Koncertbeszámolók, zenei könyvek értékelései, zenehallgatás

Moha zenét hallgat

Moha zenét hallgat

Judas Priest: Faithkeepers – Budapest, Papp László Sportaréna, 2026. 09. 01.

Meglepően szimpatikus zenészek lehengerlő koncertje. Csak úgy tolták az energiát!

2026. szeptember 06. - Mohácsi Zoltán

judas-priest-koncert-budapest-arena.jpg

judaspriest_cikk_22.jpg

artboard_9_b.jpg

 A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu koncert_hu.jpg

 

moha_zene_logo3.jpg

Soha nem volt kedvencem a Judas Priest. Középiskolás koromban hallottam őket először, egy osztálytársamnak volt meg a Screaming For Vengeance című lemezük. Kölcsönkértem, feltettem  a lemezjátszóra, szólt, én meg konstatáltam, hogy nem szeretem a heavy metalt. S nem csupán akkor, nem szerettem, ha a művelőjét Judas Priest-nek hívják, hanem akkor sem, ha Iron Maiden-nek vagy Metallica-nak. Akooriban hallottam a Kllers-t és a Master of Puppets-et. 

(Előreszaladok: az előbbit évek óta rengeteget hallgatom, az utóbbit nem annyit, de azért ritkán azt is.)

Valahogy az egész heavy metal műfaj (ami kifejezés a jó nyelvek szerint a Judas Priest környékéről származik) manírosoknak, sablonosnak, egyszerűnek, unalmasnak tűnt számomra. 

Az Iron Maidennel kezdődött, amikor úgy tíz évvel ezelőtt felfedeztem, hogy mennyi muzsika van némely kompozíciójukban. De egyébként ma sem fogyasztom nagykanállal a heavy-t. De ezt-azt igen. Pár évvel ezelőtt, a Nostredamus című, egyébként vitatott értékű, minőségű Judas Priest konceptlemez némileg az együtttesre terelte a figyelmemet. Az ellenállásom jócskán csökkent az irányukba. 

A budapesti koncertre meg lettünk hívva. 
– Annyi nem ismerem őket, vajon mit tudok majd írni a koncertről? 
– Most képzeld el, én a legtöbb koncertre pont így megyek veled! – kontrázott a fotós minőségében Szerelmetesfeleségtársam. 
– Jó, de neked nem kell írnod róla utána. Megcsinálod a fotókat, és annyi. 
Nem szánalomra, együttérzésre vágytam, de szar nekem, hogy ingyen elmehetek egy koncertre, egyszerűen a tanácstalanságomat fogalmaztam meg. 

S tartottam attól is, hogy a hónapok óta fájlalt térdem, aminek a kínjai pár napja egy kineziológiai tapasz enyhítette, ugyan hogyan fog reagálni másfél-két óra ácsorogva élvezett muzsikára? 

*

Az előzenekar, a Jelusick fellépéséről tudatosan lemaradtunk. Így meglepetésként ért, hogy megtalálva a küzdőtér lejáratát, lezárva találtuk. A fekete vászonnal letakart kordon előtt már tekintélyes sor kígyózott. Bebocsátásra várva. Ami azért volt furcsa, mert lent már ment a Jelusick koncertje. Ráadásul amikor a kordon félrehúzásval végre leengedtek bennünket, a dühöngő nem volt üres. Vagyis valamikor már jó pár embert beengedtek Hogy vajon miért zárták el a lemenetel útját, miért nem mehetett le a megvásárolt jegyével aki később érkezett, rejtély.

Ahogy az is, a koncert végén vajon miért csak két kijárata volt a dühöngőnek, illetve miért kényszerítették az ekkora tömeghez képest keskeny lépcsőkön csocsoszan léptekre az embereket, szintén rejtély. S közben a lépcsők mellett ott voltak a kijárati ajtók, amiknek a kinyitásával csökkent volna a nyomás levegő lett volna. 

Ennyit a morgásról. 

A csarnokba belépve meglepődtünk: a színpadot nem a szokásos módon, a lencse-alakú küzdőtér egyik csúcsán, hanem a bal oldali, laposabb oldalán építették fel. Ami azt jelentette, hogy az Aréna felét gyakorlatilag lezárták a közönség elől. Nem hiszem, hogy ennek más oka lehetett, minthogy nem fogytak eléggé a jegyek. Viszont a megnyitott tér így teltházat mutatott. A dühöngőben is jócskán voltunk, de nem kellett tömegnyomort átélni. 

– Vajon miért kötelező fekete pólóban jönni egy heavy metal-koncertre? – kérdeztem, de SzFT leintett. 
– Olvasgatom a pólók feliratait. Fel kellene írnom hány új együttesnévvel találkoztam, hátha jók! 

*

20:28-kor egy gigantikus molinó hullott a színpad elé. Középen a Judas Priest neve, körülötte pedig egy-egy lemezük borítójának jellemző momentuma. Megszólalt a muzsika. Felvételről. Black Sabbth: War Pigs. Csak a molinót láttuk. Aztán még egy muzsika szólt:  Akkor is csak a molinót nézhettük.
– Így könnyű koncertet adni! Csak hamar unalmas lesz – rosszmájúskodott SzFT 
Erre végre lehullott a molinó, ami mögött ott állt az együttes. 
Mi meg, egyikünk még az együttes nevét sem hallotta a koncertig, másikunk meg nem szereti különösebben a heavy metált, odalent a küzdőtéren. 

Vajon mi lesz ebből? 

*

Úgy vagyok vele, hogy egy töméntelen dalnak nem tudom a címét, amit kedvelek. Pontosabban  alig tudom valamelyiknek. A bakelit lemezek korában ez nagyon nem így volt Akkoriban tűvé tettem a borítók minden információját, ha volt (a magyar lemezeken szinte soha) végigolvastam a szövegeket, akkor is, ha nem értettem belőlük egy szót se. Aztán jöttek a másolható kazetták. Meg a cédék. Aztán YouTube meg a torrentezés. Akkor veszítettem el végleg a kapcsolatot a zenék mögötti információkkal. Nem csak azért, mert nem voltak fizikailag a kezemben az információk, hanem azért mert egy-egy életmű mp3-ban ráfért egy dvd-re. Aztán már dvd-t se nagyon írtam ki, hiszen bármikor behívhatom online-t bármelyik muzsikát. 

Vagyis még ha olyanom volt és meghallgattam egy komplett életművet, mint a napokban a Kansas együttesét, akkor is jobbára háttérben megy a muzsika, lépkednek az éterbe egymás után a dalok, és az esetek többségében fogalmam sincsen a címekről. A zenészek, ne adj Isten, háttérzenészek nevéről, hangszeréről már nem is beszélek. 

Ezért a Judas Priest számomra azt jelentette, hogy Rob Halford, ének, Turbo Lover, Breaking The Law, Living At the MIdnight, Panic Attac. És ennyi. Tényleg. Mármint konkrét név és cím szerint. Legalább a stílus meg volt. Meg Halford design-ja, a robosztus, ősz metálpróféta. (Ami határozottan jobban áll neki mint a fiatalabb kori kinézete, az oyan brrr... volt.)        

S még ebből is lehet bármi. 

*

Persze, meg volt az összes külsőség, ami a metálhoz és egy mai koncerthez kell. Viszonylag nagy színpad, hosszú haj, fények, lézer, kivetítő, kisfilmek, hajlobogtatás, egy ütemre mozgó gitárosok, habalaba, habalaba. Ez manapság már alapkövetelmény. 

De...!

A Judas Preist-et szemmel láthatón nem érdekelte, hogy eleve fél ház előtt játszik. (Tudod, a keresztbe tett színpad.) Belecsaptak és úgy maradtak. S most kellene megfogalmaznom valamit, ami mögött semmi tény nem áll, csak csupa emóció. 

Rob Halford jelenléte annyira konkrét jelenlét volt, s hogy koncepció-e vagy sem, fogalmam sincsen, de abszolút vezetője, levezénylője volt a shownak. Ami egyébként, hiába a dúvad külső, hiába a fémzene, nem volt sem őszintén, sem manírként agresszív. Nem emelkedtek a magasba sem a színpadon, sem a közönség soraiban kézzel formázott ördögszarvak. Egyébként mindent összevetve, talán a Judas Priest illetve a közönség életkora eredményezte, hogy a tombolás is kulturált keretek között zajlott. 

Szóval ment a show, jöttek a nagy slágerek (hm, heavy metál sláger), Rob Halford úgy uralta a színpadot, hogy komótosan sétált fel s alá, de az uralás szó mégsem irónia, a zenészek, nevesítsem már őket, 

Ian Hill – basszusgitár
Richie Faulkner – gitár
Andy Sneap – gitár (Glenn Tipton turnéhelyettese)
Scott Travis – dobok

heavy metálosan tették a dolgukat, szóval minden a helyén volt. Halford jól megénekeltette a közönséget, a megfelelő helyeken együtt tapsoltunk, együtt énekeltünk, meghallgattuk a Judas Priest életmű nagy vonalakban előadott keresztmetszetét, tehát innen nézve semmi különös nem történt, minden az elvártak szerint zajlott. 

Csakhogy! S most nagyon furcsát fogok mondani. Az, hogy a közönség szereti az előadót, naná. De az, hogy az előadó szereti a közönséget, hogy nem a sztár-alattvaló-kapcsolat jön le a színpadról, s ráadásul mindez egy metálkoncerten történik, valami csuda meglepő volt. Gondolkodom, hogy ugyan miből jött le nekem ez a marhaság, de képtelen vagyok megfogalmazni, konkrétan nyakon ragadni. Gyanús, hogy a titok nyitja Halford viselkedése. A közvetlensége. A szerepe mögötti manírtalanság, ami nyilván abszolút jól bejáratott manír. De mégis őszintének tűnik. 

Basszus, egy szeretetteli metálkoncerten voltunk! 

*

A Judas Priest arca egyértelműen Halford. Már csak a nem mindennapi külseje miatt is. A nagy kabátjaival, a permanens kesztyűivel, meg a hosszú szakállával. Metál pap. Ez nyilván a show része. Nem vélném, hogy párizsiért is így megy le a közértbe. 

De persze nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy a pasas idén hetvenöt éves. Mondom 75! De több mit jól éli meg a hetvenöt évét. Lehet hogy per pillanat, de akkor és ott jól élte meg. Nincsenek felelőtlen, hirtelen mozdulatok, terpesz levegő-ugrások, szaltók, szaladgálások, mégis betöltötte a színpadot. Mondom, komótosan, mégis állandóan és dominánsan jelen volt. S nem győzöm hangsúlyozni, a dominancia nem hattyúdalos póz volt, hanem valódi, férfias jelenlét. Igen, férfias jelenlét. Ami talán furcsán hangzik, ha tudjuk, hogy Halford az érintettsége folytán az LMBTQ egyik nyílt mellényű, metálképviselője. Ami valahol önmagában ellentmondás, de mit lehet tenni. Szóval roppant férfiasan jelen volt, és roppant közvetlenül kommunikált a közönségével, miközben csak úgy lökte az energiát átfele. 

Ám bizonyos értelemben a jelenléte mellékes. Persze csak bizonyos értelemben. Azért mellékes, mert Halford énekes, s mint ilyennek a leglényegesebb a hangja. Ami persze változott az évek múlásával. Szerintem jót is tett neki. Akkor is, ha azokat a bizonyos nagyon magasakat már nem énekli ki. Viszont, és ez egy kétszer aláhúzott viszont, teszem azt a Painkiller című frenetikus nótában nekem sokkal, de sokkal jobban tetszik a mostani hangja. Nem olyan hisztis mint az eredeti felvételen. Vess meg, én ezt a dalt a koncerten hallottam első alkalommal. Nagy várakozással betettem az eredeti, '90-es felvételt. És hamarosan ki is kapcsoltam, vágytam a koncerten hallott verzióra. 

S nos, az a helyzet, hogy a kortársaihoz nem is viszonyítva, Halford olyan hangokat ad ki magából, olyan sikolyokra képes, hogy csak lestem ki a számból, és néztünk egymásra csudálkozva SzFT-vel, hogy aztamindenita75évesnekije! 

*

A dalokról mint kompozíciókról és mint zenei teljesítményről: úgy ahogy volt korrekt volt. Nem úvadt kerekre a fülem, hogy aztapaszta, de nem is húztam a számat, hogy ejnyebejnye. A zenészek a helyükön voltak, tették a dolgukat, játszották a Judas Priest best of-ot, hiba nélkül. Nem az egyéni teljesítményen volt a hangsúly, hanem az összhatáson. Az pedig minden szempontból teljesen egyben és rendben volt. 

*

És most elmondom, miért volt tökéletes ez a koncert. Mondtam: SzFt annyira nem kedveli a heavy metalt. El nem tudom képzelni, hogy egy ilyen lemezt betegyen magának hallgatni. De!!!
– Neked mi volt a véleményed a koncertről? Úgy en bloc. 
– Mondtam: az énekes csak úgy nyomta az energiát. 
– És a muzsika? 
Töprengés. 
– Ha tovább tartott volna, szívesen maradtam volna, bár a végére már fájt a lábam. Nem volt kényelmes a cipőm. De maradtam volna. S van egy új dalkedvencem, a befejező nótájuk. 
– A Living After Midnights. 
Az. Valami csuda jó! Nem ismertem eddig, és te meg elhallgattad előlem. 
Szóval egy alapvetően pop-érdeklődésű, középkorú nő ezen véleményétől ugyan mi kell több annak hangsúlyozására, hogy (bocsánat, de) kurva jó volt ez a koncert? 

11f3ed07-96c2-4097-89d2-a2915fd92474.webp

Forrás

AZ ELHANGZOTT DALOK LISTÁJA

 

INTRODUCTORY 
     War Pigs (Black Sabbath song) 
     Faithkeepers Intro

THE CONCERT

ENCORE
    The Hellion

     Song played from tape: We Are the Champions (Queen song)

img_3954.JPG

SAJTÓFIGYELŐ SZAKASZ

A Judas Priest alapítója az Indexnek: Addig fogunk zenélni, amíg a teljesítményünk nem romlik le

Rég látott ekkora zúzást Budapest, hátast dobtunk a Judas Priest koncertjétől

Judas Priest, Jelusick - Budapest, 2026. szeptember 1.

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!martassist_banner_zene_2.jpg

 

Jetrho Tull: The Curiosity Tour – 2026. 08. 23., Budapest, Kongresszusi Központ

Egy Jethro Tull-koncert mindig jól esik, ebben vita nincsen!

img-20da5870.webp

artboard_9_b.jpg

 A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu koncert_hu.jpg

 

moha_zene_logo3.jpg

Egy Jethro Tull-koncert mindig jól esik, ebben vita nincsen!  A progresszív rock folk-oldali nagyágyú-együttese eddig tíz-tizenkét alkalommal adott koncertet hazánkban. Legutóbb két napja, 2026. 08. 23-n, a szép lassan törzshelyükké lett Kongresszusi Központban. Hát valami frenetikus volt!

Valamiért úgy gondoltam, ember nincsen ezen a Földön, aki ne tudná, mi az a Jethro Tull. Erre kiderült, hogy dehogy nincsen! Járt nálunk egy korombeli ismerősöm, szóba került a hétvégi program, mondtuk, hogy Jethro Tull-koncert, mire ő nézett bután, hogy az micsoda? Ugyanígy jártam másnap, amikor kollégáimnak meséltem, hol jártunk: „Az milyen zene?” Iparkodtam körbeírni: progresszív rock, kelta folk-beütésekkel. Nem keltettem veszett érdeklődést. Persze ha egoista módon a magam szubkultúrájából indulok ki... De mit várhatok a világtól, ha a koncertre menve még Szerelmetesfeleségtársam is megkérdezte, kik is a Jethro Tull és mit játszanak? Szerencsére neki elég volt csak utalni rá. 
Budapest, Aqualung, Locomotiv Breath...
– Jaaa, hogy őőők azok! 
– És hogy tetszett? 
– A koncert első részének a háromnegyedéig aklimatizálódtam, aztán a második rész már nagyon bejött! 

Ahogy nézegettem a közönséget, kevés embernek kellett aklimatizálódnia Ian Andersonék muzsikájához. :-)

*

Lehetne írnom a Jethro Tull hosszú múltjáról, a klasszikus időszakáról, a korszakalkotó lemezekről, Az útkeresések közben is mindvégig következetes, jellegzetes Jethro Tull stílushoz való ragaszkodásról. Nem írok ezekről. Dafke! Ezek úgyis minden róluk szóló írásban megtalálhatók, a neten pillanatok alatt megkereshetők. 

Arról nem is beszélve, hogy valamikor réges-régen, egy messzi-messzi időben, úgy harminc évvel ezelőtt Göbölyös N. László is írt a Jethro Tull-ról egy könyvet. Írtam a könyvéről. Elismerőleg. Abban a bejegyzésben elmeséltem a saját esetemet a Jethro Tull-al. Tehát most nem fogom. 

De azt elmondom, hogy a tizenvalahány magyarországi koncertjük közül egyedül a legelsőn, az 1986-os, MTK Stadionban tartott előadáson voltam ott. Abszolút semmire sem emlékszem belőle, csak a fíling maradt meg, hogy csuda jó volt. 

img_3904.JPG

*

A koncert kezdeti időpontjával volt egy kis kavarodás. Minden fórumon az állt, hogy 19 órakor kezdődik. A közönség ennek megfelelően gyakorlatilag megtöltötte a termet este hétre. Hogy aztán hét húszkor megtudja, hogy a koncert csak nyolckor kezdődik. Fel is állt a terem fele, ment a büfébe, hogy a végig állhassa a harminc méteres sort, meg ment mosdóba (sor volt minkét nem ajtaja előtt, három ülhető fajansz, piszoár egy sem) és ment ki az épület elé cigizni. 

Ma, ahogy képanyagot kerestem felbukkant a Kongresszusi Központ oldala. Ott egyértelműen a állt, hogy kapunyitás hét órakor, koncertkezdet nyolc órakor. Úgy fest, a helyszín oldalát senki sem olvasta. 

Semmi zúgolódás nem volt, Öregember nem csataló, és a Jethro Tull nem az X generáció muzsikája. 

*

Tulajdonképpen mára Ian Anderson maga a Jethro Tull. Vagy a Jethro Tull  Ian Anderson kísérőzenekara. Teljes mértékben igaz mindkét megfogalmazás, mégis totál fals megközelítése mindkettő a Jethro Tull-nak.

Ugyan igaz, hogy a Jethro Tull-t Anderson személye élteti, tartja fent, hiszen ő az, aki kezdettől fogva tagja, vezetője, személyisége az együttesnek, amely szerény becslésem szerint minimum huszonöt tagot fogyasztott eddig. Ráadásul a kompozíciók is jórészt Anderson nevéhez fűződnek. Valahogy olyan a viszony Anderson és a Jethro Tull neve között mint Vörös István és a Prognózis esetében. Vörös István szerves része volt anno a Prognózisnak, majd az együttes feloszlása után szólóban folytatta a pályafutását. Hogy aztán ő legyen a fp attrakció, a Prognózis meg a kísérőzenekara. 

img_3911.JPG

Beszélgettem a GeminHaverral.  

KÉRDÉS: 
Mennyire igaz, hogy a Jethro Tull inkább csak kísérőzenekara Ian Andersonnak?

VÁLASZ:
Ez a felvetés szinte teljes egészében igaz, és zeneelméleti, valamint jogi-működési szempontból is erős alapokon nyugszik. A Jethro Tull története valójában szorosan összefonódik Ian Anderson személyével, és az évek során fokozatosan annyira egyszemélyessé vált a projekt, hogy a név mára gyakorlatilag Ian Anderson művésznevének vagy vállalkozásának is tekinthető.

Íme néhány nyomós érv és tény, ami ezt alátámasztja:

  • Zeneszerzői monopólium: A Jethro Tull dalainak 99%-át (beleértve az összes klasszikus lemezt, mint az Aqualung, a Thick as a Brick vagy a A Passion Play) egyedül Ian Anderson írta. Ő határozta meg a dalszövegeket, a komplex szerkezeteket, sőt sok esetben a többi hangszer dallamait is ő adta a zenészek kezébe.

  • A név eredete: Maga a „Jethro Tull” név eredetileg egy cégvezetői/menedzseri marketingötlet volt 1968-ban (egy 18. századi mezőgazdász neve után kapták), amivel a zenekart elnevezték. A fiatal Ian Andersonnak eleinte nem is volt belelátása, később pedig már nem tudtak ezen változtatni, mert a márkanév befutott.

    Classic Rock Revisited
  • Óriási tagmozgás: A Jethro Tull-ban a kezdeti évek kivételével sosem volt állandó a tagság. Az évtizedek alatt több mint harminc zenész fordult meg a zenekarban. Az egyetlen stabil pont mind Végig Ian Anderson maradt. (Volt olyan időszak a 2010-es évek elején, amikor Anderson saját nevén, szólóként turnézott, de végül gazdasági és közönségcsalogató okokból visszatért a Jethro Tull név használatához).

    Wikipedia+ 2
  • A jelenlegi felállás: A ma Jethro Tull néven koncertező formáció (amely a legutóbbi, The Zealot Gene vagy Curious Ruminant albumokat is készítette) kiváló képzett stúdió- és koncertzenészekből áll, de ők már bérelt zenészként kísérik Andersont, nem pedig egyenrangú alapító tagokként hoznak létre közös zenei víziót.

Van azonban egy fontos árnyalat: A klasszikus korszakban (az 1970-es évek elejétől a ’80-as évek közepéig) olyan zseniális muzsikusok fordultak meg a zenekarban, mint Martin Barre gitáros, John Evan billentyűs vagy Barriemore Barlow dobos, akiknek az előadásmódja, improvizációi és hangszerelési ötletei alapvetően formálták a Jethro Tull egyedi, progresszív-folk-rock hangzását. Így bár a dalok és a koncepció Ian Anderson agyából pattantak ki, a legendás lemezek hangzásához a korabeli zenészek is óriási mértékben hozzájárultak.

Wikipédia

Ma viszont élőben már leginkább valóban egy virtuóz kísérőzenekart láthatunk Ian Anderson szolgálatában, aki továbbra is a produkció központi figurája.

Nos, hát így...

AZONBAN van két dolog:

  • a legutóbbi lemezzel, a csuda jól sikerült Curious Ruminant-el kapcsolatban Anderson úgy nyilatkozott, hogy teljes mértékben közös munka volt. Ha ennek hihetünk, akkor visszatért az MI által is említett munkamódszerhez, amit a klasszikus felállású Jethro Tull is gyakorolt. 
  • Itt volt ez budapesti koncert. Jethro Tullt hallgathattunk, klasszikus és új dalokat. De nem szolgaian előadva a hangra hangra ismert és szeretett kompozíciókat. S nem csak azért szóltak máshogyan a dalok, mert koncerten hallgattuk őket. 
    • Már nem tudom hol olvastam egy érdekes okfejtést, aminek a lényege az volt, hogy amikor egy előadó, lett légyen szólista vagy zenekar felvételt készít egy dalról, akkor nem a kőbe vésett, leges-leges-legutolsó verziót rögzíti, hanem a dalnak egy pillanatnyi állapotát. Lehet töprengeni, mennyire igaz a meglátás...

Na, akkor itt meg is állok, mert hiszed, nem hiszed, szorosan a témánál vagyunk. 

A Jethro Tull jelenlegi tagsága a következő: 

Ian Anderson 
ének, fuvola, akusztikus és elektromos gitár (1968)

David Goodier 
basszus gitár, vokál (2011)

John O'Hara 
billentyűs hangszerek, vokál (2011)

Scott Hammond 
d
obok (2017)

Jack Clark 
gitár (2024)

1785744643-a-budapesti-koncert-elott-erkezik-a-jethro-tull-kulonleges-ujrakiadasa-15352.jpg

Az újonnan megjelenő albumokat mindig meghallgattam. Mindegyik tetszett. Volt ami jobban, volt, ami kevésbé. Ez a fent említett Curious Ruminant kiemelkedik a sorból. Ezt onnan vettem észre, hogy rendszeresen visszatérek hozzá, újra hallgatom. Mondom, tulajdonképpen mindegyik Jethro Tull lemez színvonalas. Nomen est omen. Csak éppen van, olyan album, amelyik megszokottan színvonalas. A megszokás szóba nyugodtan beleérthetsz egyfajta kiváltott közömbösséget: nincsen mire felkapni a fejünket a hallgatás közben. Jó, persze, más előadók örvendeznének, ha ilyen dallamaik, hangszerelésük lehetne, de mi most a Jethro Tull-ról beszélünk!

Szóval az utolsó Jethro Tull lemez igen jól sikerült. S ha hihetünk Andersonnak, s miért ne hinnénk, a végeredmény közös alkotás eredménye. Amit amiatt is simán elhiszek, s nem tekintem promóciós kijelentésnek, mert az, amit pár napja a koncerten hallottam, meggyőzött arról, hogy Andersonnak nem kísérőzenekara, hanem együttese van. 

Mert az egy dolog, hogy csuda remek muzsikusokkal vette körül magát, de hagy teret is, hogy zenéljenek. Erre a legjobb példa, hogy a két éve a Jethro Tull-ban zenélő Jack Clarke hard rockosabb stílusa csoda jót tett a daloknak. Nem egyszerűsítette le őket, de feszesebbé tette a hangzást, új színeket dobott a muzsikába. Mintegy aláhúzva a fenti véleményt a rögzített, fikszált dalok pillanatnyiságáról. Egy pillanatig sem éreztem, hogy a jelenlegi legénység szentségtörést követne el a klasszikus kompozíciók áthangszerelésével. Mert az áthangszerelés természetesen semmiképpen sem egyfajta Jethro Tull diszkóritmusban vagy egyéb sületlen baromságot jelent:  hanem tiszteletet az eredeti (vagyis rögzített formájú) dalokkal szemben. Ebből következik, hogy nem az történt, hogy milliomodszorra újra hallgattuk a már bevésődött, ismert és elismert hangokat, hanem volt mire figyelni és felfigyelni. 

img_3912_copy.jpg

*

A sow persze azért kétségtelenül Ian Anderson-é. Mert ő a márkanév. Hetvenkilenc éves márkanév. Ami ténnyel együtt jár, hogy azért már nem féllábon fuvolázta végig a koncertet. Meg az is, hogy a színpadi mozgása is jelentősen megfontoltabb lett. Sőt még az is, hogy egészen más technikával, sokkal kisebb spektrumban énekel. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Jethro Tull-t sohasem az énekhang virtuozitása miatt szerettük. (Csóró Ian Gillen-nek mekkora peche van) Akkor sem, ha Anderson énekstílusa azért mindig is meglehetősen sajátos volt. 

Vagyis az idő kíméletlen múlásával szemben a zenekar megtalálta a megfelelő zenei alternatívát. S ehhez nagyon kellenek a muzsikusok. Naná! 

1787603169652_copy.jpg

S ezáltal nem csupán egy még élő dinoszauruszt csodálni mentünk a Kongresszusi Központba, hanem roppant üdítő zenei élményben lehetett részünk. Új koncepcióban ugyanaz a minőség

Attól a gondolattól viszont nem tudok szabadulni, hogy egyre több olyan koncerten járunk, sőt, volt, hogy kimondottan azért mentünk el rá, mert ki tudja, lesz-e még alkalmunk megnézni, meghallgatni máskor is az előadót. S hogy bár Anderson az életkora ellenére szemmel láthatón virgonc, na, de azért a hetvenkilenc az egy híján nyolcvan!              

 A BUDAPESTI KONCERTEN ELHANGZOTT DALOK

ELSŐ FELVONÁS:

The Secret Language of Birds
Some Day the Sun Won't Shine for You
Beggar's Farm
A Song for Jeffrey
Thick as a Brick (shortened)
Mother Goose
Songs From the Wood
The Navigators
Curious Ruminant
Living in the Past
Bourrée in E minor (Johann Sebastian Bach cover)

 

MÁSODIK FELVONÁS:
My God
The Zealot Gene
Pastime With Good Company (King Henry VIII of England cover)
Over Jerusalem
Budapest
Aqualung

 

RÁADÁS::
Locomotive Breath

 

Honlap

1787603169658_copy.jpg

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!martassist_banner_zene_2.jpg

Mit is mond „A Pál utcai fiúk” című darab abszolút kitűnő slágere?

Töprengés egy színházi darab, egy előadás és a muzsikája kapcsán

puf_vigszinhaz_cd.webp

 

moha_zene_logo3.jpg

Általában kések a képben levéssel. Most ráadásul nagyon-nagyon alaposan.

Megrökönyödve olvasom, hogy A Pál utcai fiúk bemutatója 2016-ban volt. Azta! Tíz éve! Én úgy fél éve hallgattam végig először a darab zenei anyagát. 

Idei, 2026-os gyulai nyaralásunk egyik programja a Várszínház Tószínpadán tartott A Pál utcai fiúk előadásának a megtekintése volt/lett. 

Már az előadás szünetében ugyanaz volt a véleményünk Szerelmetesfelségtársammal a darabról. 

Dés László muzsikáját kamaszkorom óta kedvelem, akár jazzt játszott, szólóban vagy a Dimenzióval, akár színészeknek írt muzsikákat, tudod, Udvaros Dorottya, Cserhalmi György, Básti Juli. Az utóbbi két lemezt likasra hallgattam. Vess meg, A dzsungel könyvé-t annyira nem kedveltem. Mondjuk a regényeredetit sem.  A Pál utcai fiúk-at meg de, úgy mindenféle verzióban szerettem. 

A musical-ekkel meg soha nem voltam túlságosan jóban. Vannak persze kivételek idehaza is, odakint is: a My Fair Lady-t, a Cabaret-t, a Hair filmváltozatát, a West Side Story-t nagyon szerettem. Szeretem. Ha az itthoni kínálatot nézem, a Kőműves Kelemen-t, a Képzelt riport-ot, a Jó estét nyár, jó estét szerelem-et a mai napig hallgatom. (Félreértés ne essék, a Jézus Krisztus Szupersztár, az Evita, az István, a király, Sztárcsinálók nem musical, hanem rockopera.)

Csak nézek körbe-körbe: se a Valahol Európában-t, se az Egri csillagok-at nem ismerem. A mai napig nem hallottam a Dorian Gray-ről, aminek a muzsikáját ráadásul Várkonyi Mátyás írta. Akit, ugye a Sztárcsinálók óta felettébb kedvelek. Ezt sürgősen pótolni kell. 

Szóval Gyulán legalább A Pál utcai fiúk-kal pótoltuk a hiányosságaink kis részét. Mit érzünk, gondolunk, így műveltebben? Ez a kérdés. 

Az előadás mint olyan

A Tószínpadon tartott előadás a veszprémi Pannon Várszínház előadása volt. Azt, hogy milyen a darab, amikor a Vígszínházban játsszák, nem tudom. Vélem, nagyon hasonló. Vélem, de nem tudom. 

Mi ketten, Szerelmetesfelségtársam egymástól függetlenül nem voltunk lelkesek, pedig nem vagyunk mindenszaristák és vérkritikusak sem. Elsősorban a dramaturgia miatt nem. A szerzők között ott van Grecsó Krisztián, aki színpadra írta a regényt. Vagyis a dramturgia vélhetőn hozzá kötődik. 

Lehet, nem emlékszem elég jól, de a regényben emlékeim szerint, a Gittegylet nem játszik akkora szerepet mint a darabban, ahol a lényeget illetőn túl nagy hangsúlyt kapott. Gondolkodtunk, miért éreztük mindketten vontatottnak a darabot. Nekem már a bevezető, osztálytermes jelenet sem volt igazán érthető és indokolt. A szereplőket bemutatta, az tény. 

Az első felvonás végén a vörös ingesek táborában vagyunk. Miután Nemecseket megfürdetik, és Geréb kigúnyolja, Nemecsek dalra fakad, hogy a fürdetés, bizony jó volt, mert a Pál utcaikért szenvedte el, és rájött, hogy nem kell félnie. Áts Feri aztán elengedi őt, és amikor kimegy, vigyázzt vezényel a csapatnak. Idáig kiváló, ütős a jelenet. Aztán megfürdeti a Pásztorokat is a megtiltott einstand miatt. Ez is jól sikerült. De aztán újra meghallgatjuk a vörösök indulóját, Még csak-csak, bár annyira nem érthető a miértje. De az, hogy a fürdetés után újra elhangzik a Pásztorok einstand-dala, teljesen érthetetlen. MIre idáig eljutunk, már eltelt másfél óra. 

A koreográfia csoda remek, a szereplők nagyon ügyesek voltak. a színpadi térben minden szempontból jól mozgatta a rendező a szereplőket, minden teret ötletesen kihasznált. Minden szempontból kiemelkedő a grundon lefolyt csata megkomponálása a sztepptánc-párbajjal, a roppant tréfás, bár tökéletesen koridegen karate-paródiával. 

A koridegenség máshol, máskor is fel-felvillant. A szereplők által ötletesen mozgatott, alakított többfunkciós pazar díszletek, megfeleltek a regény történelmi korának. Jobbára a jelmezek is, bár itt-ott kilógtak a korból: a vörös ingesek vörös pólósok voltak, a pásztorok kapucnis pólóban ördögösködtek. Spongyát rá. A Geszti Péter által elkövetett énekszövegekben többször van teljesen mai szófordulat. Vagyis az összkép a korhűséget illetőn vegyes. Azon gondolkodom, például a Sztrácsinálók-ban ugyan miért nem zavart a librettó maisága. Azt hiszem, azért nem, mert Miklós Tibor mondanivalója minden porcikájában egyértelműen az áthallásra épít Néró történetével. 

Az énekhangokkal volt probléma. Nem emelem ki, hogy kiével, de többekével. Hangsúlyozom, hogy Nemecsekével nem. 

A muzsika

A Pál utcai fiúk színpadi verziója musical. Vagyis a zenének hatalmas szerepe van. A zene ellentétben mondjuk a Valahol Európaban-nal szemben mind hangszerelésében mind dallamvilágában tipikusan Dés Lászlós. Ezzel alapvetően semmi baj nincsen, bár a rövid rap-betét nekem itt is túlzásnak tűnt. Ezen még magammal is vitába szálltam, hiszen az egész zenei világ koridegen, az egész mégsem hökkentett meg, ahogyan a rap-betét mégis megtette.

A hangszerelés profin tökéletes. A szereplők tapssal, tárgyakon, padokon, a farákosat jelző díszleteken, lábdobogással, a sztepptáncukkal maguk is sokszor aktív részesei a muzsika előállításának. Pazar! Ezzel együtt eddig egyszer hallgattam végig a zenei anyagot, nem csábított újrahallgatásra. 

S itt eljutottam ahhoz a kompozícióhoz, ami miatt ezt az egész bejegyzést megírtam, a Mi vagyunk a grund! (Fogadami dal) című darabhoz. 

Mi vagyunk a grund!

Annyira, de annyira eltalált dal, hogy az csuda! Minden porcikájában jó értelemben vett sláger. Nem tudom, hányszor hallgattam már meg, de bekerült a kedvenc dalaim listájába. Csuda jól, hatásosra sikerült a promovideója is!

Elhangzott a darab dramaturgiai pontján, amikor Boka egybefogja a társaságot, a harcra koncentráltatja a Pál utcaiakat. Aztán elhangzik a darab legvégén is. Akkor már nincsen dramaturgia jelentősége, nem is a darab szerves része, csak hangulatfokozó elem. Majd a tapsrend végén újra, teljes egészében eléneklik, akkor már felkapcsolt fényekkel, a közönséget is éneklésre késztetve: itt már egyértelműen koncertté vált a színielőadás. 

Egyik alkalommal sem unta senki. A szereplők sem, a közönség sem. 

De egyértelművé lett, hogy a dal az előadás egyik húzóeleme. Oly annyira, hogy tulajdonképpen, el kellett ismernem, magam is szinte emiatt az egy dal miatt voltam kíváncsi a darabra. 

S itt jön egy „de”. Ha nem hangzott volna fel még kétszer a darab végén, fel sem tűnik, ami így feltűnt. A történet vége, ugye az, hogy Nemecsek meghal. Gyakorlatilag a grundért való, a vörös ingesek elleni küzdelem következményeként hal meg. A halála után Boka kimegy a grundra. (Most sikerült belőnöm, hol is lehetett a grund, amikor Boka szóba hozta a Mária utcai kaput: vagyis a Pál utca és a Mária utca sarkán. Kérdés, hogy melyik oldalon?)  A grundon Janó az őr/gondnok éppen mérőléceket pakol ki a kis bungalójából. Az egyik farakás mellé letesz egy tervrajzot is. Bokában összeáll a kép: a grund megszűnik grund lenni, ház lesz a helyén. Vagyis nem csupán az eddigi játszóhelyüket veszítik el, hanem teljesen felesleges volt a csata is. 

Mi vagyunk a grund! hatásos szövege így fest leírva: 

Nagy a világ, az égig ér
De van ez a föld, ami a kezünkbe fér
Itt nevet a nap sugara ránk
Rajzol egy pályát a deszkapalánk

És a tér, és a nyár, és a fák, az akác
És a kert, és a ház, és a házból a srác
Te meg én ugye szét soha nem szakadunk
Gyere mond, hogy a grund mi vagyunk

Álljunk bele ha kell, bármi jöjjön is el
Legyen szabad a grund
Véssük ide ma fel, hogy megmarad ez a hely
Vagy egyszer belehalunk

Nagy a világ, és rá se ránt,
Hogy errefelé a követ ki veti ránk
Ha közel a vész, nem remeg a szánk
Lefogjuk győzni nekünk ez a hazánk

Ez a pad, ez a fal, ez a pár farakás
Ez a dal, ahogy nő, ez a szívdobogás
Ez a jel, innen el soha nem szaladunk
Gyere mond, hogy a grund mi vagyunk

Álljunk bele ha kell, bármi jöjjön is el
Legyen szabad a grund
Véssük ide ma fel, hogy megmarad ez a hely
Vagy egyszer belehalunk

Álljunk bele ha kell, bármi jöjjön is el / Miért félnénk, miért élnénk,
Legyen szabad a grund / Ha nem egy álomért?
Véssük ide ma fel, hogy megmarad ez a hely / Miért félnénk, miért élnénk,
Vagy egyszer belehalunk / Ha nem egy álomért?

Miért félnénk, miért élnénk,
Ha nem egy álomért?
Miért félnénk, miért élnénk,
Ha nem egy álomért?

És itt jött a kérdőjel. Nem nagy, csak zavaró. Így, hogy a Pál utcaiak megnyerték ugyan a csatát, de meghalt Nemecsek és aztán rögvest el is veszett, el is vesztették, amiért harcoltak, ugyan mi értelme volt az egésznek? 

Másképpen feltéve a kérdést: az álmainkért érdemes meghalni?

Egy eszméért, egy célért, úgy gondolom, igen. De az álmaink azonosak-e az eszmével, amiben hiszünk, a céljainkkal, amiért küzdünk? Én látok különbséget. 

Az én álmaim személyes jellegűek. A naplómba össze is szedtem őket. Amikért meghalni dőre dolog, mert jobbára személyesek. Az álmaim között van, hogy legyen egy kertes házunk, és én a kerti diófa alatti asztalnál írhassak. Vagy hogy könyvben láthassam a meséimet és parafrázis novellafüzéremet. Hogy megérjem Lili és Dani unokám esküvőjét. Hogy a fiaméknak, a nevelt lányoméknak saját lakhelyük legyen. Hogy mindenki teljesen egészséges legyen a családban. Szerelmetesfeleségtársam álma, hogy egy napon majd csak irányítania kelljen a cégét, nem tevőlegesen részt vennie a napi munkákban. 

Ezekért meghalni ugyan mi értelme lenne? Az álmok néha megtévesztenek: Szerelmetesfeleségtársam orvos akart lenni. A vizsgadrukkja ezt megakadályozta.  

Az elveim, az eszmék, amikben hiszek, a világnézetem más kérdés. 

Vajon a történelem mártírjai, mondjuk az '56-ban vagy a Budapest ostromakor elpusztítottak, Hunyadi emberei és sorolhatnám az álmaikért vagy az eszméikért, az elveikért haltak meg? 

Vagyis a vállalt halált ugyancsak meghatározza az eszme és főleg a célok társadalmi célja, illetve a következmények és az alternatívák lehetősége. 

A töprengésemet megosztottam a Nagy Bölcsességű GeminiHaverral is. 

KÉRDÉS:
Az álmaink azonosak a hitünkkel és a céljainkkal?

VÁLASZ:
Nem teljesen azonosak, de szoros, oda-vissza ható kapcsolatban állnak egymással. Olyanok, mint egy finoman hangolt gépezet különböző, de egymás nélkül értelmezhetetlen alkatrészei: mindegyik mást jelent, mégis folyamatosan formálják egymást.

  • Az álom az a belső kép, vágy vagy irány, ami a legtávolabbi horizontot rajzolja ki előttünk – gyakran az a legmerészebb elképzelés arról, hogy kik lennénk legszívesebben, vagy mit érnénk el, ha semmit sem kellene féltenünk.

  • A hit a belső motor vagy épp a fék: az a meggyőződés, hogy az az álom elérhető-e egyáltalán, vagy hogy mi magunk méltók és képesek vagyunk-e rá. Ha a hit hiányzik, az álom puszta fantazmagóriává vagy vágyakozássá törpül.

  • A cél pedig a rideg, mégis felszabadító valóság: az álom lefordított, kézzelfogható, lépésekre bontott terve. A cél határidőkhöz, tettekhez és döntésekhez kötődik.

Vagyis az álom a szikra, a hit a lángot éltető oxigén, a cél pedig a tűzifa, amivel valóban fűteni is lehet. Előfordul, hogy a céljaink teljesen racionálisak és semmi közük a nagy álmainkhoz (mert a mindennapok kényszerei írják őket), de igazán nagyot csak akkor alkotunk, amikor a hitünk szárnyat ad az álmainknak, a céljaink pedig földet érnek a valóságban.

 

Vagyis igazam is van, meg nem is. Mégis, valami olyan svindlit érzek a dologban mint az István, a király furmányos végén, amikor meghatottan örülünk, hogy István által végre Európa integráns része lehetünk (amely Európa aztán évszázadokon át leszar, cserbenhagy és manapság bedarál minket egy globális katyvaszba), miközben mindvégig Koppánynak és az övéinek drukkoltunk, mert milyen Isten az, ami elveszi a saját, meglevő istenünket, milyen király az, aki idegeneket hív magyarok ellen segítségül, és hogy Koppánnyal valóra válik a Duna-menti köztársaság. De mind meghatottan könnyezünk, hogy hurrá, István lett a király, és hogy áldjon meg mindnyájunkat, a nemzetünket az idegen Isten. 

A Pál utcai fiúk svindlije messze nem ekkora. De nem tudom eldönteni, mi így a darab üzenete, hogy érdemes-e küzdeni, meghalni az álmokért? S most az jutott az eszembe, hogy lehet, nem is Geszti szövegével, hanem Molnár Ferenccel bírkózom. Valahogy az az érzésem, az álom szóval bírkózom. 

*

Nagyon lényeges, hogy ennek a bejegyzésnek az égvilágon semmi köze a darab szerzőinek a világnézetéhez, politikai hovatartozásához és nézeteihez. Meg az a sajátjaimhoz se. Még csak ilyesféle mondanivalóm sincsen, mg utalás szintjén se. Mármint most.

*

A gyulai előadás szereplői:  

FELNŐTTEK
  • Rácz tanár úr / Janó, a grund őre: Zayzon Csaba

A PÁL UTCAIAK

  • Boka: Szelle Dávid
  • Nemecsek: Rákos Olivér
  • Geréb: Béhr László
  • Csónakos: Jónás Szabolcs
  • Kolnay: Pintér Zoltán Dániel
  • Barabás: Ruff Roland
  • Weisz: Budai Márton Zoltán
  • Richter: Farkas-Csányi Attila
  • Csele: Csabai Pál
  • Leszik: Kiss Máté

A VÖRÖSINGESEK

  • Áts Feri: Kékesi Gábor
  • Az idősebb Pásztor: Szabó Lajos
  • A fiatalabb Pásztor: Pásztor Richárd
  • Szebenics: Kovács Gábor
  • További vörösingesek: Schvéder Levente, Patkó Ádám, Burián András, Kuti Gergely, Perger Titán, Mihalecz Balázs

RENDEZTE: 

Vándorfi László 

Az alábbi kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is,
de persze a lényeg ebben az esetben nem az esztétika, hanem a cége pragmatizmusa!
martassist_banner_zene_2.jpg

Scorpions – 60 Coming Home – MVM Dome, Budapest, 2026. 06. 20.

60 év rockzene, és még nem unják. De a közönségük sem.

scorpions_b.webp

artboard_9_b.jpg

 A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu koncert_hu.jpg

 

moha_zene_logo3.jpg

A koncert vége felé:
-- Hát ez roppant tisztességes iparosmunka volt!

Pár perc múlva: 
– Ezek nagyon szeretnek koncertezni! Legalábbis itt nálunk biztosan. 
– Akkor most melyik, iparosmunka vagy szerelem?
– Mindkettő. Miért, a mesterember nem szeretheti a munkáját?

*

A Scorpions ha nem is hazajár Magyarországra, de voltak már erre. Megkérdeztem a Gemini nevű MI-t, hányszor lépett már fel a német zenekar nálunk. Az MI-re számíthatunk! Ezt felelte:

„A Scorpions a legutóbbi, 2026. június 20-án az MVM Dome-ban tartott koncertjével együtt összesen számos alkalommal lépett fel Magyarországon.”

Világos? Tehát egészen pontosan, ha számmal akarom kifejezni, akkor ez a mostani volt a számos plusz egyedik magyarországi koncertje a 60 éves Scorpions-nak. :-D

*

A középiskolában volt egy osztálytársam, a szüleinek butikja volt Balatonon, ezáltal neki meg olyan cuccai, hogy csak na! Többek között rengeteg, eredeti, nyugati lemeze! A nyolcvanas évek elején, amikor nyugati lemezt csak Németh Oszkár Fonográf nevű boltjában lehetett nagyon nem olcsón venni. Az osztálytársamnak meg volt a Scorpions-tól a Blackout és a Tokyo Tapes is. Szerencsére ez az osztálytárs simán adott kölcsön lemezeket. Nem dobtam hátast a muzsikától, de csuda hangulatosnak tartottam. Ez a viszony aztán az utóbbi negyven évben nem is változott. Akkor sem, amikor az egyébként inkább popzenét hallgató kamaszkorvégi szerelmem egyszerre csak valahol hozzájutott a Word Wide Live című dupla koncertlemezükhöz, és lelkendezve mutatta a Make It Real elejét, hogy mennyire csuda izgalmas. Tényleg az volt. Meg az az egész lemez jó anyag, sokszor hallgattam. 

Szerencsémre ott voltam az első budapesti koncertjükön is a régi MTK Stadionban. Elsősorban az maradt meg bennem, Klaus Meine micsoda irdatlan energiával, egy perc nyugalom nélkül száguldotta át a koncert teljes idejét, miközben egyszer sem csuklott meg a hangja. Számoltam: az utolsó szám fináléjában nyolcszor rohanta körbe a háromszintes színpadot! 

*

S erre most hatvan éves lett a zenekar. Mondom hatvan! Egek! Amióta létezem, ők zenélnek. Vagyis alsó hangon nyolcvan felé járnak. S jövőre világturnét terveznek! 

Mostanában már úgy járunk koncertre, hogy menjünk, mert többet nem biztos, hogy lesz lehetőségünk menni. Mármint azért, mert nem biztos, hogy jövőre még él az előadó... Mondjuk szép lassan már az se, hogy mi élünk-e... :-(

*

A Scorpions setlist-je kicsit sem volt meglepő. Az elhangzott dalok legalább felét úgy negyven-ötven éve műsoron tartják. Ezért nem irigylem a rockzenészeket. A koncert kezdetén néhány Scorpions-ról szóló statisztikai adat ot kivetítettek: például, hogy több mint ötezer koncertet adtak. Egek, ötezerszer eljátszani a Rock You Like A Hurrican-t! 

A budapesti koncerten ezek a nóták hangzottak el. Ugye, hogy semmi meglepő nincsen benne? 

Viszont mert a setlist jó része évtizedek óta változatlan, meg azért is, mert az együttes, ugye, már hazajár Magyarországra, jócskán van összehasonlítási alapja a közönségnek. Összehasonlíthatja a Scorpions-t a az egykori Scorpions-szal. A hangzást, a megszólalást, a zenei képességeket, a fizikai lehetőségeket, mindent. 

Kérdés, mi sül ki belőle? Nagy kérdés! 

A Scorpions két lelke Rudolf Schenker és Klaus Meine. Az utóbbi 78, az előbbi 77 éves. Az előbbi sokkal bírja magát a színpadon. Meine szemmel láthatón megöregedett. Nincsen ezzel baj, természetes folyamat. De a Scorpions énekes, aki soha nem volt egy daliás, faltörő termet, mára idős bácsika benyomását kelti a színpadon. Az egykori energiájának (tudod, a koncert végén még nyolcszor körberohanta a színpadot, szintkülönbséggel) nyoma sincsen: volt, hogy amikor kiment a megnyújtott színpad elejére, és félkézzel a közönség felé lendítette a mikrofonállványt, komolyan féltettem, nehogy lezuhanjon a lendülettől és a súlytól. Mondjuk biztosan elkapták volna... 

Tökéletesen el kell felejtenünk azt a régi Scorpins show-elemet, amikor Meine felpattant két terpeszben álló gitáros combjaira, s miközben azok gitároltak, ő énekelt, majd persze leugrott és folytatta a nyargalását. 

Szerelmetesfelségtársam rosszindulatú is tud lenni, bár azt is bájos mosollyal teszi: 
– Vajon meddig kapott kimenőt az idősek otthonából? A koncert végéig maradhat, ugye? 

Nem akarom őt bántani, mert miért akarnám? Mindig kedveltem mint jelenséget és főleg mint énekest. De a megszokott és elvárt gesztusok ellenére is képtelen voltam tegnap a rocksztárt látni benne. Még a szokásos, fordítva feltett bőr svájci sapka is azt a hatást keltette, hogy Klaus bácsi eljátssza, amit Herr Meine-nek kell megtennie. 

Hogyan is fogalmazzak tisztelettel? A Scorpions énekesében van valami semmiképpen sem méltóságon aluli, tiszteletet parancsoló, az életkorának a színpadi státuszávál ellentétben álló helyzetéből fakadó komikusság. Mert azért, tudod, tök jól hangzott tegnap a dal, csak a szöveg lett mosolyogtató: Bad Boys Running Wide. Boys? Running? 

Schenker sem az az izgága, örökmozgó figura mint egykor volt. De ő sokkal jobban viseli magát fizikailag. 

A kérdés persze nem ez. Hanem az, hogy bár a show nyilván megsínyli egy heavy metal, hard rock együttes tagjainak a statikusságát, de vajon mi a helyzet a lényeggel, a muzsikával? 

Nos, nincsen vele baj. Komolyan nincsen. Még Meine hangja sem gyalázza porba a Scorpions elért nívóját. Jó, messze nem dönget falakat, nem robban az energiától, ahogy az megszoktuk, de semmiképpen sem legyintünk rá. Erőtlenebb, néha talán bizonytalanabb, de egyáltalán nem annyira, hogy azon kezdjünk gondolkodni a hallgatása közben, hogy mennyi is a sör a büfében, ha már úgyis kimegyünk rendezni a vízháztartásunkat? Erről szerencsére egyáltalán nincsen szó, a Scorpions nem vált önmaga karikatúrájává. 

*

S akkor visszatérek a setlist-re. Okosan, ügyesen összeállított műsor volt. Feltűnés nélkül hagyott Meine-nek időt az el-eltűnésre. Több ének nélküli kompozíció is szólt. Jól. Volt basszusszóló, volt remek,de tényleg remek és nem pár ütemnyi, hanem hosszú dobszóló is, aminek minden hangját élveztem. 

Ja, és nem hittük el, de mindezek mellett vagy ellenére a német precizitás ismét diadalt ülhetett: a törzs-műsoridő percere, de konkrétan percre pontosan másfél óra volt. Nyolc óra négy perckor sötétült el az MVM, és a koncert 21:34-kor ért véget. Mármint ha a két ráadástól eltekintünk. Hihetetlen! 

*

Maga a show mint látvány: rendben volt minden. Kicsit fura volt, de a mai világban rugalmasak vagyunk már, kérem! 

Azért volt fura, mert az egészet áthatotta valami esztrád-érzet. Figyelj csak: a dobszerkó egy több lépcsőből álló dobogó tetején állt. Az összes lépcsőfokon kerek reflektorocskák sora világított hihetetlen kékkel, sárgával, pirossal. Tulajdonképpen meg sem lepődtem volna túlságosan (maximum a spiritiszta jellege miatt), ha egyszerre csak Psota Irén lépdelt volna lefelé ezeken a lépcsőkön, kezében a hihetetlen hosszú szipkájával, fején az idétlen, tollas fejfedőinek egyikével és elénekel valami buta kis budapesti kuplét. (Szigorúan a látványról beszélek, ne feledd!) 

De nem csupán a lépcső megvilágítása volt ilyen kis furi, tele volt a koncert hasonló, dizájnban passzoló elemmel. Meg tengernyivel, aminek semmi köze nem volt ehhez. S emiatt valahogy, ha volt is, számomra széthullott látvány koncepciója. Mondjuk a végén a gigantikus skorpió, ami a dob mögül kezdett mocorogni, majd elterpeszkedett a színpad felett, és baljóslatún mozgatta a csápjait, na az elég meggyőző volt. 

Mondom ezt úgy, hogy mondom azt is, amit már többször mondtam: nincsen ellenemre ha egy show remekül kitalált, és minden eleme arra van, hogy lenyűgözzön. De nincsen feltétlen igényem a szemem lenyűgözésére, ha (hű mekkora képavar lesz ez!) a fülemet közben két vállra fektetik. 

A Scorpions nem fektette a fülemet két vállra, csak jó volt hallgatni őket, hiába ültem, mégis megmozgattak. Viszont a show bár nem nyűgözött le, de valami volt, nem is tartottam feleslegesnek vagy kínosnak, netán egyenesen fosnak. Vagyis tulajdonképpen egésszé állt össze a műsor. 

*

A befejező Rock You Like A Hurrican után (hiába kapcsolom már odébb a rádióállomást, ahol megszólal, mert annyira unom, tegnap mégsem untam) a zenekar tagjai előre jöttek elbúcsúzni. Szórtak ezt-azt a közönség közé, dobverők, pengetők, mittudomén, hajolgattak, többször elbúcsúztak, majd megint elbúcsúztak... Szemmel láthatón nehezükre esett elhagyni a színpadot. Ekkor mondta Szerelmetesfeleségtársam, amit a bevezetőben említettem.

Majd meg ezt: 
– Köszönöm, hogy elhoztál, tetszett az egész, egy percig sem unatkoztam! 

S ez nagy szó! Egyébként én sem. Bár ez nem akkora szó. 

Ajtony leült mellém ebéd előtt az étteremben. Mindketten kicsit korán jöttünk, illetve késett a konyha is. Ajtonnyal leginkább a zenei élményeinkről szoktunk beszélgetni. Járunk együtt koncertre, eddig már egyszer voltunk így műélvezni, Greg Howe koncertjén (ahová én Mohini Dey miatt mentem). 

– Voltam szombaton Scorpions koncerten. Próbálom utolérni a te pilseni metálfesztiválodat!
Ajtony kicsit gondolkodott: 
– A Scorpions tud jó lenni. Majdnem giccses, de aztán mindig elkerülik, hogy tényleg azzá váljanak, s közben nagyon jók. 

Ez az! Képtelen voltam megfogalmazni, miért volt mindig is bajom a „Wind Of Change”-el, meg a „Send Me an Angel”-el, Miközben tökre kedvelem mindkettőt. 

Köszi Ajtony! 

A SCORPIONS TAGJAI

Klaus Meine – ének
Rudolf Schenker – ritmusgitár
Matthias Jabs – szólógitár
Paweł Mąciwoda – basszusgitár
Mikkey Dee – dobok

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!martassist_banner_zene_2.jpg

 

Blues Archive feat. Nádas Barbi – Open Road Bázis, Budapest, 2026. 05. 09.

Egy hosszú este: 35 (!) dal. Frenetikus hangulat. Mondom, Blues Archive!

blues_archive_feat_nadas_barbi.png

artboard_9_b.jpg

 A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu koncert_hu.jpg

 

moha_zene_logo3.jpg

Az úgy volt, hogy Korál-koncertre megyünk, Balázs Fecóra emlékezve. Aztán nem rajtunk múlt, de nem így lett. Nem tudom még, milyen volt a Korál-emlékest, de hogy mi megint olyan muzsikát hallgattunk, hogy csak na, s hogy megint úgy, hogy szinte semmi látványfaxni nem körítette, mégis úgy ott volt, hogy az hogycsakna a négyzeten, a tuti!

Ráadásul, még ilyet se mondtam, éltem át, Nádas Barbi születésnapja miatt, a frenetikus muzsikán túl akadt némi meghittség is az estében. Így több szempontból is elmondható, hogy rendhagyó előadáson voltunk. Mert fura volt, hogy minden bizonnyal több volt a zenészek holdudvara túlsúlyban volt az étteremben, hogy még a muzsikálás közben is ment az ételfelszolgálás, és a kisérdemű a My Woman from Tokyo közben is nyomta magában a falnivalóját. Meg hogy mindenek végén puszi-puszival búcsúzunk az egyik előadótól, meg hogy a lépcső tetejéről kiabál utánam, hogy „Moha bácsi, Moha bácsi!”, hogy odaadhassa a setlistet (amit láss majd alább). Meg, hogy a legrongylábabb táncparkettes a gitáros fia... Meg hasonlók. 

De egyvalamit le kell szögeznem: a muzsikában nem volt SEMMI esetlegesség. Mert azért az banda, amelyik a húrjaira meri venni a Sultan of Swing-et, még a szólórészt is, vagy elképesztően túlbecsüli magát, vagy tud valamit. Nagyon sokat. A Blues Archive az utóbbi. 

Kezdjük az alapoknál. A beavatottakon, barátokon, haverokon, havernőkön, családtagokon kívül ugyan ki a csuda hallott már a Blues Archive (a továbbiakban: BA) zenekarról.? Én biztosan nem. Hm... Mondjuk, a nevelt lányom, Csemete, aki, mint kiderült, már beszélgetett is velük, ő már de. De úgy nem ilyen-olyan ismerettségek végett. Na? 

Pedig a BA húsz éve létezik. Nem túl sűrűn koncerteznek, és tágan értelmezett műfajközi-tribute zenekarként léteznek: nincsenek saját számaik, nagy elődök best of-ját nyomják.

Azért írom, hogy tágan értelmezett, mert egyfelől a bluesnak magának is több ága van, másrészt a BA repertoárjába belefér Muddy Waterstől a Doors-on át a Deep Purple-ig, HBB-ig, Takáts Tamás blues-együtteséig, a P. Box-ig, Tina Turner-ig sok minden. Még a UB40 is, bár az mocsokul kilógott a sorból. Ahogy a Play That Funky Music is. Stílusában lógott nem azért, mert vacakul nyomta zenekar. Az utóbbinál a közönség is felengedett, sok órája blues meg rock ment, kicsit könnyebbé vált a fajsúly. De, na, mondd már, harminc számból kettő nem illet teljesen a többihez.. 

– Barbi, kik ezek az úriemberek, akik a Blues Archuve? 

– A zenekar 2004-ben Kiss Zoltán, a gitáros kezdeményezésére alakult. Zoli él és hal a régi nagy rockslágerekért. A rákövetkező évben, 2005-ben elnyerték a dabasi Rock-tér első helyét. 

Édesapja, idősebb Kiss Zoltán volt, sajnos már nincsen köztünk. Ő alapította a híres, újhartyáni Kiss Büfét, ami rengeteg koncertnek adott otthont. Tekintve, hogy ő is dobos volt, a büfébe belépvén mindig jó zene szólt. Főként blues vagy rock. A covid sajnos elvitte a büfét, de fénykorában itt gyülekezett rengeteg zenész, és voltak itt híres „rockbulik” is.

Bár egy vidéki kocsmáról beszélünk, én mégis inkább úgy éreztem magam ott, mintha egy nashwill-i pub-ban lennék. Ott nőttem fel, és ez nagyban meghatározta a zenei identitásomat is.

– Blues Archive...?

– Igen, persze. Az alapfelállás a Presso Band nevű rendezvényzenekar tagjaiból tevődött össze: 

  • Kiss Zoltán, gitár
  • Lang Erik, dobok
  • Fajth Zsolt, billentyű, és ehhez a hármashoz csatlakozott
  • Kovács Nándi, a basszusgitárral. Jó pár éve pedig
  • Buncsák Zoltán hozott új ízt a saxofon szólóival és a funky zenével.

Kábé 2009-ben én is a Presso Bandben kezdtem a pályafutásomat, aztán szépen lassan átcsöpögtem a Blues Archive-ba is.

– Honnan volt az ismerettség?

– A fiúkkal nőttem fel, úgyhogy a laza hangulat ennek is köszönhető. Illetve annak, hogy ezek a bulik a koncerthangulatról szólnak és a könnyed szórakoztatás határán egyensúlyoznak.

– Letagadhatatlanul élvezted, hogy kieresztheted a hangodat. Csuda jó volt hallani!

– Bátrabban elengedem magamat, amikor a közönség egy AC/DC-re őrjöng, mint amikor lelkem mély bugyrait tárom ki egy pop balladában. Nagyon köszönöm az elismerő szavakat! A blues és a rock megköveteli, vagyis inkább megadja a lehetőséget, hogy kieresszem a hangomat. S magabiztosságot ad, hogy régóta énekelem ezeket a dalokat.

– Hol szoktatok fellépni? 

– Csak néhány nagyobb megmozdulást említek előzenekarként kisebb sportcsarnokokban játszottunk a Hooligans, Charlie és más nagy előadok előtt előzenekarként ...Kétszer játszottunk Zentán (a Vajdaságba) az Ifjúsági Fesztiválon, a zentai Mojo Clubban, álltunk színpadon a Szeptemberfeszten, itt Open Road Bázisban, MetLife bulikon. Szerény véleményem: ez a zenekar főként arra hivatott, hogy zeneileg kiéljük magunkat, nem a világ zenei megváltása a cél, de szerintem simán elférnénk nagyobb színpadokon is! 🙂

– Ezek szerint te rendes tagja vagy a Blues Archive-nak? Vagy úgy helyes, hogy Blues Archive feat. Nádas Barbi? 

– 🤪 Ez utóbbi, ebben a formában most volt lett első alkalommal leírva. A DAL-ra való tekintettel változtattunk, illetve, hogy mindkettőnknek, a zenekarnak és nekem is nagyobb legyen a reklám. De alapvetően igen, nem is tudom, volt-e olyan Blues Archive-buli az elmúlt években amiből ne vettem volna részemet. 

Messenger interjú Nádas Barbival

Többször mondtam már: a Keep Floyding megtanított arra, hogy a tribute-, cover-dolgok lehetnek ugyanannyira tiszteletre méltóak mint az eredeti darabjaik. Simán. Pláne, ha arra gondolok, hogy a legutóbbi Manfred Mann's Earth Band előadáson nem volt egyetlen dal sem, ami ne valaki másé lett volna eredetileg. 

A BA tegnapi fellépése win-win megegyezés volt egy vendéglátóipari egység és egy zenekar között. (Nem anyagilag mondom, arról fogalmam sincsen.) Ahogy például a Legenda Centerben is rendszeresen vannak koncertek. (Mondjuk tény, a Legendában a koncertek külön termekben zajlanak, és sok szempontból alkalmasabb koncerthelyszínnek.) 

Meg egyébként Nádas Barbi születésnapja is volt. Közösségi összefogásban történt felköszöntéssel. 

Bonyolódik. Fussunk neki még egyszer!

*

Nem szülinapi, családi esemény volt ez fellépés, hanem egy rendes, belépődíjas koncert. Tehát nem arról volt szó, hogy Nádas Barbi, az egyre ismertebb előadó, A dal egyik fellépője, remek zenei klipek tulajdonosa (ajánlom ezt meg ezt [ebben a klipben benne van Szerelmetesfeleségtársam, Csemete, a lánya, és szerénytelenül határozott karakterem is; a kalapos csávót keresd!], meg ezt), a pop énekesnő rendez magának (vagy a menedzsment rendez neki) egy zenekart a születésnapjára. Arról volt szó, hogy a BA fellépése pont Barbi születésnapjára esett, és Barbi rendszeresen fel szokott lépni a BA-val. Ahogy olvashattad a fenti interjúban. 

Mondjuk a tegnapi nappal mint koncertdátummal kicsit betrafáltak a szervezők: Magyarország huszonkét fős, mégis kétharmados parlamenti többségű pártja tartott bulit a Kossuth téren. Magyar Péter nem csupán a Fidesztől, de a Blues Archive feat Nádas Barbi-tól is elvette a showt.

Ráadásul a Korál Balázs Fecóra emlékező koncertje is tegnap volt.

*

Tény, ami való, az Open Road rendezvényterme az emeleten van. Egy viszonylag magas lépcső vezet fel hozzá. Igaz, legalább nem olyan szűk mint az OFF Kult-é. Viszont a színpad a bejárat melletti sarokban van. S mindenfelé meg a nagy tér. Mert tény, nagy térben van kiszolgálás. Viszont a termet oszlopok tartják. Ezért, s mert asztalok vannak mindenütt, hiszen vendéglátó helyiségről beszélünk, a színpad nem látható mindenhonnan. Tetézve a dolgot ráadásul a színpad bal sarkánál álló oszlop gyakorlatilag mindenhonnan kitakarja a fellépőket. Vagyis marad a színpad előtti nem túl nagy tér, ha valaki nem csupán hallgatni akarja a muzsikát. Ami viszont ad valami túlzottan vendéglátós ízt a fellépőknek. Azt, hogy mellékesek. Ők a szórakoztatási járulék. 

Arról nem beszélve, hogy mondom, a színpad a bejárattól balra van. A bejárat meg a színpad és a jobbra levő asztalok között. Vagyis ha valaki bejön, kimegy, ezt óhatatlanul az előadók és a közönség között teszi meg. A videókon majd látszik is. S jócskán ad valami családi banzáj-fílinget a koncertnek. 

Nem rovom ezt fel az Open Road-nak. Adottság, nem hiba. Lehet, ha rendszeresen akarnak zenei fellépéseket rendezni, a teret át kellene gondolniuk. Nekem kimondottan tetszik, hogy a termen belül vannak szintkülönbségek, egymástól nem élesen, mégis határozottan elválasztott terek, de koncert-szempontból ez nem a legelőnyesebb. (Volt rá példa: ahogy lezuhant a kolléga az egyik szintkülönbségről a másikra, bárszékkel együtt odébb tolt, de mert a szék megtámasztotta valamelyest, legalább a feje nem sérült. Hárman állítottuk fel.)

A sörük finom, cseh sör (Bakalář, Černovar, Pražačka fizethető áron, s rövid italból is van minden. A kiszolgálók kedvesek, rugalmasak, türelmesek. Étel is van: a klasszikus, cseh sörözős fogásokat ötvözik az amerikai BBQ és bisztró stílussal. Az árak a budapesti középkategóriába sorolhatók.

*

Térjünk már rá a lényegre, a muzsikára!

Mutatok egy setlistet, tudod, amivel Barbi a koncert után kiabálva keresett. A lista sok minden elárul. A koncert négy etapban, durván négy órás volt.  

– Mohabácsi ez a te koncerted lesz! – szögezte le Barbi a koncert előtt. Jó kis prófécia volt, bejött. :-)

1. blokk 2. blokk 3. blokk
1. Mary Had a Little Lamb – Stevie Ray Vaughan
2. Pride and Joy – Stevie Ray Vaughan
3. Rugged Road – Robben Ford
4. Be Misunderstood – The Animals
5. Moonchild Blues – Robben Ford
6. Gimme Some Lovin' – Spencer Davis Group
7. Bad to the Bone – George Thorogood
8. Don't Chain My Heart – Toto
9. Toto 99 – Toto
10. Skandináv éjszakák – Charlie
11. Walking by Myself – Gary Moore
12. Sultan of Swing – Dire Straits
1. Hoochie-Coochie Man – Muddy Waters
2. Hug You Squeeze You – Stevie Ray Vaughan
3. Rout 66 – Rolling Stones / Nat King Cole
4. Black Night – Deep Purple
5. One Day – Gary Moore
6. Megöl a vágy – Takáts Tamás Dirty Blues Band
7. Embertelen dal – LGT
8. Mindenki valakié – Charlie
9. Since You Been Gone – Rainbow
10. Love Me Two Times – The Doors
11. Woman from Tokyo – Deep Purple
12. Felszarvazottak balladája– Deák Bill Gyula
1. Sweet Child O' Mine – Guns N’ Roses
2. Come On – Stevie Ray Vaughan / Jimi Hendrix
3. Moby Dick egyveleg – Led Zeppelin
4. Proud Mary – Creedence Clearwater Revival
5. Get Down on It – Kool & The Gang
6. Play That Funky Music – Wild Cherry
7. Kingstone Town – UB40
8. The Best – Tina Turner
9. Hold the Line – Toto
10. High Way to Hell – AC/DC
11. A zöld, a bíbor és a fekete – P. Box

 

Eléggé impozáns harmincöt dal, nem gondolod? És volt még benne HBB is (Tobacco Road, 3,20-as blues). Az első számtól az utolsóig két, az egész előadást jellemző szó járt a fejemben:

EGYBEN VAN

Függetlenül attól, mit játszottak. Hogy mennyire egyben, arra úgy teljesigazából a Dire Straits nóta alatt figyeltem fel. Mert oké, minden jelentős előadónak saját stílusa van, akár az énekhangjáról, akár a hangszerkezeléséről van szó, de azért amit Mark Knopfler Dire Straits-ben alkotott, főleg az Alchemy-ig, az azért annyira sajátos, hogy nagy bátorság hozzányúlni. Oké, az énekhangja inkább karakterisztikus, mintsem frenetikus, na, de a gitárjátéka. S most jön a BA: ugyan rövidebb volt a szóló mint az eredeti, de benne volt minden, amit vártam. S egyébként még Knopfler hangja sem hiányzott, rendben volt az ének is.

Nézem most a setlistet, melyik dal volt még bravúros. Sok. De például az Embertelen dal kiemelkedett. Például azért is, mert, ugye az eredetijének a végén annak több virtuóz magyar fúvós is közreműködött (Dés László, Gőz László, Csizmadia Gábor), tegnap pedig egy szaxofon képviselte a fúvósszekciót. S ugyan, érthetőn, de a fúvós rész sokkal rövidebb volt, az összhatásával az égvilágon semmi baj sem volt. Erre varrj gombot! 

Ami több mint bátorságos volt: a Best. Az nem annyira a muzsika végett, hanem Tina Turner hangja végett. Ugyan szó nem volt alkalmi Sztárban sztár plagizációról, de mégis remekül összejött. Minden erőlködés nélkül. Nem csak erről a dal beszélek, hanem mindről.

De valahogy úgy jött össze az eredeti hangzás, hogy mégis benne volt a BA egyénisége is.Vagyis nem annyira tribute-ról, hanem cover-ről van szó. De minden elrugaszkodás nélkül. 

Szóval Best. Barbinak többször mondtam már: marha jó hangja tud lenni, kár, hogy rejtegeti. Szerintem A dal-ba vitt nótája, bár csuda hangulatos, de ezért nem volt nyerő: az ott levő csajszik nem csak egyike sokkal nagyobbat énekelt, s nem feltétlenül a saját adottságai, hanem elsősorban a dalból fakadó lehetőségek végett.

Na, ezen a tegnapi koncerten aztán voltak olyan kompozíciók, ahol lehetősége sem volt a rejtegetésre. Ilyen a Best is. Lássuk be, Tina Turner nagyon kis eséllyel utánozható. Barbi nem is utánozni akarta, „csak” elénekelni egy jól sikerült nótáját. Ez úgy sikerült, hogy Szerelmetesfeleségtársam, úgy is mint Barbi virtuális asszisztense (tudod, MartAssist), random elindított egy a koncerten felvett videót, én meg felkaptam a fejemet, hogy bakker, Tina, de még hangszínben is. 

Összefoglalom Barbit: a popdalait mintha biztonsági játékra írná. A maguk nemében jól szólnak (írtam a lemezéről, az önálló koncertjéről is). De az az élmény nagyon hiányzott, amit tegnap ömlesztve, több dalban is megkaptam, amikor Barbi ÖNFELEDT, s úgy ADJA TELIBE, ami benne van. Az önfeledtség a testbeszédében is egyértelműen benne volt. Több aztaqva-érzésem is az este folyamán Barbi miatt. (Jó, Barbi miatt is.) Amikor egy popénekesnő Highway To Hell-t énekel és még jól is csinálja... Aham!

*

Voltak hibák? Voltak. A négy órás koncerten észrevettem mind a kettőt, amikor hibáztak a muzsikusok. :-D

Beszélnem kellene a zenészekről. Különösen kiemelkedőt egyikük sem tett oda. Simán kiemelkedők voltak mindnyájan. A szintet, mondom, a Dire Straits-dal szólója is megmutatta. Mondjuk ott a gitáros volt a főszereplő. 

Nagy virgák nem voltak, de minden zenésznek akadt olyan mozdulatsora, amikor nocsak-nocsakba váltott a figyelmem. Mintha a billentyűsnek a választott számokból adódón kisebb tér jutott volna... De amikor jutott, volt ilyen, akkor hallatszott, hogy vele sincsen semmi gond, nagyon a helyén van ő is. 

* 

Kimondom a legnagyobb dicséretet. Ahogy számolgatom, kicsivel több mint három óra zenéről beszélünk. Megosztottam már e blogon azt a jó/rossz tulajdonságomat, hogy általában egy koncerten úgy az első óra elteltével szokott olyan érzésem lenni, hogy oké, tulajdonképpen a lényegen túl vagyunk, mindent láttam és hallottam, onnantól a tisztesség kedvéért maradok, hogy tiszta lelkiismerettel írhassak az eseményről. Persze, volt/van kivétel, ahol mégmégmég-érzésem volt, miután elhangzottak a kötelező ráadások is. 

A Bliues Archive koncertjén csak a UB40 és a funky alatt kapcsoltam ki. De ezek után simán vissza is tudtam kapcsolni. És ez nagy dolog. Ez egy. 

A kettő meg az, az előzőből fakad. Egy-egy koncerten kb. öt videót ha szoktam csinálni/csináltatni. Most tizenöt született!
– Morzsám, miért nem veszed fel az egészet? Minek kapcsolgatod ki-be a kamerát? – kérdezte Szerelmetesfeleségtársam, úgyis mint a fotósom, és mint MartAssit. 
– Mert ez a te telefonod volt, és már nem a régi az akksija, nem bírná – vágtam vissza, és máris indítottam a következő felvételt: – Azta'! Hallgasd csak, kedvesM! Tudod, mi ez...? Oké, tudod! Na, ebből is fel kell vennem egy részt! 
Ami utolsó tagmondat felszólítás a beszélgetés befejezésére, mert belehallatszik a zenébe.

 

Ez a kép egyben link is ám!

martassist_banner_zene_2.jpg

 

Manfred Mann's Earth Band – MOM Kulturális Központ, Budapest | 2026. 04. 26.

Visszafogott, de zseniális nyugger koncert: néha ilyenekre is vágyom!

manfred_mann_s_3.jpg

artboard_9_b.jpg

 A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu koncert_hu.jpg

 

moha_zene_logo3.jpg

A Manfred Mann's Earth Band 1971-ben alakult angol progrock együttes. Manfred Mann az Earth Band megalakítása előtt sem volt ismeretlen név a beat-piacon. Ha azt mondom, Do Wah Diddy mindenki egyből képben lesz, ugye? Az Earth Band másfajta muzsika lett. 

Jómagam a '82-es Somewhere In Africa lemezükig nem is hallottam róluk. Az azt követő Budapest (igen, igen!) című koncertlemezüket viszont karcosra hallgattam. (Miközben írok, most is az szól, igaz már a YouTube-ról.) Mert bakelit lemez volt. Tudod, amit manapság már vinylnek kell mondani. Az együttes következő koncertjén már ott voltam az egykori Budapest Sportcsarnokban. Tisztán emlékszem az egészre. (Remélem, Manfred Mann is tisztán emlékszik rám! :-)))) ) Zseniális volt az első hangtól az utolsóig. Viszont azóta nem voltam Manfred Mann's Earth Band koncerten.

Most délután öt óra van. Három óra múlva Manfred Mann's Earth Band lesz a MOM-ban! Lássuk, miből élünk! 

Most meg másnaposak vagyunk: a koncert másnapja van. Meg harmadnapja; hiába veszettül múlik az idő.) 

A koncert helyszínére megérkezve az első fedett parkolóba álltunk be a kis Yarisunkkal. Hátha hideg lesz a koncert végére, ne fázzunk már, amikor a környező utcákban az autót keressük. 
– Itt tartunk? Ennyire megöregedtünk? Inkább többet fizetünk, csak ne fázzunk?  – kérdezte a fotósom (álruhában Szerelmetesfeleségtársam). Majd a büfében kávézva (nagyon finom volt és perecezve (na, az nem!) körbenézve megjegyezte: 
– Aham, megint nyugger koncerten vagyunk. A legfiatalabb, akit látok, úgy harminc éves... 
– Manfred Mann, bakker, nyolcvanhat éves!

Egyébként MAnnfred Mann a dél-afrikai Johannesburgban született és az eredeti neve: Manfred Sepse Lubowitz.

A MOM-os koncert koncert ismertetője így festett: 

A Manfred Mann’s Earth Band a progresszív hard rockzene angliai úttörői közé tartozik: 1971-ben alakította a dél-afrikai születésű billentyűs, Manfred Mann. A zenekar a progresszív rock, a hard rock és a jazz-rock elemeit ötvözi, nagy hangsúlyt kapnak a billentyű- és szintetizátor hangzások, és a markáns gitár- és énekdallamok is. Művészetükre hatással volt a brit progresszív rock szcéna, a rhythm and blues hagyomány, a jazzes improvizáció, valamint az amerikai dalszerzői örökség, amelyet számos feldolgozásuk – többek között Springsteen és Dylan dalai – tükröz.

 A zenekar a hetvenes évek során vált igazán ismertté, különösen az olyan nagylemezekkel, mint a „Solar Fire” (1973), a „Nightingales & Bombers” (1975) vagy a „The Roaring Silence” (1976); ez utóbbin hallható a „Blinded by the Light”, Bruce Springsteen dalának legsikeresebb feldolgozása, amely az USA-ban is listavezető lett. 

Még soha nem tettem, de meghallgattam ezt az eredetit. Mármint a Blinding by the Light-ét. Háát... a feldolgozása sokkal jobb, izgalmasabb.

De ha már itt tartunk. A tegnapelőtti budapesti koncerten kizárólag cover-dalok hangzottak el. Itt van a tegnapelőtt elhangzott dalok sorrendje, ha érdekel. Csak úgy mondom, nincsen ezzel semmi baj. főleg, hogy a MMEB feldolgozásai az eredetikkel ellentétben, jobbára klasszikussá váltak. Ahogyan a Blinde by the Light vagy az eredetileg Bob Dylan-féle The Mighty Quinn is. Mondjuk azon meghökkentem, hogy még a Do Wah Diddy eredetije sem Manfred Mann szerzemény. Abszolút nem zavar, amíg Zene szól.  

img_3476.JPG

A KÖRÜLMÉNYEK

A MOM nem a legideálisabb koncerthelyszín. Tény, arról nem ők ők tehetnek, hogy a fotósom (tudod, SzFT) előtt egy égimeszelő hölgy ült, aki nagyon élvezte a koncertet, ülve végigtáncolta, dús, kibontott hajjal. 
– Egész végig egy függöny volt előttem... – mondta csüggedten SzFT. 

De az már a MOM sara volt hogy élményszámba ment, amikor jutott levegő a terembe. Meg arról is, hogy bár nem vagyok egy Bud Spencer-alkat, de nem fértem el kényelmes a zsöllye ülőalkalmatosságain. Ami jobbról (SzFT) nem zavart, de balról (szimpatikus, szakállas úriember) már de: kölcsönösen útban voltunk egymásnak. 

Arról, hogy bár erős túlzás lenne gyehennának tartani a hangzást, de  simán el tudtam volna képzelni, hogy kitisztultabb, erőteljesebb hangképletben hallgatom a MMEB-et, nem tudom, ki tehet, a Kulturközpont adottságai vagy a hangtechnikus(ok)? De mondom, egyáltalán nem volt élvezhetetlen ahogy ami hangzott. Csak némileg dinamikátlan volt, s ha egy rockkoncert dinamikátlan, akkor nincsen ereszd el a hajamat... Mondjuk nem is ez volt/lett a fő lényeg. 

A színpad nem túl nagy. Ilyesfajta muzsikának nem is kell nagyobb. A mai koncertlátványosságokhoz képest a MMEB koncertje látványtalan volt. Se lámpatenger, se tűzcsóvák, se figyelmet elvonó kivetítés, se égből aláereszkedő zenészek. Szóval semmi faxni. Voltak fények, de csak minimalista kivitelben. 

Mivel amikor koncertre megyünk, akkor elsősorban koncertre megyünk, így ez egyikünket sem zavarta. Többször leírtam már: ha Zene van, akkor egyáltalán nem zavar, az se, ha semmiféle látványelem sincsen. Ahogy az sem, ha akkora a show, hogy az bődület. Van úgy, hogy az is jól tud esni (vö. KISS búcsúkoncert).Tény, hogy a mentalitásunkhoz sokkal közelebb áll, ha Zene van. Mert amellett minden más másodlagos. 

Jelentem, tegnapelőtt zene volt! Ehhez viszonyítva minden más mellékes. 

A MMEB MUZSIKUSAI ÉS A MUZSIKA

évek óta ugyanazok. Sőt annyira ugyanazok, hogy a zenekar második budapesti koncertjén, az akkor még létező Budapest Sportcsarnokban az énekes kivételével (akkor Chris Thompson tartotta a mikrofont), ugyanez volt a felállás, A legelsőn nem. 

Manfred Mann – billentyűk, szintetizátor 
Mick Rogers – gitár, ének 
Robert Hart – ének 
Steve Kinch – basszusgitár 
John Lingwood – dob 
James Stewart – billentyűs hangszerek (keytar)

Mick Rogers a névadóval együtt alapítója volt az együttesnek. Robert Hart (Bad Company, Distance, The Jones Gang) 2010-ben csatlakozott a MMEB-hez. A hangja igen közel áll az előző, klasszikus MMEB-énekeséhez. 

No, most következik, amit nem is tudom, hogyan is fogalmazzak meg. A koncerten voltak hangszerszólók. A basszerosén tűnödöm, a kisegítő billentyűsnek pedig nem volt. Vagyis Manfred Mann, Mick Rogers és John Lingwood szólózott.

A háromból Rogers-ével nem tudtunk mit kezdeni. A hatvanas évek pszichedelikus torz unalmasságai jutottak róla az eszembe. Amikor meg nem az volt, akkor meg a Pink Floyd. A Manfred Mann's Earth Band hangzása alapvetően billentyűs-központú, nagyon „strukturált rock”: erős riffek, szintetizátor-folyamok, jól körülhatárolt dalívek. Ebbe nem mindig illik bele egy lazább, elnyújtott, disszonáns gitárimprovizáció. Rogers gitározása kitartott hangokra épített, hangszín- és zajjátékot használt. Inkább hangulatot festett, mintsem dallamot játszott. 

Lingwood nem volt rossz, de azért nem tettem le tőle a petéimet. 

Akadt még egy zenei betét, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni: a Do Wah Diddy gitárral és dobbal. Slussz, más hangszer nem volt. A r'n'r'-betétje frappánsra sikerült, összességében tréfás volt, de mégis úgy éreztem, kár az időért. 

Amit csak egy magyarázat tesz valamelyest elfogadhatóvá: Manfred Mann idén ősszel lesz nyolcvanhat éves. Nem is nagyon jött ki a billentyűi mögül, csak a Blinden by the Light acapellás részénél. Hogy is mondjam: az előre jövetele ugyancsak megfontolt tempóban esett meg, ahogyan a helyére menetele is. Hiába, no... De végig állt az egész koncerten. S nem volt olyan érzésem a játékát hallgatva mint a vélhetőn utolsó, budapesti Santana-koncerten, ahol bár a helyén volt minden, mégis, kicsit olyan volt, mintha egy vérprofi Santana Tribute Band együttest hallgatnék. (Mondjuk mint Pink Floydban a magyar Kepp Floyding): itt MMEB szólt. Tényleg nem tudtam eldönteni, hogy a billentyű nem vészes, de feltűnő dinamikahiánya a hangzás vagy MM kora miatt volt-e olyan, amilyen. 

Nem tudom megállni:, hogy el ne mondja: ahányszor az énekest néztem, mindannyiszor egy Charlie-ba oltott Gene Wildert láttam. Emiatt a rockénekest valahogy nem tudtam komolyan venni. Mármint Wilder miatt. A hangját meg dehogynem, mi az, hogy, nagyon is (hogy élő klasszikust idézzek), azt bizony naná, hogy igen! 

VISZONT, és egy fenemód hangsúlyos viszont, amikor egyes dalok zenekari szólórészei szóltak, na, az valami csoda lett/volt. 

Szerencsére több ilyen betét is volt a koncerten. Tudod, amikor lüktetésbe fog a muzsika, a basszus mint folyó, a hátára kap, a dob nyomja a folyamatosan ugyanazt, de persze a legmegfelelőbb helyeken színez, pereg, odacsap, a billentyű és a gitár egymástól veszi át a hangokat, ringat, felzaklat, felemel. Olyasfajta lüktetéseket képzelj el, mint a Doors Riders On the Storm-ja vagy az Santana Treat című csodája (vö.: LGT Az eső és én).

Sajnos felvételt nem csináltam egyik ilyen szólóról sem... Azért nem, mert ezeknél a részeknél belefeledkezett közönséggé váltam, tökéletesen megfeledkeztem a kiküldött tudósító mivoltomról. Ami azért ritka nálam. Bocsánat: a mór nem tette meg a kötelességét.

ÉS VÉGÜL A MINDÖSSZESEN

-- Az utolsó számoknál érkeztek meg igazán – mondta fotósom immár feleség mivoltában, amikor a MOM mélygarázsában (700 Ft/óra) beültünk Füsti nevű kis Yarisunkba. A kijelentését illetőn nem volt köztünk konszenzus. Szerintem nem így volt. Csak éppen ezek a nóták ismertebbek, slágeresebbek voltak, és feleségmivoltós fotósom a dallamosabb dolgokat kedveli. 

Helyén volt ez az egész koncert, ami a zenészeket és a muzsikát illeti. Nem sorolt be az Életem Koncertjei überszubjektív best of-omba, de ugyancsak élvezhető, tisztességes produktum volt. Annyira, hogy azóta is MMEB-lemezeket hallgatok. 

bakker.JPG 

AZ ELHANGZOTT MUZSIKÁK

  1. Captain Bobby Stout (The Jerry Hahn Brotherhood cover) 
  2. Don't Kill It Carol (Mike Heron cover) 
  3. Martha's Madman (The Jerry Hahn Brotherhood cover) 
  4. Father of Day, Father of Night (Bob Dylan cover)
  5. You Angel You (Bob Dylan cover)
  6. For You (Bruce Springsteen cover) 
  7. Blinded by the Light (Bruce Springsteen cover)
  8. Davy's on the Road Again (John Simon cover)

Ráadás: 

  1. Do-Wah-Diddy (The Exciters cover) 
  2. Quinn the Eskimo (The Mighty Quinn) (Bob Dylan cover)

 Ez a kép egyben link is ám!martassist_banner_zene_2.jpg

ÚJ VIDEOKLIP: Broken Springs: The Other Side (34 Countries - One Message: Peace)

Nemzetközi összefogás az új Broken Springs klipben, világsztárokkal

broken_springs_07.png

broken_springs_04.png

moha_zene_logo3.jpg

Új klippel jelentkezett a miskolci Broken Springs együttes. A klip nagyjából minden szempontból meglepő. Csak a muzsika minőségében nem, aki hallotta már a zenéjüket, eddig is tudta, az rossz nem lehet.

Viszont a klipben egy francia énekesnő, Madeline Besson alias Molly Moonshine énekel. Ez az egyik meglepetés. Aztán az, hogy feltűnik 34 ország random, különböző korú gyermeke.

De a legmeglepőbb, hogy egy ponton olyan világsztárok tapsolják a Broken Springs dalát, mint ROINE STOLT (The Flower Kings, Transatlantic), JIMMY KEAGEN (Spock's Beard, Pattern-Seeking Animals) vagy KYLAN AMOS (Arena). De vannak még többen, mások is! 

broken_springs_02.png

A zenekar vezetője átküldte az új klip linkjét és írt mellé egy levelet is. 

„A »The Other Side« című dal története azt meséli el, hogyan találkoztunk a francia énekesnővel, Molly Moonshine-nal és hogyan hozott minket össze a zene a földrajzi távolság ellenére.

A »The Other Side« azonban ennél többről is szól. A dal üzenete a határokon átívelő barátságról, az összetartozásról és a békéről szól egy megosztott világban.

A videóklip készítése során 34 országból gyűjtöttünk rövid videóüzeneteket, a szereplők integetéssel, üzenetekkel vagy a dal ritmusára tapsolva támogatják a béke üzenetét.

A videóban több ismert külföldi progrock zenész mellett a DVTK legendás focistája, Jose Luque és a Fazekas Kórus is szerepel.

A klip különlegessége, hogy profi zenészek és hétköznapi emberek együtt jelennek meg benne a világ különböző pontjairól – ezzel is hangsúlyozva a dal központi gondolatát: a béke és az emberi kapcsolatok fontosabbak, mint a határok.

Ha időd engedi, csatlakozz hozzánk a premieren. Minden aktivitást (komment, like) köszönettel veszünk.”

broken_springs_01.png

*

Megnéztem a klipet, meghallgattam a zenét. Lenyűgöződtem. Mindenféle szempontból. Elsőrangú a zene is, szép hangja van az énekesnőnek, a megjelenő zenészek pedig lélegzetállítóan meglepőek. Mert azért Roine Stolt, amint a Broken Springs muzsikáját tapsolja, na, lássuk be, nem semmi!

S persze a mondanivaló... Nem akarom semmiképpen sem aktuálpolitizálni a dolgokat, de ha csak kicsiben nézzük a dolgokat, pár hét és választás, és mi zajlik itt, kérem? Ám ha egy határral feljebb tekintek, a békének és s szeretetnek nagyságrendekkel nagyobb jelentősége lesz. Ha meg sokkal lejjebb nézek a térképen, sajnos ugyanez a helyzet. Sajnálom, hogy mennyire aktuális a Broken Springs dala! 

broken_springs_03.png

Igen nagyot lépett előre az együttes, több mint tiszteletre méltó a teljesítménye mindenféle szempontból! 

 Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!martassist_banner_zene_2.jpg

Ember inspirált VS. MI kreálta muzsika

Szabad-e élvezni, amit nem ember alkotott? Művészet-e, amiben nincsen érzés?

morha_androiddal_zene_2.png

Ezt a képet a Gemini, a többit a Grok tette elém a kérésemre

Tudatosan kerülök minden zenét, amit az MI csinál!

Szükségem van az emberi érzésekre, finomságokra,

az inspiráció esetlegességeire.

Egy zenei csoport tagjának hozzászólása
egy MI-muzsikás megosztásomhoz

moha_zene_logo3.jpg

Nem vagyok zenész. Nem értek a zenéhez. Egyetlen hangszeren sem játszom. Csak szeretem a muzsikát.

Van preferált zenei irányzatom, de nem csupán azt hallgatom. Azt nem mondom, hogy mindenevő vagyok, mert simán csípőből ignorálok egy csomó mindent. Alapvetően progresszív rockot hallgatok, de teljes erőbedobással küzdök magamban a sznobizmus és a műfaji beszűkülés ellen.

A gépzenével mindig vegyes volt a viszonyom. Volt szintetizátor-muzsika, amit kedveltem. A műfaj csúcsa mindenképpen Vangelis volt. Mindenféle szempontból. A muzsika összetettsége miatt is, az izgalmas dallamok és a mély érzések miatt is. De nyomában azonnal ott volt a Tangerine Dream, Jean-Michael Jarre és Kitaro,. A Kraftwerk nekem rövid idő után unalmassá válik, Klaus Schulz soha nem fogott meg igazán. A popzene gépiessége pedig mindig is taszított. De ezek egyértelműen ember alkotta muzsikák voltak, még ha szintetikus hangokból álltak is. 

Talán másfél éve volt, hogy szembejött velem a neten egy teszt: állapítsam meg, melyik MI kreálta muzsika, melyik az ember alkotta és melyik a vegyes, emberi és algoritmus készítette hallgatnivaló? Az elsőt akkor nem volt nehéz kiválasztani: első hallásra egyértelmű volt az egyszerű dallam, a hangszerelés primitívsége miatt. A második kettővel bajban voltam. Igazából nem tudtam dönteni, csak tippeltem. 

Ahogy telt-múlt az idő az MI ugrásszerű léptékben fejlődött. Egy-két évvel ezelőtt még röhögtünk a hatujjú embereken, amiket a képekre tett. Ma már egy pillanat alatt ott vagyok egy képen, nézd csak a fenti „fotót”, olyan helyzetben, ahogyan fizikai valómban soha sem voltam. 

Az MI zeneíró képessége is rohamléptekkel fejlődött. Fejlődik ma is. 

  ELSŐ TALÁLKOZÁSOK A KOMPONISTA MI-VEL  

Amikor írok, közben zenét hallgatok.

Mindig is így volt ez. Van, amikor az, amit leírtam, mindörökre összekapcsolódik a zenével, amit közben hallgattam.

Az egyik kisregényem legérzelmesebb jelenetének a megírása közben Ian Anderson egyik szólólemezét hallgattam. Az egyik instrumentális darabra írás közben is felfigyeltem, újra hallgattam, majd megint újra, aztán folyamatos lejátszásra állítottam. Fantasztikusan illett az általam írt jelenethez.

Az a vicc, hogy azt az instrumentális darabot soha többet nem találtam meg, pedig többször végigzongoráztam a komplett diszkográfiáját. 

Általában tudatosan választom meg a zenéket, amiket hallgatok. De úgy van beállítva a YouTube, hogy ha véget ér a zene, amit választottam, utána  automatikusan továbblép egy általa választott videóra. 

Így jött füllel szembe nyolc hónappal ezelőtt egy Mythwinder nevű előadó Tales of the Eternal Veil című lemeze. Csak szólt, én meg csak hallgattam, és megállapítottam, hogy igen kellemes muzsika, rápillantottam, és jé, még csak nem is találkoztam soha az előadó nevével. A borító ráadásul olyan kis Jethro Tull-os volt. (A zene nem.)  Oké, írtam és hallgattam tovább a Mythwinder-t. Amikor végetért, a basszusfutamok miatt újra meghallgattam a lemezt. S csak amikor másodszor is a lemez végére értem, akkor kezdtem keresni, milyen zenéi vannak még ennek a bandának. 

Valamiért simán átsiklottam az egyértelmű információ felett: „AI MUSIC - 70's Rock”. Megnéztem a csatornát, amelyik közzé tette a lemezt. Vibe Music TV-nek hívják. Na, a feltett videókat nézegetve esett le a tantusz, miről van szó. Akkor már tudatosabban belehallgattam a zenékbe. Az Amber Coil - Before Gods Left Earth című, hm, minek is nevezzem, darabot a borító miatt tettem be, aztán végig is hallgattam. Nem volt annyira jó mint a Mythwinder, de nem rossz. 

Akkor tudatosan kezdtem keresgélni MI-zenéket. Akkora döming nem volt mint manapság, de azért már jócskán akadt hallgatnivaló. 

Mondom, nyolc hónappal ezelőttről beszélek. Azóta még inkább fejlődött a technológia. Tegnap Vöri becenevű munkatárnőm szorította a fülemhez a telefonját. Valami karibis zene szólt benne: 
– Most figyelj, kurva jó! 
Szólórész jött a zenében, virtuóz kongával. Tényleg kurva jó volt. 
– Mi ez? – kérdeztem. 
– Valami MI-s szar. Imádom! 

Manapság már nem kell keresni az MI zenéket. Egész pontosan a YouTube nekem felbukkanó zenéi között az élő zenéket kell már keresgélnem. Van olyan is, amely alatt akár több órás videó is megy, nagyon szép, kidolgozott sci-fi környezetben. Csak írd be a YouTube keresőjébe, hogy sci-fi AI, és győzz válogatni. Addig is egy random darab, tessék! 

Mára több MI-s zenecsatornát követek. Kettőt kiemelek. A egyik a HasAIner csatornája. Itt mindegyik album a HasvAIner nevén fut, nem pedig mindegyik egy-egy kitalált előadóén. A másik csatornába a múlt héten futottam bele, Loung Club a neve, és jazz muzsikákat közöl. Nekem az Organ Mania összeállítás pattant a szemem elé. Kétszer hallgattam meg egymás után.  

  A KONFLIKTUS  

A héten megint kaptam egy algoritmus elém tárta zenét. Olyan jó hangja volt az énekesnek, és annyira a helyükön voltak a szólók, hogy kétszer egymás után visszaraktam. A metódus a szokásos volt. Annyi különbséggel, hogy most úgy döntöttem, ezt a bandát meg kell ismertetnem a Facebook-os progrock-os csoportommal is. 

Megnéztem, a csoportban még senki nem foglalkozott velük. 

Miután élesítettem a bejegyzésemet, gyanút fogtam. Ami beigazolódott: ismét MI-zenébe futottam bele. 

(Most ahogy írom ezt a bejegyzést, ismét betettem a kompozíciót: hát még mindig tetszik.) 

A progrock-os oldalon hozzámszólt az egyik tag. Mármint a Shadow Casters-videóhoz. Azt mondta, hogy ő maga részéről tudatosan ignorál mindent, amit az MI csinál, neki szüksége van az emberi érzésekre, finomságokra, az inspiráció esetlegességeire. 

Nem mondom, hogy nincsen igaza. Mert valóban mit tudhat az emberi létről egy gép? Maximum azt, amit elolvas, meghallgat, megnéz. Na, jó, nem hallgat, nem néz, csak az információkat gyűjtheti ki. Valahogy úgy, ahogyan Csányi Vilmos rengeteget tud a kutyákról, de ettől még nem lesz maga is kutya. Csak rengeteget tud róluk. Többet mint maguk a kutyák. De ez nem azonos a kutyalét valós tapasztalatával. 

Ugyanígy az MI által összerakott zenék sem fakadhatnak érzésekből, hanem , ahogyan később a hozzámszóló is megjegyezte: mintavételekből, amikből algoritmust csinál, abból meg új muzsikát rak össze. De ez a muzsika semmiképpen sem új, csak a már meglevő, emberek által alkotott zenék roppant kreatív újrahasznosítása. Attól mert másképpen legózom össze a kész elemekből a panelházat, a végén mégis csak panelház marad. Bár kétségtelenül másképpen néz ki. 

ember_vs_mi_zene_01.jpg

A Hozzámszóló azt mondta, van annyi emberi zene, hogy azt már az élete végéig tudja hallgatni. 

Nem vitatkozom vele. Azt sem mondom, hogy nincsen igaza. S még csak nem is a mundér becsületét védem ezzel a bejegyzéssel. Csupán elindult az agyam. 

  A  RÉGI  ÉS  AZ  ÚJ  

Nem vagyok technológia buzi. De nem is zárkózom el. Jobbára nem megyek a dolgok elé, de ha elérnek, nem állok félre. Pedig már majdnem hatvan éves vagyok. Vagyis boomer. 

A régi és új konfliktusa egyébként annak a Facebook-csoportnak is örök dilemmája, amelyikben a Shadow Casters-es videót megosztottam. Pontosabban nem is ezé a csoporté, hanem az ebből a csoportból kiszakadtaké. Ők amellett tették le a garast, hogy volt a hatvanas-hetvenes évek nagy progresszív rock-korszaka, olyan előadókkal mint a Pink FLoyd, a Yes, a Genesis, a Jethro Tull, a King Crimson, az Emerson, Lake and Palmer, és utánuk gyakorlatilag már semmi sem progresszív a rockban, minden csak ezeknek az új formájú ismételgetése. Amikor ezek az együttesek indultak, valóban új dolgokat, megoldásokat hoztak a rockzenébe. Mintegy nagykorúsították, megcáfolták, hogy a rock mindössze könnyű zene. De a progresszív rocknak legkésőbb a nyolcvanas évek végére tulajdonképpen vége lett. 

Bizonyos szempontból igazuk is van. Ha így nézem, a progrock mai szcénája gyakorlatilag már semmi forradalmi megoldást nem hoz a zenébe. Manapság, a TikTok idején már nincs is túl sok türelem az elmerülésre, a lassabb alkotásokra. 

Tegnap leültünk megnézni a „Zootropia 2”-őt. Az egy dolog, hogy néha nem tudtam követni a kapkodás miatt a cselekményt, és rettentően zavart a permanens hadarás is, de amikor eljutottunk oda, hogy valamilyen kis állat női hangját az érthetetlenségig idegesítőre torzították, kikapcsoltam, elővettem a laptopomat. 

– Nem érdekel, Morzsám? – kérdezte Szerelemetesfeleségtársam. 
– Érdekelni még csak-csak, de nem fogom fel a kapkodás miatt, hadarás miatt, mi miért történik. Itt pedig egyáltalán nem értem, mit mond ez az állatluvnya. 
SzFT egy laza mozdulattal kikapcsolta a tévét. 

Nem tudom, hogy a felgyorsult embereknek készülnek a felgyorsult alkotások, vagy az emberek gyorsulnak fel az alkotásokhoz? Azt tudom, hogy egy Bergman-fiimhez már nekem is nagy levegőt kellene vennem, és egyre többször kapom magam multifunkcionális tevékenykedésen: ebéd közben hírolvasás, vacsora közben filmnézés, filmnézés közben blogbejegyzés előkészítés, jobbára fotószerkesztéssel. 

De ezt egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne születnének minőségi muzsikák manapság is. Bizonyos panelek miatt, a kompozíciók hossza végett, a zenei összetettség okén ezeket mai napság is progresszív rocknak hívjuk. Mondjuk meglepődtem, hogy a régiek közül a Saga vagy a Rush is progrock, de ha ők azok, akkor a manapságos formációk tömkelege is simán az lehet. 

Mondjuk a progresszív kifejezést magam sem tartom teljesen indokoltnak. Lehet a  QUALITY ROCK  helyesebb lenne. Ezek a muzsikák szerintem már nem előre mutatnak, hanem meglévő csapások követői, kiemelkedő hangszeres tudást igénylő kompozíciók megkomponálására és elmuzsikálására. 

De teszek egy vallomást. A kedvenc zenei műfajom kétségtelenül a progresszív rock. De simán tudok lapozni a zenék között, ha nem tetszik valami. A Yes egyik legkiemelkedőbb minőségű kompozícióját, a Fragile-t még egyszer sem voltam képes az elejétől a végéig meghallgatni. Ugyanígy a progrock kiemelkedő mai sztárjának a Tool-nak egy albumát sem. A Fragile idegesít. A Tool untat. 

Na, most jól lejárattam magamat...

Ezek után el sem mondom, hogy ki mindenkit tudok kikapcsolni, és milyen együttesek koncertjére nem mentünk el még ingyen sem, mikre nem fogunk. 

Tudod, miért nem? Mert olyan hangyafasznyi különbségek vannak hallgatói füllel ezekben a zenékben, hogy azok miatt sokszor azt érzem, hogy ugyanazt hallgattam, minimális eltérésekkel. 

Mondom, vannak már paneljei a progrocknak is, és a panelek lényege, hogy csak bizonyos eretek között variálhatók. 

Kérdésre, mire mennek itt a zenealkotók az inspirációval, az ihlettel? Mert a hangzás, a profi keverés még nem inspiráció. Tulajdonképpen még a kiemelkedő hangszeres  tudás sem az. 

Viszont akkor kérdés, hogy mi a különbség az emberzenészek által összerakott panelmuzsikák és az MI paneljei között? (Vigyázz, ezzel eszembe sincsen azt mondani, hogy minden muzsika kizárólag panelekből áll!)

ember_vs_mi_zene_02.jpg

  MI V AN  HA  TETSZIK,  AMIT  AZ  MI  CSINÁL?  

 Mi lenne? Semmi. Hát hallgassam! De a kérdés bennem másképpen merült fel. 

Alapvetően én is emberpárti vagyok. A művészetben is. Nem jól megfontolt, megtámogatott, aláérvelt okokból, hanem csak úgy ösztönösen. 

Ennek ellenére beszélgetek az MI-vel, néha röhögök, olyan hülyeségeket mond, néha meg azért, mert olyan jó a megfogalmazása. Ha rágondolok, beszélek róla, csípőből ő-nek nevezem és nem az-nak. Pedig sokkal inkább az mint ő. Azt hiszem, amint valóban ő-vé válik, megette a fene az egészet, nekünk akkor annyi lesz. 

Attól tartok, hogy az a fogyasztói magatartás, ami a zenében átalakulva kialakult bennem, előbb -utóbb egyéb művészeti ágakra is igaz lesz. A konzervatívban élő liberális azt mondja, nem az a lényeges, ki mondja, hanem az, hogy mit mond. Meg az, hogyan mondja. 

Ember vagyok, így hát semmi, ami emberi, nem idegen tőlem.

Terentius

De emberi-e, amit az MI alkotott. Aki, ugye, nem ember, hanem gép. Az illetékeshez fordultam. Szerintem tanulságos a szóváltásunk. 

Tulajdonképpen veszettül hatásos végszó a ChatGPT utolsó mondata. Mégis, talán egóból, de kiegészítem. A megosztott Shadow Casters muzsika alá ezt írtam beszélgetőpartnerem MI-s elutasítására. 

...igazat is adnék neked az érzéseim szerint, csakhogy az érzékeim rendre becsapnak: ha nem tudom, hogy MI-kreációt hallgatok, egyre ritkább esetben ismerem fel, hogy az. 

A kérdés az, egyfajta „MI-rasszizmusból” kutya kötelességem-e elutasítani akkor is, ha egyébként titokban élvezem, amit hallok?

Beszélgetőpartnerem erre azt felelte, amit részben a ChazGPT is mondott: a zene művészet, és abban benne van az egész ember. Akkor is, ha mára gyakorlatilag már mindent megírtak az elődök. De ő akkor is elutasítja az MI kreációit.  Nem forszíroztam tovább a kérdést. 

Csak írtam egy blogbejegyzést. 

ember_vs_mi_zene_05.jpg

 

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!martassist_banner_zene_2.jpg

Ákos – Aréna, 2025. 12. 13.

Albumcímek rockkemény örömkoncertje

_head5.jpg

Koncertfotó és videó: MartAssist moha_zene_logo2.jpgartboard_9_b.jpg

 

Elképesztő meglepetés volt, hogy eljutottunk Ákos 2025-ös Aréna-koncertjére. A szokásos út most nem működött. A koncert előtt két nappal Szerelmetesfeleségtársam egy üzleti-baráti vacsoráról hazafelé bekapcsolta a rádiót. Éppen egy Ákos-interjút hallgathatott. SzFT nem nagyon hallgat Ákost. Számára, ahogy fogalmazta, nagyon popos, túl nyálas. De az interjúról az eszébe jutott, hogy én viszont kedvelem, s hogy szerettem volna elmenni a koncertre. 

Amikor hazaért egyből kérdezte is, hogy na, akkor megyünk-e? Mondtam, hogy sajnos nem, nem jött össze. Térült-fordult, elég késő volt már, pakolt, vetkőzött, zuhanyozott, majd ahogy nem szokta, hozta az ágyba a laptopját. 
– Van egy ötletem – mondta, és írni kezdett. Amikor befejezte, odanyújtotta a habkönnyű kis masináját. – Jó lesz így?
Elolvastam, amivel az imént ügyködött. Aztán elképedve, elkerekedett szemmel néztem rá. 
– Ki a címzett? 
Megmondta.

A megfelelő ember volt kényes feladatra. Ha valaki, akkor ő... 

Nem telt el öt perc, érkezett a rövid válasz: ekkor és ekkor legyünk szombat este itt és itt. Akkor és akkor ott voltunk (bár kicsit késve indultunk, alig leltünk parkolót, volt egy pont, amikor feladtam, mégse megyünk Ákos-koncertre), a Megfelelő Ember érkezett, bemutatkoztunk, és perceken belül bent voltunk a koncerthelyszínen, a fotós árokban. Illetve én csak mellette. Három számot adtak a fotósoknak, aztán mehettünk a küzdőtérre. De fotózni szigorúan szabad volt onnan is. 

– Itt vagyunk az Ákos-koncerten, Morzsám! Örülsz? 
Hát hogy a viharba ne örültem volna? Csak még nem fogtam fel, hogy milyen kis ötletes és pozitívan gátlástalan tud lenni az én életem nekem rendelt párja. Ott voltunk Ákos 2025-ös nagykoncertjén. 

press.jpg

Nézd meg a baloldali képen Ákos arcát. Zseniális!

Egyszer voltam Ákos koncerten életemben. Jó pár évvel ezelőtt a Fezenen. Az fesztivál-koncert volt, nem önálló nagykoncert. Akkor ezt írtam Ákosról, s ezek a dolgok tegnap is az eszemben jártak. 

Ákos, elsősorban az ominózus, irgalmatlanul félreértett, magyarázott „női princípium” interjúja óta méltatlanul lett megosztó személyiséggé. Azt azonban lehetetlen elvitatni, bár politikai okokból sokaknak mégis sikerül, hogy Ákos minden szempontból hihetetlenül profi produkciókkal lép a közönsége elé. Mikor milyennel. Volt már rockos, volt már andante, volt már unplugged, volt már szintipop. S az a meglepő, hogy minden verzióban képes önmaga maradni. Még akkor is, amikor éppen nem tetszik.

Már a nagyközönség által elzárt területre belépve egyértelmű volt, hogy ez a nagykoncert nem lesz annyira nagy mint azokon a koncertvideókon, amiket láttam tőle. Olyan kis alacsony volt a színpad, és nem volt kifutója. Emiatt csöppet csalódott voltam. A tavalyi Metropolis-koncert videójából indultam ki. 

De ezerszer leírtam már: bár érdekel, és értékelem, de nem vagyok látványcentrikus: a zene érdekel, akkor is, ha csak pár negyvenes izzó világít a zenészek felett. Volt ilyen, a Mandrake Moon számtalanszor hangoztatott, Garay téri pincekoncertje, írtam róla és életem egyik legjobb koncertje volt. 

Nos, a látványban nem kellett csalódni, ezt a fotók is tanúsítják majd. Látványos fények, kivetítések, videók, animációk, MI kreálmányok, mi szemnek, fülnek ingere. Vagyis a tulajdonképpen mellékes tényező a helyén volt. Vagyis ebből a szempontból sokkal több volt a tegnapi koncert mint amit első blikkre vártam. Ebből a szempontból is. 

*

Egyáltalán nem vagyok Ákos-fan. Azzal együtt nem, hogy van a telefonomon, a kedvencek mappájában egy Ákos-almappa. Mert válogatva viszont nagyon szeretem a muzsikáját. Bőven tud olyat produkálni, ami a szívemhez szól. 

Emiatt van az, hogy érdekel is meg nem Ákos eszmei hovatartozása. Jobbára semmilyen előadó esetében sem foglalkozom azzal, melyik, milyen oldalon áll. Az egy más kérdés, hogy mert van nekem is olyan, a szövegek mondanivalója, értéke egyáltalán nem hagy hidegen. Tehát az adott előadó által értéknek tartott dolgok nyilvánvalóan nem hagynak hidegen. Így Ákos vállalt kereszténysége már a Bonanza idején is egyetértő bólogatásra késztetett (Pálfalvi Laci, egyre elismertebb fotós barátom hívta fel rá akkoriban a figyelmemet, így Ákost részben neki is köszönhetem), és bevallom, értetlenül nézem a mizériát, ami körülötte van. A tegnapi koncert előtt két ember is volt, aki a fentebb említett, a reakciókból ítélve meg nem értett, félremagyarázott pricípium-balhéra hivatkozott, miért nem szereti Ákost... 

Pár perce, hazafelé jövet megkérdeztem a ChatGPT nevű MI-Havert, szerinte miről szól Ákos egyik legnagyobb vihart kiváltó dala A bosszú népe.(A mostani koncerten nem hangzott el.) Borítékoltam a válaszát. Hát súlyosan tévedtem, dobhatom a fenébe kifelé a borítékot. 

Legszívesebben idézném az egész beszélgetést, de nagyon hosszú lenne ide. Ezért csak a lényeget másolom ide.

Az MI kiemelkedően okos szövegnek tartja a dalt. Azért, mert Ákos nem nevezi meg konkrétan a bosszú népét. Azért nem, mert nem valaki ellen szól a dal, hanem egy erkölcsi hozzáállás ellen. 

A címben szereplő „nép” nem nemzetet, etnikumot vagy politikai oldalt jelent, hanem egy lelkiállapotot, egy tömeglélektani működést. Azokat az embereket jelöli, akik sérelmekből élnek, ellenségképekben gondolkodnak, erkölcsi felsőbbrendűséget hirdetnek, és megtorlást akarnak.

A „bosszú népe” a saját hibáit elnézi, másokét felnagyítja, mindent igazol, ha „jó ügyre” hivatkozhat. Ákos itt azt mondja nem az igazság számít, hanem az, hogy ki van soron a megkövezésben.

Ez a mechanizmus nagyon ismerős közösségi médiában, politikai vitákban, kulturális kirekesztésekben.

A dal egyik kulcsgondolata (parafrázisban): aki gyűlölettel reagál erre a dalra, pont azzá válik, akiről a dal szól. Ez zseniális önreflexió: nem kívülről mutogat, hanem csapdát állít a hallgatónak. Ha valaki azonnal támad, megbélyegez, el akar hallgattatni, akkor maga igazolja a dal állítását.

A morális üzenet – nagyon „ákosos” módon a következő. A dal nem kínál könnyű megoldást. Nincs „happy end”. Az üzenet inkább figyelmeztetés: a bosszú nem igazságszolgáltatás, a gyűlölet nem erkölcsi fölény, a tömeg nem lelkiismeret.  Felelősség nélkül nincs hatalom, és érzelem nélkül nincs igazság – de indulatból soha nem lesz erkölcs.

A balhékra Ákos is reagált tegnap: említett valami cikket, ahol megjósolták neki, hogy a közönség létszáma nem haladja majd meg a koncert fényszóróinak a számát. 
– Hát ahogyan innen látszik, ez a jóslat nem nagyon vált be! – állapította meg rezignáltan Ákos a színpadról. 

Öt nappal a koncert után talált SzFT
egy több mint remek posztot a Facebook-on.
Ákosról szól. Meg arról, amit fentebb írtam. Csak jobban összefoglalva. 

De mondom, végső soron mindez majdnem tökéletesen mellékes a tegnapi koncerttel kapcsolatban. Mert a muzsika és a mondanivaló a lényeg. Tény, Ákos határozott véleményt formál a bennünket körülvevő világról. De amit kritizál, azt kritizálja a vele nem egy eszmei oldalon álló muzsikus is. 

Még Istenről sem csak ő énekel az úgynevezett könnyűzene képviselői közül. Elég ha mindössze az East csodálatos dalát, az Elrejtettél a szívedben-t említem? 

*

Vallomás következik. Miközben azt mondom, Ákos nem a legkedvencebb előadóm, van két dolog. Az egyik általános, a másik személyes. Az általános: bár nem a kedvenc előadóm, rendkívül hiteles embernek tartom. Ráadásul intelligensnek is. Arról nem beszélve, hogy bár nem a kedvenc előadóm: művésznek. 

A személyes: a Felemel című dalt a leg-leg szívemcsücskei között van. Csak egyedül merem hallgatni. Örültem, hogy tegnap nem szólalt meg a koncerten. Amennyiszer hallom, annyiszor sírok. De komolyan. Egy férfi pedig nem sír. Csak egyedül. Az előbb is meghallgattam a dalt (egyedül vagyok itthon, vasárnap délelőtt van,  SzfT úszni ment), és majdnem zokogtam. Aztán maradtam az aktívan potyogó könnyeknél. Szerinted?  Ó, mit tettél, Ákos? Ó, Apu! Hjaj! 

Most gondold el, mi lett volna, ha a koncerten is megszólal ez a dal! Egek! 

Szóval így vagyok Ákossal! Csoda-e, hogy botor, értelmen túli módon valahogy, ismeretlenül, elképesztő, a barátomnak tekintem a pasit? (Na, ezt még soha nem mondtam ki, akkora marhaság...) A végén, amikor megölelte a zenekarának az összes tagját a színpadon, majdnem útnak indultam, hogy én meg őt öleljem meg. De persze maradtam a küzdőtér üresedő placcán, SzFT mellett.

Egyébként, úgysem hiszed el, nem vagyok különösebben szentimentális. 

*

Apropó, a közönség létszáma. Nagyjából semmit sem mond a zene minőségéről. Sem az, ha óriási helyek telnek meg egy előadóra, sem az, ha csak lézeng a közönség. Októberben az érdeklődés hiánya miatt elmaradt a harmadik Moonhead Porg Fest, ahol olyan előadók léptek volna fel mint a Fermata, a Blank Manuscript, a Yesterdays, a Level 6, és az Android. Mondom, érdeklődés hiánya miatt maradt el. Majdnem sírva fakadtam. 

Szóval létszám. Az ülőhelyek, ahogy körbenéztem, alig-alig voltak foghíjasak. A dühöngő színpad előtti részén jócskán voltunk, de egyáltalán nem volt tolongás. Senki sem verte ki a kezemből a sörömet. Már csak azért sem, mert a közönség életkora meglehetősen homogén volt: egyáltalán nem lógtunk ki a sorból. 

*

Ákos felhívta a figyelmünket, hogy van koncepciója a koncertnek. '93 óta ha jól számoltam, tizenöt stúdióalbuma jelent meg. A tévedés jogát fenntartom, a matek mindig gyengém volt. Durván harminc éve tart a szólókarrierje. 
– Észrevettétek a koncepciót? Igen? A lemezek címadó dalait gyűjtöttük csokorba. Észrevettétek? Jól van! No, akkor melyik maradt ki? – nevetett. 

A film agyban visszapörget, és csakugyan, Ákos igazat szólt. Kis rátartással. Mert azért volt ami nem illeszkedett ebbe a sorba, nem címadó dal is szólt. Vélem, a kutya se bánta. 

*

No, akkor a lényeg, amit eddig csak érintgettem. Milyen is volt a koncert, amire nagyon szerettem volna elmenni, és SzFT el is intézte, hogy menjünk?

A helyzet az, hogy sokkal-sokkal jobb mint amit vártam. 

Mondom, alapvetően a showra voltam kíváncsi. A látványos nagykoncertre. De ennél sokkal többet, többet kaptam. Gondolnád? 

Ennek simán oka volt az is, hogy az összes dalt rockban szólt. Nagyon rockban.
– Nem gondoltam volna, hogy rockkoncertre jövünk. Nagyon jó így! – kiabálta SzFT a fülembe az előadás közepe felé. És csakugyan!
Később, itthon még hozzátette:
– Ha így szólnának a lemezei is, sokkal többet hallgatnám. 
Mondom, most nem hallgatja. A koncerten elhangzott számok nagy részét nem is ismerte. 

De ez csak az egyik ok. 

A másik az ami már a mindenek kellős közepén megfogalmazódott bennem: idén ez volt a második koncert, amit nézve, hallgatva, élvezve észre sem vettem, hogy múlik az idő. (Az előző a Keep Floydingé volt) Amikor Ákos váratlanul elköszönt, (jó, tudnivaló volt, hogy mindjárt visszajönnek, lesz ráadás), fura volt, hogy elköszönt, hogy máris vége a koncertnek. 
– Hány óra? – kérdeztem gyönyörű fotósomtól.
Mutatta az óráját: tíz óra volt. Vagyis nem azért volt máris, mert röviden játszottak. 
– Később kezdtek!
– Negyed órával. De máris tíz óra van? 
– Most mondd! 

Később megbeszéltük: minden koncerten előfordul, hogy úgy érzem, most kikapcsoltam, itt akár vége is lehetne. Nagyon ritka, hogy nincs ilyen. Olyan is van, hogy visszakapcsolok ugyan, de előtte logikusan, ki kell kapcsolnom. Mondom, idén a Keep Floyding Várkert Bazáros koncertje volt az egyetlen, ahol nem kapcsoltam ki. 
– Én igen – mondta SZFT – elfáradtam közben, valahol. De ma egyáltalán nem. Végig élveztem mindent! 

Mondta ő, aki egyébként vállat ránt Ákosra, a zenészre, énekesre, előadóra, és nem is hallgatja őt a mindennapokban. (A Fezenen végig sem nézte a koncertjét. Nem elvi fenntartásból, hanem érdektelenségből.) Ugyan az egyik szám alatt elment sörért, de szinte azonnal vissza is jött és mindvégig maradt, hogy utána meg a fentieket mondja. 

Mi az elismerés, ha nem ez? Mondom (mondtam?), csuda jó volt ez a koncert. 

No, csak kimondom, bár voltaképpen értelmetlen, ellentmondásos dolog: a fő ok, amiért hatalmas élményt adott a koncert az, hogy mindvégig olyan érzésem volt, ezt dicséretnek gondolom: végső soron egy rendkívül hangulatos klubkoncert volt a fővárosunk egyik legnagyobb előadótermében, rengeteg jól ki- és átgondolt fénnyel, vetítéssel, miegymással 

Kifejtsem ennek a lényegét? Nem fejtem ki. Mert egetverő marhaság, hogy szezont a fazonnal, a meghittség és a közvetlenség összemosása egy ekkora hodállyal... És mégis. A klubkoncertek jellemzője a közvetlenség, az előadó és a közönség együtt lélegzése, s hogy az, aki a színpadon van nem a sztár, hanem egy arc közülünk. Vagyis Ákos valahogy elérte, hogy miközben az ország egyik legismertebb előadója, mégse a sztárt lássam benne, hanem az embert. 

(Jé, ez öntudatlanul is összecseng a róla szóló, mostanság bemutatott portréfilm Ákostól származó címével: Ember maradj)

Szóval ez a három dolog tette feledhetetlenné számunkra ezt a a koncertet: a rockdalokat úgy adta elő a közülünk való, ám zseniális pasi a színpadon, hogy észre sem vettük a zenéje élvezete miatt az idő múlását. 

*

Aham, még valami az eszembe jutott. Ákos nem kiemelkedő gitáros. Nem is gyémánttorkú énekes. Viszont remek előadó, átütő egyéniséggel. És kiváló dalszerző, még kiválóbb szövegíró. Így talán már összeállt a kép. 

*

Mit írhatnék még? Ja, például, hogy mi szólt tegnap a koncerten. 

S persze az sem mellékes, kik voltak Ákossal a színpadon. Ők: 

MADARÁSZ GÁBOR
gitár

LEPÉS GÁBOR
billentyűs hangszerek

BÁNFALVI SÁNDOR
dob

KÁLLÓ PÉTER
basszusgitár

*

Ma szombat van. SzFT még ma is bőven lelkendezett a koncertről. Nem múlt a hatása. Bennem sem. Egész nap Ákost hallgattam, -tok. Harmadnapra meg a munkahelyemen lelkendeztem. Pedig nem vagyok egy lelkendezős alkat. 

*

Tudom már, mi maradt még ki! 

KÖSZÖNJÜK AZ ÉLMÉNYT, ÁKOS!

 

Ez a kép egyben link is ám, s ha rákattintasz, ott van színesben az én gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam is!martassist_banner_zene_2.jpg

Keep Floyding – Comfortably Strung, Várkert Bazár, Budapest, 2025. 11. 28.

Teltházas, jubileumzáró repülés. Van még feljebb, Keep Floyding?

img_20251128_184739.jpg

Koncertfotó és videó: MartAssist                                                A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu

artboard_9_b.jpg

koncert_hu.jpg

 

moha_zene_logo2.jpg

„A Pink Floyd-örökség ápolását 1999 óta küldetésének tekintő Keep Floyding idén egy különleges produkcióval tér vissza a Várkert Bazárba. A tavalyi teltházas koncert után 2025. november 28-án Comfortably Strung címmel adnak nagyszabású estét, ahol most először minden dalhoz vonós kíséret társul.

A koncert különlegessége, hogy a tavalyinál is nagyobb vonós szekció lép színpadra Gazda Bence irányításával. A klasszikus hangszerek új színt adnak a Pink Floyd univerzumának: olykor finom árnyalatként, máskor főszereplőként formálják át az ismert dalokat.

A Keep Floyding az évek során bebizonyította, hogy jóval több, mint egy tribute zenekar. Bár képesek albumhűen megszólaltatni a Floyd-klasszikusokat, az élő előadás varázsát saját gondolatiságukkal is gazdagítják – amit a közönség mindig lelkesedéssel fogadott.

A Comfortably Strung nem csupán koncert, hanem különleges zenei utazás: a Pink Floyd hagyományai, a klasszikus zene gazdagsága és a Keep Floyding több mint két évtizedes elhivatottsága találkozik ezen az estén, a Várkert Bazár egyedülálló környezetében.”

*

Így festett a zenekar koncertre hívó Facebook-eseményének a szövege. Hát hogy a viharba nem kelt volna bennem érdeklődés? 

kf_logo2.pngA fotósom és én régen voltunk Keep Floyding-koncerten. Két és fél éve volt az eddig utolsó, a The Dark Side of the Moon megjelenésének ötvenedik évfodulójára tartott előadás. Nem döntés kérdése volt, hogy elmaradtunk, pusztán így alakult. Az is benne volt, hogy kicsit elteltünk a Pink Floyddal akkoriban. Akkoriban, egy éven belül volt Budapesten a Nick Mason's Saucerful Of Secrets koncertje, egy évvel később Roger Waters is fellépett az MVM Dome-ban.

Ráadásul mostanában nem is járunk olyan sűrűn koncertekre. Öregszünk vagy mi, nehezebben mozdulunk ki, zárkózottabbak lettünk, vagy mi... 

Ám amikor Tóth András, a Keep Floyding egyik gitárosa (akivel pár éve volt egy nagyon jó beszélgetésem a Selyemgombolyító oldalában levő sörözőben) megkeresett, hogy nem lenne-e kedvünk újra megnézni őket, azonnal megköszöntem a meghívást és persze, hogy azonnal, köszönettel igent is mondtam. 

pano_20251128_201943.jpg

Tribute, feldolgozás, eredeti elmuzsikálása, meg a nagyzenekar

Akkor most azonnal ellent is mondok magamnak. Igazából nem kedvelem sem

  • a rockzenék klasszikus átiratait, színezését,
  • nem kedvelem az unplagged koncerteket sem
  • nem látom túl sok értelmet egyes dalok, lemezek átiratainak sem
  • ha meg ugyanúgy játszák el, ahogy eredetileg szólt, annak pláne nem.

A Dream Theater Dark Side előadását egyszer ha meghallgattam... Az Easy Star All-Stars és a The Flaming Lips feldolgozásait egyszer sem, csak értetlenül „átlapoztam” őket, s tűnődtem, vajon mire valók, hogyan kellene hallgatnom őket, ha egyszer hallgatni kellemetlen: mindkét feldolgozásból az eredeti kompozíció lényege hiányzott számomra. 

Mondjuk tény, a HBB Hé, Joe-ját jobbnak tartom mint az eredetit vagy bármelyik másik hozzányúlást. 

Amikor az Omega klasszikus-betétes koncertjeinek egyikén voltunk, konkrétan Veszprémben, a nagyzenekari betétek alatt kimondottan unatkoztam, nekem semmit hozzá nem tettek az Omega dalokhoz. 

Mondjuk az is igaz, hogy David Gilmour előadta úgy a High Hopes-t, hogy nagyzenekar muzsikált mögötte, és volt olyan jó mégis mint az eredeti Pink Floyd felvétel. 

Na, szóval ezek miatt akár előre lehetett volna fenntartásom a Keep Floyding vonós-előadásos ötletével kapcsolatban. De nem volt. Talán azért nem, mert már hallottam annyit az együttest, hogy az eddigi tapasztalatok simán elmosták a fenntartásaimat.

A Keep Floyding tanított meg a tribute-előadások értékelésére is. A tribute-ot őelőttük mindössze a szegény ember alternatív lehetőségének tartottam. Ha nincsen mód az eredeti élvezetére, hát itt van a pótlék. A ló nincs tipikus szamarának tartottam ezeket a zenekarokat. A félamatőr lelkesedés megnyilvánulásának és a rajongó elvakultságának. Meg a komponálási készség hiányának. 

Arra nem gondoltam, hogy aki Pink Floyd-ot játszik profi szinten, az mennyire nevezhető félamatőrnek...

A Keep Floyding megtanított arra, hogy ebben a kérdésben nagyjából semmiben sincsen igazam.

Nem az elvakult rajongás, hanem a művek iránti tiszteletből játssza egy csomó ember a színpadon másik négy ember muzsikáját. (Oké, persze, a színpadon ők sem négyen játszották.) Arról van szó, hogy talán van a mittomén, B-moll zongoraversenynek egy adott előadása, amit kedvelek, de azért bármikor, bárkitől meghallgatom a kompozíciót. Mert nem azt szeretem, aki szerezte, sem nem azt, aki előadja (jó, akár komolyzenében is de, szerethetem a szerzőt is, meg az előadót is), hanem magát a művet.

Így is lehet tribute-zenekart hallgatni. Erre tanított meg a Keep Floyding. 

Várkert Bazár, a környezet

Marhaság, mert egész nap autózom, de amikor új helyre megyek, mindig van bennem valami kis feszültség, hogy vajon mennyire leszek képes felismerni a „helyi szokásokat”. Jelentem, képes voltam. A Várkert Bazárban van mélygarázs is, ami emeletes, zegzugos, kazamata-szerű. de jól kitáblázott, s ha az ember figyel az útjelekre és a feliratokra, nem lehet baj. Ha a jegyet érvényesíti a koncert helyszínén, a váltástól számított három óra ingyenes, aztán minden megkezdett óra ezer forint. A parkolóból gyalog kijönni történelmi séta: ahogy az utcaszinten kilépünk a mélygarázs vasajtaján, nem egyből az utcán találjuk magunkat, hanem, hogyan is mondjam: a vár jól kivilágított kazamata folyosóján. Hangulatos, titokzatos. 

A koncert helyszíne fedett, büfés (átlagos árakkal, ezeröt egy korsó sör, választék nincsen, ezer egy kávé, ugyanannyi a perec), ruhatáras, mosdós. Nem jöttünk rá, a garázsból közvetlenül megközelíthető-e, mi az utcáról mentünk át egyik helyről a másikra.

Az utcafronthoz környezethez illő képével szemben a belső puritánul eklektikus. Magas betonfalak, gótikusan gigantikus, szikár ajtók, a büfé felett lámpatenger. Az előadóterem nagysága hozzávetőlegesen a Kongresszusi Központ, a MOM és a Dürer közé esik. Az akusztikája kiváló, tényleg remekül szólt minden. Érdekessége, hogy a terem oldalfalait pici izzótengerrel fedték, ami feliratozásra is kiváló, de később kiderült, hogy simán felhasználható mobilis látványelemnek is. 

Nem tudom, helyi sajátosság-e vagy a Keep Floyding tréfája volt, de miután úgy negyedórával a kezdet előtt beültünk a helyünkre, a velünk szemben felfüggesztett reflektorsor forgó lámpái közül valamelyik permanensen felénk, a szemünkbe világított. Duplán vártuk tehát a koncert kezdetét.

Kritizáljak még? Két dologba tudok még belekötni. Az egyik tényleg apróság: a hely befogadóképességéhez képest a büfé mellett nagyon kevés az asztal. A másik kényelmetlenebb: a mosdókhoz a ruhatáron keresztül lehet eljutni: ez téli időszakban, amikor nyilván mindenki leadja a kabátját, rettentő tumultusos közelharcot eredményez. Arról nem beszélve, hogy a büfé is ezen az épületrészen van. Vagyis még az opció, hogy amíg nem oszlik a tömeg, az ember nyugisan félreül elszürcsölni egy kávét vagy lehajt egy műanyagkorsó sört. 

De tényleg ennyi a kritika. Ja, a mosdó tiszta és kulturált. Mondjuk az meglepő volt és nyilván semmi köze a helyi struktúrákhoz, hogy a férfiszekcióban hosszú sor állt a koncert után (belógott a kabátért sorbanállók közé), a női mosdónál alig páran álltak. Nem voltam képes megoldani a rejtélyt. :-D 

Pacsa a lecsóba

A vonósokkal kezdődött minden. Ők jöttek be elsőnek, s csak némi intrójuk után a tényleges Keep Floyding. Már az intro nyilvánvalóvá tette a Shine On Your Crazy Diamond-ot. Illetve azt a tényt, amit fentebb próbáltam elmondani: a Pink Floyd tribute nem a rajongásról, hanem a kompozíciók összetettségéről szól. 

Erről egy szót sem szóltam Szerelmetesfeleségtársamnak, aki ezúttal a MartAssist fotósi minőségében fogta a kezemet mellettem ülve. A koncert egy későbbi pontján, az Astronomy Domine csak vájtfült simogató dallamai, ritmusai közben SzFT elismerően mosolyogva mondta: 
– Azért szeretem ezt a darabot, mert olyan meglepő fordulatok vannak benne! 
Később, hazafelé, a kocsiban tovább magyarázta: 
– Azért darab és nem szám, mert nagyon megkomponált az első hangtól az utolsóig. Bachnak, Vivaldinak és Mozartnak sem számai vannak, hanem darabjai. 
Stimmt? 

Szóval ha már Bach és a többiek, meg pacsa a lecsóba, akkor a vonósok. Az első szám darab után eltűntek a zenében. Próbáltam kihallani őket, de miközben minden más hang tisztán hallatszott, ők nem. Persze simán lehet, hogy a magas hangokra nem érzékeny fülem tréfált meg. Amikor nem hallottam ki őket, szkeptikusan megnyugodtam, hogy oké, akkor nem fogják tönkre tenni az összhatást. Hát nem is tették tönkre! De egyáltalán nem azért, mert nem hallatszottak.  Egészen másról volt szó. 

Az történt ugyanis, hogy amikor aztán mégis előtérbe léptek, akkor úgy voltak ott, hogy szerves részét képeztek a muzsika összhatásának. Olyan szervesen illeszkedő természetességgel, mint... mint... mint amikor SzFT (tudod, MartAssist, fotós) belépett az életembe, és mintha kitöltődött volna az a hely, amiben mindenki más csak lötyögött vagy szorongott, s ahová ő meg pont beleillett, és így lett teljes az egész. 

Magam is meglepődtem, mennyire simán elfogadtam a Pink Floyd muzsikájában a vonós-hegyeket, s mennyire úgy gondoltam, hogy oké, ez ide nagyon kell. Hangsúlyozom: azért, mert nem vált ketté a rockzene és a klasszikusan megszólaló muzsika, hanem szerves egészként funkcionált. Egyik sem adta meg magát a másiknak, hanem a kettő egyetlen, új minőséget hozott létre. 

Fontos részletkérdés: mosolyok

Tegnap úgy tűnt, a Keep Floyding tagjai jókedvűek. Az átlagosnál többet beszéltek, és ki-kiszóltak az előadásból. Még beszélgettek is a színpadon. Skandallum! :-D 

Jót tett az összhatásnak. A muzsikusok előbújtak a köldöknézésből. Ami soha nem zavart. De így valahogy jobb volt/lett a hangulat. 

Mindent a szemnek

Erről majdnem elfelejtettem írni. Ezt a bekezdést utólag írtam ide. A helyzet az, hogy a látvány úgy volt profi, ahogy volt. MIndenféle szempontból. A fények, a vetítések, minden. A Keep Foyding ebből a szempontból vérprofi. Majdnem azt írtam, mint a nagyok. De nem „mint”, hanem simán, csont és csuklás nélkül a nagyok között van. 

Azt viszont elmondom, hogy azért felejtettem el erről írni, mert bár egyáltalán nem mellékes az összhatást tekintve, végső soron azonban, tulajdonképpen és végső soron, mégis tökéletesen másodlagos. A következő alcím alatti sorok megmagyarázzák ezt a most értelmetlennek tűnő ellentmondást. 

Pacsa a lecsóba 2., avagy a katarzisról

Minden koncerten van olyan pillanat, amikor tulajdonképpen már mennék is hazafelé. Vagy azért, mert szellemileg, fizikailag elfáradok, vagy azért, mert valami olyan szám/darab szól, amit nem szeretek/unok. A Pink Floydnak is bőven van ilyenje, különösen, hogy sok tribute-koncerten jártunk már. Meg a rádió, ugye, vidontnídnoegyukésön, meg monííí. Meg a magamnak hallgatás. Voltaképpen a Pink Floyd best-best of mind ilyen darab. Ugyan mi meglepetést adhat még a Money, a Comfortably Numb vagy az Another Brick in the Wall (a sor simán folytatható)? 

Money-t nagyon simán tudom már unni. A szaxi-szólónál mindig feléledek kicsit, de különben az egész szám darab a kikapcsolás ideje már számomra. Mert annyiszor hallottam már, hogy semmi se figyelmeztet arra, hogy figyelnem kellene benne bármire. 

Nos, ezzel az egésszel azt akarom mondani, hogy tegnap figyeltem a Money-ra is. Felkiáltó jel kellene az utóbbi mondat végére. Így: tegnap figyeltem a Money-ra is! Meg mindenre is. Nem volt olyan darab, amire nem. 

Nem tudom, valóban más volt-e bármi is a színpadon mint máskor, de nekem úgy tűnt az ereszdelahajamos szólók közben, hogy tényleg el volt eresztve a hajam. (Mármint nem az enyém: az, tekintettel a tarkopaszságomra különben is könnyű feladat lenne.) Mintha a Keep Floyding fel/megszabadult volna a Pink Floyd szigorúan kompozícióitól és miközben a Pink Floyd hangjaival töltötték meg a lelkünket, vastagon, felszabadultan belepakolták önmagukat is az új minőségű muzsikába. 

Értenem kellene a zenéhez, nem csupán hallgatnom és élveznem, hogy ezt szakszerűen megfogalmazzam. Sőt, hangról hangra ismernem kellene a Pink Floyd muzsikáját is, különös tekintettel a koncertfelvételeikre, hogy megmondjam, rámutassak, mi volt más ezen az estén a Pink Floydhoz képest, meg önmagukhoz képest is.

Nem vagyok azonban zeneértő ember. Csak zeneszerető. Érzem, de mert nincsen rá terminológiám, megfogalmazni nem tudom a különbségeket.

Tegnap este, hm, marha nagy szavakat mondok, de kisebbekkel nem tudom érzékeltetni, ami történt, behunyt szemmel repültem a hangokkal. Bennem szólt nekem a muzsika.

Nem azért mert Pink Floyd, nem azért, mert Keep Floyding, hanem azért mert micsoda csodaZENE.

Mint amikor a Keep Floyding felszabadultan Pink Floydot játszik.

Egek, nem tudom elmondani... Hidd el, ez a legfontosabb bekezdés ebben a bejegyzésben! 

Ha egyáltalán, akkor koncertenként legföljebb egyszer esik meg velem, hogy egyfajta eksztatikus állapotba kerülök. Tudom magam nagyon jól érezni, tudok önfeledten énekelni, tudok sírni is, előfordult már nem egyszer.

– Igen, Morzsám, tudsz kicsit feminim lenni!
– Azt mondod, nincsen teljesen rendben a nemi identitásom? Hogy egy meleg pasiba vagy szerelmes? 
– Mi vaaan? Nem, nem, dehogy, dehogy! Csak azt, hogy az érzelmi megélésednek vannak nőies vonásai.
– Ezt még emésztgetem...
– Tedd! De ne baj-, hanem tényként éld meg!

De az, amikor a zene felkap, kikapcsol és repít, elrepít, és nem csak nekem, hanem mintegy bennem szól, no, az ritka élmény. 

Jelentem: a Keep Floydingnak tegnap este, nem számoltam hányszor, de többször is sikerült ennyire ki/bekapcsolnia. (És nem, a koncert előtt az egy darab elfogyasztott sörnek ehhez az égvilágon semmi, de semmi köze nem volt!)

S most egy tökéletesen laikus, lehet, hogy alapjaiban téves, ezért hangsúlyozottan szubjektív gondolat következik.

A Keep Floyding két gitárossal dolgozik. Az egyik a frontember, Goldschmidt Gábor, a másik Tóth András. Ahogy én hallgattam őket, úgy tűnt, az előbbi a precízebb, pontosabb, kiszámíthatóbb, az utóbbi az ösztönösebb, emberi visszafogottságában is szenvedélyesebb. Kettejük stíluskülönbsége, ha ez egyáltalán jó szó ide, szerencsére nem kioltja, hanem nagyon szerencsés módon felerősíti egymást. Gábor szólóit ámulva csodáltam, Andráséin repültem. (S ezt most, Isten látja a lelkemet, nem azért mondom, mert Andrással volt egy hosszú, nagyon személyes beszélgetésünk.)

S bár magától értetődő, de rögtön és azonnal hozzáteszem, az összhatáshoz minden zenész teljes mellszélességgel járult hozzá. Úgy igazából nehéz lenne bárkit kiemelni a többi közül. 

Mondjak egy hihetetlenül nagyot a végére? 

Mondok.

Tessék: ott van/volt a Gilmour Luck and Strange című (szerintem professzionális, de rettentő unalmas) szólólemezéről  való Between Two Points című szám.

Amikor az eredeti lemezről hallgattam, különösebben fel sem tűnt. Tegnap, a koncerten meg nagyon de. Betettem ma reggel  az eredetit. Az azonnal feltűnt, hogy az ismétlődő kis dallamocska mennyivel határozottabban és más hangon szólt a koncerten, s úgy mennyivel figyelemfelkeltőbb volt, mint Gilmour stúdiófelvételén.

Másfelől semmi bajom az eredeti verzió kislányos hangú énekesnőjével, de Simon Edina hangjával egyszerűen gyönyörű lett a dal. Az íve sokkal erőteljesebb, egyszerűen teljesen helyreállt tőle a kompozíció: csodává vált az egész, és határozottan maga mögé utasította a bágyadt, unalomgerjesztő eredetit. 

El sem hiszem, amit most leírtam... 

KEEP FLOYDING

Goldschmidt Gábor – gitárok, ének (alapító tag)
Tóth András – gitárok
Segesdy Márton – billentyűk, ének
Balázs Bálint – basszusgitár, ének
Hajba László – dobok
Haáz Imre – szaxofon (alapító tag)
Garda Zsuzsanna – ének
Simon Edina – ének 

A koncerten lehangzott dalok listája

img_2669.jpg

– Köszönöm, Morzsám, hogy eljöttünk! Igazán nagyon jó volt!
– Tudod hány sört kellett ezért Andrással meginnom úgy két éve? Neki köszönd! :-D 
– Köszönöm szépen, András! :-)

Hát köszönjük szépen komplett Keep Floyding & vonós szekció (+ hárfa)!

img_20251128_215037.jpg

Az alábbi kép egyben link is ám!

süti beállítások módosítása