A lemezvélemény eredetleg a koncert.hu-n jelent meg. 

A 2024 júniusának elején megjelent albumuk meg rögtön két album. Nem dupla, hanem kettő. A zenei anyag magyar és angol énekkel is napvilágot látott. Kétpetéjű, hattételes ikerzene.

A zenekar énekesnője, GARDA ZSUZSA küldött nekem egy több mint finoman megfogalmazott üzenetet a Messengeren. Nem tudom, tudatosan tette-e, de csapdába csalt.

Hívott egy, a lemez megjelenése kapcsán rendezett sajtótájékoztatóra. Érdekelt, csak eléggé lehetetlen időpontban kezdődött. Volna. Mert aztán valamiért sajnos elmaradt. Zsuzsa akkor kiásta a grafomániám számára a második vermet: ha kíváncsi vagyok rá, és lenne kedvem írni az anyagról, szívesen átküldi nekem.

Nagyon finoman szőtt háló, ugye? Mert hogy a viharba ne lennék kíváncsi a Mayára, amikor a második Moonhead-es koncertjükről olyan pozitív volt a véleményem, hogy csuda? Ám ha Zsuzsa átküldi, ha meghallgatom, akkor viszont kutya kötelességem írni is róla. Mert igazából nem is ismerjük egymást, nem vagyunk barátok, csak néha írok róla és az együtteseiről (na, jó kettőről írtam eddig, az egyik a Maya). Így a felajánlása egyfajta kimondatlan win-win üzlet. Ha már élvezkedek a munkájuk végeredménye felett, annak legyen látszata is! 

Ezek szerint a Maya, de legalábbis Zsuzsa be merte vállalni, hogy ajánlót soha nem vagyok hajlandó írni, csak véleményt. S írtam már a Maya-ról nem jót is. Ezek szerint az megbocsáttatott... Akkor írok most is jót, ahogyan a második progfesztivál után tettem.

Voilà!

S ez még így sem megvásárolt vélemény lesz. Majd meglátod!

*

Ha mindenáron hasonlítgatnom kellene milyen zenéről van szó, akkor leginkább a kezdeti East és a Varga János Project dolgai felé kacsingatok. De csak akkor, ha tényleg muszáj ilyet tennem. Mert ez akár félrevezető is lehet. Meg kedvcsináló is. Én az utóbbi végett merészkedtem veszélyes vizeken kalózkodni. 

*

Viszonylag kevés lemezkritikát, -véleményt írok. Azért, mert egy igazi zenei véleményhez értenem kellene a zenéhez. Én meg nem értek hozzá. Csak nagyon szeretem. Lemezkritikának az pedig több mint sovánka, ha annyit mondok, hogy unalmas vagy éppen nagyon izgalmas, hogy semmi nem mozdult bennem és rajtam, illetve hogy járt a zenére testem minden porcikája, és együtt rezdült vele a lelkem összes zegzuga. 

Lásd csak, mire gondolok konkrétan4 Vajon mit tudsz meg, ha az asztalra csapva azonnal rögzítem, hogy a Maya első (két?) lemeze: CSUDASZÉP? 

Én speciel megijednék ettől a szótól. Ha nőről van szó, simán előttem van, több verzióban is, hogy milyen egy szép nő. Mert a nők sokféleképpen lehetnek szépek. Gyönyörűek.

De ha egy művészeti alkotásra, irodalmi, zenei vagy képzőművészeti műre vonatkoztatom a szép szót, akkor valahogy mindig a giccs határán találom magamat. Vagyis borotvaélen. 

De a Maya zenei anyagát hallgatva tényleg nem jut jobb szó az eszembe. S persze az ég adta világon semmi, de naná, hogy semmi köze sincsen a giccshez. Még csak nem is úgy szándékozik szépnek lenni, hogy himnikus, nagy dallamokkal operál, mint a musicalek. 

Most kellene jönnie a „hanem úgy”-nak. S ehhez a „hanem úgy”-hoz kellene értenem a zenéhez, hogy el tudjam mondani, hogyan is. De mert vagyok olyan képzetlen, amilyen, így csak azt tudom elmondani, hogyan hatott rám, amit hallottam. Vagyis jó egoista módján nem a zene és az előadó lesz a középpontban, hanem a közönség.  És úgy, rajta keresztül a muzsika. 

*

Nos, ennek a szóban forgó közönségnek, vagyis nekem legelőször a vérprofi hangszerelés tűnt fel. Már rögtön az első Holnap/Tomorrow című számban. Eleve a visszatérő riff megkapó. Aztán a Zsuzsa éneke előtti felvezetésben az a lehalkulás:  elhallgat a zenekar, egy szál gitár szól csak, majd egy pillanatra néma csönd, aztán újra az egy szál gitár futama, de hátterében egy xilifonszerű, játékos dallamocska enyhíti a bevezető riff súlyosságát. S még csak a több mint tizenkét perces szám negyedénél járhatunk, Zsuzsa még el sem kezdett énekelni... Erről később majd még többet. 

S aztán a második szám... Nem tudom, van-e hozzá köze, szerintem nincsen, de a Berlin felett az ég ugrott be róla. Az eredeti Wim Wenders-féle.  A többihez képest ez a dal csak számocska a maga kevéssel több mint négy percével. A címe: Zuhanás.  Az énekdallam nem egy együtténeklős közönségnótát ad. Letaglóz, s amikor azt gondolom, nem lehet tovább fokozni, ennél feljebb nem vezet út, hát bebizonyosodik, hogy hát dehogynem! S amikor már már egy lépéssel a csúcs felett járunk, egyszerre az ének utolsó hangjaiba belesír a szólógitár, és magától értetődőn káprázatos szárnyakat akaszt a vállunkra... 

Nem veszem végig az összes kompozíciót. (Igen, ezek nem dalok, nem nóták, ezek kérem kompozíciók!) A finomságokról beszélek. A nagyon finomságokról. A fülgyönyörködtető ötletekről, a léleksimogató dallam- és az izgalmas ritmusváltásokról.  

Oké, kezdek patetikus lenni, pedig azért végső soron mégiscsak rockzenéről van szó. Amit, állítom neked, újra és újra és újra és újra meg kell hallgatni. Már csak azért is, mert elsőre nem adja magát teljesen. De az ember gyereke igényli a második, a harmadik, a sokadik fülelést is. 

*

Egyszer meghallgattam úgy is a magyar verziót, hogy magam elé vettem a SZÖVEGEKET. Ott vannak a Maya weboldalán. Azért tettem ilyet, mert amikor csak simán hallgattam, egyszerűen nem sikerült megragadnom őket. 

Nemrégen olvastam Lakatos György és Szűts István közös könyvét, amely a Hogyan ​születtek? címet viseli. Az alcímből kiderül, hogy nem a demográfia fellendítése a célja, hanem a magyar könnyűzene slágereiről van szó benne. Már nem emlékszem, ki, melyik szerző, előadó mondta első alkalommal a könyvben, hogy ahhoz, hogy valami slágerré legyen, a jó dallamon kívül kell valami a szövegben, ami megragadja a hallgatót. Kell lennie valami olyan megfogalmazásnak, ami befurakszik a memóriába, vissza-visszaköszön, újra és újra előjön. A könyv, mondom, a magyar slágerekről szólt. 

A Maya nagyon nem slágerzene. De nem vagyok abban bizonyos, hogy a nem slágerzenének nincsen szüksége „bemondásra”. Nem az a bajom, hogy nem értem igazán a szövegeket. Rengeteg szöveg van, amit nem értek igazán, mégis valahol megfog, megragad, nem ereszt, megragad és vissza-visszatér. Hogy ne menjek messzire, ha már a kezdeti East-et említettem viszonyítási pontnak: Nem merném azt mondani, hogy perfekt módon dekódoltam például, hogy ki a fene az a Nyúl, aki megkérdezi, ki vagy, de azért a mindent ellepő barna legyek és az út végén a gödröt belepő hó, azért vaskos kapaszkodókat nyújtanak. 

Vagy az egyik dalkedvencem, a Republic Rajzoljunk álmokat című száma! Egy mukkot sem értek belőle, de eleve az, hogy az álmokat rajzolni kellene, önmagában egy szívszorító csoda. Aztán például: „Fejemre hajlik néha a lassú csend / Az idő táncol rajtam semmiért ” 

Most olvasom Jaume Cabré Én vétkem című könyvét. Van benne egy szívszorító rész. A főszereplő professzor előadást tart az egyetemen. 

– A dol­gok és az élet rej­tett va­ló­sá­gá­nak bár­mi­fé­le meg­fej­té­se csak a mű­al­ko­tá­sok se­gít­sé­gé­vel le­het­séges, még ha azok nem is ért­he­tő­ek – kör­be­for­dult, hogy min­den di­á­kot be­fog­jon a te­kin­te­té­vel. – A ti­tok­za­tos vers­ből a fel­ol­dat­lan konf­lik­tus hang­ja szól.
Fel­emel­ke­dett egy kéz. A rö­vid hajú lá­nyé. Va­la­ki je­lent­ke­zett! Le­het, hogy csak meg akar­ja kér­dez­ni, hogy az a sok ért­he­tet­len do­log, ami­ről be­szél, ré­sze lesz-e a más­na­pi vizs­gá­nak; vagy le­het, hogy pi­sil­ni ké­redz­ke­dik ki. De le­het, hogy meg­kér­de­zi, a mű­vé­szet se­gít­sé­gé­vel meg­ért­het­jük-e mind­azt,  ami­ről az em­ber­nek le kel­lett mon­da­nia az ob­jek­tív vi­lág meg­te­rem­té­se­kor.
A rö­vid hajú lány­ra mu­ta­tott, és azt mond­ta, tes­sék, mondd csak. 

[...]

– Ne­kem egy vers­ről vagy egy dal­ról... őszin­tén szól­va nem jut eszem­be sem­mi ilyes­mi.
Ad­rià fel­lel­ke­sült, hogy a lány nem a vizs­gá­ról kér­dez­te. A sze­me is csil­log­ni kez­dett. 
– Ér­tem. Ak­kor mi jut róla eszed­be?
– Sem­mi.
Itt-ott kun­cog­tak. A lány meg­for­dult, nem volt ínyé­re a ne­vet­gé­lés.
– Csend le­gyen – szólt rá­juk Ad­rià. Az­tán bá­to­rí­tó­an a rö­vid hajú lány­ra né­zett.
– Szó­val... – foly­tat­ta a lány – nem gon­do­la­ta­im tá­mad­nak. Ha­nem ér­zé­sek, ame­lye­ket nem tu­dok le­ír­ni.
Az­tán na­gyon hal­kan hoz­zá­tet­te:
– És néha... – még hal­kab­ban – el is sí­rom ma­gam.
Most már sen­ki sem ne­ve­tett. Az ezt kö­ve­tő há­rom-négy má­sod­perc­nyi csend volt an­nak a félév­nek a leg­je­len­tő­sebb moz­za­na­ta. Saj­nos el­ron­tot­ta a pe­del­lus, aki be­nyi­tott, hogy kö­zöl­je, vége az órá­nak.

(Nem tudom, hanayadik oldal, mert e-könyvben olvasom)

Nos, erről van szó. Arról, hogy egy szöveget nem feltétlenül kell mindenestül érteni, hogy megragadjon. Mondom, nem értem sem az East, sem a Republic szövegét. (Meg még mennyi mindent nem!) De megragadtak, belém ragadtak, ütni-vágni, sírni, repülni kell tőlük. (S még mennyi minden mástól...) 

Nem tudom, a Maya szövegeit ki írta. De a helyzet az, hogy én, az egyszerű panelporli éreztem, hogy van bennük valami, de azt is, hogy csettinteni még nem tudok tőlük. Se bemondást nem találtam bennük, se torkon, tökön nem ragadtak, gyomrost sem adtak és nem volt olyan érzésem sem, hogy ha kiállnék a harmadik emeleti lakásunk ablakába és elrugaszkodnék, akkor fel tudnék repülni a szemközt levő, háromszáz méteres (!) kéménynek a tetejére, hogy onnan nézegessek körbefelé, mint azt Pepin sógor és  Mariska tette (tudod, a Sörgyári capriccio). A zene szépsége életörömöt a sugall, de a szövegek éppen ellenkezőleg, de szerencsére az ereimet sem kell felnyitni miattuk. 

Nem rosszak a szövegek, csak engem nem ragadtak meg. Talán ezért is jöhetett létre az a furcsaság, hogy miközben igyekszem mindent magyarul mondani, amit csak lehet (e-könyv, merevlemez, stb.), és nem volt még olyan magyar lemez, aminek az angol verzióját átütőnek találtam volna, aközben a Maya lzenei anyagának az angol verzióját valahogy homogénebbnek találtam mint a magyart. 

*

Garda Zsuzsának csodálatos, tiszta, erős hangja van. Ez minden egyes kompozícióban egyértelmű. A fantasztikus acapellával kezdődő Föld és ég című kompozíció volt, ami miatt megfogalmazódott, hogy itt és most valami túlzás a zenéhez képest. Vagy ötször hallgattam meg, amikor rájöttem, mi is az. Egyfelől az énekdallam, hm, musicalessége.  amit szerencsére fantasztikusan old fel az azt követő jazzes gitárszóló, ami átvált egy balalajkaszerű futamba.

Ami musicalességet csak még inkább aláhúzza Zsuzsa hangjának minden érdességtől mentes tisztasága. Pedig tud nem így is énekelni. Ezt bizonyítani tudom. Valami olyasmire gondolok, mint amit ebben a dalban hallhatunk. 

*

Aztán van még egy nagyon komoly hibája az egész albumnak, és ezt bocsátom meg legnehezebben: negyvenöt perc, valahány másodper hosszú, amikor lehetne mondjuk nyolcvan-kilencven perces is. Hogy tovább lehessen hallgatni. Hogy ne érjen véget olyan hamar, olyan nagyon gyorsan. Mert azért bármit is ógmógok, a Maya mesterművet alkotott nekünk. 

A helyzet egyébként az, hogy nem tudom, mi minden lehet még a tarsolyukban, de csak a YouTube-on fellelhető anyagaik még legalább két albumnyiak. A két verzióban is fent levő Exit című darabjuk önmagában több mint másfél óra muzsika. Én egyébként ezáltal kedveltem meg a Maya-t. 

Ó, igen és egyvalami nagyon-nagyon kimaradt, a koncert.hu-s szerkesztőm viszont volt annyira figyelmes, hogy hozzáírta a szöveghez, hogy a lemezborító DUCSAI ZOLTÁN festőművész művének a felhasználásával készült. Jó, persze, a festménynek önmagában van egy kis Roger Dean-es felütése (tudod, a Yes majdnem állandó borítócsinálója), de fel sem merült bennem a lenyúlásnak a gyanúja sem. 

A végeredmény viszont nagyon illik a muzsikához. Azért is, mert ez is gyönyörű lett. Hát nem? 

MAYA

Garda Zsuzsa – ének
Fecske Dávid – gitár, vokál
Gosztola Péter – basszusgitár, basszuspedál
Szabó Gergő – billentyűs hangszerek, vokál
Nádházi Tamás – dob, effektek

LEMEZKRITIKÁK

• Rockinform
• Fémcsajok