A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu 
Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)
Ha zenei paródia, akkor a Gúnya együttes! Meg a Voga-Turnovszkyék, ja! Naná! Jókat lehet röhögni az ismert dallamokra írt poénos szövegeken.
De többször elmondtam: az IGAZI paródia számomra az, amikor nem csupán átalakítja a parodista az eredeti darabot, s az átalakítás jobbára átírt szöveget jelent, hanem az, amit Szikora Róbert művelt több mint zseniálisan az Így jácctok ti című lemezén: vadonatúj zenéket és szövegeket írt az adott, parodizált előadók stílusában. Tudod, ahogy Karinthy írta az Így írtok ti-t. Na, az paródia!
Amikor az Irigy Hónaljmirigy elindult, valahogy már nem érdekeltek a paródiák. Ez harmincnégy éve volt. Ennek a „nem érdekelteknek” több oka volt: akkoriban fordultam kereszténység mint metafizika felé, akkoriban nősültem, hamarosan megszülettek a gyerekeim... Meg valahogy kinőttem az átírt szöveg olcsóságát.
Az IHM-t Gergő fiacskám kezdte el hallgatni. Amiket hallgatott tőlük általában nem érdekeltek: jobbára azért nem, mert többnyire azokat sem hallgattam, akiket parodizáltak. Két olyan megmozdulásuk volt, amit viszont überpoénosnak találtam: az egyik az Öreg néne bőrzekéje („Elütött egy román traktor/De szar ez így reggel hatkor”) és a Mamboléjó.(„Kajla hajlam, van ma rajtam, kajla hajlam hoppáré/Ó, mily sukár ez a gáré, halljak meg Kolompárné!”)
Képmutatás lenne azt mondani, hogy mosoly nélkül bírom a marháskodásaikat, mert dehogy. De mert van de, nem voltam túl lelkes Szerelmetesfeleségtársam lelkendezésére, hogy jön Békásra gyereknapon az IHM. De mert őt nagyon szeretem, elmentem vele.
HAKNI VAGY KONCERT? PERSZE, HOGY KONCERT!
A koncertet Óbuda-Békásmegyer szervezte, a polgi nem felejtett el feljönni a színpadra, hát választás előtt vagyunk, nemdebár. Ez akár indokolhatta volna, hogy valami falunapi haknit lássunk. (Olvastam egyszer, hogy előfordult, hogy az IHM egyszerre két, különböző helyen koncertezett. Annyian vannak mint nyű, kijött abból két zenekar is, két gázsiért. Nem tudom, igaz-e a sztori vagy csak rosszindulatú, lejárató legenda... Tény, hogy zenészből minden hangszerhez csak egy-egy pasas van, ha énekesből több is.
Szóval gyereknap, ingyenes koncert, akár lehetett volna hakni is. Nem az volt. Rendes színpad, rendes fények, rendesen szólt minden, sőt a közönség még egy fedőt is kapott a feje fölé, ha netán rázúdulna az ég. Bár az nem tett ilyet, a megoldás csoda jó, ötletes, hasznos.
Azért sem volt hakni, mert az IHM teljes létszámban volt a színpadon. És a kezdés is teljesen, takkra pontos volt. (Amikor elkezdtem koncertetkre járni, akkoriban a fél órás csúszás a minimum volt. Utáltam.)
KONCERT VAGY ELŐADÁS? ÖÖÖ... HÁÁÁT... ELŐADÁS!
Egyfelől az IHM koncertje sokkal több volt koncertnél. Nem tévedek, ha azt mondom, nem is koncert volt igazából, hanem zenés kabaré. Lehet, itt tévedtem nagyot: én koncertre mentem, és nem lapoztam útközben.
Mivel permanens volt az öltözés-vetkőzés-öltözés, a számok összekötőiben valaki rendszeresen a színpadon maradt, és szórakoztatta a kisérdeműt. Hol rövid one man show-val, hol meg vetítéssel. S persze, ha visszajöttek a többiek, akkor is a marháskodáson volt a hangsúly. Ami természetes, hiszen az IHM egy paródiazenekar.
Előadás, mondom, mert minde számhoz külön jelmezek voltak és külön színpadi mozgások.
S előadás azért is, mert bár az IHM show-iban gyakolratilag nem a zenéé, hanem a humorá a főszerep, de arra fel kellett figyelnem, hogy az IHM gyakorlatilag mindent, de mindent képes eljátszani. Ezt ki kell egészítenem! Ismered a Zártosztály nevű zenekart? Nem? Nézz csak utána nyugodtan. Edda dalokat játszanak. Egy időben Sípos Péter (eredetileg valami IHM nevű zenekar tagja) énekelt benne. Hát, apám, az valami csoda, miként! Főleg a bakancsos Edda dalait játsszák. Szóval Sípos Peti olyat énekelt ott, hogy szerintem a mostanságos Pataki Attis sítva fakadt a hallatán.
Említhetem és naná, hogy említem is a jó magyar rockdalokat feldolgozó Triászt is, amiben szintén Peti énekel. Mindkét együttesben olyat énekel ez az ember, hogy az arcom szakad le tőle.
S jó, hogy Peti csak egynyolcad tagja az IHN-nek, mégis példa a muzakalitásra. Ezzel persze és naná, hogy az égvilágon semmi baj se nincsen! Zenei szempontból elmondható: bármihez nyúlnak, az stabilan ott lesz. De még hogy! De tényleg bármi is az.
MINDENKI UGRÁL, TAPSOL, ÖRVENDEZIK, ÖRÜL, ÉN MEG CSAK ÁLLOK TÖPRENGVE, MINT [...] A LAKODALOMBAN
Eszembe sem volt tüntetni. Kilógni sem. De egyre jobban nem illettem oda, ahol voltam. Életkorilag még de: ahogyan körülnéztem, az IHM az én korosztályom zenekara, stúdiója, előadóbrigádja, mittoménmilye. Tehát nem az őszülő szőrzetem, a majdnem nulla hajmennyiségem, a szemráncaim okolhatók a távolmaradásért.
S most fogom bizonyítani a vaskalaposságomat, a szemellenzősségmet és a lényeglátástalanságomat.
Az IHM egy paródiazenekar. Ahhoz, hogy nagyjából naprakész legyen, azt kell parodizálnia, ami sláger. Vagyis nem a közönség előtt jár, hanem a sztárrá vált kollégák után. Ha azok übervacak dolgokat etetnek Wellington bélszínként a kisérdeművel, akkor a vacak Wellington bélszínt kell parodizálniuk. Ez logikus.
Csakhogy, mondom, önmagában a más valakinek beöltözést, az útmenti tahóság parodizálását, a férfi női ruhában-humorát ennyiedszerre már nem igazán tudom viccesnek találni. A heremarkolgató tahóság-bemutatót sem. Még akkor sem, ha paródia.
A koncert elejét még konkrétan elveztem is. Amikor végleg kizuhantam a fílingből az egy Kis Gróf-paródia volt. A büdös életben nem hallgattam még véletlenül se Kis Grófot. Ettől a zenei vonaltól fizikailag szoktam rosszul lenni. S oké, persze, az IHM parodzál, világos, slágereket parodizál, Kis Grófo meg egy rétegnek sláger, értem én. Hogy mennyire sláger, az azon is látszott, hogy olyan mocskosul mozdult az addigi legxarabb zenére a közönség, hogy úgy éreztem magam mint balatoni viharban a sásba leszúrt cövek. Bevallom, nem csupán a zene szarsága döbbentett meg (amit egyébként még az IHM is valahogy úgy konferált be, hogy jön mindenek alja), hanem a közönség reakciója is a zenealattiságra.
Mert itt gondolkodtam el azon, és úgy is maradtam töprenve az utolsó hangig, hogy vajon minek szól az IHM sikere? A zenének? De hiszen az nem a sajátjuk! A szövegeknek? Harmincnégy éven át? Rendben, néha ütősen jól sikerülnek, de azért műsorról műsorra, lemezről lemezre? A humoruknak? Hááát... Persze, hogy van, de meglehetősen vásári az előadás.
Hiába várod, nem tudom igazából a tuti frankót megmondani. A Kis Grófo-förmedvényre megmozduló közönség azt sejtettette (hát micsoda szó ez: sejtettette!) meg, hogy nem az IHM zenei képességei, nem is a humorosan átírt szövegek a döntőek, hanem az ismerős sláger-dallamok. Vagyis hogy az IHM pavlovi reflexekkel dolgozik. Nem alantas dolog ez, hanem ügyes felismerés. Hogy mennyire ügyes, azt az elmúlt harmincnégy év, és a koncert elején felsorolt sok-sok elismerésre méltó és irigylésre való statisztikai adat bizonyítja.
CODA
– Nagyon untakoztál, Morzsám?
– Hááát... Egy-egy. Te a Caligula's Horse-ról mentél ki.
– Nekem tetszett. Baj?
– Láttam. Miért lenne baj?
– Kár, hogy neked nem jött be! Kicsit sem éreztem hakninak, nem voltak görcsösek a srácok, csuda jól szórakoztam!
– Annak örülök. Kedvesem, dolgozik a megivott sör, ott vannak toytoyok...
– Menjünk, nekem is kell...
De azóta már vagy háromszor hallottam tőle, hogy:
– Nekem tetszett. Baj?
– Miért lenne baj?
– Megnézed a képeket, amiket csináltam?
– Persze!
Bekaptam a horgot.
– Nem akarsz írni a koncertről?
– Nem!
– Csak úgy kattintgattam...
Pedig voltak érveim is, miért nem írok erről a koncertről. Nem vagyok egy jellemes ember.
