A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu, ahol a szerkesztő olyan címet adott neki, hogy hatásárá megváltoztattam az én itt szereplőmet is.
Fotó: Mohácsiné Palásti Márta – martassist.hu
Ilyet még nem tettem, de nem mentegőztve mentegetőzöm. Így ennek a bejegyzésnek két bevezetője lett.
A cikkemet tegnap, egy nappal a koncertet követőn írtam, a napi munkám befejezése után. Mielőtt megírom a magamét, nem szoktam más írásokat olvasni az adott témáról.
Egyénként olyan nagyon sokat nem is szoktammilyeneket találni egy-két nappal a koncert után. Most éppen ellenkezőleg, sorra születnek a vélemények a neten. S igen ellentmondásos vélemények. Mind ami a fellépő zenekarok teljesítményét illeti, mind ami a hangosítást illeti.
Az előbbi ízlés kérdése. Nekem az a véleményem, amit alább olvashatsz. Másnak más. Én ezt még méltányolom is.
Amivel nem tudok mit kezdeni, az a hangosítás értékelésének az elképesztő eltérése.
A Lángoló koncertről szóló linkjét tartalmazó Facebook bejegyzés alatt elképesztő beszélgetés bontakozott ki. Azért elképesztő, mert velünk ellentétben volt, aki azt mondta, a Def Leppard cédé hangzást produkált. Miközben a melletünk ülő pár a koncert háromnegyede után már nem ült mellettünk, és Szerelmetesfeleségfotóstársam hallotta, hogy igen ingerülten beszéltek a zene minőségéről.
S most kapaszkodj meg: aki cédé hangzásúnak mondta a Def Leppard zenéjét, ugyanabban a szektorban ült, ahol mi! Abban a szektorban, ahol nekünk fájt és csöngött a fülünk, és alig tudtuk a hangszereket szétválogatni a kakofóniában. S mindneki a Mütley Crüe megszólalásának a minőségét gyalázta, miközben nekünk azzal már nem volt bajunk.
Van aki ezt érti?
(Nem, nem vagyunk hajlandók a hallókészülékünk cseréjére, hiszen annyira megszoktuk már! :-D )
Nem vagyok rá büszke, de bármennyire szeretem a rockzenét, bármennyit hallgatom is, bármennyit olvasok is róla (ez a kevesebb) hatalmas fehér foltjaim vannak a történetében. Illetve inkább azt mondom, vannak benne szürke pöttyök. Persze az is igaz, akkora információmennyiségről beszélünk, annyi irányzatról, előadóról, hogy ember nincsen, aki mindennel tisztában lehet.
A múlt elején egy magyar progrock-gitárossal ültem egy óbudai sörözőben, négy órát beszélgettünk, s legnagyobb meglepetésemre tudtam neki újat mondani. Mármint zenével, előadóval progrockkal kapcsolatban. Neki ez tök közömbös volt, mármint, hogy én a botcsinálta blogger mondok neki a zenésznek újat, én meg tátottam a számat. Ő legyintett: „Szerinted van bárkinek is annyi ideje, hogy teljesen képben legyen?”
Tulajdonképpen sem a Def Leppard-ot, sem a Mötley Crüe-t nem ismertem ideáig. El tudtam mindkettőt helyezni a palettán, de tulajdonképpen soha nem hallgattam őket célirányosan. A Def Leppard zenéje tegnapig közelebb állt hozzám. Még csak nem is a bandák botrányai miatt, abban a Mötley Crüe szinte verhetetlen, sokkal inkább a zenéjük miatt nem nyílt még bennem különösebb érdeklődés irántuk. Pedig tudnám sorolni, ki mindenki helyett tehettem volna be az ő muzsikájukat.
S elmentünk a két zenekar közös koncertjére, a világturné budapesti állomására, az MVM Dome-ba.
Ja, Szerelmetesfeleségtársamnak segédfogalma sem volt egyik zenekarról sem. Hát, lett. Ő annyira nem örül ennek. :-D
A koncert kezdete előtt elszívtunk egy-egy, a helyi tapasztalatok (sorhossz, árérték-arány) miatt magunkkal hozott sört a Dome bejárata előtt. Ott kérdezte meg tőlünk egy fiatal hölgyemény, ahogy ücsörögtünk a kőpadon és felváltva kortyolgattuk az italt és a dohányfüstöt.
– Bocsi, ti melyik koncertre jöttetek?
Nem értettük a kérdést. Most sem értem. SzFT kicsit kisegítős választ adott neki.
– Mindkettőre, Def Leppard és Mötley Crüe lesz ma.
A lány elmosolyodott.
– Azt tudom, csak a barátnőm... – és itt jött valami zavaros indok, miért tette fel a kérdést. Az okot ugyan nem, de azt viszont megtudtuk, hogy lesz magyar előzenekar is a két nagy banda előtt. Az Abaházi Rt. Tűnődve forgattam a szemem. A lány elértve a tanácstalanságomat kisegített:
– A Sing Sing!
– Aham, csakugyan, köszönöm!
*
Mivel három-négy óra zene várt ránk, szégyen-bánom, de a magyar bemelegítőkbe csak belehallgattunk. Mint a belehallgatásból kiderült, a turné menedzsere több zenekarból választotta ki őket. Minden helyszínen választanak egy helyi zenekart. Éppen ezért az Abaházi Rt. nagyon-nagyon örült a meghívásnak, de be is volt szarva rendesen. Ezt nem én mondom, hanem a színpadról tudtuk meg. Azt is, hogy a koncertjük után fél óra a színpad átszerelése a Def Leppardra. Ami szintén újdonság volt, mert nekem fixa ideám volt, hogy a DL a fő fellépő.
A két zenekar állítólag pénzfeldobással döntötte el a fellépés sorrendjét. Akár el is hinném, hihetném. Viszont ha a pénzfeldobós-sztori valós, nem tudom mi lett volna a turné állomásain, amelyeken a Mötley Crüe minden estén lejátssza a fő zenekart, és a showja is lemossa a másik bandáét...?
DEF LEPPARD
A Def Leppard a Mötley Crüe-hoz képest egyrészt jó fiuk társasága. Ez abból is látszik, hogy amikor a dobos bal karja egy balesetben leszakadt, nem új embert kerestek a helyére, hanem megvárták a rehabilitációja eredményét, és amíg speciális eszközökkel megtanul újra dobolni. Félkarú dobos, gondolj bele!
Másrészt a dalaik is konszolidáltabbak mint a Mötley Crüe-é. Ők még brahiból sem kacérkodtak egy jó sátánistáskodással. Ezzel együtt amit játszanak, rock and roll. S mára ők is rocknagypapák a maguk hatvan körüli évszámaival.
Az estén játszott setlist simán egy best of lemez hanganyaga. A Def Leppard játszott olyan dal, amit még SzFT is ismert: a Bringin' On the Heartbreak-ről van szó. („Pépessé játszották a rádiók” – mondta.) Az új, tavaly megjelent, Diamond Star Halos című lemezükről mindössze egy dalt muzsikáltak el (This Guitar). Vagyis a közös turné egyértelműen nem a lemez promója.
Majdnem minden a helyén volt: a dalok, a zenészek, az ének, a látvány. Nem kóstolgatott a muzikális orgazmus, de roppantul élveztem, amit láttam, és amit kihallottam...
Nos, igen... Először azt hittem velem van a baj. Aztán megkérdeztem SzFT, ő hogyan hall mit? Elhúzta a száját. Egyáltalán nincsen vájtfülem. Ha SzFT a nyitott ablaknál ülve rám mosolyog, hogy hallom-e őket, hát, nem, nem hallom a pacsirtákat. Csak ha a közelemben zenélnek. A magas hangokkal van bajom. Illetve nincsen velük bajom, csak azok bizonyos frekvenciákon enm találnak meg. De nem erről volt szó. Lazítsunk előbb néhány koncertfotóval!
Talán átadnak valamit a képek a hangulatból, s abból, hogy volt itt mindent a szemnek. Legalábbis akkor még így gondoltam, mert fogalmam sem volt, mit hozott magával a Mütley Crüe.
Nos, akkor a feketeleves következik.
Ott, ahol ültünk, mocsok torz volt az egész. Koncert után csöngött a fülem, pedig ilyet utoljára a nyolcvanas években tett, amikor is, ugye, egészen más technikai körülmények voltak. SzFT-é nem csöngött: fájt. Rick Allen dobszólója adta ki leginkább, hogy a baj a dob hangosításával van. Egyszerűen élvezhetetlen volt. Mintha itthoni a galiskakeverő műanyag tál alján nyomta a nagyérdeműnek, csakhogy full hangerővel.
Németh Dániel koncertbeszámolójából azonban kiderül, hogy nem volt általános a bánatosam szaros a hangzás. Ahol ő ült onnan csodálatosan tisztán szólt minden. Azért ne tudom megállni a kérdést: mivel a belépők ugyancsak borsosok a Dome-ba, aki rossz helyre vált jegyet, azzal mi történik? Így járt?
Két dolog még a hangosításról. Az egyik, hogy SzFT egy két szám közötti viszonylagos csendben odaszólt nekem, a fejével a mellette ülőkre mutatva:
– Nekik sem jó, amit hallanak.
A másik, hogy bár az eleje még nem, de a második-harmadik számtól a Mötley Crüe koncertjén már nem volt baj, minden hangszert hallani lehetett, az éneket néha ugyan kicsit elnyomta a veszett döngölés, de alapvetőn minden rendben lett.
Nem tudom, ilyenkor kinek a feladta belőni, hogy az adott helyszín minden pontján ugyanúgy szól-e cucc? Vélem, nem a Dome-é. Utólag persze már mindegy. Az élmény egy fontos része ment a kukába emiatt. Nagyon nagy kár érte!
MÖTLEY CRÜE
A két koncert közötti pauzában eldöntöttem: mivel előzetes ismereteim szerint a Mötley Crüe-t nem kedvelem annyira, két-három szám, meglesz a benyomásom, tudok már róla írni, mehetünk haza. Ezt a fülgyilkosságot három órán keresztül viselni nem vagyok elég mazochista. S nem akartam kiszúrni édeskedvesemmel sem.
Aztán mégis kiszúrtam vele, alaposan. A koncert legvégéig maradnia kellett. Nem belső kényszerből, hanem miattam. Illetve a Mötley Crüe showja miatt.
Szerintem én eddig rossz lemezeket hallgattam, vagy mi a franc... Nem értem. Már az első két szám a székembe szegezett, kezem-lábam járt: Wild Side, Shout At the Devil.
A színpadkép megakasztott egy picit: a fordított keresztek számomra mindig vagy rosszat, vagy provokációt jelentenek. Poénnak képtelen vagyok felfogni őket.
A konvertita C. S. Lewis írta a zseniális kis könyvecskéjében, a Csűr-csavar leveleiben, amiben az öreg ördög tanítja a fiatalt, miképpen kell behálóznia az embereket, hogy ha nem baj ha az emberek hisznek Istenben, sokkal fontosabb, hogy Sátánban ne higgyenek.
Aztán megjelent a színpadon két kevésbé felöltözött hölgy. Ők voltak a vokalisták. Soha rosszabb vokalista-látványt! Így tán az sem gázos ha a hangjuk annyira nincsen a topon. Egyébként szedjék össze nagyon magukat. A hölgyek ugyanis nem csupán a hangjukat mutogatták.
– Már vártam, hogy teljesen levetkőznek... – jegyezte meg SzFT. – Mondjuk sokkal szebb látvány voltak mint az énekes pasi.
– Nana, kedvesem, nana! Kezdesz ugyancsak polkorrekt lenni! Az, hogy nekem tetszett a fenekük...
– Nagyon helytelen, neked az én fenekem tetszen!
– Is! Az is nagyon tetszik. De ha egyszer így az arcomba tolják.
– Szeretnéd?
Kezdtünk alkalmazkodni a színpad szellemiségéhez. SzFT-n minden ruhája rajta volt mindvégig, az alkalmazkodásunk szigorúan verbális maradt.
Szóval kezdem a zenével. Amit, ugye, annyira nem kedveltem mint a Def Leppardot. Aztán azt vettem észre, hogy jó a show, pazar a látvány, de marhára tetszik ez fucking r' n' n. Hogy stílusos legyek. Egyébként a Mötley Crüe dalrendje is simán megfelelt egy válogatás-listának.
Nem a fenomenális hangszertudás, nem falrengető és tiszta ének szögezett a székembe. A hangulat, az élet, az energia, ami Niagara-bőséggel áradt dalokból, na az! Hol volt eddig a fülem?
Hát mondjuk John 5 szólója alatt ugyancsak ott. A konvert után a kocsink felé ballagva SzFT mondta is:
– Na, az, az... Az a szóló már majdnem komolyzene volt!
Csak mellékesen jegyzem meg, hogy hasonlóan remekül szóló döngölés nem régen is levett a lábamról, csak akkor nagyon nem a Mötley Crüe követte el.
Mit gondolsz, lazítsunk néhány kép erejéig? Nem bánom, úgyis a látványról lesz szó!
Úgy gondolom, egyértelmű a képekből, hogy a látvány fergetegesen alápakolt a zenének. Néha olyan érzésem volt, hogy valami rockzenei színházi előadáson vagyok. Ezt nem a zenészek, hanem a színpadkép, a vetítések, a fények hitették el velem. S rendre az történt, hogy amikor már azt hittem nem képesek újat hozzátenni az eddigiekhez, hát újra ás újra csak keresgéltem az államat. Nem vagyok nagyon lelkendezős állatfajta, tehát úgy olvasd amit írok neked!
Aztán egyszercsak egy hosszan elnyújtott számbefejezés jelezte, hogy ez lesz a csősrácok. S úgy lőn. Villany felgyúl, integetés, kimenetel, s közben már szól a gépzene. Esélye sincsen a visszavisszavisszának.
Véget ért a show. Hú, de jó, hogy ott lehettünk! Ööö... Nekem hú, de jó! Szegény SzFT... Hátha még megtér!
![[iLAND] – MÜPA, 2023. március 30.](https://m.blog.hu/mo/mohabacsizenethallgat/image/.external/.thumbs/d5e74b69721c936544b43afd949a172b_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)