A RIVERSIDE

Szerintem a Riverside nevével is a progrock alapoldalán, a http://www.progarchives.com-on találkoztam először. Vagy nem, ki tudja... Egy ideje a zenékkel is úgy vagyok, mint a könyvekkel: ha valami nem fog meg azonnal, megy a levesbe; annyi minden olvasni- és hallgatnivaló van, én meg évről évre közelebb vagyok a finishez, sznobizmusból meg már régen nem vagyok hajlandó időt múlatni. Szóval szembejött velem a Riverside, aztán jött a gépemre, aztán a telefonomra, és kábé egy éve tartósan ott is tartózkodik ezzel-azzal a lemezével.

Igazság szerint csak nagy sokára néztem utána, hogy kik is ők. Például lengyelek. Hökk! Jó jel! Tudjuk, hogy a lengyelektől jöhet jó, talán elég Czeslaw Niemen-re és az SBB-re gondolni, de lássuk be, ha az utóbbi létezik is még, már nem mai gyerekek. Nem volt rossz az az utolsó budapesti, a MOM-ban tarott koncert, de olyan mélyen meg sem érintett.

És akkor itt ez a lengyel Riverside, aminek a legutóbbi, 2018-as albuma a Wasteland fent említett progarchives.com-on a huszadik helyen áll. Mondom újra: lengyel együttes.

Manapság már ritkán csapok le koncertekre is. Az ár/érték arány valahogy eltolódott. Csak arra megyek el, ami tényleg érdekel. A Riverside-ra most szombaton elmentem. Miért? A Riverside azon progrock együttesek egyike, akik egyfelől saját stílust teremtettek: bátran nyúlnak a múltba, ha kell David Gilmoure köszön vissza, nem lenyúlásilag, hanem tiszteletadásból egy dal szólójában, ha kell, mintha Tangerine Dream-et hallgatnánk – és így tovább, de közben mégis, határozottan Riverside-ot hallgatunk. Aki nem elvetemült, csak vájtfülűek számára értelmezhető zenét vakargat össze, hanem aki simán elandalog, simán metálba vadul, simán mer közönségénekeltetősen dallamos lenni, simán nem hagyja, hogy a dalai öncélú virgálások onanizációjává fajuljanak, de simán mer hörögni (szerencsére nagyon-nagyon minimálisan), ha kell, és simán, mindezek mellett annyira szép, összetett, vad zenét játszik, hogy csuda. 

A KONCERT

Szombaton dugig megtelt A38, a koncert pontosan nyolckor kezdődött. Számomra már az meglepő volt, hogy telt ház volt. Vagyis nem csak én vagyok olyan elvetemült, hogy lengyel progresszív rockot hallgatok. Még ha angolul énekelnek is. Hát nagyon nem csak én vagyok ilyen... Tény, hogy ha a közönség életkorát nézem, akkor a magam ötvenkettőjével a helyemen voltam. Akadtak kilengések a mindkét irányba, de úgy fest, a progrock a negyvenesek-hatvanasok zenéje. Akik már tudnak elmélyedni, de még hajlamosak az ereszdelahajamatra is.

A Riverside nem lacafacázott: a közönség diadalüvöltése közepette színpadra lépett és máris lenyomta az új lemez két nagyágyúját, az Acid Rain-t. Nem tudom, én lepődtem meg jobban vagy a frontember énekes-basszeros Mariusz Duda, de a szám óóóóó-zós részét a közönség (benne én) olyan magától értetődően elementáris lelkesedéssel nyomta vele, hogy csak úgy lesett. Mondjuk tényleg patarul jó a nóta, meg kell hagyni. Rögtön ezután az utolsó lemez címadó másik nagy durranását, a Vale Of Tears-et nyomták. Csak úgy lestünk egymásra a párommal: 
– Rögtön elsütik az összes puskaport?
Kiderült, hihetetlenül kicsinyhitűek voltunk. 

Ha jól figyeltem, egy szám kivételével lenyomták az egész Wasteland-lemezt. Nem egyben, hanem szépen szétaprózva, miközben elővettek jócskán a régebbi dalokból is. Mivel két órás volt a koncert, az arány fele-fele lett. A kezdeti hangulat pedig egy másodpercre sem ült le. Egyértelmű volt: a közönség ismeri és szereti a Riverside-ot. Meg az is, hogy a közönség szereti a Riverside-ot.

Ahogyan egyértelmű volt az is, hogy mind a közönség, mind az együttes tagjai élvezik a Riverside-zenéjét. A zenészek nem csupán lenyomták a világ körüli turné, következző, ha jól láttam, Prága és Pozsony után harmadik helyszínén, Budapesten a bulit: mindvégig mosolyogva, lendületből, szívből játszottak mind a négyen. Mi pedig énekeltünk, üvöltöttünk velük, hangról hangra élveztük, amit műveltek. (Nagy szavakat mondok: rengeteg koncerten voltam már, ezek közül sok nagyon jó volt, de azt hiszem, a Dire Straits '85-ös köncertje után a Riverside volt az, amin hangról hangra teljesen ott voltam.)

Másodlagos kérdés, de nagyon profin oldották meg a világítást is. Kicsi hely az A38, de nagyon kitaláltak ezek a mindenfelé forgó reflektorok, amik gyakorlatilag alig voltak magasabbak, mint a zenészek, és világítottak mindenfelé, mindenféle színben, számítógép vezérelte precizitással, katonásan, lelkesen, ahogy az kell manapság. Itt elég jól megfgyelhető. 

A lemezeken nem tűnt fel ennyire, de Duda a basszusán nem csupán a ritmusszekció része: a legtöbb esetben dallamokat játszott. A dob mögött a mackós Piotr Kozieradzki mint egy érzelmekkel teli gép úgy nyomta a törtritmusokat is: precízen, meglepőn, tévedhetetlenül. A billentyűs Michał Łapaj olyan jókedvű alázattal nyomta a gyönyörű dallamait, futamait, hogy öröm volt hallgatni. A 2016-ban sajnálatosan elhunyt szólógitárost, Piotr Grudzińskit a koncerten egy (egyelőre?) ideiglenes tag, Maciej Meller helyettesítette, meglepő és szimpatikus alázattal a háttérbe húzódva testileg, de teljesen helyénlevőn zeneileg. 

Nekem úgy tűnt, hogy a Riverside nagyon úgy járt, mint a nyolcvanas években a Manfred Mann’s Earth Band az egykori BS-ben: nem akarták elhinni, hogy akkora a sikerük, amekkora. Duda nem győzte megköszönni a szűnni nem akaró ovációt, és szentül fogadta, a legközelebbi budapesti koncertig nem kell olyan sokat várni, mint a legutóbbi 2013-as fellépésüktől a tegnapi napig.

Mennyire volt jó a koncert? Annyira, hogy az inkább Pink-et és Sia-t hallgató szerelemetesfeleségtársam szétnézett ma a Metal Storm oldalán, majd lakonikusan megjegyezte: 
– Egyik sem olyan jó, mint a Riverside. 

Polak, Węgier, dwa bratanki.
Különösen, ha a polak ilyen pazar zenét csinál – és ilyen pazarul játssza el.

*

A setlist-et itt böngészheted át, sőt, meg is hallgathatod a számokat.
Az együttes weboldala itt található.

Fotók: Bálint Csaba, Zboray Miklós
A cikk eredeti megjelenése: itt