A bejegyzés eredetije a koncert.hu-n jelent meg. A két szöveg nem fedi teljesen egymást.
Fénykép és videó: MartAssist
Összetalál, ami együvé tartozik, szokták mondani. Leltem a dolgozdámban egy-egy kollégát, akikkel a zenei ízlésünk nagy részt lefedi egymást. Egyikükről kiderült, hogy fotózik, néha alkot egy cd-borítót ennek -annak (Djabe, Keresztes Ildikó) montázsai jelennek meg másoknál (Android), álruhában meg ápolóskodik. A másikuk amikor éppen nem velem ebédel, és nem munkálkodik, akkor például a Párizs-Dakar rallyn utazgat, azt hiszem, egy National Geographic feliratú terepjáróval. És mindketten minőségi zenéket hallgatnak.
A csizma úgy kerül az asztalra, hogy a fotóstól hallottam hírét, hogy lesz Greg Howe-koncert, a rallyst meg betüzeltem, hogy ezt nagy eséllyel érdemes meghallgatnia. De legalább a basszeros, indiai csajszit... Szóval az egyikük hozta a koncert hírét, a másikuk meg ott is volt.
Ja, hogy a koncert...? Életem tíz legjobbjában benne van. Mégpedig az első ötben.
Amikor a fotós adta a hírt, hogy jön Greg Howe, a fickó neve mit sem mondott. Ha Greg, akkor Lake, ha Howe, akkor Steve. Így együtt, Greg Howe, nem tudtam hová tenni. A modern ember fia,mit tesz ilyenkor? Mi mást? YouTube, Spotify...
Greg Howe-ra annyira nem intellektuális izgultam fel. Pedig ha kicsit alaposabb vagyok eljuthattam volna olyan tényekhez, amiket aztán a koncert.hu nem győzött sorolni a gitáros koncertjét beharangozó szösszenetében. Például, hogy a debütáló albuma minden idők tíz legjobb lemeze között van a Guitar World szerint. Vagy hogy Ritchie Kotzennel jelentetett meg lemezt. Vagy, hogy, apróság, tudom, de '96-ban Michael Jackson koncertgitárosa volt...
Azonban miközben keresgéltem, nézelődtem, feltűnt Howe oldalán egy alacsony, egzotikus külsejű hölgyemény, a kezében egy basszusgitár, amin olyanokat művelt, hogy olyan nincsen is. A hölgyet Mohini Dey-nek hívják. Lenyűgözött a játéka. Végighallgattam a lemezét, megnéztem két koncertet, ahol ő basszerozott, és úgy döntöttem, miatta el kell menni erre a budapesti koncertre. Hát, bizony, el is mentünk! És Mohini Dey bizony basszerozott ám!
De kezdjük az alapoknál!
*
Az OFF Kulturnak mint koncert-helyszínnek a nevét sem hallottam eddig. Van egy gyártelep a Béke út újpesti vége felé, ott a nagy kanyar előtt, mielőtt az út Pozsonyi úttá válna és összefutna a Berda József utcával. Szóval a kanyar előtt egy jobbos, aztán az első sarkon egy balos és ott is vagy. A kapu felett az van kiírva, hogy Újpesti Gyapjúszövőgyár. Könnyű mint az egyszer egy!
Szóval gyártelep. Gyárépületekkel. Az egyikben ott az OFF Kultur. Me fogod találni. Fura, mert egy ajtón bemész, kanyarodsz egy kis szürke gyapjútapétés folyosón (Gyapjúszövőgyár, emlékezz rá!), felmész egy lépcsőfordulót, közben a plakátokról megtudod, hogy itt bizony esküvőt is lehet rendezni, a Hall 2-be (mi a Hall 1-be mászunk éppen felfelé) még autóval is be lehet menni.
– Morzsám, elveszel újra? Jó ez a hely! – zöldül rám csodaszemével Szerelmetesfeleségtársam.
– Már elvettelek!
– Van már olyan lehetőség, hogy a házasság adott idő után magától felbomlik, nem kell elválni, nincsen hercehurca, és ha akarják a felek, lehet újraházasodni – könnyíti meg a helyzetünket a dakaros kollégám, akivel és a párjával összefutottunk a bejáratnál.
Odafent kábé száz-százötven ember fér el a koncertteremben. Büfé van, ital bőven, rágcsa csak némileg. A sör ára sajnos ma már átlagos, csapolva ezerhárom (Dréher)-ezernégy (Pislner). Viszont finom, zamatos, szénsavas és hideg,A dakaros párja huszárvágással beelőzött a sorban, két csapos közül az első csak lézengett, a pár pedig ezt ismerte fel szemfülesen. Mi meg hozzá idomoltunk.
Mondjuk sietnünk felesleges volt. A koncert kezdetének az időpontja, ahány hely, annyiféleképpen jelent meg. Hét órától fél kilencig bezárólag. A fél kilenc volt a valós, de dakarosék és mi is elhittük a hét órát. Volt idő tehát meginni a sört.
A helyszín kulturált, az akusztika nem rossz, a hangosítás kicsit túltolt lett, a koncert után enyhén csöngött a fülünk. De a koncert közben nem éreztük bántónak.
A színpadkép úgy mindösszesen a színpadból és néhány reflektorból állt. Többször hangsúlyoztam már, semmi bajom a látványos show-kkal, de ugyanennyire nincsen bajom azzal, ha ZENE van, és nincsen látvány. Akkor nem is szokott hiányozni a show. Tegnap sem hiányzott.
*
Mit hallottunk? Jazzt. Jazz-rockot. Funky-jazzt. Free jazzt..Annyi hangot, hogy az normál körülmények között bele sem fér egy estébe. Vagy átlagos képességű, felkészületlen emberi agyba.
A koncert után battyogtunk a kocsikhoz, ki-ki a magáéhoz,de még négyesben voltunk. Szerelmetesfeleségtársam keresetlen egyszerűséggel kifakadt:
– Hát ez egy fos volt! Zaj. Nekem. A számok közben semmi kapaszkodó a hallgatóknak. Teljesen harmóniamentesen.
Dakaros megjegyezte:
– Más sem volt benne, csak harmónia...
Dakaros-pár visszafogottabban fogalmazott.
– Nekem nem a műfajom ez a muzsika, de volt ami nagyon tetszett belőle.
Dakaros meg szelíden:
– Szerintem nagyon jó volt, én nagyon élveztem! Jó, hogy felhívtad rá a figyelmemet!
(Mármint én, egy közösen fogyasztott, üzemi konyhás ebéd alatt.)
Én:
– Életem tíz legjobb koncertjében biztosan benne van!
Ritkán oszlik meg ennyire kettőnk közvéleménye egy-egy zenei eseményről. De most annyira, hogy közölte:
– Ha legközelebb ilyenre vagy kíváncsi, előre szólj, arra én nem megyek!
– Hm, hm... Két hét múlva lesz az A38-on a Special Providence... Ajjaj!
Nem mondom, hogy nem voltam kicsit sem empatikus a feleségemmel.
Greg Howe trió formációban lépett fel tegnap. Gitár, basszusgitár, dob felállásban. Egyik zenésznek sincsen lehetősége henyélni, lustázni, maszatolni, úgy tenni, mintha zenélne. Ha nincs jelen valahol, valamiben, az azonnal feltűnik, hiányzik. Ha hibázik, az is. Ha bármi mást csinál ahelyett, hogy jó zenélne, az is fülbetűnő.
A trió mindhárom tagja mestere a hangszerének. Greg Howe-ról eddig is tudtuk. Mohiniban is biztosak voltunk. A jazzben járatlan számára talán Cirigliano volt kérdés. Információt alig leltem róla valamit. Önaposztrofálása szerény: TheItalianDrummer. Lemeze annyi van mint égen a csillag, s ez is jobbára a saját weboldaláról derül ki. SzFT így foglalta össze a koncertet:
– Ez a koncert olyan volt, amilyen a dobos: rózsaszín hawaii-ingben, rózsaszín téli sapkában végigdobolt egy koncertet.
Tény, ami tény, ez így volt.
Ahogyan az is igaz volt, hogy tulajdonképpen nem akadt egyetlen lassú darabja sem a formációnak. De még közepes tempójú sem. Vagyis elkezdődött a darálás és a hangverseny végéig tartott. Lazításra az egy-egy szóló és Greg rövid konferanszai alatt volt lehetőség. Slusz.
Az is igaz, ami SzFT-t kiborította: talán három olyan kompozíció akadt, amelyben volt egy domináns visszatérő dallam- vagy ütemsor, Vagyis nagyon kellett figyelni, hogy megragadjam a muzsikát, azért, hogy a muzsika megragadhasson engem.
Viszont ha ez sikerült, akkor úgy vitt magával mint a hegyek közti leszáguldó vadvíz a gumicsónakot. És vitt, és vitt...
Tényleg úgy kapott el a muzsika, ahogyan nagyon ritkán szokott. Egyszerűen jó volt látni a fenoménokat a hangszerükkel bánni. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy azt a hang nem is létezik amit Howe és Dey tegnap nem játszott el.
Illetve újra és újra az élvezetembe tolakodott a kérdés: milyen agya van a zenészeknek, ezeknek meg különösen, hogy tudják, melyik hang mikor és hogyan következik milyen tempóban a másik után?
Aztán erőszakosan elengedtem a kérdést, és összefonódtunk a muzsikával. A koncert háromnegyedéig. Akkor volt egy kompozíció, amire SzFT felállt és kiment szellőzni egyet.
– Na, ez már tényleg túl sok volt!
S egyébként tényleg, ott nekem is visszakapcsolt az agyam élvezetből figyelemre: eltévedtem a hangok között. Sem a harmóniák, sem a ritmus nem segített vissza az élvezetbe. Akkor értettem meg, hogyan hallja SzFT a többi darabot. Belső összefüggések nélküli zajnak. Random hangokkal, random tempóban. Egymástól függetlenül random minden.
Szerencsémre nekem csak ez az egy felépítmény volt ilyen. Szegény SzFT-nek az egész koncert!
Ma betettem egy instrumentális, kicsit latinos muzsikát. Tegnap óta a fejemben járkált. SzFT felkapta a fejét:
– Na, ha ilyen lett volna az egész koncert, akkor tök jó lett volna!
– Kedvesem, ez az LGT Portoriko '69-e!
– Na, hát erről beszélek, ugye! Ezért lett volna akkor jó az egész!
Nehéz őt megfogni! :-D
Hazafelé a kocsiban nem szóltunk egymáshoz. Nem volt semmi harag vagy sértődés semelyik részről, ki-ki emésztgette a maga élményét, és az értékelés homlokegyenest ellentmondását. Azonban mire hazaértünk, már teljes volt az egyetértés:
– Valamit azért vacsorázni kellene!
Én ma hajnalban ébredve belefogtam ebbe a beszámolóba. Közben Greg Howe-ot, Mohini Dey-t és közös projekteket hallgattam. Érdekesség: van egy rockos formáció, amiben mindketten benne vannak: DarWin a neve. Ebben a zenekarban sokkal szofisztikáltabb muzsikát játszanak. Az érdekesség az, hogy a koncerten eléggé rockosan doboló Cirigliano szólóanyagaiba belehallgatva, azokon sokkal elvetemültebbek a muzsikák.
