A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg szerkesztett változatban

E koncert ajánlásaként ezt írtam a koncert.hu-ra.

A két együttes párosítása látszólag popcsizma a fajsúlyos jazzrock asztalon, mert vajon hogyan vethető egybe a szinte diszkós Sunshine Day a Valentyne Suit-tel?

A felszínkarcolgatáson túl és a dallamos, slágeres Sunshine Day mögé is tekintve megállapíthatjuk, hogy annak ellenére, hogy eltérő stílusú és hangulatú muzsikát produká a két együttes, mindkettő igényes, összetett zenével állt és áll a mai napig a közönség elé. Tulajdonképpen a Sunshine Day egyfajta fiaskó az Osibisa életében. 

Az Erkel Színházban pedig az, hogy rock szóljon a falai között. Bár volt már rá példa, több ízben is. Nyár elején itt adott közös koncertet a Manfred Mann's Earth Band és Jon Anderson, a Yes egykori énekese. Az a koncert is A Nagy Generáció-sorozat része volt. (A Rockinfo oldalán remek beszámoló jelent meg róla Jozé billentyűzetéből, aki a félsikerről beszámolt.) De 2016-ban a Solaris zenéjével mutatták be ugyanitt a Marsbéli krónikák című táncszvitet. De 2001-ben it adott nagy sikerű életműkoncertet Presser Gábor. S ha már Presser, akkor mindenképpen meg kell említenem A próba című balettet, amelynek zenéjét Bach mellett szintén Presser írta. Szóval nem idegen az Erkeltől a könnyű műfaj. Amennyiben a fent említettek könnyűek. S amennyiben az Osibisa és a Colosseum könnyű. 

Szóval összerakták ezt a két zenekart egy koncertre.

Pár héttel a koncert előtt upgrade-delt plakátok jelentek meg a hirdetőoszlopokon. Minden maradt rajta a régiben, csak kaptak egy új információt a csökkentett helyárakról. Nem jó jel. Úgy fest, az afro-jazz-progresszív rock nem foglalkoztatja a budapestieket.

Vagy annyi világsztár volt már idén nálunk, és még annyi naprakész koncert lesz, hogy másodlagos frissességű sztárokra, hiába is aktívak manapság is, már nincsen fizetőképes kereslet. 

Végül olyan háromnegyed ház előtt kezdődött a koncert. Nem csüggesztő, de azért szomorú látvány volt. A színpadot nem takarta semmi. A nézőtérre lépve ott állt teljes puritánságában a közönség előtt. Semmi nem utalt arra, hogy a látvány terén bármi különlegesség várja a nagyérdeműt. S amit a színpadkép ígért, azt bizony meg is tartotta mindkét zenekar koncertje alatt. Még a világítás is több volt mint puritán.

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)

Mondjuk ez a 

előadása alatt pont semennyire sem érdekelt. Mindjárt mondom is, miért nem.

Nekem meglepetés volt, hogy ők kezdtek. Értem én, persze, itt nem volt előzenekar, meg főzenekar, ahogyan ezt az Eventim jegyvásárló oldala világossá is tette, de azért a sorrendiség mégis csak jelent valamit. Legalább egyfajta népszerűség megítélést. Amit, most picit előre futok, egyébként teljesen jól mértek fel a szervezők: az Osibisa produkcióján lelkesebb volt a közönség. Ami a muzsika könnyebb befogadhatósága miatt valamelyest érthető is. Vagyis a sorrendválasztás tulajdonképpen jogos volt. 

Szóval csak akkor tudatosodott bennem, hogy a Colosseum muzsikáját halljuk előbb, amikor a minimális csúszással a zenészek a színpadra léptek. Valahogy nem bántam, hogy így történik, őket jobb pihentebben hallgatni. Mert ugye a Colosseum jazzrock, progresszív rock.

S most kellene érdemit mondanom a koncertről. Nehéz lesz. Azért lesz nehéz, mert már a koncert alatt megfogalmazódott bennem: az egész olyan volt mint egy gyönyörű szeretkezés, bizsergető, vérrobbantó vággyal, többszöri csúcsponttal, folyvást újra és újra kezdve. Egy olyan együttlét, amelyben minden hang, minden mozdulat, minden érintés azt mondja: jó együtt, végtelenítsük a pillanatot, húzzuk a gyönyört, élvezzük és élvezzük egymás látványát, közelségét, társaságát ! S most képzeld el mindezt zenében, muzsikus, közönség viszonylatban! 

S azért nehéz erről a koncertről beszélnem, mert nagyon-nagyon kevés olyan előadást hallottam eddig, amelyet az első hangtól az utolsóig feszülten figyeltem. A közelmúltból a Mandrake Moon Garay téri és a Godfater múlt heti, Budapest Parkos előadása ilyen. De befutó még a Keep Floyding és a Nick Mason's Saucerful of Secrets is. 

Tegnap este ülve gyönyörimádkoztam, táncoltam, játszottam basszusgitáron, és/vagy ütöttem a dobot, szárnyaltam vagy zokogtam a szaxival.

Most is, amikor írom ezeket a sorokat, a Valentyne Suite koncertverziója sír a fülembe: éppen Mark Clarke szavak nélküli éneknél tartok, meg az utána való szaxi-szólónál. S bizony azon kaptam, hogy megálltam az írással, oda kellett figyelnem a muzsikára. Barátom, ez valami zseniális! Csak amit hallgatok, az éppen nem a tegnapi felállás muzsikálja. Keresek egy olyan verziót,amit a tegnapi ötös játszik. Na, jó, négyes, mert a frontember, Chris Farlowe nem szerepel ebben a kompozícióban. Na, találtam is egyet! Igaz, a hang nem annyira jó, de ez áll legközelebb ahhoz, ami tegnap is elhangzott. Légy tehát elnéző, és áldottá válsz! 

Ők jöttek be a színpadra: Dave "Clem" Clempson (gitár), Mark Clarke (basszusgitár), Chris Farlowe (ének), Kim Nishikawara (szaxofon), Malcolm Mortimore (dob), Nick Steed (billentyűs hangszerek).

Nem tudok senkit kiemelni a muzsikusok közül. Egyfelől mert az a kimagasló zenei tudás, amivel végigjátszották a szabott másfél órát, valami elképesztő volt. Másfelől: amihez nyúltak, színarannyá változott. 

Azért, hogy ne legyek elfogultsággal vádolható, valalmit csak szóvá teszek, hogy kihívjam magam ellen a sorsot: Farlowe már nem fiatal. Semmi baj nincsen a hangjával. De régebben betonbunkerek szétrobbantásra könyörögtek neki a licencéért, olyat énekelt. Mára elismerőn bólinthatuk, bizony még mindig cefet jó hangja van. De a betonbunkerekre már nem veszélyes. 

Az utolsó szám után a közönség felállt. Tapsolni. Visszatapsolni. Majd amikor a zenészek visszajöttek, elégedetten visszaült. A Colosseum nem állós zene. (Bár ülve meg sokszor nem tudtam magammal mit kezdeni, amikor elragadott egy dallam, vagy a ritmus. MIndenesetre nem az első koncert volt, ahol nem bántam, hogy ülünk, meg azt sem, hogy koncert után Füsti nevű kis Yarisunkba helyezhettük be a fenekünket.) 

Az utolsó hang után csak néztem magam elé, hogy vajon milyen belső késztetés, ihlet, tudás kell ahhoz, hogy valaki ilyen muzsikát komponáljon és játsszon? Minden megeröltetés nélkül, szemmel láthatón örömből. Szerelmetesfelségtársam fészkelődni kezdett, jelezve, hogy azért nyújtozna egyet, meg ideje megnézni a büfét is. 

A Colosseum koncertje után többet elhagyták a színházat. Nem csupán dohányzáshoz vették fel a kabátjukat. Ezt onnan tudtuk, hogy magunk viszont így cselekedtünk. Illletve két hónapja nem dohányzó kedvesem kikísért engem. Üdítő és tökmagos perec a kezünkben (udítő 900 HUF/db, 0,33-as, perec 1000 HUF, másfél tenyérnyi, viszont vastag tésztájú; kávét nem ittunk, 900 HUF/presszó, pedig a későbbiekre való tekintettel, lehet, kellett volna), és odakint konstatáltuk, hogy a színház bejáratából sugárirányba távozik a közönség egy része. 

Volt bennem empátia, bár még kíváncsi voltam a folytatásra. Annak a biztos tudásnak a birtokában, hogy bármit tesz az Osibisa, ezt überelni nem lehet. Csak nagyon más műfajt játszva lehet győzni, mert akkor a zenei minőség más megítélés alá esik. 

Nem mondom, hogy az életemből hosszú éveket az Osibisa lemezeinek a felkutatásával és a megtaláltak lukasra hallgatásával töltöttem. Már csak azért sem, mert amikor eszembe jutott nosztalgiafaktorként, hogy tényleg, ők is léteztek, úgy tizenöt éve történt ez, s az már az internet korszaka volt,. S amikor az eszembe jutottak, hát az addigi életművet, ahogy volt, kompletten lehúztam egy fájlmegosztóról. S igazából akkoriban tudatosodott bennem, hogy az Osibisa nem egy angol-ghánai csikidam-formáció (bár kétségtelen, hogy Robiék legjobb pillanataiban van/volt valamelyes hasonlóság), hanem annál sokkal több, sokkal finomabb, izgalmasabb muzsika. 

Osibisailag teljesen elveszett a tizenöt évvel ezelőtti diszkográfia-lehúzás előtt sem voltam. Nekem nem volt tőlük muzsikám, de Pipi barátom lemezei között kettő is volt. Jó kis indiai kiadásban. A '74-es Osibirock és a '76-os Ojah Awake. Azokat a lemezeket sem hallgattuk sercegősre, de néhányszor azért forogtak a lemezjátszón, meg el is kértem őket, hogy csendes magányban is műélvezhessek. 

Az Osibisa-ról ezerszer leírták már, hogy tulajdonképpen a világzene előfutára voltak. Nekem leginkább talán Santana zenéjének a hangulatával passzítható. (Santana persze több mint testhosszal rájuk ver.) De nagyon bizonytalan ez a párhuzamom, nem biztos, hogy egy határozott kritika esetén is állva marad. 

A Colosseum után voltak kétségeim az Osibisával kapcsolatban. Egyfelől, hogy mennyire fog a fotósomnak tetszeni. Másfelől, hogy mennyire fog nekem. Mert mit lehet még hallgatni katarzis után? S mennyire vagyok nem fáradt, hogy egy ilyen összetett másfél óra után még afrikai hangtömkeleget is befogadjak? 

Nem húzom az időt. Az Osibisa nagyon hangulatos, egyáltalán nem egysíkú, izgalmas ritmusú, tapsolható, énekelhető muzsika. Az Erkel közönsége vette is mint a cukrot: énekelt, tapsolt, amikor énekelni és tapsolni kellett. 

Tízen voltak a színpadon, két hölggyel, az egyik úgy néger-táncolt mint a csuda („Naponta csak tíz percet kellene ezt csinálnom, és nem beszélhetnél a zsíromról!” – mondta SzFT, és én máris vágyakozva gondoltam a zsírjára.), a másik viszont csinosabb és jobb hangú volt, de olyan darabos mozgású mint a prágai gólem. Vagy mint amilyen Tina Turner volt.

A zenekaron végigtekintve szemmel látható volt, hogy tekintettel az életkorokra itt bizony alig van esélye az eredeti tagokkal találkozni. Talán ha ketten... De egyébként ők sem. Aztán betámogattak egy ugyancsak rossz állapotban levő gitárost, aki a háttérben leültettek egy székre, ő gitározott, de különösebbn senki sem foglalkozott vele. Ő viszont annyira beleélte magát abba, amit csinált, hogy elfelejtette, mennyire rozoga, és felállt, úgy játszott tovább. Van feltámadás! 

A lényegről is szólnom kell. Nem volt rossz a koncert. A zenekar mindent megtett a hangulatért, sikerült is mind előállítania, mind mesterségesen fokoznia. Számunkra a probléma abban állt, hogy bár az egész szépen és jól szólt együtt, ha az egyes hangszereket nézem, bizony a fekete kollégák (illetve mit beszélek: az Osibisa mai tagjai közül, gondold el, a billentyűs, a kongás és a basszeros fehér ember! Ellen-BLM.).a fasorban sem voltak a Colosseum-hoz képest.  A viszonyítás miatt némileg kínos volt ha szólólehetőséghez jutottak. Nem azért mintha rossz lett volna a zene, amit produkáltak, egyáltalán nem volt az, csak éppen az előzőekhez képest bizony szegényes volt. Olyan kis semmilyen. SZFT azt mondta a muzsikára is, hogy számára túlságosan kiszámítható, bulimuzsika.

Az Osibasa ma tulajdonképpen úgy az Osibisa, hogy az is, meg nem is. Egyetlen eredeti tag sem játszik már az együttesben. Ha úgy akarom ez már csak tribute zenekar, amelyik az egykori anyaegyüttes dalait játssza. Ám ez nem lenne teljes mértékben igaz, ugyanis az Osibisa nem csupán nosztalgia-zenekar, hanem ha nem is nyakra-főre, de jelentet meg új anyagokat is, legutóbb 2019.ben, és ezeken az anyagokon a zenekar egykori lelke, Teddy Osei is aktívan közreműködik. Csak a koncerteken már nincsen ott. 

Mondom, igazából semmi baj nem volt azzal, amit láttunk és hallottunk. Tényleg. Akkor sem, ha ez az Osibisa nem az az Osibisa, amit magamnak feltennék. Nincsen vele baj. Csak nem az én muzsikám. Hepimjuzik, leegyszerűsítve a dolgokat. Ismétlem, rajtunk kívül, ahogyan a másfél héttel ezelőtti Presser-koncerten is, mindenki önfeledten tapsolt. 

Illetve... Nem tudom, mi lehetett az oka, de feltűnt, hogy többen felálltak és elhagyták a nézőteret. Simán lehet, hogy csak a megfelelő járatokat akarták elérni. A koncert elvileg 20 órakor kezdődött, és két teljes értékű, másfél órás etapból állt. Az tesók közt is három óra. Meg a szünet. Még akkor is, ha nagyon emberléptékű talán fél óra sem volt. De ez akkor sem kevés idő. Tűnődtünk azon is, van-e összefüggése a távozásoknak az életkorral? Mert hogy bár voltak nálunk fiatalabbak, de azért mi a fiatalok közé tartoztunk. Legalábbia SzFT. 

Több mint egy óra muzsika után SzFT türelmesen ásítozott, én pedig azon kaptam magamat, hogy sehol, semmilyen szinten nem érint meg, amit hallok, látok. Pedig az összes Osibisa-muzsikusnak kitárom a lelkemet, sem kritikus nem voltam, sem azt nem mondhatom, hogy nem vártam a koncertjüket. Ahogy mondtam, attól jobban féltem, hogy a Colosseum nem fog tetszeni. Azt nesze! S mert lett az ásítás, meg az érdektelenség, udvariasan felálltunk, és meghagytuk az Osibisa-t a mulatni vágyó és tudó közönségének. Mert mondom, rengetegen és szemmel láthatón élvezték. 

Colosseum 11/10
Osibisa: 6/10