A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu 
Soha nem volt kedvencem a Judas Priest. Középiskolás koromban hallottam őket először, egy osztálytársamnak volt meg a Screaming For Vengeance című lemezük. Kölcsönkértem, feltettem a lemezjátszóra, szólt, én meg konstatáltam, hogy nem szeretem a heavy metalt. S nem csupán akkor, nem szerettem, ha a művelőjét Judas Priest-nek hívják, hanem akkor sem, ha Iron Maiden-nek vagy Metallica-nak. Akooriban hallottam a Kllers-t és a Master of Puppets-et.
(Előreszaladok: az előbbit évek óta rengeteget hallgatom, az utóbbit nem annyit, de azért ritkán azt is.)
Valahogy az egész heavy metal műfaj (ami kifejezés a jó nyelvek szerint a Judas Priest környékéről származik) manírosoknak, sablonosnak, egyszerűnek, unalmasnak tűnt számomra.
Az Iron Maidennel kezdődött, amikor úgy tíz évvel ezelőtt felfedeztem, hogy mennyi muzsika van némely kompozíciójukban. De egyébként ma sem fogyasztom nagykanállal a heavy-t. De ezt-azt igen. Pár évvel ezelőtt, a Nostredamus című, egyébként vitatott értékű, minőségű Judas Priest konceptlemez némileg az együtttesre terelte a figyelmemet. Az ellenállásom jócskán csökkent az irányukba.
A budapesti koncertre meg lettünk hívva.
– Annyi nem ismerem őket, vajon mit tudok majd írni a koncertről?
– Most képzeld el, én a legtöbb koncertre pont így megyek veled! – kontrázott a fotós minőségében Szerelmetesfeleségtársam.
– Jó, de neked nem kell írnod róla utána. Megcsinálod a fotókat, és annyi.
Nem szánalomra, együttérzésre vágytam, de szar nekem, hogy ingyen elmehetek egy koncertre, egyszerűen a tanácstalanságomat fogalmaztam meg.
S tartottam attól is, hogy a hónapok óta fájlalt térdem, aminek a kínjai pár napja egy kineziológiai tapasz enyhítette, ugyan hogyan fog reagálni másfél-két óra ácsorogva élvezett muzsikára?
*
Az előzenekar, a Jelusick fellépéséről tudatosan lemaradtunk. Így meglepetésként ért, hogy megtalálva a küzdőtér lejáratát, lezárva találtuk. A fekete vászonnal letakart kordon előtt már tekintélyes sor kígyózott. Bebocsátásra várva. Ami azért volt furcsa, mert lent már ment a Jelusick koncertje. Ráadásul amikor a kordon félrehúzásval végre leengedtek bennünket, a dühöngő nem volt üres. Vagyis valamikor már jó pár embert beengedtek Hogy vajon miért zárták el a lemenetel útját, miért nem mehetett le a megvásárolt jegyével aki később érkezett, rejtély.
Ahogy az is, a koncert végén vajon miért csak két kijárata volt a dühöngőnek, illetve miért kényszerítették az ekkora tömeghez képest keskeny lépcsőkön csocsoszan léptekre az embereket, szintén rejtély. S közben a lépcsők mellett ott voltak a kijárati ajtók, amiknek a kinyitásával csökkent volna a nyomás levegő lett volna.
Ennyit a morgásról.
A csarnokba belépve meglepődtünk: a színpadot nem a szokásos módon, a lencse-alakú küzdőtér egyik csúcsán, hanem a bal oldali, laposabb oldalán építették fel. Ami azt jelentette, hogy az Aréna felét gyakorlatilag lezárták a közönség elől. Nem hiszem, hogy ennek más oka lehetett, minthogy nem fogytak eléggé a jegyek. Viszont a megnyitott tér így teltházat mutatott. A dühöngőben is jócskán voltunk, de nem kellett tömegnyomort átélni.
– Vajon miért kötelező fekete pólóban jönni egy heavy metal-koncertre? – kérdeztem, de SzFT leintett.
– Olvasgatom a pólók feliratait. Fel kellene írnom hány új együttesnévvel találkoztam, hátha jók!
*
20:28-kor egy gigantikus molinó hullott a színpad elé. Középen a Judas Priest neve, körülötte pedig egy-egy lemezük borítójának jellemző momentuma. Megszólalt a muzsika. Felvételről. Black Sabbth: War Pigs. Csak a molinót láttuk. Aztán még egy muzsika szólt: Akkor is csak a molinót nézhettük.
– Így könnyű koncertet adni! Csak hamar unalmas lesz – rosszmájúskodott SzFT
Erre végre lehullott a molinó, ami mögött ott állt az együttes.
Mi meg, egyikünk még az együttes nevét sem hallotta a koncertig, másikunk meg nem szereti különösebben a heavy metált, odalent a küzdőtéren.
Vajon mi lesz ebből?
*
Úgy vagyok vele, hogy egy töméntelen dalnak nem tudom a címét, amit kedvelek. Pontosabban alig tudom valamelyiknek. A bakelit lemezek korában ez nagyon nem így volt Akkoriban tűvé tettem a borítók minden információját, ha volt (a magyar lemezeken szinte soha) végigolvastam a szövegeket, akkor is, ha nem értettem belőlük egy szót se. Aztán jöttek a másolható kazetták. Meg a cédék. Aztán YouTube meg a torrentezés. Akkor veszítettem el végleg a kapcsolatot a zenék mögötti információkkal. Nem csak azért, mert nem voltak fizikailag a kezemben az információk, hanem azért mert egy-egy életmű mp3-ban ráfért egy dvd-re. Aztán már dvd-t se nagyon írtam ki, hiszen bármikor behívhatom online-t bármelyik muzsikát.
Vagyis még ha olyanom volt és meghallgattam egy komplett életművet, mint a napokban a Kansas együttesét, akkor is jobbára háttérben megy a muzsika, lépkednek az éterbe egymás után a dalok, és az esetek többségében fogalmam sincsen a címekről. A zenészek, ne adj Isten, háttérzenészek nevéről, hangszeréről már nem is beszélek.
Ezért a Judas Priest számomra azt jelentette, hogy Rob Halford, ének, Turbo Lover, Breaking The Law, Living At the MIdnight, Panic Attac. És ennyi. Tényleg. Mármint konkrét név és cím szerint. Legalább a stílus meg volt. Meg Halford design-ja, a robosztus, ősz metálpróféta. (Ami határozottan jobban áll neki mint a fiatalabb kori kinézete, az oyan brrr... volt.)
S még ebből is lehet bármi.
*
Persze, meg volt az összes külsőség, ami a metálhoz és egy mai koncerthez kell. Viszonylag nagy színpad, hosszú haj, fények, lézer, kivetítő, kisfilmek, hajlobogtatás, egy ütemre mozgó gitárosok, habalaba, habalaba. Ez manapság már alapkövetelmény.
De...!
A Judas Preist-et szemmel láthatón nem érdekelte, hogy eleve fél ház előtt játszik. (Tudod, a keresztbe tett színpad.) Belecsaptak és úgy maradtak. S most kellene megfogalmaznom valamit, ami mögött semmi tény nem áll, csak csupa emóció.
Rob Halford jelenléte annyira konkrét jelenlét volt, s hogy koncepció-e vagy sem, fogalmam sincsen, de abszolút vezetője, levezénylője volt a shownak. Ami egyébként, hiába a dúvad külső, hiába a fémzene, nem volt sem őszintén, sem manírként agresszív. Nem emelkedtek a magasba sem a színpadon, sem a közönség soraiban kézzel formázott ördögszarvak. Egyébként mindent összevetve, talán a Judas Priest illetve a közönség életkora eredményezte, hogy a tombolás is kulturált keretek között zajlott.
Szóval ment a show, jöttek a nagy slágerek (hm, heavy metál sláger), Rob Halford úgy uralta a színpadot, hogy komótosan sétált fel s alá, de az uralás szó mégsem irónia, a zenészek, nevesítsem már őket,
Ian Hill – basszusgitár
Richie Faulkner – gitár
Andy Sneap – gitár (Glenn Tipton turnéhelyettese)
Scott Travis – dobok
heavy metálosan tették a dolgukat, szóval minden a helyén volt. Halford jól megénekeltette a közönséget, a megfelelő helyeken együtt tapsoltunk, együtt énekeltünk, meghallgattuk a Judas Priest életmű nagy vonalakban előadott keresztmetszetét, tehát innen nézve semmi különös nem történt, minden az elvártak szerint zajlott.
Csakhogy! S most nagyon furcsát fogok mondani. Az, hogy a közönség szereti az előadót, naná. De az, hogy az előadó szereti a közönséget, hogy nem a sztár-alattvaló-kapcsolat jön le a színpadról, s ráadásul mindez egy metálkoncerten történik, valami csuda meglepő volt. Gondolkodom, hogy ugyan miből jött le nekem ez a marhaság, de képtelen vagyok megfogalmazni, konkrétan nyakon ragadni. Gyanús, hogy a titok nyitja Halford viselkedése. A közvetlensége. A szerepe mögötti manírtalanság, ami nyilván abszolút jól bejáratott manír. De mégis őszintének tűnik.
Basszus, egy szeretetteli metálkoncerten voltunk!
*
A Judas Priest arca egyértelműen Halford. Már csak a nem mindennapi külseje miatt is. A nagy kabátjaival, a permanens kesztyűivel, meg a hosszú szakállával. Metál pap. Ez nyilván a show része. Nem vélném, hogy párizsiért is így megy le a közértbe.
De persze nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy a pasas idén hetvenöt éves. Mondom 75! De több mit jól éli meg a hetvenöt évét. Lehet hogy per pillanat, de akkor és ott jól élte meg. Nincsenek felelőtlen, hirtelen mozdulatok, terpesz levegő-ugrások, szaltók, szaladgálások, mégis betöltötte a színpadot. Mondom, komótosan, mégis állandóan és dominánsan jelen volt. S nem győzöm hangsúlyozni, a dominancia nem hattyúdalos póz volt, hanem valódi, férfias jelenlét. Igen, férfias jelenlét. Ami talán furcsán hangzik, ha tudjuk, hogy Halford az érintettsége folytán az LMBTQ egyik nyílt mellényű, metálképviselője. Ami valahol önmagában ellentmondás, de mit lehet tenni. Szóval roppant férfiasan jelen volt, és roppant közvetlenül kommunikált a közönségével, miközben csak úgy lökte az energiát átfele.
Ám bizonyos értelemben a jelenléte mellékes. Persze csak bizonyos értelemben. Azért mellékes, mert Halford énekes, s mint ilyennek a leglényegesebb a hangja. Ami persze változott az évek múlásával. Szerintem jót is tett neki. Akkor is, ha azokat a bizonyos nagyon magasakat már nem énekli ki. Viszont, és ez egy kétszer aláhúzott viszont, teszem azt a Painkiller című frenetikus nótában nekem sokkal, de sokkal jobban tetszik a mostani hangja. Nem olyan hisztis mint az eredeti felvételen. Vess meg, én ezt a dalt a koncerten hallottam első alkalommal. Nagy várakozással betettem az eredeti, '90-es felvételt. És hamarosan ki is kapcsoltam, vágytam a koncerten hallott verzióra.
S nos, az a helyzet, hogy a kortársaihoz nem is viszonyítva, Halford olyan hangokat ad ki magából, olyan sikolyokra képes, hogy csak lestem ki a számból, és néztünk egymásra csudálkozva SzFT-vel, hogy aztamindenita75évesnekije!
*
A dalokról mint kompozíciókról és mint zenei teljesítményről: úgy ahogy volt korrekt volt. Nem úvadt kerekre a fülem, hogy aztapaszta, de nem is húztam a számat, hogy ejnyebejnye. A zenészek a helyükön voltak, tették a dolgukat, játszották a Judas Priest best of-ot, hiba nélkül. Nem az egyéni teljesítményen volt a hangsúly, hanem az összhatáson. Az pedig minden szempontból teljesen egyben és rendben volt.
*
És most elmondom, miért volt tökéletes ez a koncert. Mondtam: SzFt annyira nem kedveli a heavy metalt. El nem tudom képzelni, hogy egy ilyen lemezt betegyen magának hallgatni. De!!!
– Neked mi volt a véleményed a koncertről? Úgy en bloc.
– Mondtam: az énekes csak úgy nyomta az energiát.
– És a muzsika?
Töprengés.
– Ha tovább tartott volna, szívesen maradtam volna, bár a végére már fájt a lábam. Nem volt kényelmes a cipőm. De maradtam volna. S van egy új dalkedvencem, a befejező nótájuk.
– A Living After Midnights.
– Az. Valami csuda jó! Nem ismertem eddig, és te meg elhallgattad előlem.
Szóval egy alapvetően pop-érdeklődésű, középkorú nő ezen véleményétől ugyan mi kell több annak hangsúlyozására, hogy (bocsánat, de) kurva jó volt ez a koncert?
AZ ELHANGZOTT DALOK LISTÁJA
INTRODUCTORY
War Pigs (Black Sabbath song)
Faithkeepers Intro
THE CONCERT
ENCORE
The Hellion
SAJTÓFIGYELŐ SZAKASZ
A Judas Priest alapítója az Indexnek: Addig fogunk zenélni, amíg a teljesítményünk nem romlik le
Rég látott ekkora zúzást Budapest, hátast dobtunk a Judas Priest koncertjétől
Judas Priest, Jelusick - Budapest, 2026. szeptember 1.
*
A fotósom és én régen voltunk Keep Floyding-koncerten. Két és fél éve volt az eddig utolsó, a The Dark Side of the Moon megjelenésének 
