene abszolút értékére akarok rámutatni. 

Tegnap sem előítéleteim, sem elvárásaim nem voltak, amikor az OT koncertjére mentünk. Csak kíváncsiság volt bennem. Hogyan játszik Omegát egy Omega utáni zenekar? 

BALRÓL JOBBRA (mármint a képen a zenészek)

Schrott Péter 
(Continoom, Zártosztály) ének
Debreczeni Ferenc “Ciki” 
(Omega) dobok
Erdős Róbert 
(Continoom) gitár
Nagy Zsolt “Liszi”
 
(Ferenczy György és a Rackajam, ZBB, Varga János Project) billentyűs hangszerek

Fekete Tibor “Samu” 
(Korál, Balázs Fecó) basszusgitáros

omega_testamentum_bikas_2024_05_01.jpg

A válasz tulajdonképpen nagyon egyszerű és rövid: nagyon jól. Nem tudom, milyen elvárásai voltak a Bikás parkban a közönségnek, de szemmel láthatón számról számra egyre inkább jelen volt a koncerten. A legutolsó vastapsig. 

Mivel a koncert csak egy órás volt (este az OT még Zalaegerszegen is fellépett), inkább csak rövid keresztmetszetet kaptunk, miképpen is gondolja a zenekar az Omega továbbvitelét. Ennek legfeltűnőbb jele az volt, hogy az Omega hatodik lemezét megelőző időkből csak a Gyöngyhajú lány szólt (szépen, jól, de én már veszettül unom), a legkésőbb megjelent album, amiről szólt dal a XI. lemez volt. Nem jegyzeteltem, csak a likas memóriámra hagyatkozhatok. Egy órába kellett Omegát sűríteni. 

A hiányos, torz hangzás miatt a zenei finomságokról nehéz írnom. (Ha már szóba hoztam: sajnos az énekes hangját is majdnem teljesen elnyomták a hangszerek. A lábdob pedig fájt: de legalább megtudtam, hogy ahol én eddig egy ütemet hallottam, ott van, hogy három van. :-D Illetve szerettem volna kihallani az Életfogytig rock and roll-ból azt a kedvenc kis, tréfás dallamocskát (tudod: pampam, papara pampam, de nem tudtam eldönteni, hogy szólt-e vagy sem... :-|

Ezzel együtt mégis tökéletesen átjött a muzsika egésze. Aminek sokkal jobb lett volna a finomságait is hallani, de mégsem volt überélvezhetetlen. Egyetlen dal volt csak, amiről egyszerűen nem tudtam eldönteni, micsoda: az eleje nagyjából megfelelt az Ajánlott útvonal-nak, a folytatása pedig totális káoszba veszett. De újra mondom, annyira rossz nem volt a hangzás, mint ahogyan az most lejöhet. 

*

A bevezetőben már írtam: egy igaz tiszteletzenekar akkor az igazán igazi, ha mert átdolgozásokat is csinálni. Az OT legmerészebb és legbölcsebb húzása, hogy meg sem próbáltak olyan énekest keresni, aki tökéletes Kóbor-iimitátor. Schrott Péter hangja bár hasonló fekvésű mint Meckyé volt, de sokkal, hm, rockosabban szól. Különösen, amikor Péter úgy Isten igazán kiereszti. 

Ha Kóbor-imitálással akart volna tisztelegni, minden bizonnyal kínosan csúfossá lett volna az összhatás, de mert simán mert önmaga lenni, így ugyanilyen simán elfogadja tőle az ember közönségfia, hogy OT-től hallgat Omegát. S még azt is, hogy volt, hogy két rövidzárlat esetében ügyesen a közönségre bízta a szöveg folytatását. :-)

Sorra vehetném a zenészeket. Nem teszem. Legyen elég annyi, hogy szerencsésen manírtalan volt mindegyikük, és még szerencsébbre úgy festett, a kisujjukban van, amit játszanak. S mert ott volt, ahogy erre utaltam, simán mertek itt-ott változtatni is a zenén. 

Mohácsiné Palásti Márta – MartAssist fotói

*

Nekem a koncert legnagyobb meglepetése egy új, saját dal eljátszása volt. Mert ehhez tényleg kellett bátorság és körüllátás. Eddig még nem hallottam ezt a muzsikát. De elsőre, mert óhatatlan a hasonlítgatás, a Mennyben az angyal ugrott be róla. Nagyjából. 

Nem tudom, ismered-e, de az R-GO-s Szikorának volt a nyolcvanas években egy zseniális paródialemeze, Így jácctok ti! címmel. A zsenialitása abban állt, hogy nem már bevált slágereket énekelt tréfásnak gondolt, megváltoztatott szöveggel, hanem abban, hogy az adott előadó stílusában írt vadi új zenéket és szövegeket. Mondjuk Omegát is. Nem volt semmi, de komolyan! 

Az OT valami hasonlót művelt, csak a helyzete még nehezebb. Ugyanis Szikorának ki kellett emelnie a zenei, énekhangi, prozódiai hasonlatosságokat. Ezért lett paródia. Az OT sokkal inkább szellemiséget kísérelt meg hozni az új dalban. Szellemiségen nem csupán a szövegi, hanem a zenei szellemiséget értem. A magam részéről úgy vélem, simán megfeleltek a kihívásnak.  

Ahogyan az is bizonyos, hogy nagyon szeretnék legalább egyszer megnézni egy jól hangosított Omega Testamentum koncertet is!

2024. május

Lakatos György – Szűts István: Hogyan ​születtek? (A legendás magyar slágerek)

Tényleg slágerekről van szó, amikor szó van róluk. S ez nem a szerzőkön múlt

lakatos-szuts_hogyan_szulettek.jpg

A bejegyzés rövidített formában eredetileg itt jelent meg:

koncert_hu.jpg

A Facebook nem szűnik meg tiltania bejegyzéseim 
  eredeti címének a megosztását. 

 

Ettől függetlenül csak egy kattintásra vagy tőle,
hogy lásd és olvasd! 

Majnik László: Mindörökké Omega

Pompásan megírt, hozzáértő, de valamiért félbehagyott disco- és monográfia

majnik_mindorokke_omega.jpg

A bejegyzés első megjelenési helye a koncert.hu.
A blogbejegyzésem szokás szerint bőségesebb, képesebb.

OMEGA. 1962–2021. Egy híján hatvan év muzsika. Van, aki nem szereti az Omega zenéjüét? Na, legalább válogatva...?

PIPI BARÁTOM kedvence volt az Omega. Amíg élt. Mármint Pipi. De Pipi előbb halt meg mint az Omega. Együtt is sokat hallgattuk a lemezeiket. Amikhez kamaszként hozzájutottunk. Nagyjából a Csillagok útján idején kapcsolódtunk be a történetbe. Vagyis a legnagyobb korszakukban. De nekifutottunk és visszamenőleg is megszereztünk mindent. Aztán megvettük, ami utána jelent meg. Nekem az Omegáról legelőször Pipi jut az eszembe. De utána rögtön rengeteg minden más. 

Az Omega pályafutásának az utolsó évei egyszerre jelentettek HATALMAS SIKERT ÉS ORDENÁRÉ BOTRÁNYT. A még élő két tag éppen a napokban feszült egymásnak az Omega-hagyaték felett. 

Tudomásom szerint méltó összefoglalása még nem született az életműnek. Ez a kötet a zenéjük részletes bemutatása. Csak valamiért abba marad az életmű felénél. Érthetetlenül és megmagyarázatlanul. De addig kimagaslóan jó. Ami a könyvet tekintve azt jelenti, hogy teljes egészében csuda jó. Csak fene mód hiányos. Mindjárt megmagyarázom, miért írok ilyen gubancosan. 

A KÖNYV MINT KÖNYV

A helyzet az, hogy az első meglepetés akkor ért, amikor megláttam a kötetet. Valamiért azt hittem, sokkal nagyobb és sokkal vaskosabb. Mert képzeld, háromszáz oldala sincsen. Pedig majd' hatvan év zenéje van benne... Ehhez képest tehát egy teljesen átlagos méretű kötet.

Viszont viszonylag nehéz: minőségi papírra nyomták, vélhetően a benne levő fotók láthatósága érdekében. 

A tördeléssel alapvetően semmi baj nincsen. A képek elhelyezése ugyan eseteges, és ennek megfelelően néha meglepő. Lehet, szerencsésebb lett volna nem a szöveget megszórni velük, hanem külön egységekben betenni őket, nem a folyószövegbe, de több is veszett Mohácsnál... (Mohácsinál? :-D )

majnik_mindorokke_omega_07.jpg

MORGOLÓDÁS

Később akartam morgolódni, de itt a helye, nem bírom magamban tartani. Minden más, ami dicséret ez után kap majd teret.

Majnik László több kötetes szerző. Írt: az Illésről, a Hungáriáról és az Omegáról egy-egy könyvet, amelyeknek a címe úgy hangzott eredetileg, hogy Barázdák között: A(z) ...együttes története hangfelvételeik tükrében. Ez a kötet 2019-ben jelent meg. 

Tény, hogy az Omegáról szóló Barázdák közt-kötetnek az alcímében egyértelműen ez állt: 1962–1987. Ez az időbehatárolás ott áll a jelen kötet előszavában is.

Ennek megfelelően az Omega 1987–2021 közötti tevékenysége az utószó öt (!) oldalán kapott helyett. 

majnik_mindorokke_omega_05.jpg

A könyvben legutolsó, részletesen bemutatott album az 1987.ben megjelent, Babylon című album. Az együttesnek '87 után még négy önálló és egy kelet-európai dalokból született, más elődadók általuk feljátszott dalainak válogatása is megszületett, olyan vendégzenészekkel mint Petr Janda a cseh Olympic énekes és Josef Skrzek, az SBB zenésze. 

Mihály Tamás 2014-ben szállt ki az Omegából. Molnár György 2014-–2016 között az Oratórium-koncerteken nem lépett fel a zenekarral, fenntartása volt a templomi koncertekkel szemben, de a 2016 után a hagyományos koncerteken újra színpadra állt. 

Az utolsó, közvetlenül Kóbor János halála előtt megjelent album, a Testamentum ugyan elsősorban az énekes évekig tartó projektje volt, de az Omega neve alatt jelent meg. Annak ellenére, hogy a cd-mellékletében nincsenek feltüntetve a zenészek. De zeneszerzőnek az Omegát jelöli meg a kiadvány. S azért, figyu, ennek a tárgyalt Omega-könyvnek a borítója tök egyértelműen a Testamentum dizájnját hozza. Miközben a lemezt másfél sorban tárgyalja. 

Vagyis a következő lemezek éppen csak megemlítésre kerültek: 

  • Trans and Dance (1995)
  • Egy életre szól (1998)
  • Égi jel (2006)
  • Testamentum (2020)

De az van, hogy ezek csak a kihagyott stúdióalbumok. De nem csupán ezekel rukkolt ki az együttes ebben az időszakban. Ahogyan Majnik sem csak a stúdióalbumokat, hanem a koncertlemezeket és az idegennyelvű kiadványokat is aprólékosan elemezte az előbbiekben. Csak hogy lásd, mi minden maradt ki.

  • Népstadion 1994 Omegakoncert 1. – Vizesblokk (1994)
  • Népstadion 1994 Omegakoncert 2. – Szárazblokk (1994)
  • Transcendent (angol nyelvű) (1996)
  • Koncert – Népstadion (1999)
  • Rhapsody (2010)
  • Szimfónia & Rapszódia (2012)
  • Oratórium (2013)
  • Oratórium Adventi koncertek (2014)
  • Volt Egyszer Egy Vadkelet (2017)
  • Élő Omega – Kisstadion '77 (2023) 

S akkor vessünk számot: az Omega 1962–2021 között létezett. Ötvenkilenc évig. A 2023-ban megjelent könyv ebből huszonötöt mutat be. 

majnik_mindorokke_omega_03.jpg

Ó, igen: s egy félszavas indoklást sem lelhetünk miértjére. Azért nem veszünk figyelembe harmincnégy évet és tizenhárom lemezt, mert csak. Próbáltam valamit keresgélni, miért dönthetett így Majnik úr, de egyszerűen semmi értelmes, nyomós indokot, okot nem leltem. Még ha Mihály kiválására, Molnár időszakos távolmaradása lett volna a vízválasztó, de igazából még az se lenne szilárd hivatkozás. 

Egyre az járt a fejemben, hogy miközben teljesen egyértelmű, hogy a szerző tiszteli a zenekart, hogy a csudába tudod, mert ennyire tiszteletlen lenni velük szemben? 

S ha már morgolódom: érthetetlen módon az egyes lemezek tárgyalásánál nincsen ott a borítók fotója. Illetve nincsen egy diszkográfia a könyv végén. Rendben, hogy ma már a neten simán talál mindenki ilyesféle magának (én jobbára a disgogs.com-ot használom), de azért...

Az a baj, hogy a fentiek miatt bennem maradt az érzés, hogy a kötet ilyetén második kiadása csak a konjunktúra kihasználása. Nagyon nagy kár érte! 

A STÍLUS ÉS A SZERKEZET

Majtényi az Omegáról a benne levő tudás teljes magabiztosságával ír. (Ebben a mondatban részemről semmi, de semmi irónia nincsen, minden szavát tökéletesen komolyan gondolom.)

Szemmel látható, érezhető, hogy a benne levő szimpátia, tisztelet teljessége vezeti a tollát. Viszont semmiképpen sem a rajongói elvakultság. S az is egyértelmű, hogy Majnik László ért a zenéhez: zenész, zeneszerző, dalszöveg-író, 

Plasztikusan fogalmaz. Annyira plasztikusan, hogy az ember fiának rögvest kedve támad meghallgatni, amiről éppen ír. S egy zenei témájú könyv esetében mi más lenne a legnagyobb győzelem? 

majnik_mindorokke_omega_01.jpg

A könyv tartja magát az első kiadás címében megfogalmazottakhoz: a felvételeiken keresztül mutatja be az együttes munkásságát. Már amikor teheti. Mert például az első, Laux-Presseres, klasszikus felállásig is vezetett út, s ebből az időszakból bajos a felvételeken keresztül mutogatni az Omegát. Viszont mégis meglepően részletesen rálátunk erre a múltba vesző időszakra. (Ami zenei szempontból meglehetősen lényegtelen volt. Ennek tükrében értelmezd például az előző alcím tartalmát!)

A lemezek megjelenése után azok válnak sarokponttá. Sokat megtudunk a megalkotásuk hátteréről is, de alapvetően a produktumokra koncentrálva. De azoknál mindenre kiterjedően: hangszerek, hangszerhasználat, keverés, a kor- és a stúdiók lehetőségei, ki, mikor, mit játszott, énekelt, mi honnan szól a sztereóban, ki írta a szövegeket, miről szólnak a dalok, a lemezekre került verziók között mik a hangszerelési, keverési különbségek.

Mondj valamit az Omegáról: ott van a könyvben! De külön érdeme az olvasottaknak, hogy semmi teret sem enged a bulvár-információknak. A zenéről és az előadásokról szól a könyv. Pont. 

Mondjuk, ahogy belegondolok, a lemezek borítóit a Nem tudom a neved albumig elemzi. Aztán már nem. Éppen csak megemlíti. De persze semmi se lehet teljesen tökéletes. (Ismered a viccet? „Semmi se tökéletes!” – mondta a sünifiú és lemászott a súrolókeféről.) Különösen nem egy ekkora életművel bíró zenekarról szóló könyv. De nagy dolgot mondok: ha nem lenne benne az a magyarázatlan félbeszakadás az életmű tárgyalásakor, azt mondanám, az én ízlésem és elvárásaim szerint Majnik László könyve nagyon közel van hozzá. 

majnik_mindorokke_omega_09.jpg

Grundrecords, Budapest, 2023, 304 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150172361

Ameddig tart 10/10, de mert nem veszi végig az életművet, 5/10. Bajban vagyok. 

2024 február, az év második fizetése. Aminek a döntő része máris elfogyott. 

Tegnapelőtt Szerelmetesfeleségtársam lelkendezett. Már vagy egy éve is van, hogy vett magának egy Xiaomi fülest a Vaterán vagy a Marketplace-en. Egy Eartphone 2S-est. Összekapcsoltam a telómmal, és leesett az állam, akkora különbség volt a sajátom és aközött. Amikor rákapcsoltam az equalizert, rögvest irigykedni kezdtem. Eddig nem volt bajom a saját fülesemmel. Immár tudom, hogy nem híg fos, de elég vacak. SzFT talált egy olyat mint az övé, tízért a Marketplace-en. Írtam a tulajnak. Nem válaszolt. Ránéztem a profiljára, és nagyon kamu íze van. Ő tízért adta volna. A következő lépcső tizenhat plusz szállítás. 

Eltelt ismét egy hét. Megint szombat hajnal van. Négy óra óta fent vagyok. Átkonvertálgattam az unokámnak néhány „Égből pottyant mesék” videót, mert amit átvittem nekik, nem fogadta el a tévéjük. Írtam. Gondolkodtam. 

Elsősorban azon, hogy milyen csuda jó dolgom van, mennyire meg van mindenem, kényelmesen élek, nem kell végre beleszakadni a munkámba sem, van egy szerető, életteli feleségem, egészségesek a gyermekeim, az unokám. jó a kapcsolatom az anyósommal, az egészségi állapotommal minden további nélkül megvagyok a mindennapokban... 

Mégis, itt van bennem, mocorog, csesztet a permanens hiányérzet. Ami lassan kétségbeeséssé változik. Több összetevős. Minden téren rendben van minden, és minden téren hiányzik mégis valami. Emiatt mozgolódik, fészkelődik, sutyorog folyamatosan a Bellow-féle „Akarom!”, és nem hagyja, hogy önfeledten élvezzem, amim és ami van. Lehetne százszor rosszabb is, és ahogy a világ áll, lesz is, de n mégis arra gondolok, hogy ennyi erővel lehetne sokkal jobb is mint ami van. 

Miközben hálás vagyok mindenért. Istennek is, embereknek is. 

Mennyire jó szám már ez a City of Blinding Lightsmajnik_mindorokke_omega.jpg

Hobo: Vadászat 40 – Papp László Sportaréna, 2024. 02. 10.

„Sajnos a vadászat ma ugyanúgy aktuális mint negyven éve...”

hobo_vadaszat40_arena2024_fejl.jpg

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelet meg. Az itteni verzió bőbeszédűbb, képesebb.

Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (Martassist)

A HOBO BLUES BAND   Vadászat    című lemeze a magyar rock egyik alapköve. Monumentális munka, eklektikus dalokkal, konceptuális mondanivalóval, művészi színvonalon, művészieskedés nélkül.

Földes Hobo László frenetikus népművelésbe fogott, amikor a HBB-t megalakította: kezdettől fogva bevonta a tevékenységébe, a szövegeibe a hivatalos irodalmat is, nem hiába tekintett egyfajta HBB-elődként a Kex együttesre, amelynek több dalát játszotta a HBB is. 

Hobo maga mindig műfajközi alak volt. Mert nem költő, de remek dalszövegeket ír, nem énekes, mert nincsen jó hangja, de évtizedek óta milliók éneklik vele tengernyi dalát, nem rock- vagy blueszenész, mert hangszert soha nem látott a keze, lába, szája, nem bohóc, mert nem nevetséges, mégis együtt nevetünk vele, nem színész, de vele sírunk számtalan alkalommal... Semmi se nem, s közben mégis mindez egyben. 

Tegnap este, február 10-én abszolút teltház volt a Papp László Sportarénában a Vadászat című album negyvenedik évfordulós koncertje alkalmából.

Pedig az eredeti előadók, szerzők közül csak Hobo volt a színpadon. Neki legyen mondva, hogy az a koncert egy pontján az eredeti alkotótársakat, Deák Bill Gyulát, Döme Dezsőt, Póka Egont és Tátrai Tibort kivetíttette maga mögé, majd a fényfal felé fordulva fejet hajtott előttük. A zenésztársak iránti tiszteletből, s kegyeletből: haláluk miatt Döme és Póka sajnos több mint igazoltan voltak távol. 

hobo_vadaszat_40_12.jpg

A vadászat lefolyásának, szereplőinek metaforáját a későbbiekben is többször felhasználta Hobo. 1996-ban megjelent a Vadaskert című, szintén dupla album. 2008-ban pedig a Bolondvadászat, amiből könyv is készült. A könyv gyakorlatilag a Debreceni Csokonai Színház előadásával kapcsolatban jelent meg. Bár a Vadászatot a beregszászi színház is többször előadta. Az utóbbi átfedései a Vadászattal felvetik a kérdést, hogy ez lett volna-e a Vadászat, ha a megjelenésének az idejében nincsen cenzúra?

Mert a Vadászat lemezről ez meg az bizony akkor lekerült. Mi ezért, mi azért. Faludy nem volt még divatos, tehát ugrott a Ballada a senki fiáról, Petőfi divatos volt ugyan, de Vadászat-összefüggéseiben A kutyák dala és A farkasok dala... Ugyan már! Így is meglepő, mi minden rákerült akkor a lemezre! 

A magas rangú külföldi vendég történelemkönyvet olvas és halálra röhögi magát.

hobo_vadaszat_40_31.JPG

Középiskolás voltam, amikor a Vadászat megjelent. Szerettem a HBB-t, jártam is a koncertjeikre. Az Ifiparkban például egyszer a Rolls Frakció lépett fel előttük. (Emlékeim szerint az volt az a koncert, aminek egy részét később Módos Péter leadta az Egymillió fontos hangjegy című műsorban, és ezzel ki is vágta maga alatt a fát.)

Akkoriban még semmi írásom nem került nyilvánosság elé. Nem értettem akkor sem, és azóta sem derült ki, a Vendéglátóipari iskola akkori suliújságjának a szerkesztője miképpen talált rám. 
– Szia Moha! Úgy hallottam, mész a Vadászat koncertre. Írj már róla a suliújságnak, légy'szi! 
Hogy honnan tudta, hogy szoktam írogatni, honnan tudta, hogy megyek a koncertre? Fogalmam sincsen, azóta sem. Elmentem a koncertre, megírtam a cikket, meg is jelent, a lap pedig meg is szűnt. Akkor még nem az én cikkem hatására. (Ez később következett be, amikor három osztálytársammal csináltunk egy poénokra utazó, és csak egy-egy komoly írást tartalmazó suliújságot. Írtam egy cikket „Süllyed-e a KIS(Z) hajó?” címmel. A szerkesztőség azt mondta, ezt semmiképpen se a saját nevemen jelentessük meg, hanem írjuk alá, hogy: a szerkesztőség. Szőnyegszélre is kerültünk, amikor leadtuk cenzúrázni megjelenés előtt a lap tartalmát. A harminckét oldalból harmincötöt kidobott a dirinéni, és megszűntnek nyilvánította a lapot. Onnantól az érettségire készültünk.)

Nincsen már meg, amit akkor írtam. De arra emlékszem, elájulva nem voltam, valahogy többet vártam az előadástól. Nem tudom mit, de többet. 

Itt az egykori előadás. amiről a cikket írtam. 

Nem mondom, hogy teljes mértékben értettem a lemezt. Ma sem mondok ilyet. Persze, rengeteg mindent sikerült dekódolnom rajta, de hogy mindent... Szerintem ez még Hobonak sem sikerült. :-D 

A Hobo által kialakított koncepció, »zárja« tehát nem egy kulccsal, hanem annál sokkal bonyolultabb zárkombinációval nyílik. A Vadászat a felszíni rétege alatt egy modell értékű, intellektuális töltésű, asszociatív képességeket igénylő alkotás. Mondanivalójának, üzenetének többféle értelmezése lehetséges, ezért befogadójától komoly történelmi, társadalompolitikai, kultúrtörténeti ismereteket feltételez.

[...]

Talán ennyiből is érzékelhető, hogy Hobo a rendelkezésére álló művészi eszközökkel valóban monumentális társadalomrajzot formált a vadászat ürügyén, amely lenyűgöz a részletek gazdagságával, a szereplők sokaságával (a képzőművészetből talán Pieter Bruegelt lehetne példaként említeni), a gondolatiság izgalmával. Műve olyan történelmi tabló (táblakép), amely »kortalanul« képes markáns megjelenítő és leleplező erővel és plasztikus részletekben
ábrázolni a közép-kelet-európai, megkésett és torz fejlődésű peremtársadalmak titkos és titkolni vágyott hatalmi-emberi viszonyait, s amelynek sarkába Hobo – egyfajta kívülálló, szemlélő, krónikás szerepkörben (ezúttal bolondként) – magát is odafestette, jelezve, hogy a történet – bármilyen elvont is – rólunk szól! (Sebők János: A Vadászatról hatalmi játszmák tükrében; idézi: Hobo: Bolondvadászat, 120–123.)

Ezek után röviden elmondani miről is szól a Vadászat, annyira nem is egyszerű feladat. Talán így: a hatalom és a kisember viszonyának az árnyalatairól, súlyairól, hatásáról szól. S arról, hogy ki, milyen helyet foglal, szerepet tölt be a hatalom körüli, a hatalomért folyó körtáncban, csörtékben, véres háborúkban. 

A VADÁSZAT ELŐADÓI EGYKOR ÉS MOST

Vadászat eredetijének előadói között hatalmas zenészek voltak. Ki-ki a maga pozíciójában. Gyakorlatilag utánozhatatlanok és pótolhatatlanok. Mert mondom: Deák Bill, Tátrai, Póka, Döme... 

Ugyan hogyan szólhat nélkülük egy olyan zene mint a Vadászat? Különösen nem tudtam elképzelni a Bill által énekelt dalokat Bill nélkül. Akire, ugye, még Chuck Berry is azt mondta, hogy ő a legfeketébb hangú fehér énekes. 

De mennyire pótolhatók Tátrai vagy Póka futamai, de akár Döme ritmusai? S egyáltalán: ki fog színpadra állni Hoboval, hogy előadják a Vadászatot

*

Annak ellenére, hogy az egykori zenészek nem pótolhatók, a koncerten kb. az első számtól el tudtam feledni, hogy nem ők játszanak. Bill hiányzó hangja miatt még aggódtam, mert félő volt, hogy Hobo fogja énekelni az ő dalait is. De szerencsére nem így történt.  

Ezen a koncerten a következő zenészek biztosították a muzsikát: 

  • Bűdi Szilárd (ének, gitár, szájharmonika)
  • Kiss Zoltán (gitár)
  • György Attila (basszusgitár)
  • Nemes Zoltán (billenytű)
  • Gál István (dob)
  • valamint Ács Eszter színművész a Nemzetiből.

Kezdem az énekessel, aki gitárolt is. Jó, persze, nem Bill. De Bill csak egy van. Ám ez az úriember simán, csont nélkül eladta nekem az eredetileg Bill által énekelt nótákat. Már az első, általa énekelt dallal, A vadászok gyülekezőjével. Vagyis a koncert legelején. Ez volt a legkényesebb feltétel. 

S az égvilágon semmi bajom se volt: se a szólógitárossal, se a basszerossal, se a dobossal, se a billentyűssel. 

Nem, ez a mondat így nem jó. Félrevisz. Az kevés, hogy nem volt velük bajom. Az az éppen elfogadható-kategóriát sejteti. Pedig ennél sokkal többről volt szó: úgy játszottak, hogy nem volt hiányérzetem, nem sírtam az eredeti előadók után. Az eredeti zenékben Póka Egon kezelte a szintetizátorokat. Ő pedig azért basszusgitáros volt. Ezen a koncerten egy ugyancsak ingatag lábakon álló kis szinti szólt, amivel csudákat művelt a kezelője. 

S persze Hobo. Maholnap nyolcvan éves. Vagyis a túlmozgásos színpadi jelenléte a múlté. Mondhatnók, megfontoltan haladt, ha haladnia kellett. De bár soha nem volt jó énekes, csak fenomenális előadó, a hangja nem nyolcvanéves hang. És sokkal jobb, mint a legelső Vadászat előadáson. Jobban dörmög mint akkor, de nem egy öregember hangja. S teljesen jelen volt a színpadon, a kezében tartotta az előadást, a zenésztársakat, a közönséget. Nem lehetett nem figyeli rá. 

MENNYIRE VOLT SZÍNHÁZ A KONCERT? 

Vadászat koncepciója adja, hogy a hallgató/néző nem egymástól független dalokban, hanem előadásban, egyfajta színházban kezd gondolkodni. Naná!

Az előadást, mármint a zenén túl a vetítőfal jelentette ezen a koncerten. Kalapot emelek, gratulálok a vetített képek, filmek, szimbólumok kiötlőjének, elkészítőjének. A vetítés egyszerre támasztotta alá a zenei, szövegi mondanivalót, és tette láthatóvá a zenészeket. 

A színházat a színpadon csak Hobo udvari bolond jelmeze és persze jelenléte képviselte. 

Lenyűgöződtem. Gratulálok! 

MENNYIRE AKTUÁLIS, AMI TELJESEN AKTUÁLIS?

Hobo nem hagyott kétséget azt illetőn, hogy a Vadászat mondanivalója nem csupán nosztalgia-értékű. Szóvá tette konkrétan is, hogy sajnos naprakész a mondanivalója. 

Amikor ezt első alkalommal tette, nekem megakadt egy kicsit a koncert. Mert persze, értem én, hogy „minden zsaru bűnöző és minden bűnöző szent”, s hogy a Vadászat gyakorlatilag minden olyan rendszerben érvényes, ahol hatalmi struktúrák vannak. 

Az összes nagyfejű a nép nevében beszél,

Boldog a kétharmad, s az egyharmad se fél,

Na de hol vagyunk mi, na és hol vagyok én?

Az ám, hazám.

Az ám, hazám (Tisztelet József Attilának)

Aztán az Orgia szavalása közben Hobo szélesen elmosolyodott, és kihagyott egy sort. A középső sort nem mondta el és csak szélesen vigyorgott.

Az ezredes álmában kiad egy parancsot: 

Mindenki egyen egy narancsot! 

De a nők inkább banánt kérnek.

Ugyanezt a dalt szavalta, és amikor odáig jutott, hogy

Mindenki a Parlamentbe igyekszik, 

Ahol a Paraziták Parádéján a Patkány a prímás.

kitört az általános ováció. 

Kiestem egy kicsit a koncertből. Elsősorban azért, mert analógiát keresni és találni nem túl nehéz feladat. Amikor ezt fejtegettem Szerelmetesfeleségtársamnak, rájöttem, hogy még a mi mikrotársadalmunkra, a családra is igaz lehet a Vadászat. Hogy ne lenne hát igaz a hosszú ideje regnáló politikusainkra? 

A vetítőfalon illusztris sok kis Hitler és Mussolini végzett tornagyakorlatot. Egy másik szám közben Kádár, Ceausescu, Brezsnyev, Putyin, Zelenszkij, Horthy és egyebek mellett megjelent például Semjén Zsolt is. (Tréfás: megkérdeztem az Edge böngésző AI-ját, Copilotot-ot két fotóval kapcsolatban, hogy kik ők, de félrebeszélt, nem mondta meg, kiket látok.) 

Vagyis mindebből összeállt a kép: a Vadászat ebben a rendszerben is teljesen érvényes. Ami az analógia miatt persze, hogy igaz, mert, ugye, minden hatalmi, politikai, gazdasági rendszerben igaz, még a családon belül is az tud lenni, de az elénk tárt analógia szerint a jelenlegi, itthoni rendszer is teljesen analóg Hitler, Musssolini, Ceausescu, Putyin rendszerével, ahogyan a Horthy-rendszer is analóg volt velük. S mi sem bizonyítja jobban a jelenlegi rendszer analógiáját, minthogy árnyalja a Horthy-rendszerről az előző rendszerben sulykolt képet...

És innen már minden keveredik mindennel az analógia érdekében. 

Nincsen bajom azzal, ha egy stadionnyi ember ovációba tör afelett, hogy a Patkány a prímás a Parlamentben, s hogy az ezredes parancsa a narancsról szól. Sem Hobo, sem a közönség felé nincsen ezzel bajom. Kinek-kinek a maga gondolkodása és nézete. Azt is elfogadom, hogy a viharba ne, hogy egy életműdíj nem feltétlenül az elvi hűségről szól, hanem az adott művész életéről, művészetéről, és hogy lojalitást várni érte cserébe nem csupán dőreség, de aljasság is. 

Mégis a napi politika miatt ugyanúgy kibillentem a szituációból, ahogyan nagyon rövid időn belül Roger Waters budapesti koncertjét se tudtam élvezni. (Igaz, ő ki is írta a koncert kezdetén, hogy akinek nem tetszik, hogy politikai propaganda folyik majd a műsor közben, az mehet haza a francba.)

De persze Hobo nem állt se ide, se oda. Ő a bohóc, az udvari bolond, a kisember-hajtó, aki csak lent áll, és néz felfelé, elszenvedve mindazt, ami fentről a nyakába zúdul, s amit a fenti döntések miatt elszenvednie kell. S ugyan melyikünk nem hajtó, melyikünk nem lúzer, udvari bolond? Mármint a királyokon, a vadászokon, a fent levőkön kívül. Meg a kutyákon kívül. Akik egyébként maguk is lent vannak, csak felfelé szolgálnak. 

S ebben a struktúrában feltehető a kérdés, lehet-e hinni bármilyen politikai eszmét képviselő csoport nézeteiben anélkül, hogy a lakájává, a szolgájává, a kiszolgálójává, a kutyájává lennénk? S vajon, aki nem ért egyet Hobo bluesológiai okfejtésével, az automatikusan vagy ostoba, vagy lakáj, csicska, vagy lógó nyelvű érdek-kutya? 

S a feltétlenül egyet nem értés, hogy még csavarjak egyet az ideológiai megközelítésen, egyáltalán nem azt jelenti, hogy a feltétlenül egyet nem értő narancsista. De ha mégis az lenne, akkor feltétlenül érezze magát szarul a rossz emberismerete és helyzetértékelése miatt. 

Ugye, hogy minden Vadászat

*

A fentiekben még Szerelmetesfeleségtársammal sem értettünk egyet teljes mértékben. Különös tekintettel arra, hogy mielőtt beléptünk a stadionba, akkor hallgattuk meg Novák Katalin lemondó-beszédét. Amivel kapcsolatban sikerült kicsit összkoccannia egy szintén a koncertre várakozó sajtófotós kollégával. Csak úgy random. Vagyis SzFt-t kicsit sem zavarta az este semelyik aktuálpolitikai kiszólása sem. Ettől még szeretem őt. Mondom, politikai ízlések és pofonok. 

hobo_vadaszat_40_11.jpgA VADÁSZAT UTÁNI VADÁSZAT-KONCERT

Nem ért véget a Vadászat végével a koncert. A zenészek lementek, majd a közönség újrázására (meg persze a tervek szerint) Hobo nélkül visszajöttek és játszani kezdtek. Olyasféle muzsikát, mint amiket Presser szokott csinálni mostanság: csendeset, intelligenset, akusztikusat. 

Majd visszajött átvetkezve Hobo is. Énekelni kezdett. Akár a zenét, akár a szöveget nézem egy ott és akkor a tökéletesen a levegőben lógó nótát. A címe, kiderült: Csipcsirip. Amit Hobo egy alkalommal élete főművének nevezett. :-D 

Egyébként lemezen hallgatva jó poén dal. De tegnap, közvetlenül a Vadászat után képtelenek voltunk bármit kezdeni vele. Mindössze annyit azért sugallt a Csipcsirip, hogy nem létezik, hogy ez legyen a befejezés. Nem is az volt. Amíg ott voltunk még öt számot hallgattunk meg: Rohadt rock and roll, Éjszakai Budapest blues/Circus Európa, Az ám hazám, Új Magyarország, Hashajtó sajtó. 

Pécsi lány című sehonnan sehová szerelmes dal alatt tudatosítottuk, hogy a zseniális Vadászat után veszettül unatkozni kezdtünk. Egymásra néztünk, bólintottunk, indultunk. Akkor éppen még székeket hoztak be a színpadra és Hobo biztosította a maradókat, hogy nem a kora miatt ül le. Már nem tudtuk meg, mi miatt. (Így lemaradtuk az Amíg élek, játszom című dalról és a Közép-európai Hobo Blues II-ről. Az utóbbi miatt kicsit sírnom kell.)

Ezt a blokkot egyszerűen nem tudtuk megfogni, értelmezni. Bár így utólag belegondolva, a tematikával nem volt baj, csak zeneileg nem fogott meg egyikünket sem. A legutóbbi, Hobo Rádió című anyag promóciójának tűnt. A Vadászat után.

Másnapra kihevertük a koncert végi (számunkra) fiaskó-blokkot, és mert az eső úgyis esett, majdnem minden a Vadászatról szólt. SzFT most fedezte fel magának az egész lemezt. S összeadtunk, kivontunk, és leszögeztük: minden szempontból zseniálisan jó előadást láttunk. 

Köszönjük, Hobo,köszönjük zenekar! 

Phil Collins: Mindhalálig – Az életrajz

Egy legenda emlékezik. Nyolc éves a könyv, a legbúcsú turné naná, nincsen benne

collins_mindhalalig.jpg

A bejegyzés, módosított tartalommal a koncert.hu-n jelent meg.

A bejegyzésben szereplő fotók a könyvből származnak.

Számomra valahogy lassan állt össze a kép Phil Collins-szal, Peter Gabriellel meg a Genesis-szel. Ne felejtsd el: nem volt mindig internet, és ez az ország komcsi vezetés alatt működött, mindent, tehát a kultúrát is ők irányították: nem is jött be ide nagyon sok minden. Például a Genesis sem. 

Collins és Gabriel egy-egy szólólemeze azonban kapható volt: a No Jacket Requried és a So. Nagy szó volt, de akkor már odáig enyhült a diktatúra, hogy néha-néha egy-egy klipet is lenyomtak a tévében. Ahol akkor csak két csatorna volt. Így láthatóvá lett a vasfüggöny mögött a Sussudio és a SledgehammerAz utóbbinak sokkal kreatívabb a képi megoldása. 

Prof becenevű barátomnak a Collins lemez volt meg. Én hamarosan Gabrielét vettem meg. Mindkettő tetszett, sokat hallgattam őket. De Gabrielét izgalmasabbnak találtam. Ahogy Collins később megjelent és megvásárolt albumai rendre és egyre inkább unalomba fulladtak számomra.

Az, hogy mindketten a Genesis vagy meglevő vagy volt tagjai, csak lassanként állt össze. Mondjuk mire ide jött a Genesis, addigra már persze, hogy... Apám, mekkora koncert volt! (Népstadion, 1987. 06. 18.)

A GENESIS, PHIL COLLINS ÉS MOHABÁ'

A Genesis történetébe az Inviseble Touch lemeznél kapcsolódtam be. 

Kezdetben fogalmam sem volt arról, milyen muzsikát játszott előtte a zenekar. Az megvolt, hogy a Flórián Üzletközpont kirakatában láttam a Duke című lemezük borítóját (indiai kiadás), de akkor még semmit sem mondott az együttes neve. Csak jópofa volt a borító rajza. 

De az Invisible Touch után szép lassan visszamentem az időben. Nehezen adta magát a zene. A Mama című dalt, meg voltam róla győződve, még a Szerdahelyi utcai lakásunk fürdőszobájában hallottam első alkalommal, a rádióban szólt, én vécéztem, és közben... De nem stimmelnek a dátumok. '76-ban kötöztünk Óbudára, a Mama '83-as. Hacsak nem az volt, hogy minden stimmel, csak éppen látogatóban voltam a Szerdahelyiben Papáéknál. Akik nem költöztek velünk. 

Mama lenyűgözött. A teljes lemezt nem ismertem, csak sokkal később sikerült meghallgatnom. Tetszett mindenestül. Aztán jött az ABACAB elektronikus katyvasza. Azzal nem tudtam mit kezdeni. Ahogy nem volt katyvaszos a '74-es Genesis Live, de egyáltalán nem fogott meg. Na, jó, egy icipicit. 

De mert sznob korszakomba léptem, nem adtam fel. Nem tudtam fogást találni a ...And Then There Were Three... című lemezen sem. A Brodway-lemez istenítéséről tudtam, meg is szereztem kazettán, de csalódás volt. Csak a Carpet Crawlersde az aztán nagyon, a mai napig. 

És így tovább... Lassan-lassan kaptam rá a Genesis muzsikájára. Azt hiszem a reveláció egy másolt kazettáról egy autómagnón keresztül ért a Seconds Out című koncertlemez által. S akkor rés támadt a gáton. Nem szakadt át, csak több helyen vastag sugárban ömlött a víz. Engedtem magamnak, hogy élvezettel Genesist hallgassak. 

A Phil Collins szólólemezekkel is felemás volt a kapcsolatom. Egy időben a No Jacket Requied-et szénné hallgattam. A Face Value albumról az In the Air Tonight-tól tátva maradt a szám. De még egy dalt nem tudnék felidézni róla. A többi lemezzel úgy voltam, hogy szeretem Collins hangját, jók a popdalok, remek a hangszerelés, profi az egész, csak valahogy tökéletesen izgalommentes az egész.

Aztán bár valós időben vásároltam meg az utolsó Genesis stúdióalbumot, a We Can't Dance címűt, de az első meghallgatás után mindig is Phil Collins lemezként gondolok rá. Olyan Collins lemezként, ahol a Genesis a kísérőzenekara. A zene teljesen olyan lett mint Collins szólólemezeinek a zenéje. A Genesis popzenévé lett. Minőségi popzenévé, de popzenévé. Olyanná, hogy ha a dalait összekeverve hallgatnám Collins Dance Into the Light című lemezének dalaival, nem mondanám meg, melyik-melyik albumról való.

(S azt már csak halkan teszem hozzá, hogy zeneileg nekem a legutolsó, Collins nélküli, Ray Wilsonnal készült Calling All Stations jobban tetszik. Tény, nem annyira slágeres. De a Mama-s lemez előtti Genesis albumokon sem volt slágerzene. Vitát nincsen szándékomban nyitni.)

De Phil Collins mindig szerethető figurának tűnt. Talán azért, mert olyan semmitmondó, könyvelő dizájnja van, meg mindig jókedvűnek tűnt. Ja.

Aztán elolvastam a könyvét. Aminek az az összhatása, hogy Collins még szimpatikusabb lett. Csak árnyaltabban. 

ÖNÉLETRAJZ MINT OLYAN

Ha érdekel egy valamiért ismert ember, akkor az önéletrajza mindig érdekes. És mindig csalódás. Mert persze a valamiért ismert ember esetében a valami a lényeg, ami miatt ismert, és az emberen keresztül erre a valamire kíváncsiak leginkább az olvasók. Már akik nem a mindennapi bulvárbotrányokra fogékonyak. 

A helyzet az, hogy a magam részéről tulajdonképpen pont teszek arra, hogy melyik híres ember, mikor, kivel, miért. Az a magánügye. Ami engem nem érdekel. Engem a produktuma érdekel, ha érdekel. Ha valami jellembalfékről van szó, akkor azért, ha jellemes emberről, akkor meg az iránta érzett tisztelet miatt nem érdekelnek a privát dolgai. 

Ez tök jól hangzik, és szerintem teljesen tiszteletre méltó a hozzájuk állásom. De persze mégis egyfajta, hm, struccpolitika. Azért az, mert a művészi produktum sokszor nem érthető meg igazán a háttér nélkül. A háttér pedig mi más lehetne, mint a produktumot produkáló ember élete. Azon ehet vitatkozni, hogy ez jó-e. Az alanyi költő verseinek érthetősége ezerrel függ az alanyi költő ismeretétől. Engem meg nem nagyon érdekelnek a művészek, csak a műveik. Viszont ha a művész nélkül nem érthető a mű, akkor a tiszteletre méltó elvemmel öngólt rúgtam. 

Az ellentmondás talán ott oldható fel, hogy a művek háttere viszont esetenként érdekel. S a műve háttere sok esetben a művész élete. 

Frappáns, nem igaz? 

Sőt,még azt is hozzáteszem, hogy nem teljes úgy a mondat, hogy nem nagyon érdekelnek a művészek. Úgy igaz, hogy nem nagyon érdekel a művészek magánélete. A mikor, kivel, hányszor... 

Emiatt többször fogtam neki Mr. Phil Collins önéletrajzának is. 

MR. PHIL COLLINS MINT OLYAN

Elképesztő a pasas! Legalábbis ami ebből a könyvből lejön róla. Mert az jön le, ami a megjelenéséből, a viselkedéséből is: egy olyan világsztár, aki voltaképpen tök mindennapi. Miközben meg egyáltalán nem az. De a fene se gondolta volna, hogy Collins mennyi ideig és idővel milyen minőségeiben küzdött a kisebbségi érzésével.

S úgy küzdött vele, hogy közben mégis tisztában volt azzal, hogy kicsoda is ő és mire képes. Meg hogy olyan bohóc, aki képes híddá válni. Ahogyan azzal is, hogy olyan zenész, aki nem képes nem zenélni, s ezt teszi akár a kapcsolatai, szerelmei, házasságai, a gyermekei rovására is. 

De teljesen egyetértett, találónak és kedvesnek találta, ahogyan a Genesis sajtóközleményben bejelentette a kiválását az együttesből:

A Genesis véget vet a húsz éve tartó kísérletnek,

és új énekest keres Peter Gabriel helyére...

Az elmúlt húsz évben a dobos, Phil Collins helyettesítette nagy sikerrel... 

S mindeközben egy időben a csapból is ő folyt a mindenféle vállalásai miatt. S amihez nyúlt, az nagyjából rendre siker lett, legyen az a Genesis, a szóló projektje, filmzene vagy a producerkedései. Annyira siker, hogy Tony Banks, a Genesis billentyűse azt nyilatkozta utólag, hogy

– Philnek nagyon bejött a dolog. A barátunk volt, akartuk, hogy sikere legyen. Csak azt nem, hogy ekkora sikere legyen. Legalábbis eleinte – nyilatkozza, és csak félig viccel. – De... aztán így maradt. Tizenöt éven át a csapból is ő folyt. Nem lehetett szabadulni tőle.
Rémálom! – Mosolyogva vonja meg a vállát. 
(259.)

S HOGY MIFÉLE PHIL COLLINS ÉLETRAJZA

Vastag. Nem csak átabotába mesél hatvanegykét évről. (A könyv 2016-os kiadású. Így a 2007-es újra összeállt Genesis koncertjeiről még van benne szó. A 2022-es The Last Domino? című turnéról már természetesen nincsen. Collins a gerincbántalma miatt azokat a koncerteket már széken ülte végig, és nagyon öreg ember benyomását keltette. 

De mert hatvan évről van szó, hiába is vastag a könyv, semmiképpen sem lehet teljes, amit olvasunk. Különösen a rendkívül aktív életét tekintve. 

Ám azt simán elmondhatom, hogy nagyon ügyesen egyensúlyt tart a pályafutása és a magánélete elmesélésében. Ami feltűnt, hogy a pályatársak és az élete szereplői esetében csak nagyon-nagyon indokolt esetben vitriolos, a leges-legtöbb esetben tisztelettel beszél mindenkiről. A zenészek közül csak a Yes és a Led Zeppelin kap egy oldalszúrást. A Yes csupán egy megemlítés kapcsán (ezt, különösen a Genesis pályafutását is ismerve nem éreztem jogosnak). A Zep pedig a Live Aid-es koncertje miatt, amin Collins dobolt, de katasztrófának tartja az egészet, a Zep tagok kapcsolatát időzített bombának, a koncerten nyújtott teljesítményüket pedig gyalázatosnak. (Ha érdekel, itt megnézheted azt a huszonkét percet.) De ezen kívül jóformán senkivel sem kritikus. Különös például az a szeretet, ahogyan a Genesis tagjait bemutatja, elmeséli. Mármint az összes tagra gondolok, nem csak Banks-re és Rutherfordra, akikkel '78 óta alkották az együttest. 

Zárójel. Amikor Peter Gabriel kiválása után Collins kényszerült a frontember szerepére és kijött a dobok mögül, két évig a Yes-es Bill Bruford ütötte a bőröket. Utána a felbomlásig a zseniális, Frank Zappa zenekarát és a Weather Reportot is megjáró Chester Thopmson lett a dobos. De sohasem a zenekar tagja. Még Collins kiválása után sem. Holott az új énekes, Ray Wilson azonnal azzá lett. Thopmson ezért hagyta el a Genesis-t. Hozzá hasonlóan soha nem lett az együttes tagjává állandó gitárosuk, Daryl Stuemer sem. S róluk például alig mond valamit Collins. Még azt sem, miért voltak állandó kísérőzenészek és nem tagok. Pedig mennyi éven át álltak színpadra a Genesis-el! Fura. 

De tulajdonképpen Szekeres Tamás is vagy negyed évszázadig gitárolt az Omegában, és ő sem lett soha tag. Ki érti ezt? 

Szóval Collins jóformán senkivel nem kritikus. Csak önmagával. 

S ez volt a könyvének a döbbenete számomra. Mert igen, persze, egyfajta alkotói életút, összefoglalást olvasunk, de annál sokkal többet is: Collins vall önmagáról is, a családjáról, a családjairól is. Elsősorban egyfajta lelkiismeret-rendezés a könyv, a három házasságból származó gyermekei felé. Mert a zenész-lét, főleg egy olyan szintű zenész-lét mint az övé, egyszerűen nem egyeztethető össze a párkapcsolattal, a családdal. Teljesen érthető, hogy a feleségei rendre fel is adták. 

S Phil nem áll meg itt: teljesen őszintén vall arról is, miként zuhant az önpusztító alkoholizmusba, miután a harmadik felesége is beadta a válókeresetet, s neki meg már sokkal több ideje volt, az egészsége sem engedte már az aktív muzsikálást. Mit mást csinált volna: egyedül maradt, ivott. De ipari mennyiségben. 

S emiatt az őszinteség miatt tetszett felettébb az önéletrajza. Ahogy mondtam, természetesen nagyon sok minden kimaradt belőle, rengeteg mindenre nem volt magyarázat, de hát ha ez nem így lenne, akkor több ezer oldal lenne az önmeséje. Így, ebben a „hiányos” formájában is teljes, amit írt. 

S most mondok valamit, ami kicsit gejl, meg olyan izés: amikor letettem a könyvét, ingerenciám támadt, nos, nagyon megölelni a pasast. Köszönetül. Mindenért, a zenéjéért, az őszinteségéért, önmagáért. Hát, igen...

Könyvmolyképző, Szeged, 2018, 448 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634575054 · Fordította: Kamper Gergely

9/10

2024 februárjának az eleje. Tíz fok körül van a hő. De mocsokul fúj a szél. Tegnap, vasárnap még elmentünk egy uccsót korizni a Budapest Parkba. A jó idő miatt kicsit vizes volt a jég, de nagyon klassz volt egyébként a pálya. Nem volt nagy kedvem kimozdulni, de végül csuda jó volt, hogy ott voltunk. Velünk jött Csemete és a párja is. 

Nem írtam, az elmúlt hét felfedezése a Lazuli. A nevük muris, a zene nem. Francia együttes. Itt egy példa, miket művelnek.

II. MOONHEAD PROG FESZTIVÁL – Legenda Sörfőzde Center, 2024. január 20.

Egy évvel később, ugyanott, majdnem ugyanazok, de minden sokkal jobb!

moonhead_2_plakat.jpg

Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (martassist)

*

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu.

A két szöveg csak nagy részben fedi egymást.

– Mit fogsz írni erről? A múltkor az volt a bajod, hogy nem akarod elhallgatni ami nem tetszett. Vagy nem annyira tetszett. De most minden rendben volt... – kérdezte Szerelmetesfeleségtársam/fotósom, amikor hazafelé tartottunk  Füsti nevű kis autónkkal a II. Moonhead Prog Rock Fesztiválról a majdnem üres Kerepesi úton a Hungária felé. 

Pont ezen gondolkodtam már a koncertek közben is. Gondolkodás nélkül tudtam válaszolni. 

– Hát éppen ezt: hogy mi minden változott tavaly óta. Hogy akkor is  teljesen rendben volt minden, most meg még rendesebben. Volt egyébként, ami azért megemlíthető. Például nyolc felé bexart a pultnál a kávégép és nem tudtunk kávét inni... :-D 

Egyébként az előző fesztiválról szóló beszámolóm utolsó gondolata ez volt: 

„S ahogy SzFT fogalmazott hajnali egyes ágyba dőlésünk előtt közvetlenül: 
– Köszönöm, hogy elvittél! Ha lesz még ilyen menjünk akkor is, jó?
Hát naná, hogy persze, igen!”

s csakugyan elvittem, és ő csakugyan eljött. 

Ez a bejegyzés tehát totál arról fog szólni, amiről az előző Moonhead Fesztiválról szóló bejegyzés szólt, csak sokkal pozitívabb lesz. Pedig az sem volt depresszív.

De mert arról szól, ezért annak a cikknek a bevezető gondolatait a progresszív rockról, annak magyar előadóiról és a hely bemutatását itt nem ismétlem meg. Ha érdekel, kérlek kattints az alábbi linkre, ahol részletesen elolvashatsz mindent. Egyébként a szereplők bemutatásával az esemény egyik támogatója a Rockinform is viszonylag részletesen foglalkozott

*

De hadd kapjon egy kis reklámot maga a Legenda Center is! SzFT ha két pohár sört megiszik, amikor beülünk valahová. Most rendre hozta magának, vetette velem a Tripla Meggyest, a mangós cidert, a Sárgabarackos sört, a Hableányt. S enni nem ettünk ugyan, de az asztalok között célirányoskodva volt lehetőség rápillogni mások ételére. Az adagok hatalmasak, és több mint guszták, ráadásul más helyekhez viszonyítva olcsók. 

419715955_1383154348995911_3606449938727037049_n.jpg

Egy gondolatot mégis csak megismételnék az előző cikkből: a progresszív rocknak hazánkban van ugyan közönsége, de nagyon szűk ez a réteg. Ennek megfelelően ritkák a koncertek is. S hiába jön hozzánk prog rock nagyágyú, a The Flower Kings tavaly őszi A38-as előadásán, úgy hallottam, a közönség gyalázatosan kis létszámban jelent meg. Még én sem voltam ott...

Tény, ha a műfaj magyar nagyjai a színpadra lépnek (bár jobbára nem tesznek ilyet), akkor megtelnek az A38-nál sokkal tágasabb előadótermek is. De egyik klasszikusnak számító zenekar sem kényezteti el sem lemezekkel, sem koncertekkel a nagyérdeműt. Igazából néha azt sem lehet tudni, léteznek-e egyáltalán vagy sem (de inkább nem), mint az After Crying vagy az East, s ha mégis, akkor adnak évi egy koncertet, és jó pár évente megjelenik egy-egy album, ahogyan a Solaris teszi. Az egyetlen, szélesebb spektrumban ismert zenekar az East-utód iLand, amely viszont nagyjából aktívan létezik. 

A magyar progresszív rock második, harmadik vonala csak az ismertsége és nagyon nem a minősége miatt második-harmadik vonal! Erre megalapozott bizonyíték ez a mostani fesztivál is.

A Mandrake Moon zenekarra mintegy véletlenül találtam rá a YouTube-on. Aztán ők adták az eddigi életem egyik legmeghatározóbb koncertjét egy Garay téri csöpp pincében.

De tavaly tudtam meg például, hogy a több mint pazar muzsikájú Android például negyven éve létező formáció. Még csak nem is lemezek nélkül: öt és fél albumuk jelent meg (az eleddig utolsó a második átdolgozása). De vajon kinek mond bármit is a nevük? (Mármint a közönség azon részén kívül, akik debreceniek vagy ott voltak a Moonheadek-en?) 

A zene minősége és a közönség létszáma nem biztosan korrelál egymással. Sem erre, sem arra. Ami nem tölt meg stadionokat, az nem feltétlenül ócskaság. Ahogyan az sem igaz, hogy ami stadionokat tölt meg, az éppen a sekélyessége miatt fog meg ekkora tömegeket. (Az Azariah-dolgot továbbra sem értem, de nem is firtatom, mert az itt nagyon messzire vezetne.)

  Moonhead Prog Rock Fesztivál  

Úgy tudom, alapvetően Szász Dávid, alias Saxon Dave gondolata volt. Persze nem egyedül hozta tető alá az egydélutános fesztivált, a két legfontosabb munkatársa a fesztivál estéjén is aktívan sertepertélő Kerbolt Attila, a Tompox menedzsere (a Tompox állandó fellépő helye a fesztivál helyszíne, a Legenda Sörfőzde Center) és a Tompox gitárosa Mátyás Szabolcs volt. 

Viszonylag tájékozottnak hittem magamat prog  rock vonalon. De amióta bekerültem egy Facebook-os csoportba, és beszélgettem néhány hangyányit Dave-vel, rájöttem, hogy semmit sem tudok, semmit sem ismerek, éppen csak a jéghegy csúcsát ha látom. Mondom, a Mandrake Moon-ra is véletlenül bukkantam rá. S ugye, rajtuk keresztül a Moonhead fellépőire. Az első fesztivál hét zenekarából kettőt ismertem. A másik a M.A.Y.A. volt.

Őket a Keep Floyding miatt: a zenekar egyik vokalistája, Garda Zsuzsa egy aquincumi koncert alkalmával leénekelte a Pink Floyd eredeti felvételének énekesnőjét a The Great Gig In the Sky című számot interpretálva. Azóta figyelgetem, merre jár, mit csinál. Egyébként több mindent, nemrégiben a Garda nevű együttesével hét, nemzetközi díjat nyer videót készítettek. Érdemes lesz megnézned! De ez csak egy a tevékenységei közül.

 A többi ötről semmit sem tudtam. Mondom, még a négy évtizede prog rockot játszó Androidról sem. Szégyen! 

DOHOGÁS KÖVETKEZIK!
Aminek csak nagyon balkézről és hátulról mellbe van köze a Moonhead-hez.

Nagyon örültem, amikor a Rock FM rádió elindult. Hallgattam is megállás nélkül. Manapság már csak egy opció  a kevésből. Azért, mert voltaképpen csak egyfajta keményebb alternatívája a Retro Rádiónak. Minden bizonnyal copyright-okai lehetnek, mert ha nem az, nem tudom, mi.

De egyszerűen unalmas a műsor szerkesztése. Nagyon szűk az előadók skálája, és a még ebben a spektrumban is idegesítően kevés számot játszanak az egyáltalán megszólaló előadóktól. Nem kezdek most felsorolásba, kiket unok végtelenül, s pláne nem abba, kiket szeretnék hallani, de ha a Sörivó vagyok-ot vagy az American Women.t meghallom, már kapcsolok is át más adóra. Mondjuk a vicc az volt, amikor az Calinornication egyszerre szólt itt és a Retron. Akkor fogtam és egyszerűen kikapcsoltam a miskulanciát. 

Tény, hogy a rádiót én délelőtt, kora délután szoktam hallgatni. Lehet, hogy más idősávokban más a helyzet. De ha nagy ritkán máskor tévedtem oda, nem tűnt úgy.

Szóval a helyzet az, hogy még itt, a Rock FM-en is esélytelennek tűnik, hogy legalább részben magyar prog rock együttesek szólaljanak meg, váljanak ismertté. Olyan előadók, akik nem feltétlenül széles közönségigényt elégítenek ki, de akiknek a zenei minősége több mint megkérdőjelezhetetlen. S akik zenei tudásuk által tényleges értéket tesznek le az asztalra. 

Olyan előadókra gondolok, mint például a Moonhead-fesztivál fellépői. Istenem de szép lenne őket mondjuk a Magyar Zene Házában vagy a Művészetek Palotájában látni, hallani! 

A magam részéről el nem tudom képzelni, hogyan, miként, miből képesek fenntartani, finanszírozni a működésüket... Ahogy felfoghatatlan az is, miért nincsen 

Nos, akkor térjünk a lényegre! 

  BROKEN SPRINGS  

Tavaly nem voltam/tunk lelkes/ek az előadásuk láttán-hallatán. Szégyenkezve vallom be, hogy a koncertjük felét egy sörrel váltottuk ki. Ennek nem csekély részben volt oka az akkori énekesnőjük teljesítménye. De nem csupán ő. 

Azóta csere történt ezen a poszton. S most megint nem szeretem szakasz következik. Mert nem szeretek nem dicsérni. Ezért dicsérni is fogok.

Arról van szó, hogy a prog rock-ban és úgy általában a rockban ha nő énekel, akkor annak nagyon kell énekelnie. A popzene más kérdés. De még a tágan értelmezett rockban is elfér egy egyéni hangú, előadásmódú, de korlátozottabb képességekkel rendelkező előadó. Gondolj csak Lou Reedre. Vagy éppen Hobo-ra. A prog rockban ez nem működik. (Tényleg zárójelben: nagyon sokan kedvelik, de én még nem tudtam végighallgatni a Renaissance egyik lemezét sem, s nem a zenével volt bajom.)

Mondom máris: ha csak a zenét hallom és nem tudom, el nem hittem volna ezen a fesztiválon, hogy a múlt évben is hallott Broken Springs muzsikál. Fogalmam sincsen mennyiben fedte a setlist a tavalyit. S ha fedte, volt-e különbség a hangszerelésben. De ez a koncert már az első hangoktól megfogott. Ez a koncert végéig így is maradt. Vagyis most nem cseréltük le a korsóra a zenekart. Eszembe sem jutott ilyet tenni. 

Az új énekesnő Szabó Judit jót tett az együttesnek. De nagyon érezni, hogy még nincsen a kisujjában a színpad, a szereplés. Több volt mint visszafogott. A koncert után, amikor SzFT odament hozzá a plakátot aláíratni, pár szót beszélgettek, és Judit mondta is, hogy nem engedte ki a hangját, visszafogta magát. Hát, nagyon kár, hogy így tett! A hangfekvése így gyakorlatilag minden dalban ugyanaz lett. Ami egy idő után egyszerűen unalmassá vált. Azért is, mert a hang önmagában nem volt megragadó. 

De mondom, a zene vitte az előadást. Az Oscar Wilde meséből, A boldog herceg-ből készült szvit, na az...
– Most kezdődik a koncert! – mondta SzFT. A szvit az utolsó szám volt a Broken Springs koncerten. 

  LEVEL 6   

A formáció az este ismeretlenje volt számomra. A Rockinform idézett cikkéből annyit megtudtam, hogy egy King Crimson tribute együttesről van szó. Vagyis nem saját kompozíciót, hanem a King Crimson műveit játssza. Na, de hogyan!

Szégyen, nem szégyen, engem a King Crimson mindig legyőzött, soha nem fogott meg, egy-egy meghallgatott lemezüket soha nem volt ingerenciám újra visszatenni. Azzal együtt, hogy kétségtelen, vannak kompozícióik, amelyek kevés hallgatás alapján is a fülemben maradtak. Így legalább három dalt ismertem a tegnapi koncerten. 

A Levél 6 zenekar olyan elementáris energiával, odaadással, lendülettel nyitott, hogy nem lehetett nem odafigyelni rájuk. Megragadtak, nem eresztettek, székhez ragasztottak, el nem engedtek egészen a koncert végéig.

Nagyon magától értetődőn, magabiztosan voltak jelen a színpadon, semmi megilletődöttség, bizonytalanság nem volt sem az ottlétükben sem pedig a muzsikában, amit prezentáltak. Pedig nagyon nem egyszerű a zene, amit játszanak. 

S most elmondom a jelen esetben tőlem telhető legnagyobb dicséretet: tegnap a Level 6 hatására betettem a King Crimson több időszakából lemezt. Azt hiszem, nem ez volt a szándékuk, de a Level 6 túllőtt a célon: ők lekötöttek az első hangtól az utolsóig. A betett lemezek még most sem. A csuda tudja, hogyan van ez, de így volt. Van. 

Ja, és egy jellemző momentum: amikor SzFT a koncert után odament aláírást kérni egy, a fesztiválról szóló plakát hátuljára, az egyik tag (tudatosan nem írom, hogy melyikük) elfogódottan csudálkozott:
– Aláírást? Tőlem? Még tőlem is? Tényleg?

Bárki ötlete volt a Level 6 meghívása erre a fesztiválra, nagyon jó ötlet volt! (Utólag tudtam meg, hogy Kerbolt Attila ötlete volt.)

A zenekar honlapját itt találhatod, van rajta minden, a tagok bemutatása, az együttes története, videók...

  M.A.Y.A.  

(Annyira örülök, annak, amit írni fogok, hogy ragyogok.) A M.A.Y.A. tavalyi, fesztiválos koncertje nem nyűgözött le. Annak ellenére nem, hogy Garda Zsuzsa hangja szerintem az egyik legjobb női énekhang hazánkban. Hogy miért történt akkor így, a tavalyi beszámolóban ott van. Meg az is, hogy nem értettem az egészet.

S mert tavaly így volt, kicsit most is tartottam a M.A.Y.A koncertjétől. Illetve nem a koncerttől, hanem mert tudtam, írni fogok róla. S bár utálok kritizálni, azt is tudom, ha írok, akkor meg azt írom, amit gondolok, bármennyire szubjektív is. Kognitív disszonancia, de általában legyőzöm. 

Éppen itt tartottam valahol az írásban, amikor felhívott az egyik fellépő zenész. Tényleg barátilag. Dicsérte az írásaimat, a meglátásaimat, azt mondta, értek hozzá. (Mondjuk ebben nem volt igaza.)

Aztán elmondta, amiért hívott: nem baj, ha kritikus vagyok, és tudok az lenni, látja, de a meglátásaimat inkább a zenészeknek mondjam, személyesen, ne a közönségnek a cikkekben. Különösen, hogy ilyen periférikus műfajról van szó, mint a prog rock Magyarországon, amit inkább ajánlani kellene, nem az előadók ilyen-olyan hibáira felhívni a figyelmet. 

Nekem meg pont ez volt a dilemmám az első fesztivál után. S pont úgy írtam meg a cikk első verzióját, ahogyan a zenész mondta az előbb a telefonba: csupa dicsérettel, mert a prog rock amúgy is periférikus műfaj Magyarországon, és minek nyilvánosan kritizálni, ha inkább kedvet lehet hozzá csinálni?

Ahogy volt, úgy lett vacak a cikk első verziója. Hurráoptimista álszent hazugság volt. Mert nem volt őszinte. S mert nem volt benne az egész. A részletek. Meg a M.A.Y.A. esetében az egész félre csúszása. S éppen miattuk, a M.A.Y.A miatt írtam újra a cikket. Nagyon fájó szívvel.

Mert mondom, alapvetően utálok kritizálni, jobban szeretem, ha jobban érzi magát, aki olvassa, amit írtam (különösen ha elkövetője annak, amiről az írásom szól) és gyűlölöm a konfliktusokat. (Az összes gyerekem, de még a főnököm is itt fakadna sírva a röhögéstől, de tényleg így van.)

Értem, amit a zenész mondott, látom is az igazát, mégis úgy érzem, valami hibádzik a gondolatmenetében. Még nem tudom mi, talán majd rájövök. 

S az a nagy illatos helyzet, hogy most egyáltalán nem kell semmi hasonlóval küzdenem. Jelentem, a M.A.Y.A szombat este egyszerűen piszkosul jó volt. Egy pillanatig sem volt unalmas, nem vált ketté zenére és énekesnőre, hanem együtt élt minden. De még hogy!

A setlist egészen más volt mint egy éve. Készül az együttes lemeze, magyarul is, angolul is, és úgy fest nemzetközi terjesztésben jelenik meg. Ámen, sok sikert nekik. 

Külön öröm volt, hogy emlékeim szerint minden dal magyarul szólt. S most jön a szuperlatívusz: cím híján meg nem mondom, melyik dalban, de lassú volt és fura felépítésű, Zsuzsa akkorát énekelt, hogy azt hittem, a mennyezet szakad le. (Azt is utólag tudtam meg, hogy a dal a Czifra Miklós által huszonkét éve írt Zuhanás volt.) Azért volt fura  a dal, mert a két verze után jött a betonrepesztő refrén, majd ismét verze, és nagyon csöndes befejezés, az újabb házodébbtolás helyett. (Mellékes, de Katona Klári Legyen ünnep dala volt ilyen szerkezetű.) Katarzis. 

Félre ne értsd: a M.A.Y.A nem csupán Garda Zsuzsáról szól, hanem az öt zenész együtt muzsikálásáról. Nagyon finom és nagyon professzionális együtt muzsikálásáról. Amit ezen az estén hallottunk, az valami igen komplex, hihetetlenül kidolgozott produkció volt. Próbálom megfogalmazni szavakkal a zenét, de ezt tényleg hallani kell! Csak hasonlítgatni tudnék, de az tutira félre vinne. Na, jó, leginkább a késői East és az iLand jut róla eszembe, de mondom, ez így félrevisz, véresen komolyan ne vedd! 

Egy apró emberi momentum: a koncert után oda mentünk aláírásokért. Na, jó, SzFT ment oda, én meg csak battyogtam a nyomában. De nem bírtam megállni, hogy ne gratuláljak. SzFT sem.Váltottak pár szót Zsuzsával, aki egyszerre teljesen spontán és ismeretlenül (eddig nem beszélgettek semmit) átölelte SzFT-t. Utólag kérdeztem tőle: 
– Ezt miért kaptad? 
– Ne tudom, de jól esett, aranyos volt!

  DRUIDA  

Tavaly is írtam, ráadásul idegen tollal, Szepesi „Ricsosz” Richárd szavait kölcsönvéve, hogy a Druida kilóg a mezőnyből, de tulajdonképpen mindenhonnan kilóg. Mert se ezt, se azt nem lehet rá mondani. Nem klasszikus értelemben vett progrock, de nem is világzene, nem is folkrock, semmi se nem, és mégis minden egyben. Mondom, tulajdonképpen nem illik az este koncepciójába, mégsem lógott ki onnan egy hanggal sem. 

A második progfesztiválon való fellépésükre minden igaz, amit az elsővel kapcsolatban megfogalmaztam, és semmi se, ami ott kritikai ízű volt. (S egyébként ami kritika volt, az sem a zenét illette.)

A setlist, ha jól figyeltem, sorrendiségében ugyan nem, de dalaiban döntő részben megfelelt a tavalyi koncertnek. Ilyen értelemben nem hallottunk újdonságot. Meg az sem volt újdonság, hogy definíciók ide, prog rock oda, az első hangtól az utolsóig élveztem a koncertet.

Jópofa, újdi látványelemként volt egy három számos horror-blokk: Ricsosz kapott egy halálfejes maszkot, és a Meghökkentő mesék bevezető szörnyének kárálva visító hangján konferálta a balladisztikus „horror.dalokat”. 

Két dolog, ami most tűnt fel. Az egyik, hogy olyan József Attila verset újra feldolgozni, amit a HBB is feldolgozott: Isten-kísértés. A Druida megtette. Saját dallammal, zenével eljátszották a Tiszta szívvel-t és A hetedik-et is. S tudod, mi van? Sikerrel Isten.kísértettek. Az adaptációk lettek olyan jók mint Hoboéké. 

Ha jól vélem, SzFT ez alatt a dal hajolt oda hozzám, éppen akkor, amikor én is ugyanezt konstatáltam: 
– Tiszta Vikidál a hangja!
– Bill! 
– Igen, az.. Ő! Összekevertem a neveket. 
De itt sem arról volt szó, hogy epigon lenne a billentyűs-énekes, hanem arról, hogy jó hangja van. Azt hiszem, ez nem kis elismerés, ha még SzFT is így gondolja. 

  TOMPOX   

Igen, persze, igaz is, de már inkább nem: ha Tompox, akkor Solaris. De mondom, már inkább nem. Mert persze, Pócs Tamás, az együttes vezetője onnan érkezett, meg az is igaz, hogy egyfajta Solaris tribute-nak indult a Tompox, amikor még nem is így hívták, de mára teljesen levált a gyökér-együttesről a produkció, és bőven önállóvá ért. 

– Hát az az ütős pasi [Török Andor] az nem volt semmi! Mi minden volt a tarsolyában, az nem igaz! A legjobb az volt, amikor elővett egy csirkét hozzávágta [SzFT lelkesedésében nem ezt a szót használta, de amit igen, azt de nem írom le, meg különben sem standard-mód használja, ha egyáltalán] mindenhez, az meg úgy szólt, mintha kagyló lett volna! Egyértelmű volt, hogy az ütős nagyon élvezi, amit csinál, s marha jól csinálta. Egyébként a zenekar felén nagyon látszik, hogy élvezi, a másik fele meg faarcú.

De ha már személyeskedünk: az én személyes kedvencem, egyfelől a fuvolájából kicsalt hangjai miatt, másfelől az éneke miatt, aztán még a szüntelen mosolygása és persze a személyes bája miatt Kovács Sára Dizna. Szerintem azért kedvenc, mert a többiekkel ellentétben ő nőből van. Mert egyébként nagyon nehéz lenne bárkit a többiek elé/fölé emelni. Viszont a nőiessége, a kedvessége nagyszerűen enyhítette a többiek férfiasságát. 

Azt tudod, hogy a Tompox tagja Elek István, aki gyakorlatilag a magyar pop-rock szcéna összes tagjával zenélt már, mert ha szaxofon kell, akkor őt hívják? Erre varj gombot! A gitáros meg egyszer csak gondolt egyet a vállára vette a gitárt, a nyaka mögé, a húrok a háta mögé néztek, és így kezdett szólózgatni... 

Végig vehetném az összes tagot. Nem teszem, mert még mindig van két zenekar, akiről írnom kellene. Amennyiben izgalmas, dallamos, improvizatív instrumentális rockra vágysz, a Tompox a te zenekarod! Csak el kellene már mennünk egy önálló koncertjükre! 

  ANDROID  

A debreceni Android együttes a tavalyi fesztivál felfedezettje volt a számomra. Az akkor fellépők közül az elmúlt egy évben őket hallgattam a legtöbbet. A zenéjükön túl mondjuk ennek az is az oka, hogy nekik van a legtöbb felvételük. 

Tavaly óta megfogyatkozott a zenekar tagsága: Létmányi István egyéb elfoglaltsága miatt kilépett a zenekarból, Amely így négyesfogatként dolgozik tovább. Így vették fel a következő album első, három tételes kompozícióját, a Metamorphosis-t is. 

Ezzel nyitották az előadásukat is. Egyébként az ő setlistjük is sokban hasonlított a tavalyira, még a vetítést is hozták magukkal. Mármint a tavalyit. Ami körömpiszoknyit sem zavart. (Ismét utólag világosultam fel: a két koncert egyezése mindössze tizenkilenc perce korlátozódott.)

Nem is tudom, tavaly írtam-e de a zenekar tagjainak hangszeres tudásán túl meghökkentő fordulat, amikor magyar népdalt prog rockosítanak. Ez is benne volt a tavalyi fellépésben is. Miként a Verbunkos című nóta is. Ami viszont az alant megtalálható videólistában van benne. 

Még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy a zenekar basszerosának a mikrofon előtti trollkodása tényleg a lényéből fakadó spontán egymás froclizás-e, vagy immár show-elem, de még mindig jópofának gondolom. A lényege az, hogy széles mivoltának teljes jókedvében és torkának teljes mélységének hangerejével köszönti a közönséget (mint a mikor csöndben mélázol és a tréfás kisöcséd a füled mellett teljes erővel összecsapja a Pallas Nagylexikont), illetve, hogy úgy kell „elrugdalni” a mikrofon elől, hogy ne dumáljon már. 
– Jó pofa, hagyniuk kellene, hogy ő vigye a show-t! Nekem nagyon szimpi fazon. 
Persze, hogy SzFT mondta. 

Az Android még mindig zseniális. 

  MANDRAKE MOON  

Nem tudom, mi döntötte el a fellépők sorrendjét. Mindenesetre a Mandrake Moon koncertje volt az, amelyre teljesen megtelt a terem. Lehet, ebben benne van az is, hogy a zenekar vezetőjének volt egy olyan Facebook-elszólása, hogy a meglevő zenei anyagaikat még mindenképpen ki akarja adni, aztán ott tart, hogy feladja a küzdelmet. Talán emiatt többen tartottak attól, hogy az itteni fellépésük hattyúdal. Ezt támasztja alá a koncert végén, taps közben a sorok közül beüvöltött „Maradjatok együtt!”-kiáltás is. De a Mandrake Moon illett zárókoncertnek. 

Az MM két meglepetést is tartogatott a fellépésre. Illetve az egyik annyira nem volt meglepetés: vendéggitárosként a Tompox gitárosa, Mátyás Szabolcs gitárolta végig a műsort. Érdekes volt figyelni az egymásnak adott instrukciókat a muzsikálás közben. Nagyon kíváncsi voltam, hogy Szabi gitárjátéka mennyire simul majd bele az általam eddig ismert MM-soundba. Ő, hogy is mondjam, hm, most kellene értenem a zenéhez, rockosabban játszik. Nem mintha az MM nem rock lenne... Mindenesetre a végeredmény benne volt, amit előgondoltam, másfelől kiderült a félelmem teljes alaptalansága: jót tett egymásnak az MM és Mátyás Szabolcs. 

A másik meglepetés egy zenei csemege lett. A zenekar Marián Varga, a Collegium Musicum zseniális billentyűsének a tiszteletére eljátszott két CM-kompozíciót. Az alant linkelt videólistában ezeket is megtalálod. Mit mondjak: pöpecül szólt! 

  ÖSSZE MEG VISSZA  

Az első, nagy találkozás tavaly meg volt. Idén már hazajáró lelke voltunk a Moonhead-en. S mert a fellépők listája csak egy heted részben módosult, nagy meglepetést nem vártunk. Az egy módosulás (Level 6) valóban meglepetés volt. 

De az idősotthonban szoktam mondogatni az általam fuvarozott lakóknak: „Ha nincsen változás, az nagyon sokszor jó hír!” Nem akarom közhelyesen vagy patetikusan befejezni ezt a cikket. Csak nem tudom másként. Ebben a fesztiválban az a szomorú, hogy csak egyszer van egy évben, hogy hazánkban a fellépőket, legyenek bármennyire technikásak, virtuózak, szóljanak bármilyen csodálatosan a kompozícióik, legyenek akármennyire fülgyönyörködtetők, testmozgatók, de mondjuk, ki, a kutya sem ismeri. Csak pár száz ember. Rokonok, barátok, zenészek, néhány zenei újságíró, producer, menedzser, meg azok a szerencsések, akik a YouTube-on barangolva valahogy beléjük botlanak. Ez nagyon szomorú! 

Az pedig nagy boldogság, hogy vannak, akik megszervezik legalább évente egyszer a Moonhead-et. hogy van hová megszervezni, hogy vannak akik lelkesen, önfeledten és minden bizonnyal lelkesedésből dolgozva.

Ötezer forint volt a hét koncertre a belépő. Tavaly már osztogattam magamban: ha csak a zenészek kapnak belőle, senki más, és semmi költségre nem forog vissza belőle, de semmire, akkor tizenezer forintot visznek haza. Vagyis kicsit sem erről szól ebben az estében semmi. Hanem a muzsikáról. A hangokról. A csodálatos harmóniájukról, elképesztően izgalmas disszonanciájukról, a ritmusról, a zenéről. A rock zenéről. A progresszív rockról. 

Részünkről, SzFT és én nagyon köszönjük mindenkinek, hogy ott lehettünk! Fejet hajtunk. [főhajtás]

 A Pompei Records felvételei az eseményen.
A linkre nyitva nem csupán egy videó nyílik meg, hanem egy lista, ahol minden fellépőtől van a helyszínen felvett videó.

Hooligans – 2023. 12. 28., Papp László Sportaréna, Budapest

Jó lenne hallani is a koncertet, avagy hogyan gyalázta le a technika a showt

img_20231228_211018.jpg

A cikk eredetileg a koncert.hu weboldalán jelent meg. 
A két cikk között vannak eltérések, különösen az utolsó alcím alatt. 

 Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)

Huszonöt év múlt el úgy, hogy a Hooligans neve hallatán ha nem is borzongtam meg a viszolygástól, de elöntött az idegenkedéssel vegyített totális közöny. A Királylánytól viszont mindig legalább annyira menekültem mint mondjuk a Szóljon hangosan az énektől. Egyszerűen a hideg ráz tőle. Még soha nem elemeztem ki, miért. De általa a Hooligans-ről sommásan a nyálas rocknak álcázott semmitmondás jutott eszembe.

Aztán 2021-ben megjelent a Zártosztály című lemezük. Amit nem tudom hányszor hallgattam már végig. Általában az elejétől a végéig. Mert nincsen rajta töltelék szám. Úgy jó, ahogy van. Már nem mondok ezzel újdonságot, több kritika is megjelent már róla. Mi több én is írtam már Hooligans koncertről, és annak kapcsán a lemezről. (Mondjuk ha a linkelt cikket elolvasod, voltaképpen elolvastad ezt is. Ebben lesz egy hatalmas adag dohogás: sajnos nagyjából ez lesz csak a plusz ahhoz képest. :-( )

Most, amikor az együttes tegnap esti nagykoncertjéről írok, ez a lemez szól a fülemben. Így legalább hallom a zenét,értem a szöveget. Ami miatt tegnap útra keltünk az Aténába. 

Már nagyon vártam ezt a koncertet. Számomra kétféle zene létezik. Na, jó három. Az egyik a pompásan énekelhető, tombolós, ugrálós, táncolós, a másik az odafigyelős, elmélyülős. A harmadik, ami nem érdekel.

A kettő között nem minőségi, hanem felhasználási különbség van. Nem vagyok az az ereszd el a hajamat-típus (nincs is hajam!), amikor tombolok, akkor is észnél vagyok, ezért minőség nélkül kikapcsolni sem tudok. Tegnap kikapcsolni akartam. Biztosra mentem. Azt hittem. 

Hát nem... 

img_20231228_201115.jpg

A LÁTVÁNY

Az Aréna minden együttes, előadó számára az év legnagyobb koncertjét jelenti. Nyilván. A hely mérete meghatározza színpad nagyságát és a látvány, a show minőségét. Mivel hetente akár több, akár nemzetközi sztár is fellép itt, látványban mindenkinek oda kell tennie magát. Az Aréna egyfajta minőséget garantál.

S mivel garantál, sommásan azt mondhatom, hogy a koncert teljesen rendben volt, bár nem a csúcs a kategória. A csúcsot mondjuk a Kiss és a Rammstein jelenti. Ami ez alatt van, az csak rendben levő lehet.

Nem vagyok látvány-fan. Mondtam már többször: életem egyik legélvezetesebb koncertje egy Garay téri pincében látott, hallott Mandrake Moon nevű zenekar előadása volt. A látvány néhány permanensen ugyanazzal a fénnyel világító hatvanas izzó volt. S a francnak sem hiányzott más, mert olyan zene szólt! De túl nagy faxnit mondjuk Nick Mason sem csinált a látványból a Budapest Parkos koncertjén. S ott sem hiányzott igazából semmi. Mert zene az bizony volt. 

Ezentúl minden pénz és kreativitás kérdése. 

Tegnap este a Hooligans látványilag kitett magáért. Nem volt semmi kiemelkedő extra, viszont minden teljesen a helyén volt, a szemünk megkapta, amire vágyhatott: fények, füst, láng, szerpentin, konfetti, kivetítés, a zenészek éltek a színpadon. Szóval teljesen rendben volt minden. Szó nem érheti a ház elejét. 

Csak azt nem értem, hogy mit keresett a színpad hátsó falán az állványzat, minek volt rajta közlekedő is, ha egyszer sem mászott fel rá senki, és nem produkálta onnan magát! 

A SETLIST

Hát, aham... Ha az együttes szóba kerül, nyilván a stílusváltás a leghálásabb téma. Koncerten persze hoznak mindent. A régi, nagy (vagyis számomra közömbös vagy hallgathatatlan) dalaik elmaradhatatlanok, hiszen a régi rajongótábor ezeket követeli, nekik ez a Hooligans. Nekik a Zártosztály túl kemény. Bár még viszi őket a rajongó lendület. Akik viszont a Zártosztály miatt jelentek meg, azok meg a régi számok alatt unatkoznak. Ahogy láttam, tegnap este a koncerten. Érdekes volt: mintha két közönség lett volna egy koncerten. Ki erre, ki arra a muzsikára indult be. De mozgás mindig volt. :-D 

A setlistre ugyanez volt jellemző. Nem nehéz belátni, hogy a Királylány (Bleee...) és a Paradicsom nem egy súlycsoport mondjuk az Elindul a lejtő-vel. Jellemzően nem egy a két stílus célközönsége sem. Érdekes kettősségbe mászott bele az együttes. Egy Hooligans koncert tipikusan kettő az egyben szolgáltatás, a zene és a szöveg erőteljes kétfélesége miatt.  

Tudomásul veszem. Mást nem tehetek. Mondjuk ha majd megjelent a harmadik Zártosztály minőségű lemezük, szívesen elmennék egy kizárólag döngölős koncertjükre. 

Apropó. A koncerten eljátszották a három új számukat a Fekete szivárványt, Körforgást és az Egy álom közepént. Van remény, úgy fest, szerencsére tartják az irányt! 

Nem tudom megállni, hogy el ne mondjam: az „Egy álom közepén” haláldal. Egy asszony haláláról szól. Arról, hogy a férje legszívesebben mellé feküdne, vele halna. A klip alatt van egy hozzászólás. Amikor olvastam, megállt bennem az ütő. Az írója elmondta, hogy két hete halt meg a felesége. Harmincnégy éves volt a hölgy...

Addig minkét tábor tudomásul veszi,hogy ez is, az is a Hooligans, és mindkét csapatnak lesz, amikor kiesik a koncertből. 

A ZENÉSZEK

Hogy is mondjam: a Hooligans nem annyira a nagy egyéni virgákról, a virtuozitásról szól. Sokkal inkább az összhatás hangulatáról. Bármelyik típusú Hooligansről is van szó. Ami egyáltalán nem az egyes zenészeket minősíti. Mindenki remekül teszi a dolgát, semmi aztakurva-ézés nincsen, egyszerűen csak remekül a helyén szól az egész. Igen, még a Királylányi-típusú vackokban is. Hogyan is mondjam, hogy ne fikázás legyen belőle: egyik sem önmagában kiemelkedő zenész. Nem az egyéni zenészteljesítmények a dominánsak, hanem ahogyan az egész összeáll és a végén Hooligans lesz belőle. De a Zártosztály óta az bizony hozza a fent említett elismerő bólintást. 

A tegnap esti koncerten mindenki tette a maga dolgát, ütött, pengetett, énekelt, billentyült, belakta a színpadot, ment a show, rendben volt minden. 

Csak a lényeg hibádzott, de az piszkosul! Ha nem is a Hooligans tehetett róla. 

FEKETELEVES. DE NAGYON FEKETE!

A hangzás. Sajnos mondhatnám, mi más? Sajnos egyre több esetben futunk bele hallgathatatlan koncertekbe. Ilyen volt az utóbbi időben a Def Leppard–Mötleyy Crüe az MVM Domban, vagy legutóbb itt, az Arénában a Black Veil Bride–Halestorm–Mothica gyalázatos megszólalása. 

Olvastam egy hangmérnökkel készült interjút (kerestem most, de nem találtam): magyarázta, hogy miért marha nehéz ezeket az új, lencse alakú stadonokat behangosítani. Írtam már erről. Azt is leírtam, hogy engem, a közönséget, rohadtul nem érdekelnek a technikai problémák. Nem az én gondom. Oldja meg, akinek a feladata. Én az időmet és a rosszabb esetben a pénzemet (mert azért egyre inkább a csillagos ég a jegyek ára) adom, azzal járulok hozzá a koncerthez. (Konkrétan én és a fotósom azzal, hogy írunk róla, fényképeket készítünk, és felpakoljuk, pakoltatjuk a netre.) 

Tegnap este már a legelső számnál zúdult a fekete leves. De akkor még reménykedtem. Aztán lassan elmúlt minden reményem. Már tényleg azt hittem, velem van a baj, az én fülemmel történt valami, de aztán néztem Szerelmetesfeleségtársam-fotósomat is. Ő sem élvezte amit hallott. Azt meg pláne nem, amit nem hallott. 

Mert egy káosz volt a hangzás. Ezúttal a magas hangok javára túltolva. De valami olyan torz katyvarék lett belőle, hogy a koncert felénél fontolgattam a távozást, egyszerűen elfáradtam a zaj fülelésébe. SzFT beszélt le a távozásról, mondta, hogy azért, ha már itt vagyunk, nézzük végig. 

Miután küzdőteres jegyünk volt, próbálkoztunk a földrajzi pozíció váltásával, hiszen az már kiderült, hogy ezekben a koncertekre alkalmatlan hodályokban nem mindegy hol vagy, honnan hallgatod ha van mit. A helyváltoztatás semmit sem ért: a küzdőtér minden pontjáról szarul szólt az egész. De nagyon szarul!

Most az képzeld el, hogy többször fel sem ismertük az általunk ismert dalokat.
– A kedvenced! – üvöltöttem SzFT fülébe az utolsó harmadban, miután vagy húsz másodperc lement Az új idegméreg című dalból. 
SzFT csodálkozva nézett rám: 
– Ez az? – jobban fülelt: – Ja, tényleg, az! 
Utólag mondta: 
– Én a Szentlélek téren hallottam először. Addig nem. Ott tetszett meg a szövege. Amiből itt egy-két szót értettem. 

Azoknak a fülelése pedig, amiket nem ismertünk, szinte lehetetlenné vált. A szöveg kivehetetlen volt, a basszusgitár eltűnt (pechére a Késmárki Zsolt helyére lépett Romanek Gergőnek), a szólógitár, ha éppen nem szólózott, beleveszett a katyvaszba. Még a dob volt a legkivehetőbb. 

Nem csak SzFT fogta be néha a fülét. Ezt ő konstatálta, mert ő is hitte azt, hogy vele, az ő fülével van baj. 

SzFT a koncert végén nem bírt magával, odament a keverőpulthoz, hogy megkérdezze a srácokat, mi volt ez a fos, amit hallgatnunk kellett. Persze nem így kérdezte. Nagyvonalúan elhajtották őt, mondván, hogy nem tudják, mitől volt rossz a hang. Ez volt a magyarázat. :-O 

Nem is tudom, mondjak-e még erről valamit... Tegnap merült fel bennem első alkalommal, hogy abbahagyom a stadionkoncertek látogatását. Minek időt pazarolni rájuk, ha kétesélyes, hogy hallom-e a zenét, ami miatt odamegyek? S mit írjak az ilyen koncertekről? Azt, hogy látványos volt, de egyébként tök felesleges két óra egy koncert zene nélkül? 

img_20231228_201105.jpg

Csak zárójelben a MVM-hez és az Arénához:

  • úgy fest, ha a küzdőtér közepén van a színpad (Roger Waters, Presser Gábor), akkor nincsen baj a hanggal. Igaz, találtunk példát az Arénában arra is, hogy ott volt a színpad, ahol tegnap, és mégis teljesen rendben volt minden a hanggal. A csuda érti és tudja ezt! Viszont rohadtul bosszantó. 
  • utólag ugrott be, hogy amíg a színpad előtt vártunk a Hooligans-re, gépzene szólt. Konkrlétan az AC/DC Back In Black.je és T.N:T-je üvöltött nekünk. Abszolút tisztán. Vagyis nem az akusztikával volt baj... 

1986-ban, amikor is a technika marhára nem ott tartott, ahol manapság, a régi, leégett BS-ben volt egy Dire Straits-koncert. Emlékszem, hogy nem csupán a csodálatos zene miatt esett le az állam, hanem attól is,  ahogyan az a zene megszólalt. Mert az akkori lehetőségek között is elérték, hogy a például a záró, instrumentális Going Home-ban kihalljam még a kézi csörgőt is. Azóta eltelt harminchét év. (Azt a pepita mindenit!) S mára, amikor víz után kutatunk a Marson, a technológia meg van már minden ember egyéni ellenőrzésére, élvezhetetlenné lett egy-egy koncert hangzása...

Már a hedonizmus sem lehet a régi! 

süti beállítások módosítása