A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu volt.

Az [iLAND] pedig egy új, magyar progrock együttes. De ez nem egészen igaz. Az sem, hogy újak, mert már két évesek. Meg az sem, hogy új együttes lennének. Miközben de.

A mondat így is megfogalmazható: az [iLAND] egy régi együttes új néven. De ez sem igaz. Mert a régi együttesnek, az Eastnek csak három tagja van az [iLAND]-ben is.

Vagyis van itt egy hibrid zenekar, amely progrockot játszik. Bármit is jelentsen manapság ez a szó. Amivel egyébként az [iLAND] is promotálja magát:  [iLAND] „a prog rockresszív zenei sziget”.

Az első [iLAND] nagylemez: A sziget

Amikor az első hírek megérkeztek az [iLAND] megalakulásáról, igen lelkes lettem. Elsősorban a tagok miatt. Takáts Tamás, Pálvögyi Géza és Dorozsmai Péter együtt zenéltek az East együttesben. Ám az East-től függetlenül is mindhárman oszlopos tagjai a magyar rocktörténetnek. Olyan együttesek neve kötődik hozzájuk, mint például a Karthago, a Takáts Tamás (Dirty) Blues Band, a Tátrai Band, a Skorpió, vagy a Korál.

Madarász Gábor (gitár, ének) és Kontor Tamás (basszusgitár, ének) neve nem annyira ismert, mint az előző három tagé, de aki kicsit figyel a magyar rockzenére, az mindkettejükével találkozhatott már. Az előbbi például Pierrot és Ákos kísérőzenésze volt, az utóbbi Ganxsta Zoleeval és a Roy & Ádám duóval dolgozott együtt, de nevét alapvetőn a Megasztár című műsorból ismerte meg a közönség. 

Az általam hallott első daluk a De mégis élünk című nóta volt. A szövege nagyon tetszett, a zene csak félig győzött meg. Ha már az East a mérce, és progrock a műfaji meghatározás. Az Úton haza című dalról hasonló volt a véleményem. Több mint kellemes mindkettő, felépített, jól hangzik, még benne van az a plusz is, ami újrahallgatásra csábít. De a csettintős élvezet nem jött.

Majd megérkezett az első album is. Illetve egyből kettő. Egybecsomizva. Az első lemez az [iLAND] stúdiólemeze, vadiúj dalokkal. A második lemez koncertfelvétel: az [iLAND] East szerzeményeket játszik rajta. Nem szolgai másolatban, de ugyanazon minőségben. 

Első lendületből írni akartam a lemezről. Aztán nem tettem. Nem vitt rá a lélek.

Pár hónap múlva olvastam néhány, erről szóló kritikát. Ha nem is mondott élesen ellen, de nem egyezett e véleményünk. Az anyag jó. Nagyon jó. Kiművelt zenei kútfők igényes, precíz alkotása. Nem kísérletezik (hacsak a Coda bevezető, Bartókos billentyűjátékát nem tekintjük annak; bár Bartók-anyagot csinált már a Panta Rhei és Török Ádám is), nem keres új utakat, de remekül kitűnik rajta a zenészek hangszeres tudása, kompozíciós készsége, zeneszeretete, meg minden hasonló szuperlatívusz.

Arról nem is beszélve, hogy a lemez koncept-album. Legalábbis az első és az utolsó téma összecsengése erre utal, régi jó progrock-szokás szerint. 

Csak valahogy egész végig arra vártam, hogy beinduljon a muzsika. Ami a maga helyén tökéletes volt ugyan, de hogyan is mondjam, olyan lett mint egy végtelenített és beteljesületlen előjáték: minden pillanata gyönyörűség, minden apró váltás, változtatás új és új kéj. De nem jön el a beteljesülés pillanata.

Egyetlen tippem volt ennek elmaradására: az önfeledt, ereszd el a hajamat hiánya. Amiben a nyolcvanas évek East-je hatalmas volt. Legalábbis a harmadik, instrumentális albumig. De utána is voltak ilyen kompozícióik. A Takáts Tamásos időszakban is. De teljesen nem állt össze bennem, miért van hiányérzetem. Tegnap este, a MÜPá-ban rendezett [iLAND] koncerten, azt hiszem, megértettem. Az első tipp is igaznak tűnik. 

[iLAND] koncert a MÜPÁ-ban

Nem adtam fel, egyáltalán nem mondtam le az [iLAND]-ről. Rá is cuppantam a MÜPÁ-s koncert hírére, és boldog voltam, hogy eljutunk rá. 

Nem tudom, kell-e írnom a technikáról...? A MÜPA ilyen szempontból mindig minőségi volt, de ez el is várható egy olyan helytől, ahol lehúzás után a vécé önműködőn lemossa az ülőkét.

A színpad titkolózás nélküli, egyszerű volt, semmi fakszni, a látványt a fények biztosították, a színpadon a hangszereken és a zenészeken kívül mindössze a dob és a vokalisták emelvénye volt. 

A kezdés szintén elvárhatón pontos. Fényképezni tilos!

Az [iLAND] a saját számaival, A sziget első két dalával kezdett. Őszinte, udvarias tapsokat kapott az együttes. Aztán jött a meglepetés. A lemezből kiindulva úgy gondoltam, hogy a szünet nélküli koncert két részből fog állni: az új lemez bemutatásából, majd az East-blokkból. Nem így volt. A harmadik nóta máris East-szám volt: David Bowie szeme. Utána a Zászlót bont a félelem. Majd A túlélők dala. Innentől a dalok sorrendjével kicsit fonalat veszítettem. Pedig ismertem az összeset. 

Azért veszítettem fonalat, mert teljesen és tökéletesen pozitív értelemben elvesztem a koncert élvezetében. Már a David Bowie-nál elkezdődött, a Zászlót bont a félelemnél teljessé vált. 

Azért vesztem, merültem teljesen a zenébe, mert egyfelől magával ragadott a koncepció. Aminek a mibenlétét szintén nehezen fogalmazom meg. A szigetség a túlélésről szól. Arról, hogy túlontúl erőszakos, veszélyes lett a világ, szinte már csak egy a túlélésre játszhatunk. Ahogy Takáts Tamás megfogalmazta, anno reménykedtek, hogy a dalaik aktualitása egyre csökkenni fog, de sajnos csak egyre nőtt.

Másfelől arról is szólt a koncepció, hogy vannak értékeink, a haza, a nemzet (Úton haza, De mégis élünk), a szerelem (A szerelem sivataga), a család (Párbaj), az ősök példája, sőt, Isten (Elrejtettél a szívedben). Ha az értékeink megvannak, meg lehet a sziget is, ahol érdemes élni. 

Részben emiatt a koncepció miatt volt zseniális a műsor. De egy koncepció miatt, attól, hogy egyes dalszövegek e koncepciónak megfelelően vannak felfűzve a logikai láncra, még nem feltétlenül jó a muzsika. S itt következik az előadás sikerének a másik kulcsa.

Az [iLAND] szerzemények viszonylagos visszafogottságát a választott East-darabok lendülete remekül ellensúlyozta és kiegészítette. Sőt kiemelte az új szerzemények értékét is. Vagyis egyáltalán nem arról van szó, hogy a három egykori East-es tag a régi, sikeres kompozíciókkal akarja elmarketingezni az új, még viszonylag ismeretlen számokat. (Ha így lenne se vethetnénk a szemükre.) 

Az utolsó előtti szám az instrumentális Party Is Over volt. Azt hallani kellene! Úgy, ahogyan akkor és ott szólt. Ezen a koncerten munkanélkülivé vált fotósom ekkor hevesen bólogatva kérdezte tőlem:
– Miért nem ezzel kezdték? Van olyan kütyüje Dorozsmainak, amit még nem ütött meg ebben a dalban? 

Mert igen, a hosszú koncertszólók idejének régen vége, bármilyen hangszerről legyen szó, ez a dal, bár nem volt benne szólója, mégis a dobosé lett. Ahogyan a zenei vezető billentyűsnek is jutott egy remek szólórész, ha jól emlékszem, a Coda elején. Vastapsot is kapott érte. 

S ha már szólók: sajnáltam, hogy Madarász Gábor és Kontor Tamás nem kaptak csak nyúlfarknyi szólólehetőséget. Ez akkor okozott hiányérzetet, amikor kicsit előtérbe kerültek. Kontor, hm, az első dalok valamelyikének az elején, Madarász pedig a De mégis élünk egyáltalán nem zavarón Gilmour-os szólójában. Mindkettőből igen jól esett volna több. 

Ha már mindenki szóba került, nem hagyom ki az énekest sem. Takáts Tamás rockénekes. Érzékeny, finom hanggal. Ami hang az évek során jócskán mélyült. Volt olyan előadás, ahol nagyon nem tetszett, fáradt volt, beteg, nem tudom, de otthagytam a koncertet. Volt olyan, hogy közepesen teljesített. S volt, hogy több mint remekül. Például a legutóbbi Arénás Karthago bulin. Vagy a legutóbbi MÜPÁ-s [iLAND] koncerten. Mármint a március 30-án tartottra gondolok. Valószínűleg örök vitatéma marad a fotósom és köztem, hogy A szerelem sivatagát valóban egy oktávval mélyebben kellett-e volna énekelni, hogy hibátlanul emelni tudjon a téteken. Szerintem jó volt, ahogyan volt. Egy dolog tény: ha formában van, még mindig csuda jó hangja van, s nem kell a technika sem, hogy azzá legyen. 

A méltányosság, az udvariasság és a tények teljessége végett: a két vokalista, Hegedűs Bori és Fehér Lili remekül teljesített. Az utóbbi némi szólószerephez is jutott A szerelem sivatagában. és pompásan szólt az ő része is. 

*

– Szerinted mikor lesz olyan, hogy nem ülős koncertet rendeznek? – kérdezte az átmeneti munkanélküli fotósom. 
– Nem voltunk még [iLAND] koncerten. 
– Jó, tudod, a Zichy-kastélyosra gondolok!
– Az East volt. 
Legyintés. 
– Ugyanaz! Jó lenne már egyszer állva hallgatni őket, nem ülöm szét a fenekemet, és lehetne mozogni is a zenére. 

Halkul a taps, Takáts Tamás még egyszer bemutatná a zenekart, de rajta kívül már mindenki lement a színpadról. Kicsit szerencsétlenül elárvulva azért még felsorolja a tagok névsorát, majd végleg, integetve, szavakkal is elbúcsúzik. Kiürül a színpad, s közben már felgyúltak a fények is. Egy indulás előtti szivarka a főbejárat előtt, a garázsba vezető lift keresése, Füstit, a kis Yarisunkat tudjuk, hová tettük le, a vizes garázsbetonon eggyel menve is csikorgó gumik tömkelege, kocsisor a kijárat felé, de haladós, híd, rakpart, én meg hol magamban, hol félhangosan az Elrejtettél a szívedbent dúdolom. Éppen a budai rakpartra fordulunk le, amikor: 
– Te is ezt? – néz rám a mai estén munkanélkülim. – Betehetem az '56–ot? 

Meghallgattuk. Én meg hol magamban, hol ténylegesen két napja [iLAND]-et és East-et hallgatok.

A cikk eredetileg, a blogbejegyzéshez képest szerkesztett formában a koncert.hu-n jelent meg. 
Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)

Pénteken még nem tudtuk, hogy megyünk-e koncertre? Aztán kiderült, hogy megyünk. Amióta Csepelre költözött nem volt szerencsénk a Barba Negrához. Dilemma volt, hogyan öltözzünk, fedett, nem fedett, fűtött, nem fűtött? Fedett, nem fűtött. Nagy, igaz, földes, beton nélküli parkoló és sör van.

A két színpad, a nagy Red Stage és a kisebb Blue Stage egymás mellett, elválasztva áll. Úgy olvastam, a falaik eltávolíthatók. Nem tudom, nyáron, eltávolított falakkal mekkora lesz a két színpad között az áthallás. Nem volt zavaró, de így falakkal a számok között áthallatszott a nagy színpad zenéje. 

Az este több meglepetést is tartogatott. Az első meglepi az volt, hogy a szerkesztőm határozott kérése ellenére a szervező a fotósomat nem írta fel a VIP-listára. S mert a szervező száma nekünk nem volt meg, és sem a szerkesztőm, sem a párja nem vette fel a telefont, mentünk jegyet venni. Azért sem engedtük, hogy kedvünket szegje a malőr!

Háromnegyed nyolckor vettük meg a sörünket. Egyet mertem inni, hazafelé én vezettem. A színpad előtt alig lézengett valaki, s az épületen kívül is csak néhányan álldogáltak cigivel, sörrel. A létszám mindvégig igen visszafogott maradt. Úgy fest, Mark Clarke neve nem hívószó kis hazánkban. De hát magam is tudatlan voltam a múlt hétig...

CELEBRATION DAYS

Nyolckor lépett színpadra a Cream-idéző zenekar. (Hol vannak már a boldogtalan idők, amikor akár órás késésekkel is számolni kellett egy koncert előtt! S milyen jó, hogy már nem így van!). Amiről egyébként semmit nem leltem a neten. A névre többnyire a Led Zeppelin 2007-es koncertje és az arról készült filmet ajánlja fel a keresés találati listája. 

A Cream-idézés fő húzóneve, mármint túl Mark Clarke-on, Takáts Tamás volt. Bemutatni vélem, őt nem kell, valamelyik együtteséből mindenki ismeri őt: Karthago, Senator, East, Takáts Tamás (Dirty) Blues Band, iLand, mindegyik az az ő hangján szólal(t) meg. S immeg a Cream-et idéző Celebration Days is. Amiről nem tudtam eldönteni, eseti alakulat-e vagy állandó képződmény. Több minden az előbbire utal. Nem véletlen, hogy gyönyörű szemű fotósom meg is kérdezte: 
– Ők most hakniznak? 

A hakni szónak negatív jelentése van. S amikor a kérdés elhangzott, egyáltalán nem a zene minőségéről szólt. Azzal az égvilágon semmi baj nem volt. Úgy szólt a Sunshine of Your Love és a Crossroads, ahogy a nagy könyvben meg van írva. 

Az esetlegesség Takáts Tamás konferálásaiból fakadt. Nem is tudom, hogy mondjam... Nem spontánnak, hanem olyan kis esetinek tűnt. Bár az első mondatok fanyarsága tréfás volt: 
– Vigyázzatok egymásra, hátulról a tömeg nehogy a korlátra nyomja az első sorokban állókat! – mondta a csarnokot talán negyedrészben megtöltő közönségnek. 

Aztán már az első szám felkonferálása olyan kis furi volt.
– Vajon ezt hogy kell kimondani? Swlabr...
(Mondjuk, izé... tényleg, hogy a viharba kell kimondani?)

Amit zeneként hallottunk, az, mondom, teljesen rendben volt. Ámbátor az is kétségtelen tény, hogy a buli akkor kezdett igazán élni, amikor Mr. Clarke a színpadra lépett. A hetvenhárom éves basszeros energiája magával ragadta a zenekart is, igazi élet lett a színpadon. S legnagyobb meglepetésemre az ének is sokkal átütőbben szólt: Mark énekelt. 

Egy órás volt a Cream-szekció előadása. Nem volt rossz, egyáltalán nem unatkoztunk, de a muzikális orgazmus közelébe sem kerültünk. 

Rövid szünet, szivarka, a fotósnak sör, nekem már csak ásványvíz, annak konstatálása, hogy nagyon sokan most sem vagyunk

HEEP FREEDOM

Róluk is a héten olvastam első alkalommal. Azt, hogy 

Együttesünk a klasszikus hard rockot játszó, brit rock legenda Uriah Heep zenekar szerzeményeit állítja színpadra eredeti hangszerelésben. Küldetésünk, hogy a 70-es évek legendás csapatának szerzeményeit minél többen megismerhessék, illetve hogy a klasszikus nótákat kedvelő Uriah Heep rajongók a koncerteken eredeti hangszerelésben, izgalmas előadásban hallhassák újra a régi dalokat.

Repertoárunk javarészt a klasszikus érában született dalokból áll, de koncertjeinken megszólalnak a 80-as években született szerzemények is, illetve a Uriah Heep által mostanában ritkán játszott, és a közönség részéről rég hiányolt dallamok is helyet kapnak műsorainkban. (Forrás)

Vagyis bár a Uriah Heep a mai napig élő, koncertező és ami a legfőbb, alkotó zenekar (idén is jelent meg lemezük, teljesen korrekt munka a címe: Chaos & Colour), a Heep Freedom az anyazenekar első évtizedére koncentrál. Vagyis a közel harminc lemezből tízre. Ugyanakkor az is tény, hogy valóban, a Uriah Heep leginvenciózusabb művei csakugyan ekkoriban születtek, a későbbi alkotások nem rosszak ugyan, de messze nem annyira emlékezetesek. 

Már az első dal megszólalásakor mellbevágó volt, hogy a Heep Freedom tejesen megfelel a saját célkitűzésének. Ami elsőre döbbenetes volt: az énekes, Körmendi Roland hangja. Annyira a helyén volt, annyira hozta az eredeti Heep érintett évtizedben színpadra lépő énekesének a hangját, hogy az csuda. 

Három-négy szám úgy ment le, hogy csak a Heep Freedom tagjai voltak a színpadon. A fotósom, életem párja oda is üvöltötte a fülembe: 
– Az öregember nem jön már vissza? Kár lenne, ha nem! 

Csak emlegetnie kellett. Az öregember visszajött, és ugyanaz történt mint a Celebration Days koncertje alatt: felizzott a hangulat. S olyan basszus szólót lenyomott az általa írt Why-ban, hogy ha tudna ilyet tenni, fülem-farkam ketté állt volna. De nem csupán a sziporkázó, lenyűgöző technikai tudást nyomta ott fent, a színpadon, ő dehogy: barátom, ZENE szólt onnan, az a lélekig ható, sejteket táncoltató muzsika. Persze, hogy az este addigi legharsányabb tapsa ekkor, a zeneszám közben, a szóló végén csattant fel. 

Eddig sem állt vesztésre a zenekar, de innentől nyert ügye volt a koncertnek. Különös tekintettel arra, hogy a nagy, ismert klasszikusok még hátra voltak: Easy Living, July Morning, Look At Yourself, Wizard, Lady In Black... 

A July Morning végén az én kommentáló fotósom odahajolt és leszögezte: 
– Hát ez kurva jó volt!
Ami megfogalmazás azért óriási dolog, mert egyáltalán nem szokott csúnyán beszélni. Tetszésiből pláne nem. De mindent összevetve tömören kifejezte a játszott dal minőségét. Meg annak a minőségét, ahogyan eljátszották. Meg úgy általában, az egész koncertét. 

P. S.: Závodi János, minden előzetes híresztelés ellenére nem lépett fel a koncerten. Ezt nagyon sajnáltam. 

P. S. 2.: Tegnap este óta azon tűnődöm, vajon miképpen jött össze ez az este Mark Clarke-kal és a két magyar fellépő társulattal? Különösen a Celebration Days-zel. De akár a Heep Freedommal is...? Miért éppen Mark Clarke? Vagy miért éppen ezek a magyarok? Mert, hogy Mr. Clarke, ugye a Heep egyetlen lemezén játszott, ha klasszikuson is. A harmincból. 

P. S. 3.: Eh! Mindegy is! A válasz a minőségi coverek erejében van. A jó zene az jó zene. S ez jó zene volt, bárhogyan is jött össze, bármi is volt a motiváció, akár a kényszer szülte, akár akármi. 

  2023. január 21., szombat  

Fotó: Mohácsiné Palásti Márta
(www.martassist.hu)

Ha zenéről van szó, s az ember a rádiót hallgatja, a tévét nézi, az tűnik fel neki, hogy nem tűnik fel semmi. Mármint ha nem csupán a mainstream muzsika érdekli. Vagy pont az nem. (Az egyetlen üdítő kivétel A Rock rádió, de a progrockot ők sem viszik túlzásba.) 

A műfaj kedvelői között van, aki úgy tartja, hogy a progrock nagy korszaka, a hetvenes évek közepével, végével lezárult, s azóta nincsen progresszív rock. Csak a műfaj ismert paneljeinek az újrahasznosítása van. Ezért nincsenek már akkora egyéniségei sem, mint amilyenek kezdetben voltak. Jól el lehet vitatkozgatni, van-e élet a Pink Floyd, a Jethro Tull, a King Crimson, a Genesis és a többiek után? 

Jelentem, ízlések és pofonok, vitatkozzon, aki akar, én meg hallgatom azt a rengeteg pazar muzsikát, amit itt-ott lelek, ajánlanak, megszólal, rám üvölt, felkavar, andalít, elképeszt, megmozgat. 

Mert, hála Istennek ma is vannak jócskán, akik művelik a műfajt.

Saxon Dave-nek, alias Szász Dávidnak, a Mandrake Moon együttes vezetőjének régi álma, hogy összehozzon egy magyar progrock fesztivált. 

  Progrock  

Progresszív rock. Ezerszínű, stílusú műfaj. Klasszikusan a rock zenei művészi igényű, összetett, kezdetben jobbára koncept alkotásait jelentette. Olyan muzsika, amely a kompozíciói jellemzőit tekintve meghaladja a rockzene mainstream határait: összetettebb, igényesebb, művészi igényű, a zenedarabok gyakran hosszabb a rockműfajon belül megszokott három-ötperces daloknál, van, hogy egy-egy szerzemény több tételből áll. Általában tehát odafigyelős hallgatást igényel. Sok esetben a rockban addig nem használt hangszerek használatával is színesíti a végeredményt. 

  A Legenda  Sörfőzde Center  

Nem voltunk még itt. Más Legenda sörözőben igen. De ez a Center ez nagyon más. Sörözőnek hatalmas, koncerthelyszínnek klubjellegű. Melegkonyhás hely, főtt ételekkel, kedves, udvarias személyzettel. A külső kialakítása inkább gyakorlatias, mintsem otthonos vagy fantáziadús. Ebből a szempontból inkább koncerthelyszín mint söröző. 

Ez csak a söröző rész egyik fele, a másik és a két koncertterem nem látszik.

  A Moonhead Prog Fest  

Bár a fesztivál zanza-fesztivál volt, a meghívott zenekarok stílusának a változatossága biztosította a fesztivál-jelleget. Az elhangzott zenék nem egy-egy változat voltak adott kaptafára, hanem egy irányzat hét, különböző stílusa. S ugyan sok volt a hét óra figyelem (pont 9,3-szor több, mint amire egy átlagember kondicionálva van), ám az óránkénti változatosság nyújtott némi könnyebbséget. 

A fellépők listáját látva lehet örvendezni, hogy kapásból van hét együttes, amely ebbe a műfajba sorolható, és össze is terelhető a többiekkel. 

S lehet fanyalogni is, persze, a lista láttán. Mert ha magyar progrock, akkor az átlag zenehallgatónak nem ezek a nevek jutnak eszébe, hanem a Solaris, az East és az After Crying, a Panta Rhei vagy Varga János, és újabban az iLand. Kis megerőltetéssel talán még a Special Providence neve merülhet fel. S itt lehetne természetesen Török Ádám bármilyen Minije is, simán, különösen a Bartók-műsorral. (Török Ádám egyébként üdvözletét küldte a fesztivál résztvevőinek.) Rossz, aki rosszra gondol: ezzel semmiképpen sem azt akarom mondani, hogy az ebben a bekezdésben soroltak jók, míg a fesztivál fellépői másodrendűek lennének. Dehogy akarok ilyet mondani!

Térjünk vissza azonban a realitásokhoz! Az első, a legfontosabb, amit ki kell mondani: progrock-fesztivál még nem volt Magyarországon! (Elméláztam, mert eszembe jutott a szigetvári Prog Camp. De az mégis más, zúzósabb. Bár valahol, tény, rokonszakma, amire az is utal, hogy van fellépő-átfedés a két rendezvény között.) Akkor sem, ha ez az eredeti (és későbbi) tervekhez képest, a mostani egy zanza-fesztivál. Ám ezért a zanzáért is hálásnak kell lennünk. 

Éppen ezért úgy döntöttem, a szervezést, a helyszínt, a technikát illetően ezúttal semmit, senkit nem fogok kritizálni. (Az elsőnek megkóstolt, szűretlen, jellegtelen, íztelen világos sört nem tudom kihagyni, de a második kóstolás, aromás, harmonikus félbarna simán kiütötte az első csalódást.)

Az egyes zenekarok teljesítménye más kérdés, a személyes véleményem, véleményünk itt lesz. (Mi egész hazaúton, majd hazaérve pakolgatás, fürdés, ágyazás közben és még a lefekvés után is beszélgettünk SzFT-vel az este élményeiről.) Kezdetben, volt az írásnak egy ilyen verziója is, semmi kritikusat nem írtam a zenekarokkal kapcsolatban. Valahogy nem is lett igazán jó a cikk. S aztán SzFT unszolására („Keresd a nőt!” – tartja a mondás) átgondoltam a hozzáállásomat, s egy korzikai mondásnak engedve („Csak a barátod figyelmeztet, ha koszos az arcod.”) teszek néhány kritikai megjegyzést. Hangsúlyosan úgy, hogy minden fellépőre abszolút nyitottan mentünk be, semmiféle prekoncepciónk nem volt senki felé. 

Nem szoktam mentegetőzni, mosakodni, amikor koncertbeszámolót írok. Most mégis megteszem. Mert akkora a tiszteletem a rendezvény és a műfaj iránt. Senkit megbántani nem akarok/unk. Mi itt, ezen a koncerten is a közönség voltunk. Akinek ízlések és pofonok és nem tetszhet minden. Minden kritika, élménybeszámoló, akár kimondom, akár nem, szubjektív. Egyfelől.

Másfelől meg akkora dömping van zenéből, hogy annyi ideje a jó Istennek sincsen, hogy mindent figyelemmel végig hallgasson, akkor is, ha nem igazán tetszik. Bár megbántani senkit nem szeretnénk, már csak azért sem, mert zenei ízlésünk miatt, progrock, egy akol vagyunk, csak az irányzatokban térünk el.

Hát akkor a továbbiakban ebben a szellemben...

(Csak halkan és csöndben, mert a kisördög nem aludt bennem. Számolgattam, saccolgattam. Egy belépő négyezer forintba került. Hét óra zenéért. Nagyon hasraütve becsülve egy koncertre körülbelül ötvenen-hatvanan juthattak be. Feltételezve, hogy voltak, akik éppen szusszantak, mosdóba mentek, sörért álltak sorba, ettek, ittak, jól mulattak, cigiztek odakint, cédéket nézegettek, oxigént kerestek, bármi. Ők legyenek szintén hatvanan. De ez a szám tutira túlbecsült. Szóval százhúsz néző. [Újra mondom, lehet, piszok nagyot tévedek!] De ha százhúsz, akkor a fellépők bevétele 480.000 forint. (A sajtós-listát feledjük el! Bár volt, de most feltételezzük, hogy ők is fizettek! Aztán felejtsük el Dave bevételét is! Meg a roadokét, a technikusokét is, azt, hogy a Legendának is fizetni kellett a termekért, szóval a világon semmit sem nézek, csak teljesen egyenlően szétosztom a zenészek között a teljes bevételt, akkor fejenként hazavihettek az egyórás koncertjükért 13.333 forintot. De mondom, ha a teljes bevételt közöttük osztjuk szét. Ha nagyot tévedek a nézőszámban, mondjuk hárommal megszorzom, az összeg akkor is negyvenezer forint. És a zenészeken kívül senki sem kapott semmit. S az Android Debrecenből érkezett [v.ö. üzemanyagköltség]. Szóval üzletnek ez, nagyon úgy fest, igen vacak business volt.)

  Hétórás koncert, de hiába fesztivál, minden érdekel  

Volt bennem némi tartózkodás egy hétórás, non stop koncerttel szemben. Ahol elsőre minden és mindenki érdekel. Az, hogy a Legendában jó sörök vannak, s az, hogy meleg étel is van, jó előjelnek tűnt, ha belefáradnék a muzsikába. 

Igazi érdeklődés a fellépő zenekarok közül bennem a Mandrake Moon és a Tompox iránt volt. Őket már hallottam. A M.A.Y.A-ra Garda Zsuzsa (Keep Floyding, Garda-Benkő Duó) miatt voltam kíváncsi. Aztán kiderült számomra, hogy a zenekar az egykori, a nagy közönség előtt ismeretlen, ám legendás You and I tagjaiból áll.

De már három egyórás koncert is három óra. S lesz ezenkívül még négy! Egek, fogjuk mi ezt bírni? Saxon személyes meghívása aztán nagyot lökött az amúgy sem tartózkodó akarásomon. És máris jelentem: bírtuk. Szerelmetesfeleségtársam ugyan a hatodik fellépőre, az Androidra elfáradt, de jómagam mindvégig simán tudtam figyelni.

A koncertek két külön teremben zajlottak, váltórendszerben: amíg az egyik teremben ment a műsor, addig a másikban folyt a színpadi beállítás. Két koncert között tíz perc szünete volt a hallgatóságnak. 

  Marcello's Mystical Mind  

Az első együttes, amiről semmit sem tudtam. A nevük tetszett. Meg az is, hogy a Porcupine Tree-hez hasonlították őket. Ami nem kis elvárást támasztott velük szemben. A koncertjükről sajnos majdnem teljes mértékben lekéstünk, másfél számot hallgattunk csak meg, de az több volt, mint meggyőző. A Porcupine Tree-s hasonlattal nem vitatkozom. Ami elsőre, különösebb odafigyelés nélkül is feltűnt, az az énekes, Török Viktor frenetikus hangja. Még sörért álltunk sorba, amikor az előttem álló úriember hozzám fordult. 
– Nagyon jó hangja van ennek az énekes srácnak! Nem tudod, hogy hívják őket? 
Kicsit gondolkodnom kellett, de tudtam. Mentségem legyen, Török Viktor is azt nyilatkozta, hogy nehéz megjegyezni a nevüket, de ha megvan, utána a kereső egyből őket adja ki. :-)

Bár késve érkeztünk meg, annyira akartam inni egy sört és elszívni egy szivart, hogy Szerelmetesfeleségtársam legnagyobb megrökönyödésére éppen csak bepillantottunk a koncertre és már mentem is kifelé. 
– Miért nem utána, Morzsám? 
Hajthatatlan voltam. Dave is ekkor jött ki egy cigire. Köszöntünk egymásnak, és egyből ezt kérdezte: 
– Skipelitek a Marcellos'-t?

Másfél szám maradt még a programból, mire bementünk. Ha nem is életem baklövése lett az a sör (ez volt, amelyik nem volt jó) és az a szivar, de utólag nagyon megbántam. Igaza volt SzFT-nek. 

Mert az MMM energiája, a zene finomságai, Török Viktor hangja mind arról szól, hogy ezt még, többször, odafigyelve is, ha lehet, fülesen át meg kell hallgatnom, néznem. S hogy valami nagyon jóról maradtam le.

A Porcupine-hasonlatot nem tudtam eldönteni. Ha nagyon akarom, van benne valami. De egyébként mindegy is. Az MMM jó, ahogy van. 

  Broken Springs  

Miskolci zenekar. Ebben a formában vadonatújak. Más formában nem pályakezdők. A Broken Springs 2021 szeptembere óta létezik. Vagyis friss a formáció, bár a tagok messze nem ismeretlenek egymás számára. Leginkább az maradt meg bennem a zenéjükből, hogy intelligens, lassú zene. Az énekesnőjüket Deák Juditnak hívják. 

Álltunk a fal mellett SzFT-vel, és néztük, hallgattuk a produkciót. Az első számban az énekesnő hangja alig hallatszott. Ez technikai hiba volt. Spongyát rá! Hallgattuk tovább a muzsikát, néztük a hozzá tartozó vetítést. Azt hittem, velem van a baj (ami persze nem kizárt), ránéztem SzFT-re, ő értette a pillantásomat, és némi bizonytalansággal elhúzta a száját. Tudtam ez mit jelent, hajlottam is rá. Az előző, rosszul sikerült sör íze még a számban volt. 

Mi volt a baj? Nehéz megfogalmaznom. A zene nem volt rossz. Igaz, túl izgalmas sem. Nem mozdított bennem semmit. S ebből vett még le, hogy az énekes hölgy hangja nekem nem illett a zenéhez. A nyolcvanas évek alternatív zenekarai jutottak róla eszembe. Ami nem lenne baj. Csak nekem az a muzsika, ami miatt teltházasra töltöttük a Legendát, más muzsika. Az előadás, a technikai esetlenségek más kategória, mint az előadott darabok minősége. Az előbbiek még erősíteni is képesek az utóbbit, ha az egyébként önmagában teljesen rendben van. 

Ami még feltűnt, ez több fellépőre is teljesen igaz, az előadók nem voltak jelen a színpadon. Mármint fizikailag ott voltak, persze, de szinte észrevétlenül. Erre lehetne válasz a színpad mérete, de igazából nem az. Azért nem, mert az MMM és főleg az énekese ugyancsak ott volt a maga kb. egy négyzetméterén. A Tompox bájos fuvolista hölgye ugyanekkora, tán még kisebb téren táncolta végig, és mosolyogta ragyogóvá a koncertjüket. Saxon Dave a billentyűk mögötti „ülőtáncával” élt a Mandrake Moon zenéjével (mondjuk náluk éles kontraszt volt a tesó-Szász, aki permanensen hátat fordított a közönségnek. A zene miatt megbocsátjuk. :-D ) A Druida vak (és az ebből a szempontból nagyon lényeges!) vezetője, Ricsosz olyan határozottan volt jelen, hogy nem lehetett nem rá figyelni. Az Android csuda jópofa, harsány basszerosa is megmutatta, hogy a jelenlét nem feltétlenül fizikai tér kérdése. Ahogyan Garda Zsuzsa is belakta, áttáncolta a maga terét a M.A.Y.A. koncertje alatt.

A Broken Springs ilyen értelemben egyáltalán nem volt jelen. Még a frontra került énekesnőjük sem, aki inkább megilletődöttek tűnt, mintsem önfeledtnek, hogy előadhatja az elmúlt hónapok új dalait.

(Szerelmetesfeleségtársamnak „beakadt” valami. Olvasta, hogy Beatles egy hamburgi kis kocsmában kezdte a pályafutását. Úgymond pisi-kakiért játszottak majd minden este. Nagyon hosszú időn keresztül. SzFT szeretettel biztatja a vendéglátóhelyeket: itt van rengeteg zenekar, biztosítsanak nekik permanens fellépési lehetőséget. A zenekarok közönség előtt játszhatnak (színpadi rutin megszerzése, fellépési láz legyőzése, közönséggel való kommunikáció megtanulása), a hely meg elmondhatja, hogy nála biza' élőzene van. S ha valamelyik előadó befut, elmondhatják, hogy ők adtak helyet, lehetőséget nekik, hogy nevük lehessen.)

Ami dalokkal nekem az volt a bajom, hogy minden intelligenciájuk ellenére sem kötöttek le. Egyszerűen nem találtam meg bennük, amire figyelnem kéne. 

Ne felejtsd el, én vagyok a progrock átlagközönsége, aki a zenéhez nem értve csak hallgatja, ami elé kerül! A Broken Springs-nek egyelőre egy dala van a Youtube-on, a Rachel. Ahogy Dave fogalmazott, ez a legpopulárisabb daluk, a többi sokkal összetettebb. Elfogadom. De összhatásában mégis teljesen hidegen hagyott a muzsika.

Ittunk még egy sört a következő fellépő előtt. Ez már finom volt. 

  Druida  

A Druida egy önvallomásuk szerint is besorolhatatlan zenekar. A lent linkelt interjúban az együttes vezetője, Szepesi Richárd elmondta, hogy az együttes első látásra észlelhető különlegességén túl, tudniillik, hogy két nem látó tagjuk is van, sokkal lényegesebb, hogy a zenéjükben jobbára túl kevés vagy túl sok valami ahhoz, hogy egy-egy adott stílusnak megfeleljenek. Így alapvetően a progrok-fesztiválról is kilógtak valamelyest. Ha mindenképpen aggatnom kellene rá valami címkét, még a spirituális folk-rock lenne a legtalálóbb, de jellemző, hogy még ez is félrevezető. 

A multihangszeres zenekarvezető, Szepesi Richárd kiváló énekes is, jórészt ő a dalok szerzője is.

Amit most írok nem kifigurázás. Ismét csak kijön belőlem az átlagember, aki koncertre is jár. A zenei élményt nem gyengítette, csak a figyelmet terelte el nagyon, hogy Ricsosznak (itt a koncerten hallottam, hogy így becézik őt) több alkalommal váltania kellet a hangszerét. A furulyája egy zsákban rejtőzött a mikrofonállványra akasztva. Ami zsákot, a zsák száját Ricsosz vagy megtalálta, vagy nem. A szólógitáros nem egy esetben sietett a segítségére, hogy Ricsosz le ne késsen a legközelebbi zenei mondanivalójáról. 
Nem tudom, hogy van ennek a szituációnak valami sztenderd megoldása, úgy általában, csak most nem állt rendelkezésre, de ha nincsen, akkor valamit kezdeni kellene vele. Azért, mert én, a közönség, simán elnézem, megértem, miért történik mindez. De összhatásában mégis az elmémbe furakszik egy szó, amit a tisztelet és a zenei élmény minősége követelte elismerés miatt ki nem mondanék hangosan. De már legalább kettőnkben megfogalmazódott: szerencsétlenkedés.. (Ahogy leírtam, elpirultam, még így is, ahogy ülök a gép előtt, kettesben egy szobában SzFT-vel.)
Több esetben nem tudtam a zenére figyelni, mert drukkoltam Ricsosznak, hogy időben beletaláljon a zsákjába, vagy meg tudja lelni a zsák száját, hogy kiemelje onnan  gyorsan a hangszerét. Egy külön állvány, egy övre csatolható, bepattintós tok, vagy valami... 

A zene hol rockos, hol folkrockos volt, majdnem Kormoránosan nagyívű dallamokkal, de minden patetikusság nélkül. Hallgattam a Druidát, és egyszerre azon kaptam magamat, hogy ülve is jár a kezem-lábam. Függetlenül műfajoktól, fuvola-elhelyezésektől, mindentől. Mert jó ez a zene.. 

– Kicsit más, mint az egyéb itteniek, de tetszett! – született meg Szerelmetesfeleségtársam verdiktje. S csakugyan!

  Mandrake Moon   

Számomra a Mandrake Moon egyértelműen húzónév volt ezen a fesztiválon. Ha rájuk gondolok, egyértelműen az jut eszembe, hogy ők a magyar Emerson, Lake @ Palmer. Csak éppen nem hárman vannak. S persze minden  hasonlítgatás félrevisz. De gondolj az ELP lendületére és virtuozitására, és azonnal lesz kapaszkodód a Mandrake Moonhoz. De az egyértelmű, hogy SzFT is, én is elfogultak vagyunk a muzsikájukkal. Neki egyértelműen ez lett az este nagybetűs Zenéje. 

Vannak muzsikák, amik nem tetszenek. Rengeteg fajta és féle. Aztán van, ami tetszik, szívesen hallgatom, értékelem is, de pont. S van jó néhány olyan, amit szívesen hallgatok, nagyon tetszik, s „ott mozdul meg, valahol mélyen a szívemben” a reakcióm. Amikor legbelül érint meg, amit hallok. Lehet ez bármilyen zene, nem vagyok szemellenzős stílus-fan. Nem kezdem el sorolgatni, mi minden tartozhat ide. A legszélesebb stílus-palettát képzeld magad elé (a lakodalmas rock, hip hop és a rap tuti kivétel). 

De tudod, az van, hogy immár elmondhatom: a Mandrake Moon, bár még csak kétszer voltam koncertjükön, perceken belül el tud juttatni abba az állapotba, amikor „csak a zene van”. Intellektuális sorozatorgazmus. Vagy mi. Megint azon kaptam magamat, mint az utóbbi koncertjükön is, hogy kiesik a külvilág, csak a színpad van, ahonnan a muzsika érkezik. S ahogy érkezik áthat bennem mindent. E' van, ez kell szeretni. Szeretem. 

Megható volt, hogy a Mandrake Moon a színpadra hívta a Druidás Ricsoszt is egy szám erejéig. Ezúttal a nyakába akasztottak egy billentyűsort. S megint a furulya: volt egy pillanat, amikor nem tudta hová tenni, szüksége volt a kezeire. S mert használnia kellett a kezeit, hát az álla alá szorította nagy hirtelen a furulyát... Hjaj, szegény!

A következő, immár vérforraló szó, ami úgy öt másodperce ki is zökkentett a zenéből, az a szó volt, amit a fogyatékkal élő emberek legkevésbé szeretnek hallani: szánalom. De a muzsika feledtette. 

Értem én, hogy kis ország, icipici piac, kicsi ismertség, de abban bizonyos vagyok, hogy a Mandrake Moon világszínvonalú zenekar. Nagyon drukkolok nekik. 

  Tompox  

A mezőny nagyközönség előtt is legismertebb neve. Vagyis izé, nem így, hogy Tompox, hanem ha úgy mondom, hogy Pócs Tamás, a Solarisból és a Napoleon Boulevard-ból. Meg a VHK-ból és a Pókderbyből. Meg a Szintézisből. De a Tompox egyértelműen a Solarisra hajadzik. Ha másért nem, a permanens fuvola miatt.

A pályafutásuk kezdetén Solaris dalokat is játszottak. Olyannyira, hogy az együttesnek több névváltozata is volt, ami a Solarisra utal: Solaris Fusion, Solaris Tribute Band, Nostredamus.

A zenehallgató ember sajnálja, hogy legendás együttesek széthullanak, darabokra esnek. Aztán meg hatalmas adag kárpótlás van abban, hogy a darabok mekkora értékeket képesek teremteni, önálló életre kelni. Adott esetben maguk is legendákká lehetnek. 

A Tompox esetében tudtam, milyen zenére számíthatok, de a színpadon látva őket volt két hatalmas pozitívumuk. Az egyik, hogy sokkal élettelibb volt élőben a zene mint az albumaikon. A másik, hogy nagyon üdítő volt a fuvolás hölgy, Kovács Sára Dizna szép arcú mosolya és folyamatos jókedve. A kedvességét a zenekar tagjai is értékelték, mert hol ezzel, hol azzal mosolygott össze. 

A zene meg baromi jó, na, összetett, vidám, néhol jazzes is, néhol döngölős is, meg szép is. Az utolsó számban a szólók lehetősége gyönyörűen járt körbe a zenészek között, s ezzel a Tompox megnyerte az este első, zenén belüli közönségtapsát. 

A Tompox rendszeresen fellép a Legenda Centerben. Még nem sikerült teljesen ráizzítanom SzFT-t, de én szeretnék ott lenni a legközelebbi koncertjükön. 

  Android   

Önmagában az a tény, hogy több alkalommal koncerteztek a Djabe-val, akikkel pedig Steve Hackett volt egy színpadon, roppant ígéretessé tette a zenekart. Valamint az a tény is beszédes, hogy negyven éve (!) vannak együtt. Sajnálatos: ehhez képest mindössze hat lemezt adtak ki, abból az egyik egy sajátjuk feldolgozása. S azért csudálatos, hogy negyven év alatt sikerült még a nevükkel se nagyon találkoznom. Sajnálhatom... 

Amikor beültünk a koncertre már kicsit fáradt voltam. SzFT már nagyon. De a második-harmadik számuk úgy elkapott, hogy az csuda. Ennek következtében ma gyakorlatilag egész nap őket hallgattam. (Amikor nem, akkor a Mandrake Moon cédéjét, amire tegnap lecsaptam a cd-s pultnál. De láss csodát, Androidot többet.) Megint az a fránya hasonlítgatás, de hogyan is lehetne máshogyan szavakkal elmondani a zenét? Képzeld magad elé az első két-három East lemezt, aztán tegyél hozzá egy kis, hm, Camelt, meg klasszikus motívumokat, és népzenét. Azért abba gondolj bele, hogy a Toborzó című kompozíciójuk nem más, mint az A jó lovas katonának című népdal, amit aztán a Háry János című operettben Amade László Toborzó című versének részleteivel egészítettek ki. Meg van kutyulva rendesen, mi? S még ebből is remek darab született!

A zenekar jókedvű, jó humorú, basszerosát, Nikolin Zoltánt (aki énekesnek is príma volt, és aki, hogy a saját szavait idézzem, oldotta a zene komolyságát) SzFT az egyszemélyes szavazásán elsöprő többséggel a fesztivál Legnagyobb Fellépő Arcának szavazta meg. (Én másik két díjat, a Legszuggesztívabb Előadó és a Legkedvesebb Hangulatfelelős díját osztottam ki. Bölcs megfontolás és hatalmas egyetértesben az utóbbit a Tompoxos fuvolás hölgyének.az előbbit Saxon Dave-nek ítéltem.) 

Az Android nekem a fesztivál felfedezettje, újszülöttnek minden negyvenéves zenekar új. De pont azt a fajta zenét művelik, amit nagyon kedvelek. 

  M.A.Y.A. (Music as You Are)  

A  legnagyobb elvárásom a M.A.Y.A-val szemben volt. Garda Zsuzsa frenetikus hangja miatt. A zenekart a YouTube-on már hallgattam, de nagyon kíváncsi voltam, miképpen szólnak élőben. 

Nem tudom, a fellépők sorrendjét miképpen határozták meg a szervezők, Saxon Dave vagy a zenészek. Ha nem sorshúzás történt, akkor az este lezárójának lenni egyfajta méltóság. De legalábbis elismerés. Akár a múltnak, akár a jelennek szól. 

Idegen toll: 

A 90-es évek egyik legkomolyabb magyar progresszív rock zenekarának, a You and I együttesnek egykori tagjai 2017 tavaszán határozták el, hogy az “EXIT” című album zenéjét újra megszólaltatják, színpadra viszik. Az EXIT koncertek hazai és külföldi sikerein felbuzdulva a zenekar tovább bővítette repertoárját új számokkal.

A M.A.Y.A. - Music as You Are hamisítatlan, eredeti  progresszív rock / art rock muzsikát játszik erőteljes, dallamos énekkel, Rickenbacker basszus sound-dal, gazdag billentyűs hangszereléssel, szenvedélyes gitárszólamokkal és rengeteg ütős effekttel gazdagítva. 

Ahogy a bevezetőben mondtam, Garda Zsuzsa hangjával pozitívan elfogult vagyok. Egy aquincumi Keep Floyding előadáson figyeltem fel rá: úgy vagy még jobban énekelte a The Great Gig I the Sky-t, mint ahogyan az az eredeti verziójában szól. Tudom, hogy ezzel nem keveset állítok. De állítom. Aztán hallottam őt Benkő Zsolt gitárjátékára énekelni az Ebihal büfében. Ott, azzal a kamarakoncerttel is komoly elvárásokat támasztott önmagával szemben. A hangja egyből beszintezti a zenét, amihez hozzáadja. Jelen esetben a M.A.Y.A-t. 

Garda Zsuzsa ugyancsak élt a színpadon. Ezzel komoly kontrasztot hozott az összképbe: az együttes férfitagjainak végletes visszafogottsága olyan élesen szembekerült a Zsuzsából sugárzó energiával, hogy felmerült a kérdés, vajon a zenészek élvezik-e, amit csinálnak? A passzivitásuk, adott valami, mi is a jó szó... talán komikumot Zsuzsa fizikai előadásának. Ami, aláhúzva hangsúlyozom, nem önmagában volt komikus, a zenészek „röghözkötöttsége” váltotta ki. Az egyöntetű statikusságuk túlmozgásnak nyilvánította Zsuzsa táncát, hajrázásait, mindazt, ahogyan a testét a zene aláhúzására használta. De tulajdonképpen ez teljesen mellékes. A hidegzuhany most következik. (Hjaj nekem!)

Ez az a rész, ami miatt az írásom első verziójában úgy döntöttem, a zenekarok felé semmilyen kritikával sem fogok élni. Mert nem akarok senkit sem megbántani, s mert maga az esemény annyira fontos, hogy minden hiba és hiányosság felett szemet kellene hunyni. S mert egyáltalán, de egyáltalán nem akarom Garda Zsuzsát megbántani. Ezért mosakszom már előre is. De úgy vélem, meg fogom bántani. (Hüphüp...)

A M.A.Y.A. nagyon jó zene. Számomra nem annyira izgalmas mint mondjuk a Mandrake Moon, nem ragad magával annyira összetettségében mint az Android, stb. De jó zene. Van benne némi sterilitás. (Ez nem szitokszó. A Mandrake Moon-nal szemben SzFT számára a Tompox volt túl steril. Én meg azt is csak egy paraszthajszállal élveztem kevésbé mint a Mandrake Moon-t.) De sterilitás nekem például az iLand muzsikájában is van. Mit értek ez alatt? Amikor érzed, hogy a zenészek marhára figyelnek arra, hogy minden hangot úgy játszanak, ahogyan kell, és a hangok szigorú rendje egy nagyon rendben való zenét ad. Ami zene rockzene. S itt van az ellentmondás kulcsa. A rend és a rockzene viszonyában. De ettől még lehet jó egy ilyen rockzene is. Csak nagy eséllyel nem együttlélegzésre, hanem  őszintén udvarias eismerésre késztet

Hallgattam a koncertet és azon kaptam magam, hogy unatkozom. Nem akartam ilyet tenni. Tiltakoztam is ellene. Elsősorban a Zsuzsa iránti tiszteletem miatt.

Ráadásul azt is nyugtáznom kellett, hogy nagyon nem vagyok kibékülve azzal az énekkel, amit hallok. Mert a Keep Floyding-ban és a Garda-Benkőben nem ezt hallom. (Itthon feltettem a nemrégiben megjelent albumukat, és nyugtáztam, hogy ok, ez stúdiófelvétel, de mégis visszajön, amit az Ebihalban hallottam: Zsuzsa hangjának elementáris ereje, s az erőben rejlő szépsége is. Ha kell lágy és gyöngéd, ha kell üvölt, ha kell, tud karcos is lenni... és így tovább. Nos a M.A.Y.A-ban, hogyan is mondjam... Mondja helyettem SzFT, aki egyszer csak így fordult hozzám (pedig ő is több mint lelkes volt a Keep Floyding koncert közben/után Zsuzsával kapcsolatban): 
– Musical. Nem olyan? 
S némi vonakodással rá kellett bólintanom. S az énekszólam tette azzá. 

Nem tudom pontosan az okot. Zsuzsa fogta vissza magát, a kompozíciók nem hagyták érvényesülni a képességeit? Fogalmam sincsen. Amit hallottam most tőle, abból hiányzott minden izgalom, minden, ami csettintésre késztetne. Nekem úgy festett, tudod, én vagyok a zenenemértő, csak szerető átlagközönség, minden dalban ugyanazt énekelte, ugyanúgy, és olyan fekvésben, hangmagasságban, ami egy idő után (jaj, de fáj leírni!) zavaróvá vált. 

Megjegyzés: talán mégis a kompozíciók az oka... Amikor eljátszottak két You and I dalt, valami életre kelni látszott. Az is igaz, hogy az egyik egy hosszabb instrumentális résszel kezdődött,amikor Zsuzsa le is jött a színpadról. Csak a zenekar szólt, Zsuzsa nélkül, egy régi kompozíciót játszva, és élni kezdett a produkció. Majd láss csodát, Zsuzsa felment, amikor az énekes rész következett, és nem változott semmi, maradt az élet! 

SzFT-vel megegyeztünk abban, hogy akkor lett igazán főnix az előadásból, amikor a Tompoxos Mátyás Szabolcs beállt közéjük és együtt lenyomták a döngölős Yes-számot, az Owner Of A Lonely Heart-ot. (Amely az egyedüli Yes-nóta volt, ami a slágerlistákra került). Nem a dal ismertsége, nem is a viszonylagos egyszerűsége, a popularitása volt az ok. Valami változott a színpad atmoszférájában. Vagy a dal, hangulata vagy Szabolcs jelenléte adta, de szikrázott a produkció. S láss újra csodát (ma ilyen csodás nap van): bár messze nem ez a dal az, amelynek eredetijében még Jon Andersonnak is össze kell szednie magát, de amikor Zsuzsa itt énekelt, hirtelen mintha kiszabadult volna a bűvöletből. Mert az addigi, keskeny nyomtávú musical-esség semmivé lett, és bár ugyanúgy az előző falzett tónusra volt szükség, mégis fákat döntögetett, ahogy énekelt. 

  Mindösszesen  

elmondhatom, hogy egyfelől felesleges volt aggódnom, a koncert hossza miatt. Meg az elkalandozó figyelmem miatt. Meg a kettő összjátéka miatt. Meg amiatt, hogy végig állni kell. Meg bármi miatt. Mert semmi sem volt igaz. 

Felesleges nem volt, mert úgy látszik, jót tett viszont a drukkolás a rendezvénynek. Jócskán vannak zeneszerető emberek Magyarországon. Dávid is azt írta a Facebookra, hogy az érdeklődők száma jóval meghaladta azt, amit ő elképzelni tudott. Ebből persze adódtak kellemetlenségek is (a sörfőzde rendezvényt is vállalt be az estére, egyetlen hölgy szolgálta ki a húsz méteres sort, ezért aki inni akart, óhatatlanul lecsúszott erről-arról. De ahogy Dave fogalmazott, nem tudhatták ők sem, mennyien lesznek, és a söröző egy héten egy-három napot van csak nyitva (mást mondott a bejárati ajtón levő tájékoztatás és mást mond a Facebook). A későbbiekhez ez az este jó viszonyítási alap lesz.

A szervezés egyébként igen jól sikerült, a hangosítással is csak a Broken Springs előadása alatt volt komolyabb, az én fülemnek is érzékelhető probléma. 

Ahogy Dávid leírta, példaértékű volt mindenki hozzáállása, a helyszín dolgozóié, a szervezőtársaké, a technikai személyzeté, az előadóké és a közönségé is. Mindenki köszönhet mindenkinek mindent. Elsősorban mi, a közönség.

Tehát: köszönjük szépen!

S ahogy SzFT fogalmazott hajnali egyes ágyba dőlésünk előtt közvetlenül: 
– Köszönöm, hogy elvittél! Ha lesz még ilyen menjünk akkor is, jó?
Hát naná, hogy persze, igen!

   *   

2023. január kétharmada, koncert után két nappal, hétfőn. De még szabin. Na, ma volt az a nap, hogy nem csináltam eddig semmit, ülök, írok, kávét főzök, és várom, hogy Szerelmetesfeleségtársam végezzen a munkájával, hogy elmehessünk a könyvtárba. Megérkezett az előjegyzett Douglas Murray-könyv. 

A bejegyzés első megjelenése a koncert.hu oldalon volt.

Fotó: MartAssist

KISS. Négy festett arc. Akik egy időben után nem voltak festettek. Aztán megint, máig is. Hetvenéves korukra is így lépnek fel. A rockcirkusz nagymesterei, a látványos show zsenijei. Nem mellesleg rockklasszikusok is. Akiknek a legnagyobb slágerük egy diszkónóta, amire rockerek csilliárdjai tombolnak világszerte. A múlt héten Budapesten taroltak a zsúfolásig telt Budapest Arénában. S akiknek a fő arca, Gene Simmons magyarnak vallja magát, mindkét szülője magyar volt, és itt, Budapesten magyarul (is) beszélt a közönséghez, sőt énekelt magyarul. Méghozzá úgy, hogy bár akcentussal beszélt, de mégis teljesen tisztán. Fővárosunk nem Bjudapeszt, hanem Budapest volt. „S” betűvel. Mindenhol, ahol „s” betű van, ő azt is mondta. Mitöbb, tisztában volt vele, hogy a fővárosunk neve összetett szó: „Buda és Pest!” 

Gene Simmons egyik legnagyobb magyar vonatkozású húzása az volt, amikor random módon egykor ellátogatott egy magyar rajongójához, a súlyos balesetet szenvedett, és a talpraállásáról sikeres könyvet megjelentető Zemlényi Zoltánhoz. 

Mondom, KISS, a rockshow nagymesterei. 

*

Bár soha nem tartozott a kedvenc előadóim közé a KISS, mégis vannak dalai, amik a Kedvencek mappámból mozdíthatatlanok. Egyetlen lemezük van, amit egy az egyben kedvelek. De mint jelenség a találkozásunk első pillanatától megfogtak. Taszítottak és vonzottak egyszerre. 

Volt három kamaszkori cimborám, Csabi, Pipe és Kirc, akik veszett KISS fanok voltak, Egy sulifarsangon profi módon ki is festették magukat, és playbackkel persze, de fel is léptek. Hatalmas sikerük volt. Még az arcformájuk is stimmelt. (Erről az egyetlen magyarul megjelent KISS-könyv kapcsán írtam már. Ahogy a személyes KISS-történetemről is.)

Csabitól kaptam kölcsön a tíz körömmel védett, kamionos apuja hozta, nyugati nyomású KISS lemezeket. Ez akkoriban, a hetvenes évek végéről, a nyolcvanasok elejéről beszélek, hatalmas szó volt.

A lemezek nem győztek meg igazán, de voltak nóták, amik nagyon tetszettek. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy nem annyira vaddisznó a zene, mint amennyire az a körítése. Ez egyszerre volt csalódás és megkönnyebbülés.

KISS-koncerten most voltam első alkalommal. S úgy fest, utoljára is, mert a jelenlegi állapot és az alapító gitáros interjúja szerint az együttes belefáradt a turnézásba. 

Szervezéses dohogás

Gondolkodtam, írjak-e erről, mert az együttes erről vajmi kevéssé tehet. De a komplex élményhez ez is hozzájárul. S hogy ne a végső lecsengése legyen a bejegyzésemnek, inkább ide, az elejére szúrom be.

Mivel már a KISS két nappal megelőző Pearl Jam-koncerten is ugyanez volt az élmény, így egyértelműen nem egyedi a tapasztalat. Az Aréna befogadóképessége, ha minden igaz, 12.500 fő. Ezt az embermennyiséget három, azaz három előszűrő kapun engedték be. Az előszűrés jelentése: jegy, tapizás, csomagtartalom, -méret ellenőrzése. Ha gond van a mérettel, a teendő: kiállni a sorból, elbaktatni a kb. kétszáz méterre levő csomagmegőrzőhöz, csomag lead, és lehet újra beállni az előszűrő-sorba. Ami fél nyolc felé a KISS-koncerten olyan háromszáz méter volt (az Arénától a metróbejáratig ért a sor.) Szóval: anyád! 

Ugyan a KISS-re már rutinosan készültem, de a Pearl Jam-en kétszer kellett sorbaállnunk. Mert néha-néha bemondták ugyan, hogy az A4-esnél nagyobb pakkoddal hová menj előszőr, de ezt annyira sűrűn nem tették meg. Vagyis komoly esélye volt a szívásnak. 

De az Aréna tartogatott meglepetést a koncert végére is. Az ülőhelyekről a helyszínt elhagyni egyedül az intézmény főbejáratán keresztül volt lehetséges. Ez azt jelentette, hogy nekünk például csocsoszan csoszogással a fél csarnokot meg kellett kerülni az összetorlódott tömegben (jó, én személy szerint nem fosok tőle, de azért vö. covid. Ha már...) Az épületből kiérve, bár valamelyest könnyített terepként még mindig álltak a kordon-korlátok. A tömeg tehát újra összeszűkűlt. Majd ismét fellélegzés. Ami hamarosan újra végetért, mert az Aréna előtti széles placcot elhagyni csak az 1-es villamoshoz és a metróhoz vezető három lépcsősoron lehetett. A placc oldallépcsői zárva voltak. Újabb csoszogás a lépcsőkön. Közel fél óra volt elhagyni a helyszínt. 

Ja, igen, még valami: a koncert végén a mi félkörünkben egyetlen büfé volt nyitva. Ha a kétórás koncert, éneklés után netán inni akarnék valamit, ne akarjak. 

Fogadtatás

Nem vagyok a látványorgia feltétlen híve, mert ne az „amit látok” adja el nekem az „amit hallokot”. De a koncert helyére belépve igen sokat ígérő volt a látvány. 

Dirty Honey

volt előzenekar. Nem hallottam még róla. Nem ragadott torkon, de nem is untatott. A Dirty Honey négytagú hardrock banda. A megjelénésükkel simán elférnének a woodstocki-i fellépőlistán. A muzsikájuk nekem leginkább a Greta Van Fleet-et jutatta az eszembe, csak nem annyira jó. De egyáltalán nem volt rossz. Szerelmetesfeleségtársamnak nem tetszett az énekes hangja, nekem az égvilágon semmi bajom nem volt vele, s ha mond valamit, felsejlett bennem Ian Gillan neve. 

A KISS-show

Mit lehet túlzott lelkesedéssel elmondani arról, ami látványilag tökéletesen lenyűgöző? 

A Dirty Honey fellépése után egy gigantikus fekete lepel ereszkedett a színpad elé, hozzáillő hatalmas KISS felirattal. Ami lepel a koncert elején természetesen lehullott. 

A zenészek az égből ereszkedtek alá egy hidraulikus miniszínpadon, lángok, tüzijáték, görögtűz közepette. Mások így fejezik be, ha egyáltalán.... A kezdett sejtette, hogy ha zeneileg nem is lennénk elkényeztetve, a szem mindent megkap, amit csak rockszínpadon kaphat. S ebben nem is csalódtunk. Fényáradat, lézer, Gene Simmons tűznyelése, a bőven mutogatott gigantikus nyelve, a Healt Ledger Jokeréhez fogható arcjátéka a basszus szóló közben, miközben ömlik a szájából a „vér”, a magasba emelkedő dobszerkó, Paul Stanley átrepülése a közönség felett egy miniszínpadra, szerpentin, konfetti, óriás KISS-lufik, amit csak akarsz. Szerelmetesfeleségtársam a szokásos húsz körüli kép helyett 136-ot kattintott. „...de elmondani nem tudom, mert mindezt látni kell.”

Ha a múlt havi Iron Maiden látványorgiája tökéletes rockszínház volt, akkor az, amit a KISS produkált, tökéletes rockcirkusz, a szó legjobb értelmében. Akkor is, ha a show-elemek legtöbbje hosszú évek, évtizedek óta szerves része az együttes mindenkori fellépéseinek, és az jelentene felháborodást, ha nem lenne szerves része a cirkusznak. Különösen egy búcsúturnén, ami ugye, összefoglalása a hatalmas életműnek. 

A zene, mert azért alapvetően koncerten vagyunk

Alapvetés: minden a helyén volt, és nagyon jól is szólt az egész. Semmi torzulás, semmi gerjedés, semmi vacak keverés, úgy volt jó, ahogy volt. Manapság ez már a minimum. (Bár, ahogy hallottam, ilyen szempontból a Red Hot Chili Peppers idei fellépése gyalázatos fiaskó volt horror-jegyárakért.)

A setlis áttekintette az egész életművet. Érdemes kicsit böngészgetni a setlist.fm megfelelő oldalát, amiből sok minden kiderül. Természetesen az is, hogy egy koncert nem érintheti egy ilyen múltú együttes minden lemezének minden kiemelkedő dalát, a banda minden nagy slágerét. Így természetesen mindenkiben maradhat hiányérzet az elhangzó KISS-dalokat illetően is. (Személyes hiánylistám: Hard Luck Woman, Strutter, Then She A Kiss Me, Crazy Nights, The Oath, What Makes the World Go Around, és sokan mások.) De panaszra nincsen okom, a Heavens Of Fire ott döngölt az elhangzottak sorában, ahogyan a Beth is szépen szólt a dobos, Erich Singer énekével és zongorajátékával. (Csak nagyon zárójelben: a Crazy Nights több mint tökéletes koncertkezdet vagy zárás lehetett volna. Inkább kezdet. De ez csak az én kis privát véleményem.)

Ami meglepő volt számomra: manapság a rockkoncerteken már nem divatos a nyolcvanas években még bíró norma: a zenészek egyéni szólói. Akkoriban nem volt koncert dob- és gitárszóló nélkül. Manapság már az a ritka, ha van iyen. Lehetne elemezni a trend változásának az okait, de ez itt messzire vezetne.

A KISS ilyen szempontból rendhagyó szemlélettel rendelkezik: minden tagnak volt szólórésze. Illetve, ahogy belegondolok, Tommy Thayer csak egy számban kapott nagyobb teret, de az meg ugyancsak jól szólt. A dobos, Eric Singer szólója a helyén volt, de legalább ugyanekkora teret kapott a személyiségének a kiemelése, ami legelább a harmadrésze volt a hangszeres teljesítménynek.

Ami meglepett, az a két őstag, Gene Simmons és Paul Stanley szólójának a tökéletes semmilyensége volt. Még szólónak is túlzás nevezni ezeket a részeket. Inkább csak húrok visszhangosításából, rezegtetéséből, gerjesztéséből álltak. Sokkal inkább a melléjük adott gesztusok vitték a prímet. A két gitáros közül, nekem úgy tűnt, hiába Paul Stanley volt a showman, a gitárt illetőnThayer egyértelműen sokkal többet mutatott. 

S ha már itt tartunk: a legnagyobb teret Paul Stanley kapta. Ő állt elsősorban a fronton, elsődlegesen ő kommunikált a legtöbbet a közönséggel. Elég sokat. Affektálva, nyávogós hangon, többször dobogó szívet formálva a két kézfejéből, bőven kihasználva, bebehajolva az őt vevő kamerába. A furcsa csak az volt, hogy amikor abszolút főszereplővé válva átrepül a közönség feje fejett, és egy miniszínpadon landolt, a két lejátszott dal (Love Gun, I Was Made For You Lovin' You)  zenei részében valahogy mégsem ő lett a főszereplő. Persze, vele volt a gitárja, énekelt, de inkább csak a bulit pörgette fel. 

S most valami furcsát mondok: mindez feltűnt, de valahogy mégsem érdekelt. Azért nem, mert a dalok ettől függetlenül jók voltak, jól szóltak, hatalmas volt a buli.

„Maximális rock and roll!” – ahogyan egy Vitya nevű kedves ismerősem fogalmazná. Mert a KISS, mondom, tökéletes rockünnepet tálalt a magyar közönségnek. 

Apropó közönség

Ette a showt, mint a cukrot. Akkor is, ha tudta, hogy etetik, s akkor is, ha tudta, ez nem csak neki, a magyar közönségnek szól (csak Gene Simmons szavai, de még azok sem első ízben), hanem ugyanez megy/ment mindenhol, világszerte. Semmi cinizmust ne érezz a szavaimban. Én is ettem, Szerelmetesfeleségtársam is, minden fenntartás, ellenérzés, ódzkodás nélkül. SzFT ott is , akkor is, azóta is hatalmas elismeréssel a hangjában mondta, hogy: 
– Ezek állatok!

Arról nem beszélve, valahogy simán elhitették, valóban fontos a számukra, hogy Budapesten koncerteznek. Nem tudom, hogyan tették, de bár minden bizonnyal ez is a show része volt, de hihetően tették.

Ha a fenti utolsó képeket megnézed, látszik, hogy persze, a szerpentin, konfetti, a magasból aláhulló KISS-lufik megtervezett, csinált részei voltak a programnak, de mi, a közönség azért mentünk KISS koncertre, mert szórakozni akartunk. S ezt százegy százalékosan meg is kaptuk. Nekünk szólt a show, teljesen és maradéktalanul kiszolgáltattunk. 

S ilyet is ritkán mondok: ha tehetném, akár holnap megnézném, meghallgatnám újra az egészet. S még mindig, egyáltalán nem vagyok KISS-fan. Csak vannak dalaik, amiket nagyon szeretek. Meg, mondom, a koncertjükre is mennék még, ha lehetne. 

8,5/10

   A bejegyzés eredeti megjelnési helye a koncert.hu. Bár ott némileg szerkesztett és rövidített formában jelent meg.   

Szeretem azokat a ritka alkalmakat, amikor a teljes ismeretlenségből szíven, fülön, esztétikai érzéken, érzelmeimen üt egy muzsika. Amikor semmiről nem tudok semmit, de egyszerre csak ott van, a Teremtő és az alkotói érdeméből egyszerre csak létezik.

Én meg nem értem, hogy miért nem ismeri a nagyvilág, miért nem szól hangosabban az előadó neve, miért nem játsszák a rádiók (na, jó, ezt érteni vélem) és hogy-hogy nincsen felírva az égre, hogy „emberek, hallgassatok már X. Y-t!”.

Aztán visszatérek a Földre. Ahol legalább a zene szól tovább.

*

A magyar progresszív rock története szinte titkos, előadói közül alig pár jutott el az országos ismertségig. Talán ha a Solaris, az East, az After Crying, a Panta Rhei és a Syrius nevét ismeri a közönség. Az ő viszonylagos ismertségük roppant örvendetes, de a sor messze nem ér véget velük.

Gerots Zoltán (Szintézis) YouTube-csatornájának tizenöt követője van. Velem együtt tizenhat. És nem, nem azért, mert nem is érdemel többet. Megnéztem: a Mandrake Moon csatornáját tizenheten követik. Hol van a csatornáról a tegnapi közönség létszámának a másik fele? Egyszerűen fel nem foghatom!

Mandrake Moon. Mandragóra Hold. Magyar együttes. Magyar prog rock együttes. Jó nevű, ismeretlen zenészekkel. S főleg összetett, részletgazdag, veretes, igen élvezetes muzsikával. Hammond orgonával!  Amit eddig csak YouTube-videók által és igen, néha koncerteken élvezhet a kisérdemű, de legalábbis -létszámú érdeklődők csoportja.

*

Hetedik kerület, Garay tér, pincehelyiség, meg mázli, hogy mintegy véletlenül tagja lettem egy Facebook-csoportnak, amelyet az együttes vezetője, Saxon Dave alias Szász Dávid az alapítója. A csoport frappánsan rövid neve: THE HUNGARIAN PROG ROCK/ART ROCK FORUM . Itt hirdették meg ezt a tegnap esti, zártkörű koncertet.

Hetedik kerület, Garay tér, pincehelyiség, kérésre nem érkeztünk korán, csak fél órával a koncert előtt.

Soha nem voltam még zártkörű koncerten. Egyfajta beavatottság érzetet ad. Aminek egyébként lett is gyümölcse: némi képzavarral a gyümölcsöt a koncertbeszámoló végén olvashatod. Hogy részem/részünk lehet valami olyasmiben, ami a földi halandók döntő többségének nem adatott meg.

A közönség létszáma, nem számoltam meg, bár semmi akadálya nem lett volna, kb. és maximum harminc fő. Az erre a célra majdnem teljesen alkalmatlan helyszín nem is bírt volna el több embert. Úgy gondolom, nagyjából mindent elmond, ha azt mondom, a közönség teréből az együttes cucca (megemelt színpad nincsen, egy szőnyeg helyettesíti) és a működő söntéspult (áldás érte!) a rendelkezésre álló térnek a felét foglalja. Vécére a színpadon keresztül, a pince hátsó, háborús állapotokat idéző részén bolyongva lehet eljutni.
– Ha valakinek kell, zene közben is menjen nyugodtan. De komolyan! – így a billentyűs, zenekarvezető Szász Dávid.
Senki sem ment. A gátlások miatt sem, a tisztelet miatt sem. Szerintem nem akart senki egy hangot sem elveszíteni. (S a patetikusságom ezennel elkezdődött, lesz még folytatása. Ez fenyegetés.)

A koncert (hangverseny?) közben is nagy teret kapott a spontenitás.
– Várjatok, be kell állítanom a…
– Szeretettel üdvözlöm Gerots Zoli bácsit, aki a gerince állapota ellenére is eljött közénk!
– És három nőt hagytam otthon! – jött a válasz.
– Hármat? Egy Mandrake Moon koncertért?
– Az ötből.
S mondom, a koncert legközepén vagyunk.

A show egyetlen eleme a lekapcsolt lámpa: a fényeket egy led izzósor biztosítja: olyan kis karácsonyi. Fényárra ne is gondolj!
– Kapcsoljátok fel a lámpát, légyszi’, nem látom, hová kell dugnom ezt a vackot! Amíg átdugdossuk, mehettek ám vécére!
Amíg a billentyűs és a basszeros testvérpár átdugdosott, a szólógitáros mintegy a maga szórakoztatására neki fogott játszani valamit. A dobos kapcsolt, beszállt. Amikor a basszeros átdugott, ő is alájuk játszott egy kicsit. A billentyűs visszaverekedte magát a billentyűi mögé. Folytatódott a buli. A hangverseny.

Szánalmasan hangzik mindez. De ott egyáltalán nem volt az. Sokkal inkább a közvetlenségről, a spontenitásról szólt. Arról, hogy az együttes vezetője, amikor odamentem bemutatkozni neki, hogy velem beszélgetett chaten keresztül előző nap, megkérdezi tőlem, hogyan szól a cucc, élvezhető-e, és mesélni kezdi a pincébe cuccolás élményeit. Meg hogy a búcsúzásnál a lelkünkre köti, hogy az augusztus-szeptemberi, bográcsozós szabadtérire mindenképpen jöjjünk el! Meg arról, hogy mindenki ismer mindenkit, csak mi vagyunk Szerelmetesfeleségtársammal, akik kizárólag egymást ismerjük.

Azt hiszem, ilyesmi lehetett a hatvanas évek klubjainak a hangulata, amikor a zenész még egy volt a többiek közül, és a közönség sem a fent és lent pozícióból tehette magát helyre. Nem tudott nem eszembe jutni, hogy utoljára Iron Maiden koncerten voltam. (Szász Dávid szerint Bruce Dickinson egyébként pont nem az elszállt sztár, simán le lehet vele ülni beszélgetni.)

Szóval ami leírva akár szánalmasnak is tűnhet, az ott helyben inkább otthonos és közvetlen volt.

*

Lehet siránkozni afelett, vajon miért nincsen támogatása a kultúrmissziós muzsikáknak. Lehetne arra hivatkozni, hogy… De eh, pár százezer forintot képtelen vagyok összekalapozni, hogy a kiadó által elfogadott kéziratom könyvvé legyen… Ennek ellenére egész este, na jó, nem, mert a zenére figyeltem, hanem csak a pauzákban azon járt az agyam, hogyan a viharba nem ismeri az ország-világ a Mandrake Moon nevét? S miért nem képes egyik rádió sem soha legalább egy-egy magyar prog rock muzsikát lenyomni? Még az új, A Rock rádióban sem hallottam ilyesmit, az East Elrejtettél a szívedben című dalán kívül, pedig az a rádió játszik az itthoni rádiózási viszonyokhoz képest igen meglepő zenéket. De ez messzire vezet a tegnap estétől.

*

Már a koncert közben az jutott eszembe, hogy az egész beszámolómat három szóval össze lehetne foglalni, és akkor nem fogy az áram, nem kopnak a billentyűk. Valahogy úgy, mint amikor Pipi barátom majd tíz éve a halálba itta magát, és én mondtam a temetésén a búcsúbeszédet: ha tehettem volna, megállok a ravatal előtt és minden szeretettel, ami tőlem telik, szívem szerint csak ennyit mondtam volna a fényképének: „B@szd meg, Pipikém!”

Valahogy így éreztem tegnap este is, már az első szám után: mondhatom én itt hosszan a magamét, cizellálhatom a részleteket, fejtegethetném, ha tudnám, a zenei szempontokat, mesélhetnék a kisérdemű spontán örömkitöréseiről, nagyon sok mindenről, de az egész összefoglalható lenne három szóban. Csakhogy nem nagyon szoktam csúnyán írni. Mert ha tennék ilyet akkor fittyet hányva a kulturáltságomnak azt írnám, felhasználva a tömörség odacsapó erejét: „Ez qva jó!”

*

Arra kért a szerkesztőm, hogy kevesebb legyen a Mohabácsi a koncertbeszámolóimban. Mert a koncert maga valahogy jobban érdekli az olvasókat mint a beszámoló írója. Nem védekeztem azzal, hogy minden ember önmagában csoda, rábólintottam a kérésére.

De most mégsem tudom megállni, hogy nagy és általánosító szavakkal el ne mondjam, szerintem tegnap részt vettem az ÉV KONCERTJÉN. Annak ellenére mondom ezt, hogy vár rám még ez meg az, s már mögöttem is van némelység. Meg annak ellenére is, hogy nem vagyok egy felettébb lelkesedő alkat.

Ültem ott a „színpad” előtti első asztalnál, előttem a jéghideg söröm (elfelejtettem [!] inni), s egyszerre azon kaptam magamat, hogy SzFT-hoz nem értem hozzá, amióta a zene szól (aki ismer, tudja, hogy ez mekkora jelentőséggel bír), jár a kezem-lábam, ülve táncolok, s a hangok ott vannak mindenemben. S olyan természetesen jönnek, hatnak, ahogyan a vér kering az erekben, ahogyan a levegő átjárja a tüdőt. Mindnek ott kell lennie, ahol van.

A majd’ háromórás koncert végén csodálkoztam és sajnálkoztam, hogy vége. (Vessetek, kövezzetek meg, kimondom: az Iron Maiden koncerten volt, hogy kicsit unatkoztam. Pedig azt a koncertet vártam idén a leginkább. De azon mégsem vittek magukkal teljesen a hangok.)

*

A napokban olvastam egy történetet Agócs Károly A remekmű című könyvében. A híres író megkérdezi a meglepetésére olvasni tudó kocsisát, olvasott-e már általa írt könyvet is. A kocsis azt feleli, igen. És, mi volt a véleménye? Hát, olyan a történet, hogy semmi különös, akár ő, a kocsis is megírhatta volna. De lehet, mert hozzá közelebb áll a téma, jobban is sikerült volna. Az író kiakad, de a következőnek megjelenő könyvét is odaadja a kocsisnak. A kocsis véleménye nagyon hasonló az előző könyv után olvasottakhoz: semmi különös, akár ő is írhatta volna, csak akkor talán jobb lenne. Az író kerülő úton kirúgatja a kocsist. Majd egy fogadáson találkozik az irodalmi nagy emberrel, aki elmondja neki, hogy voltaképpen a legnagyobb remekművek olvasói nem tudják feltétlenül, hogy remekművet olvasnak, annyira otthon vannak a szövegben, annyira komfortos számukra minden betű, hogy úgy érzik, ezt ők is írhatták volna.

*

Nos, a Mandrake Moon koncertjén, minden technikai és egyéb körülményekből adódó esetlegesség ellenére annyira a helyén volt minden hang, hogy elöntött a bizonyosság: ha tudnék zenélni, ilyen muzsikát akarnék játszani: mert belőlem fakad, átmos, átjár, megtisztít, felemel, feldob, ott lesz mindenemben, minden zsigerben, sejtben. (Mondtam, hogy patetikus leszek!) Minden kis dallam, minden ritmusváltás, minden hang, minden basszus-brumm, minden cin, csörr és bummm, minden riff, minden döngölés, minden billentyűfutam, gitárhangg a helyén van, és azt mondja, minden borongás ellenére, hogy élni jó és érdemes.

*

Most, miközben írok, hallgatom a YouTube-on fellelhető zenéiket. Újra. És rábólintottam magamban: nem a tegnap este hangulata tette, simán most is érvényesnek tartom, amit az előbb leírtam. Az is igaz, hogy amikor legelső alkalommal ráklattyoltam egy videójukra, azt gondoltam, rátaláltam egy világszínvonalú magyar együttesre, akiket (fokozódni fog a patetikusság nagyotmondása) simán odatettem magamban a legnagyobb prog rock előadók mellé. Nem csupán magyar viszonylatban mondom.

*

Az este zenei kínálata első hallásra teljesen homogén volt. Tán egyedül a Dire Straits-feldolgozás, a Brothers in Arms lógott ki valamelyest a repertoárból. Nem zavarón, de érezhetőn. Ezt jelentősen tompította, hogy a gitáros nem csupán lemásolta Mark Knopfler gitárhangjait, bár amikor ezt tette, nagyon szépen tette, vastagon ott volt az egyénisége is a hangáradatában.

Volt még feldolgozásnóta (King Crimson), de olyan szépen összesimult a saját szerzeményekkel, hogyha nem tudom, észre sem veszem, hogy nem saját szerzeményt játszanak.

Annak érzékeltetéséül, miről is van szó, egy kis ízelítő. Bár ez még nem ennek a koncertnek a videója (ígéret szerint lesz ilyen). Szerelemetesfeleségtársamnak ez a kompozíció tetszett a legjobban. Most is, ahogy magamnak betettem, hogy miközben írok, meghallgassam, felkapta a fejét.
– Ez nagyon ismerős, ez a futam! Nagyon jó!

A zene alatt még van olvasnivaló, többek között egy interjú is, el ne felejts visszatérni!

Bár a zene akár meg is engedné, Keith Emerson orgonát gyújtott fel a színpadon, de a magyar költségvetés és elsősorban a Mandrake Moon zenészeinek mentalitása maga a teljes nyugalom. Igaz, négy egymástól eltérő nyugalom. A zenekarvezető, billentyűs, énekes, mackós Szász Dávid az aki leginkább hajlamos elragadtatni magát. Ő teljesen jelen volt a nem létező színpadon. Neki idő sem kellett ahhoz, hogy látszódjon is rajta, hogy élvezi, amit csinál.

A második, akit elkapott az önzene a gitáros Lakatos Ádám volt. Akinek amikor végre istenesen megszólalt a keze alatt a gitár, azonnali, ováció formában érkező visszajelzést is kapott a közönségtől. Ez szemmel látható önbizalmat is adott neki. Vagy a repertoár adott neki szabadabb teret.

A következő érzelembelépő a dobos, Orosz Márton lett. Egyre inkább összeállt a kép: örömzenévé lett a koncert.

Szász Olivér, a basszeros mindvégig háttérben maradt, csendben elücsörgött a nézőbalon, a háttérben. A zenében teljesen ott volt, nem ismerve őt úgy tűnt, érzelmileg távol maradt. Utólag derült ki számomra, hogy a látszólagos egykedvűsége nem tükrözte az egyéniségét, pusztán a helyszűke kényszerítette passzivitásra, egyébként Ádám mellett a fronvonalban erősíti a ritmusszekciót. Hm, a játékát hallgatva ez a mondat deprimáló: ebben a zenében semmi sem háttér… Szóval a mondat így teljes: Olivér a háttérben, egy széken ülve, több mint erős önfegyelmet gyakorolva kényszerült mindvégig a muzsikálásra.

Egy apróbb átszerelés miatt nagyobb fényre lett szükség, aztán maradt is a nagyobb fény. Nem volt baj. Jobban látszottak a zenészek, az összenézések, mosolygások, az összpontosításuk. Nagyon szeretem nézni a zenészeket muzsikálás közben. Különösen, amikor van is mit nézni a muzsikálásukon. Nem a pózokra, hanem a zenélés technikájára gondolok. Ebben segített a fény.

*

A koncert után Dávid odajött hozzánk, beszélgettünk pár szót. Aztán ment tovább, másokkal is szót váltani. Az összes zenekari tag elvegyült. Mi összepakoltunk, elbúcsúztunk.
– A szabadtérire mindenképpen gyertek szeptemberben – kiáltott utánunk Dávid.

Szeptemberben mindenképpen szeretnénk menni, hogy újra lássuk, elsősorban halljuk őket. S veszettül drukkolok nekik, hogy minél ismertebbek legyenek. Ezért írtam ezt a bejegyzést is.

10/10

A bejegyzés eredetije a koncert.hu-n jelent meg, bár szerkesztett formában. Viszont a fotók ott jobb minőségűek. 

Valamikor a nyolcvanas években egy házibulin került első ízben a kezembe egy Iron Maiden lemez.A Killers. A brutális borítón, Eddie, a borzasztó kabalafigura és az azóta is alkalmazott együttesnév-tipográfia azonnal megfogott. Nos, a zene az nem.

Az akkor újdonságnak számító heavy metal nekem túlságosan gitárnyüstölő volt, csupa ritmus, semmi dallam, sehol egy könnyen fülbemászó riff. még egy megjegyezhető gitárszóló sem. S bár amennyire lenyűgözőn professzionális volt a borító, a brutalitása ugyanannyira taszított is, amennyire elismerőn cöccentettem. A kapcsolatom a Maidennel innentől éveken keresztül igen hűvös maradt. 

Teltek-múltak az évek. Akkoriban egy koncertjegy ára úgy a fele volt, mint manapság, a fizetés százalékában. Tehát simán el lehetett menni akkor úgy egy koncertre, ha különösebb vágyakozás nem is volt bennem, csupán kíváncsiság. Amikor '86-ban a volt MTK Stadionban koncertet adott a Maiden, így elmentem rá. (A jegyár: 210 forint volt, bár kétségtelen, hogy az első munkahelyes fizetésem meg hatezer forint körül járt.) Ha már itt van a világ talán legnagyobb heavy metal bandája, nehogy már ne nézzem meg őket! Valahogy úgy alakult, hogy egyedül mentem a koncertre. Életemben első ízben. 

Kis lépés Mohabácsinak, semekorra a heavy metalnak és az emberiségnek: tetszett a koncert. Nem annyira a zene, hanem a látvány és a hangulat. De az határozottan. De még ekkor sem kezdtem beszerezni a Maiden-lemezeket. 

Ismét teltek-múltak az évek. Nem is tudom, talán 2005 körül szembejött velem az a két lemez, amit nem Bruce Dickinson, hanem Blaze Bayley énekelt lemezre: az X Factor és a Virtual XI. És én vagyok az az ember, akit e két, ugyancsak vitatott, minden addigi eladást alulmúló számokat produkáló, kritikusok által lehúzott, megdöbbentőn szarul kevert lemez (akkoriban már torrenten lett az enyém: kétszer szedtem le, mert azt hittem, elcseszték a rippelést, olyan vacakul szólt) vitt közelebb a Maiden muzsikájához. Vessetek meg, de a mai napig szeretem ezt a két lemezt. Is. Mert a következő lépés a The Final Frontiers lemez volt, arról is a mai napig - legkedvencebb Maiden dalom, a When the Wild Wind Blows. Amiről még Szerelmetesfeleségtársam is azt kérdezte, hogy:
– Ugye, fogják játszani a koncerten? 

Annak, hogy szívesen hallgatok Iron Maident az a legfontosabb oka, hogy az együttes zenéje, ahogyan a tagok öregszenek, egyre több progresszív elemet tartalmaz. Nagyon simán összeraknak tíz percen felüli darabokat is, ami azért annyira nem csak, hogy nem rádióbarát, de odafigyelést igényel a hallgató részéről is.  

Szóval az lett, odáig jutottam a Maidennel, hogy idén ezt a koncertet vártam leginkább. Pedig még mindig nem vagyunk a fanjuk. Csak piszok jó, amit csinálnak. Eljutottam tehát a koncertre, de sajnos SzFt nélkül. Úgy látszik a Maiden a Magányosan Látogatott Koncertek Zenekara lett a számomra.

Amikor megkaptam a jegyemet, meg mellé egy kis eligazítást, akkor tudatosult bennem, hogy lesz a Maiden előtt előzenekar. Kettő is. Nagyon boldog nem lettem. Főleg a kettőtől. Mert a koncert hétköznap volt, tizenegy órára ígért befejezéssel, s akkor nagyon nem vagyok még otthon, másnap meg munka.

Meg az ember befogadókészsége állítólag háromnegyed óra. Itt meg mire eljutunk addig, amiért jöttem, eltelik, vagy két-három óra, elfáradok a nagy attrakcióig a hangoktól. Meg különben is: a Maident vártam. A fenébe is! Szar lehet olyan közönség előtt előzenekarnak lenni, amilyen én vagyok...

A helyszín 

Nem jártam még a Groupama Arénában. Semmi konkrétum, pusztán intuitív blikk: a pályán közepén állva van benne valami nyomasztó. Hülyén hangzik egy stadion közepén azt mondani, hogy klausztrofóbikus, ugye? Pedig ahogy álltam az első sörömmel a kezemben, túl a kötelező szelfin, felemelt fejjel körbenéztem az akkor még igen szellős küzdőtéren, és a széksorokon. Akkor lett ez a teljesen indokolatlan és meglehetősen ellentmondásos benyomásom. 

A bejutás, az eligazítás problémamentes volt.

A küzdőtereseknek a pálya bejárati végén és attól balra alakítottak ki büfét. Amikor én bementem, ketten voltak előttem a sorban. A helyzet drasztikusan romlott. Mire eljutottam a második, egyben utolsó korsóig, úgy negyedórát várakoztam az akkor legrövidebb sorban. Ha máshová állok, lett volna ez fél óra vagy több is. Vagyis marhára nem gondolták át, hogy nyáron az emberek egy koncerten ugrálva akár szomjasak is lehetnek. 

Az árakról viszonyításképpen: egy korsó sör, pohárral: 990 + 400 HUF. Később a pohár tulajdonosaként nincsen már újabb betéti díj. De legalább meglehetősen vacak volt a sör. A mellettem beszélgető koncertlátogató-kollégák számolgattak: ha csak minden második ittlevő iszik egy korsóval, az tizenöterszer négyszáz, mennyi lehet a pohár előállítási költsége, ötven forint? S még egy vonatkozó szempont: hordozható WC-kből volt elég, a koncert élmény-részét nem volt szükséges más élménnyel felcserélni. 

A szelfimre Szamóca lányom szöveggel reagált: „Érezd jól magad! [szivecske] A fehér pólódban legalább nem veszel el! [kuncogó smile, szivecske]”

Először nem értettem, amit írt. Aztán megnéztem újra a szelfit. S csakugyan: rajtam kívül úgy mindenki fekete pólóban volt. Amin az Iron Maiden felirat valamilyen variációja tette egyértelművé a tulajdonosának (jelenlegi?) rockzenei hovatartozását.

Egyébként lett volna lehetőségem asszimilálódni: volt egy hely, az Iron Maiden-butik, ahol az együttes úgy az összes lemezének megfelelő póló ott lógott a vásárlókkal szemben. Meg a jelenlegi, Legacy Of The Beast World Tour promópólója is. Tizenötezer/darab árban. Most inkább nem vettem. Ami érdekes, hogy lemezek nem voltak. Az utolsó, tavalyi Senjutsu sem. 

Ezektől eltekintve még lehet jó a koncert. 

De ezek voltaképpen csak kis színesek, összességében érdektelenek. Ami érdekes azok az előadások, a koncertek. S itt megint megállok.

A hangzás 

Mint a koncert egyik legfontosabbja. Amikor a Lord of the Lost belecsapott a lecsóba, szólt az mint fene! Csak éppen olyan egyben volt minden hang. Nem úgy volt egyben, hogy a helyén volt a produkció (de egyébként a helyén volt), hanem úgy, hogy nehéz volt a hangszereket elkülöníteni egymástól. Nagyon karakteresen kellett megszólalnia egy gitárnak, hogy kivehető legyen, mi is szól rajta. Vagyis nem, hogy a finomságok nem hallatszottak, de az járt jól, aki ismerte az elhangzó dalokat, mert tudta, mit kell hallania. Aki nem ismerte, az nem hallotta a dalok finomságait, annak csak valami némileg kusza összbenyomása támadhatott, miképpen is szólhat ez a nóta, amikor jól szól. 

Legyintettem, nem akarják bevetni azt a technikát, ami a fő attrakcióé. Majd a Shinedown-ra javul a helyzet.

Sajnos csalódtam: a Shinedown sem szólt jobban. Sokkal nagyobb baj, hogy az Iron Maiden sem. Rendbe van, hogy nincsen abszolút hallásom, sőt, vannak gondjaim a magas hangokkal (például a feltöltős villanyóránk csipogását sem hallom, amikor merül lefelé), meg valamelyik este megkérdeztem SzFT-től, hogy konkrétan tényleg hallja-e a tévét, aminek éppen a távkapcsolóján zongorázott? Ő hallotta. Én csak annyit, hogy valami duruzsol. De azért messze nem vagyok süket. Tegnap voltak magas hangok. Hallottam őket. Néha mást sem. 

De komolyan, most meg nem mondom, melyik volt, de ha nem ismertem volna a dalt, ott a koncerten ki nem vettem volna a riffet, ami adott helyen szólt. Nagyon odafigyelve ott volt, de nagyon kellett figyelni. Holott ahogy annak meg kell szólalnia, úgy az a rész domináns a nótában. 

Valószínűleg nem a technikával van a baj. 2022-ben? Az Iron Maiden-nél? Hanem az akusztikával. S mielőtt vádolnál, hogy irány a fülész, az utóbbi két koncerttel, ahol voltunk, semmi bajom nem volt (Budapest Park mindkettő: Honeybeast, Nick Mason' Saucerful Secrets). A Groupamában olyan volt a hang mint a harminc évvel ezelőtti koncerteken. Csak nem fájt és nem csöngött a koncert után a fülem. 

Nem volt bűn szar, csak sokkal többet vártam. (A cikk megírása után elolvastam néhány már megjelent kritikát a buliról. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy másik kritika azt emelte ki, mennyire jól szólt az egész, milyen fantasztikus munkát végeztek a hangtechnikusok.)

A közönség

Szemmel láthatón nem a hangzás, hanem a feeling érdekelte. A két legmeghatóbb rajongó számomra ők voltak. Az első képen éppen a küzdőtérre „iparkodik” a segítőjével a rajongótárs. A kép nem adja át a lassúságát. Fogalmam sincsen, vajon hogyan állta végig a koncertet az úriember...

A második képet a második sörért sorban állva csíptem el. Van benne valami nagyon szívet melengető. Ha nem szólt volna máshová a jegyem, a legszívesebben odaültem volna mellé. A foto cefet vacak, de a lényeg tán átjön róla.

Fogadjunk, a pólója feliratát megtippelni sem tudod! 

S hogy mit jelenthet egyeseknek az Iron Maiden? A pálya bejárata előtti részen egy kőpárkányon ülve szivarkáztam az első sörömmel, amikor odajött András. Fogalmam sem volt, ki ő, azt hitte, a társasághoz tartozom, akikhez odalépett, s akinek egy tagját ténylegesen ismerte. Kezet nyújtott, bemutatkozott. Hát én is ezt tettem. Ő magyarázta: 
– Volt nekem annyi bajom az életben, hogy más beledöglött volna ennyibe! De, apám, a zene mindig megsegített. Legyen bármi bajom, csak feldobok egy Maiden-lemezt, és juhéj! Csak a zene képes erre. Bármi bajom van. A zenével alszom, azzal kelek. Érdemes élni miatta, komolyan mondom! 

Ahogy láttam más országokban felvett koncertvideókat, a Maiden-nek igen hálás és lelkes rajongótábora van. Ahogy mondtam, nem túlzás, ha azt mondom, minden második ember Maiden-pólóban feszített, de ennél sokkal árulkodóbb, hogy a pálya közepén álltam, de még ott is rengetegen üvöltötték Dickinson-nal a szövegeket, s egy-egy hangból megismerték a kezdődő dalokat, tudták a rítusokat. Bruce nem győzte dicsérni a nagyérdeműt. (Jó, persze, gondolom, ezt mindenhol megteszi, és az adott ország előnyére fikázza a többit, de azért olyan kis jól hangzott.) A kivetítők egyébként jobban visszaadták a közönség nagyságát és együtt lélegzését a zenével. Valami elképesztő volt! Én hozzájuk képest piszkosul nem szeretem és nem ismerem a zenekar munkásságát. (Mondjuk nem is állítanék ilyet.)

Lord of the Lost

A The Lord of the Lost német zenekar, gótikus metált játszik. Rákészülésként, miheztartás végett meghallgattam néhány számukat, milyen lesz, amikor már nagyon várom a Maident. Egyben volt, amit hallottam, csak a harmadik szám után unalmas volt az együttes kitalálójának (egyszemélyes projektnek indult a dolog), zeneszerzőjének, énekesének, Chris Harms-nak a hangja. Egy számban csuda jól fest, kettőben sem rossz, háromban elmegy, de efelett már vágyik az ember valami változatosságra. Volt az első benyomásom. 

A koncert ha nem is egészen, de másmilyen volt. Valószínűleg a jelenlét. A zenekaré is, az enyém is. Egyrészt az énekes hangja nem lett uncsi. Bár tény, ami tény, mindössze fél órát muzsikáltak. Ennyi jutott nekik. De lett tőlük hangulat, nem volt fájdalmasan mű az extrém megjelenésük sem. Arról nem beszélve, hogy a másfél dobos nagyon jót tett a zenének. Amikor nem fél-dobolt, billentyűlt a koma. 

Szerencsére volt dal, amit az előfülelés hatására ismertem, így lett összehasonlítási alapom. Az, hogy zenei tréfával fejezték be a nyúlfarknyi megjelenésüket, nálam emelte a renoméjukat. Sajnáltam, hogy rövidke volt a színpadi jelenlétük. 

Shinedown

Nem rossz. De nekem semmilyen. Egyáltalán nem zavar, ha szól, még a koncert sem esett rosszul. Pedig előfüleléssel az ő zenéjükben kevesebbet leltem magamnak mint a Lord of the Lost esetében. Jól összerakott, dallamos muzsika, kemény alapokon, jó énekes, de az egyórás előadásukból úgy nagyjából semmi nem fogott meg, nem maradt meg bennem. Ha valaki bekapcsolja egy zenéjüket, biztos nem én leszek, aki kikapcsolja, de az sem, aki bekapcsolja. 

A véleményem egyedi. Talán igaztalan, de úgy láttam, a zenekart a hölgyek jobban kedvelik. Az egyikük a Lord of the Lost levonulása után önfeledten üvöltötte a stadion lármájába: 
– Shiiiiiinedoooown!
S egy mellettem műélvező páros női szakasza volt, aki igazán élvezett. Izé... Mármint a Shinedown zenéjét. 

Iron Maiden

Bánatom, kimondom én, ha a fene fenét eszik is, neheztelek a Maiden-re: Nem volt a When the Blind Wind Blows. Az ördög elvitte, ha nem is az egészet... 

De tudod, az az ováció, ami akkor tört ki, amikor az elsötétedett stadionban megszólalt, mint kiderült felvételről a Maiden-muzsikája, hát az nem volt semmi. S aztán még be is jöttek a színpadra. 

S a színpad szó innentől valós tartalommal töltődik meg. A műsor annyira látványos, felépített volt, hogy nem tudtam eldönteni, koncerten vagyok-e vagy színházi előadáson, ahol az Iron Maiden muzsikál? Mert nem úgy volt ám, hogy van egy színpadkép, aztán játék a fényekkel, némi füst meg tűz, oszt' hurrá, örvendezzék a nagyérdemű, amennyire tud.... Ó, dehogy!

Az első színpadkép japán pagodával határolt utcarészlet volt. Mert hogy az első három szám az új lemezről érkezett, ami, ugye, japános. Bruce haja szamurájosan kis kontyba fogva, előkerül egy szamuráj kard is, meg egy kétembernyi magas japán Eddie is, akivel lehet küzdeni. Fogalmam sincsen, hogyan oldották ezt meg, de tényleg hatalmas volt a fickó, és tényleg, fel-alá mászkált, és vívott. Ha nem is villámmozgással. 

A Writing on the Wall után változik a színpadkép: egy katedrálisban vagyunk, a rakott ablakok mindegyikén Eddie-ábrázolások, a plafonról, na jó, a színpad tetejéről hatalmas csillárok lógnak. Bruce egy szakadt papi köntösben vonul be a szín... a templomba. Revelations, Blood Brothers, Sign of the Cross. 

Az átöltözései a számokhoz permanensek voltak. Ahogyan a díszletek, a háttérvetítés megvilágítása is. 

Aztán megint egy gigantikus alak emelkedik a zenészek fölé, lassan kiterjeszti a szárnyait, és ott hatalmaslik előttünk egy gigantikus Ikarosz: Flight of Icarus. Bruce a kézfejéből fújja a tüzet. 

Szerintem a koncert csúcspontja a Fear of the Dark volt. Bruce itt egy pestis-álarcos, gnóm alak formájában énekelt, magasra emelgetve zöld lámpását. A dal felépítése több mint pazar. S azt hiszem, ebből tűnt el számomra egy gitárdallam, amiről beszéltem fentebb. 

A következő blokk a korai nótáké volt: Hallowed By Thy Name, The Number of the Beast, Iron Maiden. Itt már visszacsatolt a szervezetem. Öt és fél órája álltam. Amikor az elején le is ülhettem volna. A derekam... S mert a Maiden-nek ezt a korszakát még mindig annyira nem. Dicsértem magamnak a látványt, jártunk a pokolban, égtek a tüzek, az elején még ott állt a dombtetőn, oppárdon a kivilágított kereszt, de itt már alásüllyedtünk, lesz, ami lesz... 

És vége a koncertnek. Az Iron Maiden kimegy. A dobos, Nicko McBrain még kidobja a közönség közé a párnáját (?) és a dobverőit, majd feleszmél és többiek után kullog. Nem gyulladnak fel a fények. Van remény. Még csak negyed tizenegy van. (A derekam egyre jobban nyávog, hiába ötvenöt év, de nincsen szívem otthagyni a showt.) 

Jól teszem: Bruce a The Trooper alatt egy magyar zászlóval a kezében győzi le Eddiet. A The Clansmen meglepetés, eredetileg Blazey énekelte lemezre (tudod, az a két lemez, ami csak nekem tetszik). Majd a Run To the Hills, klasszikus. Ismét búcsú, Nicko előadja az előbbi egyszemélyesét, ismét kikullog. 

Persze, hogy, és pedig az egyik legnagyobb slágerükkel, az Aces High-al. Ha csúnyán beszélnék, azt mondanám, baszod, figyuzzá má', begyött egy göbzi a srácok fölé, aztán még kavarog is felettük, baszki! A göbzi ott is marad, zene nincsen több, igen, Nicko az Nicko, be sem mutatják magukat, gondolják, ki nem tudja, ki kicsoda, ennyi volt, a hangfalakból megszólal a Brian élete dala az Always Look on the Bright Side of Life. Hideg stadionfények fel, tudomásul vesszük, ennyi volt az előadás, megyünk kifelé, én pedig áldom SzFT-t, amiért rábeszélt, hogy kocsival jöjjek. 

Tegnap óta pedig azon gondolkodom, mekkora volt ez a show, mennyire összetett, kitalált volt minden, a díszletek, a vetítések, Bruce ruhái, mennyire rá volt szabva az egész!

Meg azon, hogy a Maiden tagjai már marhára nem fiatalok, Bruce is hatvanon felül van (én meg ötvenöt vagyok, és nyávogok a derekam miatt), de úgy belakta a színpadot, hogy csuda, színészkedett, harcolt, tüzeskedett, akasztófakötéllel játszott, rohangált, és közben mindvégig énekelt. Nekem csak egyszer tűnt fel, hogy valami benne szorult, aminek ki kellett volna jönnie. Ez dicséret, nem kritika! 

S egyébként a többi zenész sem cövekelt egy helyben, hetven felé battyogva olyan kis csuda virgoncak voltak, hogy csak csuda! Arról nem beszélve, hogy a shownak mindnyájan aktív részesei voltak. A főnök, Stevie Harris basszerja szerencsére elég jól szólt, és valahogy neki tudtam leginkább elhinni Dickinson után, hogy marhára élvezi, amit csinál. A gitárt hárman nyüstölték: Adrian Smith, Dave Murray és Janick Gers. 

A kocsiban ülve...

Még járt az agyam. A motor indítása után azonnal ki is kapcsoltam a rádiót. Hogy járhasson. Arra jutottam, hogy ez a show-színház-vetítgetés a maga komplexitásával mindent vitt. Tényleg. De azt írtam a legutóbbi Nick Mason's koncertélményünk után, hogy ha néhány negyvenvattos izzó világította volna meg őket, akkor sem lenne baj. Nos, valami ilyesmi érzésem van az Iron Maiden-nel kapcsolatban is. Dehogy baj, hogy így volt, ahogyan! Csak mivel a főszereplő mégis csak a zene, a látvány nélkül is élne az egész. Szerintem tök simán.

Fotó, videó: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg, igaz, némileg más tartalommal..

Nem írok semmit a Pink Floydról. Újdonságot úgysem tudok, minden mást már leírtak róla. Még én magam is a magyar cover-együttesük, Keep Floyding kapcsán. Illetve egy dolgot mindenképpen, és ez a tegnapi koncert kapcsán fontos. 

A Pink Floydnak három korszaka volt.

• Az első, kezdeti időszakban a zenéjük kisérletezősebb, számomra néha hallgathatatlanul elvont, nehezebben befogadható muzsika volt. Az 1967–1972 között megjelent hét lemez sorolható ide. A később kiszámíthatatlansága miatt kitett tag, Syd Barrett stílusa meghatározó volt ebben a korszakukban.
• A második, nagy korszak a The Dark Side of the Moon-nal kezdődött és Roger Waters kiválásáig, a The Final Cut című anyagig tartott (1973–1983). Öt lemez sorolható ehhez az időszakhoz, ebből négy koszakalkotó. 
• A Gilmour-éra a harmadik korszak (1985–1994). Két studióalbumot jelentettek meg. 

A Pink Floyd megjelent albumainak a listáját itt leled:
https://en.wikipedia.org/wiki/Pink_Floyd_discography

A Nick Mason's Saucerful Of Secrets nevű formáció szigorúan az első időszak dalait játssza. 

A NICK MASON'S SAUCERFUL SECRETS

Az együttes neve a Pink Floyd dobosának nevéből és a zenekar második, 1968-ban megjelent albumának címéből áll. Sokan ezt a lemezt tartják az első progresszív rockalbumnak. Syd Barrett a lemez készítése közben hagyta el a zenekart. Vagy rúgták ki, és hívták meg David Gilmourt gitározni. Vagyis a lemez több szempontból egyfajta mérföldkő. 

Nick Mason zenészeket választott maga mellé, és 2018-ban összehozta a kisérletezős Pink Floyd muzsikáját játszó együttest. Mint mondta, ha fellépnek, Gilmour és Waters is a Floyd gigasztár korszakának a dalait muzsikálja, és a cover-zenekarok tömkelege is ezt teszi. A Pink Floyd szellemiségét akarta bemutatni. 

A zenekar tagjai: 
Guy Pratt – basszus, ének, cintányérok (session-zenész: például Pink Floyd, Michael Jackson, Madonna, The Smith, Roxy Music, Tears For Fears,  Iggy Pop, Whitesnake, Tom Jones, stb.)
Gary Kemp – gitárok, ének (Spandau Ballet)
Lee Harris - gitárok, vokál (Blockheads)
Dom Beken – billentyűzetek, programozás, vokál

KONCERT A BUDAPEST PARKBAN

A koncert kezdetét 19:45-re hirdették meg. 19:30-tól kezdetét vette egy nonfiguratív vetítés a színpad két oldalán és a hátfalán levő kivetítőkön. Valami zeneféleség is szólt, s alatta/fölötte angol próza. 
– Leadják az Apolló 13 hangsávját? – zöldítette rám a szemeit SzFT. Csak úgy sütött belőle a csúfondár. 

Ugyan gyűlt a jónép, de amikor kezdetét vette az „Apolló 13 hangsávja”, még ösvények voltak a közönségben. A zene tényleges kezdet után megszűntek. De a színpad előtti első sorban sem volt klausztrofóbiám, és egy szemhunyásni időt sem kellett küzdenünk a túlélésért, mindvégig volt tér körülöttünk. 

19:45-kor felcsendült a One of These Days jellegzetes monoton basszusa, és színpad jobbról beviharzott Guy Pratt. Majd nyomában a zenekar. A sor végén fekete nadrágban, fehér ingben Nick Mason. Mintha ultrakonzervatív megjelenésével hangsúlyozni akarná a korát. Ami a megjelenésén igen, a játékán fikarcnyit sem érződött. 

Ugorjunk fejest a programba! Nem sorolom fel a számokat, inkább adok egy linket, ott lesz a koncert teljes programja, meg is lehet hallgatni a dalokat. (Nem a tegnapi koncert felvételét, de a tegnapi csapat nyomja őket.) Jó oldal ez a setlist.fm!

Ha koncertre megyek, szeretem ismerni az előadó dalait. Valahogy jobban esnek az ismerős hangok, jó együtt énekelni az előadóval, jó felismerni, ha egy dal ismerős, jó várni a kedvenc részeket, riffeket, szólókat, belépéseket, csöndeket, szövegeket.

SzFt igen rugalmas ebből a szempontból. A koncertek döntő többségén az én zenéim szóltak. Ő jött velem hűségesen, nézelődött, unatkozott, táncolt, énekelt, csúfolódott, élvezkedett, mikor mi járt szerinte a tetszési indexe szerint. Ezen az estén átélhettem, hogyan látja ő a koncerteket.

Ahogy mondtam, a Floyd első hét lemezeit nem hallgattam likasra. Nem fogtak meg. Persze ez meg az megragadt róluk a fülemben. Így a koncert programja nem volt ismeretlen számomra, csak nem volt hangról hangra ismerős. 

S ez azért volt jó, mert akadt egy pillanat a nyolcadik szám, az If közben, amikor teljesen kikapcsoltam. Vagy be. Nem volt még extázis (tudod, zenei orgazmus), de az addig is élvezett muzsika valahogy belülről kezdett szólni. Hatni. Kommunikálni velem. Amikor már nem az van, hogy te meg a zene, hanem együtt vagytok, egyek vagytok. A hangok nem az előadóéi, nem a hangszeréi, hanem a közösek. És olyan természetesen szólnak egymás után, mint ahogy az természetes, hogy reggel felkel a Nap, este pedig lenyugszik, közben pedig ki-belélegzünk.

Nem mondom, hogy ez az együttlét a koncert végéig kitartott. Nem tartott ki. De elfogadóbb, elnézőbb lettem az olyan zenékkel, zenei részekkel kapcsolatban, amelyek nélküle egyébként hidegen hagytak vagy konkrétan idegesítettek volna. Mert mondtam, a korai Floyd háromperceseivel, illetve a pszichedelikus hangnyunyurászásaival nem tudok mit kezdeni. De ez után az állapot után nagyjából tudtam. 

Például feltűnt, hogy a hárompercesek alapjaiban jó kis rock és punk (!) dalok. Az utóbbi a Vegetable Man-ről jutott eszembe. Jó-jó, persze, ez túlzás, meg hülyeség, de ott a koncerten teljesen így hangzottak. Hallgasd csak meg az előző mellé a Lucifer Sam-et! Piszok jó dal! Csak ne Pink Floydként hallgasd: mindjárt más lesz! 

Legnagyobb döbbentemre SzFT gyönyörű zöld szeme a Set the Controls for the Heart of the Sun hallatán csillant fel igazán
– Ez kurva jó! Morzsám, miért nem mind ilyen? 
Én meg lestem ki a fejemből, hogy tizenöt év után is okoz nekem meglepetéseket életem nője. Annyira lelkes lett a számmal kapcsolatban (mármint a Floyd nótára gondolok, nem tértem el a témától), hogy tegnap egyszülöttjének is veszett lelkesedéssel mutogatta. A Csemete reakciója olyan volt, hogy ahhoz képest a frigó mélyhűtője augusztus közepi kánikulai nap a Kalahári sivatagban.

Erről jut eszembe!

A közönség

Nagyon vegyes volt. Mármint korosztályilag. S azért ez kellemesen meglepett. Mert az, hogy a kortársaim ha tehették már csak kíváncsiságból is ott voltak. Meg azért is, mert ki tudja, lesz-e még ereje Mason-nek újra Magyarországra jönni. S nekünk a Pink Floyd a mindennapjaink része volt. 

De állt mellettünk az első sorban egy pár. Szerintem húsz körül járhattak, ha egyáltalán. Szerelmesek voltak. Egymásba. Szemmel láthatón. A srác a zenébe is. Ezt figyeld: több szöveget kivülről fújt! Nem a Comfortably Numb-ról vagy az Another Brick IN the Wall-ról beszélünk, hanem az Echoes-ról és az Astronomy Domine-ről! Olyan lelkesedéssel örvendezett mindannak, amit hallott, hogy jó volt ránézni. A lány nem is mert nem örülni annak, hogy ott van a koncerten, felvette a ritmust, táncolt, ugrált a sráccal együtt. A dalok szövegét ő nem ismerte. De húsz évesen, 2022-ben ott volt a Parkban, hogy ötvenéves zenéket (egek!) hallgasson! Mellettük egy harmincikszes, szemüveges srác nyomta ugyanúgy, ahogyan a páros fiú-szakasza. 

A színpad és a látvány

Semmi különös. Egy kis fény, egy kis vetítés, de semmi túlzás seholsem. Bele-belenézve az együttes YouTube-on levő koncertfelvételeibe, úgy tűnik, a budapesti koncert a kis pénz-kis foci elven működött. De tudod mi van: igazából nem is hiányzott semmi sem. Voltaképpen, ha néhány 230-as izzóval lettek volna megvilágítva, az sem zavar. Azért nem, mert bár nem vagyok látványellenes, koncertre elsősorban a zenéért megyek, a show látvány-része annyira nem érdekel. Vagyis, zene itt nagyon volt. Komolyan, csak a kilépő sörünk kortyolgatása közben, a szétszerelés alatt levő színpadra visszanézve kapcsoltam, hogy az eddigi koncertvideókba bele-belenézve mennyire szegényes volt a látvány, de akkor tudatosodott az is, hogy mennyire nem is hiányzott több. 

A zenészek

Nekem egyikük neve sem mondott a koncert előtt semmit. Mármint Mason-nén kívül. Persze az előéletüket nézve maximum Gary Kemp-é mondhatott volna bármit, ha valamikor is hallgattam volna Spandau Ballet-et. De nem tettem ilyet. Vagyis teljesen szűzen állhattam hozzájuk. Attól a nem apró ténytől eltekintve, hogy Nick Mason-nel álltak egy színpadon, s az, hogy Mason is ott állt (űlt) velük, önmagában sokatmondó. Ha az indítékaikról nem is, a zenei kvalitásukról de bizony. 

Guy Pratt, a basszeros háttérzenész, aki nagyon nagy nevekkel játszott együtt: partiarc. Közvetlen, mosolygós figura. kezdettől fogva szemmel látható volt, hogy nem csupán zenél, hanem élvezi is, amit csinál. Ő volt a legmozgékonyabb, használta is bőven a rendelkezésre álló terét. Rontania nem sikerült, csak egyszer majdnem, de észbe kapott: ha jól emlékszem, az Echos gitárnyenyere középrésze után két taktussal korábban emelte a gitárját, hogy visszaszálljon, de még időben észbe kapott. Máson (nem Mason, hanem á-val!) nem kaptam rajta. 

Gary Kemp-nek idő kellett, hogy feloldódjék. Kezdetben mintegy háttérzenészként állt a színpadon. Aztán felismerte, hogy ő az egyik szólógitáros, aki akár élvezheti is, amit művel. S élvezni kezdte. Lett játszótársa Prattnek a színpadi jelenlétben. A zenében mindvégig azok voltak.

Az informatikus külsejű Lee Harris szemmel láthatón nem közösségi figura. Szinte kivülállóként művelte pazar zenei csodáit, az arcán semmi nem látszott még akkor sem, amikor hangról hangra, érzelemről érzelemre nyomta Gilmour egyik szólóját. A hallgatók elcsöppentek, ő meg úgy tett, mintha csak éppen végzett volna egy szobafestéssel. Ezzel együtt egy pillantig sem keltett kívülálló-érzést. 

Még a „cimbalomját” (a kifejezés természetesen SzFT-tő származik, mókás dolog koncertre vinni őt) is olyan belülálló kívülállóként cibálta, hogy nézni is jó volt, hát még hallgatni. 

Dom Beken elveszett a billentyűk mögött. Nem csak azért, mert nagyon sok volt belőlük, hanem azért is, mert egy cseppet sem tolta magát előtérbe. Amikor végre teret kapott egy szóló jogán, SzFT bólintott: 
– Nagyon jól nyomja a klaviatúrás! 
Amikor Beken még egy zenei tréfát is megengedett magának (olyan jó lenne tudni, melyik számban, mert meghallgatnám az eredetit is, vajon az hogyan szól?), akkor SzFT rámnevetett: 
– Nagggyon jó volt!

Nick Mason pedig nem más mint Nick Mason. Aki örült, hogy van mögötte egy gong, mert a Floydban Roger Waters soha nem engedte, hogy koncerteken Mason szólaltassa meg. Most megtehette. :-) Lámcsak, elég hetvennyolc évet várni, hogy az ember álmai kiteljesedjenek! Van remény! 

Szóval álltam ott az első sorban, na jó, másodikban, mert SzFT előttem állt, és azon tűnődtem, vajon én hallgattam eddig rosszul ezeket a Floyd lemezeket, vagy itt, ezen a koncerten szólnak másképpen a dalok? Mert tény, ami tény: ezen az estén gyakorlatilag az egész programot piszkosul élveztem. De csakugyan és valóban! 

A villamoson hazafelé mondtam SzFT-nek: 
– Nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog, amit hallok! 
Felnevetett: 
– Hát én sem magamról! 

S tudod, mi van? Meg nem tudom magyarázni, de ezeket a korai dalokat ettől az együttestől szívesen hallgatom. (Most is a megjelent koncertlemezük zenél a fülemben.) De semmi minősítést ne keress a kijelentésemben, csak a tényt közöltem. Magam sem vonok le semmi következtetést. 

Van még néhány fotóm, ha érdekel. 

Mr. Mason, gratulálunk önnek és a zenekarának, igazán maradandó élményt adott az este. Azt hiszem, a legnagyobb dolog, hogy simán túlléptünk azon, hogy nem a Pink Floydot látjuk, halljuk. Azért tehettük ezt meg, mert amit hallottunk, ZENE volt. Bárki is játssza. De ehhez az kellett, hogy önök úgy játsszák, hogy az legyen. 

Éppen a mai napon, a koncert napján volt a tizenharmadik házassági évfordulónk. Köszönjük az ajándékukat, még ha nem is voltak tisztában vele, hogy felköszöntenek vele!

A koncert.hu-n is megjelent a bejegyzés, bár ott csak a  könyvekről van szó.

Egy koncert, egy könyv

és rock and roll!

Teljesen ártatlan vagyok! Hiába is próbálnak ijesztegetni! (Nem jó, ez Bikini, nem Móóóbil.)

Eszemben sem volt így összehozni a dolgokat, de nem is tudtam volna, mert amikor a könyvet kivettem a könyvtárból (bár nem ezt akartam, hanem a Kaptafát), Szerelmetesfeleségtársam még nem találta meg a hírt, mert nem találhatta, hogy az idei „szélsőjobbosnácifasiszta” majálison, amire rendre, minden évben kimegyünk, idén a P. Mobil lesz az egyik meghívott zenekar.

Szóval a könyv úgy másfél hónapja nálam van, a Mi Hazánk pedig csak kábé két hete hirdette meg a Hajógyári-szigetre a majálist a koncerttel. 

Én meg, túl mindkettőn, gondoltam, olyan leszek mint egy utószabólegényke: kettőt egy csapásra! A koncertet is, meg a könyvet is. Ha már P. Mobil, és ebben a formában úgyis „egy helyre megy”. 

Tehát akkor: 

  P. Mobil koncert, 2022. május 1., Hajógyári-sziget, a Mi Hazánk majálisa  

  &  

  Hagedűs István: Mobilógia – Andrássy Bálint: A dal ugyanaz marad  

Az úgy volt a P. Mobillal, hogy amikor megjelent az a kislemez a Kétforintos dallal és a Menj tovább! -bal, azonnal  lecsaptam rá. Tizenegy éves voltam. Fogalmam sincsen, honnan hallottam, miben olvastam róluk, de a kislemez állon vágott, és a hatás ma is tart.

Amikor egy év múlva kijött a második kislemez, a Formai 1-gyel és az Utolsó cigarettával, már rutinosan vettem meg, a tetszési index nem változott. 80'-ban Miskolc és a Csizma az asztalon volt a harmadik kislemezük. A három kislemez együtt már majdnem egy nagy. 

A három kislemez után a '81-ben megjelent nagylemez, a Mobilizmo annyira nem tetszett. Nem nem tetszett, hanem annyira nem tetszett, mint a három kislemez. Valahogy annyira nem voltak döngölősek a nótái. Előzmény nélkül nagyon tetszett volna az LP.

Ráadásul bár nagyon szerettem Tunyó (Tunyogi Péter) hangját is, de Vikidál az „a” Vikidál volt. (Akinek a nevét nem hittem el, amikor először hallottam, mert, ugye, Viki... S milyen idegen hangzású név már ez egy pasasnak, aki ránézésre, kapásból honfoglaláskori időutazó?)

A P. Mobil dalokkal zeneileg soha nem volt semmi bajom. Klassz hard rock a javából. A szövegekkel nem tudtam igazából mit kezdeni. Egyfelől volt bennük spiritusz, de valahogy hiányzott belőle az a csettintésre késztető plusz. Miközben a zenekar tartóoszlopa, motorja, agytrösztje, mindene (csak zenésze nem; bár kongázni állítólag tud), Schuster Lóránt a színpadon meg nagyon ott volt. Volt áthallás a szövegekben, de nem annyi, mint például a coclista rendszer másik két, fekete bárány-zenekarában, a HBB és a Beatrice szövegeiben. 

Másfelől néha valahogy túl egyszerűnek tűntek ezek a szövegek. Akkor is, ha egyáltalán nem voltak közhelyesek és semmitmondók. 

Azonban mit tudtam még akkor, hogy miről szól a műfaj egyik legnagyobbja, a Smoke on the Water... Úgy semmiről: kigyulladt egy kaszinó a Genfi-tó partján, ezért füst szállt a víz felett. 

S ha már szövegeknél tartunk, akkor lássuk csak a kétoldalas könyv B-oldalát!

Andrássy Bálint: A dal ugyanaz marad

Eredetileg az egyes fejezetek egy weboldalon jelentek meg, amely azóta sajnos lehúzta a rolót. Minden fejezet egy-egy P. Mobil nótáról szól. Ha jól számolom, harmincnyolcról. 

Betekintést kapunk a dalok születésébe, az első elhangzás körülményeibe, ha felidézhető, megtudjuk, mely felállás játszotta, hol, mikor, hányszor rögzítették lemezre, milyen kötelező szertartások fűződnek hozzá, ha egyáltalán, kik voltak a szerzőik. Ilyesféle adatokat kapunk. Meg persze arról is vastagon van szó, folyik a találgatás, hogy a fellelhető bootleg felvételeken egyáltalán ki zenélte el a nótát? Mert ugye ez nem mindig teljesen egyértelmű, sőt. 

Az írások nagyon érdekesek. Tényleg. A fejezetek sorrendjének a tematikáját fel nem foghatom, mert nem találtam ilyet. Simán lehet, hogy figyelmetlen vagyok, de nekem olyan kis ahogy jön, úgy puffannak tűnik az egymásutániság. Ami nem baj, csak nem mindig jó. Egy kronológiát követő sorrend sokkal szerencsésebb lett volna. Vagy alfabetikus: akkor már érthető a kronológiai ugrálás. 

Ami viszont nekem nagyon hiányzott: a szövegek elemzése. Van szó a szövegek változásáról, változatairól, méghozzá igen részletesen. De nagyon kevés hangsúly van a jelentésükön. Illetve azon, fontosak-e, miért fontosak, mit jelentenek, jelentenek-e valamit? Ahogy nyilván annak is van oka, hogy miért pont ezeket a számokat válogatta be a harmincnyolcba? 

Az is tény, hogy a zenekar egész munkásságára tekintettel volt és a szemezgetés minden korszakukat érinti. 

Ezek ellenére Andrássy Bálint elképesztő munkát végzett amikor megírta a dalok történetét, kalap le, meghajlás! Már csak azért is, mert valóban tengernyi háttérinfót is meglelhet a szövegben az érdeklődő olvasó/rajongó. Bár az utóbbi valószínűleg úgyis tudja. De az elsőnek, ha érdeklődő típus, felettébb érdekes, én mondom neked. 

Különösen nagy hasznos böngésznivaló a részletes diszkográfia a könyv végén. Végre kezdtem átlátni a tengernyi koncertlemezt, és a megjelenések miértjét. Ebben egyébként a forgatókönyv másik fele, a Schuster-interjú is nagyon sokat segít. 

Hegedűs István: Mobilógia

Ahogy mondtam, interjú. Hosszú. Viszonylag összeszedett. De egy pillanatig sem unalmas. Miközben lekötött, amit Lóri a Móóóbilról mesélt, mindvégig azt próbáltam összerakni magamban, milyen ember is ez a Schuster Lóránt? (Ő maga azt mondja ebben az interjúban, hogy az általam eredetileg keresett Kaptafa című könyvben jobban kicsomagolta a személyiségét, na ez egy teljes kibontakozás.)

Nem tudom, sikerült-e? Mármint Lórit megfejtenem. Összbenyomásom persze lett, és nagyjából lefedte, amit eddig is sejteni véltem. 

Lóránt szókimondó. Nem lacafacázik egy pillanatig sem. Akkor sem, ha a szakmáról van szó, de akkor sem, ha a zenekar volt tagjairól.

Tapasztalatom szerint a szókimondó emberek nem annyira kedvesek azoknak, akikről a szókimondó kimondja a szót. Pedig lehet, fáj a szókimondás, de gyógyíthatja a kapcsolatot, önismeretre késztethet. Mármint ha valóban szókimondás és nem csupán beszólogatás. 

Hogy Schuster melyik, igazából nem tudtam eldönteni. Leginkább is-is. De inkább szókimondónak tűnik. S nem csupán azért, hogy védjem az olvasmányélményemet.

Az viszont mindenképpen kiderül hogy számára a P. Mobil az élet. Nem egy adott formációja, hanem a zenekar mint olyan. Ennek érdekében simán kihajított bárkit a zenekarból. A maguk helyén klasszisokat is. Emiatt azonban több esetben a padlóról kellett felállítania a bandát. S rendre sikerrel tette. 

Mindvégig azon gondolkodtam, hogy miért volt évtizedekig átjáróház a P. Mobil? (2009 óta viszonylag stabil a formáció.) A könyv állítja: állítólag úgy száz ember fordult meg az együttesben. Nekem túlzónak tűnik a szám, de ki vagyok én, hogy megítéljem. Mindenesetre tény, a fluktuáció hatalmas. Ám emellett a tény is tény: a Mobilosok, a közönség kitartott a Mobil mellett a tengernyi tagcsere, újjáalakulás ellenére. 

Szóval Schuster személyisége... Miközben róla gondolkodom, abban egészen biztos vagyok, hogy maga Schuster egy mozdulattal félretolná a töprengésemet, és maga helyett a Móóóbilra mutatna, hogy kapjak már helyértékre, és a lényeggel foglalkozzak. Én meg vitatkozom vele, hogy mi a lényeg? Mert persze a Móóóbil. De mitől Móóóóbil, a Móóóbil, ha nem tőle?

Vissza az interjúhoz. Van koncepciója és íve. Schuster jól mesél, nem beszél félre. A kérdező Hegedűs István pedig felkészült, tájékozott. Ezáltal ketten képesek felidézni a P. Mobil egész történetét, a kezdetektől a könyv kiadásáig. Az általánostól a bosszantó, dühítő, szívmelengető, értetlenkedést kiváltó, lelkesítő, stb. részletekig. 

A P. Mobil története a magyar rock története, nem csupán egy zenekaré. Sőt, bizonyos értelemben korrajz is. 

Koncert a Hajógyári-szigeten, 2022. május 1. 

A magyar szélsőjobbnak titulált (megérne egy bejegyzést, de itt és most ez nagyon messzire vezetne) két párt, a Jobbik és annak totális balos fordulata, ennek következtében széthullása után a Mi Hazánk hosszú évek óta minden évben majálist tart a Hajógyári-szigeten. Az eseményre természetesen minden évben meghívtak zenekarokat is. Járt itt például az Ismerős Arcok, a Lord, a Kárpátia, a Pokolgép, a Kormorán, az Egészséges Fejbőr, a Nemzeti Hang, a Hungarica, a Romantikus Erőszak. Akik hirtelen az eszembe jutottak. 

Szintén plusz bejegyzést kívánna a rock-popzene és a politika viszonya a magyar viszonyok között. Különös tekintettel például arra, hogy Schuster MIÉP-es korszaka miatt hárman hagyták el a zekekart, és többen elfordultak tőle. Egy sor kérdés feltehető lenne, minden oldalról- Még az a politika oldaláról is. Sőt, általánosan is: a kultúrának valóban feltétlenül semlegesnek kell-e lennie, illetve létezik-e egyáltalán a semlegesség? Van-e világnézetnélküli ember? Egyértelmű politikai állásfoglalás-e  egy ilyen majálison való részvétel? S ha igen, akkor miért csak a jobboldali rendezvények szereplőire nézve dehoneszteló a fellépés vállalása? De ebbe most, bár csábító, mégsem megyek bele. 

Idén a Romer és a P. Mobil volt a fő attrakció. Az utóbbit még Tunyogi Péterrel láttam utoljára színpadon. Tehát nem éppen friss az élmény. Sok minden történt a világban azóta. A P. Mobilban is. Van azonban, ami állandó. A P. Mobilban Schuster. Aki nélkül nem lenne P. Mobil. (Ez még akkor is igaz, ha történetesen ezen a koncerten egy térdműtétje miatt nem tudott itt lenni. Úgy, hogy mégis itt volt.)

Ez a P. Mobil persze nem az a P. Mobil. (S persze még az is kérdés, melyik az az, a Vikidálos, a Tunyós, és melyik Tunyós? Hagyjuk...!) A jelenlegi, teszem hozzá, a vadonatfriss dobos kivételével hosszú évek óta stabil felállás a következő: Sárvári Vilmos (gitár), Baranyi László (ének, gitár), Tarnai Dániel (basszusgitár, ének), Szabó Péter (billentyűs hangszerek), Gulyás Máté (dob). 

Amit azonnal tisztázni kell: a P. Mobil nem csupán nosztalgiazenekar. (Ez egyébként ugyanúgy igaz az utódzenekaraira is.) Rendre készítenek új albumokat is. Alkotnak. S az új dalokat játszák a koncerteken is. Nézd csak meg, miket játszottak a Hajcsin: klatty. A tizenkilenc dalból négy ennek a formációnak a dala. Három szerzemény pedig cover (feldolgozás) volt. Tény, hogy a többi elhagyhatatlan régi nóta. 

A koncert időben kezdődött. Mármint a megadott időben. A színpadkép csontegyszerű volt: színpad, Mi Hazánkos háttérvászon, néhány teljesen felesleges lámpa. Slussz. Mondjuk Lóri a könyvben ki is emeli, hogy sohasem kaptak rá a technika-függő látványosságokra, jobbára maradtak az egyszerű színpadképnél. Na, az itt is megvolt. 

Schuster nem tudott itt lenni ezen a koncerten egy térdműtétje miatt. A beszólásait (amik, a könyvből tudhatjuk, jobbára nem is spontánok, hanem tervezettek; kivéve, amikor nem) produkálta a zenekar. A performanszait persze nem, ahhoz túl sok hangszer volt a kezükben. 

Ahogy megszólaltak az kétségtelenül P. Mobil volt. Mindenestül a helyén volt minden. Számomra a legfurcsább az volt, hogy Baranyi hangját teljesen simán, már az első dalban el tudtam fogadni. Pedig nem lehet semmi az elődök után színpadra lépni. (Jó, nem most tette először, 2008 óta a Móóóbil tagja, s az tesók között is tizennégy év.)  Egyszerűen profi a fickó. S bár nem ő kommunikált a közönséggel, ezt Schuster híján Sárvári mint rangidős vállalta fel (vagy ragadta magához), mégis az egész jelenség csont nélkül szimpatikus volt. 

A viking tipusú basszeros, Tarnai Péter látványilag simán passzol Baranyihoz, játékában pedig az együttes muzsikájához. (Ő 2009 óta tag.) Amikor a konszolidált dizájnú billentyűs Szabó Péter elengedte magát, akkor is tökéletesen rendben volt minden. Rock and roll! 

A csuda se tudta, hogy a dobos, Gulyás Máté idei friss hús a bandában. Fel semmiképpen nem tűnt. S ez abszolút pozitívum.

Nagyon általános dolgokat mondok. Vegyük személyesebbre! Valahol a Főnix éjszakája közben kapcsolódtam be igazán. A dalt mindig nagyon szerettem. S úgy szólalt meg itt is, ahogyan hallani akartam. S onnantól teljesen ott voltam a zenével. Még azokkal a dalokkal is, amiket nem ismertem. Aztán jött az Ismerős Arcok dalának, a Nélküled-nek a csoda remekül sikerült feldolgozása is. Meg az Oh Yeah. Meg A zöld, a bíbor és a fekete. (Amiről Schuster nem győzi hangsúlyozni, hogy nem a saját számuk.) Utolsó cigaretta, Menj tovább. No, meg a Kopaszkutya. 

Ezeréves dalok. De mondom, a koncert mégsem nosztalgiabuli volt. 

Körülöttem Mobil-pólók tömkelege. Szinte idegen anyagnak éreztem magamat a fekete pólómban, kék felirat: Power Industrial, amit minden különösebb megfontolás nélkül húztam otthon magamra. Tény, hogy a körülöttem állók között az életkoromat tekintve viszont simán el tudtam vegyülni. Semmi erőszakos őrület nem tombolt, sör a kézben. önfeledt, egytől-egyig ismert dal a szájon, lány a nyakban (életkort tekintve vér szerinti, nem kiszemelt), Móóóbil!

A parvonalnál más volt a helyzet. Szerelmetesfeleségtársam az idén első ízben nyáriul tűző Nap elől kimenekült az árnyékba. A koncert végén mondta: 
– Volt itt egy sehányéves kislány, fejből nyomta A zöld, a bíbor és a feketét. Nagyon élvezte. 
Erre mondják, hogy a P. Mobil kortalan zenekarrá lett? 
– És te, kedvesM?
– Tulajdonképpen tök jó volt! A Kopaszkutyánál gondolkodtam, hogy odamegyek hozzád. Kopasz. Kutya. Érted! (Mert hogy Morzsa kettőnk között a becenevem.) Meg az Ötvenéves férfiról is eszembe jutottál. Adta magát. 
Kár. hogy az Asszonyt akarok nem volt a setlistben, tudtam volna válaszolni SzFT-nek. Így dal nélkül akarom őt. 

A koncertbeszámoló eredeti megjelenési helye: https://www.koncert.hu/hirek/koncertbeszamolo/szivar-terasz-budapest-park--mohabacsi-honeybeast-koncerten-jart-11370
Bár itt egy kicsit hosszabb, mert csak én szerkesztettem.,:-D

Túl az első Jägermeisteren, de még innen a szilvapálinkán, ültünk a Hoppá teraszon, próbáljuk ki, hátha működik, előttünk egy-egy korsó sör, fújtuk a füstöt, néztünk egymásra szerelmesen, amikor is feltűnt, hogy suttyomban elkezdődött az este. 

Egy vörösesbarnás hölgy állt a színpad közepén, combközép zöld sortban, kék blézerben, igen kellemes hanggal, a háta mögött a színpad közepén a 

PAULINA

felirat mondta el, hogy ki ő. Annak, aki tájékozott. Én nem voltam az. Erre jó az űrkorszak: telefon elő, Gugli a barátunk. Paulina a tizedik X Faktor második helyezettje. Engem minősít, hogy még nem hallottam a nevét. (Az övét sem.) Ezúttal veszítettem vele. Paulina huszonhárom éves, vonzó, kedves nő, de a legfontosabb, hogy figyelemre méltó hangja van. Azonkívül, hogy zenét szerez, szöveget is ír. S határozottan pozitív a színpadi jelenléte.

Hogy milyen a zene? Én már eltévedek a stílusok között. Vidám, virtuóz, rock and roll, jazz, pop, hol magyarul, hol angolul. Rázd össze olyasfajta!

A zenekar felállása árulkodó: ének, trombita, basszusgitár, dob.

Az tűnt fel, hogy elterelődött a figyelmem a Jägert követő pálinkáról, és a zenére koncentrálok. Úgy minden összetevőjére. Legelőször a hangulatra kaptam fel a fejemet. Mert összességében is nagyon a helyén volt benne minden. Aztán egy basszus-szólóra bólintottam nagyot. Nem volt hosszú, olyanra gondolj, mint amilyen Paul Simon You Can Call Me Al című számának a közepén van. Na, ez annak kb. a háromszorosa volt hosszban. De majdnem annyira zseniálisan szólt. 

Innentől odafigyeltem. Másodszorra a trombitára, majd a dobra. Nem úgy figyeltem, mintha mittomén, Emerson, Lake & Palmert hallgatnék, mert ez nem olyan muzsika. Nem elmélyülést kíván, hanem táncos lábakat. Olyan nekem nincsen, tehát maradt az asztal alatti lábdobolás és az asztal feletti kéztáncolás, némi fejlimbálással. 

Kicsit későn kapcsoltunk, hogy hang és kép együtt kellene, hoztunk valami részletet, bár nem a legjobb számukból (a minőségért elnézést!).

Kimondottan sajnáltam, amikor végetért a kocertblokk. A projekt műsora remek kedvcsináló volt a Honeybeast elé, illet hozzá, és az egész együttesen érezhető volt, hogy nem csupán fellépnek, hanem örömzenélnek. Annak a hangulata pedig ragadós. 

HONEYBEAST

Már az utolsó, megtartott Fezenen is ért meglepetés, amikor a Dream Theater koncert végén sürgősen elindultunk egy sört inni, és belecsöppentünk Majka koncertjének a közepébe. A meglepetés oka elsősorban a közönsége létszáma volt: többen voltak, mint a Dream Theater-en. Pedig... Én azt hittem, lézengenek majd páran a színpad előtt.

A másik meglepetést a show minősége jelentette. Majka nagy eséllyel soha nem lesz számomra szívcsücsök előadóvá, de minden gond nélkül be kellett látnom, hogy amit csinál, ő és a stáb, az minden ízében profi. Számomra hiába nem jelent semmit.  Azóta szilárdul bennem a felismerés, hogy eljárt felettem az idő. 

Mert sejtettem, hogy ha már Budapest Park, akkor nem csak mi ketten leszünk kíváncsiak a koncertre, de azért a nagyérdemű sűrűsége megint okot adott a hangtalan csudálkozásomra. Sokan voltunk, na! A dühöngő háromnegyed részben tele volt, s a teraszok is ilyen arányban voltak zsúfoltak. 

Majkából kiindulva azon már meg sem rökönyödtem, hogy a hang és a koncertvilágítás mennyire a helyén van. A hatvanas évek végén születtem. Azt, hogy a nyolcvanas években végignéztél egy koncertet és utána két napig csöngött a füled, a mai közönség már, nagy-nagy szerencséjére, nem ismeri. Ahogyan a pontatlan koncertkezdéseket sem, amikor az, hogy egy buli fél-egy órát késik, teljesen természetes volt. Hogy ezek már nem így vannak, azon már meg sem lepődtem. 

De az még mindig meglepetés számomra, hogy akiket én annyira nem tartok számon, nem követek sehol, mekkora közönségszeretetre tettek szert, mennyien ismerik a dalaikat, még mindig meglepetés. S a közönség aktivitása sem volt semmi! Egy kis kifogásolható minőségű ízelítőt parancsolsz? Hármat is kapsz! (S a harmadikon bónuszként elrejtettem a fotósomat, aki akkor már magasról tett a munkájára, ezerrel a koncertet élvezte.) 

De kicsit előrefutottam. Szokásom. 

Honeybeast. Nem mostoha zenekar a rádióadók számára. Egyedül, Legnagyobb hős, Gyönyörűm, Bódottá, Így játszom, Maradok. Nem sorolom tovább. Ha címről nem is megy, ha belehallgatsz, szerintem mindegyiket ismered. 

A zenekar élő hangszereken játszik, nem elektronikus muzsikát nyomnak. A felállás a szokásos: gitárok, basszusgitár, billentyű, dob, ének. Az utóbbi egyfajta márkajel az együttes számára. A frontember Tarján Zsófi (akiről szinte soha nem felejtik el megemlíteni, ha írnak róla, hogy Hernádi Judit lánya). A magam részéről erről semmit sem tudtam, amikor a telefonomra pakoltam néhány Honeybeast számot. Vagyis Zsófi hangjára és az együttes muzsikájára tökéletesen a saját jogán mondtam egy picit feltételes igent. Nem mondom, hogy válogatás nélkül mindent, ami Honeybeast, mert nem. De az is tény, hogy tegnapelőtt tettünk egy Nyíregyháza oda-visszát, és közben végighallgattuk a teljes Honeybeast repertoárt. Tény, nem az én kívánságomra. De az is tény, hogy nem volt semmi bajom a közel öt óra Honeybeast-tel. Hazudok ám: az Parazita című lemez egy idő után idegesíteni kezdett. Teszem hozzá SzFT-t is. Én egy szót sem szóltam, ő mondta, hogy: 
– Na, jó, ebből ennyi éppen elég volt, lépjünk tovább! 
Nagyon jó volt a lélektani pillanat. Ha ő nem lép, én szóltam volna, hogy köszi, lapozzunk, lécci. Valahol érthető a dolog, ez a mai Honeybeast jogfolytonos azzal a Parazitás Honeybeasttel, de mégis másról van/volt szó. 

Szóval simán kihordtam öt óra Honeybeast-et. S akkor még fogalmam sem volt arról, milyenek színpadon. 

Jók. 

Nagyon jók. Az tűnt fel, már a koncert előtt is, hogy bár alapvetően popzenéről van szó, mégis vannak figyelemre méltó zenei megoldásaik, amik messze kiemelik az átlagból a dalaikat. A dalaik jó részét. Ha például a zeneszerző, szövegíró gitárosuk elengedi a kezét, igen meglepő, vérbő szóló indázik ki az ujjai alól (S amikor az ember ezt hallja, bizony csudálkozik, hogy a Legnagyobb hőst is ő írta.)

Az a tény, hogy SzFT felállt az asztaltól és elment a terasz korlátjához, hogy fotózzon néhányat, majd csapot-papot rám hagyva (táska, cigi, tele korsó sör) elfeledett visszajönni, még lehet természetes. De az, hogy amikor hiányozni kezdett és utána mentem (csappal-pappal), ottragadtam és volt egy pont, amikor arra eszméltem, hogy önfeledten élvezem a koncertet, ha harsányan nem is éneklem a dalokat, engem is meglepett. 

Ezzel együtt Tarján Zsófi érdekes jelenség. Egyben tartja a színpadképet, egyértelműen ő a főszereplő. A zenésztársak ezt teljesen magától értetődőnek tekintik, hagyják is érvényesülni. Zsófi mégsem egy tökéletes frontember típus. Keresem a szavakat. Az, ami hiányossága, valahogy az erőssége is. Nem karizmatikus, ezáltal valahogy egy közülünk, ezáltal meg teljesen hitelesnek tűnt. Az, hogy a színpadi mozgása nem tölti be a teljes teret, csak nagyobb hangsúlyt ad annak, amikor vad táncba fog: jelentősége lesz, kiemeli, hogy mennyire élvezi amit csinál, s hogy az mennyire nem rutin és pláne nem színház. De kétségtelen, hogy amikor visszafogottabb, akkor is határozottan jelen van a színpadon.

A viszonylagos mosolytalansága is feltűnő.

De amikor elmosolyodott, akkor annak súlya és hangulata lett. Például ezért tudtam elhinni, hogy élvezi a Paulinával énekelt duettjét. 

A Honeybeast szövegei jó szövegek. Nem ütnék jobbhoroggal álcsúcson, hogy hanyatvágódsz tőlük, de ötletesek, okosak, humorosak, szépek. Mikor melyik. S jókora pluszt ad a daloknak a dallamok játékossága. Amit igen sokszor a szövegek játékossága gerjeszt. 

„látod, semmi nem történt
csak elpazaroltál egy töltényt
de itt a golyó a szívemben

nincs baj, de játsszunk inkább mást
tedd el a furcsa pillantást
részemről minden rendben”

Egy óra után a zenekar levonult, de aztán fél órára még visszajött. Legnagyobb bánatunkra az Igazi hőssel fejezték be a műsort. Ezt a számukat soha nem szerettem, olyan kis izé, gagyi. Ráadásul a felettünk lakó ex-szomszéd minden szombat reggel, fél hét-hét felé kényszeresen hallgatta, nem halkan. Dupla viszolygás van bennem. SzFT-ben is, cihelődött is a kijárat felé. 
– Na, jó van! Bezzeg a Gyönyörűm meg nem volt! 

De a kedvét nem szegte ez a túl slágeres semmiség. Ma reggel már Honeybeast-et hallgatott. Melegíti az ebédet, és most is azt teszi. Gyönyörűm! 

Nem hiszem, hogy félreállok, ha kell még Honeybeast koncertre mennem. 

A bejegyzés eredeti megjelenési helye koncert.hu,
bár a két szöveg nem teljesen azonos.

Magyarul három könyv jelent meg a Pink FLoydról. Ürmös Attiláé, Nick Masoné és Glenn Povey-é. Mason könyve, aki ugye a Pink Floyd tagja volt, elképesztő árakon bukkan fel a Vaterán és az antikváriumokban, a Bookline éppen most ajánlotta nekem 49.900 forintért megvételre. (Hát, nem...)  

Világszerte nem néztem utána, hány könyvborítón áll az együttes neve. S akkor itt van a magyarul negyedik, egyébként ki tudja hányadik Pink Floyd-könyv, a Behind the Wall. A fal mögött. Beszédes cím. De erről majd kicsit később. 

HUGH FIELDER, A KÖNYV SZERZŐJE

nem kezdő a rockújságírásban. Írt már könyvet (önállóan vagy társszerzőként a Led Zeppelin-ről, a Beatles-ről, Hendrix-ről, a Genesis-ről, a Police-ról, a Queen-ről, Lady Gaga-ról, a punkzenéről. Nem a netről csemegézve állítja össze az írásait.

A következőket olvashatjuk róla. Tréfás lesz.

Hugh Fielder emlékszik az 1960-as évekre, annak ellenére, hogy ott volt. Emlékszik az 1970-es és 1980-as évekre, mert írt a Sounds magazinnak (RIP). Az 1990-es évekre is emlékszik, mert a Tower Records TOP magazinjának a szerkesztője volt.

Megosztott egy spliff-et* Bob Marley-val, egy pohár bort David Gilmour-ral, egy korsó sört Robert Plant-tal, egy csésze teát Keith Richards-szal és egy fagyos pillantást Axl Rose-zal. Nézte, ahogy Mike Oldfield sztriptizel, és ahogy Bobby Womack elaludt, miközben interjút készített vele.

* spangli, marihuánás cigi

Forrás

Karrierje legfontosabb elemei: spliff megosztása Bob Marley-val, egy csésze tea Keith Richards-szal, egy pohár ásványvíz Edge-el, egy korsó sör Robert Plant-tel, egy Jack Daniels Slash-sel és egy fagyos pillantás Axl Rose-zal. Nézte, hogy Mike Oldfield meztelenül előtte áll, és Bobby Womack elalszik az interjú közepén. Két lánya elfogadja, hogy soha nem fog felnőni ... bár a felesége még mindig reménykedik.

Forrás

A KÖNYV KÜLSŐ MEGJELENÉSE

impozáns. Nagyon képes. Méretében még éppen kezelhető. Szép és megnyerő. Ahogyan azt manapság egy ilyesfajta kiadványtól megszokhattuk. Semmi méltatlanság nincsen benne sem a könyv típusához, sem a tartalmához képest. 

A szöveg és a képek arányával sincsen semmi baj. A szerző vagy a képszerkesztő gondosan ügyelt arra, hogy a képek illusztrálják a szöveget, legyen közöttük kapcsolat, s nem csupán garmadával hányták a szövegbe a fotókat, jó lesz, örüljenek, hogy kapnak valamit-alapon. 

A TARTALOM

Mármint nem a tartalomjegyzék, hanem hogyan szól miről a könyv. Tűnődöm... Nem azért, mintha nem tudnám. Most olvastam, persze, hogy tudom. Azon tűnődöm, jól olvastam-e? Mármint az olvasatom megfelelő-e?

Azt tudjuk, te is, én is, hogy egy átadott történet, regény, novella, riport, újságcikk, monográfia teljesen és abszolút szerkesztésfüggő. Ha a buszon körömollóval elvágom az ujjamat és megfelelő felbontásban, távolságból felvéve dramatizálom az eseményt, akkor a mondanivaló arról szólhat, hogy tegnap délután vérfürdő volt a 196-os buszon az Újpest-Központi megálló előtt. 

Minden attól függ, hol állok, hogyan nézek, és főleg attól, mit akarok átadni. Mert szavakkal és képekkel bármilyen összefüggés megtalálható, felfedezhető és létrehozható. Az is, ami valóban ott van, egyértelműen jelen van, meg az is, aminek köze sincsen semmihez, csak a fantáziámhoz vagy az elérni kívánt céljaimhoz. 

Nem tudom, Fielder, a szerző van-e bármilyen kapcsolatban a Pink Floyd tagokkal, vagy valamelyikkel egyáltalán. Azt sem tudom, egyeztette-e a szöveget velük. Mert a könyv problémás. Olyan értelemben, hogy valamiképpen a világ egyik legnagyobb rockegyüttesének a történetében a problémák kerülnek leginkább előtérbe. (Másodsorban a technika, s csak aztán a zene.) 

Vagyis kérdés az, a Fielder által meglátott, érzékelt problémák valósak voltak-e, és tényleg ekkora balanszot jelentettek a Floyd sorsában, vagy csupán Fielder láttatja így az eseményeket. 

Kérdés, egy bármilyen művész, alkotó története miről is szól elsősorban: az emberről vagy a zenéről? Mert az ember sorsa, bemutatása óhatatlanul esetleges, sosem lehet tökéletesen komplex. Ezért jobb esetben anekdoták tarkítják, rosszabb esetben pletykák színezik a bemutatását. S kérdés, a közönségnek, bár követeli, de van-e joga az ismert emberek magánéletében turkálni? (Az már más kérdés, hogy mit nyer az egyszeri ember akár az anekdoták, akár a pletykák által az alkotás befogadását tekintve? Én mindig úgy véltem, bár érdekesek lehetnek az alkotóról szóló információk, magyarázhatják a mű megszületését és tartalmát egyaránt, ám ha az nem áll meg magában, akkor megette a fene az egészet. A Folyd-ra vetítve: voltaképpen felesleges bármilyen könyv: az együttes muzsikája simán megáll magában, és az önmagában megálló zenét hallgatva voltaképpen ki a fenét érdekel akár csak a tagok neve is? Nemhogy az egymáshoz való viszonya... 

Fielder nem teljesen így gondolkodott. Írt tehát egy roppant olvasmányos, érdekes, információgazdag könyvet a Pink Floyd-ról, amelyben kissé túlsúlyba kerülnek az emberi tényezők okozta konfliktusok. Amik nyilván szerves részét képezték az együttes történetének. Végülis: Behind the Wall.

Kronologikusan, kezdetektől meséli el a Pink Floyd történetét, ebben nincs hiba. Nem maradnak ki a lemezek sem, amikor a kronológiában odaér, beszél azokról is. persze. Még a borítók is szóba kerülnek. A dalszövegek csak nagyon átabotában. Nem maradnak említés nélkül a filmek sem, a Live in Pompei  és a The Wall. Mi több, még a szólólemezekről is szó van, még a diszkográfiába is bekerültek. Vagyis meglehetősen átfogó a spektrum, amit vizsgál.

S mondom, vizsgálja bőven azt is, milyen volt az együttesen belüli hangulat. Hogyan kellett az elviselhetetlenül hektikus és megbízhatatlan Syd Barrett-et mintegy a háta mögött kipakolni a Pink FLoyd-ból, hogy aztán soha vissza ne engedjék, de gyakorlatilag mindörökké tagnak tekintsék. S bőven beszél arról is, hogyan csapta szét az egoja és kétségtelen zsenialitása oltárán Roger Waters az együttest, hogy aztán igazán nagy sikert, de olyan giga nagyot, amit csak a Rolling Stones és a U2 überelt, csak The Wall-lal érjen el. (Ami, rendben van, kétségtelenül, egy dal, a Comfortably Numb kivételével mindenestül az ő gyereke, de azért mégis csak a Pink Floyd zenélte lemezre.) S szó van arról is, milyen elkeseredett küzdelem zajlott a Floyd nevéért Waters és Gilmour között, hogy aztán az utóbbi jöjjön ki győztesen, és Wright-tal, Mason-nel újra Pink Floyd néven kezdjenek zenélni és alkossanak meg még két és fél lemezt. (A The Endless River-t már nem tekinthetjük igazi Pink Floyd lemeznek, hiszen csak maradék felvételek hasznosítása az elhunyt Wright emlékére.) 

S ha finoman is, de bemutatja, az egyébként humánus és emberszerető Gilmour-nak egyszer és mindenkorra mennyire tele lett a faxsza az egykori zenésztárssal. Meg oda-vissza. Ha visszafelé nem is annyira érthető. 

S akkor kimondom: Fielder annyira rámegy a tagok egymással való konfliktusaira, hogy valahogy ez marad meg alapélménynek a könyvvel kapcsolatban. Meg az, hogy emiatt érdekes. S mégsem tekinthető intimpistaságnak ez a rámenés, mert Fielder nem érdektelen infókkal fáraszt, hanem elénk tárja a történések szomorú lényegét. Ami lényeg nélkül érthetetlen, csonka lenne a Pink Floyd története. Cserébe viszont nem ítélkezik, a problémás viselkedés mögött is az alkotókra és a művekre koncentrál. 

Vagyis mindent összevetve informatív, érdekes és korrekt a könyv. Az alcímét hagyjuk, nem is értem, miért és minek... „A teljes pszichedelikus történelem 1965-től napjainkig” Több sebből vérzik. A Pink Floyd úgy a Medle című lemezig volt pszichedelikus zenekar. Vagyis 1971-ig. A pszichedelikus zene nem merül ki a Pink Floyd hat éves ilyetén muzsikájában, rajtuk kívül természetesen voltak más hasonszöőrű zenekarok is. Az alcím tehát bombasztikus: hülyeségnek is az. De ez legyen a legnagyobb baj. 

Álomgyár, Budapest, 2021, 240 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635701384

8/10

2022 február dereka felé. Hétvége ismét. Vagyis korán keltem, írogatok, The Flower Kings-et hallgatok a meleg takaró alatt, kávét kortyolgatva, és némileg dühöngve, mert egy másik értékelést most élesítettem a Molyon, de formázás közben (kb. húsz perc) egyszer csak újra indult a gép. Szerintem én voltam a hibás, a ventilátort eltakarta a szőrős takaróm, hűtés nélkül túlmelegedhetett a procija. De enélkül is olyan érzésem van, soha nem érem utol magamat az olvasás-írás versenyben.