Fotó, videó: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg, igaz, némileg más tartalommal..

Nem írok semmit a Pink Floydról. Újdonságot úgysem tudok, minden mást már leírtak róla. Még én magam is a magyar cover-együttesük, Keep Floyding kapcsán. Illetve egy dolgot mindenképpen, és ez a tegnapi koncert kapcsán fontos. 

A Pink Floydnak három korszaka volt.

• Az első, kezdeti időszakban a zenéjük kisérletezősebb, számomra néha hallgathatatlanul elvont, nehezebben befogadható muzsika volt. Az 1967–1972 között megjelent hét lemez sorolható ide. A később kiszámíthatatlansága miatt kitett tag, Syd Barrett stílusa meghatározó volt ebben a korszakukban.
• A második, nagy korszak a The Dark Side of the Moon-nal kezdődött és Roger Waters kiválásáig, a The Final Cut című anyagig tartott (1973–1983). Öt lemez sorolható ehhez az időszakhoz, ebből négy koszakalkotó. 
• A Gilmour-éra a harmadik korszak (1985–1994). Két studióalbumot jelentettek meg. 

A Pink Floyd megjelent albumainak a listáját itt leled:
https://en.wikipedia.org/wiki/Pink_Floyd_discography

A Nick Mason's Saucerful Of Secrets nevű formáció szigorúan az első időszak dalait játssza. 

A NICK MASON'S SAUCERFUL SECRETS

Az együttes neve a Pink Floyd dobosának nevéből és a zenekar második, 1968-ban megjelent albumának címéből áll. Sokan ezt a lemezt tartják az első progresszív rockalbumnak. Syd Barrett a lemez készítése közben hagyta el a zenekart. Vagy rúgták ki, és hívták meg David Gilmourt gitározni. Vagyis a lemez több szempontból egyfajta mérföldkő. 

Nick Mason zenészeket választott maga mellé, és 2018-ban összehozta a kisérletezős Pink Floyd muzsikáját játszó együttest. Mint mondta, ha fellépnek, Gilmour és Waters is a Floyd gigasztár korszakának a dalait muzsikálja, és a cover-zenekarok tömkelege is ezt teszi. A Pink Floyd szellemiségét akarta bemutatni. 

A zenekar tagjai: 
Guy Pratt – basszus, ének, cintányérok (session-zenész: például Pink Floyd, Michael Jackson, Madonna, The Smith, Roxy Music, Tears For Fears,  Iggy Pop, Whitesnake, Tom Jones, stb.)
Gary Kemp – gitárok, ének (Spandau Ballet)
Lee Harris - gitárok, vokál (Blockheads)
Dom Beken – billentyűzetek, programozás, vokál

KONCERT A BUDAPEST PARKBAN

A koncert kezdetét 19:45-re hirdették meg. 19:30-tól kezdetét vette egy nonfiguratív vetítés a színpad két oldalán és a hátfalán levő kivetítőkön. Valami zeneféleség is szólt, s alatta/fölötte angol próza. 
– Leadják az Apolló 13 hangsávját? – zöldítette rám a szemeit SzFT. Csak úgy sütött belőle a csúfondár. 

Ugyan gyűlt a jónép, de amikor kezdetét vette az „Apolló 13 hangsávja”, még ösvények voltak a közönségben. A zene tényleges kezdet után megszűntek. De a színpad előtti első sorban sem volt klausztrofóbiám, és egy szemhunyásni időt sem kellett küzdenünk a túlélésért, mindvégig volt tér körülöttünk. 

19:45-kor felcsendült a One of These Days jellegzetes monoton basszusa, és színpad jobbról beviharzott Guy Pratt. Majd nyomában a zenekar. A sor végén fekete nadrágban, fehér ingben Nick Mason. Mintha ultrakonzervatív megjelenésével hangsúlyozni akarná a korát. Ami a megjelenésén igen, a játékán fikarcnyit sem érződött. 

Ugorjunk fejest a programba! Nem sorolom fel a számokat, inkább adok egy linket, ott lesz a koncert teljes programja, meg is lehet hallgatni a dalokat. (Nem a tegnapi koncert felvételét, de a tegnapi csapat nyomja őket.) Jó oldal ez a setlist.fm!

Ha koncertre megyek, szeretem ismerni az előadó dalait. Valahogy jobban esnek az ismerős hangok, jó együtt énekelni az előadóval, jó felismerni, ha egy dal ismerős, jó várni a kedvenc részeket, riffeket, szólókat, belépéseket, csöndeket, szövegeket.

SzFt igen rugalmas ebből a szempontból. A koncertek döntő többségén az én zenéim szóltak. Ő jött velem hűségesen, nézelődött, unatkozott, táncolt, énekelt, csúfolódott, élvezkedett, mikor mi járt szerinte a tetszési indexe szerint. Ezen az estén átélhettem, hogyan látja ő a koncerteket.

Ahogy mondtam, a Floyd első hét lemezeit nem hallgattam likasra. Nem fogtak meg. Persze ez meg az megragadt róluk a fülemben. Így a koncert programja nem volt ismeretlen számomra, csak nem volt hangról hangra ismerős. 

S ez azért volt jó, mert akadt egy pillanat a nyolcadik szám, az If közben, amikor teljesen kikapcsoltam. Vagy be. Nem volt még extázis (tudod, zenei orgazmus), de az addig is élvezett muzsika valahogy belülről kezdett szólni. Hatni. Kommunikálni velem. Amikor már nem az van, hogy te meg a zene, hanem együtt vagytok, egyek vagytok. A hangok nem az előadóéi, nem a hangszeréi, hanem a közösek. És olyan természetesen szólnak egymás után, mint ahogy az természetes, hogy reggel felkel a Nap, este pedig lenyugszik, közben pedig ki-belélegzünk.

Nem mondom, hogy ez az együttlét a koncert végéig kitartott. Nem tartott ki. De elfogadóbb, elnézőbb lettem az olyan zenékkel, zenei részekkel kapcsolatban, amelyek nélküle egyébként hidegen hagytak vagy konkrétan idegesítettek volna. Mert mondtam, a korai Floyd háromperceseivel, illetve a pszichedelikus hangnyunyurászásaival nem tudok mit kezdeni. De ez után az állapot után nagyjából tudtam. 

Például feltűnt, hogy a hárompercesek alapjaiban jó kis rock és punk (!) dalok. Az utóbbi a Vegetable Man-ről jutott eszembe. Jó-jó, persze, ez túlzás, meg hülyeség, de ott a koncerten teljesen így hangzottak. Hallgasd csak meg az előző mellé a Lucifer Sam-et! Piszok jó dal! Csak ne Pink Floydként hallgasd: mindjárt más lesz! 

Legnagyobb döbbentemre SzFT gyönyörű zöld szeme a Set the Controls for the Heart of the Sun hallatán csillant fel igazán
– Ez kurva jó! Morzsám, miért nem mind ilyen? 
Én meg lestem ki a fejemből, hogy tizenöt év után is okoz nekem meglepetéseket életem nője. Annyira lelkes lett a számmal kapcsolatban (mármint a Floyd nótára gondolok, nem tértem el a témától), hogy tegnap egyszülöttjének is veszett lelkesedéssel mutogatta. A Csemete reakciója olyan volt, hogy ahhoz képest a frigó mélyhűtője augusztus közepi kánikulai nap a Kalahári sivatagban.

Erről jut eszembe!

A közönség

Nagyon vegyes volt. Mármint korosztályilag. S azért ez kellemesen meglepett. Mert az, hogy a kortársaim ha tehették már csak kíváncsiságból is ott voltak. Meg azért is, mert ki tudja, lesz-e még ereje Mason-nek újra Magyarországra jönni. S nekünk a Pink Floyd a mindennapjaink része volt. 

De állt mellettünk az első sorban egy pár. Szerintem húsz körül járhattak, ha egyáltalán. Szerelmesek voltak. Egymásba. Szemmel láthatón. A srác a zenébe is. Ezt figyeld: több szöveget kivülről fújt! Nem a Comfortably Numb-ról vagy az Another Brick IN the Wall-ról beszélünk, hanem az Echoes-ról és az Astronomy Domine-ről! Olyan lelkesedéssel örvendezett mindannak, amit hallott, hogy jó volt ránézni. A lány nem is mert nem örülni annak, hogy ott van a koncerten, felvette a ritmust, táncolt, ugrált a sráccal együtt. A dalok szövegét ő nem ismerte. De húsz évesen, 2022-ben ott volt a Parkban, hogy ötvenéves zenéket (egek!) hallgasson! Mellettük egy harmincikszes, szemüveges srác nyomta ugyanúgy, ahogyan a páros fiú-szakasza. 

A színpad és a látvány

Semmi különös. Egy kis fény, egy kis vetítés, de semmi túlzás seholsem. Bele-belenézve az együttes YouTube-on levő koncertfelvételeibe, úgy tűnik, a budapesti koncert a kis pénz-kis foci elven működött. De tudod mi van: igazából nem is hiányzott semmi sem. Voltaképpen, ha néhány 230-as izzóval lettek volna megvilágítva, az sem zavar. Azért nem, mert bár nem vagyok látványellenes, koncertre elsősorban a zenéért megyek, a show látvány-része annyira nem érdekel. Vagyis, zene itt nagyon volt. Komolyan, csak a kilépő sörünk kortyolgatása közben, a szétszerelés alatt levő színpadra visszanézve kapcsoltam, hogy az eddigi koncertvideókba bele-belenézve mennyire szegényes volt a látvány, de akkor tudatosodott az is, hogy mennyire nem is hiányzott több. 

A zenészek

Nekem egyikük neve sem mondott a koncert előtt semmit. Mármint Mason-nén kívül. Persze az előéletüket nézve maximum Gary Kemp-é mondhatott volna bármit, ha valamikor is hallgattam volna Spandau Ballet-et. De nem tettem ilyet. Vagyis teljesen szűzen állhattam hozzájuk. Attól a nem apró ténytől eltekintve, hogy Nick Mason-nel álltak egy színpadon, s az, hogy Mason is ott állt (űlt) velük, önmagában sokatmondó. Ha az indítékaikról nem is, a zenei kvalitásukról de bizony. 

Guy Pratt, a basszeros háttérzenész, aki nagyon nagy nevekkel játszott együtt: partiarc. Közvetlen, mosolygós figura. kezdettől fogva szemmel látható volt, hogy nem csupán zenél, hanem élvezi is, amit csinál. Ő volt a legmozgékonyabb, használta is bőven a rendelkezésre álló terét. Rontania nem sikerült, csak egyszer majdnem, de észbe kapott: ha jól emlékszem, az Echos gitárnyenyere középrésze után két taktussal korábban emelte a gitárját, hogy visszaszálljon, de még időben észbe kapott. Máson (nem Mason, hanem á-val!) nem kaptam rajta. 

Gary Kemp-nek idő kellett, hogy feloldódjék. Kezdetben mintegy háttérzenészként állt a színpadon. Aztán felismerte, hogy ő az egyik szólógitáros, aki akár élvezheti is, amit művel. S élvezni kezdte. Lett játszótársa Prattnek a színpadi jelenlétben. A zenében mindvégig azok voltak.

Az informatikus külsejű Lee Harris szemmel láthatón nem közösségi figura. Szinte kivülállóként művelte pazar zenei csodáit, az arcán semmi nem látszott még akkor sem, amikor hangról hangra, érzelemről érzelemre nyomta Gilmour egyik szólóját. A hallgatók elcsöppentek, ő meg úgy tett, mintha csak éppen végzett volna egy szobafestéssel. Ezzel együtt egy pillantig sem keltett kívülálló-érzést. 

Még a „cimbalomját” (a kifejezés természetesen SzFT-tő származik, mókás dolog koncertre vinni őt) is olyan belülálló kívülállóként cibálta, hogy nézni is jó volt, hát még hallgatni. 

Dom Beken elveszett a billentyűk mögött. Nem csak azért, mert nagyon sok volt belőlük, hanem azért is, mert egy cseppet sem tolta magát előtérbe. Amikor végre teret kapott egy szóló jogán, SzFT bólintott: 
– Nagyon jól nyomja a klaviatúrás! 
Amikor Beken még egy zenei tréfát is megengedett magának (olyan jó lenne tudni, melyik számban, mert meghallgatnám az eredetit is, vajon az hogyan szól?), akkor SzFT rámnevetett: 
– Nagggyon jó volt!

Nick Mason pedig nem más mint Nick Mason. Aki örült, hogy van mögötte egy gong, mert a Floydban Roger Waters soha nem engedte, hogy koncerteken Mason szólaltassa meg. Most megtehette. :-) Lámcsak, elég hetvennyolc évet várni, hogy az ember álmai kiteljesedjenek! Van remény! 

Szóval álltam ott az első sorban, na jó, másodikban, mert SzFT előttem állt, és azon tűnődtem, vajon én hallgattam eddig rosszul ezeket a Floyd lemezeket, vagy itt, ezen a koncerten szólnak másképpen a dalok? Mert tény, ami tény: ezen az estén gyakorlatilag az egész programot piszkosul élveztem. De csakugyan és valóban! 

A villamoson hazafelé mondtam SzFT-nek: 
– Nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog, amit hallok! 
Felnevetett: 
– Hát én sem magamról! 

S tudod, mi van? Meg nem tudom magyarázni, de ezeket a korai dalokat ettől az együttestől szívesen hallgatom. (Most is a megjelent koncertlemezük zenél a fülemben.) De semmi minősítést ne keress a kijelentésemben, csak a tényt közöltem. Magam sem vonok le semmi következtetést. 

Van még néhány fotóm, ha érdekel. 

Mr. Mason, gratulálunk önnek és a zenekarának, igazán maradandó élményt adott az este. Azt hiszem, a legnagyobb dolog, hogy simán túlléptünk azon, hogy nem a Pink Floydot látjuk, halljuk. Azért tehettük ezt meg, mert amit hallottunk, ZENE volt. Bárki is játssza. De ehhez az kellett, hogy önök úgy játsszák, hogy az legyen. 

Éppen a mai napon, a koncert napján volt a tizenharmadik házassági évfordulónk. Köszönjük az ajándékukat, még ha nem is voltak tisztában vele, hogy felköszöntenek vele!