A bejegyzés eredetileg a koncert.hu weboldalán jelent meg. 
A két írás, szokás szerint nem teljesen ugyanaz.

A KONCERT 

Álltam ott a koncerten, ahol rajtam kívül uszkve mindenki tombolt. „Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet...” Azt már többször tapassztaltam, hogy simán ellene tudok állni a tömegnyomásnak. És nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. Még könyvet is vittem magammal, ha úgy alakulna... 

A komfortérzetem tökéletes volt ugyan, csak éppen nem éreztem úgy, hogy ott kellene lennem, ahol vagyok. Csak azt, hogy Szerelmetesfelségtársam mellett a helyem. Ő pedig Hooligans-koncertre akart aznap este menni. 

Már a második számnál felkaptam a fejemet. Az elsőnél is megtehettem volna, de akkor még nagy volt bennem az ellenállás. A nóta szövegét nem értettem: vagy a hangosítás volt nem jó, vagy csak a szél fújta el az éneket. De a zene, a zene az a földbe nyomott. Csak lestem a színpadra, hogy milyen koncerten is vagyok, azon-e, amelyikre a szerelem kényszerített? Azon voltam. Mert figyelj csak, hogyan is szól például ez a „plimplam családi pop-rock”: 

Aztán persze bekövetkeztek azok a dalok is, amik egyértelművé tették, hogy ott vagyok, ahol vagyok: a Királylánynál megint menekülni akartam. 

Ám a zenekar vegyes-vágott setlistjében rendre felbukkantak olyan darabok, amelyek kimozdítottak az udvarias és türelmes feleségkísérő-szerepemből. Azért mozdítottak ki, mert roppantul élveztem őket. 

Mondom, az eddig letett zenéik amolyan nemzedékek közötti poprock. Ennek minden csínját-bínját tudják, ismerik, alkalmazzák. Ennek megfelelően volt a koncerten, kérem szépen, nagymama, nagypapa, unoka, meg minden, ami közte van. Engem kivéve a dalszövegeket is együtt fújta a nagyérdemű. És igen sokan volt az a mindenki, aki tudta hova és mire jön. 

Milyen volt a koncert? Fények, tűzoszlop, vetítés, animációkkal, mindennel, együtt-énekeltetés, szóval, ami szemnek, szájnak ingere, és amit manapság a nagy- vagy kisérdemű elvár egy koncerttől. Az énekhang elveszése volt az egyetlen gikszer. Azt csak utólag tudtam meg, fogtam fel, hogy az újrégi, legutóbbi lemez dalait ez a tény mennyire tönkretette. Mert még a szövegek is jók. De msot azt képzeld el, hogy a szövegek tökéletes értése nélkül is csak hevesen bólogattam az új dalokra. Amik közül ez az egyik kedvencem. S még a klipje is mocsok pazarra sikeredett.

Szóval a koncert durvábbik felét nagyon élveztem. Nagyon nem bántam meg, hogy elmentem Szerelmesfeleségtársammal. Elképesztő viszont, hogy az új lemezt ő azóta sem hallgatta meg. Szerintem nekem nagyobb élménnyé lett, hogy ott voltunk, mint neki, aki akart is menni. Mindössze az egyik új számnál (Az új méreg) jegyzete meg, hogy mennyire jó a szövege.  

A LEMEZ

Szerelmetesfeleségársam miatt húztam le a netről egy Hooligans-diszkrográfiát. Ha akarom, a Hooligans rockzene. De nem akarom. Alapból az eddigi pályafutásuk nem erről szólt. Még egy lemezüket sem tudtam végighallgatni. Nem nyávogok, nem fikázok, nem tüntetek, a tényekről beszélek. Most, a koncert után is belefüleltem néhány lemezükbe, de rendre rakosgattam tovább és tovább a dalokat, majd legyintettem egyet, és zenét váltottam. Vannak előzmények, jelek, amelyek a Zártosztály felé mutatnak, de aztán rendre visszamenekül a muzsika a kényelmes mainstreambe. 

Aztán eszembe jutott, hogy csak összeszedem már azokat a számokat, amik a koncerten annyira tetszettek, hogy miattuk nem vettem elő az olvasnivalómat. Mivel teljesen műveletlen vagyok Hooligansből (is), meglepődve konstatáltam, hogy ezek mind egy lemezen vannak, a 2021-es, Zártosztály címűn. Aminek már a borítója is jó. Tekintsünk el attól, hogy volt már a hasonló a történelemben.
A kép link az album dalaihoz

Amilyen a borító, olyan a zene. Egy interjúban a gitáros-zeneszerző, Tóth Tibor azt mondta, a lemez úgy született, hogy vállat vontak: ha már úgysem játssza őket a rádió, ugyan miért ne csinálják azt a zenét, amit szeretnek. Az interjút nem leltem meg, lehet, hogy csak városi legenda, hogy létezik. De jól hangzik. Vagy nem, ha az eddigi lemezeikre, koncertjeikre gondolok. Mármint az eddigi közönség szempontjából. 

Bár már másfél hét eltelt a koncert  óta, én azóta mindennap meghallgattam ezt a lemezt. Tudod, a Zártosztály címűt. Nem szoktam ilyet csinálni. Mármint, hogy egyazon albumot egy héten át mindennap meghallgatok.

Ez a muzsika nagyon nem gyöngéd, nagyon nem heppi, ezek a szövegek nagyon nem jópofák, nem a királylánynak szólnak, nem pezsgést, meg zsongást kívánnak. Azt mondják, hogy szar ez a világ, erőszakos, hazug, kompletten zártosztály, ahol éppen nyílt nap van. 

Lábnyomod fent a Holdon rég,
Hatalmadban van föld és ég,
De mit ér százezer képesség,
Ha a vadállat belül éhes még?

Evolúció

Hazudik mindenki, alul és felül, csak a pénz számít, abból legyen sok, hülyít a média a baromságaival (nesze nekem!), ha harc, legyen harc, legyen káosz, mert ennél rosszabb már nem lehet (naivitás, mindig lehet rosszabb!). Egy dolog megnyugtató csak: van helyünk, ami ránk vár, 

Van még bőven parcella mellettem srácok, majdnem az összes kiadó

Szájkosár (a fenti sor a rap-részből származik, amit Curtis szerzett)

A vicc az, hogy minden felsorolt szar ellenére sem a pesszimizmus a végső kicsengés. Mert aki él, túlélő. 

Túlélő a lelkem, nézd!
Addig pofozták,
Hogy mélyéről a legjobb részt
Végül kihozták.

[...]

Szakadok én is,
Szaladok mégis
Rabként szabadon.

Túlélő

Minden dalból lehetne idézni. De úgyis rájuk tudsz keresni. S a helyzet az, hogy nagyon jó dalszövegek, de a zenével együtt élnek igazán. 

A zene. Na, igen. Több előadó eszembe jutott, amikor fülesen első alkalommal hallgattam a lemezt. Leginkább a Rammstein. De a hasonlítgatások piszokul félre vihetnek. Ezt a viszonyítási pontot csak azért mondom, hogy kábé be tudd lőni a zenei hangulatot.

Egy kivételével az összes dal döngöl. Valami mocsok jól szól a egész együtt, mintha a Hooligans mindig is ezt csinálta volna. Miközben nagyon nem. 

Igen, tudom, a múltjukban van még jóval a Hooligans előttről ehhez hasonlatos muzsika. Az elmúlt, huszonhét évben, ahogy a Hooligans életkorát Csipa, az énekes annyiszor kihangsúlyozta, nem volt ilyesmire példa. A kilencvenes évek közepén volt egy együttes, amelyben a Hooligans három tagja is játszott, a Dance. Na, ha valami előzmény, akkor ez az.

Ha mondanom kell valami negítavumot a lemezről, tulajdonképpen csak egy dolog jut eszembe: a feszes, tömör dömper-dalok egyikébe sem fért bele valami húzósabb gitárszóló, pedig csuda jól esett volna. De tényleg csak ennyi a panaszom. 

A végső kérdés, amit a heavyhungary.hu igen keresetlenül feltett, így hangzik: 

Breakek, hörgések, értelmes szövegek, jó riffek, kétlábgép, lehangolt gitárok, szólók...
De vajon mindez elég az üdvösséghez 20 évnyi puncipop után?

Szerintem attól függ, merre lesznek arccal előre a következő lemezen: a Zártosztály új irány, vagy csak fenomenális elcsámborgás volt az életükben?

Amíg kiderül, még biztosan jó néhány alkalommal meg fogom hallgatni. Meg még utána is. S ha legközelebb valamerre Hooligans-koncert lesz már egyáltalán nem leszek elzárkozó. S könyvet nem viszek, mert csak a Zártosztály előtti muzsikákat kell kibekkelnem. A többi meg merő élvezet. Szívből gratulálok, uraim! 

Hoolihans: Zártosztály; M-Prod Artist, 2021. április 01.

Koncert: 6/10 
Lemez 10/10