A cikk eredetileg a koncert.hu weboldalán jelent meg.
A két cikk között vannak eltérések, különösen az utolsó alcím alatt.
Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)
Huszonöt év múlt el úgy, hogy a Hooligans neve hallatán ha nem is borzongtam meg a viszolygástól, de elöntött az idegenkedéssel vegyített totális közöny. A Királylánytól viszont mindig legalább annyira menekültem mint mondjuk a Szóljon hangosan az énektől. Egyszerűen a hideg ráz tőle. Még soha nem elemeztem ki, miért. De általa a Hooligans-ről sommásan a nyálas rocknak álcázott semmitmondás jutott eszembe.
Aztán 2021-ben megjelent a Zártosztály című lemezük. Amit nem tudom hányszor hallgattam már végig. Általában az elejétől a végéig. Mert nincsen rajta töltelék szám. Úgy jó, ahogy van. Már nem mondok ezzel újdonságot, több kritika is megjelent már róla. Mi több én is írtam már Hooligans koncertről, és annak kapcsán a lemezről. (Mondjuk ha a linkelt cikket elolvasod, voltaképpen elolvastad ezt is. Ebben lesz egy hatalmas adag dohogás: sajnos nagyjából ez lesz csak a plusz ahhoz képest. :-( )
Most, amikor az együttes tegnap esti nagykoncertjéről írok, ez a lemez szól a fülemben. Így legalább hallom a zenét,értem a szöveget. Ami miatt tegnap útra keltünk az Aténába.
Már nagyon vártam ezt a koncertet. Számomra kétféle zene létezik. Na, jó három. Az egyik a pompásan énekelhető, tombolós, ugrálós, táncolós, a másik az odafigyelős, elmélyülős. A harmadik, ami nem érdekel.
A kettő között nem minőségi, hanem felhasználási különbség van. Nem vagyok az az ereszd el a hajamat-típus (nincs is hajam!), amikor tombolok, akkor is észnél vagyok, ezért minőség nélkül kikapcsolni sem tudok. Tegnap kikapcsolni akartam. Biztosra mentem. Azt hittem.
Hát nem...
A LÁTVÁNY
Az Aréna minden együttes, előadó számára az év legnagyobb koncertjét jelenti. Nyilván. A hely mérete meghatározza színpad nagyságát és a látvány, a show minőségét. Mivel hetente akár több, akár nemzetközi sztár is fellép itt, látványban mindenkinek oda kell tennie magát. Az Aréna egyfajta minőséget garantál.
S mivel garantál, sommásan azt mondhatom, hogy a koncert teljesen rendben volt, bár nem a csúcs a kategória. A csúcsot mondjuk a Kiss és a Rammstein jelenti. Ami ez alatt van, az csak rendben levő lehet.
Nem vagyok látvány-fan. Mondtam már többször: életem egyik legélvezetesebb koncertje egy Garay téri pincében látott, hallott Mandrake Moon nevű zenekar előadása volt. A látvány néhány permanensen ugyanazzal a fénnyel világító hatvanas izzó volt. S a francnak sem hiányzott más, mert olyan zene szólt! De túl nagy faxnit mondjuk Nick Mason sem csinált a látványból a Budapest Parkos koncertjén. S ott sem hiányzott igazából semmi. Mert zene az bizony volt.
Ezentúl minden pénz és kreativitás kérdése.
Tegnap este a Hooligans látványilag kitett magáért. Nem volt semmi kiemelkedő extra, viszont minden teljesen a helyén volt, a szemünk megkapta, amire vágyhatott: fények, füst, láng, szerpentin, konfetti, kivetítés, a zenészek éltek a színpadon. Szóval teljesen rendben volt minden. Szó nem érheti a ház elejét.
Csak azt nem értem, hogy mit keresett a színpad hátsó falán az állványzat, minek volt rajta közlekedő is, ha egyszer sem mászott fel rá senki, és nem produkálta onnan magát!
A SETLIST
Hát, aham... Ha az együttes szóba kerül, nyilván a stílusváltás a leghálásabb téma. Koncerten persze hoznak mindent. A régi, nagy (vagyis számomra közömbös vagy hallgathatatlan) dalaik elmaradhatatlanok, hiszen a régi rajongótábor ezeket követeli, nekik ez a Hooligans. Nekik a Zártosztály túl kemény. Bár még viszi őket a rajongó lendület. Akik viszont a Zártosztály miatt jelentek meg, azok meg a régi számok alatt unatkoznak. Ahogy láttam, tegnap este a koncerten. Érdekes volt: mintha két közönség lett volna egy koncerten. Ki erre, ki arra a muzsikára indult be. De mozgás mindig volt. :-D
A setlistre ugyanez volt jellemző. Nem nehéz belátni, hogy a Királylány (Bleee...) és a Paradicsom nem egy súlycsoport mondjuk az Elindul a lejtő-vel. Jellemzően nem egy a két stílus célközönsége sem. Érdekes kettősségbe mászott bele az együttes. Egy Hooligans koncert tipikusan kettő az egyben szolgáltatás, a zene és a szöveg erőteljes kétfélesége miatt.
Tudomásul veszem. Mást nem tehetek. Mondjuk ha majd megjelent a harmadik Zártosztály minőségű lemezük, szívesen elmennék egy kizárólag döngölős koncertjükre.
Apropó. A koncerten eljátszották a három új számukat a Fekete szivárványt, a Körforgást és az Egy álom közepént. Van remény, úgy fest, szerencsére tartják az irányt!
Nem tudom megállni, hogy el ne mondjam: az „Egy álom közepén” haláldal. Egy asszony haláláról szól. Arról, hogy a férje legszívesebben mellé feküdne, vele halna. A klip alatt van egy hozzászólás. Amikor olvastam, megállt bennem az ütő. Az írója elmondta, hogy két hete halt meg a felesége. Harmincnégy éves volt a hölgy...
Addig minkét tábor tudomásul veszi,hogy ez is, az is a Hooligans, és mindkét csapatnak lesz, amikor kiesik a koncertből.
A ZENÉSZEK
Hogy is mondjam: a Hooligans nem annyira a nagy egyéni virgákról, a virtuozitásról szól. Sokkal inkább az összhatás hangulatáról. Bármelyik típusú Hooligansről is van szó. Ami egyáltalán nem az egyes zenészeket minősíti. Mindenki remekül teszi a dolgát, semmi aztakurva-ézés nincsen, egyszerűen csak remekül a helyén szól az egész. Igen, még a Királylányi-típusú vackokban is. Hogyan is mondjam, hogy ne fikázás legyen belőle: egyik sem önmagában kiemelkedő zenész. Nem az egyéni zenészteljesítmények a dominánsak, hanem ahogyan az egész összeáll és a végén Hooligans lesz belőle. De a Zártosztály óta az bizony hozza a fent említett elismerő bólintást.
A tegnap esti koncerten mindenki tette a maga dolgát, ütött, pengetett, énekelt, billentyült, belakta a színpadot, ment a show, rendben volt minden.
Csak a lényeg hibádzott, de az piszkosul! Ha nem is a Hooligans tehetett róla.
FEKETELEVES. DE NAGYON FEKETE!
A hangzás. Sajnos mondhatnám, mi más? Sajnos egyre több esetben futunk bele hallgathatatlan koncertekbe. Ilyen volt az utóbbi időben a Def Leppard–Mötleyy Crüe az MVM Domban, vagy legutóbb itt, az Arénában a Black Veil Bride–Halestorm–Mothica gyalázatos megszólalása.
Olvastam egy hangmérnökkel készült interjút (kerestem most, de nem találtam): magyarázta, hogy miért marha nehéz ezeket az új, lencse alakú stadonokat behangosítani. Írtam már erről. Azt is leírtam, hogy engem, a közönséget, rohadtul nem érdekelnek a technikai problémák. Nem az én gondom. Oldja meg, akinek a feladata. Én az időmet és a rosszabb esetben a pénzemet (mert azért egyre inkább a csillagos ég a jegyek ára) adom, azzal járulok hozzá a koncerthez. (Konkrétan én és a fotósom azzal, hogy írunk róla, fényképeket készítünk, és felpakoljuk, pakoltatjuk a netre.)
Tegnap este már a legelső számnál zúdult a fekete leves. De akkor még reménykedtem. Aztán lassan elmúlt minden reményem. Már tényleg azt hittem, velem van a baj, az én fülemmel történt valami, de aztán néztem Szerelmetesfeleségtársam-fotósomat is. Ő sem élvezte amit hallott. Azt meg pláne nem, amit nem hallott.
Mert egy káosz volt a hangzás. Ezúttal a magas hangok javára túltolva. De valami olyan torz katyvarék lett belőle, hogy a koncert felénél fontolgattam a távozást, egyszerűen elfáradtam a zaj fülelésébe. SzFT beszélt le a távozásról, mondta, hogy azért, ha már itt vagyunk, nézzük végig.
Miután küzdőteres jegyünk volt, próbálkoztunk a földrajzi pozíció váltásával, hiszen az már kiderült, hogy ezekben a koncertekre alkalmatlan hodályokban nem mindegy hol vagy, honnan hallgatod ha van mit. A helyváltoztatás semmit sem ért: a küzdőtér minden pontjáról szarul szólt az egész. De nagyon szarul!
Most az képzeld el, hogy többször fel sem ismertük az általunk ismert dalokat.
– A kedvenced! – üvöltöttem SzFT fülébe az utolsó harmadban, miután vagy húsz másodperc lement Az új idegméreg című dalból.
SzFT csodálkozva nézett rám:
– Ez az? – jobban fülelt: – Ja, tényleg, az!
Utólag mondta:
– Én a Szentlélek téren hallottam először. Addig nem. Ott tetszett meg a szövege. Amiből itt egy-két szót értettem.
Azoknak a fülelése pedig, amiket nem ismertünk, szinte lehetetlenné vált. A szöveg kivehetetlen volt, a basszusgitár eltűnt (pechére a Késmárki Zsolt helyére lépett Romanek Gergőnek), a szólógitár, ha éppen nem szólózott, beleveszett a katyvaszba. Még a dob volt a legkivehetőbb.
Nem csak SzFT fogta be néha a fülét. Ezt ő konstatálta, mert ő is hitte azt, hogy vele, az ő fülével van baj.
SzFT a koncert végén nem bírt magával, odament a keverőpulthoz, hogy megkérdezze a srácokat, mi volt ez a fos, amit hallgatnunk kellett. Persze nem így kérdezte. Nagyvonalúan elhajtották őt, mondván, hogy nem tudják, mitől volt rossz a hang. Ez volt a magyarázat. :-O
Nem is tudom, mondjak-e még erről valamit... Tegnap merült fel bennem első alkalommal, hogy abbahagyom a stadionkoncertek látogatását. Minek időt pazarolni rájuk, ha kétesélyes, hogy hallom-e a zenét, ami miatt odamegyek? S mit írjak az ilyen koncertekről? Azt, hogy látványos volt, de egyébként tök felesleges két óra egy koncert zene nélkül?
Csak zárójelben a MVM-hez és az Arénához:
- úgy fest, ha a küzdőtér közepén van a színpad (Roger Waters, Presser Gábor), akkor nincsen baj a hanggal. Igaz, találtunk példát az Arénában arra is, hogy ott volt a színpad, ahol tegnap, és mégis teljesen rendben volt minden a hanggal. A csuda érti és tudja ezt! Viszont rohadtul bosszantó.
- utólag ugrott be, hogy amíg a színpad előtt vártunk a Hooligans-re, gépzene szólt. Konkrlétan az AC/DC Back In Black.je és T.N:T-je üvöltött nekünk. Abszolút tisztán. Vagyis nem az akusztikával volt baj...
1986-ban, amikor is a technika marhára nem ott tartott, ahol manapság, a régi, leégett BS-ben volt egy Dire Straits-koncert. Emlékszem, hogy nem csupán a csodálatos zene miatt esett le az állam, hanem attól is, ahogyan az a zene megszólalt. Mert az akkori lehetőségek között is elérték, hogy a például a záró, instrumentális Going Home-ban kihalljam még a kézi csörgőt is. Azóta eltelt harminchét év. (Azt a pepita mindenit!) S mára, amikor víz után kutatunk a Marson, a technológia meg van már minden ember egyéni ellenőrzésére, élvezhetetlenné lett egy-egy koncert hangzása...
Már a hedonizmus sem lehet a régi!
