A bejegyzésem eredeti megjelenési helye a koncert.hu oldala, ahol ennek az írásnak az egy erősen szerkesztett változata szerepel
Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (Martassist)
A Keep Floyding zenekar huszonnégy éve játssza, népszerűsíti a Pink Floyd muzsikáját. Jobbára tematikus előadásokat tartanak a brit zenekar életművéből. A szombat esti koncert apropóját a The Dark Of the Moon című, 1973-as, elképesztő minőségű és sikerű albumuk megjelenésének ötvenedik évfordulója adta.
Volt nagy öröm, és lettek bajok. Az öröm oka a koncert ténye és a helyszín egzotikussága. A baj pedig az volt, hogy a koncert meghirdetett időpontjára nem tekintett kegyesen az Ég. Pénteken egész nap vacak idő volt. Négy-öt óra felé a zenekar még bizakodott, a Facebook oldalukon örömmel posztolták, hogy minden a helyén van, enyhe esőben is megtartják az előadást. Azonban nem enyhe eső esett. S még hideg is lett. Nagyon. Fél hat felé döntöttem el, hogy kuriózum-alkalom ide, földrajzi közelség oda, két óra szabadtéri zene alatt ebből betegség lesz, ezt bizony kihagyjuk... Meg is írtam a szerkesztőmnek, hogy nem lesz cikk. Ő azonnal válaszolt, hogy de, lesz, mert elhalasztották egy nappal a koncertet, most írták ki a falukra. Hurrá! Úgy örültem mint egy kisgyerek.
Nem első alkalommal voltunk Keep Floyding koncerten. Az első találkozás helye az A38 volt. A második itt, a Polgárvárosi Amfiteátrumban esett meg. Erről is írtam egy frappáns című beszámolót: A Keep Floyding Pompeii-ben, avagy a Pink Floyd Óbudán. (Ez az amfiteátrum Nem azonos a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrummal: ez a kaszásdűlői HÉV-megálló mellett van, a Battyhány tér felőli irány jobb oldalán.) S voltunk még két alkalommal az Aquincum Romkertben is az előadásukon. A másodikon végre, elhangzott fotós Szerelmetesfelségtársam kedvence, a High Hopes is. Meg is írtam. (A szerkesztőm akkor sokalt be, hogy és megkérdezte, tudjuk-e, hogy van más előadó is a Keep Floyding kívül, aki koncertet tart? Menjünk már más koncertre... Nem azért mondta, mert megszólalt a High Hopes).
De ezt az ötvenedik évfordulós Dark Side-ot nem lehetett kihagyni. Bár volt olyan érzésem, ha nem sírt volna esőt pénteken az ég, többen lettünk volna: a koncert előtt egy héttel már csak néhány jegy volt a pénztárban. Ehhez képest bár lényegesen többen voltunk, mint a Floyd Pompeii-ben tartott koncertjét megidéző show alkalmával, lett volna még hely embereknek. Pénteken volt, aki Debrecenből indult Keep Floydingozni...
A színpadkép
Valaki már pénteken posztolta a Facebook-on, hogy látja a színpadot, nagyon klassz lesz. Tegnap délelőtt dolgunk volt Fóton, Kaszásdűlőről indulva lestünk be a Romkertbe, de nem láttuk a színpadot, mindössze egyéb sátrak sokaságát. Nem értettük a dolgot. Hazafelé jövet Szerelmetesfeleségtársam világosodott meg, amikor a kis Amfiteátrum mellett hajtottunk el.
– Aham, nézd, itt lesz a koncert!
Mint nagyon kivételes esetektől eltekintve, igaza volt, valóban ott lett a koncert.
Van ebben az Amfiteatrumban valami nagyon kellemes feeling. Nem is értem, miért nem használják ki jobban rendezvény-helyszínnek? A Keep Floyding legalább megteszi.
Ahogy beléptünk vitte is a szemünket a látvány. Pedig még semmi sem történt. A nem túl magas színpad felett egy hatalmas, kör alakú, hm, Hold lebegett, a kör szélére reflektorokat szereltek. Ez a Pink Floyd Pulse-koncertjeinek a színpadképét idézte. A színpadot és a HmHoldat egy hatalmas, az égre törő háromszög foglalta keretbe. Aham, egyértelmű, a háromszög világítani fog. Meg az is, hogy az alkalom apropóját adó lemez piramisára utal. (Lásd a bejegyzés címképét!)
Alig csüccsentünk le az otthonról hozott, szemeteszsákba bújtatott párnánkra, és kortyoltunk bele a sörünkbe, úgy nagyjából minden átmenet nélkül szólt is a muzsika. Itt rágom a körmömet reggel, mert képtelen vagyok felidézni az első blokk sorrendjét.
Pedig nagyon jól mutatna itt, hogy az XYZ számmal nyitott a zenekar, de befejezni sem tudták, mert elhagyta őket az áram. Igaz, csak néhány percről volt szó.
– Hát ez volt a legrövidebb koncert, amin eddig voltam – vigyorogtam Szerelmetesfeleségtársam fotósomra.
– Kiabáljuk, hogy „Vissza, vissza!”, hátha akkor folytatják.
Nem kiabáltuk, mégis folytatták.
Amit láttunk új volt a Keep Floydingtól. Meg nem is. A háromszög ötlete nagyon jó, a kivitelezés is sikerült. (Bár a színpad-jobb felől az egyik izzósor kicsúszott a síkból. Úgy alulról egyharmadnál. Igazából egye kánya, kit érdekel, de hátha viszitek még másfelé is a felszerelést, fiúk.)
Impozáns volt a látványa. (Nekem a kék szín mennyisége kicsit sok volt, de ez egyéni szocprobléma. felejtsétek is el!)
A mozgó lámpákkal körülvett Holdról kiderült, hogy vetítővászon. Pszichedelikus képekkel, klippekkel, animációkkal, 2001: Űrodüsszeia-val. Vagyis a képaláfestés eszköze volt, ahogyan azt manapság szinte már el is várja az ember.
Elvárja, a fenét várja el! Csak el van kényeztetve. Jó dolgában elvárásai vannak. Rossz dolgában meg fizeti a nem óccó jegyeket, és az árak fájdalma elvárásokat teremt. Az elvárás meg az előadó részéről újabb befektetéseket, ami növeli a jegyárakat. A saját farkába harap az ördögi kör.
Persze, jól esik egy-egy látványos show, semmi bajom nincsen azzal, ha a látványban is elkényeztet az előadó. Ezt tette a KISS, naná, ezt tette a Roger Waters, ha már Pink Floyd, csak ő elcseszte az egészet az egyoldalú és liberális, vagy átgondolatlan, következetlen túlpolitizáltságával a egyébként tökéletesen tuti koncertjét. Az Iron Maiden showját aztán el ne feledjem, mert az volt aztán az übertuti, amellett, hogy persze, hogy zene is volt.
DE! A Nick Mason's Saucerful Of Secrets koncerjén, hogy maradjunk a Pink Floydnál, szinte színpadkép sem volt. Színpad azért igen. De számomra az utóbbi évek egyik, ha nem legjobb koncertje a Mandrake Moon Garay téri lelépése volt. Nem fel, mert egy pincében játszottak a Garay téren, ahol nem volt színpad sem. A látványt egy sorba kötött izzósor jelentette, meg, hogy lekapcsolták a villanyt. Újra mondom: az a kis pincekoncert volt az egyik legjobb koncert, amin eddig voltam.
Vagyis nem bánom, ha van mit látni, de még inkább értékelem, ha a fülemet kényeztetik.
A Dark Side-koncert szerkezete
Az előzetes információk szerint a koncert első felét olyan dalok adták, amelyek a híres lemezre mutatnak. Az első rész ezt a címet kapta: The Road To the Dark Side. A koncerten szokatlan alcím adja magát. Ahogy telik az idő, csak a rögzített dalok maradnak ugyanazok. A stílus, a hangzás változik. Ha másért nem, a technika változása miatt. De a zenészek ízlése, fejlődése miatt is.
A Floyd történetében a Dark Side tulajdonképpen egy könyebben fogyasztható muzsika felé fordulást jelentett. Így távolodást az addigi pszichedelikus vonaltól. A Hold a Floyd előző lemezeihez képest slágerzenét tartalmaz. Az addigi lemezeik, és ez szigorúan szubjektív véleményem, egyfajta különös elegyei voltak az értelmezhetetlen és élvezhetetlen zenei kísérleteknek, az akkori beat meglepőn könnyed darabjainak és a progrock zsenialitásának. A Holdig megjelenő minden egyes lemezen voltak olyan kompozíciók, amik örökérvényűek maradtak, voltak olyanok, amikre legyint az ember, de hallgatja, és voltak olyanok, amelyeknek öncélúságán szeretne mielőbb túlesni, vagy akár tovább is lépteti a lejátszóját.
A Dark Side volt az első albuma a zenekarnak, amely az elejétől végéig egységes, színvonalas muzsikát tartalmazott. Nincs rajta könnyed plimplam, de nincsen rajta feldolgozhatatlan hangkísérlet sem. Sokan innentől írják le a Floydot. Mások számára innentől kezdődött igazán a magukra találásuk. De a Dark Side nem a semmiből érkezett. A hozzá vezető út néhány darabját mutatta meg a Keep Floyding a koncert elején. Vagyis jobbára azokat a darabokat játszotta, amelyeket úgy lehet és kell hallgatni, mint a Pink Floyd Hold-dal kezdetét vette és a pályafutása végéig tartó korszakát.
A műsor derekát a „bemelegítő” után az este fő témája, a Hold adta, úgy az elejétől a végéig. Majd levezetésképpen, mintegy jelezve, hogy a Hold-nak nem csupán előzménye, hanem utózmánya is volt, felcsendült még a Shine On Your Crazy Diamond, a Wish You Were Here, és két dal a Falról, az Is There Anybody Out There és az elmaradhatatan koncertbefejezés, a lendületes, energikus Run.
– Végre, szemmel látható, hogy ezt a számot nagyon szeretik: élvezték, ahogy játszották! – bólintott a végén elégedetten a Martassist fotósa (alias Szerelmetesfeleségtársam).
És pitty-putty véget is ért a koncert. Nem volt rövid, csak élvezetes, tehát rohant vele az idő.
Tűnődés
Ha az ember egy előadó sokadik koncertjén van, nyilván nem ütik, fogják, kapják el annyira dolgok, fordulatok, gesztusok, teljesítmények mint amikor első alkalommal látja, hallja, tapasztalja őket. A Keep Floydingot három helyszínen láttuk eddig. Itt, az Amfiteátrumban, az A38 hajón és az Aquincum Romkertben. Ott kétszer. MIndegyik koncert tetszett, mindnek más és más volt a hangulata, mindegyik másért és másért fogott meg.
Ha a tegnapi koncertből ki kell emelnem valamit, az a látvány lenne. A KF nyilván nem tud vetélkedni a keretezett részben felsorolt előadók lehetőségeivel. De el kell ismerni, amit ide tettek az ugyancsak meggyőző volt. (Lennének teljesen laikus ötleteim a háromszög továbbfejlesztett felhasználásával kapcsolatban de ez nyilván nem a KF-team ötlettelenségének, hanem gazdasági tényyezőknek a kérdése. Kívánhatnék kacsalábon forgó, négysebességes, hatszárnyú színpadot, amely helyből felszáll, kolbászt tölt, gyereket nevel, miért ne tehetném, kibicközönségnek semmi sem drága. Csak a belépő, amikor nem sajtójeggyel megy be. De akkor meg pofa különösen súlyba! )
A zene, az előadás vérprofi volt. Még gondolatot is olvastak a zenészek: éppen azon tűnődtem az Is There Anybody közben, milyen jó lenne, ha elengednék magukat, és nem hangról hangra játszanák, s erre tessék, lőn! Bár el kell ismernem az ötletet ők adták: már a Money közben sem úgy szólt a szaxi, ahogyan azt '73-ban, a lemezstúdióban tette. S az égadta világon semmi baj nem volt vele.
Nem tudom, melyik rockzenész mondta, hogy a stúdió a rock halála: megmerevíti a zenét, kőbe vési, megváltozhatatlanná teszi, holott a daloknak soha nincsen végleges, csak pillanatnyi állapota. Már ha zenéről és zenészről van szó. Mert a rockzene él. S ami él, soha nem reprodukálja tökéletes mértékben egy előző állapotát. Ezért ha egy zenekar nem ugyanúgy játssza egy saját korábbi vagy egy másik előadó dalát, azzal semmi baj nincsen, sőt, természetes. Csak invenció legyen.
Azonban valami volt, amin mind a ketten fennakadtunk a cégtulajdonos fotósommal. Ő fordult hozzám az irányzott kérdéssel.:
– Neked nem volt hiányérzeted a tegnap estével kapcsolatban?
– De! Érthetetlen volt, hogy szombat este tízkor nincsen nyitva a Római téren a Syntthesis; jól esett volna valami sörkülönlegességük.
– A koncertre gondoltam.
– Tudom. De nem akarom bántani a Keep Floydingot. A szívem csücskei.
– Hallgatlak! Mert bennem is maradt valami hiányérzet. Csak nem tudom, miért. Eddig soha nem volt. Csak annyi, hogy négyből mindössze egyszer játszották a High Hopes-t.... A citera...
(Ez a szám a mániája. Most is azonnal dúdolni kezdte. A citera pedig Gilmour steal-gitárja. Amit a KF tolmácsolásában eddig csak egyszer hallottunk. Csuda jó volt.)
Megfogalmaztam neki. Pedig magamnak is nehezen ment. (Hiába, eléggé egyformák vagyunk akkor is, ha az évek teltével a kezdeti 90–95 százalékos egyezés csökkent is.)
Mert én is úgy jöttem ki tegnap a kis arénából, hogy ugyan minden a helyén volt, de azt hogy torkon ragad, gyomron vág, elektromosan végighasít, tökön rúg a muzsika szépsége, energiája, virtuozítása, ötletessége, mindössze egyszer éreztem. Végig teljesen jelen voltam. S azon gondolkodtam, erről én tehetek vagy a zenekar?Mert eddig minden alkalommal csináltak velem ilyet.
De úgy éreztem, ők megtettek mindent, szívük-lelkük, tudásuk, az ötleteik, minden ott volt a színpadon. Nekem meg ez volt eddig a leginkább várt KF-koncert. Pénteken, amikor a szakadatlanul zuhogó eső végett, főleg a Martassist összes dolgozója egészségéért való aggodalom végett lemondtam az ottlételről, ha nem is kerültem sírásközelbe, de majdnem elpityeredtem. Aztán meg gyerekmód örvendeztem, hogy áttették másnapra. Mikor is kegyes volt az időjárás, még a Nap is előbukkant kicsinyt. S nem voltak nagy elvárásaim. Illetve de, ám semmiképpen a show-val kapcsolatban.
– Nem lehet, hogy volt bennük feszültség, le ne szakadjon újra az ég? – kérdezte csodazöld szemű fotósom.
– Az is lehet, de csak fel kellett nézni, hogy semmi ilyen nem lesz... Ettől még kommunikálhattak volna.
Mert ez volt az egyik legnagyobb bajom. Hihetetlenül személytelen volt az este. Valami olyasmi jött le, hogy mindenki tudja, mire jött, tudja, hogy miről szól, amire jött, minek beszélni róla? De a kommunikáció, ha akarom, az udvariatlanságig ment. A koncert végén a zenekar boldogan, többször meghajolt. És még a vokalista hölgyeket sem mutatta be senki!
De úgy végződött a koncert, ahogyan kezdődött. Feljöttek, zenélni kezdtek. Azzal, hogy elment a hang, kavics került a fogaskerekek közé: meg kellett szólalni. De az meg aig hallatszott. A hang visszajött, a szó ismét bennakadt. Úgy rémlik, a második szám után köszöntek a közönségnek. Aztán a koncert közepén megköszönték, hogy ennyien eljöttünk, s hogy milyen kár a tegnapi esőért, de ennyire magas kapcsolataik még nincsenek. S aztán a végén megtudtuk, hogy mi vagyunk a legjobb közönség. Legalább.
Volt már fennakadásom máskor is a KF kommunikáció-hiányán. De nem ennyire. Évek múlva sem tudom, hogy ez valami túltolt és félreértett alázat az eredeti előadókkal szemben, vagy mi a fene. De ennyire még soha nem giányzott, hogy szóljanak hozzám a fiúk! Öregszem vagy mi...
Figyelj, ha nem olvasom valamelyik jegyárusító oldalon, hogy a Hold előtt megszólaló dalok kaptak egy összefoglaló címet (tudod, The Road To the Dark Side), akkor ezt sem tudom, mert itt nem hangzott el. Az, hogy a megközelítésem helyes-e ezzel a blokkcímmel kapcsolatban szintén csak találgatni tudom.
Aki eljött erre a koncertre igen nagy eséllyel tudta, mi az a The Dark Side Of the Moon. De az előadás alatt egy hang sem volt arról, mi ennek a lemeznek a jelentősége, milyen körülmények között született, milyen utóélete volt (tudtad, hogy például a Dream Theater egy az egyben előadta?), mit jelent az ő számukra, hogy irdatlan ideig volt a slágerlisták élén. De igazából semmiről nem volt szó.
Nincsenek elvárásaim. De valahogy mégis azt vártam, hogy bejönnek, köszönnek, ejtenek pár keresetlen szót az előző napi időjárásról, felvázolják a bevezető rész koncepcióját, miért út ez a Hold-hoz, aztán a Hold előtt elmondják, amit el lehet, fűszerezve, hogy hányszor játszották el eddig, mekkora áldás volt a vokalista hölgyekre rátalálni (Garda Zsuzsa, Simon Edina), mit tudom én, ilyesmi. Aztán lemehet a komplett album, duma nélkül, persze, meg jöhet a rája adás is. Ott már nincsen áhítat az ötven évnek, lehet velünk beszélgetni, kérem szépen!
S nem, nem a szokásos közönséghergelésre gondolok („Kezeket akarok látni, lássam a kezeket! Itt vagytok még? Jól érzitek magatokat? Stb.”), hanem kommunikációra. Információkra. Az eredetiről is, a KF-ről is, a tagjairól is.
Szerintem érted, értitek mire gondolok. Bejöttünk, csácsumi, ott voltunk, mindenki tette a dolgát, ők zenéltek, mi élveztük, tapsoltunk, aztán lementek, kijöttünk. A főnökasszonyom két éve kikérdezte egy lényeges változással kapcsolatban a véleményemet. Ott volt a cég projektmenedzsere is. Meg is hallgatták, amit mondtam, az lett, amit javasoltam. Nem mondom, hogy előtte és utána nem beszélgetett velem a főnökasszony, de azóta azt mondom, figyel a dolgozóira, ad a véleményükre, ha teheti. S látod, még én mentem fel, amikor mégsem teszi...
