A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu,
csak itt sokkal személyesebb minden!
Fotó: Mohácsiné Palásti Márta – MartAsssist
– Soha nem gondoltam volna, hogy téged érdekelhet egy Rod Stewart-koncert! – mondta Szerelmetesfeleségtársam a koncert után, amikor csocsoszan-léptekben totyogva iparkodtunk az óriási tömegben eljutni a lépcsőhöz.
SzFT ezek szerint még tizenhét év után sem tud mindent rólam. Én kimondottan vártam a koncertet. Sztyui hiába volt a tegnapi koncerten kívül még négyszer, Magyarországon, én csupán egyetlen alkalommal, '86 nyarán láttam, hallottam őt az egykori MTK-stadionban. Akkor is tetszett. Mondom: is. Mármint nem Sztyui, hanem a show, amit hozott, de elsősorban a hangja és a zenéje.
Pedig a csilivili jelenségét már akkor sem tudtam teljesen helyrepakolni magamban. Meg azóta sem. Meg tegnap sem. De hát ilyen a rock and roll szakma. Lássuk inkább a zenét! Ööö... Halljuk! Izé.. Írok a zenéről, na!
Azt hiszem, eddig csak a Queen-ről írtam azt, hogy nem ismertem soha embert, akinek a legkedvencebb zenekara lett volna, de olyat sem, aki ne szerette volna őket. Így vagyok Rod Stewart-tal is. Egyik vagy másik slágerét a tömkelegből egészen biztosan, korosztálytól függetlenül mindenki ismeri. Ha címről nem is, hallva bizonyosan.
Meglepett a tömeg és a teltház tegnap este az MVM Dome-ban. Pedig elég lett volna önmagamból és a fenti elméletemből kiindulnom. Meg Sztyui hetvenkilenc év alatt elért sikereiből.
~ Hát, Morzsám, itt nem lógunk ki a tömegből! – mondta még a koncert előtt, a Dome előtt állva SzFT. Egy pár ment el mellettünk, az asszony épp most kaphatta le a kötényét, és a sparheltről a paprikáskrumplit, éppen csak kibontotta kontyba fonott haját, és rohant apjuknak szólni, hogy indulni kell a Sztyui koncertre. Apjuk nagy nehezen feltápászkodott a kedvenc foteljából, úgy döntött, ma dafke nem viszi magával a manapság egyre sűrűbben használt botját, és gyorsan belebújt a méregdrágán vásárolt, vadiúj Sztyui pólóba: One Last Time. Ha már többet ilyen úgysem lesz.
Néztem őket, aztán visszafordultam SzFT-hez:
– Tulajdonképpen és végső soron fiatalnak számítunk!
SzFT gúnyosan elmosolyodott és a fejét csóválta.
– Ne gondolj ilyet!
Ránéztem és tudatosítottam, hogy a nagymamáim az ő korában már nagymamák voltak. Én meg már másfélszeres nagypapa vagyok.
Menjünk Rod Stewart-koncertre!
SZTYUI MINT SZÍNPADI SZTÁR ÉS KONCERT- KONCEPCIÓ
Mi más lehetne az alapkoncepció: egy világsztár best of-ját előadni két órában. A világsztár korára és abból adódó, egyébként egyáltalán nem lerongyolt, csak módosult képességeire szabva mindent: tempót, hangnemet, dramaturgiát. De úgy, hogy senkinek ne legyen olyan érzése, másodlagos frissességű a show, mintegy végkiárusítási akcióban kap szórakozást.
A csarnok teltsége, és a turné állomásainak a száma, a helyszínei egyfajta garanciát jelentettek a minőségre. Vagy legalábbis megerősítették a reményt, hogy nem lesz itten, kérem, csalódás!
Én pedig megelőlegezem a végeredményt: egyáltalán és kicsit sem volt az!
Kibontom. Rod Stewart egy híján nyolcvan éves. Lehet, jót tesz neki a távolság, meg a színpadi fények, de a nyolcvan év nem látszik sem a külsején, sem a mozgásán. Jó, persze, huszonharmincnak sem gondolhatja senki, de egy gyertyával nyolcvan előtt simán belakta a színpadot. Annyi könnyítéssel, hogy nem volt kifutója. Nem mondom, hogy kirobbanó energiákkal száguldozta végig a két órás műsor több mint húsz dalát, de nem volt statikus jelenség a zenészei és a gidái között. Szóval ilyen szempontból teljesen rendben volt a pasas, szeretnék eggyel nyolcvan előtt ilyen kondiban lenni, és így kinézni. (Mármint nem boglya-fej, hosszúkás arc, bibircsók, hanem hogy saját dizájnnal nyolcvanon hatvannak kinézni.)
A jellegzetes Sztyui hang is rendben volt. Oké, előfordult, hogy már nem az jött ki a torkán, amit az ember évtizedek alatt megszokott, de azért adjunk esélyt az életnek: évtizedek alatt változik az ember. A hangja is. Meg persze más egy stúdiólemez, de még egy kevert koncertfelvétel is mint egy élő show. S egyébként e bekezdés nyavalygásának az oka egyáltalán nem volt jellemző és pláne nem általános a koncert alatt.
A DALOK nem szolgai módon úgy szóltak, ahogyan egyszer lemezre vették őket, élre vasalva és sehogyan máshogy, mert volt amelyiken átment a majd' teljes áthangszerelésen, volt, amelyiknek a tempója változott, s volt amelyikhez egyáltalán nem nyúltak, csak hozzáidomították a jelen zenekarhoz. De még az sem ugyanúgy szólt, ahogyan anno megjelent.
A SZÍNPADKÉP hm, nem találom a szót, érdekes volt. Egyfelől maga a színpad, és a hátsó felén a majd teljes szélességben épített dobogó (dob, zongora, ütőhangszerek itt voltak) hófehér volt. S nem is volt rajta semmi más.
A LÁTVÁNYT másodsorban a zenészek, táncosok mozgása biztosította. Akik simán belakták a színpadot. Elsősorban pedig a kivetítés volt a fő elem. Ami néha meglepett.
Mert egyfelől, ahogyan egy ekkora világsztártól várható, vérprofi volt. (Hm, nos, tulajdonképpen manapság már nem világsztártól is kaphatunk olyan vérprofi vetítést, hogy csuda: csípőből Hobó leutóbbi, Arénás Vadászat-koncertje ugrott be.)
Másfelől néha izléstelenül giccsesre sikeredett a vetített háttér. Ezt képzeld el: lila szamárkóró-szerű virágokfejek, mintha egy egy vacak képeslapból vágták volna ki, majd túltolták rajta a színegyensúlyt, a kontrasztot, lemásolgatták, el-elforgatták, nagyították, kicsinyítették majd felhintették háttérnek, hogy „jóleszaz!”. Brrr!
Vagy: túlcsicsás cigány-esküvő gigantikus virágcsokrának a fényképe, Photoshoppal ügyetlenül körbe vágva, majd a szélek élei ügyetlenül elmosva, végül aztán a virágcsokor közepébe vetítettek ezt-azt. Mint a negyedvonalbeli tévé helyi szórakoztató szerkesztőségének Dankó Pista esztrád-emlékűsora, amelyben a szemüveges, öregecskedő Manyika néni íróasztaláról, a mappák és a napi sajtóba csomagolt zsíroskenyér közül felkapták a váza poshadt vizében ázó csokrot, hogy feljavított diszletnek, jobbhíján megfelel majd is!
Ráadásul ez a két borzalom kétszer-háromszor vissza-visszatért. Valószínűleg a kontraszt miatt volt ilyen feltűnő a rútságuk. Mert egyébként meg mindenféle szempontból teljesen rendben volt minden más vetítés. De tökéletesen.
Sztyui soha nem volt az ÖLTÖZKÖDÉS MESTERE. Vagy mindig egy srófra járt a dizájnerei agya. Világkarrierje során mindvégig hajlamos volt némileg túl csillogósra venni a figurát, flitterrel, elképesztő színekkel. Meg van a tűzpiros öltöny a Baby Jean idejéből? Van, ugye, ami nem változik, csak módosul.
A MUZSIKA
Zenekar, dob, gitár, basszusgitár, billentyű, ütőhangszerek, szaxofon és sokszor-sokszor hegedűk. Egyszer hárfa is. És három remek hangú vokalista, akik méltán kaptak Sztyui nélküli szólószerepet is. Ami hanggal aztán feledtetni tudták, hogy nem miattuk vagyunk a Dome-ban: csak a Donna Summer szám (Hot Stuff) közepén kapcsoltam, hol a fenébe van Sztyui? De akkor is csak azért, mert soha nem szerettem ezt a dalt. De ahogyan a lányok énekelték, az totál ott volt.
– Morzsám, szerinted is direkt ikreket választottak gidáknak? – kérdezte némi kajánsággal SzFT. Tény, hogy a lányok dizájnra nagyjából felcserélhetők voltak.
Nekem csak az tűnt fel, hogy egyikük számomra szemrevalóbban vaskosabb a többinél.
De volt, hogy nem csupán három, hanem összesen hat hölgy tevékenykedett a színpadon. A gidák létszámán túli három az zenélt. Mikor min, de leginkább hegedűn, s így vették skótosabbra a hangzást.
Ahogy fentebb mondtam: a hangszerelésben egyáltalán nem ragaszkodtak szolgai módon az eredeti (ugyan a rockzenében mi az eredeti? Egyszer talán Tárai Tibusz mondta, hogy a lemezfelvétel a dalok egy adott pillanatát adják vissza, semmiképpen sem a végeredményt, mert olyanja egy rockdalnak nincsen.) felvételek hangzásához, hangszereléséhez. Így kaphatott például ha nem virtuóz, de remekül hangzó dobszóló-véget a személyes kedvenc Young Turks.
Apropó virtuozitás: Rod Stewart zenéje soha nem a virtuozitásról szólt, hanem a hangulatról, az érzésekről, a buliról, a táncról, a ritmusról. Amik nem zárják ugyan ki a virtuozitást, de nem is teszik nélkülözhetetlenné.
A tegnapi koncert ZENÉSZEI (próbáltam keresgélni, kik is voltak ők, de nem vagyok ebben túl kitartó, nálunk valószínűleg úgysem túlságosan ismert nevek, és bocsánat, ha tévedek) jó zenészek. Akik alkalomadtán kaptak némi teret és időt a szólózásra. Ami szólók rendre rendben voltak. Csak túl nagyot nem szólt egyik sem. Olyan kis, oké, akkor most mutass valami igazit, jémárvégeis-szólók voltak. De a zenekar mindent teljesen korrekten eljátszott, rock and rollt, funkyt, diszkót, rhythm and bluest, folkrockot, akármit.
– Berakhatom, Morzsám? Vagy már nagyon unod? – kérdezte SzFT Füsti nevű kis Yarisunkba beülve a koncert után. Nem kellett kérdeznem, tudtam, hogy az aznap már vagy x-szer hallgatott Deep Purple számra, a Nothing At All-ra gondol, abban is mindenekelőtt Don Airey zseniális Hammond-játékára. Sóhajtva bólintottam (mondom, aznap már nem egyszer, nem kétszer meghallgattuk), de SzFT akkor mégsem indította el a muzsikát.
– Hallgattunk már ma elég zenét!, tele van a fejünk. Nem teszem be.
Csak öt perccel később mozdult rá mégis, amikor lefordultunk a rakpartra.
– Mégis! Csak egyszer! – fogadkozott. Majd a szám végén újra: – Most már tényleg utoljára!
Itthon meg rájött, hogy azért tetszik neki annyira a nóta, mert Airey egy Bach-darabot dolgozott át benne Hammondra. Bach pedig csak egyetlen lépéssel jár nála az Úristen előtt.
– Ha ma élne tuti biztos, hogy progrockot játszana. Gondolj bele, mekkora muzsikákat szerezne!
S persze az egész pörpülüsdi arra ment ki, azon kívül, hogy tényleg marhára tetszik neki, hogy érzékeltessem a muzikalitásbeli különbségeket. Mármint Sztyui muzsikájához viszonyítva.
– Sláger Rádiós délután...
Én nem csesztettem, amikor ő az Abba Show tribute-koncertről áradozott. :-P
A fekete szaxofonos pasi, na, az igen, ahogyan ő fújta, apám! Nagyon sajnálom, hogy nem vagyok képes a nevét kideríteni, alaposan megérdemelné, hogy több legyen mint „szaxofonos pasi”!
SZTYUI ESETE A POLITIKAI KIÁLLÁSSAL
A sajtóban már megjelent hírek és rövid videók tudtul adták, hogy Sztyui a jelenlegi koncertturnéján kiáll a háború, a szenvedés, a pusztulás ellen. Ebben az esetben, jelen időben ez konkrétan azt jelenti, hogy ukrán zászlónak öltözik, sárga ing, kék öltöny, és a Rhythm of My Heart című dal éneklése közben háború ellenes vetítés zajlik a háta mögött. Ukrajna pusztulásának a képeivel, videókkal. Majd a szám végén megjelenik Zelenszkij mellalakos fotója, Sztui áhítatosan felé fordul, kezét az Isten felé nyújtja. A háborúellenesség = oroszellenesség.
Több felvétel is bejárta erről a jelentről a sajtót. Nem is annyira Sztyui nehezen értelmezhető hódolata, sokkal inkább a közönség elutasító reakcója miatt.
Mert Zelenszkij képének a megjelenését felhördülés, füttyszó kísérte az előző koncerten, Lipcsében is, és a budapesti koncerten is.
Tegnap bizonyságát adtam annak, hogy a lusta újságírót hamarabb utoléri az igazság mint a sánta érvelése. Amikor Sztutyi zászlónak öltözve bejött, elő kellett volna kapnom a telefonomat, hogy megörökítsem a magyar közönség Zelenszkij-reakcióját,de én egyszerűen elfelejtettem, hogy ezt kellene tennem az autentikus tájékoztatás érdekében.
Miközben reménykedtem, hogy a lipcsei közönség reakciója rávette a stábot arra, hogy a performansz ezen részén változtasson, és kihagyja a Zelenszkij-fotót. De nem tettek ilyet. De persze én voltam a bölény: ha egyszer Sztyui Ukrajna színeiben jött vissza a színpadra, ha a szám legeleéjén ott lobog az ukrán zászló, hogy félre ne értsük a sárga ing-kék öltöny kombót, akkor vajon mire számítottam...?
Nos, tehát ha ilyen csapnivalóan dokumentáltam a történteket, kölcsönveszem hát más cég videóját.
A bejátszásból talán nem teljesen egyértelmű a kifütyülés ténye. Ott az volt. A lipcsei koncertről készített egyik videón még inkább egyértelmű, hogy erről volt szó. Mármint természetesen Lipcsében. Amitől a magyar közönség még reagálhatott volna másképpen.
S ha igazi újságíró lennék, akkor a koncert után szaladnom kellett volna egy kört, és villáminterjúkat készíteni arról, hogy kinek mi a véleménye Sztyui demonstrációjáról, és ha fütyült/pfújolt, miért tette? Csuda érdekesek lennének a válaszok.
Ám mint jó birka, én is, ahogyan a közönség egésze (jelentkezzen, aki nem!) tulajdonképpen ha nem is a következő, de úgy az ezt követő második-harmadik számtól szemet hunytam a nem háborúellenesség, hanem egyértelmű politikai állásfoglalás felett ) amiképpen a magyar nép az öszödi beszédet követőn), és önfeledten élveztem tovább a show-t. Mert The Show Must Go On.
Szerintem piszok jó volt az egész. A Zelenszkij-affértől tekintsünk el, az elmúlt egy híján nyolcvan év megérdemli!
NYÚLFARKNYI KITEKINTÉS
Belelapozgattam a tokiói és a berlini koncert teljes anyagába. Jelentős eltérések voltak a setlistben. Ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem monoton, gépies a turné. Viszont a hangzás, a látvány klasszul visszajön, ha kíváncsi lennél rá:
A berlini linket nem tudtam beágyazni, a tulaj megtiltotta a máshová beágyazást. De a link itt van.
Volt egy kedves poén a koncert leges-legvégén. Lement a ráadás két száma, mi más, mint a Do You Think I Am Sexy? (ezt a számot mindig rühelltem, de engem kivéve mindenki másnak tetszett) és a Sailing. Ováció, függöny, mert ilyen is volt ismét le, ováció bejön, tart, függöny föl: a zenészek szanaszét, mozdulatlanul hevernek a színpadon. Közönség kicsit csendesül, felfogja amit lát, függöny le, sötét, gépzene. Közönség kivonul.
Jó pihenést a következő huszonvalahány koncert után, 2025-ben, Sir Roderick David Stewart! Viszlát (ami már nem lesz) köszönjük a halakat dalokat!
POST SCRIPTUM
– Elolvastalak, Morzsám. És hol van a véleményed a koncertről? Semmit sem írtál le.
- Azt sem, hogy úgy kezdődött mint egy színház, függöny volt a színpad előtt, ami csak az elsötétedéskor ment fel, és a sötét meg maradt is végig, a koncert után sem kapcsolták fel a lámpát.
- Arról sem írtál, hogy a zenekar tökre nem volt polkorrekt, mert az egyetlen feka szaxofonos kívül nem volt semmi más, csak fehér ember. Sehol egy ázsiai, egy latino, sehol semmi. Örvendetesen antipolkorrekt volt a bagázs.
- Meg arról sem írtál, hogy volt egy csomó olyan szám, ami nem Rod Stewart sajátja, ott volt a Bonny Tyler szám, a Hearttache, meg az a kettő is, amit a gidacsajok énekeltek, a Hot Stuff, meg az a másik.
- – Zsákom, ha megnézed a setlistet, Sztyui számainak legalább a hetven százaléka nem saját szám eredetileg. Még a valamelyest ismeretlen Sailing sem.
– Jól van, de legalább ezt leírtad? Nem!
- – Zsákom, ha megnézed a setlistet, Sztyui számainak legalább a hetven százaléka nem saját szám eredetileg. Még a valamelyest ismeretlen Sailing sem.
- Elhallgattad, hogy a nyugger-közönség, ősz haj, a járókeret még éppen nem, de ülve csápolta és énekelte végig a koncertet. Láttad előttünk azt a pár nagymamát? Olyan számokat énekeltek, amiket én még csak nem is hallottam!
- Hallgattál arról is, hogy hiába volt a küzdőtér is ülőhelyes, a végén már rengetegen állva élvezkedtek.
- Azt sem mondtad, amit nekem a kocsiban, hogy az egésznek volt egy remekül, direktbe összehozott retró hangulata, meg amit én mondtam, hogy esti Sláger Rádiót hallgattunk.
- S ez csak az, ami így hirtelen az eszembe jutott.
Igaza van SzFT-nek. Mint kis túlzással majdnem mindig. De ezt el nem mondd neki! S a feniteken túl még azt sem írtam le,
- hogy a Young Turks közben, bármennyire is lassabb volt mint ahogyan a '82-es Absolutely Live-on szólt azért nagyon kikapcsoltam, nagyon ott voltam, több mint átjött a buli,
- meg ugyanez történt kicsivel előbb a Maggie May-nél is, pedig ott nem is számítottam ilyesmire.
Szóval ilyen slendrián voltam...
