A bejegyzés eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

Fotó és video: MarAssist

Kicsit nyűgös volt a bejutásunk a Dome-ba. A megbeszélt bejárat, ahol a sajtósokat engedtek be, mire odaértünk zárva volt. Igaz, késtünk pár percet. Az is igaz, hogy a biztonságiak félreirányítottak minket. Meg az is igaz, hogy aztán nagyon segítőkészek voltak, csak éppen információszegények. Szerencsére utolértük a szerkesztőnket, ő megadta a kontakt telefonszámát, aki nagyon segítőkészen fizikailag a segítségünkre sietett. 

Ideáig jó. A folytatás még jobb lett. 

4S SREET

Mintegy véletlenül tudtuk meg, hogy lesz előzenekar. A nevüket sem hallottam eddig. Ez nem dicsőség, mindössze tény. Viszont nem jelenti azt, hogy egyetlen dalukat sem. Mert ahogy rájuk kerestem, kiderült, hogy legalább három számukat hallottam már valahol, valamikor. Aztán azon kaptam magamat, hogy egy délutánon keresztül az ő dalaikat hallgattam. Könnyen megtehettem, itthon fetrengtem egy jó kis influenza felépülését próbálgatva. Kicsit tartottam is tőle, miként fogom bírni a koncertet: a küzdőtérre szólt a lehetőségünk. 

Az együttes Mesélek a bornak című számát átküldtem Gergő fiamnak, aki a maga sztoicizmusával hamarosan csak ennyit viberezett vissza: „Már az akkordjai is megvannak!” Egyszerűen gyönyörű muzsika. 

A 4S Street (egyébként Négyes sztrít a kiejtése; mondjuk ezt nem értem, ha négyes, miért sztít, ha street, akkor miért négyes, de legyen nekik) gyergyószentmiklósi zenekar. Eddig három albumok jelent meg. A zenekar tagjai: Alin Nicuta (ének, akusztikus gitár), Mihály Csaba (billentyű), Fülöp Loránd (gitár), Szabó László (basszusgitár) és Pál Andor (dobok). 

A muzsikájuk remek választás volt a Republic elé: van rokonság a népzeneiségben és a dallomosságban is. Ültek is a dalaik, a Republic közönsége vette is az adást. Még Szerelmetesfeleségtársam is azt mondta utólag, hogy a fotós árokban is simán átjött a hangulat, amit csináltak. 

REPUBLIC

Aham, és akkor jött a Republic. Aminek a koncertjéről kellene most valami eredetit írnom. Holott tulajdonképpen minden Republic koncert egyforma. Jó, persze mindegyik más, de kiszámítható: kiszámíthatón jó.

Azt a kérdést, hogy van-e Cipő nélkül Republic, már nem rágcsálom tovább. Megtettem már, letettem a voksomat: minden tiszteletem mellett is azt mondom, simán van.

Rengeteg ismert nóta, megbízható, bebetonozott slágereke, nincsen, nem lehet Republic koncert a Ha itt lennél velem, A repül a bálna, a Szállj el kismadár, a Tizenhat tonna, a Neked könnyű lehet nélkül. Ami egyfelől jó. Másfelől, hm, hát, a magam részéről ezeket a számokat már simán unom. 

S akkor máris az egyik lényegnél vagyunk. Mármint azon túl, hogy minden Republic koncert esemény. Minden bizonnyal azért is, mert a setlist összeállításánál azért nagyon figyelnek arra is, hogy a dalok kronológiája a lehetőségekhez képest kiegyensúlyozott legyen. Így képeznek az új dalokból is időtálló slágereket. Bár kétségtelen, hogy a számomra a leges-legkedveltebb Republic dalok között levő Rajzoljunk álmokat nagyjából én táncoltam, énekeltem végig abban a szűk mikrokörnyezetben, ahol tegnap a koncerten álltunk. :-D

Példa erre az Odavisz a szél, a Ki van a házban?, a Berlini lányok, a Lángok, ha újra égnek. (Igaz az utóbbi csak a koncertet lezáró videóban fordult elő.) 

De a szerkezet mindig egységes, nem lóg ki belőle semmi. Oké, tegnap este a Micimackóval egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni. Arra a számra teljesen leállt a koncert. De úgy festett, csak nekünk. A közönség különben csarnok szerte tombolt. Volt akinél egy plüss Micimaci is előfordult. Boros Csaba a felkonf alatt mosolyogva rá is szólt: 
– Tedd még el, elrontod a meglepetést!  
Ezzel a dallal már anno sem tudtam mit kezdeni, amikor lemezre is felkerült. Egy az egyben, republicosítás nélkül. Lépjünk tovább! 

A harmincöt éves szülinapról szóló koncert bőven kínált meglepetéseket. Ennyiben teljesen más volt mint egyéb Republic koncertek. Mert azért nem jellemző, hogy a Republic más előadók dalait játssza. Jó, volt egy lemezük Cseh Tamással, amin meglepően felcserélhetők voltak és ugyanúgy autentikusan szóltak egymás dalai a másik szájából, gitárjából. Meg az is jó, hogy volt egy Cipő-Koncz Zsuzsa duett is (Ég és föld között). De tudtommal a Republic Nox-ot még nem muzsikált. Nincs azzal baj, hogy Péter Szabó Szilvia meghívása mindössze a Nox közeledő koncertjének a promója volt, de azt mondom, nem volt Republic-idegen a fellépés. Sem az Erdő közepében sem a Nox dala, a Szeretem szempontjából.  

– Azért érdekes volt amikor Tibusz bácsi színpadra lépett, megérkezett vele a zene – mondtam a kocsink felé battyogva. 
– Hát, igen, mondanám, hogy zongorázni lehetett a különbséget, pedig gitároztak... De akkor is, semmi baj nincsen a Republic zenéjével önmagában sem. Csuda jó akkor is, ha nem a virtuozitásról szól, akkor is! 

Szóval, igen, a színpadon volt Tátrai Tibor is, jött, gitározott egy remek szólót és ment is.  

Ennél meglepőbb volt a Csak a szívemen át című dal vendége. 

Ehhez képest a népzenei blokk semmiféle meglepetést nem tartogatott, viszont cserébe nagyon jól szólt. 

– Szia M.! – szólította le a Republic előtt egy hölgy az első sorból Szerelmetesfeleségtársamat. SzFT még a fotósoknak szeparált kordonon belül volt. 
– Képzeld, egy régi osztálytársnőm volt! Azért volt itt, mert a lánya, tizennyolc éves táncol a népzenészek között. Ezt írd majd meg, jó? Fontos! 

Ki is volt még? A Szállj el, kismadár elején egyszerre megjelent a színpadon egy színes sportköntösbe öltözött figura és boxállásba ugorva lezavart egy menetet, jobbról, balról, jobbhorog, balhorog... Aztán Boros Csaba bemutatta: 
– Erdei Zsolt, Madár, ökölvívő világbajnok! Minden meccsére a Szállj el, kismadár-ra vonult be. 

Volt tehát jövés-menés a színpadon. S a Gergely nevű srácot nem is említettem, aki egy kicsit zavaros történet szerint egy fogyatékkal élő gyerekeknek tartott koncert következtében (?) került a Republic színpadára és gitározta, énekelte végig a Ha itt lennél velem-et. Csabának nem volt egyszerű dolga, hogy Gergely a megfelelő pillanatokban megfogja a kezét. 

A legimpozánsabb vendég a koncerten Bódi László volt. Cipő. Természetesen nem hús-vér valójában. Nincsen Republic-koncert anélkül, hogy róla meg ne emlékeznének. De a tegnapi megoldás megrázó volt. A Szeretni valakit valamiért című szám végén Cipő mindig elmondta Nagy László Én fekszem itt című verset. Tegnap is. Nem pusztán hangfelvételről. A szám utolsó hangjának az elhallgatásakor fehér vászon ereszkedett a színpad elé, sötét lett a teremben, és egyszerre megjelent a vásznon Cipő vetített alakja. De pont akkora méretben, pont úgy elhelyezve, mintha a zenekar énekesének a posztján állna, és szavalni kezdett. Ha teljesen szemben álltunk volna a színpaddal, minden bizonnyal még nagyobb lett volna a hatás. 

Mi mondható még erről a koncertről? Hm... Talán annyi, hogy időközönként egy Republic-koncert létszükséglet, kiteljesíti az életet. Természetes velejárója a jó, jobb közérzetnek. 

– Mi volt a véleményed a koncertről? Nem is mondtad... – kortyolt a reggeli kávéjába SzFT, reggel ébredés után, valamelyest kóválygó fejjel, ami miatt a sör is vádolható, amit fogyasztott tegnap este. 
– De... Az, hogy úgy volt jó, ahogyan volt. Ha leveszem az unásig játszott, de el nem hagyható számokat. Semmi baj nem volt a színpadképpel, a vetítésekkel, a lángcsóvákkal, szikrahányással, szerpentin, konfetti, szappanbuborék, meg minden, de ha nem lett volna egyik se, az sem baj, akkor is tetszett volna az egész. Így megadták a módját. 
– S hiányzott neked valami dal, amit nem játszottak? 
– Tengernyi minden! De akkora a repertoárjuk, hogy nem lehet olyan dallistát összeállítani, ami mindenkinek megfelel. 

Egy dal hiánya fájt. A Republicnak köszönhetem, hogy az első házasságomat lezártam. Egy vasalás közben hallgattam, amikor szíven ütött a szöveg. Folytak a könnyeim, és megértettem mi a további utam. Vagyis közvetve a Republicnak köszönhetem, hogy becsuktam egy ajtót, hogy másik nyílhasson. Vagyis így-úgy nekik köszönhetem Szerelmetesfeleségtársamat. Ja, a Kirúgjuk magunk alól a földet című dal volt az. Amíg csak élek, nem lehetek érte eléggé hálás

Az alábbi kép egyben link is ám!

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

Ezt a könyvet a könyvtárban leltem, SzFT-nek és az édesanyjának hoztam haza. SzFT-nél nem aratott különösebb sikert, tíz perc alatt átlapozta és a szája sarkában szokásos kis fintorával adta vissza, ami azt jelenti, rohadtul érdektelen, de megköszönte szépen. SzFT-Anyu sokkal jobban örült neki, ő is el olvasta. Azt mondja. 

Holnap megyünk könyvtárba, s mivel SZFT-Anyu elolvasta, gondoltam, vissza viszem ezt az ABBA-könyvet is. Szilveszter éjjel, amikor egy óra felé hazaértünk, és SzFT-re vártam az ágyban (neeem úgy; úgy most várok rá, hogy felébredjen), hogy lefeküdjön ő is, és aludjunk, s közben belelapoztam és olvasni kezdtem. Lehet, nem viszem vissza holnap, mert addig nem fogom kiolvasni. Bár ki tudja, ma nem akarunk sehová menni... 

*

Nem mentünk. Kiolvastam. 

*

S most gondolkodom, mi mindent lehetne írnom az ABBA-ról, ami nem közhelyes, amit nem ismételtek el már mindenhol unásig (svédek, első óriási svéd zenei dobás, hetvenes évek, Eurovizio, Waterloo, házaspáros, válások, világsiker, majd főnix-siker a Mamma Mia!-filmekkel, újra világsiker, pénz, csillogás, popzene, új, teljesen professzionálisan semmilyen, nyom nélkül elmúló stúdió-album 2021-ben (de annyira nyom nélkül, hogy nekem most újdonság volt, hogy megjelent, aztán a hallgatása közben kapcsoltam, hogy mégis tudtam róla, mi több végig is hallgattam anno, a megjelenésének az évében), miegyebek. 

De ezen infók egyike sem érdekes annyira, hogy újra elolvasd. De még annyira sem, hogy én leírjam. Olyat írni, aminek még az írását sem élvezem, nem vagyok hajlandó. 

Tehát akkor? Elsőre mutatok fotót az ABBA-ról ami nem éppen szokványos, és már ez is három éves. Nézd meg, aztán megyünk is tovább. 

*

Nem, mégsem megyek tovább. Azért nem, mert itt van a helye egy érdekességnek. A fényképen látszik, hogy minden híresztelés ellenére az idő múlásának megfelelően az ABBA tagjai sem fiatalodtak az elmúlt hetvenegynéhány évben egy napot sem. A Voyager megjelenésének az idején meg valaki azt találta ki, hogy ha ők nem is állnak színpadra a promóturné miatt, akkor „álljanak” oda a számítógépes avatarjaik. De nem úgy avatar, ahogyan az a budapesti ABBA Show alkalmával történt, tudniillik, hogy emberek helyettesítettek ám embereket!

Hogy ez az avataroskodás megtörténhessen, a két férfi tagnak le kellett vágatnia a szakállát, a tökéletesen hasonló arcmimikák lelesése végett, és építeni kellett egy speciális arénát a shownak, ami sehol máshol nem előadható. Vagyis olyan turnét tartottak, ahol senki nem mozdul sehová, a közönség jön a turné egyetlen színhelyére, ahol permanensen tartják a koncertet.

Az előbbi feltételre, a szakállvágásra a tagok húzták a szájukat. Az aréna pedig azóta is áll, szinte naponta tartják benne az ABBA-koncertet, ahol egyetlen ABBA-tag sincsen, a közönség meg önfeledt boldogságban tombol a számítógépes csinálmányoknak. Lenyűgöző egyébként. Nézd csak! 

(Egyébként a KISS 2027-re ígért valami olyat, amit még nem látott a világ. Minden nagyon hasonló, csak a KISS produkciója monumentálisabb lesz. Bár a Lucas Ltd-nek ahhoz, ahogy ehhez is van köze. 

Marad a könyv mint téma. Mármint ez az ABBA-ról szóló könyv. De nem ám akármelyik, hanem ez, amiről beszélünk.  Mert van másik is. Például egy ilyen: ABBA – A legenda. Azt a könyvet (amit egyébként elég jóra értékel a Moly könyvszerető népe) egy Carl Magnus Palm nevű pasas írta. Ezt olvasom róla: 

Carl Magnus Palmot a világ vezető ABBA-historikusaként tartják számon. Nyolc ABBA-könyv fűződik a nevéhez szerzőként vagy társszerzőként, ezek mellett társproducere volt számos, a zenekarral foglalkozó tévéműsornak, hozzájárult a stockholmi ABBA-múzeum megalapításához, és tanácsadóként segítette a Polar Musicot az ABBA muzsikájának újra kiadásakor.

Mintha kicsit monomániás lenne a pasas, nem? Nyolc könyv ugyanarról az együttesről! Hány bőr van egy rókának? De legyen neki, nem a rókának, hanem Carl Magnus Palmnak, nekem meg nem fáj.

Egyébiránt: magyarul is van egy másik könyve az ABBA-ról, az meg, állítólag egy csuda részletes biográfia. Mondom, a pasas nem kicsit monomániás. De az is nyilvánvaló, hogy amit ő nem tud az ABBA-ról, az nem történt meg és a fantázia terméke, hazugság és rágalom. 

*

Palm kronológikusan mutatja az együttes tagjainak az életét, találkozását, az ABBA születését, fantasztikus pályafutását, a Beatlest közelítő, sőt verő sikereit majd a válások általi széthullását (mert ugyebár két házaspár volt egykor az ABBA), aztán a tagok szóló-próbálkozásait, a férfi szakasz kokettálását a musical műfajjal (Chess, a szövegíró a József és színes, szélesvásznú álomkabát, a Jézus Krisztus szupersztár és az Evita című Andrew Lloyd Webber darabok szövegkönyvét is jegyző Tim Rice. Palm elképesztően reális volt a Chess-el. Igen röviden lerendezte: Björn és Benny felszabadult az ABBA kötöttségei alól a zeneírásban: lett is mindenféle stílus a musicalban, amitől aztán szét is hullott az egész. Egyszer ha nagy nehezen végighallgattam...), a női szakasz vérprofi, mégis sorra elvetélt szólóalbumait (Frida két lemezénél valami Phil Collins nevű dobosmanus volt a producer), majd a legutolsó és egyben végleges találkozásukat a Voyager lemez megírásánál és felvételénél.  

Könyvalbumról van szó, tehát ebben az esetben nem a legrészletesebb a szöveg. (Tudod, az a másik hét ABBA-könyv másikában lelhető; isten bizony indíttatásom támadt elolvasni, és ez óriási szó.) Viszont kicsit sem sekélyes, nem bulváros és nem szenzációhajhász. Reális. Pedig egyértelmű, hogy Palm vérelfogult az együttes munkásságával és tagjaival. És ez a vérelfogult pasi közben vérreális is. A muzsikát és a tagok személyét illetőn is. Ezt add össze! 

Szélsőgés szubjektív véleményem: nekem az ABBA tagjaiból csak a szakállas fickó, Benny Andersson volt mindig szimpatikus. Semmi realitáson sem alapuló, ránézésre való véleményem szerint a szőke csajszi mutatós ugyan, de felületes, a barnáról sütött a depihajlam, a csupaszarcú fickó meg egyszerűen irritált. Nem sokat segített a hetvenes évek színpadi megjelenése sem, a punciba vágó nacival és a tököt-golyót kidomborító feszülős csilivili szerkóval. (Aminek egyébként, ezt ebből a könyvből tudom, az lett a következménye, és ezt az irritáló arcú fogalmazta meg roppant találón, hogy az ABBA muzsikáját meleg- és transzcsoportok tekintették a sajátjuknak, miközben, mondja Björn, az ABBA két kökeményen hetero házaspár alkotta.) 

Nos, Mr. Palm ezzel az egy könyvvel elérte, hogy egészen másképpen látom a maradék három ABBA tagot. Benny megítélése nem változott. S úgy gondolom, ez kicsit sem mondható kevésnek. Miközben mondom, nem próbálja egyiket sem hibátlan, tökéletes übermenchsnek beállítani. Sőt! emberként mutatta be az embereket, akik szupersztárrá váltak. 

S ettől válik érdkekessé, informatívvá, letehetetlenné a könyv. S most mondd, két napja ABBA-t hallgatok, és végighallgattam a teljes studió-diszkográfiájukat. Igaz, vissza csak a három utolsó albumot a Super Trouper-t, a The Visitor-t és a Voyager-t tettem. A Two For The Price Of One című számot meg likasra hallgattam. Pedig nem is nagy zenei durranás, csak a refrén alatt az a játékos basszus-dallam, na az, igen...

S aztán szólnom kell a több mint különleges képanyagról is, ami teljesen feldobja a kiadványt. Szóval megéri a pénzét ez a Palm! Ha szembe jön veled az album, félre ne állj. Akkor se, ha nem kedveled az ABBA-t. (Tudod, talán írtam már, hogy én sem szerettem különösebben soha.) 

Érdekelne gy rövid átpörgetés, hogyan is néz belülről a könyv?

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 kettedik napjának az estéje. Vészesen múlik elfelé az évvégi/eleji szabadság. Pedig ennyit nem is tudom, mikor voltam folyamatosan szabin. Csak nehogy már panaszkodjak! 

De ez alatt a majd három hét alatt érlelődött meg bennem, hogy fiatalos vagyok ugyan, de megöregedtem. A nagyapáim ilyen korukban már régen, de legalább három éve boldog nyugdíjasok voltak. Rám meg vár még hét év. S amikor ebbe belegondoltam, elszörnyedtem. 

– El fog az repülni, Morzsám, meglátod! – mondta Szerelmetesfelségtársam. És tudom, hogy igaza van, de mondjuk a fogorvosi székben töltött idő is olyan, mintha soha nem akarna véget érni. S vajon milyen állapotban leszek hét év múlva. Egyáltalán: leszek milyen állapotban? A szívem, a szemem, a derekam, az aranyerem, meg amiről most nem is tudok... Egyáltalán: leszek még? 

Szóval hétfőn meló, addig még van három nap, holnap a fiamékhoz megyünk végre, már nagyon hiányoznak, szombaton könyvtárba, vár ránk majd itthon egy kenyérlángos sütés, meg palacsintázni is fogunk még. Meg van még pálinkám, borom is. Tényleg, iszom egyet. Egészségedre, Isten, Isten! (Ezt vajon miért szoktuk mondani koccintáskor? Utána kell néznem!) 

Na, nem bírtam ki, utána olvastam. Egy helyen azt találtam: „azt jelenti hogy a bennem levő »isteni lény« megtiszteli a benned lévőt”.

A teljes blogbejegyzés
a Moha olvasó-NAPLÓJA 
blogon olvasható. 

Ezúttal nem a Facebook cenzúrája
és dögletes ügyfélLEkezelése miatt miatt,
hanem mert egyszerűen lusta vagyok:
nem volt kedvem két különböző oldalra formázgatni a szöveget. 

Tehát csak egy kattintás és ott is vagy!

Ezt a könyvértékelést nem én írtam, csak én vettem rá a szerzőt, Balogh Józsefet, hogy legyen belőle blogbejegyzés. 

Csak egy kattintásra vagy
a könyvértékelés teljes szövegétől.

Ennek oka ezúttal nem a Facebook számonkérhetetlen cenzúrája,
hanem az, hogy könyvről van szó.

Zenével foglalkozó könyvről, de könyvről. Tehát eredetileg a könyves blogra írtam meg a szöveget.
S nem akartam kétszer szövegformázgatni. 

Köszönöm a megértésedet! 

Tehát ide egy klatty és ott is vagy!

A bejegyzés eredetileg a -n jelent meg   Fotó és videó: MarAssist  

Múlik az idő: a Special Providence húszéves lett az idén.

DE KIK AZOK A SPECIAL PROVIDENCE?

Viszont van olyan sejtésem, hogy ha megkérdezed az ismerőseidet,(hasra ütés) húszból ha egy hallott egyáltalán róluk. Nem azért, mert kismiska-zenekar. Hajjaj, de mennyire nem az! Sokkal inkább azért, mert kis hazánkban az ilyesfajta muzsikára kis érdeklődés van.* 

Nem úgy a nagyvilágban. A SP gyakorlatilag ismertebb a határainkon túl mint itthon. Olyan előadókkal turnéztak együtt mint a Dream Theater, a Spock’s Beard, a Pain of Salvation, Steve Hackett, a Haken, a Beardfish. A koncert promószövege ezt állítja: „fellépői voltak számtalan neves külföldi fesztiválnak és bekerültek az európai progresszív szcéna körforgásába, koncerteztek Japánban, USA-ban és Dél-Amerikában is”

* Mondom ezt úgy, hogy az A38-on majdnem teljesen tele volt a terem a SP koncertjén. De sorolhatnám, kikén nem telik meg nem hogy az A38, de kisebb helyek sem.. Van szerencsére ebben a műfajban pár olyan előadó, akire nagyobb helyszínek is teltházasak (Solaris, iLand), de ez ők a kivételek, a műfaj egészét tekintve ez jobbára ez nem így van. S a közönség létszáma persze egyáltalánnem egyenes arányos a zene minőségével. (Nem mondom el újra, hogy a pandémia előtti Fezenen a Dream Theater koncertjének a végén elmentünk meginni egy sört: a sörpultok a másik színpad előtt voltak, ahol éppen Majka-koncert volt. S a Majka-koncert nézőlétszáma csak egy kicsit volt magasabb mint a Dream Theateré.)

Kezdem az alapoktól. A Special Providence progresszív rock együttes. Ha akarom. Ha máshogyan akarom, progressszív metál. De ha megint máshogyan akarom, jazzrock. Vagy csak simán jazz. Vagy jazz-funky. Vagy fúziós zene.

A csuda tudja. A sikerüket minden bizonnyal ennek is köszönhetik. Mármint a kategóriák plasztikusságának, haználhatatlanságának velük kapcsolatban. Mert a muzsika, amit játszanak mindez és egyik sem. Aham, a tulajdonképpeni, leginkábbvaló definíció a zenéjükre ez: ZENE. Pont.

A stílusok, amiket felsoroltam a mankók, hogy úgy nagyjából be tudd lőni, miről is lehet ha, a SP-ről van szó. 

AZ ELŐZENEKARBÓL SOKAT NEM HALLOTTUNK 

Az előzenekarra való odaérés miatt annyira nem törtük magunkat. Mert belehallgattunk több számukba. Olvastam a zenéik alatti kommenteket. Többnyire csuda lelkesek voltak. Amikor több számba is belehallgattunk, mi egyáltalán nem lettünk azok. Megállapítottuk, hogy ez sem nagyjából, sem egészében nem a mi zenénk. A rend kedvéért a zenekar neve: Rivers Ablaze. 

Bevallom, a magam részéről csak nagyon gyenge összekötő kapcsot találtam a két zenekar között, így csak nagyon halvány sejtésem van, mi indokolhatta az egymás után való fellépésüket. Marhára nem egy írányzat a kettő, így a hallgatóságuk közös halmaza nem vélem, hogy számottevő. 

S ez semmiképpen sem értékítélet a Rivers Ablaze zenéje felett. 

A KONCERT JUBILEUMI VOLT

Ahogy a koncert invitálók is jelezték: idén húsz éves a Special Providence. A húsz év alatt öt stúdióalbumot és egy élő lemezt jelentettek meg. Meg egy kétszámos dvd-t. Hagynak időt a zenéik megérésére, nem kapkodják el a felvételeiket. Itt meg tudod nézni, mi kötődik a nevükhöz. 

Ha nem mondtam volna: a SP instrumentális zenét játszik. Ének nélkülit. El is gondolkodtam koncert közben, hogy van valami átok a magyar, instrumentális progrock zenekarokon, mert az SP, amiképpen a Solaris, fényévenként ad ki lemezt és kábé ugyanolyan sűrűn koncertezik. Hogy a csuda vigye el! 

És akkor most kell jönnie az érdemi résznek, amikor nem a körülményekről, hanem a zenéről írok. De a zenéről írni nagyjából lehetetlen. Amiképpen a testi szerelemről is. Mindkettőt érezni, átélni kell, minden más csak megközelíteni tud. 

Eszembe jutottak dolgok, amikkel még tudom húzni, hogy az igazán érdemi résznek nekiveselkedjek. Például egy tévéinterjú, amit még a koncert előtt adott a dobos-zenekarvezető és az ex-billentyűs. 

Meg az jutott még eszembe, hogy elmondjam, ez egyfajta életmű koncert volt. Mert a zenekar összetétele nem volt állandó a színpadon.

A zenészek kronológikusan mentek végig az évek során megjelent albumok legjobb kompozícióin, és a színpadon állok személye mindig megfelelt az adott albumon zenélő muzsikusokénak. Merthogy mindenki meg lett hívva, aki valamikor is játszott a Special Providence-ben.

Kivéve, aki nem. Mert bár Ádám az interjúban mintegy mellékesen, név nélkül megemlítette, hogy volt egy szerencsétlen tagcseréjük is, rövid, átmeneti állapotban, de tény, ami való: Alek Darson nem volt a színpadon. (Aki egyébként, most hallgatom, nem játszik rosszféle muzsikát.)

Így a koncert gyakorlatilag három etapban zajlott.

AZ ELSŐ ETAP

A SP zenéje az idő teltével változott. Az első lemez erőteljesen jazzes hangulatú volt. 

Eszembe is jutott, hogy tulajdonképpen olyasféle muzsika ez, mint amikor a nyolcvanas években összeálltak az akkori nagynevű jazzisták (Dés László, Másik János, Tóth Tamás, Szende Gábor) és rockisták (Lerch István, Karácsony János, Solti János, Tátrai Tibor) és alakítottak egy alkalmi formációt, Supergroup néven Mondjuk sokat nem gondolkodtak, hogyan hívják az együttest... 

Na, jó, jazzrock-os. Fúvosok nélkül. (Szerelmetesfeleségtársam szóvá is tette, hogy neki jobban tetszett volna, ha nem szintivel csalnak elő fúvós hangokat, hanem élő fúvósokkal.) Az első etap zenészei Markó Ádám, Kertész Márton, Bata István és Cséry Zoltán voltak. 

Ebben az etapban az első három lemez anyagából válogatott az együttes. Az én ízlésemnek ez a muzsika felelt meg leginkább. A finomságai, a játékossága és az összetettsége miatt. Külön élmény volt a dobos és a billentyűs össze-összenézős, -nevetős összjátéka. Szemmel láthatón szerettek egymással muzsikálni. S azt meg olyan kis jó volt nézni. Is. Hallgatni meg még inkább.  

Ez a felállás két lemezt rögzített: a 2007-es Space Café-t és a 2008-es Labyrinth-ot. 

A MÁSODIK ETAP

A basszusgitárnál Bata Jánost Fehérvári Attila váltotta. A többiek maradtak. Ez a felállás rögzítette a 2011-es Soul Alert című albumot. A muzsika valamelyest keményedett, Fehérvári egészen más stílusban basszerozik mint ahogy Bata, de az SP zenéjének mindkettő nagyon jól áll. Tény, hogy Fehérvári kommunikatívabb a közönséggel, nagyobb showman. A játéka feszesebb, ritmusosabb, míg Bata dallamosabb, bonyolultabb. Kinek a pap... Az összhatásban mindkettő teljesen rendben volt. :-) 

Itt tudatosodott bennem, hogy nagy eséllyel életem legjobb öt koncertje közül a hatodik-hetediken vagyok. (Egyszer át kellene gondolnom, melyek is voltak ezek!) Onnan tudom, hogy erről van szó, hogy elkezd megszűnni a külvilág, a muzsika teljesen átjár, magába fogad, átölel, ringat, felemel, elsodor. Megtörtént. Nem itt kezdődött: itt tudatosodott. 

A HARMADIK ETAP

A Cséry Zoltán ment, Kaltenecker Zsolt jött. Aki egyébként talán a legismertebb tagja a zenekarnak. A jazz-világban ismert. A magam részéről még nem hallottam őt játszani. A helyzet az, hogy tegnap se nagyon. Vagy rossz helyen álltunk, vagy a szintetizátora hangosításával volt baj. Amíg Cséry minden leütése tisztán szólt, addig Kalteneckert inkább csak láttam játszani. S mert emiatt jobban figyeltem, az tűnt még fel, hogy Cséryhez képest mennyit ült tétlenül a klaviatúrája mögött. Ennek minden bizonnyal a kompozíciók az oka. 

Ennek a felállásnak két lemeze jelent meg. 2015-ben az Essence of Change és 2017-ben a Will. 

A muzsika ebben az etapban teljesen elveszítette a jazzes beütéseit. Kis túlzással Dream Theatert hallgattam. Annak minden pozitívumával és negatívumával. Mert elképesztő  technikai tudás volt a számok mögött, hihetetlen energia dőlt a színpadról, de semmi játékosság és főleg semmi érzelem nem volt ezekben az alkotásokban. (A formáció második, harmadik számánál adta fel Szerelmetesfeleségtársam: „Maradj nyugodtan, ez nekem már sok!”) A viszonyom olyasféle volt ahhoz, mint Petőfinek a Kárpátokhoz: „csodállak, ámde nem szeretlek”.  Gondoltam én. Nagyjából egyedül, mert szerintem rajtam kívül mindenki ugyanolyan önfeledt maradt mint amilyen volt addig. 

Én viszont a katartikus repülésből földre szálltam, s csak ámultam. Azt egész végig nem értettem, a dobos, zenekarvezető Markó Ádám a hogy a viharba bírja energiával amit a dobok mögött művel? Csuda izgalmas volt hallgatni és főleg nézni, amit művelt. Bámulatos precizitás, erő áradt belőle. Ráadásul mindvégig mosolyogva játszott. Le a kalappal! 

SZÍNPAD, HANG, TECHNIKA

Nem volt hiányom miatta, de a látványt egyáltalán nem tolta túl az SP. Oly annyira nem, hogy a zenészek jóformán egész végig csak háttér-megvilágítást kaptak. Cserébe igen sűrűn akadt reflektor, ami a közönség felé világított. A kedvemet elvenni nem tudta egyik sem, de igazából nem örültem neki. 

Többször elmondtam már: a nagy show-val semmi bajom nincsen. Amiképpen azzal sem, ha nem a látványon, hanem a muzsikán van a hangsúly.

Életem legjobb koncertjei között van, de az első háromban a Mandrake Moon Garay téren, egy kis pincében tartott koncertje, ahol maximum negyvenen-ötvenen ha voltunk. Ennyien fértünk be a pincébe. A látvány egy kopott szőnyeg volt, és néhány színes, ha emlékeim nem csalnak, piros villanykörte. Hidd el, amit hallottam, amiatt fel sem tűnt a puritán külsőség. 

Tegnap is csak a búcsúzásnál, a zenészek meghajlásánál kapcsoltam, hogy még mindig nem látom őket rendesen. A kényes feladatra való megfelelő ember csak akkor kapcsolta fel a teljes világosságot a színpad felett, amikor a technikusok nekifogtak szétszedni a rendszert. Vagyis nem a lehetőség hiánya miatt borultak sötétbe, kékbe és pirosba a muzsikusok. 

Bár nem apróság, de ha Kaltenecker billentyűjétől eltekintek, a hangzással sem volt az égvilágon semmi baj. Ha Cséry hangszere nem szól olyan határozottan, tán fel sem tűnik, hogy Kalteneckeré elveszett.

A KONCERTEN ELHANGZOTT KOMPOZÍCIÓK LISTÁJÁT

lefotóztam. A gitáros előtt álltunk, neki ragasztották a földre. Vagy ragasztotta ki magának. Jókor fotóztam le: nem sokkal a kattintás után odament egy fickó, feltépte a földről, összehajtogatta és elégedetten zsebre vágta. 

S VÉGÜL KÖVETKEZZÉK EGY ÖRÖMZENE, 

amikor az összes zenész egyszerre volt a színpadon. A muzsika címe, ahogy a setlisten is látható: Lazy Boy.

A befejező fotó a Special Prividence Facebook oldaláról való. A balsarok másfeledik sorában ott vagyok én is. :-D

A koncertbeszámoló eredetileg a koncert.hu-n jelent meg

Fotók: MartAssist

Arról már a Keep Floyding esetében, s belőlük kiindulva az Omega Testamentum idén nyári, Mi Hazánk majálisos bulija kapcsán is beszéltem már, hogy régebben fel nem foghattam a tribute.zenekarok létezésének a létjogosultságát. Úgy gondoltam, az esetükben némi, vagy éppen elfogult, rajongó tisztelet keveredik az ihlethiánnyal és a kisebbrendűségi érzéssel. „Ilyen művek mellett ugyan mit erőlködjünk saját kompozíciókkal?” (Milyen szerencse, hogy az Eloy, az  Alan Parson Project, a Marillion, a magyar Mini és még sokan mások nem így gondolták!) 

Amikor eljutottunk a második Keep Floyding koncertünkre, az óbudai Kis Amfiteátrumban adták elő a Pink Floyd híres, közönség nélküli, pompei-i koncertjének az anyagát, akkor állt össze csökött kis agyamban a tribute-zenekarok létezésének a miértje. Illetve az is, hogy voltaképpen, nagyon nehezen írom le, de mindegy ki játssza a muzsikát, ha az minőség. Mert akkor már nem a zenész személye, hanem a zenei élvezet miatt örvendezek. 

Könyvekkel kapcsolatban is írtam már, de a zenére ugyanúgy igaz: ha nem tudnám, ki a szerző (ebben az esetben az előadó) csak a kész mű lenne a kezemben, akkor lenne igazi az értékelésem, mert semmiféle elfogultság nem hajlítaná se erre, se arra a megítélésemet. S miközben ezt leírtam, hallgatom a Brit Floyd tíz évvel ezelőtti koncertjét, éppen a Sorrow szól, és teljesen elfelejtettem, hogy nem Pink Floydot, hanem a Pink Floyd muzsikáját játszó zenekart hallgatok. 

Tegnap este már ilyen várakozással, kíváncsisággal mentem/tünk a Brit Floyd koncertjére. 

A BRIT FLOYD ÉS A BARBA NEGRA

Nekem is voltak kétségeim a helyszínnel kapcsolatban. A Barba közismerten nem a legjobb akusztikájú, legjobban hangosított koncerthelyszín.

Ráadásul marha messze van, autó nélkül komplikált oda jutni. (Jó, ez persze relatív, aki csepeli, annak nem.)

Mondjuk nekem tegnap a Kaszásdűló-Örs vezér-Cseoel útvonal mintegy két óra autókázást jelentett. Vagyis lehet, hogy BKK-val hamarabb ott lettünk volna. Ahogyan hazafelé viszont nem lettünk volna otthon Csepel-Kaszásdűlő viszonylatban kábé húsz perc alatt, és akkor még kicsit kerültünk is, hogy valakiket kitegyünk egy helyen.

Amikor megjött az első hír, hogy lesz Brit Floyd-koncert, addig a pillanatig én nem is hallottam róluk. De jó volt promo, utánuk lestem, Gugli a barátunk, a YouTube meg a rokona, és csak lestem, mekkora koncerteket adnak! Mindenféle értelemben mekkorákat: zeneileg is, látványilag is és nézőszámban is. A helyzet az, hogy egyszerűen nem tudtam a látott show-kat a Barbában elképzelni. Sem a hangzás, sem a méretek miatt. Szóval vastagon szkeptikus voltam. 

A új Barbát valahogy nem sikerült igazán megkedvelnünk. Lehet, hogy a távolság, vagy hogy a sör nem a legfinomabb, meg sikerült mindig hidegben koncertre mennünk, és a barátom által csak „csirkekeltetőnek” aposztrofált sátorban, ami közvetlenül a külvilágra nyílik, elég kiszámíthatatlan a hőmérséklet, vagy fázunk, vagy melegünk van, de ha fázunk és a kabát az egy szem ruhatárban, ha melegünk van, akkor kabáttal és több réteggel a kézben műélvezni... 

Nos tegnap a hőmérséklet- és a sörprobléma nem változott. Sőt, Csepel sem került közelebb Óbudához. Tehát van, ami változatlan. 

De két dolog meglepett. Az egyik és ez a fontosabb: tegnap a Brit Floyd remekül szólt! Azt hiszem ennél fontosabb talán nincs is egy rockkoncerten. A helyszín sem volt képes lefokozni a zenei minőséget. 

A másik dolog kevésbé lepett meg. Talán azért, mert nem tartom annyira lényegesnek. A YouTube-on meg-meglesett Brit Floyd koncertek látványához képest tegnap valamelyest csökkentett habzású lett a show, de amit kaptunk, annyira kellemesen, jó értelemben vett retro volt (ahogyan a barátom párja fogalmazta, utoljára az Omega Gammapolis-os korszakában látott ennyit lézert), másrészt viszont a kivetítő központi elhelyezése és az egyéb fények miatt mégsem volt időutazás-érzésünk. 

Maga a zenei teljesítmény is olyan volt, ha egy fia lámpa, reflektor, ha egy képkocka kivetítés sincsen, akkor sem maradt volna bennem hiányérzet. Mert ahogyan többször leírtam: semmi bajom azzal, ha a show nem csak zene, hanem látvány is. Élveztem nagyon a Kiss utolsó, életműzáró, budapesti koncertjét is. De ha Zene van, nincs is feltétlenül igényem a látványra. Ilyen koncert volt az életem legjobb háromjában levő, a kis csányi Garay téri pincében tartott Mandrake Moon koncert. , de ilyesfajta volt a Nick Mason's Saucerful Of Secrets előadása is. Meg még néhány. De a Brit Floyd, újra mondom, ha fékezett habázással is az egyéb koncertjeihez képest, de bőven adott a látványra. 

Idáig nagyon jó! 

A LÉNYEG: A MUZSIKA

Nos, ha ketten csinálják ugyanazt, az semmiképpen sem lesz teljesen egyforma. Egyfelől a Brit Floyd zenészei nem kis formátumú muzsikosok.

A főnök, a mániákus pinkfloydos, aki már az Australian Pink Floyd Show-ban is lehúzott tizenhét évet (hogy a viharban nem lehet megunni, hogy valaki közel harminc évig ugyanazokat a zenéket játssza, s ezek a zenék még csak nem is a sajátjai?). 

• Damian Darlington (gitár, ének)például Rick Wright-tal az oldalán fellépett David Gilmour zártkörű születésnapján is. A másikuk, Matt Riddle, abillentyűs, olyan nevekkel játszott egy színpadon mint Alan White, Patrick Moraz. A dobos,
• Arran Ahmun (dob) azon kívül, hogy ezer mindenkivel muzsikált, köztük például Gary Moore-ral is, fellépett a színpadon a Pink Floyd David Gilmourjával, egy tévéműsorban, és tagja volt a házi zenekarának (bármit is jelentsen ez; nekem az egykori, udvari muzsikus jutott róla az eszembe. 
• Randy Cook (dob), ő olyen csöpp nevekkel muzsikált mint Ringo Starr, Mick Jagger, Ian Gillan vagy Alanis Morissette.
• Genevive Littl, a fekete énekesnő: Ray Charles, Nina Simone, a Destiny's Child és a Take 6. 
• Jassie Lee Houllier, énekesnő, gitáros. A  tegnapi koncerten ő énekelte a The Great Gig in the Sky szólóját. (erre még visszatérek). Saját zenekara van, a Jessie Lee & The Alchemists.(jóféle muzsika!).

Nem soroltam fel az összes tag minden projektjét, részvételét, csak ízelítőt mutattam, kiféle emberek is muzsikálnak egy színpadon. Hogy viszonyíthass. Az előző felsorolásból kimaradt tagok: Ian Cattel (basszusgitár, ének), Edo Scordo (gitár, ének), Ryan Sarancih (ütőhangszerek, szaxofon, gitár, billentyűs hangszerek), Eva Avila (vokál). 

Mit lehet hozzátenni ahhoz, ami majdnem tökéletes? (Vagy ki tudja, nem is majdnem. Hiszen még a Pink Floyd sem úgy játszott a színpadon Pink FLoydot, ahogyan azt lemezre vették.) Két dolgot. Egyrészt azt, ami nem volt tökéletes. De azt sem kritikai felhanggal, hanem majd meglátod, hogyan. Másrészt azt, ami valamilyen szempontból több volt mint a Pink Floyd eredeti produkciója. De legalábbis más. 

AMI KRITIKA PICI FENNTARTÁS
Kövezzetek meg, de nekem Edo Scordo énekhangja kevés volt Pink Floydnak. Nem volt hamis, semmi ilyesmi. Csak nem volt elég Floydos. Ebből a szempontból a basszeros, Ian Cattel teljesített a legjobban. A főnök énekhangja éppen jó volt. (Nos, a Keep FLoyding esetében soha egy pillanatig sem volt még csak hasonló fenntartásom sem.)

Amit nagyon vártunk, az a The Great Gig In the Sky női vokálszólója volt. Jessie Le Houllier adta elő. Gyönyörű hangja van a hölgynek. Nagyon szépen játszott is vele. De már az első hangoknál egymásra néztünk Szerelmetesfelségtársammal, és picit elhúzva a szánkat nemet intettünk a fejünkkel. Nem a hölgy előadására, mert az teljesen rendben volt. Kapott is ovációt rendesen. Hanem arra intettünk szájhúzással nemet, hogy messze elmaradt Garda Zsuzsa Keep Floydingos produkciójától. Nagyon messze. 

AMI TÖBB VOLT
Azt hiszem első alkalommal az Another Brick in the Wall, Part 2 végén kaptam fel a fejemet. Mert az ismert szólós lezárás után nem záródott le a szám, hanem új szólós rész következett. S nagyon jót tett a Money után legismertebb Pink Floyd nótának. Nagyon jót! Hasonló kiegészítést kapott aztán a Comfortably Numb is.

Nos, egyszerűen fenomenális lett mindkettő. De a javából! 

*

Külön elismerés a zenekarnak, hogy minden különösebb lacafaca nélkül a koncert harmadik számaként már be is tették Szerelmetesfeleségársam kedvencét, a High Hopes-ot. :-D 

Gondolkodom még mi mindent is mondhatnék a koncertről... Azt mondtam már, hogy minden pillanatában vérprofi volt, azt is, hogy zeneileg teljesen tökéletes volt. A Dogs majd a Comfortably Numb szólórésze alatt is  alatt elkapott az az imádott érzés, amikor kikapcsol a külvilág és csak a muzsika meg én vagyunk... Ritka pillanat, hogy még SzFT is megszűnik a számomra. (Igaz, a kis megjegyzéseivel aztán visszacibált a koncertvalóságba. Nem olyan nő, aki sokat beszél, de itt a kevés is sok volt. :-) )

Nagyon röviden összefoglalva, ahogyan Toma barátom keresetlenül bekeretezte a konklúziót, mielőtt beszálltunk a kocsinkba: 
– Ti vagytok a Pink Floydosok, de szerintem ez kurva jó volt!

Aztán mondjuk megkérdezte, hogy vajon a Keep FLoyding is van-e ilyen jó? Elgondolkodtam. Azt válaszoltam, hogy a látvány messze nem ennyire profi, nem szar az sem, de nincs ennyi pénz, na, de a zene egyáltalán  nem marad el. Vagyis érdemes megnézni őket is. 

Furdalt a kíváncsiság, az imént feltettem a kérdést Szerelmetesfeleségtársamnak:
– A Keep Floyding van olyan jó mint a Brit FLoyd? 
Csodálkozva nézett rám.
– Én fordítva kérdezném.
– Mármint, hogy a Brit Floyd van-e olyan jó mint a Keep Floyding? 
– Aham! 
– Szerintem a kettő teljesen azonos színvonal. 
Remélem, ez az egyik zenekar számára sem sértés. De ezt gondoltam én is. 

A KONCERTEN ELHANGZOTT DALOK

És végül még egy érdekesség.

A bejegyzés eredetije a koncert.hu-n jelent meg. A két szöveg nem fedi teljesen egymást.

Fénykép és videó: MartAssist

Amikor a fotós adta a hírt, hogy jön Greg Howe, a fickó neve mit sem mondott. Ha Greg, akkor Lake, ha Howe, akkor Steve. Így együtt, Greg Howe, nem tudtam hová tenni. A modern ember fia,mit tesz ilyenkor? Mi mást? YouTube, Spotify... 

Greg Howe-ra annyira nem intellektuális izgultam fel. Pedig ha kicsit alaposabb vagyok eljuthattam volna olyan tényekhez, amiket aztán a koncert.hu nem győzött sorolni a gitáros koncertjét beharangozó  szösszenetében. Például, hogy a debütáló albuma minden idők tíz legjobb lemeze között van a Guitar World szerint. Vagy hogy Ritchie Kotzennel jelentetett meg lemezt. Vagy, hogy, apróság, tudom, de '96-ban Michael Jackson koncertgitárosa volt...

Azonban miközben keresgéltem, nézelődtem, feltűnt Howe oldalán egy alacsony, egzotikus külsejű hölgyemény, a kezében egy basszusgitár, amin olyanokat művelt, hogy olyan nincsen is. A hölgyet Mohini Dey-nek hívják. Lenyűgözött a játéka. Végighallgattam a lemezét, megnéztem két koncertet, ahol ő basszerozott, és úgy döntöttem, miatta el kell menni erre a budapesti koncertre. Hát, bizony, el is mentünk! És Mohini Dey bizony basszerozott ám!

De kezdjük az alapoknál! 

*

Az OFF Kulturnak mint koncert-helyszínnek a nevét sem hallottam eddig. Van egy gyártelep a Béke út újpesti vége felé, ott a nagy kanyar előtt, mielőtt az út Pozsonyi úttá válna és összefutna a Berda József utcával. Szóval a kanyar előtt egy jobbos, aztán az első sarkon egy balos és ott is vagy. A kapu felett az van kiírva, hogy Újpesti Gyapjúszövőgyár. Könnyű mint az egyszer egy! 

Szóval gyártelep. Gyárépületekkel. Az egyikben ott az OFF Kultur. Me fogod találni. Fura, mert egy ajtón bemész, kanyarodsz egy kis szürke gyapjútapétés folyosón (Gyapjúszövőgyár, emlékezz rá!), felmész egy lépcsőfordulót, közben a plakátokról megtudod, hogy itt bizony esküvőt is lehet rendezni, a Hall 2-be (mi a Hall 1-be mászunk éppen felfelé) még autóval is be lehet menni. 
– Morzsám, elveszel újra? Jó ez a hely! – zöldül rám csodaszemével Szerelmetesfeleségtársam. 
– Már elvettelek! 
– Van már olyan lehetőség, hogy a házasság adott idő után magától felbomlik, nem kell elválni, nincsen hercehurca, és ha akarják a felek, lehet újraházasodni – könnyíti meg a helyzetünket a dakaros kollégám, akivel és a párjával összefutottunk a bejáratnál. 

Odafent kábé száz-százötven ember fér el a koncertteremben. Büfé van, ital bőven, rágcsa csak némileg. A sör ára sajnos ma már átlagos, csapolva ezerhárom (Dréher)-ezernégy (Pislner). Viszont finom, zamatos, szénsavas és hideg,A dakaros párja huszárvágással beelőzött a sorban, két csapos közül az első csak lézengett, a pár pedig ezt ismerte fel szemfülesen. Mi meg hozzá idomoltunk. 

Mondjuk sietnünk felesleges volt. A koncert kezdetének az időpontja, ahány hely, annyiféleképpen jelent meg. Hét órától fél kilencig bezárólag. A fél kilenc volt a valós, de dakarosék és mi is elhittük a hét órát. Volt idő tehát meginni a sört. 

A helyszín kulturált, az akusztika nem rossz, a hangosítás kicsit túltolt lett,  a koncert után enyhén csöngött a fülünk. De a koncert közben nem éreztük bántónak. 

A színpadkép úgy mindösszesen a színpadból és néhány reflektorból állt. Többször hangsúlyoztam már, semmi bajom a látványos show-kkal, de ugyanennyire nincsen bajom azzal, ha ZENE van, és nincsen látvány. Akkor nem is szokott hiányozni a show. Tegnap sem hiányzott. 

*

Mit hallottunk? Jazzt. Jazz-rockot. Funky-jazzt. Free jazzt..Annyi hangot, hogy az normál körülmények között bele sem fér egy estébe. Vagy átlagos képességű, felkészületlen emberi agyba. 

Nem mondom, hogy nem voltam kicsit sem empatikus a feleségemmel. 

Greg Howe trió formációban lépett fel tegnap. Gitár, basszusgitár, dob felállásban. Egyik zenésznek sincsen lehetősége henyélni, lustázni, maszatolni, úgy tenni, mintha zenélne. Ha nincs jelen valahol, valamiben, az azonnal feltűnik, hiányzik. Ha hibázik, az is. Ha bármi mást csinál ahelyett, hogy jó zenélne, az is fülbetűnő. 

A trió mindhárom tagja mestere a hangszerének. Greg Howe-ról eddig is tudtuk. Mohiniban is biztosak voltunk. A jazzben járatlan számára talán Cirigliano volt kérdés.  Információt alig leltem róla valamit. Önaposztrofálása szerény: TheItalianDrummer. Lemeze annyi van mint égen a csillag, s ez is jobbára a saját weboldaláról derül ki. SzFT így foglalta össze a koncertet: 
– Ez a koncert olyan volt, amilyen a dobos: rózsaszín hawaii-ingben, rózsaszín téli sapkában végigdobolt egy koncertet. 
Tény, ami tény, ez így volt. 

Ahogyan az is igaz volt, hogy tulajdonképpen nem akadt egyetlen lassú darabja sem a formációnak. De még közepes tempójú sem. Vagyis elkezdődött a darálás és a hangverseny végéig tartott. Lazításra az egy-egy szóló és Greg rövid konferanszai alatt volt lehetőség. Slusz. 

Az is igaz, ami SzFT-t kiborította: talán három olyan kompozíció akadt, amelyben volt egy domináns visszatérő dallam- vagy ütemsor, Vagyis nagyon kellett figyelni, hogy megragadjam a muzsikát, azért, hogy a muzsika megragadhasson engem. 

Viszont ha ez sikerült, akkor úgy vitt magával mint a hegyek közti leszáguldó vadvíz a gumicsónakot. És vitt, és vitt... 

Tényleg úgy kapott el a muzsika, ahogyan nagyon ritkán szokott. Egyszerűen jó volt látni a fenoménokat a hangszerükkel bánni. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy azt a hang nem is létezik amit Howe és Dey tegnap nem játszott el. 

Illetve újra és újra az élvezetembe tolakodott a kérdés: milyen agya van a zenészeknek, ezeknek meg különösen, hogy tudják, melyik hang mikor és hogyan következik milyen tempóban a másik után? 

Aztán erőszakosan elengedtem a kérdést, és összefonódtunk a muzsikával. A koncert háromnegyedéig. Akkor volt egy kompozíció, amire SzFT felállt és kiment szellőzni egyet. 
– Na, ez már tényleg túl sok volt!
S egyébként tényleg, ott nekem is visszakapcsolt az agyam élvezetből figyelemre: eltévedtem a hangok között. Sem a harmóniák, sem a ritmus nem segített vissza az élvezetbe. Akkor értettem meg, hogyan hallja SzFT a többi darabot. Belső összefüggések nélküli zajnak. Random hangokkal, random tempóban. Egymástól függetlenül random minden. 

Szerencsémre nekem csak ez az egy felépítmény volt ilyen. Szegény SzFT-nek az egész koncert! 

Hazafelé a kocsiban nem szóltunk egymáshoz. Nem volt semmi harag vagy sértődés semelyik részről, ki-ki emésztgette a maga élményét, és az értékelés homlokegyenest ellentmondását. Azonban mire hazaértünk, már teljes volt az egyetértés: 
– Valamit azért vacsorázni kellene! 

Én ma hajnalban ébredve belefogtam ebbe a beszámolóba. Közben Greg Howe-ot, Mohini Dey-t és közös projekteket hallgattam. Érdekesség: van egy rockos formáció, amiben mindketten benne vannak: DarWin a neve. Ebben a zenekarban sokkal szofisztikáltabb muzsikát játszanak. Az érdekesség az, hogy a koncerten eléggé rockosan doboló Cirigliano szólóanyagaiba belehallgatva, azokon sokkal elvetemültebbek a muzsikák. 

 Csak egy kattintásra vagy
a könyvértékelés teljes szövegétől.

Ennek oka ezúttal nem a Facebook számonkérhetetlen cenzúrája,
hanem az, hogy könyvről van szó.

Zenével foglalkozó könyvről, de könyvről. Tehát eredetileg a könyves blogra írtam meg a szöveget.
S nem akartam kétszer szövegformázgatni. 

Köszönöm a megértésedet! 

Tehát ide egy klatty és ott is vagy!

Album borító és mindegyik koncertfotó: Lola Míche * Vizes kreatív fotók: Katka Photographer 
A cikk megjelenést a MartAssist támogatta.

Az anyag eredetileg a koncert.hu-n jelent meg. 

Kerüljön hát a csizma az asztalra: olyat teszek amit tutira nem tettem eddig, és a későbbiekben sem nagyon fogok: nem részleteiben, hanem impresszív megközelítésben átfutok ennek a popalbumnak a dalain. Következzen hát

       LEMEZELEMZÉS KUTYAFUTTÁBAN, DE LÉNYEGI MEGLÁTÁSOKKAL

Mármint tényleg ITT VAN! Tessen a linkre klattyintani, és máris és azonnal legálisan meghallgatható, mit rakott össze Nádas Barbara az első albumára. 

Szögezzük le: a Stay popalbum. Úgy mindennel együtt és minden ellenére. Nem tudom, Barbi örül-e majd a jelzőnek, de számomra kellemesen bensőséges összhatású a végeredmény. Barbi kedvenc virtuális asszisztense által kénytelen voltam eddig is pár dalát ismerni. Mármint e lemez előtti változatokban. Nos, az általam ismert verziók egymás mellé illesztve egységes hangszerelést kaptak. Egyetlen olyan kompozíció volt, ahol ez kicsit megakasztott, mert az eredeti (hm, mi az, hogy eredeti?) verziójában, amelyhez egy igazán remek klip is készült, nekem a maga dinamikájával az jobban tetszett. Ami azért furcsa, mert sokkal poposabb mint a Stay-verzója. Erről van szó: 

Előre futottam. De nem nagyon. 

Belekezdve a lemezbe a másfeledik számnál (az első csak egy szösszenetnyi intro), aminek Lawyer of the Earth. eltátottam a számat. A dalt hallottam már. De a szájtátás most mégis vagy éppen ezért előjött. Két okból: egyfelől Barbi muzsikái alatt fúvósokat még nem hallottam, de el kell mondanom, hogy piszok jól áll neki! De úgy igazán jól! Izgalmassá, lüktetőbbé és élőbbé lett tőle a dal minden pillanata. S valami, ami talán még ennél is kellemesebb meglepetés volt: Barbi kiengedi a hangját, de nem csak úgy átabotában, hanem Isten igazából. Ezt már nagyon vártam tőle. Ha jelent valamit, saját jogán most kétszer raktam vissza a dal elejére a lejátszót. Ismét mondom: olyan nem nagyon van, hogy magamtól, magamnak popmuzsikát tegyek a lejátszóba. Gyöngyszem ez a nóta!

(Tegnapi adalék a dalhoz: Szerelmetesfeleségtárs MartAssistim átolvasta ezt az anyagot. Amikor idáig ért, rámnézett. 
– Nagyon rosszul hallgattad eddig ezt a dalt! Figyelj csak, itt az eredeti! 
Azzal betette az általam már hallott verziót. A szám közben egyszer csak figyelmeztetőleg feltette a mutatóujját, hogy most nagyon figyeljek. Most nagyon figyeltem. És szégyenkeztem: az eredeti verzióban is voltak fúvósok... Zenei Sherlock Holmes-nak sem megyek, az biztos. De mégis kötöm az ebet a karóhoz, hogy ez a mostani verzió jobban tetszik! Csak ki ne derüljön, hogy ugyanaz! :-D

Stay, a címadó kompozíció. A helyzet az, hogy fel nem idézem már magamban, milyen verzióját hallottam már ennek a dalnak... Így a belső hallásom szerint sincsen összehasonlítási alapom. De nem emlékszem, hogy abban lett volna rap-betét. Ebben viszont biztosan van. Na, amit végképp nem bírok, az a rap. Ebben a dalban viszont... ki sem merem mondani... Nincs benne semmi különös, csak egyszerűen jól illik oda, ahol van. A Stay videoklipje friss és meleg, tessék kérem, tessék fogyasztani, csak semmi tülekedés, jut belőle mindenkinek! 

 És íme, a Stay friss, meleg videóklipje, augusztus 29-én került a nyilvánosság elé! 

Written with Smithmusix, prod by Smithmusix, rap: Novian Grant

We Don't Stop. Ez volt az  a darab, ami megtestesítési számomra mindazt, ami miatt úgy általában nem szeretem a popzenét. A disco-s géptaps, tucc-pá-tucc-pá-ütem... Egyszerűen nem és nem. Valahogy nem illik az előzőek és a következők minőségének a sorába. 

24 Hours Love. Hm. Vajon mire gondolt Barbi a címmel? Egy huszonnégy óráig tartó kapcsolatra vagy egy ennyi ideig tartó ölelkezésre? Az utóbbi közelebb áll hozzám... A dalszöveg egésze majd megadja a megoldást! A zene alapja reggae, amihez nagyon jól illik Barbi helyileg alkalmazott, nyűgös affektálása. Kellemes lüktetgetés. 

For You. Két dolog dobja fel a kompozíciót, jó ötlet mindkettő: egyfelől a szaxofont imitáló, visszatérő dallamú szinti hang (remélem nem tévedek óriásit: nem annyira recsegős, hogy szaxi legyen), illetve a dallam alatti, szintén visszatérő, szöveg nélküli énekhang. 

Hey Granny. Nos ez volt az a pont a lemez hallgatása közben, amikor feltartottam a kezeimet és megadtam amgamat. A körbeforgó billentyűdallam andalít, de nem untat. Barbi hangja viszont olyan mélyen fog meg, hogy ha nem lenne félreérthető, és nem lenne egészen más a mi felületes, bár szimpátián alapuló kapcsolatunk, azt mondanám, hogy az valami akusztikus, alsó madárfogás. Olyan gyönyörű, tiszta, erős hangon énekli azt a gyönyörű dallamot, hogy nem győztem a hallottakat azonnal a kedvenceim közé gyömöszölni. Én, egy popnótát! 

Never Too Late To Love. Ez nekem határeset. Kicsit latinos beütéssel egy középtónusú énekkel, hallgatható zene, amire mozdul a lábad, de nem feltétlenül jegyzed meg, amit hallottál. De semmiképpen sem zavar. 

Soar. Hangulata van. Ez sem volt ismeretlen, e dal promóciójának a koncertjén voltunk az Analog Music Cafeban úgy egy éve (megnéztem, egy hónap múlva lesz egy éve). Akkor sem gyakorolt rám különösebben mély benyomást, most sem tette, de mindennel együtt nagyon kellemes, olyan kis naplementés, legalább egyszer újrakezdendő nyugisság, amilyen tavaly a dalpremier szórólapja volt. 

S a dolgok legvégére kapunk még két remixet a Soarból. Az egyik a Tom Martin Remix, a másik a Future Focus Remix zárójeles címet kapta. A Tom Martin pattog, táncolni hív, Engem? Nem fog sikerülni neki! A Future kezdő basszusa a U2 With or Without You-ját idézi, de aztán kiderül, csak felületi volt az áthallás. Olyan ez a dal, hogy valami gubancos szerelemről szóló film happy endjére kívánkozik. 

Összhatás? Egyértelmű: nekem leginkább Nádas Barbi a Lawyer of the Earth és a Hey Granny. Egyfelől ezek nem csupán nagyon kellemes muzsikák, hanem izgalmas a hangszerelésük is, illetve Barbi ezekben énekli a legnagyobbakat. Ha ilyen lenne az egész album, teljesen meghajolva maradnék, abban az állapotban, ahogy e két dal hallatán kerültem. De ez persze csak az én progrockhoz szokott fülem véleménye. Ami nem a Végső Kimondott Szó, hanem egyéni szocvélemény. 

Viszont enyiből is kiderül, hogy egyáltalán nem zárkóztam el ettől a muzsikától. Ami viszont egyáltalán nem kis dolog. Barbi virtuális asszisztense ennek a megmondhatója!  

        INTERJÚ KUTYAFUTTÁBAN, DE ÉRDEMI INFÓKKAL

Szia Barbi! Köszönöm szépen, hogy vállaltad az interjút! Hány év munka van az első nagylemezed mögött? 

Hat éve döntöttem el, hogy szeretnék egy kis lemezt, aztán nagy lett belőle. El sem tudom mondani honnan indultam, és mekkora utat jártam be ezalatt ez idő alatt. Magyarul nyilván egyszerűbb lett volna dolgozni, egyébként is adtam ki közben egy-két magyar dalt, de én angolul szerettem volna, nemzetközi piacra kilépni az anyaggal. Páran eltanácsoltak ettől, jogosan tették, akkor még nem álltam készen, ezért is tartottam ilyen sokáig vissza ezt a lemezt.

Klasszikus hangképzést tanultam Csóka Anita, operaénekesnőnél. Közben a lelkem is fejlődött. Anita is motivált, hogy kezdjek valamit az angol dalaimmal. Sokat jelentett, hogy olyan elismert jazz zenészek hittek bennem mint például Ősze Gergely és Möntör Máté. Ők javasolták, hogy a „Lawyer of The Earth” című dalt vegyük fel zenekarral. Így is lett. A dalt pedig Marc Urselli, háromszoros Grammy-díjas producer kiválasztotta egy stúdió munkára. Ez is hatalmas fordulópont volt. Később találkoztam egy amerikai menedzserrel, aztán akcentus-coachingra jártam, és végül felénekeltem az egész lemez anyagát újra. A különböző stílusú dalokat Kovács Norbi (SMiTHMUSiX) öntötte végleges formába, ezáltal kaptak egységes keverést, sound design-t és masteringet. Kivéve a „Hey Granny” című dal, ezt élőben vettük fel Gresicki Tominál. Az utómunka is az ő érdeme. 

Ki írta a megjelent album dalainak a zenéit és a szövegeiket?

Az összes dal szövegét én írtam, amire, bevallom, büszke vagyok! A melódiák nagy része is tőlem származik, de van ami profi társszerzőimnek köszönhető. A „We Don’t Stop” és a „Stay” című dalokban Kovács Norbert segített. A „Soar” című dal pedig teljes mértékben együttműködés által született: közösen írtuk Aaron Kaminnal, a The Calling együttes gitárosával. A „Hey Granny”-t Vikukel Dániel zongorajátékára írtam. A „For You”-t az acapella felvételemből álmodta meg Gombár László. A „Lawyer of The Earth” című dalt pedig Rácz Aladár harmonizálta és hangszerelte. 

Az összes dal egy-egy külön történetet- Talán egy-egy külön év is mindegyik… Mindenkinek rettenetesen hálás vagyok, aki hozzátett valamit, bármit ehhez a lemezhez. Látod, sokan vannak! 

A dalaid popdalok. Miért éppen popzenét választottad? 

Meg sem fordult a fejemben, hogy lehetne akármi más a műfajom. mint a pop. Mindig a nagy pop-, jazz-, és soul énekesnők inspiráltak. Leginkább Amy Winehouse, akinek sikerült elérnie, hogy jazz szóljon a mainstream felületeken is. Igazi zenei legenda, a muzsikája mégis emészthető az átlagember számára is. Ez lett az én célom is: tartalmas ugyanakkor könnyed zenéket írni. Így jött a pop, fűszerezve egyéb stílus-elemekkel. De nem tartom kizártak, hogy a jövőben elcsábuljak más stílusok felé is.

Kik zenélnek az albumon, és hogyan kerültél kapcsolatba velük?

A „Lawyer of The Earth” című dalt vettük fel zenekarral. Ősze Gergely dobolt, Rácz Aladár zongorázott, a basszusgitáron Németh Balázs Attila, a gitáron Möntör Máté játszott. A szaxofont Tenki-Pozsgay Zsófia, a trombitát Bille Gergő, a pozant Barbinek Gábor fújta.

Azt hiszem ez mindenkinek egy külön történet, Gergelyhez dob órára jártam Bécsben. Általa ismerem Balázst is. A dob óra pedig végül egy visszatérő elem, mert az egyik társzerzőmet, Vikukel Dánielt is Kovács Kristóf dob órájáról ismerem. Zsófival pedig majdnem lett egy közös zenekarunk a covid alatt, ebben az időszakban írtuk a készülő zenekarnak a „Never Too Late to Love” című dalt Megyeri Marcival. 

Az utóbbi két hónapot Amerikában töltötted. Nem turistáskodni mentél, hanem a zenéd miatt. Nem mindennapi történet, mesélj erről, kérlek! Ki szervezte az utat, honnan a kapcsolatok? 

Ez is egy hosszú történet, nem is tudom honnan kezdjem. A lényeg, hogy évekkel ezelőtt kaptam egy amerikai utazást a családomtól. Apukámmal mentem volna, de sajnos őt még az utazás előtt elvesztettem. Ekkor ráakadtam a Berklee College of Music nyári táborára. Szóló utazásra hű társamnak így a zenét választottam. A zenével többször, több élethelyzetben is volt már szerencsém oldani az egyedüllétet, így ez akkor is jó ötletnek tűnt. Megfertőzött Amerika, és a zenei kultúrája. Tudtam, hogy vissza akarok oda menni, de egy lemezzel kezemben, és valaki támogatásával, aki segít eligazodni a zeneiparban. 

Így is lett. 2023-ban adtam az első koncertemet Hollywoodban, Los Angelesben, a lemez anyagának dalaival, amit egy kinti menedzser szervezett. A social médián keresztül kerültünk először kapcsolatba. Mivel pont akkor ismerkedett meg az olasz feleségével, elmentem Rómába, egy személyesen találkozásra, hogy érezze, komolyan gondolom ezt az „éneklősdit”. A zenekart, az utazást, minden egyebet egyébként én szerveztem. Sokan mondják, hogy amit kitalálok azt általában véghez is viszem. Ez mondjuk tényleg így is van… Hogy ez mennyire jó vagy rossz, majd az élet eldönti. 

Hol vettétek fel a lemezt? Ki volt a hangmérnök? Van-e producered, menedzsered?

Ahogy láthattad, majdnem minden dalt mással írtam és vettünk fel, de a döntő részüket Kovács Norbi hangszerelte. Így végül nála énekeltem fel az egész lemezt, és ő keverte a végleges anyagot. S ezt nagyon köszönöm neki, mert a dalok popon belül is eltérő stílusa ellenére, azt hiszem, sikerült egységes hangzást elérnie. Ezt Gerendás Dani javasolta, akivel a los angelesi koncertek során kerültem kapcsolatba. Vele azóta készül egy új dal. 

Az amerikai koncertszervezésben, és a „Soar” dalszerzési folyamatában segített egy menedzser. De bár sok mindenkitől kérek tanácsot, kérek támpontokat, a végleges döntés, a projekt a menedzsment, social media marketing, satöbbi, azonban az enyém. A teljes képet én látom át. Van bennem egy menedzseri véna. Mégis érzem, hogy hosszú távon nem lehet a kettőt egyszerre csinálni. Eddig viszont még nem sikerült teljes mértékben átadni a gyeplőt senkinek. 

Hogy lehet hozzájutni, hozzáférni az album anyagához, van-e cd-, vinyl-változata?

A lemez meghallgatható az összes zenemegosztó platformon (Spotify, Apple Music), és a YouTube Musicban is. A címadó dalhoz a „Stay”-hez érkezik a videóklip is, így az fent lesz a YouTube videós platformján is. Úton van a fizikai lemez, és a vinyl is. A bakelit lemez persze az álmom, és nagyon várom, ezt várhatóan majd webshopon keresztül, illetve személyesen, koncerten lehet majd megvásárolni.

Érintetted már, de vannak-e még zenei példaképeid? Legyen szó akár hangszeres, akár énekes előadókról. 

Amy Winehouse a mai napig nagy inspiráció. Aki először megszerettette velem a jó zenét az Eric Clapton és Etta James volt. Persze a kortárs pop dívákat is imádom: Dua Lipa, Lady Gaga, és Ariana Grande, Laufey (mondjuk ő inkább jazz) egyaránt nagy példaképeim. Magyar előadók közül a Blahalouisiana zenekar a kedvencem, elképesztő amit Barbi nyújt a színpadon. Burai Krisztián pedig egy zseni! Nem csak azért mondom, mert sokat köszönhetek neki, alapvetően így gondolom. Órákig tudnám sorolni még magyar zenészeket, énekeseket, akik inspirálnak.

Az éneklés mellett üzletasszony is vagy: van egy stúdiód és úgy hírlik, gondolkodsz azon, hogy kezdő énekeseknek képzést tarts az első lépések megtételéről. Kihagytam valamit, foglalkozol még valamivel?

Igen, ezt így hozta az élet. Büszke vagyok a Groovy Stúdió és Próbateremre, ahol igyekszünk modern légkört biztosítani a zenészek számára. Mivel magamnak taposom ki a zenei utat, a dalkiadást, a marketinget, szívesen segítenék ezekben másoknak is. De csak azután kezdenék ebbe bele, miután elértem valamit. Nem egyszerű piacot választottam az angol pop lemezzel, így türelmes vagyok, de minden tőlem telhetőt megteszek.

Szerintem óriási szükség van rá, hogy edukáljuk az előadókat a zeneipari témákban. Ezenkívül mindig kutatom a befektetési vagy vállalkozási lehetőségeket (kripto, ingatlan), de most első a zene! Sajnos nem tudok szétszakadni, pedig néha próbálkozom!

Tervezel-e fellépést, fellépéseket az anyaggal és ha igen, hol, milyen formában képzeled el a koncerteket? 

Igyekszem ahova csak tudok a zenekarral menni. Most, a legutolsó külföldi fellépésen hárman álltunk a színpadon, dob, gitár, ének, és meglepően jól szólt így a produkció. Pedig az élő zene híve vagyok. Télen klubkoncerteket tervezek, akár akusztikus formában is, jövő nyáron pedig nagyon szeretnék ott lenni egy-két fesztiválon. A dátumokról értesítelek. :-) 

Köszönöm szépen az idődet, a válaszaidat! Várom, várjuk az értesítésedet!

* * *

Na, és nem így van? 

 Leltem egy másik interjút is. Abban is eltérő, hogy angol nyelvű. 

A lemezvélemény eredetleg a koncert.hu-n jelent meg. 

A 2024 júniusának elején megjelent albumuk meg rögtön két album. Nem dupla, hanem kettő. A zenei anyag magyar és angol énekkel is napvilágot látott. Kétpetéjű, hattételes ikerzene.

A zenekar énekesnője, GARDA ZSUZSA küldött nekem egy több mint finoman megfogalmazott üzenetet a Messengeren. Nem tudom, tudatosan tette-e, de csapdába csalt.

Hívott egy, a lemez megjelenése kapcsán rendezett sajtótájékoztatóra. Érdekelt, csak eléggé lehetetlen időpontban kezdődött. Volna. Mert aztán valamiért sajnos elmaradt. Zsuzsa akkor kiásta a grafomániám számára a második vermet: ha kíváncsi vagyok rá, és lenne kedvem írni az anyagról, szívesen átküldi nekem.

Nagyon finoman szőtt háló, ugye? Mert hogy a viharba ne lennék kíváncsi a Mayára, amikor a második Moonhead-es koncertjükről olyan pozitív volt a véleményem, hogy csuda? Ám ha Zsuzsa átküldi, ha meghallgatom, akkor viszont kutya kötelességem írni is róla. Mert igazából nem is ismerjük egymást, nem vagyunk barátok, csak néha írok róla és az együtteseiről (na, jó kettőről írtam eddig, az egyik a Maya). Így a felajánlása egyfajta kimondatlan win-win üzlet. Ha már élvezkedek a munkájuk végeredménye felett, annak legyen látszata is! 

Ezek szerint a Maya, de legalábbis Zsuzsa be merte vállalni, hogy ajánlót soha nem vagyok hajlandó írni, csak véleményt. S írtam már a Maya-ról nem jót is. Ezek szerint az megbocsáttatott... Akkor írok most is jót, ahogyan a második progfesztivál után tettem.

Voilà!

S ez még így sem megvásárolt vélemény lesz. Majd meglátod!

*

Ha mindenáron hasonlítgatnom kellene milyen zenéről van szó, akkor leginkább a kezdeti East és a Varga János Project dolgai felé kacsingatok. De csak akkor, ha tényleg muszáj ilyet tennem. Mert ez akár félrevezető is lehet. Meg kedvcsináló is. Én az utóbbi végett merészkedtem veszélyes vizeken kalózkodni. 

*

Viszonylag kevés lemezkritikát, -véleményt írok. Azért, mert egy igazi zenei véleményhez értenem kellene a zenéhez. Én meg nem értek hozzá. Csak nagyon szeretem. Lemezkritikának az pedig több mint sovánka, ha annyit mondok, hogy unalmas vagy éppen nagyon izgalmas, hogy semmi nem mozdult bennem és rajtam, illetve hogy járt a zenére testem minden porcikája, és együtt rezdült vele a lelkem összes zegzuga. 

Lásd csak, mire gondolok konkrétan4 Vajon mit tudsz meg, ha az asztalra csapva azonnal rögzítem, hogy a Maya első (két?) lemeze: CSUDASZÉP? 

Én speciel megijednék ettől a szótól. Ha nőről van szó, simán előttem van, több verzióban is, hogy milyen egy szép nő. Mert a nők sokféleképpen lehetnek szépek. Gyönyörűek.

De ha egy művészeti alkotásra, irodalmi, zenei vagy képzőművészeti műre vonatkoztatom a szép szót, akkor valahogy mindig a giccs határán találom magamat. Vagyis borotvaélen. 

De a Maya zenei anyagát hallgatva tényleg nem jut jobb szó az eszembe. S persze az ég adta világon semmi, de naná, hogy semmi köze sincsen a giccshez. Még csak nem is úgy szándékozik szépnek lenni, hogy himnikus, nagy dallamokkal operál, mint a musicalek. 

Most kellene jönnie a „hanem úgy”-nak. S ehhez a „hanem úgy”-hoz kellene értenem a zenéhez, hogy el tudjam mondani, hogyan is. De mert vagyok olyan képzetlen, amilyen, így csak azt tudom elmondani, hogyan hatott rám, amit hallottam. Vagyis jó egoista módján nem a zene és az előadó lesz a középpontban, hanem a közönség.  És úgy, rajta keresztül a muzsika. 

*

Nos, ennek a szóban forgó közönségnek, vagyis nekem legelőször a vérprofi hangszerelés tűnt fel. Már rögtön az első Holnap/Tomorrow című számban. Eleve a visszatérő riff megkapó. Aztán a Zsuzsa éneke előtti felvezetésben az a lehalkulás:  elhallgat a zenekar, egy szál gitár szól csak, majd egy pillanatra néma csönd, aztán újra az egy szál gitár futama, de hátterében egy xilifonszerű, játékos dallamocska enyhíti a bevezető riff súlyosságát. S még csak a több mint tizenkét perces szám negyedénél járhatunk, Zsuzsa még el sem kezdett énekelni... Erről később majd még többet. 

S aztán a második szám... Nem tudom, van-e hozzá köze, szerintem nincsen, de a Berlin felett az ég ugrott be róla. Az eredeti Wim Wenders-féle.  A többihez képest ez a dal csak számocska a maga kevéssel több mint négy percével. A címe: Zuhanás.  Az énekdallam nem egy együtténeklős közönségnótát ad. Letaglóz, s amikor azt gondolom, nem lehet tovább fokozni, ennél feljebb nem vezet út, hát bebizonyosodik, hogy hát dehogynem! S amikor már már egy lépéssel a csúcs felett járunk, egyszerre az ének utolsó hangjaiba belesír a szólógitár, és magától értetődőn káprázatos szárnyakat akaszt a vállunkra... 

Nem veszem végig az összes kompozíciót. (Igen, ezek nem dalok, nem nóták, ezek kérem kompozíciók!) A finomságokról beszélek. A nagyon finomságokról. A fülgyönyörködtető ötletekről, a léleksimogató dallam- és az izgalmas ritmusváltásokról.  

Oké, kezdek patetikus lenni, pedig azért végső soron mégiscsak rockzenéről van szó. Amit, állítom neked, újra és újra és újra és újra meg kell hallgatni. Már csak azért is, mert elsőre nem adja magát teljesen. De az ember gyereke igényli a második, a harmadik, a sokadik fülelést is. 

*

Egyszer meghallgattam úgy is a magyar verziót, hogy magam elé vettem a SZÖVEGEKET. Ott vannak a Maya weboldalán. Azért tettem ilyet, mert amikor csak simán hallgattam, egyszerűen nem sikerült megragadnom őket. 

Nemrégen olvastam Lakatos György és Szűts István közös könyvét, amely a Hogyan ​születtek? címet viseli. Az alcímből kiderül, hogy nem a demográfia fellendítése a célja, hanem a magyar könnyűzene slágereiről van szó benne. Már nem emlékszem, ki, melyik szerző, előadó mondta első alkalommal a könyvben, hogy ahhoz, hogy valami slágerré legyen, a jó dallamon kívül kell valami a szövegben, ami megragadja a hallgatót. Kell lennie valami olyan megfogalmazásnak, ami befurakszik a memóriába, vissza-visszaköszön, újra és újra előjön. A könyv, mondom, a magyar slágerekről szólt. 

A Maya nagyon nem slágerzene. De nem vagyok abban bizonyos, hogy a nem slágerzenének nincsen szüksége „bemondásra”. Nem az a bajom, hogy nem értem igazán a szövegeket. Rengeteg szöveg van, amit nem értek igazán, mégis valahol megfog, megragad, nem ereszt, megragad és vissza-visszatér. Hogy ne menjek messzire, ha már a kezdeti East-et említettem viszonyítási pontnak: Nem merném azt mondani, hogy perfekt módon dekódoltam például, hogy ki a fene az a Nyúl, aki megkérdezi, ki vagy, de azért a mindent ellepő barna legyek és az út végén a gödröt belepő hó, azért vaskos kapaszkodókat nyújtanak. 

Vagy az egyik dalkedvencem, a Republic Rajzoljunk álmokat című száma! Egy mukkot sem értek belőle, de eleve az, hogy az álmokat rajzolni kellene, önmagában egy szívszorító csoda. Aztán például: „Fejemre hajlik néha a lassú csend / Az idő táncol rajtam semmiért ” 

Most olvasom Jaume Cabré Én vétkem című könyvét. Van benne egy szívszorító rész. A főszereplő professzor előadást tart az egyetemen. 

– A dol­gok és az élet rej­tett va­ló­sá­gá­nak bár­mi­fé­le meg­fej­té­se csak a mű­al­ko­tá­sok se­gít­sé­gé­vel le­het­séges, még ha azok nem is ért­he­tő­ek – kör­be­for­dult, hogy min­den di­á­kot be­fog­jon a te­kin­te­té­vel. – A ti­tok­za­tos vers­ből a fel­ol­dat­lan konf­lik­tus hang­ja szól.
Fel­emel­ke­dett egy kéz. A rö­vid hajú lá­nyé. Va­la­ki je­lent­ke­zett! Le­het, hogy csak meg akar­ja kér­dez­ni, hogy az a sok ért­he­tet­len do­log, ami­ről be­szél, ré­sze lesz-e a más­na­pi vizs­gá­nak; vagy le­het, hogy pi­sil­ni ké­redz­ke­dik ki. De le­het, hogy meg­kér­de­zi, a mű­vé­szet se­gít­sé­gé­vel meg­ért­het­jük-e mind­azt,  ami­ről az em­ber­nek le kel­lett mon­da­nia az ob­jek­tív vi­lág meg­te­rem­té­se­kor.
A rö­vid hajú lány­ra mu­ta­tott, és azt mond­ta, tes­sék, mondd csak. 

[...]

– Ne­kem egy vers­ről vagy egy dal­ról... őszin­tén szól­va nem jut eszem­be sem­mi ilyes­mi.
Ad­rià fel­lel­ke­sült, hogy a lány nem a vizs­gá­ról kér­dez­te. A sze­me is csil­log­ni kez­dett. 
– Ér­tem. Ak­kor mi jut róla eszed­be?
– Sem­mi.
Itt-ott kun­cog­tak. A lány meg­for­dult, nem volt ínyé­re a ne­vet­gé­lés.
– Csend le­gyen – szólt rá­juk Ad­rià. Az­tán bá­to­rí­tó­an a rö­vid hajú lány­ra né­zett.
– Szó­val... – foly­tat­ta a lány – nem gon­do­la­ta­im tá­mad­nak. Ha­nem ér­zé­sek, ame­lye­ket nem tu­dok le­ír­ni.
Az­tán na­gyon hal­kan hoz­zá­tet­te:
– És néha... – még hal­kab­ban – el is sí­rom ma­gam.
Most már sen­ki sem ne­ve­tett. Az ezt kö­ve­tő há­rom-négy má­sod­perc­nyi csend volt an­nak a félév­nek a leg­je­len­tő­sebb moz­za­na­ta. Saj­nos el­ron­tot­ta a pe­del­lus, aki be­nyi­tott, hogy kö­zöl­je, vége az órá­nak.

(Nem tudom, hanayadik oldal, mert e-könyvben olvasom)

Nos, erről van szó. Arról, hogy egy szöveget nem feltétlenül kell mindenestül érteni, hogy megragadjon. Mondom, nem értem sem az East, sem a Republic szövegét. (Meg még mennyi mindent nem!) De megragadtak, belém ragadtak, ütni-vágni, sírni, repülni kell tőlük. (S még mennyi minden mástól...) 

Nem tudom, a Maya szövegeit ki írta. De a helyzet az, hogy én, az egyszerű panelporli éreztem, hogy van bennük valami, de azt is, hogy csettinteni még nem tudok tőlük. Se bemondást nem találtam bennük, se torkon, tökön nem ragadtak, gyomrost sem adtak és nem volt olyan érzésem sem, hogy ha kiállnék a harmadik emeleti lakásunk ablakába és elrugaszkodnék, akkor fel tudnék repülni a szemközt levő, háromszáz méteres (!) kéménynek a tetejére, hogy onnan nézegessek körbefelé, mint azt Pepin sógor és  Mariska tette (tudod, a Sörgyári capriccio). A zene szépsége életörömöt a sugall, de a szövegek éppen ellenkezőleg, de szerencsére az ereimet sem kell felnyitni miattuk. 

Nem rosszak a szövegek, csak engem nem ragadtak meg. Talán ezért is jöhetett létre az a furcsaság, hogy miközben igyekszem mindent magyarul mondani, amit csak lehet (e-könyv, merevlemez, stb.), és nem volt még olyan magyar lemez, aminek az angol verzióját átütőnek találtam volna, aközben a Maya lzenei anyagának az angol verzióját valahogy homogénebbnek találtam mint a magyart. 

*

Garda Zsuzsának csodálatos, tiszta, erős hangja van. Ez minden egyes kompozícióban egyértelmű. A fantasztikus acapellával kezdődő Föld és ég című kompozíció volt, ami miatt megfogalmazódott, hogy itt és most valami túlzás a zenéhez képest. Vagy ötször hallgattam meg, amikor rájöttem, mi is az. Egyfelől az énekdallam, hm, musicalessége.  amit szerencsére fantasztikusan old fel az azt követő jazzes gitárszóló, ami átvált egy balalajkaszerű futamba.

Ami musicalességet csak még inkább aláhúzza Zsuzsa hangjának minden érdességtől mentes tisztasága. Pedig tud nem így is énekelni. Ezt bizonyítani tudom. Valami olyasmire gondolok, mint amit ebben a dalban hallhatunk. 

*

Aztán van még egy nagyon komoly hibája az egész albumnak, és ezt bocsátom meg legnehezebben: negyvenöt perc, valahány másodper hosszú, amikor lehetne mondjuk nyolcvan-kilencven perces is. Hogy tovább lehessen hallgatni. Hogy ne érjen véget olyan hamar, olyan nagyon gyorsan. Mert azért bármit is ógmógok, a Maya mesterművet alkotott nekünk. 

A helyzet egyébként az, hogy nem tudom, mi minden lehet még a tarsolyukban, de csak a YouTube-on fellelhető anyagaik még legalább két albumnyiak. A két verzióban is fent levő Exit című darabjuk önmagában több mint másfél óra muzsika. Én egyébként ezáltal kedveltem meg a Maya-t. 

Ó, igen és egyvalami nagyon-nagyon kimaradt, a koncert.hu-s szerkesztőm viszont volt annyira figyelmes, hogy hozzáírta a szöveghez, hogy a lemezborító DUCSAI ZOLTÁN festőművész művének a felhasználásával készült. Jó, persze, a festménynek önmagában van egy kis Roger Dean-es felütése (tudod, a Yes majdnem állandó borítócsinálója), de fel sem merült bennem a lenyúlásnak a gyanúja sem. 

A végeredmény viszont nagyon illik a muzsikához. Azért is, mert ez is gyönyörű lett. Hát nem? 

MAYA

Garda Zsuzsa – ének
Fecske Dávid – gitár, vokál
Gosztola Péter – basszusgitár, basszuspedál
Szabó Gergő – billentyűs hangszerek, vokál
Nádházi Tamás – dob, effektek

LEMEZKRITIKÁK

• Rockinform
• Fémcsajok