A bejegyzés eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

A szerkesztő belenyúlt alaposan, máskor nem érdekel, de most kimondottan örültem neki.
Érdemes megnézned azt a verziót is! Már a címe marha jó: Ráadásul a koncert.hu-s cikkben fel is fedte önmagát: a Pár nem más mint ő maga!

És akkor a boomerek elmentek
Halestorm + Black Veil Brides
koncertre az Arénába

Már a színpad elrendezés is furcsa volt az Arénában megszokotthoz képest. A négyzetalakú dühöngőnek mindössze az egyik hosszú oldalán voltak ülőhelyek, előttük a dühöngő, az előtt meg a színpad. A megszokott, ugye, hogy az egyik rövid végen van a színpad, és három oldalról vannak ülőhelyek. Ahogy felmértem, a rendelkezésre álló ülőhelyek megteltek, a dühöngő úgy háromnegyedig. Vagyis Magyarországon vagy nem ismert a fellépő, három zenekar, vagy nem eléggé kedvelt, vagy a nagyon gazdag nyári koncertszezon után elfogyott a közönség pénze. 

Az viszont tény, hogy mindazok, akik nem olyan tájékozatlanul és műveletlenül mentek a koncertre mint mi, azok hihetetlenül lelkesek voltak. A közönség átlagéletkora úgy a fele volt a mi négyesünk átlagosan ötvenkét évének..Ez nem rettentett el minket, mert csak öregek vagyunk, de nyitottak. 

A SZÍNPAD ÉS A KÉPE

Megoldom így egyben, mert a két látott koncerten gyakorlatilag ugyanaz volt a látvány. Nemesen egyszerű. Semmi tűz, semmi füst, semmi színpadi gépezet. Hátul dob, elől meg más sem, csak a zenészek. A hátuk mögött meg kinek-kinek a maga logója, mert mindkét együttesnek van ilyen. 

Illetve hazudok: a Black Veil Brides-nak ( a továbbiakban BVB) volt két gigantikus sámlija. Nem tudom másképpen hívni, és a Barátom Párja is így nevezte meg őket, amikor a koncert után megbeszéltük, amit láttunk és hallottunk. Sámli, mert dobogónak nevezni túlzás őket. Olyan maximum másfél négyzetméteres, kábé nyolcvan centi magas izék voltak, amikre a háromból két gitáros látványelemként időről-időre felpattant. Hogy ki volt méltó erre, azt minden bizonnyal a zenekaron belüli hierarchia döntötte el. 

A fények rendben voltak, semmi gigantikus magasság, semmi pokolbéli mélység, olyan kis átlagosan manapság már elvárható volt minden. Illetve a Halestormm alatt többször alkalmazták a vakítő fehér fény kidobását a közönség felé, s ez egy idő kellemetlenné vált. 
– Mindjárt előjön az eddig nem létező epilepsziám – mondta Szerelmetesfeleségtársam, aki tud kritikus lenni akkor is, ha nincsen igaza. De most igaza volt. 

A név o-betűje az együttes logója, az volt mögöttük, felettük a színpadon. 

Az együttes 1997 óta létezik, tehát nem újoncok a rockporondon. Nem ontják a lemezeket, eddig öt studióalbumuk, egy koncertlemezük és egy SP-jük jelent meg. A legutóbbi Back from the Dead címmel tavaly, 2022-ben. 

Már amikor belehallgattam, kik is ők, az első számnál feltűnt, rögzült és úgy maradt, hogy az együttes énekesnőjének, frontemberének valami elementáris rockhangja van. Elisabeth „Lzzy” Hale-nek hívják. (Nem kihagytam ki a becenévből az i-betűt, így írja.) 

Studiófelvételt hallgattam. Ami nem azonos a valósággal. A valóság jobb, erősebb, dinamikusabb, elképesztőbb.

Eleve úgy kezdődött a koncert, hogy Lzzy már a színpadon kívül énekelni kezdett (Raise Your Horns) úgy minden nélkül, majd bejött és ugyanúgy zene nélkül folytatta. Már amit akkor kaptunk igen ígéretesnek mutatta, ami ránk vár. Arról nem beszélve, hogy a hölgy nyakában egy gitár is lógott, jelezve, hogy nem csupán a torkát fogja használni. Aztán az acapella áváltott az egyik legslágeresebb, ütős dalukba (I Miss the Misery). Jó kezdet. Valami ilyesféle:  

A Halestorm gyakorlatilag Lzzy kísérőzenekara. S ami az együttes legfőbb erőssége az a gyengesége is. Egyfelől, mert ahogyan Barátom fogalmazott: 
– Ha a csajt kiveszed az együttesből, utána nem marad semmi. 

Ezzel arra utalt, hogy a Halestorm muzsikáját egyértelműen Lzzy hangja és előadásmódja emeli ki az átlagból. A hölgy hihetetlenel energiákkal él a színpadon. Elsősorban az a hihetetlen, amit a torkával produkál, s ahogy mindvégig bírja a produkálást. Mert Lzzy teljes torokből, meg még egy kicsit többől énekelt. Amit mindvégig elkerekedett füllel hallgattam, hogy ilyen lehet. 

Azonban, nem tudom hanyadik számnál feltűnt, hogy de jó lenne, ha nem énekelni ennyire. Hanem csak úgy, nem tele torokból, hanem a saját, normál hangján. Azt hiszem, ez a hatodik számnál (Familiar Taste of Poison) következett be. A dalt úgy a háromnegyedéig Lzzy a sarkaira ülve énekelte. 

Az jutott eszembe erről, hogy nem jó a szeretkezést orgazmussal kezdeni. Vagy ha igen, akkor folytatni kell máshogy a következőig. És pláne nem állhat csak orgazmusból. Ha érted, mire gondolok...

S itt tűnt fel még valami. A dalokat egyértelműen elsősorban a hölgy hangja adja el. Ahogy Barátom is fogalmazott. Nem önmagukban frenetikusak, hanem az énekhang teszi figyelemre méltóvá őket. Vagyis nem a kompozíció, nem annyira a hangszeres tudás, -megoldások. Emiatt mondta Barátom Párja, hogy: 
– Szerethető együttes. 
Szokott szarkasztikusan fogalmazni. Tud is. Nem tréfált azzal, amit mondott, a Halestorm tényleg szerethető. Jó hangulatot okoz, oda kell rá figyelni. De nem katartikus. Ehhez hiányzik valami. Azt hiszem, leginkább a dalok kompozíciójából. 

– Na, ő tényleg ott volt, nem mindennapit művelt – mondta Barátom a dobos, Arejay Hale szólójára.
Tényleg nem volt mindennapi. Eleve az nem mindennapi, hogy manapság egy rockkoncerten hangszeres szólóra vetemedjen egy formáció. Aztán, hogy egy rockdobos karibis ritmusokkal fogjon bele a legalább ötperces szólójába. Aztán sem, hogy a szólót hogyan is fogalmazzak, tapsolható ritmusokkal töltse meg. Tudod, amire megmozdulsz, nem csupán azt próbálod kideríteni, vajon hány keze van a pasinak. S még bohóckodásra is jutott ideje. (A linkelt videóban 25:52-nél mutatja be, mit is tud. Érdemes rápillogni, Bár a budapesti szóló nagyon hasonló volt, ott és akkor nekem az jobban tetszett, mint ez.) 

Mindezzel együtt bólogattam arra, amit kaptam, láttam és hallottam. Valóban szerethető a Halestorm. Na, akkor meg is hallgatom sorban a lemezeiket, kronológikusan visszafelé.

A koncert dalainak a sorát itt nézheted meg.

A zenekar legutóbbi, 2018-as Vale című albumát többször meghallgattam mielőtt eljutottunk a koncertre. Belehallgattam többe is, de ez fogott meg eddig leginkább. Vagyis a BVB-től többet vártam minft a Halestorm-tól. 

Rövid pisi- és színpadi technika szünet után következett tehát az együttes, akiktől többet vártam. S amiről már tudtam, hogy az énekesének, Andy Biersack-nek a hangterjedelme meg sem közelíti Lzzy-ét. De hát Hobót is már majd' ötven éve szeretjük. A rockzenében, tudjuk jól, nem minden a hang és a hangszeres tudás. 

Az első két számot, amit a BVB eljátszott, nem ismertem. Most sem ismerem. Mondom, miért. 

HANGOSÍTÁS

A koncertjegyek árai az égben vannak, stadionos koncert húszezer forint alatt már tulajdonképpen nem is létezik. Ezért is elképesztő, amit mostanában többször is tapasztaltam a hangosítás terén. 

Értem én, hogy nem egyszerű dolog a mindenféle alakú, kiképzésű arénákat, stadionokat belőni, úgy, hogy mindenhol pöpec legyen, ami hallatszik. Olvastam interjút hangmérnökkel, aki magyarázta is miért. Többek között, hogy egészen máshogyan szól minden egy üres, egy félteli vagy egy teli csarnokban. És amikor belövik, nem lehet tudni, mennyien lesznek... Ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi. Értem. Megértem. Csak már bocs', de fizető közönségként leszarom.

Ha fizetek, nem keveset, akkor minőséget várok a pénzemért. Én, a közönség megteszem a magam részét, elvárom, hogy a szerződés másik végén levők is tegyék meg a magukét. Ha nem képesek rá, akkor szerződést szegtek. Pont. 

Valahogy nem tudom elfogadni, hogy egy koncert élvezhetőségének zsákbamacska-kategóriának kell lennie. S ha nem sikerül a hangosítás, hm, na bummm, én, a közönség így jártam, ilyen az élet. 

A BVB úgy szólt szarul, ahogy volt. Nem vacakul, nem rosszul, nem csapnivalóan: szarul.

Lehet, hogy csak ott, ahol mi ültünk (volt már ilyen az MVM Dome-ban is: nekünk fájt a basszus, nem hallatszott az ének, máshol ülők meg azt mondták, cd-minőségű volt), de má' bocs' megint, engem az nem érdekel, hogy Kovács Ede és Szabó Lukrécia mit tapasztal a másik szektorban, én ott akarom hallani, amit hallani akarok, ahol ülök! 

Szóval BVB. A Pár úgy fogamazott a koncert után, bár közben is veszettül cválta a fejét, hogy: 
– Mintha két, nem azonos tartalmú YouTube-videót indítottak volna el...

Teszem hozzá, azt a két videót is valami gyehena rendszeren keresztül hallgatom. Mert ha jó szól, hát kihallom, ha el tudom különíteni, amit ki akarok hallani. De az énekes végig alig hallatszott. S nem csupá az első két számban csúszott így szét a muzsika, hanem végig ilyen volt. 

A magam részéről úgy a második szám közben távoztam volna, élvezhetetlenség okából. Aztán a harmadik számnál mintha valami helyreállt volna, de lehet hogy csak azért, mert az ismertem (Wake Up). Aztán megint elment az egész a fenébe. S ez így véges végig. 

FURCSA VOLT...

S valahogy furcsa volt az egész. A kissámlin túl is. A hangról tán nem a srácok tehettek, ebben az alcímben spongyát rá! 

Már a kezdet is... Sötét színpad, muzsika kezd szólni. Egyértelműen felvételről. A setlist.fm-ról tudom: Opening Title (Theme From Sweeney Todd) a címe és egy Stephen Sondheim nevű úriemberhez kötődik. Hogy ki ő, és mi ez a muzsika, nem tudom. De nem volt rövid. 
– Hans Zimmer koncertjére jöttünk? – vigyorgott... oppárdon, nőről van szó, mosolygott rám a Pár. 
S amikor elkezdődött a tényleges koncert, nem éreztünk, hogy bármi az Opening-hez kapcsolná... 

Aztán furcssaság még: a rockkoncert persze, látvány is. Egyfelől ezzel technikalilag baj nem volt. Erről fenteb írtam. Nem nyűgözött le, nem vágott a földhöz, de nem volt vele baj.

Az sem baj, ha a zenészek színpadi mozgása megtervezett, van ilyen cirkusz is (pl.a KISS). A BVB esetében volt bőven mozgás a színpadon, rohangált az énekes, rohangált a három gitáros. Csak éppen azért rohangáltak, hogy ne legyenek egy helyben. Nekem az egész manírosnak tűnt. 

Miképpen nem tudtam lelkesedni a nyuzega énekes köldökig gombolt ingéért, meg ami alatta volt, azért sem. De ez legyen az orientációm és az egyéni ízlésem problémája. (Erről persze Szerelmetesfelségtársam jut az eszembe. Aki meg lehet, Andy Biersack-nak nem tetszene.)

Aztán nem értettem/tük azt sem, minek mászkált a dobemelvényhez a három gitáros és az énekes minden egyes szám után? Megálltak a dobogó előtt, háttal a közönségnek, kicsit mindig úgy is maradtak, aztán jöttek vissza játszani. Imádkoztak? Sátáni jeleket rajzoltak a mellükre? Kicsit az arcukra húzták az oxigénmaszkot? Akkor beszélték meg, mi a következő szám? Konstatálták, hány óra van, mennyit kell még játszani?

Aztán még furcsaság. A BVB egy óra muzsika után elköszönt és csá', ki is ment a színpadról. Én annyira nem bántam... De kicsi kapacitálás után, amit a színpadon égő fények hatására a közönség nem hagyott abba, visszajöttek. És játszottak még fél órát.
– Hm, s akkor ez mi a franc volt? 

Az Arénában elhagzott dalok listája.