Fotók: Mohácsiné Palásti Márta (www.martassist.hu)

A cikk eredetileg a koncert.hu oldalán jelent, szerkesztett formában és sokkal kevesebb képpel

Presser meg gyerekkorom óta az egyik kedvenc zeneszerzőm, billentyűsöm, mitöbb, énekesem. Egy időben (s na, ez tényleg régen volt, vagy negyvenkét-negyvennégy éve) még az Ifjúsági Magazinból kivágott fotóját is hordtam a mellemen, a szívem felett. D aztán Balogh Vera néni (orosz-matematika), akit magunk között csak Ursulának hívtunk a Dr. Bubó asszisztensnőjével való hihetetlen hasonlósága miatt, megállított az iskola folyósóján és megkérdezte, mennyit fizet nekem ezért a Presser? Én meg elgondolkodtam. Azóta nem hirdetek senkit magamon. Vénségemre a jelvények hordása helyett blogot írok, és így hirdetem, akinek a munkáját kedvelem. S Presserét kedvelem. Az utóbbi években bizonyos fenntartásokkal. De ezt a koncertet nagyon-nagyon vártam. 

Mert Presser (kevés kivételtől eltekintve) amihez nyúl, az arannyá válik. Majdnem bárkinek írja is a dalokat. (Egyvalaki volt csak, akinek szerintem csapnivalóan unalmas lemezt írt, meg egy, akinek nem ütött, csak hallgatható volt a lemeze. Meg egy saját, amire az első négy toronymagasságból nézett lefelé.  A nagy számok törvénye alapján ilyen is kell. Minden más egyszerűen nagyszerű lett. S akkor itt lett ez a régen várt koncert... Koncertsorozat.

ELŐVÁRAKOZÁS

Egy dologban azért vitatkozom Pici bácsival. Ő nagyon szeret vendégeket meghívni a koncertjeire. Tény, hogy jobbára olyan vendégeket hív meg, akivel dolgozott együtt, akiknek dalokat írt. Vagyis egyfajta promóciónak is használja a koncertjeit, hogy bemutassa, utoljára kivel alkotott, milyen nagyot. S persze jobbára kedvelve is vannak, akiket meghív. 

Csakhogy Pici bácsi (ezt többet nem mondom, nem írom, mert a koncerten kiderült, nem szereti a Pici nevet; bácsival meg különösen rühelli) nem koncertezik sűrűn. Rohadtul nem gyakran lehet őt színpadon látni. Éppen ezért a magam részéről örvendek, ha látom és hallom őt. Ha őt látom és hallom a színpadon. Ha a meghívottjaira leszek kíváncsi, elmegyek (vagy nem) a koncertjükre. Még ha kedvelem is őket, egy Presser-koncerten Presserből megy az idő, amíg őket hallgatom, nézem. Amíg az történik, hogy nézem és hallgatom őket, kiesek a Presser-koncertből.

Szóval lehet, hogy Presser Gábor szereti a vendégeit promotálni, de én meg azt szerettem volna, hogy ezen a Még 1 Főpróbán ne tegyen ilyet! Majd meglátjuk! Ahogyan a vak is mondta. 

ELŐJELEK

Az Arénában már nem egyszer voltunk. Nem néztem meg pontosan hová is szól a jegyünk. Hát kiemelt állóhelyes jegy volt. Ülőhellyel, ahogyan az manapság nem egy rockkoncerten előfordul. Ezúttal bölcs előrelátás volt. 

Viszonylag korán érkeztünk, aminek a legviztosabb jele az volt, hogy senki nem ált a büfénél. Szerelmetesfelesgétrásam rámnézett, én bóintottam.
– Igyunk! 
A pult mögött rengeteg fiatal állt. Odaléptünk a legközelebbihez. Aki átküldött a pár lépéssel odébbi három leányhoz. Akik szemlátomást életükben első alkalommal voltak pult mögött. S akiktől megtudtuk, hogy csapolt sör nincsen. Csak dobozos van. Ugyannyiért: egyezerkétszázkilencven darabja. IPA? Az nincsen! Hát milyen van? Csak a sima? Mi a sima? Ja, ez... Jó, legyen! Kislányok repohárba töltik a dobozos sört ezerkétszázkilencvenért. Az egyik rutinos, a másik nem. Annyira nem, hogy a sör felhabzik, és ő rögvest, lehúzza a habot. A dobozos sör tartalmáról. Ne felejtsd, csapolt nincsen! 

Kértünk még egy pattogatott kukoricát is. A sör nem volt hideg. Kicsit volt hűvösebb a szobahőmérsékletnél. A pattogatott kukorica apró volt, jónéhány túlpattogottal, és nem akkor pattogtatták, nem volt ropogós. 

Aztán perceken belül kiderült, hogy az eddigi, heyi szokásokkal ellentétben csak a földszinten van lehetőség a dohányzásra, itt, a kiemelt állohelyes szinten, ahol a szobahőmérsekletű dobozos sört isszuk, annyiért, amennyiért, az aprószemű, állott kukoricát esszük, nem lehet kimenni elszívni egy cigit. Fel kell mászni a földszintre, nem kevés lépcsőn. 

A jegyünk a küzdőtér közepére állított színpad melletti egyik oldal negyedik sorába szólt. Úgy tíz méterre voltunk a mindenek közepére állított zongorától, ahol vélhetően Presser Gábor állni fog. 

S valahol ilyen lett a koncert is: nagyon jó helyen ültünk, ahonnan langyos sörrel és aprószemű kukoricával néztük, hallgattuk, amit nézhettünk és hallgathattunk. A látványra és a hangzásra semmi panaszunk nem lehetett. Na, jó, a hangzásra nem...

VISSZAFOGOTT ROCKVURSTLI

Gondolkodtam mi is a legjobb szó az előadás egészére. Mert ugye, kapásból azt mondanám, hogy a magyar rock egyik legnagyobbjának a koncertje az rockkoncert. Akkor is, ha idén hetvenöt éves. S persze rockdalok szóltak. Olyan kísérőzenészekkel, mint például Sipeki Zoltán, Borlai Gergő, Szebényi Dani (őket két napja láttuk egy egészen más koncerten) vagy az Amadindás Holló Aurél. 

A színpad-dobogó viszonylag szűknek tűnt, ahhoz képest, hogy mennyi, de mennyi hangszert zsúfiztak össze rajta. Szerelmetesfelségtársam körbe is járta, és fotózott rendesen. Hangorgia ígérkezett. Legalábbis a hangszerek számából ítélve. Meg persze Presserből kiindulva. 

A koncert úgy kezdődött, hogy egy tarka ruhás, bazári tömkeleg vonult be a csarnokba, a középpontjában egy triciklit tekerő Presserrel. Miközben valami cirkuszos muzsika szólt, a Gyöngyhajú lány vezérdallamával.

A tömkelegben ott voltak a percek múlva a színpadon álló zenészek, s muzsikálva vonultak a megjelenésükben a Hair-t idéző zászlólobogtató, táncoló fiatalok között.

Aztán Presser és a tömkeleg fiatalok megálltak a színpad legtetején, körben, háttal a közönségnek, mintegy imakörben és megszólalt akapellául a Ha eljönnek az angyalok.

Egy dalt követőn (egy szál zongorás, vértelenül megszólaló Fiú) a tömkeleg útra kelt a színpad körül, mentek, mentek, rohantak: Menni kéne. Vagy negyedórás verzióban, benne az Ezüst nyár, a Hírdetés, az Ígéret földje és a Zoránnak írt Alszol a vállamon motívumaival.  De a motívumokból nem lett dal, motívumok maradtak. Viszont a tömkeleg az Ezüst nyár alatt nyári tevékenységeket imitált, pantomimban: úszott, kerékpározott, futott, ilyesmiket művelt.

S így tovább: a tömkeleg rendszeresen meg-megjelent , énekelt, táncolt, mászkált a széksorok között, a Bummm! című, idén ötven éves, klasszikus albumról szóló etapban az akkori egykori LGT-tagjait mintázó bábucskákat mozgatott, mindenhol ott volt. Amikor éppen nem, akkor csupán Presser Gábor és az éppen aktuális vendége volt a színpadon. (Igen, voltak vendégek.) 

Rockcirkuszt nem írok. Azért nem, mert inkább csak bazári forgatag volt, ami a cirkuszra felhívja a figyelmet. Másfelől egy cirkuszos dal sem szólt (pedig az LGT-nek volt több is), harmadfelől meg, mert a rockcirkusz kifejezesét a KISS a budapesti koncertjével teljesen lefoglalta magának a kifejezéstáramban.

VENDÉGLISTA

Hát, amitől tartottam, bekövetkezett. Egyik oldalról sajnos, a másik oldalról nem sajnos. Erről lett szó.

Sena Dagadu (Csak a szerelem, Miért fáj a szív): az Irie Maffia énekesnője jó énekesnő. Ugyancsak jelen van a színpadon. Majdnem olyan jól énekelte el Katona Klári dalát, ahogyan az eredetileg szólt. S ez nem kis dolog.

Falusi Mariann (Ez a válasz, Ha volna szíved, Várlak, Ne szeress engem): óriási óváció köszöntötte,amikor Presser a színpadra hívta. Révész számának a műsorba illesztése telitalálat volt, vidám, pattogós muzsika, jól énekelhető, énekeltető. A tömkeleg nyüzsgése itt még jól is mutatott. Kovács Kati daláról megoszlottak a véleményeink SzFT-vel: nekem tetszett, Mariann hangja pompásan illett hozzá, SzFT szerint túlcizellált lett a dolog. Abban viszont megegyeztünk, hogy Bill Ne szeress engem-je egy szál zongorával bizony nagyon nem adja vissza a dal eredetijének a dramaturgiáját. Ráadásul két napja, a godfater konertjén az együttes és különösen Szebényi Dani előadásában olyan elementáris volt a megszólalása, hogy azt visszadni nem lehet. Nem az énekkel volt a baj, minden hang a helyén volt benne, csak valahogy nem ütött. Mindössze szépen szólt. 

Vitáris Iván (Ivan @ the Parazol) (Gyere, gyere ki a hegyoldalba, Ő még csak most tizennégy): 
Bevallom, nem tudtam mit kezdeni Iván jelenlétével. Nem tudtam hogyan Presserhez és LGT-hez kötni, semmilyen szempontból. A színpadi jelenétét nem jelenlétnek, mindössze szerepnek éreztem. S bár az egyik általa énekelt dal sem igényel különleges kvalitásokat, nem is volt velük baj, de nem is ütöttek. 

Rúzsa Magdi (Nekem nem szabad, Egyszer): Magdi az Magdi. Szép és gyönyörű hangja van. És természetes. Kedves. Nem is játszotta túl a vurstliban betöltött szerepét. A hangja és az előadásmódja levesz a lábamról. 

A vendégek tehát, Rózsa Magdi kivételével nem a saját-saját dalaikat énekelték. Legalábbis így tudom. Mármint amik úgy sajátok, hogy Presser kimondottan nekik írta, és nem valaki más után coverkednek vele. Hogy mennyire volt indokolt a jelenlétük... Nem tudom. Iváné számomra semmiképpen sem volt az. A három énekesnő háromképpen eltérő, gyönyörű hangja teljesen rendben volt. Alapvetően nem volt bajom a vendégekkel. A Ne szeress engem-et hagyuk. Lehet velem vitatkozni, persze, hogy lehet. Meg azzal is, hogy én csak Rúzsa Magdinak örültem, de tőle is az Egyszer-nek. Falusi Mariannt és Sena-t elfogadtam, Ivánt elviseltem. 

KONCERTKONCEPCIÓ

Mert olyan is volt, persze. Hogyne lett volna, kellett lennie, ha egyszer rendezője is volt az este látványának. Mégpedig Novák Péter volt az. Aki az utolsó előtti két számban fel is jött a színpadra a kórusba, bohóckodni. 

Szóval: koncepció... Próbáltam elkapni az összekötő szálat. Hogy vurstli, meg zene, hippik, cirkusz, meg hangulat. Az elején még csak-csak. A Menni kéne alatt elrendeztem magamban, hogy tekintettel a tömkelegre, egyfajta koncertszínházas heppeninget fogok kapni. S nem csupán az lesz, hogy néha nem is a zene, hanem a látvány lesz a lényeg (vö.: KISS), hanem talán a koncepció is kialakul a végére. Előre bocsátom: nekem nem tett ilyet, a színházasdi mindössze látványelem maradt. 

Na, most. Egy rockkoncerten vagyunk, amely vastagon színházelemekkel kezdődik, csilivili, tattarammm, pezsgő nyüzsgés, forgás, zászló, szalag, dob, trombita, fények, minden... A zene az elején még paszolt is valamelyest ehhez. Később már nem, vagy csak eseti volt a passzolás. A koncepció-fonalat a rengeteg zenekar nélküli nótánál veszítettem el. 

S itt nehéz megfogalmaznom, milyen benyomásaim támadtak, s miből alaklult ki az összességük.

Mert az van, hogy a zene roppant kifinomultan, intelligensen szólt. Apró, pasztell színekkel, rengeteg, kicsi csengéssel-bongással, aprólékosan, cizelláltan. A Fiú, mondom, egy szál zongorával ment. Na, újra: egy szál zongorával. Nem volt rossz. Csak éppen a lényege veszett el. Ahogy az intelligens csengés-bongás a Menni kéné-t is annyira átértelmezte, hogy nekem ki is herélte. De próbáltam a koncepcióba szuszakolva menteni, amit hallok.

Azt, hogy igazi rockzenét fogok hallani, azt a Rozsdás szög hangzása verte ki végleg a fejemből. Dacára Borlai és Szebényi jelenlétének. Mert ha a Rozsdás szög úgy szól, hogy SzFT-nek egy idősek otthoni teadélután jutott az eszébe róla, akkor van baj. S ez esetben nem SzFT ítéletével. Félreértés ne legyen: minden hang a helyén volt a muzsikában. Csak élettelen volt. 

Úgy a koncert felénél kivonult a zenekar, s maradt Presser és jöttek a vendégei. Meg ott volt a zongora. Néha még be-betévedt a többi zenész is, de jobbára így ment tovább a muzsika. 

Volt egy pont, amikor SzFT a vállamra hajtotta a fejét, becsukta a szemét és szundikált Az Elfáradt dal közben elfáradt. Mert az már a sokadik zenekar nélküli, csendes dal volt. De bizony még az eredetileg nem csendes dalok is csendessé váltak ezen a koncerten, holott még csak nem is unplagged-előadáson voltunk. Mellesleg egyébként eredetileg az Elfáradt dal sem álmoskás, feldobja az alapritmus, meg a hangszerelés egésze. 

Ha darabonként nézem, részleteiben hibátlan volt minden dal, majdnem egytől-egyig. Ám a sokadik zongora, énekhang, lassúdad muzsika némileg egyhangúvá tette az összhatást. Mert azért az, hogy a Neked írom a dalt vagy a Ringasd el magad legfőbb erénye a közönség megilletődött éneklése, énekeltetése legyen, hát hm...

Ahogyan a Valaki mondja meg sem az igazi kórus és zenekar nélkül: elvész belőle az üvöltő erő, hogy „tudni akarom, mondja már meg valaki!” Ahogy a Ne szeress engem! is halvánnyá válik ezek nélkül. Mármint kórus és zenekar nélkül. Mert a dal nem mélázás, tépelődés, ahogyan például az LGT Mozi című dala volt, amelyhez illett az egy szál zongora, de az is hogyan odatéve! Szinte fájdalmas volt, a Ne szeress engem esetében, a dal vége felé a dob pergésének, a zenekar belépésének és a kórusnak a hiánya. Amit egyébként a Falusi Mariann által felénekelt lemezverzióban egy jól odatett gospeles hatást vált ki, amitől erőteljesen teltté lesz a dal. (Itt újra megemlítem, hogy a godfater-verziójában ugyanúgy minden tökéletesen a helyén van, ahogyan az eredeti Bill-féle dalban.) 

AMIVEL NEM SZÁMOLTUNK

Most, szombat hajnalban, miközben írom az értékelést, meghallgattam és valamelyest néztem Presser 2001-es Dalok régről és nem régről címet kapott, Erkel Színházban adott koncertjét. Ahogy hallgattam a koncertet, összeállt valami. Hogy az elvárásainkkal is bajok voltak. Két okból. 

Presser rockzenész. Aki 1994 óta ad ki szólólemezeket. Eleddig, az Electromantic-ot is beleszámítva, ami instrumentális album volt, ötöt. Rockzene persze mind, bármit is jelentsen ez, de nem rock and roll. Csak van rajtuk elenyésző számban olyan dal, ami az. De alapvetőn ezek a lemezek csendes lemezek. Édes, bús, édesbús, kedves, szomorú dalokkal. S minél inkább az ötös sor végére érünk, annál inkább azzá lesznek. Ez egy. 

Presser 1978 óta a Vígszníház zenei vezetője. Nem semmi. Vagyis van kötődése, vonzalma a színházasdihoz, az előadásos zenékhez. Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy mese/mesés lemezeket is készített. Meg persze A padlás-t! Nem véletlen hát, hogy a szólókoncertjei is komplexen színház-jellegűbbek, mintha simán zenei előadásról lenne szó. 

Ez a két dolog határozta meg a pénteki koncertet is. Ezért volt színházias, ezért volt néha zavaróan harsány, s ezért volt, lett túl csendes. Legalábbis a mi ízlésünknek túltolttá lett mindkét irány.

Az előbbire, a zavaró harsányságra tuti példa a kettővel a vége előtti dal. A szövege nagyon játékos, Ott, a koncerten Varró Dánielre tippeltem, de tévedtem, Parti Nagy Lajos írta. A zene és a látvány viszont elképesztővé lett. Olyan kis Fásy mulatósan elképesztő. Leesett állal, tágra nyílt szemmel lestem és hallgattam, amit kaptunk. Sem a fülemnek, sem a szememnek nem tudtam hinni. „Komolyan Presser-koncerten vagyunk?”

A dal közben, a tömkeleg forgatagában előbb Rúzsa Magdit figyeltem: félmosollyal énekelt, de meg sem próbált úgy tenni, mintha élvezné. Szebényi Dani viszont kötelességszerűen, de ő úgy tett, mint aki nagyon ott van. Ez volt a szerepe. Legalábbis remélem! Borlai Gergőre nem láttam rá. Két szó jutott az eszembe, ahogy minden antipátia nélkül néztem őt, s felidéztem a két nappal ezelőtti godfater koncert-élményét, azt, amit a játékától és az énekétől kaptunk, és amely koncert az év koncertje lett a számunkra. A két szó, ami eszembe jut: kínos és méltatlan. 

Ezt nekem már Presser neve és személyisége sem adta el, pedig volt idő, amikor bármit megettem, amihez köze volt.

Az igazsághoz tartozik, hogy körülöttem mindenki tapsolt, pedig nem fizettek érte. Könnyen lehet, hogy velem van a baj. (Ma, vasárnap reggel, mert közben eltelt még egy nap, betettem a Hajógyári szigeten tartott LGT-fesztivál koncertjét, hogy kisimúljon a lelkem. Kisímult.) 

Amikor Szerelmetesfelségtársam átolvasta ezt az írásomat, kimondta a kulcsszót: KÉPZAVAR. Mármint bennünk. Az, hogy a koncert setlistjének a jó része Presser zenekarainak a dalából állt, elvárást támaszt. Amit Pressernek a színházi színházi munkáira, és billentyűs tudására, színpadi jelenlétére és a személyiségére való átírás felülír. És ezeknek a jól ismert daloknak az átírása, kimondom, elerőtlenítése okozza a zavart, az elvárás alulteljesítését. Ezért érezhettem, hogy minden a helyén van, minden nagyon szép, nagyon jó, de ott legbelül nem érint meg a végeredmény. Ahogy mondtam: a Neked írom a dalt egy szál zongorával nem élhet úgy, ahogy az LGT örömzenét csinált belőle. 

ÖSSZEFOGLALÁS A MINDEGÉSZRŐL

Nem voltam teljesen jelen Presser Gábor koncertjén, ami rajtam és a páromon kívül, úgy fest, mindenkinek tetszett. Úgy fest, azért nem, mert én a Presser nevű rockzenész koncertjére mentem. Holott Presser Gábornak csak az egyik arca az, hogy rockzenész. Hogy rockzenész volt. A másik arca, hogy színházi ember, s hogy a rocktól függetlenül is zeneszerző (vö.: a meselemezeit és a Parti Nagy Lajos verseire írt zenéket). 

Vagyis az estjével kapcsolatos prekoncepciónk jócskán rontott a kapott élményen. Viszont az is tény, hogy rengeteg olyan rockdal is volt a repertoárban, amelynek az átdolgozása szíve-joga a zeneszerzőnek, és ahogy utána néztem, meg is teszi jócskán. Kérdés nem az, hogy a közönség elviseli-, elfogadja-e az átdolgozásokat, hanem az, hogy a dalok elviselik-, elfogadják-e? Ebben már jócskán volt kétségem. Akkor is, amikor a közönség nagy része elfogadta. 

Ó, igen, egy szösszenet a közönség figyelméről. Presser egy bemutatásnál, sajnos már nem emlékszem kiénél elmondta a Nememlékszem Kijénél nevét, és megemlítette a becenevét is. Majd hozzátette: 
– Ezt a becenevet körülbelül annyira szereti, mint én a Picit. S még megéri, hogy őt is bácsinak fogják hívni. 
A hangsúly kétségtelenné tette, mennyire kedveli a becenevét. 

Végetért a koncert, elszállt a szélben az utolsó dal. A közönség még csöndben volt, mikor egy erőteljes hang ezt süvöltötte hatalmas szeretettel az utolsó dal utáni csöndbe: 
– PICIIIII BÁÁÁCSIIII!

Egy az enyémmel teljesen ellentétes vélemény a koncertről:
Kövesdi Miklós Gábor: Gut, besser, Preser