A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu volt.
A legelső mellbevágó zenei élményem progresszív rock volt. Nem tudtam, hogy amit hallok, az az. Azt sem tudtam, hogy ki szerezte a zenét, és ki játszik. Azért nem tudtam, mert ajándékba kaptam egy szalagos magnót (pedig már a kazettások idejét éltük), és mellé néhány szalagot. Az egyiken leltem ezt a zenét. Csak évek múlva tudtam meg, mi is van a szalagon: Rick Wakeman frappánsan rövid című lemeze, a The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table. Wakeman vezetett a Yes-hez, a Yes Vangelishez és a Genesishez. A magyar rockot eszmélésemtől fogva figyeltem.
Nem emlékszem, az East-tel hol és mikor találkoztam először, de valami olyasmi rémlik, hogy talán a Hajógyári szigeten, koncerten. És egyből szerelmes lettem a zenéjükbe. Az első két lemezüket sercegősre, lukasra hallgattam. De a későbbiek is rendre bekerültek az egyre sokasodó lemezek sorába.
Mindig sokféle zenét hallgattam, de ahogy öregszem egyre szűkül az érdeklődésem (igaz nem is hallgatok már annyit zenét, mint régen): egyre inkább a progrock marad a fókuszban.
Az [iLAND] pedig egy új, magyar progrock együttes. De ez nem egészen igaz. Az sem, hogy újak, mert már két évesek. Meg az sem, hogy új együttes lennének. Miközben de.
A mondat így is megfogalmazható: az [iLAND] egy régi együttes új néven. De ez sem igaz. Mert a régi együttesnek, az Eastnek csak három tagja van az [iLAND]-ben is.
Vagyis van itt egy hibrid zenekar, amely progrockot játszik. Bármit is jelentsen manapság ez a szó. Amivel egyébként az [iLAND] is promotálja magát: [iLAND] „a prog rockresszív zenei sziget”.
Már amennyiben a progrock szónak manapság van még értelme. Mert a műfaj a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején született. A művelői tágítani akarták a beat, a rock kereteit, kísérleteztek, új utakat kutattak. Manapság az útkeresés már nem annyira igaz. A progrocknak is lettek paneljei, bevett elemei, utánozható ikonjai. Akik sokszor maguk is a populárisabb irányba fordultak. Vagy lemezről lemezre hozzák a nagyon igényes önmagukat.
Manapság a progresszív szót simán felválthatná már az igényes kifejezés.
S igényes zenekarból, előadóból szerencsére rengeteg van mostanság is. Akkor is ha csak a progresszívnek nevezett muzsika igényes előadóira gondolok. S még akkor is, ha csak a magyar előadókra gondolok. Akik legutóbb egy fesztivált is rendeztek a Legenda Centerben, Moonhead progrock Fest címmel. S messze nem fedte le az irányzat teljességét az ott fellépők listája. A fesztiválról írtam itt, a blogomon is.
Az első [iLAND] nagylemez: A sziget
Amikor az első hírek megérkeztek az [iLAND] megalakulásáról, igen lelkes lettem. Elsősorban a tagok miatt. Takáts Tamás, Pálvögyi Géza és Dorozsmai Péter együtt zenéltek az East együttesben. Ám az East-től függetlenül is mindhárman oszlopos tagjai a magyar rocktörténetnek. Olyan együttesek neve kötődik hozzájuk, mint például a Karthago, a Takáts Tamás (Dirty) Blues Band, a Tátrai Band, a Skorpió, vagy a Korál.
Madarász Gábor (gitár, ének) és Kontor Tamás (basszusgitár, ének) neve nem annyira ismert, mint az előző három tagé, de aki kicsit figyel a magyar rockzenére, az mindkettejükével találkozhatott már. Az előbbi például Pierrot és Ákos kísérőzenésze volt, az utóbbi Ganxsta Zoleeval és a Roy & Ádám duóval dolgozott együtt, de nevét alapvetőn a Megasztár című műsorból ismerte meg a közönség.
Az általam hallott első daluk a De mégis élünk című nóta volt. A szövege nagyon tetszett, a zene csak félig győzött meg. Ha már az East a mérce, és progrock a műfaji meghatározás. Az Úton haza című dalról hasonló volt a véleményem. Több mint kellemes mindkettő, felépített, jól hangzik, még benne van az a plusz is, ami újrahallgatásra csábít. De a csettintős élvezet nem jött.
Majd megérkezett az első album is. Illetve egyből kettő. Egybecsomizva. Az első lemez az [iLAND] stúdiólemeze, vadiúj dalokkal. A második lemez koncertfelvétel: az [iLAND] East szerzeményeket játszik rajta. Nem szolgai másolatban, de ugyanazon minőségben.
Első lendületből írni akartam a lemezről. Aztán nem tettem. Nem vitt rá a lélek.
Pár hónap múlva olvastam néhány, erről szóló kritikát. Ha nem is mondott élesen ellen, de nem egyezett e véleményünk. Az anyag jó. Nagyon jó. Kiművelt zenei kútfők igényes, precíz alkotása. Nem kísérletezik (hacsak a Coda bevezető, Bartókos billentyűjátékát nem tekintjük annak; bár Bartók-anyagot csinált már a Panta Rhei és Török Ádám is), nem keres új utakat, de remekül kitűnik rajta a zenészek hangszeres tudása, kompozíciós készsége, zeneszeretete, meg minden hasonló szuperlatívusz.
Arról nem is beszélve, hogy a lemez koncept-album. Legalábbis az első és az utolsó téma összecsengése erre utal, régi jó progrock-szokás szerint.
Csak valahogy egész végig arra vártam, hogy beinduljon a muzsika. Ami a maga helyén tökéletes volt ugyan, de hogyan is mondjam, olyan lett mint egy végtelenített és beteljesületlen előjáték: minden pillanata gyönyörűség, minden apró váltás, változtatás új és új kéj. De nem jön el a beteljesülés pillanata.
Egyetlen tippem volt ennek elmaradására: az önfeledt, ereszd el a hajamat hiánya. Amiben a nyolcvanas évek East-je hatalmas volt. Legalábbis a harmadik, instrumentális albumig. De utána is voltak ilyen kompozícióik. A Takáts Tamásos időszakban is. De teljesen nem állt össze bennem, miért van hiányérzetem. Tegnap este, a MÜPá-ban rendezett [iLAND] koncerten, azt hiszem, megértettem. Az első tipp is igaznak tűnik.
[iLAND] koncert a MÜPÁ-ban
Nem adtam fel, egyáltalán nem mondtam le az [iLAND]-ről. Rá is cuppantam a MÜPÁ-s koncert hírére, és boldog voltam, hogy eljutunk rá.
Nem tudom, kell-e írnom a technikáról...? A MÜPA ilyen szempontból mindig minőségi volt, de ez el is várható egy olyan helytől, ahol lehúzás után a vécé önműködőn lemossa az ülőkét.
A színpad titkolózás nélküli, egyszerű volt, semmi fakszni, a látványt a fények biztosították, a színpadon a hangszereken és a zenészeken kívül mindössze a dob és a vokalisták emelvénye volt.
A kezdés szintén elvárhatón pontos. Fényképezni tilos!
Az [iLAND] a saját számaival, A sziget első két dalával kezdett. Őszinte, udvarias tapsokat kapott az együttes. Aztán jött a meglepetés. A lemezből kiindulva úgy gondoltam, hogy a szünet nélküli koncert két részből fog állni: az új lemez bemutatásából, majd az East-blokkból. Nem így volt. A harmadik nóta máris East-szám volt: David Bowie szeme. Utána a Zászlót bont a félelem. Majd A túlélők dala. Innentől a dalok sorrendjével kicsit fonalat veszítettem. Pedig ismertem az összeset.
Azért veszítettem fonalat, mert teljesen és tökéletesen pozitív értelemben elvesztem a koncert élvezetében. Már a David Bowie-nál elkezdődött, a Zászlót bont a félelemnél teljessé vált.
Azért vesztem, merültem teljesen a zenébe, mert egyfelől magával ragadott a koncepció. Aminek a mibenlétét szintén nehezen fogalmazom meg. A szigetség a túlélésről szól. Arról, hogy túlontúl erőszakos, veszélyes lett a világ, szinte már csak egy a túlélésre játszhatunk. Ahogy Takáts Tamás megfogalmazta, anno reménykedtek, hogy a dalaik aktualitása egyre csökkenni fog, de sajnos csak egyre nőtt.
Másfelől arról is szólt a koncepció, hogy vannak értékeink, a haza, a nemzet (Úton haza, De mégis élünk), a szerelem (A szerelem sivataga), a család (Párbaj), az ősök példája, sőt, Isten (Elrejtettél a szívedben). Ha az értékeink megvannak, meg lehet a sziget is, ahol érdemes élni.
Részben emiatt a koncepció miatt volt zseniális a műsor. De egy koncepció miatt, attól, hogy egyes dalszövegek e koncepciónak megfelelően vannak felfűzve a logikai láncra, még nem feltétlenül jó a muzsika. S itt következik az előadás sikerének a másik kulcsa.
Az [iLAND] szerzemények viszonylagos visszafogottságát a választott East-darabok lendülete remekül ellensúlyozta és kiegészítette. Sőt kiemelte az új szerzemények értékét is. Vagyis egyáltalán nem arról van szó, hogy a három egykori East-es tag a régi, sikeres kompozíciókkal akarja elmarketingezni az új, még viszonylag ismeretlen számokat. (Ha így lenne se vethetnénk a szemükre.)
Az utolsó előtti szám az instrumentális Party Is Over volt. Azt hallani kellene! Úgy, ahogyan akkor és ott szólt. Ezen a koncerten munkanélkülivé vált fotósom ekkor hevesen bólogatva kérdezte tőlem:
– Miért nem ezzel kezdték? Van olyan kütyüje Dorozsmainak, amit még nem ütött meg ebben a dalban?
Mert igen, a hosszú koncertszólók idejének régen vége, bármilyen hangszerről legyen szó, ez a dal, bár nem volt benne szólója, mégis a dobosé lett. Ahogyan a zenei vezető billentyűsnek is jutott egy remek szólórész, ha jól emlékszem, a Coda elején. Vastapsot is kapott érte.
S ha már szólók: sajnáltam, hogy Madarász Gábor és Kontor Tamás nem kaptak csak nyúlfarknyi szólólehetőséget. Ez akkor okozott hiányérzetet, amikor kicsit előtérbe kerültek. Kontor, hm, az első dalok valamelyikének az elején, Madarász pedig a De mégis élünk egyáltalán nem zavarón Gilmour-os szólójában. Mindkettőből igen jól esett volna több.
Ha már mindenki szóba került, nem hagyom ki az énekest sem. Takáts Tamás rockénekes. Érzékeny, finom hanggal. Ami hang az évek során jócskán mélyült. Volt olyan előadás, ahol nagyon nem tetszett, fáradt volt, beteg, nem tudom, de otthagytam a koncertet. Volt olyan, hogy közepesen teljesített. S volt, hogy több mint remekül. Például a legutóbbi Arénás Karthago bulin. Vagy a legutóbbi MÜPÁ-s [iLAND] koncerten. Mármint a március 30-án tartottra gondolok. Valószínűleg örök vitatéma marad a fotósom és köztem, hogy A szerelem sivatagát valóban egy oktávval mélyebben kellett-e volna énekelni, hogy hibátlanul emelni tudjon a téteken. Szerintem jó volt, ahogyan volt. Egy dolog tény: ha formában van, még mindig csuda jó hangja van, s nem kell a technika sem, hogy azzá legyen.
A méltányosság, az udvariasság és a tények teljessége végett: a két vokalista, Hegedűs Bori és Fehér Lili remekül teljesített. Az utóbbi némi szólószerephez is jutott A szerelem sivatagában. és pompásan szólt az ő része is.
*
– Szerinted mikor lesz olyan, hogy nem ülős koncertet rendeznek? – kérdezte az átmeneti munkanélküli fotósom.
– Nem voltunk még [iLAND] koncerten.
– Jó, tudod, a Zichy-kastélyosra gondolok!
– Az East volt.
Legyintés.
– Ugyanaz! Jó lenne már egyszer állva hallgatni őket, nem ülöm szét a fenekemet, és lehetne mozogni is a zenére.
Halkul a taps, Takáts Tamás még egyszer bemutatná a zenekart, de rajta kívül már mindenki lement a színpadról. Kicsit szerencsétlenül elárvulva azért még felsorolja a tagok névsorát, majd végleg, integetve, szavakkal is elbúcsúzik. Kiürül a színpad, s közben már felgyúltak a fények is. Egy indulás előtti szivarka a főbejárat előtt, a garázsba vezető lift keresése, Füstit, a kis Yarisunkat tudjuk, hová tettük le, a vizes garázsbetonon eggyel menve is csikorgó gumik tömkelege, kocsisor a kijárat felé, de haladós, híd, rakpart, én meg hol magamban, hol félhangosan az Elrejtettél a szívedbent dúdolom. Éppen a budai rakpartra fordulunk le, amikor:
– Te is ezt? – néz rám a mai estén munkanélkülim. – Betehetem az '56–ot?
Meghallgattuk. Én meg hol magamban, hol ténylegesen két napja [iLAND]-et és East-et hallgatok.
