A bejegyzés eredetileg a -n jelent meg   Fotó és videó: MarAssist  

Múlik az idő: a Special Providence húszéves lett az idén.

DE KIK AZOK A SPECIAL PROVIDENCE?

Viszont van olyan sejtésem, hogy ha megkérdezed az ismerőseidet,(hasra ütés) húszból ha egy hallott egyáltalán róluk. Nem azért, mert kismiska-zenekar. Hajjaj, de mennyire nem az! Sokkal inkább azért, mert kis hazánkban az ilyesfajta muzsikára kis érdeklődés van.* 

Nem úgy a nagyvilágban. A SP gyakorlatilag ismertebb a határainkon túl mint itthon. Olyan előadókkal turnéztak együtt mint a Dream Theater, a Spock’s Beard, a Pain of Salvation, Steve Hackett, a Haken, a Beardfish. A koncert promószövege ezt állítja: „fellépői voltak számtalan neves külföldi fesztiválnak és bekerültek az európai progresszív szcéna körforgásába, koncerteztek Japánban, USA-ban és Dél-Amerikában is”

* Mondom ezt úgy, hogy az A38-on majdnem teljesen tele volt a terem a SP koncertjén. De sorolhatnám, kikén nem telik meg nem hogy az A38, de kisebb helyek sem.. Van szerencsére ebben a műfajban pár olyan előadó, akire nagyobb helyszínek is teltházasak (Solaris, iLand), de ez ők a kivételek, a műfaj egészét tekintve ez jobbára ez nem így van. S a közönség létszáma persze egyáltalánnem egyenes arányos a zene minőségével. (Nem mondom el újra, hogy a pandémia előtti Fezenen a Dream Theater koncertjének a végén elmentünk meginni egy sört: a sörpultok a másik színpad előtt voltak, ahol éppen Majka-koncert volt. S a Majka-koncert nézőlétszáma csak egy kicsit volt magasabb mint a Dream Theateré.)

Kezdem az alapoktól. A Special Providence progresszív rock együttes. Ha akarom. Ha máshogyan akarom, progressszív metál. De ha megint máshogyan akarom, jazzrock. Vagy csak simán jazz. Vagy jazz-funky. Vagy fúziós zene.

A csuda tudja. A sikerüket minden bizonnyal ennek is köszönhetik. Mármint a kategóriák plasztikusságának, haználhatatlanságának velük kapcsolatban. Mert a muzsika, amit játszanak mindez és egyik sem. Aham, a tulajdonképpeni, leginkábbvaló definíció a zenéjükre ez: ZENE. Pont.

A stílusok, amiket felsoroltam a mankók, hogy úgy nagyjából be tudd lőni, miről is lehet ha, a SP-ről van szó. 

AZ ELŐZENEKARBÓL SOKAT NEM HALLOTTUNK 

Az előzenekarra való odaérés miatt annyira nem törtük magunkat. Mert belehallgattunk több számukba. Olvastam a zenéik alatti kommenteket. Többnyire csuda lelkesek voltak. Amikor több számba is belehallgattunk, mi egyáltalán nem lettünk azok. Megállapítottuk, hogy ez sem nagyjából, sem egészében nem a mi zenénk. A rend kedvéért a zenekar neve: Rivers Ablaze. 

Bevallom, a magam részéről csak nagyon gyenge összekötő kapcsot találtam a két zenekar között, így csak nagyon halvány sejtésem van, mi indokolhatta az egymás után való fellépésüket. Marhára nem egy írányzat a kettő, így a hallgatóságuk közös halmaza nem vélem, hogy számottevő. 

S ez semmiképpen sem értékítélet a Rivers Ablaze zenéje felett. 

A KONCERT JUBILEUMI VOLT

Ahogy a koncert invitálók is jelezték: idén húsz éves a Special Providence. A húsz év alatt öt stúdióalbumot és egy élő lemezt jelentettek meg. Meg egy kétszámos dvd-t. Hagynak időt a zenéik megérésére, nem kapkodják el a felvételeiket. Itt meg tudod nézni, mi kötődik a nevükhöz. 

Ha nem mondtam volna: a SP instrumentális zenét játszik. Ének nélkülit. El is gondolkodtam koncert közben, hogy van valami átok a magyar, instrumentális progrock zenekarokon, mert az SP, amiképpen a Solaris, fényévenként ad ki lemezt és kábé ugyanolyan sűrűn koncertezik. Hogy a csuda vigye el! 

És akkor most kell jönnie az érdemi résznek, amikor nem a körülményekről, hanem a zenéről írok. De a zenéről írni nagyjából lehetetlen. Amiképpen a testi szerelemről is. Mindkettőt érezni, átélni kell, minden más csak megközelíteni tud. 

Eszembe jutottak dolgok, amikkel még tudom húzni, hogy az igazán érdemi résznek nekiveselkedjek. Például egy tévéinterjú, amit még a koncert előtt adott a dobos-zenekarvezető és az ex-billentyűs. 

Meg az jutott még eszembe, hogy elmondjam, ez egyfajta életmű koncert volt. Mert a zenekar összetétele nem volt állandó a színpadon.

A zenészek kronológikusan mentek végig az évek során megjelent albumok legjobb kompozícióin, és a színpadon állok személye mindig megfelelt az adott albumon zenélő muzsikusokénak. Merthogy mindenki meg lett hívva, aki valamikor is játszott a Special Providence-ben.

Kivéve, aki nem. Mert bár Ádám az interjúban mintegy mellékesen, név nélkül megemlítette, hogy volt egy szerencsétlen tagcseréjük is, rövid, átmeneti állapotban, de tény, ami való: Alek Darson nem volt a színpadon. (Aki egyébként, most hallgatom, nem játszik rosszféle muzsikát.)

Így a koncert gyakorlatilag három etapban zajlott.

AZ ELSŐ ETAP

A SP zenéje az idő teltével változott. Az első lemez erőteljesen jazzes hangulatú volt. 

Eszembe is jutott, hogy tulajdonképpen olyasféle muzsika ez, mint amikor a nyolcvanas években összeálltak az akkori nagynevű jazzisták (Dés László, Másik János, Tóth Tamás, Szende Gábor) és rockisták (Lerch István, Karácsony János, Solti János, Tátrai Tibor) és alakítottak egy alkalmi formációt, Supergroup néven Mondjuk sokat nem gondolkodtak, hogyan hívják az együttest... 

Na, jó, jazzrock-os. Fúvosok nélkül. (Szerelmetesfeleségtársam szóvá is tette, hogy neki jobban tetszett volna, ha nem szintivel csalnak elő fúvós hangokat, hanem élő fúvósokkal.) Az első etap zenészei Markó Ádám, Kertész Márton, Bata István és Cséry Zoltán voltak. 

Ebben az etapban az első három lemez anyagából válogatott az együttes. Az én ízlésemnek ez a muzsika felelt meg leginkább. A finomságai, a játékossága és az összetettsége miatt. Külön élmény volt a dobos és a billentyűs össze-összenézős, -nevetős összjátéka. Szemmel láthatón szerettek egymással muzsikálni. S azt meg olyan kis jó volt nézni. Is. Hallgatni meg még inkább.  

Ez a felállás két lemezt rögzített: a 2007-es Space Café-t és a 2008-es Labyrinth-ot. 

A MÁSODIK ETAP

A basszusgitárnál Bata Jánost Fehérvári Attila váltotta. A többiek maradtak. Ez a felállás rögzítette a 2011-es Soul Alert című albumot. A muzsika valamelyest keményedett, Fehérvári egészen más stílusban basszerozik mint ahogy Bata, de az SP zenéjének mindkettő nagyon jól áll. Tény, hogy Fehérvári kommunikatívabb a közönséggel, nagyobb showman. A játéka feszesebb, ritmusosabb, míg Bata dallamosabb, bonyolultabb. Kinek a pap... Az összhatásban mindkettő teljesen rendben volt. :-) 

Itt tudatosodott bennem, hogy nagy eséllyel életem legjobb öt koncertje közül a hatodik-hetediken vagyok. (Egyszer át kellene gondolnom, melyek is voltak ezek!) Onnan tudom, hogy erről van szó, hogy elkezd megszűnni a külvilág, a muzsika teljesen átjár, magába fogad, átölel, ringat, felemel, elsodor. Megtörtént. Nem itt kezdődött: itt tudatosodott. 

A HARMADIK ETAP

A Cséry Zoltán ment, Kaltenecker Zsolt jött. Aki egyébként talán a legismertebb tagja a zenekarnak. A jazz-világban ismert. A magam részéről még nem hallottam őt játszani. A helyzet az, hogy tegnap se nagyon. Vagy rossz helyen álltunk, vagy a szintetizátora hangosításával volt baj. Amíg Cséry minden leütése tisztán szólt, addig Kalteneckert inkább csak láttam játszani. S mert emiatt jobban figyeltem, az tűnt még fel, hogy Cséryhez képest mennyit ült tétlenül a klaviatúrája mögött. Ennek minden bizonnyal a kompozíciók az oka. 

Ennek a felállásnak két lemeze jelent meg. 2015-ben az Essence of Change és 2017-ben a Will. 

A muzsika ebben az etapban teljesen elveszítette a jazzes beütéseit. Kis túlzással Dream Theatert hallgattam. Annak minden pozitívumával és negatívumával. Mert elképesztő  technikai tudás volt a számok mögött, hihetetlen energia dőlt a színpadról, de semmi játékosság és főleg semmi érzelem nem volt ezekben az alkotásokban. (A formáció második, harmadik számánál adta fel Szerelmetesfeleségtársam: „Maradj nyugodtan, ez nekem már sok!”) A viszonyom olyasféle volt ahhoz, mint Petőfinek a Kárpátokhoz: „csodállak, ámde nem szeretlek”.  Gondoltam én. Nagyjából egyedül, mert szerintem rajtam kívül mindenki ugyanolyan önfeledt maradt mint amilyen volt addig. 

Én viszont a katartikus repülésből földre szálltam, s csak ámultam. Azt egész végig nem értettem, a dobos, zenekarvezető Markó Ádám a hogy a viharba bírja energiával amit a dobok mögött művel? Csuda izgalmas volt hallgatni és főleg nézni, amit művelt. Bámulatos precizitás, erő áradt belőle. Ráadásul mindvégig mosolyogva játszott. Le a kalappal! 

SZÍNPAD, HANG, TECHNIKA

Nem volt hiányom miatta, de a látványt egyáltalán nem tolta túl az SP. Oly annyira nem, hogy a zenészek jóformán egész végig csak háttér-megvilágítást kaptak. Cserébe igen sűrűn akadt reflektor, ami a közönség felé világított. A kedvemet elvenni nem tudta egyik sem, de igazából nem örültem neki. 

Többször elmondtam már: a nagy show-val semmi bajom nincsen. Amiképpen azzal sem, ha nem a látványon, hanem a muzsikán van a hangsúly.

Életem legjobb koncertjei között van, de az első háromban a Mandrake Moon Garay téren, egy kis pincében tartott koncertje, ahol maximum negyvenen-ötvenen ha voltunk. Ennyien fértünk be a pincébe. A látvány egy kopott szőnyeg volt, és néhány színes, ha emlékeim nem csalnak, piros villanykörte. Hidd el, amit hallottam, amiatt fel sem tűnt a puritán külsőség. 

Tegnap is csak a búcsúzásnál, a zenészek meghajlásánál kapcsoltam, hogy még mindig nem látom őket rendesen. A kényes feladatra való megfelelő ember csak akkor kapcsolta fel a teljes világosságot a színpad felett, amikor a technikusok nekifogtak szétszedni a rendszert. Vagyis nem a lehetőség hiánya miatt borultak sötétbe, kékbe és pirosba a muzsikusok. 

Bár nem apróság, de ha Kaltenecker billentyűjétől eltekintek, a hangzással sem volt az égvilágon semmi baj. Ha Cséry hangszere nem szól olyan határozottan, tán fel sem tűnik, hogy Kalteneckeré elveszett.

A KONCERTEN ELHANGZOTT KOMPOZÍCIÓK LISTÁJÁT

lefotóztam. A gitáros előtt álltunk, neki ragasztották a földre. Vagy ragasztotta ki magának. Jókor fotóztam le: nem sokkal a kattintás után odament egy fickó, feltépte a földről, összehajtogatta és elégedetten zsebre vágta. 

S VÉGÜL KÖVETKEZZÉK EGY ÖRÖMZENE, 

amikor az összes zenész egyszerre volt a színpadon. A muzsika címe, ahogy a setlisten is látható: Lazy Boy.

A befejező fotó a Special Prividence Facebook oldaláról való. A balsarok másfeledik sorában ott vagyok én is. :-D

A koncertbeszámoló eredetileg a koncert.hu-n jelent meg

Fotók: MartAssist

Arról már a Keep Floyding esetében, s belőlük kiindulva az Omega Testamentum idén nyári, Mi Hazánk majálisos bulija kapcsán is beszéltem már, hogy régebben fel nem foghattam a tribute.zenekarok létezésének a létjogosultságát. Úgy gondoltam, az esetükben némi, vagy éppen elfogult, rajongó tisztelet keveredik az ihlethiánnyal és a kisebbrendűségi érzéssel. „Ilyen művek mellett ugyan mit erőlködjünk saját kompozíciókkal?” (Milyen szerencse, hogy az Eloy, az  Alan Parson Project, a Marillion, a magyar Mini és még sokan mások nem így gondolták!) 

Amikor eljutottunk a második Keep Floyding koncertünkre, az óbudai Kis Amfiteátrumban adták elő a Pink Floyd híres, közönség nélküli, pompei-i koncertjének az anyagát, akkor állt össze csökött kis agyamban a tribute-zenekarok létezésének a miértje. Illetve az is, hogy voltaképpen, nagyon nehezen írom le, de mindegy ki játssza a muzsikát, ha az minőség. Mert akkor már nem a zenész személye, hanem a zenei élvezet miatt örvendezek. 

Könyvekkel kapcsolatban is írtam már, de a zenére ugyanúgy igaz: ha nem tudnám, ki a szerző (ebben az esetben az előadó) csak a kész mű lenne a kezemben, akkor lenne igazi az értékelésem, mert semmiféle elfogultság nem hajlítaná se erre, se arra a megítélésemet. S miközben ezt leírtam, hallgatom a Brit Floyd tíz évvel ezelőtti koncertjét, éppen a Sorrow szól, és teljesen elfelejtettem, hogy nem Pink Floydot, hanem a Pink Floyd muzsikáját játszó zenekart hallgatok. 

Tegnap este már ilyen várakozással, kíváncsisággal mentem/tünk a Brit Floyd koncertjére. 

A BRIT FLOYD ÉS A BARBA NEGRA

Nekem is voltak kétségeim a helyszínnel kapcsolatban. A Barba közismerten nem a legjobb akusztikájú, legjobban hangosított koncerthelyszín.

Ráadásul marha messze van, autó nélkül komplikált oda jutni. (Jó, ez persze relatív, aki csepeli, annak nem.)

Mondjuk nekem tegnap a Kaszásdűló-Örs vezér-Cseoel útvonal mintegy két óra autókázást jelentett. Vagyis lehet, hogy BKK-val hamarabb ott lettünk volna. Ahogyan hazafelé viszont nem lettünk volna otthon Csepel-Kaszásdűlő viszonylatban kábé húsz perc alatt, és akkor még kicsit kerültünk is, hogy valakiket kitegyünk egy helyen.

Amikor megjött az első hír, hogy lesz Brit Floyd-koncert, addig a pillanatig én nem is hallottam róluk. De jó volt promo, utánuk lestem, Gugli a barátunk, a YouTube meg a rokona, és csak lestem, mekkora koncerteket adnak! Mindenféle értelemben mekkorákat: zeneileg is, látványilag is és nézőszámban is. A helyzet az, hogy egyszerűen nem tudtam a látott show-kat a Barbában elképzelni. Sem a hangzás, sem a méretek miatt. Szóval vastagon szkeptikus voltam. 

A új Barbát valahogy nem sikerült igazán megkedvelnünk. Lehet, hogy a távolság, vagy hogy a sör nem a legfinomabb, meg sikerült mindig hidegben koncertre mennünk, és a barátom által csak „csirkekeltetőnek” aposztrofált sátorban, ami közvetlenül a külvilágra nyílik, elég kiszámíthatatlan a hőmérséklet, vagy fázunk, vagy melegünk van, de ha fázunk és a kabát az egy szem ruhatárban, ha melegünk van, akkor kabáttal és több réteggel a kézben műélvezni... 

Nos tegnap a hőmérséklet- és a sörprobléma nem változott. Sőt, Csepel sem került közelebb Óbudához. Tehát van, ami változatlan. 

De két dolog meglepett. Az egyik és ez a fontosabb: tegnap a Brit Floyd remekül szólt! Azt hiszem ennél fontosabb talán nincs is egy rockkoncerten. A helyszín sem volt képes lefokozni a zenei minőséget. 

A másik dolog kevésbé lepett meg. Talán azért, mert nem tartom annyira lényegesnek. A YouTube-on meg-meglesett Brit Floyd koncertek látványához képest tegnap valamelyest csökkentett habzású lett a show, de amit kaptunk, annyira kellemesen, jó értelemben vett retro volt (ahogyan a barátom párja fogalmazta, utoljára az Omega Gammapolis-os korszakában látott ennyit lézert), másrészt viszont a kivetítő központi elhelyezése és az egyéb fények miatt mégsem volt időutazás-érzésünk. 

Maga a zenei teljesítmény is olyan volt, ha egy fia lámpa, reflektor, ha egy képkocka kivetítés sincsen, akkor sem maradt volna bennem hiányérzet. Mert ahogyan többször leírtam: semmi bajom azzal, ha a show nem csak zene, hanem látvány is. Élveztem nagyon a Kiss utolsó, életműzáró, budapesti koncertjét is. De ha Zene van, nincs is feltétlenül igényem a látványra. Ilyen koncert volt az életem legjobb háromjában levő, a kis csányi Garay téri pincében tartott Mandrake Moon koncert. , de ilyesfajta volt a Nick Mason's Saucerful Of Secrets előadása is. Meg még néhány. De a Brit Floyd, újra mondom, ha fékezett habázással is az egyéb koncertjeihez képest, de bőven adott a látványra. 

Idáig nagyon jó! 

A LÉNYEG: A MUZSIKA

Nos, ha ketten csinálják ugyanazt, az semmiképpen sem lesz teljesen egyforma. Egyfelől a Brit Floyd zenészei nem kis formátumú muzsikosok.

A főnök, a mániákus pinkfloydos, aki már az Australian Pink Floyd Show-ban is lehúzott tizenhét évet (hogy a viharban nem lehet megunni, hogy valaki közel harminc évig ugyanazokat a zenéket játssza, s ezek a zenék még csak nem is a sajátjai?). 

• Damian Darlington (gitár, ének)például Rick Wright-tal az oldalán fellépett David Gilmour zártkörű születésnapján is. A másikuk, Matt Riddle, abillentyűs, olyan nevekkel játszott egy színpadon mint Alan White, Patrick Moraz. A dobos,
• Arran Ahmun (dob) azon kívül, hogy ezer mindenkivel muzsikált, köztük például Gary Moore-ral is, fellépett a színpadon a Pink Floyd David Gilmourjával, egy tévéműsorban, és tagja volt a házi zenekarának (bármit is jelentsen ez; nekem az egykori, udvari muzsikus jutott róla az eszembe. 
• Randy Cook (dob), ő olyen csöpp nevekkel muzsikált mint Ringo Starr, Mick Jagger, Ian Gillan vagy Alanis Morissette.
• Genevive Littl, a fekete énekesnő: Ray Charles, Nina Simone, a Destiny's Child és a Take 6. 
• Jassie Lee Houllier, énekesnő, gitáros. A  tegnapi koncerten ő énekelte a The Great Gig in the Sky szólóját. (erre még visszatérek). Saját zenekara van, a Jessie Lee & The Alchemists.(jóféle muzsika!).

Nem soroltam fel az összes tag minden projektjét, részvételét, csak ízelítőt mutattam, kiféle emberek is muzsikálnak egy színpadon. Hogy viszonyíthass. Az előző felsorolásból kimaradt tagok: Ian Cattel (basszusgitár, ének), Edo Scordo (gitár, ének), Ryan Sarancih (ütőhangszerek, szaxofon, gitár, billentyűs hangszerek), Eva Avila (vokál). 

Mit lehet hozzátenni ahhoz, ami majdnem tökéletes? (Vagy ki tudja, nem is majdnem. Hiszen még a Pink Floyd sem úgy játszott a színpadon Pink FLoydot, ahogyan azt lemezre vették.) Két dolgot. Egyrészt azt, ami nem volt tökéletes. De azt sem kritikai felhanggal, hanem majd meglátod, hogyan. Másrészt azt, ami valamilyen szempontból több volt mint a Pink Floyd eredeti produkciója. De legalábbis más. 

AMI KRITIKA PICI FENNTARTÁS
Kövezzetek meg, de nekem Edo Scordo énekhangja kevés volt Pink Floydnak. Nem volt hamis, semmi ilyesmi. Csak nem volt elég Floydos. Ebből a szempontból a basszeros, Ian Cattel teljesített a legjobban. A főnök énekhangja éppen jó volt. (Nos, a Keep FLoyding esetében soha egy pillanatig sem volt még csak hasonló fenntartásom sem.)

Amit nagyon vártunk, az a The Great Gig In the Sky női vokálszólója volt. Jessie Le Houllier adta elő. Gyönyörű hangja van a hölgynek. Nagyon szépen játszott is vele. De már az első hangoknál egymásra néztünk Szerelmetesfelségtársammal, és picit elhúzva a szánkat nemet intettünk a fejünkkel. Nem a hölgy előadására, mert az teljesen rendben volt. Kapott is ovációt rendesen. Hanem arra intettünk szájhúzással nemet, hogy messze elmaradt Garda Zsuzsa Keep Floydingos produkciójától. Nagyon messze. 

AMI TÖBB VOLT
Azt hiszem első alkalommal az Another Brick in the Wall, Part 2 végén kaptam fel a fejemet. Mert az ismert szólós lezárás után nem záródott le a szám, hanem új szólós rész következett. S nagyon jót tett a Money után legismertebb Pink Floyd nótának. Nagyon jót! Hasonló kiegészítést kapott aztán a Comfortably Numb is.

Nos, egyszerűen fenomenális lett mindkettő. De a javából! 

*

Külön elismerés a zenekarnak, hogy minden különösebb lacafaca nélkül a koncert harmadik számaként már be is tették Szerelmetesfeleségársam kedvencét, a High Hopes-ot. :-D 

Gondolkodom még mi mindent is mondhatnék a koncertről... Azt mondtam már, hogy minden pillanatában vérprofi volt, azt is, hogy zeneileg teljesen tökéletes volt. A Dogs majd a Comfortably Numb szólórésze alatt is  alatt elkapott az az imádott érzés, amikor kikapcsol a külvilág és csak a muzsika meg én vagyunk... Ritka pillanat, hogy még SzFT is megszűnik a számomra. (Igaz, a kis megjegyzéseivel aztán visszacibált a koncertvalóságba. Nem olyan nő, aki sokat beszél, de itt a kevés is sok volt. :-) )

Nagyon röviden összefoglalva, ahogyan Toma barátom keresetlenül bekeretezte a konklúziót, mielőtt beszálltunk a kocsinkba: 
– Ti vagytok a Pink Floydosok, de szerintem ez kurva jó volt!

Aztán mondjuk megkérdezte, hogy vajon a Keep FLoyding is van-e ilyen jó? Elgondolkodtam. Azt válaszoltam, hogy a látvány messze nem ennyire profi, nem szar az sem, de nincs ennyi pénz, na, de a zene egyáltalán  nem marad el. Vagyis érdemes megnézni őket is. 

Furdalt a kíváncsiság, az imént feltettem a kérdést Szerelmetesfeleségtársamnak:
– A Keep Floyding van olyan jó mint a Brit FLoyd? 
Csodálkozva nézett rám.
– Én fordítva kérdezném.
– Mármint, hogy a Brit Floyd van-e olyan jó mint a Keep Floyding? 
– Aham! 
– Szerintem a kettő teljesen azonos színvonal. 
Remélem, ez az egyik zenekar számára sem sértés. De ezt gondoltam én is. 

A KONCERTEN ELHANGZOTT DALOK

És végül még egy érdekesség.

A bejegyzés eredetije a koncert.hu-n jelent meg. A két szöveg nem fedi teljesen egymást.

Fénykép és videó: MartAssist

Amikor a fotós adta a hírt, hogy jön Greg Howe, a fickó neve mit sem mondott. Ha Greg, akkor Lake, ha Howe, akkor Steve. Így együtt, Greg Howe, nem tudtam hová tenni. A modern ember fia,mit tesz ilyenkor? Mi mást? YouTube, Spotify... 

Greg Howe-ra annyira nem intellektuális izgultam fel. Pedig ha kicsit alaposabb vagyok eljuthattam volna olyan tényekhez, amiket aztán a koncert.hu nem győzött sorolni a gitáros koncertjét beharangozó  szösszenetében. Például, hogy a debütáló albuma minden idők tíz legjobb lemeze között van a Guitar World szerint. Vagy hogy Ritchie Kotzennel jelentetett meg lemezt. Vagy, hogy, apróság, tudom, de '96-ban Michael Jackson koncertgitárosa volt...

Azonban miközben keresgéltem, nézelődtem, feltűnt Howe oldalán egy alacsony, egzotikus külsejű hölgyemény, a kezében egy basszusgitár, amin olyanokat művelt, hogy olyan nincsen is. A hölgyet Mohini Dey-nek hívják. Lenyűgözött a játéka. Végighallgattam a lemezét, megnéztem két koncertet, ahol ő basszerozott, és úgy döntöttem, miatta el kell menni erre a budapesti koncertre. Hát, bizony, el is mentünk! És Mohini Dey bizony basszerozott ám!

De kezdjük az alapoknál! 

*

Az OFF Kulturnak mint koncert-helyszínnek a nevét sem hallottam eddig. Van egy gyártelep a Béke út újpesti vége felé, ott a nagy kanyar előtt, mielőtt az út Pozsonyi úttá válna és összefutna a Berda József utcával. Szóval a kanyar előtt egy jobbos, aztán az első sarkon egy balos és ott is vagy. A kapu felett az van kiírva, hogy Újpesti Gyapjúszövőgyár. Könnyű mint az egyszer egy! 

Szóval gyártelep. Gyárépületekkel. Az egyikben ott az OFF Kultur. Me fogod találni. Fura, mert egy ajtón bemész, kanyarodsz egy kis szürke gyapjútapétés folyosón (Gyapjúszövőgyár, emlékezz rá!), felmész egy lépcsőfordulót, közben a plakátokról megtudod, hogy itt bizony esküvőt is lehet rendezni, a Hall 2-be (mi a Hall 1-be mászunk éppen felfelé) még autóval is be lehet menni. 
– Morzsám, elveszel újra? Jó ez a hely! – zöldül rám csodaszemével Szerelmetesfeleségtársam. 
– Már elvettelek! 
– Van már olyan lehetőség, hogy a házasság adott idő után magától felbomlik, nem kell elválni, nincsen hercehurca, és ha akarják a felek, lehet újraházasodni – könnyíti meg a helyzetünket a dakaros kollégám, akivel és a párjával összefutottunk a bejáratnál. 

Odafent kábé száz-százötven ember fér el a koncertteremben. Büfé van, ital bőven, rágcsa csak némileg. A sör ára sajnos ma már átlagos, csapolva ezerhárom (Dréher)-ezernégy (Pislner). Viszont finom, zamatos, szénsavas és hideg,A dakaros párja huszárvágással beelőzött a sorban, két csapos közül az első csak lézengett, a pár pedig ezt ismerte fel szemfülesen. Mi meg hozzá idomoltunk. 

Mondjuk sietnünk felesleges volt. A koncert kezdetének az időpontja, ahány hely, annyiféleképpen jelent meg. Hét órától fél kilencig bezárólag. A fél kilenc volt a valós, de dakarosék és mi is elhittük a hét órát. Volt idő tehát meginni a sört. 

A helyszín kulturált, az akusztika nem rossz, a hangosítás kicsit túltolt lett,  a koncert után enyhén csöngött a fülünk. De a koncert közben nem éreztük bántónak. 

A színpadkép úgy mindösszesen a színpadból és néhány reflektorból állt. Többször hangsúlyoztam már, semmi bajom a látványos show-kkal, de ugyanennyire nincsen bajom azzal, ha ZENE van, és nincsen látvány. Akkor nem is szokott hiányozni a show. Tegnap sem hiányzott. 

*

Mit hallottunk? Jazzt. Jazz-rockot. Funky-jazzt. Free jazzt..Annyi hangot, hogy az normál körülmények között bele sem fér egy estébe. Vagy átlagos képességű, felkészületlen emberi agyba. 

Nem mondom, hogy nem voltam kicsit sem empatikus a feleségemmel. 

Greg Howe trió formációban lépett fel tegnap. Gitár, basszusgitár, dob felállásban. Egyik zenésznek sincsen lehetősége henyélni, lustázni, maszatolni, úgy tenni, mintha zenélne. Ha nincs jelen valahol, valamiben, az azonnal feltűnik, hiányzik. Ha hibázik, az is. Ha bármi mást csinál ahelyett, hogy jó zenélne, az is fülbetűnő. 

A trió mindhárom tagja mestere a hangszerének. Greg Howe-ról eddig is tudtuk. Mohiniban is biztosak voltunk. A jazzben járatlan számára talán Cirigliano volt kérdés.  Információt alig leltem róla valamit. Önaposztrofálása szerény: TheItalianDrummer. Lemeze annyi van mint égen a csillag, s ez is jobbára a saját weboldaláról derül ki. SzFT így foglalta össze a koncertet: 
– Ez a koncert olyan volt, amilyen a dobos: rózsaszín hawaii-ingben, rózsaszín téli sapkában végigdobolt egy koncertet. 
Tény, ami tény, ez így volt. 

Ahogyan az is igaz volt, hogy tulajdonképpen nem akadt egyetlen lassú darabja sem a formációnak. De még közepes tempójú sem. Vagyis elkezdődött a darálás és a hangverseny végéig tartott. Lazításra az egy-egy szóló és Greg rövid konferanszai alatt volt lehetőség. Slusz. 

Az is igaz, ami SzFT-t kiborította: talán három olyan kompozíció akadt, amelyben volt egy domináns visszatérő dallam- vagy ütemsor, Vagyis nagyon kellett figyelni, hogy megragadjam a muzsikát, azért, hogy a muzsika megragadhasson engem. 

Viszont ha ez sikerült, akkor úgy vitt magával mint a hegyek közti leszáguldó vadvíz a gumicsónakot. És vitt, és vitt... 

Tényleg úgy kapott el a muzsika, ahogyan nagyon ritkán szokott. Egyszerűen jó volt látni a fenoménokat a hangszerükkel bánni. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy azt a hang nem is létezik amit Howe és Dey tegnap nem játszott el. 

Illetve újra és újra az élvezetembe tolakodott a kérdés: milyen agya van a zenészeknek, ezeknek meg különösen, hogy tudják, melyik hang mikor és hogyan következik milyen tempóban a másik után? 

Aztán erőszakosan elengedtem a kérdést, és összefonódtunk a muzsikával. A koncert háromnegyedéig. Akkor volt egy kompozíció, amire SzFT felállt és kiment szellőzni egyet. 
– Na, ez már tényleg túl sok volt!
S egyébként tényleg, ott nekem is visszakapcsolt az agyam élvezetből figyelemre: eltévedtem a hangok között. Sem a harmóniák, sem a ritmus nem segített vissza az élvezetbe. Akkor értettem meg, hogyan hallja SzFT a többi darabot. Belső összefüggések nélküli zajnak. Random hangokkal, random tempóban. Egymástól függetlenül random minden. 

Szerencsémre nekem csak ez az egy felépítmény volt ilyen. Szegény SzFT-nek az egész koncert! 

Hazafelé a kocsiban nem szóltunk egymáshoz. Nem volt semmi harag vagy sértődés semelyik részről, ki-ki emésztgette a maga élményét, és az értékelés homlokegyenest ellentmondását. Azonban mire hazaértünk, már teljes volt az egyetértés: 
– Valamit azért vacsorázni kellene! 

Én ma hajnalban ébredve belefogtam ebbe a beszámolóba. Közben Greg Howe-ot, Mohini Dey-t és közös projekteket hallgattam. Érdekesség: van egy rockos formáció, amiben mindketten benne vannak: DarWin a neve. Ebben a zenekarban sokkal szofisztikáltabb muzsikát játszanak. Az érdekesség az, hogy a koncerten eléggé rockosan doboló Cirigliano szólóanyagaiba belehallgatva, azokon sokkal elvetemültebbek a muzsikák. 

 Csak egy kattintásra vagy
a könyvértékelés teljes szövegétől.

Ennek oka ezúttal nem a Facebook számonkérhetetlen cenzúrája,
hanem az, hogy könyvről van szó.

Zenével foglalkozó könyvről, de könyvről. Tehát eredetileg a könyves blogra írtam meg a szöveget.
S nem akartam kétszer szövegformázgatni. 

Köszönöm a megértésedet! 

Tehát ide egy klatty és ott is vagy!

Album borító és mindegyik koncertfotó: Lola Míche * Vizes kreatív fotók: Katka Photographer 
A cikk megjelenést a MartAssist támogatta.

Az anyag eredetileg a koncert.hu-n jelent meg. 

Kerüljön hát a csizma az asztalra: olyat teszek amit tutira nem tettem eddig, és a későbbiekben sem nagyon fogok: nem részleteiben, hanem impresszív megközelítésben átfutok ennek a popalbumnak a dalain. Következzen hát

       LEMEZELEMZÉS KUTYAFUTTÁBAN, DE LÉNYEGI MEGLÁTÁSOKKAL

Mármint tényleg ITT VAN! Tessen a linkre klattyintani, és máris és azonnal legálisan meghallgatható, mit rakott össze Nádas Barbara az első albumára. 

Szögezzük le: a Stay popalbum. Úgy mindennel együtt és minden ellenére. Nem tudom, Barbi örül-e majd a jelzőnek, de számomra kellemesen bensőséges összhatású a végeredmény. Barbi kedvenc virtuális asszisztense által kénytelen voltam eddig is pár dalát ismerni. Mármint e lemez előtti változatokban. Nos, az általam ismert verziók egymás mellé illesztve egységes hangszerelést kaptak. Egyetlen olyan kompozíció volt, ahol ez kicsit megakasztott, mert az eredeti (hm, mi az, hogy eredeti?) verziójában, amelyhez egy igazán remek klip is készült, nekem a maga dinamikájával az jobban tetszett. Ami azért furcsa, mert sokkal poposabb mint a Stay-verzója. Erről van szó: 

Előre futottam. De nem nagyon. 

Belekezdve a lemezbe a másfeledik számnál (az első csak egy szösszenetnyi intro), aminek Lawyer of the Earth. eltátottam a számat. A dalt hallottam már. De a szájtátás most mégis vagy éppen ezért előjött. Két okból: egyfelől Barbi muzsikái alatt fúvósokat még nem hallottam, de el kell mondanom, hogy piszok jól áll neki! De úgy igazán jól! Izgalmassá, lüktetőbbé és élőbbé lett tőle a dal minden pillanata. S valami, ami talán még ennél is kellemesebb meglepetés volt: Barbi kiengedi a hangját, de nem csak úgy átabotában, hanem Isten igazából. Ezt már nagyon vártam tőle. Ha jelent valamit, saját jogán most kétszer raktam vissza a dal elejére a lejátszót. Ismét mondom: olyan nem nagyon van, hogy magamtól, magamnak popmuzsikát tegyek a lejátszóba. Gyöngyszem ez a nóta!

(Tegnapi adalék a dalhoz: Szerelmetesfeleségtárs MartAssistim átolvasta ezt az anyagot. Amikor idáig ért, rámnézett. 
– Nagyon rosszul hallgattad eddig ezt a dalt! Figyelj csak, itt az eredeti! 
Azzal betette az általam már hallott verziót. A szám közben egyszer csak figyelmeztetőleg feltette a mutatóujját, hogy most nagyon figyeljek. Most nagyon figyeltem. És szégyenkeztem: az eredeti verzióban is voltak fúvósok... Zenei Sherlock Holmes-nak sem megyek, az biztos. De mégis kötöm az ebet a karóhoz, hogy ez a mostani verzió jobban tetszik! Csak ki ne derüljön, hogy ugyanaz! :-D

Stay, a címadó kompozíció. A helyzet az, hogy fel nem idézem már magamban, milyen verzióját hallottam már ennek a dalnak... Így a belső hallásom szerint sincsen összehasonlítási alapom. De nem emlékszem, hogy abban lett volna rap-betét. Ebben viszont biztosan van. Na, amit végképp nem bírok, az a rap. Ebben a dalban viszont... ki sem merem mondani... Nincs benne semmi különös, csak egyszerűen jól illik oda, ahol van. A Stay videoklipje friss és meleg, tessék kérem, tessék fogyasztani, csak semmi tülekedés, jut belőle mindenkinek! 

 És íme, a Stay friss, meleg videóklipje, augusztus 29-én került a nyilvánosság elé! 

Written with Smithmusix, prod by Smithmusix, rap: Novian Grant

We Don't Stop. Ez volt az  a darab, ami megtestesítési számomra mindazt, ami miatt úgy általában nem szeretem a popzenét. A disco-s géptaps, tucc-pá-tucc-pá-ütem... Egyszerűen nem és nem. Valahogy nem illik az előzőek és a következők minőségének a sorába. 

24 Hours Love. Hm. Vajon mire gondolt Barbi a címmel? Egy huszonnégy óráig tartó kapcsolatra vagy egy ennyi ideig tartó ölelkezésre? Az utóbbi közelebb áll hozzám... A dalszöveg egésze majd megadja a megoldást! A zene alapja reggae, amihez nagyon jól illik Barbi helyileg alkalmazott, nyűgös affektálása. Kellemes lüktetgetés. 

For You. Két dolog dobja fel a kompozíciót, jó ötlet mindkettő: egyfelől a szaxofont imitáló, visszatérő dallamú szinti hang (remélem nem tévedek óriásit: nem annyira recsegős, hogy szaxi legyen), illetve a dallam alatti, szintén visszatérő, szöveg nélküli énekhang. 

Hey Granny. Nos ez volt az a pont a lemez hallgatása közben, amikor feltartottam a kezeimet és megadtam amgamat. A körbeforgó billentyűdallam andalít, de nem untat. Barbi hangja viszont olyan mélyen fog meg, hogy ha nem lenne félreérthető, és nem lenne egészen más a mi felületes, bár szimpátián alapuló kapcsolatunk, azt mondanám, hogy az valami akusztikus, alsó madárfogás. Olyan gyönyörű, tiszta, erős hangon énekli azt a gyönyörű dallamot, hogy nem győztem a hallottakat azonnal a kedvenceim közé gyömöszölni. Én, egy popnótát! 

Never Too Late To Love. Ez nekem határeset. Kicsit latinos beütéssel egy középtónusú énekkel, hallgatható zene, amire mozdul a lábad, de nem feltétlenül jegyzed meg, amit hallottál. De semmiképpen sem zavar. 

Soar. Hangulata van. Ez sem volt ismeretlen, e dal promóciójának a koncertjén voltunk az Analog Music Cafeban úgy egy éve (megnéztem, egy hónap múlva lesz egy éve). Akkor sem gyakorolt rám különösebben mély benyomást, most sem tette, de mindennel együtt nagyon kellemes, olyan kis naplementés, legalább egyszer újrakezdendő nyugisság, amilyen tavaly a dalpremier szórólapja volt. 

S a dolgok legvégére kapunk még két remixet a Soarból. Az egyik a Tom Martin Remix, a másik a Future Focus Remix zárójeles címet kapta. A Tom Martin pattog, táncolni hív, Engem? Nem fog sikerülni neki! A Future kezdő basszusa a U2 With or Without You-ját idézi, de aztán kiderül, csak felületi volt az áthallás. Olyan ez a dal, hogy valami gubancos szerelemről szóló film happy endjére kívánkozik. 

Összhatás? Egyértelmű: nekem leginkább Nádas Barbi a Lawyer of the Earth és a Hey Granny. Egyfelől ezek nem csupán nagyon kellemes muzsikák, hanem izgalmas a hangszerelésük is, illetve Barbi ezekben énekli a legnagyobbakat. Ha ilyen lenne az egész album, teljesen meghajolva maradnék, abban az állapotban, ahogy e két dal hallatán kerültem. De ez persze csak az én progrockhoz szokott fülem véleménye. Ami nem a Végső Kimondott Szó, hanem egyéni szocvélemény. 

Viszont enyiből is kiderül, hogy egyáltalán nem zárkóztam el ettől a muzsikától. Ami viszont egyáltalán nem kis dolog. Barbi virtuális asszisztense ennek a megmondhatója!  

        INTERJÚ KUTYAFUTTÁBAN, DE ÉRDEMI INFÓKKAL

Szia Barbi! Köszönöm szépen, hogy vállaltad az interjút! Hány év munka van az első nagylemezed mögött? 

Hat éve döntöttem el, hogy szeretnék egy kis lemezt, aztán nagy lett belőle. El sem tudom mondani honnan indultam, és mekkora utat jártam be ezalatt ez idő alatt. Magyarul nyilván egyszerűbb lett volna dolgozni, egyébként is adtam ki közben egy-két magyar dalt, de én angolul szerettem volna, nemzetközi piacra kilépni az anyaggal. Páran eltanácsoltak ettől, jogosan tették, akkor még nem álltam készen, ezért is tartottam ilyen sokáig vissza ezt a lemezt.

Klasszikus hangképzést tanultam Csóka Anita, operaénekesnőnél. Közben a lelkem is fejlődött. Anita is motivált, hogy kezdjek valamit az angol dalaimmal. Sokat jelentett, hogy olyan elismert jazz zenészek hittek bennem mint például Ősze Gergely és Möntör Máté. Ők javasolták, hogy a „Lawyer of The Earth” című dalt vegyük fel zenekarral. Így is lett. A dalt pedig Marc Urselli, háromszoros Grammy-díjas producer kiválasztotta egy stúdió munkára. Ez is hatalmas fordulópont volt. Később találkoztam egy amerikai menedzserrel, aztán akcentus-coachingra jártam, és végül felénekeltem az egész lemez anyagát újra. A különböző stílusú dalokat Kovács Norbi (SMiTHMUSiX) öntötte végleges formába, ezáltal kaptak egységes keverést, sound design-t és masteringet. Kivéve a „Hey Granny” című dal, ezt élőben vettük fel Gresicki Tominál. Az utómunka is az ő érdeme. 

Ki írta a megjelent album dalainak a zenéit és a szövegeiket?

Az összes dal szövegét én írtam, amire, bevallom, büszke vagyok! A melódiák nagy része is tőlem származik, de van ami profi társszerzőimnek köszönhető. A „We Don’t Stop” és a „Stay” című dalokban Kovács Norbert segített. A „Soar” című dal pedig teljes mértékben együttműködés által született: közösen írtuk Aaron Kaminnal, a The Calling együttes gitárosával. A „Hey Granny”-t Vikukel Dániel zongorajátékára írtam. A „For You”-t az acapella felvételemből álmodta meg Gombár László. A „Lawyer of The Earth” című dalt pedig Rácz Aladár harmonizálta és hangszerelte. 

Az összes dal egy-egy külön történetet- Talán egy-egy külön év is mindegyik… Mindenkinek rettenetesen hálás vagyok, aki hozzátett valamit, bármit ehhez a lemezhez. Látod, sokan vannak! 

A dalaid popdalok. Miért éppen popzenét választottad? 

Meg sem fordult a fejemben, hogy lehetne akármi más a műfajom. mint a pop. Mindig a nagy pop-, jazz-, és soul énekesnők inspiráltak. Leginkább Amy Winehouse, akinek sikerült elérnie, hogy jazz szóljon a mainstream felületeken is. Igazi zenei legenda, a muzsikája mégis emészthető az átlagember számára is. Ez lett az én célom is: tartalmas ugyanakkor könnyed zenéket írni. Így jött a pop, fűszerezve egyéb stílus-elemekkel. De nem tartom kizártak, hogy a jövőben elcsábuljak más stílusok felé is.

Kik zenélnek az albumon, és hogyan kerültél kapcsolatba velük?

A „Lawyer of The Earth” című dalt vettük fel zenekarral. Ősze Gergely dobolt, Rácz Aladár zongorázott, a basszusgitáron Németh Balázs Attila, a gitáron Möntör Máté játszott. A szaxofont Tenki-Pozsgay Zsófia, a trombitát Bille Gergő, a pozant Barbinek Gábor fújta.

Azt hiszem ez mindenkinek egy külön történet, Gergelyhez dob órára jártam Bécsben. Általa ismerem Balázst is. A dob óra pedig végül egy visszatérő elem, mert az egyik társzerzőmet, Vikukel Dánielt is Kovács Kristóf dob órájáról ismerem. Zsófival pedig majdnem lett egy közös zenekarunk a covid alatt, ebben az időszakban írtuk a készülő zenekarnak a „Never Too Late to Love” című dalt Megyeri Marcival. 

Az utóbbi két hónapot Amerikában töltötted. Nem turistáskodni mentél, hanem a zenéd miatt. Nem mindennapi történet, mesélj erről, kérlek! Ki szervezte az utat, honnan a kapcsolatok? 

Ez is egy hosszú történet, nem is tudom honnan kezdjem. A lényeg, hogy évekkel ezelőtt kaptam egy amerikai utazást a családomtól. Apukámmal mentem volna, de sajnos őt még az utazás előtt elvesztettem. Ekkor ráakadtam a Berklee College of Music nyári táborára. Szóló utazásra hű társamnak így a zenét választottam. A zenével többször, több élethelyzetben is volt már szerencsém oldani az egyedüllétet, így ez akkor is jó ötletnek tűnt. Megfertőzött Amerika, és a zenei kultúrája. Tudtam, hogy vissza akarok oda menni, de egy lemezzel kezemben, és valaki támogatásával, aki segít eligazodni a zeneiparban. 

Így is lett. 2023-ban adtam az első koncertemet Hollywoodban, Los Angelesben, a lemez anyagának dalaival, amit egy kinti menedzser szervezett. A social médián keresztül kerültünk először kapcsolatba. Mivel pont akkor ismerkedett meg az olasz feleségével, elmentem Rómába, egy személyesen találkozásra, hogy érezze, komolyan gondolom ezt az „éneklősdit”. A zenekart, az utazást, minden egyebet egyébként én szerveztem. Sokan mondják, hogy amit kitalálok azt általában véghez is viszem. Ez mondjuk tényleg így is van… Hogy ez mennyire jó vagy rossz, majd az élet eldönti. 

Hol vettétek fel a lemezt? Ki volt a hangmérnök? Van-e producered, menedzsered?

Ahogy láthattad, majdnem minden dalt mással írtam és vettünk fel, de a döntő részüket Kovács Norbi hangszerelte. Így végül nála énekeltem fel az egész lemezt, és ő keverte a végleges anyagot. S ezt nagyon köszönöm neki, mert a dalok popon belül is eltérő stílusa ellenére, azt hiszem, sikerült egységes hangzást elérnie. Ezt Gerendás Dani javasolta, akivel a los angelesi koncertek során kerültem kapcsolatba. Vele azóta készül egy új dal. 

Az amerikai koncertszervezésben, és a „Soar” dalszerzési folyamatában segített egy menedzser. De bár sok mindenkitől kérek tanácsot, kérek támpontokat, a végleges döntés, a projekt a menedzsment, social media marketing, satöbbi, azonban az enyém. A teljes képet én látom át. Van bennem egy menedzseri véna. Mégis érzem, hogy hosszú távon nem lehet a kettőt egyszerre csinálni. Eddig viszont még nem sikerült teljes mértékben átadni a gyeplőt senkinek. 

Hogy lehet hozzájutni, hozzáférni az album anyagához, van-e cd-, vinyl-változata?

A lemez meghallgatható az összes zenemegosztó platformon (Spotify, Apple Music), és a YouTube Musicban is. A címadó dalhoz a „Stay”-hez érkezik a videóklip is, így az fent lesz a YouTube videós platformján is. Úton van a fizikai lemez, és a vinyl is. A bakelit lemez persze az álmom, és nagyon várom, ezt várhatóan majd webshopon keresztül, illetve személyesen, koncerten lehet majd megvásárolni.

Érintetted már, de vannak-e még zenei példaképeid? Legyen szó akár hangszeres, akár énekes előadókról. 

Amy Winehouse a mai napig nagy inspiráció. Aki először megszerettette velem a jó zenét az Eric Clapton és Etta James volt. Persze a kortárs pop dívákat is imádom: Dua Lipa, Lady Gaga, és Ariana Grande, Laufey (mondjuk ő inkább jazz) egyaránt nagy példaképeim. Magyar előadók közül a Blahalouisiana zenekar a kedvencem, elképesztő amit Barbi nyújt a színpadon. Burai Krisztián pedig egy zseni! Nem csak azért mondom, mert sokat köszönhetek neki, alapvetően így gondolom. Órákig tudnám sorolni még magyar zenészeket, énekeseket, akik inspirálnak.

Az éneklés mellett üzletasszony is vagy: van egy stúdiód és úgy hírlik, gondolkodsz azon, hogy kezdő énekeseknek képzést tarts az első lépések megtételéről. Kihagytam valamit, foglalkozol még valamivel?

Igen, ezt így hozta az élet. Büszke vagyok a Groovy Stúdió és Próbateremre, ahol igyekszünk modern légkört biztosítani a zenészek számára. Mivel magamnak taposom ki a zenei utat, a dalkiadást, a marketinget, szívesen segítenék ezekben másoknak is. De csak azután kezdenék ebbe bele, miután elértem valamit. Nem egyszerű piacot választottam az angol pop lemezzel, így türelmes vagyok, de minden tőlem telhetőt megteszek.

Szerintem óriási szükség van rá, hogy edukáljuk az előadókat a zeneipari témákban. Ezenkívül mindig kutatom a befektetési vagy vállalkozási lehetőségeket (kripto, ingatlan), de most első a zene! Sajnos nem tudok szétszakadni, pedig néha próbálkozom!

Tervezel-e fellépést, fellépéseket az anyaggal és ha igen, hol, milyen formában képzeled el a koncerteket? 

Igyekszem ahova csak tudok a zenekarral menni. Most, a legutolsó külföldi fellépésen hárman álltunk a színpadon, dob, gitár, ének, és meglepően jól szólt így a produkció. Pedig az élő zene híve vagyok. Télen klubkoncerteket tervezek, akár akusztikus formában is, jövő nyáron pedig nagyon szeretnék ott lenni egy-két fesztiválon. A dátumokról értesítelek. :-) 

Köszönöm szépen az idődet, a válaszaidat! Várom, várjuk az értesítésedet!

* * *

Na, és nem így van? 

 Leltem egy másik interjút is. Abban is eltérő, hogy angol nyelvű. 

A lemezvélemény eredetleg a koncert.hu-n jelent meg. 

A 2024 júniusának elején megjelent albumuk meg rögtön két album. Nem dupla, hanem kettő. A zenei anyag magyar és angol énekkel is napvilágot látott. Kétpetéjű, hattételes ikerzene.

A zenekar énekesnője, GARDA ZSUZSA küldött nekem egy több mint finoman megfogalmazott üzenetet a Messengeren. Nem tudom, tudatosan tette-e, de csapdába csalt.

Hívott egy, a lemez megjelenése kapcsán rendezett sajtótájékoztatóra. Érdekelt, csak eléggé lehetetlen időpontban kezdődött. Volna. Mert aztán valamiért sajnos elmaradt. Zsuzsa akkor kiásta a grafomániám számára a második vermet: ha kíváncsi vagyok rá, és lenne kedvem írni az anyagról, szívesen átküldi nekem.

Nagyon finoman szőtt háló, ugye? Mert hogy a viharba ne lennék kíváncsi a Mayára, amikor a második Moonhead-es koncertjükről olyan pozitív volt a véleményem, hogy csuda? Ám ha Zsuzsa átküldi, ha meghallgatom, akkor viszont kutya kötelességem írni is róla. Mert igazából nem is ismerjük egymást, nem vagyunk barátok, csak néha írok róla és az együtteseiről (na, jó kettőről írtam eddig, az egyik a Maya). Így a felajánlása egyfajta kimondatlan win-win üzlet. Ha már élvezkedek a munkájuk végeredménye felett, annak legyen látszata is! 

Ezek szerint a Maya, de legalábbis Zsuzsa be merte vállalni, hogy ajánlót soha nem vagyok hajlandó írni, csak véleményt. S írtam már a Maya-ról nem jót is. Ezek szerint az megbocsáttatott... Akkor írok most is jót, ahogyan a második progfesztivál után tettem.

Voilà!

S ez még így sem megvásárolt vélemény lesz. Majd meglátod!

*

Ha mindenáron hasonlítgatnom kellene milyen zenéről van szó, akkor leginkább a kezdeti East és a Varga János Project dolgai felé kacsingatok. De csak akkor, ha tényleg muszáj ilyet tennem. Mert ez akár félrevezető is lehet. Meg kedvcsináló is. Én az utóbbi végett merészkedtem veszélyes vizeken kalózkodni. 

*

Viszonylag kevés lemezkritikát, -véleményt írok. Azért, mert egy igazi zenei véleményhez értenem kellene a zenéhez. Én meg nem értek hozzá. Csak nagyon szeretem. Lemezkritikának az pedig több mint sovánka, ha annyit mondok, hogy unalmas vagy éppen nagyon izgalmas, hogy semmi nem mozdult bennem és rajtam, illetve hogy járt a zenére testem minden porcikája, és együtt rezdült vele a lelkem összes zegzuga. 

Lásd csak, mire gondolok konkrétan4 Vajon mit tudsz meg, ha az asztalra csapva azonnal rögzítem, hogy a Maya első (két?) lemeze: CSUDASZÉP? 

Én speciel megijednék ettől a szótól. Ha nőről van szó, simán előttem van, több verzióban is, hogy milyen egy szép nő. Mert a nők sokféleképpen lehetnek szépek. Gyönyörűek.

De ha egy művészeti alkotásra, irodalmi, zenei vagy képzőművészeti műre vonatkoztatom a szép szót, akkor valahogy mindig a giccs határán találom magamat. Vagyis borotvaélen. 

De a Maya zenei anyagát hallgatva tényleg nem jut jobb szó az eszembe. S persze az ég adta világon semmi, de naná, hogy semmi köze sincsen a giccshez. Még csak nem is úgy szándékozik szépnek lenni, hogy himnikus, nagy dallamokkal operál, mint a musicalek. 

Most kellene jönnie a „hanem úgy”-nak. S ehhez a „hanem úgy”-hoz kellene értenem a zenéhez, hogy el tudjam mondani, hogyan is. De mert vagyok olyan képzetlen, amilyen, így csak azt tudom elmondani, hogyan hatott rám, amit hallottam. Vagyis jó egoista módján nem a zene és az előadó lesz a középpontban, hanem a közönség.  És úgy, rajta keresztül a muzsika. 

*

Nos, ennek a szóban forgó közönségnek, vagyis nekem legelőször a vérprofi hangszerelés tűnt fel. Már rögtön az első Holnap/Tomorrow című számban. Eleve a visszatérő riff megkapó. Aztán a Zsuzsa éneke előtti felvezetésben az a lehalkulás:  elhallgat a zenekar, egy szál gitár szól csak, majd egy pillanatra néma csönd, aztán újra az egy szál gitár futama, de hátterében egy xilifonszerű, játékos dallamocska enyhíti a bevezető riff súlyosságát. S még csak a több mint tizenkét perces szám negyedénél járhatunk, Zsuzsa még el sem kezdett énekelni... Erről később majd még többet. 

S aztán a második szám... Nem tudom, van-e hozzá köze, szerintem nincsen, de a Berlin felett az ég ugrott be róla. Az eredeti Wim Wenders-féle.  A többihez képest ez a dal csak számocska a maga kevéssel több mint négy percével. A címe: Zuhanás.  Az énekdallam nem egy együtténeklős közönségnótát ad. Letaglóz, s amikor azt gondolom, nem lehet tovább fokozni, ennél feljebb nem vezet út, hát bebizonyosodik, hogy hát dehogynem! S amikor már már egy lépéssel a csúcs felett járunk, egyszerre az ének utolsó hangjaiba belesír a szólógitár, és magától értetődőn káprázatos szárnyakat akaszt a vállunkra... 

Nem veszem végig az összes kompozíciót. (Igen, ezek nem dalok, nem nóták, ezek kérem kompozíciók!) A finomságokról beszélek. A nagyon finomságokról. A fülgyönyörködtető ötletekről, a léleksimogató dallam- és az izgalmas ritmusváltásokról.  

Oké, kezdek patetikus lenni, pedig azért végső soron mégiscsak rockzenéről van szó. Amit, állítom neked, újra és újra és újra és újra meg kell hallgatni. Már csak azért is, mert elsőre nem adja magát teljesen. De az ember gyereke igényli a második, a harmadik, a sokadik fülelést is. 

*

Egyszer meghallgattam úgy is a magyar verziót, hogy magam elé vettem a SZÖVEGEKET. Ott vannak a Maya weboldalán. Azért tettem ilyet, mert amikor csak simán hallgattam, egyszerűen nem sikerült megragadnom őket. 

Nemrégen olvastam Lakatos György és Szűts István közös könyvét, amely a Hogyan ​születtek? címet viseli. Az alcímből kiderül, hogy nem a demográfia fellendítése a célja, hanem a magyar könnyűzene slágereiről van szó benne. Már nem emlékszem, ki, melyik szerző, előadó mondta első alkalommal a könyvben, hogy ahhoz, hogy valami slágerré legyen, a jó dallamon kívül kell valami a szövegben, ami megragadja a hallgatót. Kell lennie valami olyan megfogalmazásnak, ami befurakszik a memóriába, vissza-visszaköszön, újra és újra előjön. A könyv, mondom, a magyar slágerekről szólt. 

A Maya nagyon nem slágerzene. De nem vagyok abban bizonyos, hogy a nem slágerzenének nincsen szüksége „bemondásra”. Nem az a bajom, hogy nem értem igazán a szövegeket. Rengeteg szöveg van, amit nem értek igazán, mégis valahol megfog, megragad, nem ereszt, megragad és vissza-visszatér. Hogy ne menjek messzire, ha már a kezdeti East-et említettem viszonyítási pontnak: Nem merném azt mondani, hogy perfekt módon dekódoltam például, hogy ki a fene az a Nyúl, aki megkérdezi, ki vagy, de azért a mindent ellepő barna legyek és az út végén a gödröt belepő hó, azért vaskos kapaszkodókat nyújtanak. 

Vagy az egyik dalkedvencem, a Republic Rajzoljunk álmokat című száma! Egy mukkot sem értek belőle, de eleve az, hogy az álmokat rajzolni kellene, önmagában egy szívszorító csoda. Aztán például: „Fejemre hajlik néha a lassú csend / Az idő táncol rajtam semmiért ” 

Most olvasom Jaume Cabré Én vétkem című könyvét. Van benne egy szívszorító rész. A főszereplő professzor előadást tart az egyetemen. 

– A dol­gok és az élet rej­tett va­ló­sá­gá­nak bár­mi­fé­le meg­fej­té­se csak a mű­al­ko­tá­sok se­gít­sé­gé­vel le­het­séges, még ha azok nem is ért­he­tő­ek – kör­be­for­dult, hogy min­den di­á­kot be­fog­jon a te­kin­te­té­vel. – A ti­tok­za­tos vers­ből a fel­ol­dat­lan konf­lik­tus hang­ja szól.
Fel­emel­ke­dett egy kéz. A rö­vid hajú lá­nyé. Va­la­ki je­lent­ke­zett! Le­het, hogy csak meg akar­ja kér­dez­ni, hogy az a sok ért­he­tet­len do­log, ami­ről be­szél, ré­sze lesz-e a más­na­pi vizs­gá­nak; vagy le­het, hogy pi­sil­ni ké­redz­ke­dik ki. De le­het, hogy meg­kér­de­zi, a mű­vé­szet se­gít­sé­gé­vel meg­ért­het­jük-e mind­azt,  ami­ről az em­ber­nek le kel­lett mon­da­nia az ob­jek­tív vi­lág meg­te­rem­té­se­kor.
A rö­vid hajú lány­ra mu­ta­tott, és azt mond­ta, tes­sék, mondd csak. 

[...]

– Ne­kem egy vers­ről vagy egy dal­ról... őszin­tén szól­va nem jut eszem­be sem­mi ilyes­mi.
Ad­rià fel­lel­ke­sült, hogy a lány nem a vizs­gá­ról kér­dez­te. A sze­me is csil­log­ni kez­dett. 
– Ér­tem. Ak­kor mi jut róla eszed­be?
– Sem­mi.
Itt-ott kun­cog­tak. A lány meg­for­dult, nem volt ínyé­re a ne­vet­gé­lés.
– Csend le­gyen – szólt rá­juk Ad­rià. Az­tán bá­to­rí­tó­an a rö­vid hajú lány­ra né­zett.
– Szó­val... – foly­tat­ta a lány – nem gon­do­la­ta­im tá­mad­nak. Ha­nem ér­zé­sek, ame­lye­ket nem tu­dok le­ír­ni.
Az­tán na­gyon hal­kan hoz­zá­tet­te:
– És néha... – még hal­kab­ban – el is sí­rom ma­gam.
Most már sen­ki sem ne­ve­tett. Az ezt kö­ve­tő há­rom-négy má­sod­perc­nyi csend volt an­nak a félév­nek a leg­je­len­tő­sebb moz­za­na­ta. Saj­nos el­ron­tot­ta a pe­del­lus, aki be­nyi­tott, hogy kö­zöl­je, vége az órá­nak.

(Nem tudom, hanayadik oldal, mert e-könyvben olvasom)

Nos, erről van szó. Arról, hogy egy szöveget nem feltétlenül kell mindenestül érteni, hogy megragadjon. Mondom, nem értem sem az East, sem a Republic szövegét. (Meg még mennyi mindent nem!) De megragadtak, belém ragadtak, ütni-vágni, sírni, repülni kell tőlük. (S még mennyi minden mástól...) 

Nem tudom, a Maya szövegeit ki írta. De a helyzet az, hogy én, az egyszerű panelporli éreztem, hogy van bennük valami, de azt is, hogy csettinteni még nem tudok tőlük. Se bemondást nem találtam bennük, se torkon, tökön nem ragadtak, gyomrost sem adtak és nem volt olyan érzésem sem, hogy ha kiállnék a harmadik emeleti lakásunk ablakába és elrugaszkodnék, akkor fel tudnék repülni a szemközt levő, háromszáz méteres (!) kéménynek a tetejére, hogy onnan nézegessek körbefelé, mint azt Pepin sógor és  Mariska tette (tudod, a Sörgyári capriccio). A zene szépsége életörömöt a sugall, de a szövegek éppen ellenkezőleg, de szerencsére az ereimet sem kell felnyitni miattuk. 

Nem rosszak a szövegek, csak engem nem ragadtak meg. Talán ezért is jöhetett létre az a furcsaság, hogy miközben igyekszem mindent magyarul mondani, amit csak lehet (e-könyv, merevlemez, stb.), és nem volt még olyan magyar lemez, aminek az angol verzióját átütőnek találtam volna, aközben a Maya lzenei anyagának az angol verzióját valahogy homogénebbnek találtam mint a magyart. 

*

Garda Zsuzsának csodálatos, tiszta, erős hangja van. Ez minden egyes kompozícióban egyértelmű. A fantasztikus acapellával kezdődő Föld és ég című kompozíció volt, ami miatt megfogalmazódott, hogy itt és most valami túlzás a zenéhez képest. Vagy ötször hallgattam meg, amikor rájöttem, mi is az. Egyfelől az énekdallam, hm, musicalessége.  amit szerencsére fantasztikusan old fel az azt követő jazzes gitárszóló, ami átvált egy balalajkaszerű futamba.

Ami musicalességet csak még inkább aláhúzza Zsuzsa hangjának minden érdességtől mentes tisztasága. Pedig tud nem így is énekelni. Ezt bizonyítani tudom. Valami olyasmire gondolok, mint amit ebben a dalban hallhatunk. 

*

Aztán van még egy nagyon komoly hibája az egész albumnak, és ezt bocsátom meg legnehezebben: negyvenöt perc, valahány másodper hosszú, amikor lehetne mondjuk nyolcvan-kilencven perces is. Hogy tovább lehessen hallgatni. Hogy ne érjen véget olyan hamar, olyan nagyon gyorsan. Mert azért bármit is ógmógok, a Maya mesterművet alkotott nekünk. 

A helyzet egyébként az, hogy nem tudom, mi minden lehet még a tarsolyukban, de csak a YouTube-on fellelhető anyagaik még legalább két albumnyiak. A két verzióban is fent levő Exit című darabjuk önmagában több mint másfél óra muzsika. Én egyébként ezáltal kedveltem meg a Maya-t. 

Ó, igen és egyvalami nagyon-nagyon kimaradt, a koncert.hu-s szerkesztőm viszont volt annyira figyelmes, hogy hozzáírta a szöveghez, hogy a lemezborító DUCSAI ZOLTÁN festőművész művének a felhasználásával készült. Jó, persze, a festménynek önmagában van egy kis Roger Dean-es felütése (tudod, a Yes majdnem állandó borítócsinálója), de fel sem merült bennem a lenyúlásnak a gyanúja sem. 

A végeredmény viszont nagyon illik a muzsikához. Azért is, mert ez is gyönyörű lett. Hát nem? 

MAYA

Garda Zsuzsa – ének
Fecske Dávid – gitár, vokál
Gosztola Péter – basszusgitár, basszuspedál
Szabó Gergő – billentyűs hangszerek, vokál
Nádházi Tamás – dob, effektek

LEMEZKRITIKÁK

• Rockinform
• Fémcsajok

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu,
csak itt sokkal személyesebb minden!

 Fotó: Mohácsiné Palásti Márta – MartAsssist

Azt hiszem, eddig csak a Queen-ről írtam azt, hogy nem ismertem soha embert, akinek a legkedvencebb zenekara lett volna, de olyat sem, aki ne szerette volna őket. Így vagyok Rod Stewart-tal is. Egyik vagy másik slágerét a tömkelegből egészen biztosan, korosztálytól függetlenül mindenki ismeri. Ha címről nem is, hallva bizonyosan. 

Meglepett a tömeg és a teltház tegnap este az MVM Dome-ban. Pedig elég lett volna önmagamból és a fenti elméletemből kiindulnom. Meg Sztyui hetvenkilenc év alatt elért sikereiből. 

Menjünk Rod Stewart-koncertre!

SZTYUI MINT SZÍNPADI SZTÁR ÉS KONCERT- KONCEPCIÓ

Mi más lehetne az alapkoncepció: egy világsztár best of-ját előadni két órában. A világsztár korára és abból adódó, egyébként egyáltalán nem lerongyolt, csak módosult képességeire szabva mindent: tempót, hangnemet, dramaturgiát. De úgy, hogy senkinek ne legyen olyan érzése, másodlagos frissességű a show, mintegy végkiárusítási akcióban kap szórakozást. 

A csarnok teltsége, és a turné állomásainak a száma, a helyszínei egyfajta garanciát jelentettek a minőségre. Vagy legalábbis megerősítették a reményt, hogy nem lesz itten, kérem, csalódás! 

Én pedig megelőlegezem a végeredményt: egyáltalán és kicsit sem volt az!

Kibontom. Rod Stewart egy híján nyolcvan éves. Lehet, jót tesz neki a távolság, meg a színpadi fények, de a nyolcvan év nem látszik sem a külsején, sem a mozgásán. Jó, persze, huszonharmincnak sem gondolhatja senki, de egy gyertyával nyolcvan előtt simán belakta a színpadot. Annyi könnyítéssel, hogy nem volt kifutója. Nem mondom, hogy kirobbanó energiákkal száguldozta végig a két órás műsor több mint húsz dalát, de nem volt statikus jelenség a zenészei és a gidái között. Szóval ilyen szempontból teljesen rendben volt a pasas, szeretnék eggyel nyolcvan előtt ilyen kondiban lenni, és így kinézni. (Mármint nem boglya-fej, hosszúkás arc, bibircsók, hanem hogy saját dizájnnal nyolcvanon hatvannak kinézni.) 

A jellegzetes Sztyui hang is rendben volt. Oké, előfordult, hogy már nem az jött ki a torkán, amit az ember évtizedek alatt megszokott, de azért adjunk esélyt az életnek: évtizedek alatt változik az ember. A hangja is. Meg persze más egy stúdiólemez, de még egy kevert koncertfelvétel is mint egy élő show. S egyébként e bekezdés nyavalygásának az oka egyáltalán nem volt jellemző és pláne nem általános a koncert alatt. 

A DALOK nem szolgai módon úgy szóltak, ahogyan egyszer lemezre vették őket, élre vasalva és sehogyan máshogy, mert volt amelyiken átment a majd' teljes áthangszerelésen, volt, amelyiknek a tempója változott, s volt amelyikhez egyáltalán nem nyúltak, csak hozzáidomították a jelen zenekarhoz. De még az sem ugyanúgy szólt, ahogyan anno megjelent. 

A SZÍNPADKÉP hm, nem találom a szót, érdekes volt. Egyfelől maga a színpad, és a hátsó felén a majd teljes szélességben épített dobogó (dob, zongora, ütőhangszerek itt voltak) hófehér volt. S nem is volt rajta semmi más. 

A LÁTVÁNYT másodsorban a zenészek, táncosok mozgása biztosította. Akik simán belakták a színpadot. Elsősorban pedig a kivetítés volt a fő elem. Ami néha meglepett.

Mert egyfelől, ahogyan egy ekkora világsztártól várható, vérprofi volt. (Hm, nos, tulajdonképpen manapság már nem világsztártól is kaphatunk olyan vérprofi vetítést, hogy csuda: csípőből Hobó leutóbbi, Arénás Vadászat-koncertje ugrott be.)

Másfelől néha izléstelenül giccsesre sikeredett a vetített háttér. Ezt képzeld el: lila szamárkóró-szerű virágokfejek, mintha egy egy vacak képeslapból vágták volna ki, majd túltolták rajta a színegyensúlyt, a kontrasztot, lemásolgatták, el-elforgatták, nagyították, kicsinyítették majd felhintették háttérnek, hogy „jóleszaz!”. Brrr!

Vagy: túlcsicsás cigány-esküvő gigantikus virágcsokrának a fényképe, Photoshoppal ügyetlenül körbe vágva, majd a szélek élei ügyetlenül elmosva, végül aztán a virágcsokor közepébe vetítettek ezt-azt. Mint a negyedvonalbeli tévé helyi szórakoztató szerkesztőségének Dankó Pista esztrád-emlékűsora, amelyben a szemüveges, öregecskedő Manyika néni íróasztaláról, a mappák és a napi sajtóba csomagolt zsíroskenyér közül felkapták a váza poshadt vizében ázó csokrot, hogy feljavított diszletnek, jobbhíján megfelel majd is! 

Ráadásul ez a két borzalom kétszer-háromszor vissza-visszatért. Valószínűleg a kontraszt miatt volt ilyen feltűnő a rútságuk. Mert egyébként meg mindenféle szempontból teljesen rendben volt minden más vetítés. De tökéletesen. 

Sztyui soha nem volt az ÖLTÖZKÖDÉS MESTERE. Vagy mindig egy srófra járt a dizájnerei agya. Világkarrierje során mindvégig hajlamos volt némileg túl csillogósra venni a figurát, flitterrel, elképesztő színekkel. Meg van a tűzpiros öltöny a Baby Jean idejéből? Van, ugye, ami nem változik, csak módosul. 

A MUZSIKA

Zenekar, dob, gitár, basszusgitár, billentyű, ütőhangszerek, szaxofon és sokszor-sokszor hegedűk. Egyszer hárfa is. És három remek hangú vokalista, akik méltán kaptak Sztyui nélküli szólószerepet is. Ami hanggal aztán feledtetni tudták, hogy nem miattuk vagyunk a Dome-ban: csak a Donna Summer szám (Hot Stuff) közepén kapcsoltam, hol a fenébe van Sztyui? De akkor is csak azért, mert soha nem szerettem ezt a dalt. De ahogyan a lányok énekelték, az totál ott volt. 

De volt, hogy nem csupán három, hanem összesen hat hölgy tevékenykedett a színpadon. A gidák létszámán túli három az zenélt. Mikor min, de leginkább hegedűn, s így vették skótosabbra a hangzást. 

Ahogy fentebb mondtam: a hangszerelésben egyáltalán nem ragaszkodtak szolgai módon az eredeti (ugyan a rockzenében mi az eredeti? Egyszer talán Tárai Tibusz mondta, hogy a lemezfelvétel a dalok egy adott pillanatát adják vissza, semmiképpen sem a végeredményt, mert olyanja egy rockdalnak nincsen.) felvételek hangzásához, hangszereléséhez. Így kaphatott például ha nem virtuóz, de remekül hangzó dobszóló-véget a személyes kedvenc Young Turks. 

Apropó virtuozitás: Rod Stewart zenéje soha nem a virtuozitásról szólt, hanem a hangulatról, az érzésekről, a buliról, a táncról, a ritmusról. Amik nem zárják ugyan ki a virtuozitást, de nem is teszik nélkülözhetetlenné.

A tegnapi koncert ZENÉSZEI (próbáltam keresgélni, kik is voltak ők, de nem vagyok ebben túl kitartó, nálunk valószínűleg úgysem túlságosan ismert nevek, és bocsánat, ha tévedek) jó zenészek. Akik alkalomadtán kaptak némi teret és időt a szólózásra. Ami szólók rendre rendben voltak. Csak túl nagyot nem szólt egyik sem. Olyan kis, oké, akkor most mutass valami igazit, jémárvégeis-szólók voltak. De a zenekar mindent teljesen korrekten eljátszott, rock and rollt, funkyt, diszkót, rhythm and bluest, folkrockot, akármit. 

A fekete szaxofonos pasi, na, az igen, ahogyan ő fújta, apám! Nagyon sajnálom, hogy nem vagyok képes a nevét kideríteni, alaposan megérdemelné, hogy több legyen mint „szaxofonos pasi”! 

SZTYUI ESETE A POLITIKAI KIÁLLÁSSAL

A sajtóban már megjelent hírek és rövid videók tudtul adták, hogy Sztyui a jelenlegi koncertturnéján kiáll a háború, a szenvedés, a pusztulás ellen. Ebben az esetben, jelen időben ez konkrétan azt jelenti, hogy ukrán zászlónak öltözik, sárga ing, kék öltöny, és a Rhythm of My Heart című dal éneklése közben háború ellenes vetítés zajlik a háta mögött. Ukrajna pusztulásának a képeivel, videókkal. Majd a szám végén megjelenik Zelenszkij mellalakos fotója, Sztui áhítatosan felé fordul, kezét az Isten felé nyújtja. A háborúellenesség = oroszellenesség. 

Több felvétel is bejárta erről a jelentről a sajtót. Nem is annyira Sztyui nehezen értelmezhető hódolata, sokkal inkább a közönség elutasító reakcója miatt.

Mert Zelenszkij képének a megjelenését felhördülés, füttyszó kísérte az előző koncerten, Lipcsében is, és a budapesti koncerten is. 

Tegnap bizonyságát adtam annak, hogy a lusta újságírót hamarabb utoléri az igazság mint a sánta érvelése. Amikor Sztutyi zászlónak öltözve bejött, elő kellett volna kapnom a telefonomat, hogy megörökítsem a magyar közönség Zelenszkij-reakcióját,de én egyszerűen elfelejtettem, hogy ezt kellene tennem az autentikus tájékoztatás érdekében.

Miközben reménykedtem, hogy a lipcsei közönség reakciója rávette a stábot arra, hogy a performansz ezen részén változtasson, és kihagyja a Zelenszkij-fotót. De nem tettek ilyet. De persze én voltam a bölény: ha egyszer Sztyui Ukrajna színeiben jött vissza a színpadra, ha a szám legeleéjén ott lobog az ukrán zászló, hogy félre ne értsük a sárga ing-kék öltöny kombót, akkor vajon mire számítottam...?

Nos, tehát ha ilyen csapnivalóan dokumentáltam a történteket, kölcsönveszem hát más cég videóját. 

 A bejátszásból talán nem teljesen egyértelmű a kifütyülés ténye. Ott az volt. A lipcsei koncertről készített egyik videón még inkább egyértelmű, hogy erről volt szó. Mármint természetesen Lipcsében. Amitől a magyar közönség még reagálhatott volna másképpen. 

S ha igazi újságíró lennék, akkor a koncert után szaladnom kellett volna egy kört, és villáminterjúkat készíteni arról, hogy  kinek mi a véleménye Sztyui demonstrációjáról, és ha fütyült/pfújolt, miért tette? Csuda érdekesek lennének a válaszok. 

Ám mint jó birka, én is, ahogyan a közönség egésze (jelentkezzen, aki nem!) tulajdonképpen ha nem is a következő, de úgy az ezt követő második-harmadik számtól szemet hunytam a nem háborúellenesség, hanem egyértelmű politikai állásfoglalás felett ) amiképpen a magyar nép az öszödi beszédet követőn), és önfeledten élveztem tovább a show-t. Mert The Show Must Go On. 

Szerintem piszok jó volt az egész. A Zelenszkij-affértől tekintsünk el, az elmúlt egy híján nyolcvan év megérdemli! 

NYÚLFARKNYI KITEKINTÉS

Belelapozgattam a tokiói és a berlini koncert teljes anyagába. Jelentős eltérések voltak a setlistben. Ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem monoton, gépies a turné. Viszont a hangzás, a látvány klasszul visszajön, ha kíváncsi lennél rá:

 A berlini linket nem tudtam beágyazni, a tulaj megtiltotta a máshová beágyazást. De a link itt van. 

Volt egy kedves poén a koncert leges-legvégén. Lement a ráadás két száma, mi más, mint a Do You Think I Am Sexy? (ezt a számot mindig rühelltem, de engem kivéve mindenki másnak tetszett) és a Sailing. Ováció, függöny, mert ilyen is volt ismét le, ováció bejön, tart, függöny föl: a zenészek szanaszét, mozdulatlanul hevernek a színpadon. Közönség kicsit csendesül, felfogja amit lát, függöny le, sötét, gépzene. Közönség kivonul. 

Jó pihenést a következő huszonvalahány koncert után, 2025-ben, Sir Roderick David Stewart! Viszlát (ami már nem lesz) köszönjük a halakat dalokat! 

POST SCRIPTUM

– Elolvastalak, Morzsám. És hol van a véleményed a koncertről? Semmit sem írtál le.

• Azt sem, hogy úgy kezdődött mint egy színház, függöny volt a színpad előtt, ami csak az elsötétedéskor ment fel, és a sötét meg maradt is végig, a koncert után sem kapcsolták fel a lámpát.
• Arról sem írtál, hogy a zenekar tökre nem volt polkorrekt, mert az egyetlen feka szaxofonos kívül nem volt semmi más, csak fehér ember. Sehol egy ázsiai, egy latino, sehol semmi. Örvendetesen antipolkorrekt volt a bagázs.
• Meg arról sem írtál, hogy volt egy csomó olyan szám, ami nem Rod Stewart sajátja, ott volt a Bonny Tyler szám, a Hearttache,  meg az a kettő is, amit a gidacsajok énekeltek, a Hot Stuff, meg az a másik. 
  • – Zsákom, ha megnézed a setlistet, Sztyui számainak legalább a hetven százaléka nem saját szám eredetileg. Még a valamelyest ismeretlen Sailing sem. 
    – Jól van, de legalább ezt leírtad? Nem!
• Elhallgattad, hogy a nyugger-közönség, ősz haj, a járókeret még éppen nem, de ülve csápolta és énekelte végig a koncertet. Láttad előttünk azt a pár nagymamát? Olyan számokat énekeltek, amiket én még csak nem is hallottam! 
• Hallgattál arról is, hogy hiába volt a küzdőtér is ülőhelyes, a végén már rengetegen állva élvezkedtek. 
• Azt sem mondtad, amit nekem a kocsiban, hogy az egésznek volt egy remekül, direktbe összehozott retró hangulata, meg amit én mondtam, hogy esti Sláger Rádiót hallgattunk. 
• S ez csak az, ami így hirtelen az eszembe jutott. 

Igaza van SzFT-nek. Mint kis túlzással majdnem mindig. De ezt el nem mondd neki! S a feniteken túl még azt sem írtam le, 

• hogy a Young Turks közben, bármennyire is lassabb volt mint ahogyan a '82-es Absolutely Live-on szólt azért nagyon kikapcsoltam, nagyon ott voltam, több mint átjött a buli,
• meg ugyanez történt kicsivel előbb a Maggie May-nél is, pedig ott nem is számítottam ilyesmire. 

Szóval ilyen slendrián voltam... 

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu 

 Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)

HAKNI VAGY KONCERT? PERSZE, HOGY KONCERT!

A koncertet Óbuda-Békásmegyer szervezte, a polgi nem felejtett el feljönni  a színpadra, hát választás előtt vagyunk, nemdebár. Ez akár indokolhatta volna, hogy valami falunapi haknit lássunk. (Olvastam egyszer, hogy előfordult, hogy az IHM egyszerre két, különböző helyen koncertezett. Annyian vannak mint nyű, kijött abból két zenekar is, két gázsiért. Nem tudom, igaz-e a sztori vagy csak rosszindulatú, lejárató legenda... Tény, hogy zenészből minden hangszerhez csak egy-egy pasas van, ha énekesből több is. 

Szóval gyereknap, ingyenes koncert, akár lehetett volna hakni is. Nem az volt. Rendes színpad, rendes fények, rendesen szólt minden, sőt a közönség még egy fedőt is kapott a feje fölé, ha netán rázúdulna az ég. Bár az nem tett ilyet, a megoldás csoda jó, ötletes, hasznos. 

Azért sem volt hakni, mert az IHM teljes létszámban volt a színpadon. És a kezdés is teljesen, takkra pontos volt. (Amikor elkezdtem koncertetkre járni, akkoriban a fél órás csúszás a minimum volt. Utáltam.) 

KONCERT VAGY ELŐADÁS? ÖÖÖ... HÁÁÁT... ELŐADÁS!

Egyfelől az IHM koncertje sokkal több volt koncertnél. Nem tévedek, ha azt mondom, nem is koncert volt igazából, hanem zenés kabaré. Lehet, itt tévedtem nagyot: én koncertre mentem, és nem lapoztam útközben. 

Mivel permanens volt az öltözés-vetkőzés-öltözés, a számok összekötőiben valaki rendszeresen a színpadon maradt, és szórakoztatta a kisérdeműt. Hol rövid one man show-val, hol meg vetítéssel. S persze, ha visszajöttek a többiek, akkor is a marháskodáson volt a hangsúly. Ami természetes, hiszen az IHM egy paródiazenekar. 

Előadás, mondom, mert minde számhoz külön jelmezek voltak és külön színpadi mozgások. 

S előadás azért is, mert bár az IHM show-iban gyakolratilag nem a zenéé, hanem a humorá a főszerep, de arra fel kellett figyelnem, hogy az IHM gyakorlatilag mindent, de mindent képes eljátszani. Ezt ki kell egészítenem! Ismered a Zártosztály nevű zenekart? Nem? Nézz csak utána nyugodtan. Edda dalokat játszanak. Egy időben Sípos Péter (eredetileg valami IHM nevű zenekar tagja) énekelt benne. Hát, apám, az valami csoda, miként! Főleg a bakancsos Edda dalait játsszák. Szóval Sípos Peti olyat énekelt ott, hogy szerintem a mostanságos Pataki Attis sítva fakadt a hallatán. 

Említhetem és naná, hogy említem is a jó magyar rockdalokat feldolgozó Triászt is, amiben szintén Peti énekel. Mindkét együttesben olyat énekel ez az ember, hogy az arcom szakad le tőle.

S jó, hogy Peti csak egynyolcad tagja az IHN-nek, mégis példa a muzakalitásra. Ezzel persze és naná, hogy az égvilágon semmi baj se nincsen! Zenei szempontból elmondható: bármihez nyúlnak, az stabilan ott lesz. De még hogy! De tényleg bármi is az. 

MINDENKI UGRÁL, TAPSOL, ÖRVENDEZIK, ÖRÜL, ÉN MEG CSAK ÁLLOK TÖPRENGVE, MINT [...] A LAKODALOMBAN

Eszembe sem volt tüntetni. Kilógni sem. De egyre jobban nem illettem oda, ahol voltam. Életkorilag még de: ahogyan körülnéztem, az IHM az én korosztályom zenekara, stúdiója, előadóbrigádja, mittoménmilye. Tehát nem az őszülő szőrzetem, a majdnem nulla hajmennyiségem, a szemráncaim okolhatók a távolmaradásért.  

S most fogom bizonyítani a vaskalaposságomat, a szemellenzősségmet és a lényeglátástalanságomat. 

Az IHM egy paródiazenekar. Ahhoz, hogy nagyjából naprakész legyen, azt kell parodizálnia, ami sláger. Vagyis nem a közönség előtt jár, hanem a sztárrá vált kollégák után. Ha azok übervacak dolgokat etetnek Wellington bélszínként a kisérdeművel, akkor a vacak Wellington bélszínt kell parodizálniuk. Ez logikus. 

Csakhogy, mondom, önmagában a más valakinek beöltözést, az útmenti tahóság parodizálását, a férfi női ruhában-humorát ennyiedszerre már nem igazán tudom viccesnek találni. A heremarkolgató tahóság-bemutatót sem. Még akkor sem, ha paródia. 

A koncert elejét még konkrétan elveztem is. Amikor végleg kizuhantam a fílingből az egy Kis Gróf-paródia volt. A büdös életben nem hallgattam még véletlenül se Kis Grófot. Ettől a zenei vonaltól fizikailag szoktam rosszul lenni. S oké, persze, az IHM parodzál, világos, slágereket parodizál, Kis Grófo meg egy rétegnek sláger, értem én. Hogy mennyire sláger, az azon is látszott, hogy olyan mocskosul mozdult az addigi legxarabb zenére a közönség, hogy úgy éreztem magam mint balatoni viharban a sásba leszúrt cövek. Bevallom, nem csupán a zene szarsága döbbentett meg (amit egyébként még az IHM is valahogy úgy konferált be, hogy jön mindenek alja), hanem a közönség reakciója is a zenealattiságra.

Mert itt gondolkodtam el azon, és úgy is maradtam töprenve az utolsó hangig, hogy vajon minek szól az IHM sikere? A zenének? De hiszen az nem a sajátjuk! A szövegeknek? Harmincnégy éven át? Rendben, néha ütősen jól sikerülnek, de azért műsorról műsorra, lemezről lemezre? A humoruknak? Hááát... Persze, hogy van, de meglehetősen vásári az előadás. 

Hiába várod, nem tudom igazából a tuti frankót megmondani. A Kis Grófo-förmedvényre megmozduló közönség azt sejtettette (hát micsoda szó ez: sejtettette!) meg, hogy nem az IHM zenei  képességei, nem is a humorosan átírt szövegek a döntőek, hanem az ismerős sláger-dallamok. Vagyis hogy az IHM pavlovi reflexekkel dolgozik. Nem alantas dolog ez, hanem ügyes felismerés. Hogy mennyire ügyes, azt az elmúlt harmincnégy év, és a koncert elején felsorolt sok-sok elismerésre  méltó és irigylésre való statisztikai adat bizonyítja. 

CODA

– Nagyon untakoztál, Morzsám? 
– Hááát... Egy-egy. Te a Caligula's Horse-ról mentél ki. 
– Nekem tetszett. Baj?
– Láttam. Miért lenne baj?
– Kár, hogy neked nem jött be! Kicsit sem éreztem hakninak, nem voltak görcsösek a srácok, csuda jól szórakoztam!
– Annak örülök. Kedvesem, dolgozik a megivott sör, ott vannak toytoyok... 
– Menjünk, nekem is kell...

De azóta már vagy háromszor hallottam tőle, hogy: 
– Nekem tetszett. Baj?
– Miért lenne baj?
– Megnézed a képeket, amiket csináltam? 
– Persze!
Bekaptam a horgot. 
– Nem akarsz írni a koncertről? 
– Nem!
– Csak úgy kattintgattam... 
Pedig voltak érveim is, miért nem írok erről a koncertről. Nem vagyok egy jellemes ember.

A 

BUDAPEST  * ANALOG MUSIC HALL  *  2024. MÁJUS 18.

A beszámoló eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

A  Caligula's Horse 2011 óta létezik. Vagyis idén tizenhárom évesek. Az énekes Jim Gray és a gitáros, Sam Vallen alapította. Az egyéb tagok cserélődtek körülöttük. A dobos, Josh Griffin 2016 óta, a basszeros Dale Prinsse 2019-től tagja a formációnak. 

Ausztrálok és progmetál muzsikát játszanak. Olyan jól, hogy a muzsikájukkal kapcsolatban hébe-hóba, viszonyítási alapként szóba kerül a Dream Theater. Eddig hat stúdióalbumuk jelent meg. A legutóbbi, a Charcoal Grace idén januárban. A lemezt világturné vitte a CH. Ennek a turnénak az egyik helyszíne volt a budapesti Analog Music Hall is.

Ezek az alapadatok. 

Úgy nagyjából tegnap délelőtt derült ki számunkra, hogy miképpen is fog kinézni a koncert. Hogy lesz például előzenekar is. Lesznek előzenekarok is. Mert az előzetesekben erről szó sem volt. Ahogy a kezdés időpontjáról sem. A helyszín weboldalára, Facebook-oldalára sem került fel semmi konkrétum. A szervező Facebook-oldalán találtam rá az infóra, hogy a Caligula's Horse előtt fellép még a Four Stroke Baron és a The Hirsch Effekt is. De hogy ki mikor, azt még mindig nem leltem meg. SzFT igen. Belehallgattam a két előzenekar zenekar muzsikájába. S mert nem volt egyik sem igazán meggyőző, azt peidg tudtam, hogy SzFT-nek meg pláne nem lesz az, célirányosan csak a Caligula's Horse-t céloztam be. 

*

Úgy tudtuk, a koncert helyszínén, az Analog Music Hall-ban még nem jártunk. Azt hittük, új helyet fedezünk fel. A GPS útvonal- ajánlását követtük. Amikor befordultunk az Analog utcájába akkor tudatosodott bennem, hogy bizony itt már előfordultunk: Nádas Barbi első önálló koncertjét hallgattuk meg.

Legnagyobb meglepetésünkre a nem túl sok autót befogadó, udvari parkolóban volt hely, gyorsan el is foglaltuk Füsti nevű, kis Yarisunkkal. Idáig jó. 

*

Az Analog koncertterme nem túl nagy. Olyasféle méretű mint az A38-é. Csak magasabb a beltere. De nagyon jó, hogy a szellőzéséről mesterségesen is gondoskodnak. Nem tudom, milyen lehet nyáron odabent a hőmérséklet, most ahogy beléptünk, vetkőztünk.

Nem mondom, hogy a pontosan kezdődő koncert elején is zsúfolásig volt a terem, s azt sem, hogy később teljesen megtelt volna. Magyarországon, úgy fest, az ilyesféle muzsikának nincsen igazából közönsége. Az Arena, a The Flower Kings, a Riverside legutóbbi koncertjén enyhén szólva nem taposták egymást a tömegek. Nem vagyunk a progrock országa... Csak Bartóké és Kodályé. Nincs mit tenni. 

*

A színpadkép és a világítás olyan volt amilyen: semmi különösebben emlékezetes, de rendben volt. Igaz, kezdetben a világítás meghökkentően puritánra sikeredett: a zenészek kizárólag háttérfényt kaptak, ezért csak árnyalakok muzsikáltak a színpadon. De a kezdetben úgy két-három kompozíciót jelent, és a CH nem aprózza el, öt-tíz perces darabokat komponál. Az első két szám az új album első két dala volt. A kettő együtt negyed óra. Nem olyan hosszú idő, de közben mocsok hosszú. Ez alatt a minimum negyed óra alatt a zenészek arca csak akkor látszott, ha véletlenül hátrébb léptek és bekerültek a hátsó fal reflektorainak a fényébe. 

Aztán egyszerre azon kaptam magamat, hogy látom, mi történik a színpadon. Valahogy fokozatosan világosodott ki, mi minden történik. 

*

A színpadon egyébként a muzsikálás történt. Semmi hacacáré, szerpentin, konfetti, füst, köd, tűzcsóva, csillagszületés, fekete lyuk, vetítés, animáció. Csak a zene és a fények. És a tagok nagyon aktív színpadi jelenléte. De tényleg nagyon aktív. Nem hiperaktív, ezért sem modorosnak, sem szerepnek nem tűnt, amit műveltek. Egyszerűen csak együtt éltek a muzsikájukkal. 

Jim Gray kommunikált a közönséggel. Szemmel láthatón bejött neki, hogy a kisérdemű szereti és ismerő a dalokat. Ezért nem fogta vissza magát és beszélgetett. 
– Marha szegényes ez az angol nyelv – mondta, khm, üvöltötte a fülembe SzFT –, minden második szava: fucking! 

(De annyira belejött, mármint SzFT, hogy tegnap, amikor elugrottunk kicsit sétálni Tatára, és a GPS valami egészen új, sokkal szebb útvonalon vitt (Tarján és Gyermely felé), én meg megkérdeztem tőle, erre hogyan talált rá, csak ennyit mondott: 
– Azt ütöttem be neki, hogy vigyen Tatára, de fucking beautiful places-en keresztül! )

*

A Caligula's Horse jött és győzött. Az egyáltalán nem összezsúfolódott közönség csekély létszáma majdnem maradéktalanul behódolt. Érthető volt ez a reakció. Csak számomra meglepő. Mert a közönség nem csupán a szimpátiáját fejezte ki, hanem szemmel láthatón behatóan ismerte az együttes repertoárját, a dalok szövegeit. Így teljesen együtt mozgott a zenekarral. 

Most jön a neheze! Mert könnyebb a körülményekről és a tapasztalatokról mint a zenéről beszélni. A Dream Theater-hasonlat a CH-al kapcsolatban elég jó, de mint minden hasonlat: sánta. A CH nem annyira technikás mint a DT. Viszont sokkal dallamosabb. A dallamok azonban egyáltalán nem teszik populárissá a zenéjüket. Ezek a megállapítások nem értékítéletek. Az alacsonyabb technika nem lekicsinylés (a DT esetében néha már fárasztó a mesterségbeli tudás fitogtatásának a hallgatása) és a dallamosság sem gyalázkodás, hiszen olyan jó együtt énekelni ismert dallamokat. 

Tehát a CH jóval túl van a puszta döngölés együtt ugrálásán (bár vannak ilyen pillanatai is), és a a közös éneklés eufóriája sem a sajátja, mert nem olyanok a dallamai (bár vannak énekelhető dallamai az énekszólamnak). Vagyis, ha akarom, valami köztes zene. De nem akarom, mert ez olyan degradálón hangzik. 

* 

Hallgattam a muzsikát, mozdultam rá. Rendben volt minden. A fentiek szerint. Vagyis a CH megfelelt annak, amit a YT-on hallgattam előtte, ami miatt elmentem erre a koncertre, és ami miatt vittem magammal SzFT-t is. 

Most jön a megfogalmazhatatlan. Legalábbis számomra az. 

Mondom, minden rendben volt. (Jó, a keverésben néha hátrébb húzódott az énekhang a jól hallhatónál, de mostanság annyi gyalázatosan hangosított, vacak koncertet hallottam, hogy ez apróság.) De tényleg. A hangulat is remek volt. A CH nem csupán az új albumot nyomta, hozott dalokat jócskán a régebbi lemezekről is. Erre Gray fel is hívta a figyelmet, mondta, hogy időutazunk, nem csak a Charcoal Grace-t fogjuk hallgatni. És így is lett! 

Szóval minden a helyén volt.

Meg nem mondom, miért, de mégsem kapott el a gépszíj. Keresgélem, keresgélem az okát, úgy, hogy közben a fülemben a CH muzsikája szól. Össze kellene tennem a koncert anyagát egy dallistába, hátha azzal volt gond... Mert ahogy az albumokat hallgatom, rendre azon kapom magamat, hogy így meg egészen elmerülök a muzsikában. Nesze nekem! 

Azt hiszem, megvan! Ott a koncerten rendben volt minden. A hangzás, a hangulat, egy idő után a fények is, nem volt baj sem a zenészekkel, sem a fucking muzsikával, csak valahogy egyformán szólt minden.  S igen, ezért talán a setlist a felelős... 

– Kimegyek, iszom egy sört – mondta kábé egy óra elteltével SzFT –, hozzak neked is? 
Mondtam, hogy köszönöm, nem, hiszen hazafelé valakinek vezetnie kell a kocsit. SzFT azt mondta, neki ennyi elég volt, maradjak nyugodtan, szórakozzak jól. Komolyan mondta, mert ő ilyen. 

Maradtam. Nem szórakoztam igazán jól. Volt, amikor elkapott a muzsika. Amikor úgy igazán ott vagy, benned szólnak a hangok, mindent elöntenek, leuralnak, értelme lesz a világnak, összeáll a kép, biztos tudod, ismered ezt, hiszen te is zenehallgató ember vagy,,, De ezek pillanatok voltak. Összességében valahogy kívül maradtam a közösségi élményen. Ami azért furcsa, mert most, hogy végigpöntyögtem írás közben a setlist elemeit (legalábbis a valószínű setlist-ét: annyira nem ismerem a CH dalait, hogy a címeiket séróból vágjam, de a 15-i, berlini koncert listája szerint úgy fest, ez volt itt is. 

A körülöttem levő, józan közönségtársak reakcióit nézve, velem, velünk volt a baj. Óriási volt a tombolás, az együtt éneklés, a hajrázás, a tánc, a vígasság, a mulatság. 

*

A koncertterem előtt SzFT még megitta a sörét, én elszívtam egy szivarkát. Közben konstatáltam, hogy az énekhang sokkal jobban szól, kivehetőbb odakint mint odabent, s hogy ennek ellenére nem volt egy másodpercnyi tépelődés sem, hogy vissza kellene-e mennem vagy sem.  

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu volt.

Teljesen mellékes szál a lényeget illetőn, de félő, hogy a helyszín is az alkalom miatt kap majd hideget-meleget az OT. Lesz itt szélsőségesség meg fasisztázás, meg sok ilyesféle. Nekem az ég világon semmi bajom nem volt a rendezvénnyel és az OT fellépésével a rendezvényen, de amikor szembesültem a koncert hírével, kicsit meglepődtem. Mert elfogadom ugyan azt az érvelést is, hogy amelyik előadó pártrendezvényen lép fel, az nem feltétlenül támogatja az adott pártot, de azért az első reakcióm nekem is az, hogy de. Amivel megint csak nincsen bajom egyébként. (Egyébként is, a sajtóból és a sajtó képviselőitől már megtanulhattuk, hogy baj csak akkor van egy előadó politikai hovatartozásával, ha az nem a baloldalhoz tartozik), Ennyit erről, mert nem is ez a lényeg. 

Hanem a zene. 

Megint motoszkál bennem a kisördög. Ian Gillen már hosszú évek óta nem tudja igazán jól elénekelni a Child In Time-ot. Ha jönne valaki, simán megeshet, aki úgy énekelné a dalt, ahogyan a hetvenes években Gillan, akkor vajon interpretáció lenne a hiteles: a pazarul, az eredeti szellemében előadó énekesé, vagy az eredeti előadónak, aki, minden tisztelettel vele szemben, de mégis csökkentett minőségében képes átadni? Ezzel nem Gillant, még kevésbé az Omegát szándékozom fikázni, mindössze a zene abszolút értékére akarok rámutatni. 

Tegnap sem előítéleteim, sem elvárásaim nem voltak, amikor az OT koncertjére mentünk. Csak kíváncsiság volt bennem. Hogyan játszik Omegát egy Omega utáni zenekar? 

A válasz tulajdonképpen nagyon egyszerű és rövid: nagyon jól. Nem tudom, milyen elvárásai voltak a Bikás parkban a közönségnek, de szemmel láthatón számról számra egyre inkább jelen volt a koncerten. A legutolsó vastapsig. 

Mivel a koncert csak egy órás volt (este az OT még Zalaegerszegen is fellépett), inkább csak rövid keresztmetszetet kaptunk, miképpen is gondolja a zenekar az Omega továbbvitelét. Ennek legfeltűnőbb jele az volt, hogy az Omega hatodik lemezét megelőző időkből csak a Gyöngyhajú lány szólt (szépen, jól, de én már veszettül unom), a legkésőbb megjelent album, amiről szólt dal a XI. lemez volt. Nem jegyzeteltem, csak a likas memóriámra hagyatkozhatok. Egy órába kellett Omegát sűríteni. 

A hiányos, torz hangzás miatt a zenei finomságokról nehéz írnom. (Ha már szóba hoztam: sajnos az énekes hangját is majdnem teljesen elnyomták a hangszerek. A lábdob pedig fájt: de legalább megtudtam, hogy ahol én eddig egy ütemet hallottam, ott van, hogy három van. :-D Illetve szerettem volna kihallani az Életfogytig rock and roll-ból azt a kedvenc kis, tréfás dallamocskát (tudod: pampam, papara pampam, de nem tudtam eldönteni, hogy szólt-e vagy sem... :-|

Ezzel együtt mégis tökéletesen átjött a muzsika egésze. Aminek sokkal jobb lett volna a finomságait is hallani, de mégsem volt überélvezhetetlen. Egyetlen dal volt csak, amiről egyszerűen nem tudtam eldönteni, micsoda: az eleje nagyjából megfelelt az Ajánlott útvonal-nak, a folytatása pedig totális káoszba veszett. De újra mondom, annyira rossz nem volt a hangzás, mint ahogyan az most lejöhet. 

*

A bevezetőben már írtam: egy igaz tiszteletzenekar akkor az igazán igazi, ha mert átdolgozásokat is csinálni. Az OT legmerészebb és legbölcsebb húzása, hogy meg sem próbáltak olyan énekest keresni, aki tökéletes Kóbor-iimitátor. Schrott Péter hangja bár hasonló fekvésű mint Meckyé volt, de sokkal, hm, rockosabban szól. Különösen, amikor Péter úgy Isten igazán kiereszti. 

Ha Kóbor-imitálással akart volna tisztelegni, minden bizonnyal kínosan csúfossá lett volna az összhatás, de mert simán mert önmaga lenni, így ugyanilyen simán elfogadja tőle az ember közönségfia, hogy OT-től hallgat Omegát. S még azt is, hogy volt, hogy két rövidzárlat esetében ügyesen a közönségre bízta a szöveg folytatását. :-)

Sorra vehetném a zenészeket. Nem teszem. Legyen elég annyi, hogy szerencsésen manírtalan volt mindegyikük, és még szerencsébbre úgy festett, a kisujjukban van, amit játszanak. S mert ott volt, ahogy erre utaltam, simán mertek itt-ott változtatni is a zenén. 

Mohácsiné Palásti Márta – MartAssist fotói

*

Nekem a koncert legnagyobb meglepetése egy új, saját dal eljátszása volt. Mert ehhez tényleg kellett bátorság és körüllátás. Eddig még nem hallottam ezt a muzsikát. De elsőre, mert óhatatlan a hasonlítgatás, a Mennyben az angyal ugrott be róla. Nagyjából. 

Nem tudom, ismered-e, de az R-GO-s Szikorának volt a nyolcvanas években egy zseniális paródialemeze, Így jácctok ti! címmel. A zsenialitása abban állt, hogy nem már bevált slágereket énekelt tréfásnak gondolt, megváltoztatott szöveggel, hanem abban, hogy az adott előadó stílusában írt vadi új zenéket és szövegeket. Mondjuk Omegát is. Nem volt semmi, de komolyan! 

Az OT valami hasonlót művelt, csak a helyzete még nehezebb. Ugyanis Szikorának ki kellett emelnie a zenei, énekhangi, prozódiai hasonlatosságokat. Ezért lett paródia. Az OT sokkal inkább szellemiséget kísérelt meg hozni az új dalban. Szellemiségen nem csupán a szövegi, hanem a zenei szellemiséget értem. A magam részéről úgy vélem, simán megfeleltek a kihívásnak.  

Ahogyan az is bizonyos, hogy nagyon szeretnék legalább egyszer megnézni egy jól hangosított Omega Testamentum koncertet is!

2024. május