A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu 
A Depp Purple az Deep Purple. Ember nincsen, nem lehet, aki nem tudja, mi az a Deep Purple. Ezért az együttes múltjára nem is pazarolok most szavakat. A Deep Purple a hardrock: legyen elég ennyi.
Azt viszont elmondom, hogy a Deep Purple azon nagy, legendás, sok-sok évtizede létező zenekarok egyike, amelyik kivétel által erősödik a szabály: a Deep Purple, hiába, hogy akár a tagok áletkora, akár az eddig letett életmű is indokolhatná, de korántsem a saját legendájából élő megélhetési zenekar. A Deep Purple folyamatosan alkot a mai napig. Kettő-hat évente kiadnak egy új albumot. Idén jelent meg a Splat! című lemezük. Ezt az anyagot turnéztatjáj most Európában.
A Deep Purple koncertje volt az a koncert, amit idén a legjobban vártunk Szerelmetesfeleségtársammal. Ő még arra is vetemedett, hogy levelet írt a hard rock istenzenekarának, ugyan játsszák már el Budapesten a Nothing At All-t a kedvéért. Nem hallgattatott meg. Ő emiatt csalódott volt. Emiatt is.
Tényleg volt probléma ezzel a fantasztikus zenei minőségű, ikonikus anyagú, csuda jó hangulatú koncerttel. Például: iszonyatosan szarul szólt...
De ne fussunk ennyire előre!
Rettentő ügyes szervezés, kommunikációs hiány vagy ki tudja mi miatt, de a szervezőknek sikerült egy napra tenniük egy-egy rendezvényt a Papp László Sportarénában és a Puskás Ferenc Stadionban (Magyarország– Grúzia). Ami két épület, ugye, egy köpésre van egymástól. Vagyis egy este összeengedtek a városban cirkakalkula 68 470 + 12 000 embert. A koncert és a meccs nagyjábl egy időben zajlótt, és nagyjából egyfroma ideig tartott.
De mi, Szerelmetesfeleségtársam és én a szerkesztőnk figyelmeztetése ellenére vakmerőn mégis kocsival keltünk útra. Kanyarogtunk, toporogtunk, de végül az Egressy-Mexikói sarkán találtunk helyet Jobb mint a semmi. És még csak el sem késtünk nagyon.
JAYLER
Ambivalensen viszonyulok az előzenekarok intézményéhez. Alapvetően persze ideális, hogy egy-egy feltörekvőre odafigyeljen a kisérdemű, de jobbára időhúzásnak tartom, olyan oké-oké, de menjetek már...
Amikor olvastam, hogy a számomra addig ismeretlen Jayler lesz az előzenekar, kíváncsi lettem, hogy ugyan kit enged maga elé a Deep Purple? Rákerestem a Jayler-re a YouTube-on. És meglepődtem.
Utoljára a Greta Van Fleet volt ilyen meglepetés. (Ez például mekkora dal már! Akárhányszor hallgatom, futkározik az akusztikus gyönyörtől a hátamon a hideg.) Nem véletlenül ők jutottak az eszembe: mindkét zenekar erőteljesen és bevallottan a Led Zeppelin nyomában alkot. A Jayler énekese, James Bartholomew még külsőben is iparkodik a Zeppelin-es éveinek megfelelően öltöző Robert Planthez hasonlítani. Bongyor szőke haja csak hab a tortán. A hangja, és nem is lehet elvárás, ha nem Plant, de bizony-bizony és felettébb ugyancsak!
Miután rájuk kerestem, két napig Jayler hallgattam. (Valaki mondja meg, mi a fenéért vagyok képtelen megjegyezni azt a tömör, nagyon jól hangz nevet, hogy Jayler? Azt hiszem most volt az első alkalom, hogy nem kellett megnéznem, mi a nevük.)
A kétnapos hallgatás után naná, hogy kíváncsi voltam rájuk élőben, a színpadon is. Amiről, ugye kicsit lekéstünk. Három szá fért még bele, miután megérkeztünk.
Érdemes egy kis figyelmet szentelned a Jayler-nek. Nem Zeppelin koppintás, hanem Zep-feeling, elképesztő energiával, lendülettel. Kár, hogy a bulijuk nagy részéről lemaradtunk!
DEEP PURPLE
A HANGOSÍTÁS
Csapjunk a lecsóba, és kezdjük a fekete levessel. Már az első hangoknál evidens volt, hogy valami valami nagyon elcsúszott a hangosításban. A Jayler tök jól szólt. A Deep Purple tök vacakul. Ian Gillent csak összpontosítva hallottam, cserébe a basszus törz volt, csóró Roger Glover, és agyonvágta a hangzást.
Nem tudom az Aréna már részén milyen volt a hangzás. A Def Leppard-Mötley Crue közös koncertjén nekünk a Def alatt konkrétan fájt a basszus, mások meg azt írták, hogy cd-minőségben szólt a zene.
A koncert felénél Szerelmetesfeleségtársam hátrébb ment, hátha ott máshogy szól.
– Na, másképpen szólt? – kérdeztem a koncert végén, amikor megleltük egymást a kifelé hömpölygő emberáradatban.
– Aham, másképpen. Ott még visszhangzott is.
SzFT nem állt messze a keverőpulttól. Vagyis a technikusoknak is hallaniuk kellett, hogy valami mocsokul nincsen a helyén. Nem elősör gondolkodtam el, hogy mi lenne, ha nem sajtóbelépőnk lenne, mennyire nagyon fájna ketőnknek az az ötven-nyolcvanezer forint? S hogy ilyen szempontból minden koncert lutri. Legalábbis a Papp Laciban és az MVM-ben. Mert egyik hely sem önmagában gyalázat, mindkettőben voltunk már tökéletesen hangzó koncerten is. Legutóbb a Papp Laciban a Judas Priest-en.
Azt, hogy vacak volt a hang egy kollégám is megerősítette: ő egészen máshol állt.
A LÁTVÁNY
Ezerszer mondtam, ha muzsika van, engem gyakorlatilag marhára nem érdekel a látvány. Persze, simán le tud kötni, nyűgözni a show is, de ha van mit hallgatni, rohadtul nem érdekel az sem, ha két negvenes izzó világít csak a színpad felett. Azt is ezerszer elmondtam, hogy életem egyik legnagyobb zenei élménye egy Garay téri pincében ért, ahol ha nem is kettő, de úgy tíz negyvenes izzó volt a show. Nem tudom, mennyire figyeltél olvasás közben: életem első ott koncertjében az a Mandrake Moon-előadás biztosan benne van.
No, ehhez képest a Deep Purple látványorgia volt. Más koncertekhez képest meg nem. Minden a helyén volt itt is, de azért nem volt egy Kiss vagy egy Robbie Williams látványilag. Nem spilázták túl. De újra mondom, ha felettük is csak néhány százas izzó égett volna, ja nem, ma már ledesek vannak, akkor se lett volna baj. A Deep Purple muzsikája nem igényli a showt.
Azzal együtt tetszett az a megoldás, hogy egy elég széles képernyőn vagy mifenén, duplikátumként láttuk aszínpadot. Néha eltvedt az agyam, hogy valójában hol is vannak a zenészek.
A SETLIST
Megnéztem a budapesti előtti nyolc-tíz koncert setlistjét a setlisst.fm-en. Nagy meglepetés így nem ért. A Deep Purple híres volt a dallistája konzervatívizmusáról: hiába a folyamatos alkotómunka, jóformán csak az együttes klasszikus, Lord-Blackmore-os korszakának a dalait játszották. A megnézet koncerteken most messze nem így volt. Itt, Budapesten sem.
Persze a kezdő nóta, mi más, a Highway Star volt, és a befejezők is Hush és a Black Night, meg persze volt közben is Lazy, Space Tracking meg Smoke On the Water, de a többi dal a kronológiai középmezőnyből került ki, illetve az új lemezről pottyant ide. Az utóbbiról három nóta hangzott el (arrogant Boy, Diablo, Sacred Land).
Semmi bajom nem volt egyik választásukkal sem. Így legalább nem volt olyan érzésem, hogy nosztalgia-zenekart hallgatok, aki alibiül alkotgat még kicsit, de közben az aranykorszakból él. Szerintem simán össze lehetne állítani egy ütős setlistet mondjuk a 2003-as Bananas-től kezdve is. Azért onnantól, mert akkor már Lord sem volt a Deep Purple tagja. Blackmore meg már két lemezzel előtte sem.
Szóval, mondom, a setlist oké, pipálva.
A MUZSIKUSOK
A nagy kérdés, ugye, elsősorban IAN GILLAN: hogy bírja-e hanggal? Jelentem, azért, igen, bírja. Oké, a Child In Time már nincsen műsoron, illetva ma már biztosan nem kapná meg Jézus szerepét a Superstar-ban, de ugyan, csak design alapján is ki a fene lenne kíváncsi egy nyolcvanegy éves Krisztusra, maraggyá' má'! Persze, nem érdemes az egykori koncertfelvételekhez hasonlítgatni a hangját: mindannyian változunk.
Ez úgy hangzik, mintha mentegetném a színvonalesést. Pedig eszembe sincsen ezt tenni. Csak elfogadom, hogy egy ilyen korú pasi hangja más mint egy húsz vagy negyven évesé. Nem feltétlenül rosszabb: más. Így másképpen szól az is amit a húsz vagy negyven évestől megszoktunk. Pláne, hogy az akkori lemezek megmerevítetták az akkori hangját. (Mennyivel egyszerűbb volt, lám, a középkori énekmondóknak! :-D )
Persze az ember nem tudott felfigyelni arra, hogy menü összeállításakor bőven hagytak lukakat a pihenésre Gillan-nek is, Peace-nek is. Két hosszú billentyűszóló, egy hosszúkás gitárszóló is elhangzott.
A koncert zenei sztárja, ez a kétszemélyes közönségszavazásunkon minden kétséget kizáróan eldőlt, a billentyűs DON AIREY volt: mindent vitt. De tényleg. Annyira mindent, hogy még a két klaviatúra-szóló sem volt sok tőle. Pedig aztán ezekben volt minden, klasszikus muzsika, jazz, boogie-woogie, a hetvenes évek elborult pszichedelikus marhasága, sőt egy kitartott hangnál még egy kis bohóckodás is: egy pincér fémtálcán hozott neki egy pohár bort, a hang szólt, Airey szertartásosan lekortyolta a pohár tartalmát... :-D
A virtuozitása, a jókedve a játékossága, ha jól tévedek még a Monti-féle Csárdás is belefért, nagy mosolygások közepette, annyira átütő volt, hogy mindenkit levett a lábáról, és eszünkbe sem jutott, hogy ezalatt akár Deep Purple-t is hallgathatnánk.
Mint kiderült, ez simán nem igaz. A fotósom, Szerelmetesfeleségtársam azt mondta, ő pont itt esett ki teljesen a koncertből. A kollégám, tudod, aki egészen máshol állt, pedig fontolgatta, hogy útra kel hazafelé, mert ő azt hitte, úgy gondolta, Deep Purple koncertre jött.
Nekem a nagy csalódás a szólógitáros, SIMON MCBRIDE volt. McBride Steve Morse távozása után került a Purple-be. Morse a felesége betegsége, ápolása miatt hagyte el az együttest. Az egyértelmű, hogy a McBride bármit eljátszik, olyan technikás mint a vihar. Csak éppen invenciómentes. Régen hallottam olyan dögunalmas szólót mint az övéi. S azért egy Deep Purple gitárostól a kisérdemű egyszerű tagja sokkal többet vár, mint egy hang fél percig kitartása és visszhangoztatása, nyaú-nyaú, nyaúúúú!
De mondom, mert bármit eljétszik, simán játszotta az Airey előjátszotta dallamtöredékeket is, amikor a Hush-ban felelgettek egymásnak. Meg mindent is simán eljátszott. De a koncert azon két része, amin unatkoztam, az ő szólójának az ideje volt. Ezer más példám lehetne, de már ott a koncerten is a bakancsos Edda Slamovits-ának a hosszú szólói jutottak az eszembe összehasonlítási alapként. Azokat a szólókat ma sokkal jobban értékelném mint akkoriban, tizenévesen, de már akkor azt mondtam, hogy nem semmi a manus tudása. Tegnap nem mondtam ilyent a Deep Purple szólógitárosása.
GLOVER és PEACE hozták, amit hozniuk kellett. Mondjuk két dolog van. Az egyik, hogy a Deep Purple-ben hozni amit kell, azért nem hétköznapi eset. Másrészt a Deep Purple-ben hozni amit kell nyolcvan és hetvennyolc évesen, na, azért az se semmi. Akár csak fizikailag is.
CODA
Főzőcskéztünk ma SzFt-vel: vaddisznó húsleves, rakott kelkáposzta. Közben Deep Purple-t hallgattunk. S akkor SzFT kimondta a számára lényeget:
– A Judas Priest-ről semmit se tudtam, sose hallgattam tőlük semmit azon a két számon kívül, amit feltettél nekem a hard rock válogatásra (Breaking the Law, Turbo Lover; még a Living After Midnight-ot sem ismerte, ezt kapd ki!), de ott volt az a vén bohóc (Rob Halford), akit konkrétan megszerettem a koncert végére. Úgy mentem oda, hogy lesz, ami lesz, semmit se tudok róluk, és amikor vége lett, még egy órát elhallgattam volna őket, pedig kényelmetlen volt a cipőm is fájt már a lábam. Egyszerűen az egész együttes közel került hozzám. A Deep Purple-t meg annyira vártam, hogy nagyon, és az órámat nézegettem, vajon meddig tart még a koncert. A doboson látszott, hogy élvezi az egészet, de többiek...
Szerintem nincsen igaza. Airey-n és Glover-en is látszott, hogy élvezik, ami történik. S vélem, ha a hang jó lett volna, s adta volna a Deep Purple, hogy eljátsszák a Nothing At All-t. Egyébként a kollégám, akinek én hívtam fel a figyelmét, hogy lesz Deep Purple koncert, meg már voltunk együtt más koncerten, még koncert közben írta a Messengeren: „Hát nem meggyőző. :-|”. Nem volt idejük és alkalmuk összebeszélni SzFTvel. Úgy fest én megengedőbb vagyok náluk.
Ha nem lett volna gyalázatos a hangzás, nekem semmi bajom nem lett volna a bulival. Akkor se, ha nem vált belőle az év koncertje számomra. Az a csettintés, tudod, az ejha, na az hiányzott. De egyáltalán nem volt rossz koncert.
Azonban szerintem a Purple tagsága is érezte, hogy nincsen minden a helyén: lement az utolsó, tombolós szám a Black Night, ők letették a hangszereiket, kiintettek a kisérdeműnek, és egyesével le is vonultak a színpadról. Glover maradt még kicsit, egyedül hajlongani. Miután kiment, fény fel, gépzene indul, vége a bulinak. Nem jöttek előre, együt, egymást átölelve meghajolni, úgy igazán el se búcsúztak, a mór megtette a kötelességét.
A tagok életkorát tekintve sajnos esélyes, hogy utoljára járt hazánkban a Deep Purple. De ott voltunk, láttuk, hallhattuk őket. S mégis csaj a Deep Purple volt.
DEEP PURPLE
Ian Gillan – ének
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dob
Don Airey – billentyűs hangszerek
Simon McBride – gitár
AZ ELHANGZOTT NÓTÁK LISTÁJA
Mars, the Bringer of War
Highway Star
A Bit on the Side
Into the fire
Guitar Solo
Arrogant Boy
Diablo
Keyboard Solo
Lazy
Sometimes I Feel Like Screaming
Sacred Land
Lazy Sod
Keyboard Solo
Perfect Strangers
Space Truckin'
Smoke on the Water
Guinnesis
Hush
Black Night
