Koncertfotó és videó: MartAssist                                               A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu.

Helyszín, hang és kép

Teljesen tele volt az MVM Dome a Santana koncertre. De csurig. 

Igaz ugyan, hogy a dühöngő nem dühöngő volt, hanem ugyanúgy az ücsörgős visszafogottság színhelye, amiképpen szektorok: négyszögletes kohorszokban lerakott széksorokon élvezhette a koncertet a kisérdemű. De üres helyek alig-alig voltak. 

Nekünk a 312-es szektorba szólt a jegyünk. Kakasülő a javából. A közönséget és a zenekart egyaránt lenéztük abból a magasságból. Cserébe a színpad jobbos hangfaltól nem láttuk a színpad hátterén elhelyezett kivetítőt. Máshol viszont nem volt kivetítő, pedig velünk szemben, a mennyezetről lógott egy gigantikus darab, amin az elején reklámozták, amit mindenki tudott: hogy ma Santana koncerten vagyunk az MVM-ben. Aztán az este teljes idejére tökéletes sötétségbe borult, mintha ott se lett volna. Hm... 

Emigyen Carlos Santan és zenekara meglehetősen távolra volt tőlünk. Cserébe a hangzással, hangerővel az égvilágon semmi baj sem volt. Kicsit féltem, mert az MVM hangzása eddig meglehetősen vegyesre sikeredett az eddigi látogatásaink során. 

Onnan a magasból olyan kis alacsonynak tűnt a színpad. Meg zsúfoltnak, jelezve, hogy itt bizony sokan lesznek a rajta.

Majd elfeledtem: cseles volt a megvilágítás. Tulajdonképpen nem volt benne semmi nagyon különleges, mégis a lámpák színei, a fények mozgásai mind karneváli hepeninget idéztek és nem rockkoncertet. De nem arcbamászón, csak szelíd finomsággal. Viszont egyértelműen. Miközben karneváli rockkkoncerten voltunk. 

• 
• 
• 
• 

A muzsika

Santana best of, ötven év nagyvonalú áttekintése. Statisztikiztám egy kicsit az MI-vel. (Kettővel is. A Gemini nevű haverom egy idő után furán viselkedett, el kezdte kiírni a választ a kérdéseimre, majd villant a képernyő és közölte, hogy ő csak egy nyelvi modell, ezt nem tudja megválaszolni... Onnantól a ChatGPT-re támaszkodtam.) 

A Santana-nak összesen huszonhárom-huszonhat stúdiólemeze jelent meg. (Vannak érdekességek, azért a bizonytalanság: például a '78a-s Inner Secret olyan dalokat tartalmaz, amelyek saját nóták kislemezen megjelent nóták átdolgozásai.) A koncerten elhangzott dalokat itt találod meg. Amikor megkértem a Geminit, párosítsa össze a dalokat és a lemezeket (a lustaság fél egészség és tengernyi idő nyerése, s bár „a rest kétszer fárad, aki nem rest, a hótta napjáig”, ahogy Örkény leszögezte!), ezt a listát adta: 

Vagyis egyértelmű, hogy az életmű nagy részét abszolút figyelmen kívül hagyta a koncert, és a legsikeresebb, leginkább ismert kompozíciókra koncentrált. Nyilvánvaló lehetetlenség olyan setlistet összeállítása, amely ötven év huszonhárom-huszonhat lemezének átfogó teljességére törekszik. 

Csak érdekességképpen mondom: a ChatGPT-t kérdeztem, és azt válaszolta, hogy a Santana stúdiólemezein összesen 284 dal jelent meg. Ha egymás után játszanánk le ezeket a lemezeket, 12,5 óra kellene a teljes diszkográfia végigfüleléséhez. 

• 
• 
• 
• 
• 

A tele színpad

Kilencen voltak a színpadon. Mondom: KILENCEN! Egy regiment muzsikus. Santana hivatalos weboldala szerinti sorrendben ők azok:

Carlos Santanat nem mondom, hiszen Santana koncerten voltunk. A felsoroltakból voltaképpen mindenkit ki lehetne emelni az általa művelt muzsikája miatt, de a dobos hölgyet Cindy Blackman Santanat mindenképpen. (Úgy fest, mostanság a dobosok emelkednek a többiek fölé azokon a koncerteken, ahol előfordulunk. A Pineapple Thief Gavin Harrisonja, az Arena Mick Pointer-je a legkiemelkedőbb). És most ez a hölgy. 

Már az első számban kiderült számomra, hogy mennyire feszes és pontos. De annyira, hogy mindvégig nem lehetett megszokni. Csak csodálni. Tegnap óta, amikor is turkáltam egy kicsit a neten, meg még inkább leesett az állam a csudálkozástól. Egyfelől, mert Cindy Blackman nem csupán egy fenomenális dobos, aki nő, hanem mert Carlos Santana felesége 2010 óta. Másfelől '59 születésű. Vagyis hatvanhat éves! Ez utóbbit semmiképpen sem gondoltam abból az energiából, ami a muzsikájából mellbe vágott. 

• 
• 
• 

A showt egyértelműen az énekes, Andy Vargas vitte. A távolság tette, de fiatal srácnak gondoltam. A húszas éveiben csatlakozott Carlos Santana zenészeihez, az óriási sikerű Supernatural című lemez idején. A lemez 1999-ben jelent meg. Vagyis a fiatal srác kitétel... A hangja tökéletes volt, minden nótához tökéletesen passzolt, és a szemmel láthatón a jelenlétével is megnyerte magának a komplett nézőteret. 

Nem veszem névről névre a zenészeket. Egyszerűen mindannyian remekül muzsikáltak. 

De, egyvalakit mégis még kiemelek: a basszeros Benny Rietveld-et. Őt is a basszus-szólója miatt. Ami sajátosan volt szóló, mert voltaképpen basszus-dob-szóló volt. 

Ha basszus, akkor Mohini Dey. Ez egyértelmű. Aki nála többet tud ezen a hangszeren az csal vagy mesterséges intelligencia. De hogy Santana basszerosa nagyon szorosan fogja, az is kétségtelen. Meg az is, hogy Cindy Blackman játéka még inkább kiemelte a basszus frenetikusságát. 

A főnök

Megöregedett. Nagyon. Ahogyan ott volt a színpadon, arra a megfontolt szó a legmegfelelőbb. Mondjuk tény, idén hetvenhét éves. 

És most zavarban vagyok. Ha hűséges krónikás vagyok, akkor tiszteletlen rész következik. És őszintén reménykedek abban, hogy a tiszteletlenségem a tudatlanságomból fakad. 

Kimondom, na! Egész végig olyan érzésem volt, hogy nem Carlos Santanat és az őt kísérő zenekarát látom, hallgatom, sokkal inkább olyan, hogy egy frenetikus Santana Tribute Band van a színpadon, ami nyomokban Carlos Santanat tartalmaz. 

Nem azért, mert a koncertet gyakorlatilag végig ülte a maga bárszékén. Az egy állapot. B. B: Kinget nem is tudom, láttam-e bármikor állva gitárolni. De ülő előadásmód cseppet sem befolyásolta azt, ami a keze alól hangképpen kiáradt. 

Az Europa közben tűnt fel, hogy valahogy nem úgy szól, ahogy megszoktunk ezt a kompozíciót. Nem az volt a bajom, hogy másképpen. Attól, hogy egy muzsika másképpen szólal meg, simán lehet zseniális. Ez úgy volt más, mintha egy nagyon tehetséges, de még kiforratlan gitáros játszana Santanát. Iparkodik a Mester nyomába lépni, már majdnem ott is van, csak egy-két lépés, de a játékából még hiányzik az, amire a hallgató elolvadhatna. Nem tudom, érthető, amit nyökögök? 

• 
• 
• 
• 
• 

Talán a szerkesztőm megfogalmazása elég plasztikus. A koncert után a kocsi felé menve beszélgettünk. 
– Tulajdonképpen minden szólója ugyanaz...

Nem értek vele egyet, de ha a koncertet nézem... Talán a legjellemzőbb tény: nem volt egy olyan pillanat, amikor a Santana gitárja mindenek fölé emelkedett volna, és egy ujj-intéssel mindenkit maga mögé parancsol. Nem a zenész alázata miatt nem volt ilyen pillanat. Ott volt a szólógitár, ahol kellett, úgy szólt, ahogy kellett, de nem halottam semmi egekig kiemelkedőt. Míg mondom, a többi zenésztől, majd kivétel nélkül de. 

– Vagyis már annyira benne van az ujjában minden dala, hogy elrontani se tudja. De már hozzátenni se – szögezte le Ajtony nevű kollégám, amikor ma sorba álltunk a munkahelyi ebédünkért, és én sorban állás közben a koncertről meséltem neki. Nem tudtam vele vitatkozni, elég pontosnak éreztem a meghatározását. Miközben az is kétségtelen, hogy valószínűleg a világ gitárosainak csak kis része nem szeretne zsigerből így muzsikálni, ahogyan Carlos Santana teszi. 

Most mosakszom: tényleg és egyáltalán nem akarok sem tiszteletlen, sem fikázós lenni Santana-val. Az életműve miatt sem. Meg egyáltalán sem. És még sugallani sem akarnék olyasmit, hogy gyalázatos lett volna a budapesti koncertje, és innentől írjuk le a pasit. Szó nincsen erről! Hallgassd csak meg a tavalyi lemezét, a Blessing and Miracles-t! Pusztán csak arról, hogy ha ő játszik, olvadok, de az MVM Dome-ban mégsem olvadtam, csak elismerőn bólogatva oldódtam a hangokban. Hangsúlyos, hogy az ő gitárjátékának a hangjaiban is. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A főnök és a beosztottak együtt

Ahogy mondtam: az összhatással semmi, de semmi baj nem volt. Én megint megállapítottam magamban, hogy 

1. Jobban kedvelem Santana progisabb dolgait, mint a latin karneválosokat, de ez nem jelenti azt, hogy nem kedvelem a latin karneválosokat.
2. Ám ha már latinos, akkor Santana! Óhatatlanul hasonlítottam össze magamban Malumával ami a MVM-ben a színpadról szólt.  Maluma, a szegről-végről Csemetém szíve csücske, szintén latin zenében utazik. De nálam Santana kiütéssel győz.

Azért, mert amikor Santana zenéje  kezdene elnyálasodni, mindig akad benne valami, ami aztán mégis a felszínen tartja és magasba emeli. Hol a konga, hol egy gitár, hol a dob, de mindig valami. Mutatok erre egy friss és eklatáns példát, ahogy írom ezeket a mondatokat, Santana szól, és most éppen ez szólt. A dal egyszerűen dögunalmas és rossz., olyan tizenkettő egy tucat, bárki előadhatja-darab. Aztán mégis Santana lesz belőle. Figyeld csak!

Arra azért kíváncsi lennék, ha nem lettek volna a kohorszok a küzdőtéren, és ha a kisérdemű nem kap engedélyt Carlostól, hogy, oké, innentől buli van, lehet (azt a mozgolódást, apám, megindult a komplett küzdőtér, és pattantak fel az emberek a szektorokban is!), vajon mekkora lett volna a tombolás a koncert kezdetén? 

A kérdés költői. A válasz rövid: nagy. Mármint nagy lett volna a tombolás. Így a nagy tombolás csak a végére jött elő. Az elfojtott indulatokból, érzésekből születnek a forradalmak. 

Összegzés

Nagyon tömören? A mára követelménnyé lett kivetítők hiányától eltekintve marha jó egy koncert volt ez! Ilyet vártunk. Vagy legalábbis nagyon hasonlót. Elég tömör voltam? 

Ilyet se csináltam még: ide másolom a koncert.hu-s szerkesztő két, elég hosszú megjegyzését, amit ott a cikkem végére beszúrt. 

Utószó

A koncert óta egyfolytában Santana-t hallgatok. A discogs.com-on behívtam a lemezeik listáját, és a legutóbbitól visszamenőlegesen elkezdtem meghallgatni a stúdióalbumokat. Van néhány, amiről nem is hallottam még. 

Az elképesztő az volt, hogy amint végetért egy lemez, utána azonnal az Oye Como Va szólalt meg. Tegnap vagy ötször hallottuk. Nekem meg mindig az Irigy Hónaljmirigy paródiája, a Whiskys üvegek jutott az eszembe a dallamáról

A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu.

Fotó és videó: MartAssist

A viszonyom az Iron Maiden-nel az előző koncert beszámolójában részletesen ott van. Máig nem ismerem hangról hangra minden lemezüket, nem feltétlenül mondom meg a címét, ha egy számuk megszólal, de ahogy 2022-ben, úgy idén is az ő koncertjüket vártam a legjobban.  (Bár a Pineapple Thief és az Arena a látványon kívül minden más szempontból piszok magasra tették a lécet.)

INDULÁSI ELŐZMÉNYEK

Némi izgalommal indult, majd körömrágással folytatódott az este. Ma délelőtt derült ki a számomra, hogy Szerelmetesfeleségtársam, a mai napon fotós-státuszában is, de 17:15-re a reumatológiára hivatalos. Mivel a napi munkám része, hogy az idősotthon lakóit vizsgálatokra szállítom, van némi rálátásom az orvosi időpontok precíz betartására. De azért reménykedtem. De ahogy telt-múlt az idő, és SzFT sehol, kezdett érdekessé válni a helyzet. Hét óra felé már csak ideges voltam. 

Aztán csöngött a telefonom, SzFT csengőhangjával. 
– Még elküldtek röntgenre is....
– Elmegyek eléd. 
– Azt hiszem, levehető a bringám kereke. 
– Zárjuk a kocsiba a koncert alatt? 
– Máshogy hogy?
Nem zártuk, nem levehető a kerék. A rendelőnél bezsúfoltuk a kis Yarisunkba a cangát, söprés haza. 
– Akkor már át is öltözöm gyorsan... 

A lényeg: odaértünk még a Maiden kezdete előtt. De a ráhangolódás elmaradt. 

HELYI ELŐZMÉNYEK

Még egy sörre is jutott idő. Mármint, hogy sorba álljunk érte. Hidd, komoly feladat! Viszont az Aréna söre még mindig nagyon pocsék. 

Oké, tűzés a küzdőtérre. Megálltunk a küzdőtér felénél. Tudtunk volna előrébb menni, de ott már sűrűsödött a nép, mi meg már kényelmesedünk. Azt hiszem, hiba volt, hogy ott álltunk meg, ahol. Erről majd később. A hiba előreláthatatlan és kikerülhetetlen volt. 

Néztem körbe: az ülőhelyek rohamosan teltek, az állóhelyek is fogytak, de nem lett hering-feeling: jócskán voltunk, de nem izzadtunk egymásra. Csak izzadtunk, mert meleg volt, levegő ritkán érkezett. A kicsit érdektelen Szerelmetesfeleségtársam többször kiment levegőzni. Amikor egyszer visszajött közölte: 
– Nemcsak meleg van, hanem tömény hónaljszag is. 

A koncertre váró közönséget a kivetítőn a koncert hivatalos képe fogadta, amit én is betettem kezdő fotónak. Meg egy szöveg, ami nagyjából így festett: 

Spongyát rá, hogy nincsen tárgyrag az utolsó szón, ez manapság már sajnos szinte törvényszerű.
Hol van már, hogy a jeléről felismerjük a mondatban a tárgyat!

Vagyis a Maiden nem olyan zorkó a kérdésben mint a Tool volt, aminek a koncertjén, úgy olvastam, ötven embert ténylegesen kivezettek a telóhasználat miatt, de azért nem veszik jó néven, ha a kisérdemű nem gúvadt szemmel a színpadot bámulja. Koncert közben, éppen a Seventh Son of a Seventh Son kivetítésben elmerülve, merült fel a kérdés, hogy mennyivel jobb, amikor a látvány vonja el a figyelmet a muzsikáról és a színpadról, mintha az emlékgyártás teszi? De nem kardinális a kérdés, gyorsan lapoztam is. 

• 
• 

AMIT LÁTTUNK

Szent meggyőződéssel bizonygattam Szerelmetesfeleségtársamnak, hogy a Groupamában sokkal nagyobb volt a színpad, s hogy nem tudom, itt hogyan produkálnak majd akkora show-t mint ott, holott éppen ez volt az egyik kedvcsináló csalétek a számára, hogy nagyobb kedve legyen jönni. Fotóval is bizonyítani akartam az igazamat, de nem töltött be blogoldalam. 

Csak itthon tudtam megnézni. Hát nem volt nagyobb... Nagyjából pont ugyanekkora volt. Csak ott jobban lenyűgöződtem. Próbálom keresni a miértet... 

Egyfelől többször megírtam: engem marhára nem zavar az sem, ha a zenészek felett egész koncert alatt csak egy negyven wattos izzó világít, ha olyan a muzsika. Eklatáns, unásig ismételgetett példám erre a Mandrake Moon koncertje egy Garay téri pincében, ahol ténylegesen néhány sorba kötött, színes izzó volt a fénytechnika és voltunk maximum negyvenen: mégis életem talán legjobb koncertje volt.

Ezzel együtt vannak előadók, bandák, ahol a show legalább annyira elvárt mint a muzsika. A Maiden is ilyen. Mert milyen lenne már egy Maiden-koncert néha be-beballagó, két és fél méteres Eddie nélkül, meg minden más nélkül? Ki tudja, még az is meglehet, hogy sokkal jobb... Ha érted, mire gondolok... 

Szóval volt ezen a turnényitó bulin minden, ami szemnek, szájnak ingere. Ahogy szokott. A vetítések annyira profik voltak, hogy néha nem tudtam eldönteni, amit látok voltaképpen hány dimenziós is. Mert amikor például megjelent egy s-alakú, a csarnok teteje felé vezető út, és azon egy szellemalak elkezdte felfelé űzni Dickinsont, komolyan eltűnődtem, hogy akkor most miből is van az út, hogyan megy felfelé Dickinson, úgy, hogy már vagy öt méterrel a többi zenész feje felett van. Amikor egyszerre átlátszó lett, majd kék ködbe burkolózva, lezuhant a magasból és zuhanás közben semmivé lett, megoldódni látszott a dilemmám. S ez csak egy a sok rengetegből. Tűzijáték a csarnok teteje felől, olyan tűzoszlopok, amiket a Rammstein koncertjére képzeltem (mert sajnos nem voltam ott, éppen nyaraltunk), minden számhoz valami olyan képi világ, amely a lemezhez kötődött, amelyen a szám eredetileg megjelent. 

• 
• 
• 
• 
• 

Teljesen privát problémánk az volt, hogy hiába próbáltunk helyezkedni, azt ami a színpadon történt csak nagyon foltokban láttuk. Maradtak a kivetítők illetve amikor Dickinson a színpad hátsó, megemelt részén celebrálta a színházi elemeket. Minden bizonnyal a zenészek közvetlen bámulásának a hiánya sem segítette a koncerttel való együttlélegzést. 

Három napig volt fent a YouTube-on egy videó, ami az egész budapesti koncertet tartalmazza. Telefonos videó volt, vacak hanggal. De így is kiderült, hogy jól hallottam az első számokban, hogy nem hallottam Dickinsont. Aztán a videó felkerült újra. Majd megint eltűnt az „Iron Maiden LLP szerzői jogi követelése miatt”. 

NAGYPAPA DINOSZAURUSZOK

– Morzsám, ezek hány évesek? – kérdezte tőlem Szerelmetesfeleségtársam a koncert közben. Eltöprengtem, fejszámolás és: 
– Olyan kétszáz körül... 
– Csuda jól bírják! 
– Dickinson, az énekes idén hatvanhat. 
– Ő az a manus, aki repülőt vezet, meg kardozik, meg sört gyárt, meg mindent csinál? 
– Bizony!
– Figyeltem, eddig meg sem állt! 
És azt meg sem említette, hogy a hangja is teljesen tökéletes volt. 

És tényleg nem. Ha nem lettek volna kivetítők, a kivetítőkön meg közeli felvételek az együttes tagjairól, a színpadi aktivitásukból meg nem mondtam volna, hogy a rockzene nagypapakorú dinoszauruszait nézem. Mármint a nagypapa kort nem mondtam volna meg. Olyan kirobbanó energiával nyomták, hogy messziről nézve meg nem mondható volt, hány évesek is valójában. Mintha nem fogna rajtuk az idő, vagy ha fog is, csak közelről látszik a külsejükön, de a színpadon, heavy metal zenészként észre sem venni. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

AMIT HALLOTTUNK

Na, igen. Már az első számnál itt lett elakadásom. Mert ugye vannak a dalok, van a zenekar teljesítménye, és van a technika, ahogyan a teljesítmény átjön a kisérdeműnek. 

AHOGYAN SZÓLT
A hangtechnikával a Groupamában nem voltam elégedett. Meg is írtam, volt riff, ami eltűnt a többi hang között. 

Nos, itt és most az első két számban egyszerűen alig hallottam Dickinson hangját. Erősen fontolgattam, hogy, oké, itt voltunk, és akkor indulhatunk is haza.

Belehallgattam a fenti videóba. Érdekes, abban nem érzem annyira gyalázatosnak a dolgot. Viszont különbséget érzek az első és a később megszólaló dalok között. A koncerten állva azon tűnődtem, hogy a technikusok léptek-e valamit, vagy csak hozzászoktam ahhoz, amit hallok, és a fülem már képes szelektálni, tudj, mit kell hallania. 

Nem mondom, hogy nincsen baj a hallásommal: a nagyon magas hangok eltűnnek. A tücsökciripelést csak közelről hallom. De érdekes, az utóbbi három koncerten, amin ott voltunk, The Pineapple Thief, Arena, Presser, Karácsony és a Csík, nem volt bajom sem az egyes hangokkal, sem az összhatással. Itt az Iron Maiden-en de, igen. Valahogy túl sok volt a magas hang. 

AMI SZÓLT
Nem vagyok Maiden-fan. Csak szeretem pár lemezüket és jó pár dalukat. Kedvelem azt a két lemezt is, amit senki más, még a zenekar sem, amiken nem Dickinson énekelt. De egyáltalán nem ismerem kívülről az összes lemezt. Hallottam ugyan mindet, de a legtöbbet csak egyszer-kétszer. A régebbi lemezeket nem is kedvelem. 

– Ezt ismered? Ez egy közkedvelt nótájuk? – fordult többször hozzám, SzFT. Én meg rendre nemet intettem a fejemmel. Aztán volt, amikor nem. Olyan kis eltévedt idegennek éreztem magamat. 

Tegnap véletlenül szembe jött velem egy nálam gyorsabb, frissebb koncertkritika, amiben ott volt a megfejtés: ha már ötven éves jubileumi turné, hát elővettek évtizedek óta nem játszott dalokat, ritkaságokat is. És ezzel akasztották a Mohabácsi-hóhért. Mert én vagyok az, aki például egy Republic-koncerten marhára unja a Kismadarat, az Itt lennél velemet, a Szeretni valakit, meg a Bálnát. Én vagyok az, aki ha a megboldogult Omegára ment, a hideg borsózott már a hátán a Gyöngyhajú lánytól. Ha meg LGT-re, akkor ezer tippje lett volna a setlist más összeállítására, és olyan dalokat, amiket a Retró és a Rock rádió versengve játszanak pépesre (pl. Jóbarátok vagyunk, A Kicsi, a Nagy, az Arthur és az Indián, Nem adom fel) biztos, hogy kihagynék. 

• 
• 
• 

No, de a közönség (az Iron Maidenen jelen esetben én) meg a nagy, jó esetben közismert dalokat akarja hallani, nem a másod-harmadvonalbelieket. S az egy dolog, hogy a számomra megunhatatlan Maiden kompozíció, a When the Wild Wind Blows most sem volt. Ahogy a Groupamában sem. Ráadásul több dal volt az első lemezekről. Amiket, ahogyan írtam annyira nem kedvelek. 

Nagyon nagy gáz, de csak a nyolcadik számnál, a 2 Minutes To Midnight-nál kapott el valamelyest a muzsika. Addig csak csodáltam, amit láttam, és hallottam, de belülről úgy igazán nem érintett meg mindez. Az igazi megérintés a Seventh Son-nál történik majd meg, hogy aztán az azt követő Trooper után ismét érintésmentessé váljak, egészen a Fear of the Dark-ig. 

ÉS AHOGYAN MEGSZÓLALTATTÁK 
az pazar volt. Kezdjük a főmanussal, Bruce Dickinsonnal. Ahogy mondtam, a pasas idén hatvanhat éves. Papíron. Az, hogy fizikailag mit bírt önmagában elképesztő (másnap meg még egyszer ugyanezt, hiszen dupla koncertet adod a Maiden Budapesten), de ha nem is elhanyagolható, mégis csak látványelem. A fő, hogy a hangja. Amivel fikarcnyi probléma sem volt, mintha ma kezdené a szórakoztatóipart. Elképesztő a csávó! 

Újszülött bloggernek minden zene új, avagy jobb későn mint soha: most tűnt fel, hogy Steve Harrisnak, a főnök basszerosnak legalább négy keze van, ha a hangszeréhez ér. Minden más esetben sima földi ember, összesen van két keze. 

A Maiden eddigi dobosa Nicko McBrain 2024 december 7-én jelentette be, hogy egészségügyi okokból negyvenkét év után felhagy az aktív turnézással  Az új dobos Simon Dawson-t, aki sokáig session zenész volt és immár 12 éve Steve Harris társa a British Lion ritmusszekciójában. (A British Lion Harris zenekara, gyöngédebb muzsika mint a Maiden, de rock az is.) Dawson úgy ült a Maiden dobjai mögött, mintha mindig ott lett volna a helye, hiba nem volt a játékában, mitöbb! Megható momentum, hogy a kivetítőkön többször megjelent a közönség között egy kifeszített transzparens, rajta a Maiden betűivel: WELCOME SIMON felirat. 

Dave Murray, Adrian Smith és Janick Gers hozta, amit hozniuk kellett. Tudom, ez így felettébb sommás. De mert a Maiden-ről van szó, úgy gondolom, több mint beszédes. 

• 
• 

AHOGY REAGÁLT A KISÉRDEMŰ

Mit mondjak. A legelképesztőbb számomra egy huszoninneni lány volt, aki komoly arccal megállt előttünk, a haja szőke volt, olyan kis tüsi borzsas, mint Kim Wilde-nak a nyolcvanas években, tiszta feketébe öltözött, de a haja azt sugallta, csak erre az alkalomra. Komoly arccal nézett maga elé, nem a színpadra és maga elé mormogva SZAVALTA  az Aces High bevezető szavait Dickinsonnal. Piszkosul ambivalens volt a kora, a kinézete a szöveg ilyen mély ismeretével, de egyben megható is volt. 

A küzdőtéren álltunk, úgy középtájon, a keverő pult mögött, színpad balra. Ott is bőven és bőszen volt élet. Ez szinte természetes. De hogy a tőlünk még balrább, az ülőhelyeken is csoportokban álltak, táncoltak, énekeltek az emberek, az annyira nem magától értetődő. Ugyebár. 

SzFT egyébként egyáltalán nem élvezte a koncertet. 
– Ez nem az én zeném! – szögezte le. Aztán elkezdett marháskodni. 
– Jól csinálom? – torpant meg egy pillanatra pogózás közben. Majd kéz a magasba, erőteljesen, kisujj és mutató ujj az égnek, a többi behajlítva, ütemre ugrálva. Egy darabig csak őt néztem röhögve. 

KONKLÚZIÓ

Igazságtalan az ítéletem, mert mindaz, ami érvem, arról kicsit sem az együttes tehet. Illetve a setlist-et illetőn, na, arról igen, de semmi másról. De egy szó mint rengeteg, a három évvel ezelőtti koncert nagyon mély nyomokat hagyott bennem, ez a mostani tetszett, de nekem nem ért fel azzal. Mondom, minden bizonnyal erről a szubjektív problémáim tehetnek, nem az Iron Maiden. Mert minden érv mellettük szól. Csak a három évvel ezelőtti koncerten fajsúlyosabb érveik voltak. Valahogy... De ez semmiképpen nem tart vissza attól, hogy ha még jönnek csöpp honunkba, és életben leszek, akkor ott akarok lenni!  

Az alábbi kép egyben link is ám!

A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu.

Fotó és videó: MArtAssist

Az Arena egy tipikusan rétegzenekar ami a mainstream köztudatban nagyjából semmilyen szinten nincsen jelen, Harminc éve léteznek. Alapítótagjai a Marillion és a Pendragon nevű együttesekből érkeztek. A későbbi csatlakozó tagok közül volt aki az IQ, volt aki a Frost nevű banda tagja volt. Általánosan ezek sem ismert zenekarok, de abban a szcénában, ahol az Arena teret nyert ugyancsak fajsúlyos nevek. 

Ahogyan tengernyi más zenét, az Arena muzsikáját is a YouTube-on ismertem meg. Egyszer a rendszer random feldobta az Immortal? című albumukat. Belehallgattam és benne ragadtam. Aztán keresgéltem a többi lemezüket is. (Az ilyen kutakodásokban előtte és máig is hatalmas segítséget ad a Discogs nevű oldal.) 

Az Arena muzsikája pont olyan muzsika, ami a füleimnek való: összetett, komplex, kemény alapokkal, döngölősen, gyönyörűen. Se nem lila zajzene, se nem köldöknézős hangszertechnikai elveszés.

Amikor a hetvenes években a progrock teret nyert, sok olyan muzsika született, ami magamra az értelmezhetetlen kísérleti zenék közé soroltam. Ami inkább kísérlet mint muzsika. A neoprogrock, legalábbis azok a zenék, amikkel én találkoztam, nem ennyire kísérletező. Nekem ez egyáltalán nem fáj. A neoprogrock ettől függetlenül nem keresi a közönség kegyeit: a Dream Theater talán a legnagyobb neve a műfajnak, de őket sem hallani a rádiókban. Mondjuk ők annyira nem is dallamosak mint az Arena. De Arena sem szól az éterből sosem. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

*

Az Arena járt már Magyarországon. Ha jól működtem együtt MI-haverommal, Geminivel, akkor eddig két alkalommal léptek fel nálunk, s mind a két alkalommal az A38 hajón volt a koncertjük. 

*

Az Arena-ban elég nagy volt a jövés-menés. A jelenlegi felállás 2020 óta zenél együtt. 

 *

Az Analog Music Hall nem túl nagy hely. Szó sem lehet több ezres közönségről. Amennyire meg tudom ítélni, kisebb az A38-nál is. De messze nem volt így sem tele, bőven volt hely a placcon. Bezzeg a... koncertjén, meg a... -én is, mekkora tömegek vannak: roppant szomorú! 

Az viszont egyáltalán nem ad okot felsőbbrendű kesergésre, hogy az Arena szemmel láthatón mit sem törődött a közönséglétszámmal: olyan frenetikus estét rendeztek, hogy csak na! Olyan kis családias klubkoncert volt. S ebben semmi degradáló nincsen. Többször mondtam már, életem egyik legjobb koncertje a Mandrake Moon zárt körű koncertje volt egy Garay téri pincében: ha voltunk negyvenen, sokat mondok. De voltam már olyan koncerten is, ahol én voltam egyedül a közönség: a seregben két cigány srác muzsikált nekem, gitárral, két kanállal, a fémágy végével, akkor tudtam meg, milyen az igazi cigányzene. Frenetikus volt! Az Arena is. 

*

A színpadon nem egy harmincéves, fogalommá lett együttes muzsikált, hanem a srácok a térről. Nem volt látvány-csilivili, nem volt fényorgia, nem volt vetítőshow. Volt némi fénytechnika, volt egy mindvégig kivetített Arena felirat, és slussz, ennyi volt a látványosság. Szívemre a kezem, egy pillanatig sem hiányzott több. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Volt viszont négy valami, amit koncerten még nem sokszor tapasztaltam.

  ELSŐ VALAMI  
A koncert legvégén Szerelmetesfeleségtársam, ezúttal fotós minőségében is, döbbenten fordult hozzám: 
– Kik ezek, Morzsám? Mindent felülírtak, ami a rockzenész-, rockkoncert klisé! 
– Mire gondolsz? 
– Mindent, de komolyan mindent! EZEK NEM AZÉRT JÖTTEK, HOGY IMÁDJA ŐKET A KÖZÖNSÉG, HANEM, HOGY IMÁDHASSÁK A KÖZÖNSÉGÜKET! Ilyet én még nem láttam, de komolyan!

Nézd csak az alábbi videó elejét! Damian Wilson, a rocksztár az egész koncert alatt ilyen volt. Egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy egy így-úgy világsztár áll a színpadon, hanem az, hogy a jó torkú Vili egy sör után elkezd dalokat énekelni a téren a haveroknak. Ó, félreérted! Ne, dehogyis a minőségre gondolj: a közvetlenségről beszélek. (Mondjuk a dobos azért meghökkentett a nagyon rövid nacijával: mint aki az esti futásáról esett be a dobok mögé: a kora csak dobott a mosolyra fakasztó látványon. A zenei tudása egyáltalán nem volt mosolyra fakasztó.)

Például a fotósommal egymástól függetlenül vettük észre, hogy Damian előzékenyen énekelt közvetlenül a telefonjába mindazoknak, akik az első sorokban videóztak. Valahogy, valamiért mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy részéről ez gesztus a rajongók felé. S nem pedig sztárpóz a kamerának.

Figyeld csak ennek a videónak az elejét! Illetve figyeld az egészet, de az eleje arról szól, amit most leírtam. 

A koncert befejeztével a közönség elindult hazafelé. Damian Wilson meg a koncertterem bejárata mellett fotózkodott. Á, dehogy hivatalosan! Aki képet akart vele csinálni, odaállt mellé, barátin vállon kapta, és mosolygott bele a gépbe. Ezúttal sem hangyapénisznyit sem olyan érzésünk, hogy a népszerűségért tette volna. Fenét, a természetessége itt is azokról, azoknak szólt, akiknek énekelt. 

   MÁSODIK VALAMI  
Aztán volt még egy mondata, ezt már a kocsiban mondta, hazafelé, éppen a Battyhány tér mellett húztunk el az alsó rakparton. Én vezettem, és majdnem eltrafáltam a mondat hatására a szalagkorlátot. 

– Tudod, még soha nem volt olyan velem koncerten, de tényleg soha, hogy TÖKÉLETESEN BELEFELEDKEZTEM A ZENÉBE, AMIT A SZÍNPADRÓL KAPTAM. ÉLETEMBEN ELŐSZÖR MOST IGEN! 

Pedig, mondhatom azért néhány koncerten már előfordultunk. :-) 

Azon gondolkodom, hogy ezt a két mondatot meg kellene írnom az együttesnek. Ha én zenész lennék, úgy gondolom, ezeknél nagyobb dicséret nem létezik. 

De mert ez koncertbeszámoló, a magam részéről is hozzáteszek valamit. Valami óriási bűvész ez a csapat. Azért óriási bűvészek, mert amikor SzFT visszakérdezett, hogy nekem mi a véleményem a koncertről, akkor elgondolkodtam. Egyfelől a teljes belefeledkezés részemről is meg volt. Pipa a javukra. Velem azért előfordult ilyesmi többször is, de nem mindig, mindenhol. (Csak gondolkodom: tulajdonképpen lehet, hogy a marha nagy show-k , fényorgia, tűzcsóvák, hatalmas kivetítések, szóval a giga látványosság csak elvonja a figyelmet a zenéről?) Az Arena koncertjén megint, többször, majdnem végig. 

Aztán azon gondolkodtam, miért is tudtam teljesen belefeledkezni a muzsikájukba? Egyfelől nem könnyed zene. Másfelől, bár nem könnyed, ahogyan mondtam, nem is annyira a hangszertechnikáról szól.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Egyik zenész részéről sem hangzott el monumentális szóló,

• nem fetrengtem a földön a hangszeres tudásuktól, nem szólt úgy a szólógitár mintha mit ne mondjak kit hallanék,
• nem figyeltem fel úgy a dobra mint a Pineapple Thief koncertjén,
• nem voltak olyan lélegzetállító basszusfutamok, mint amiket Mohini Dey produkált Greg Howe koncertjén,
• az énekesnek kiváló a hangja, de semmiképpen sem mondanám, hogy úgy énekel mint ... (tedd ide azt, aki szerinted a legjobb rocktorok),
• a billentyűs bár dizájnra hajadzik, nem egy Rick Wakeman vagy Jon Lord. 

De amit a gitáros John Mitchell (dizájn: a taxisofőr a szomszéd sarokról) a gitárjával művelt, várj, keresem a szavakat... nem, nem találom a legigazibbat... A szólói nem olyanok voltak, hogy nem látod az ujját, nem is tudod követni a hangokat (oké, most konkrétan Petrucci jutott az eszembe), nem sírt úgy a gitár mint Gilmour kezében, de volt benne valami, valami olyan, hogy Isten bizony, nem túlzok többször folyt a könnyem, olyan gyönyörű volt. Túlcsordultak a hangok. Minden giccsmentesen olyan szépen szóltak, amilyet nagyon ritkán hallok. De nem vitte túlzásba. 

S valahol ez igaz minden Arena-muzsikusra. Nem az eget ostromolják sem a hangszerükkel, sem a kompozíciókkal, mégis, ahogyan aztán a részletek egésszé állnak össze, azon kapjuk magunkat, hogy folyamatosan a felhők felett repülünk velük. Tudom én, hogy ezek mocsok nagy szavak, de ha egyszer ez történt... S ne feledd, a fotósom életében először feledkezett bele teljesen egy koncert muzsikájába. 

Mondok egy nagyon nagyot: AZ ELŐADÁS ALATT EGYSZER SEM ÖLELTÜK ÁT EGYMÁST. Mert annyira figyeltünk a zenére. Ilyen még a büdös életben nem történt. 

   HARMADIK VALAMI  
Ezt sem lesz könnyű megfogalmaznom. de egyszerűbb mint a fentieket. S amiről itt szó lesz, arról nem az Arena, meg a koncert technikai személyzete vagy a szervező tehet. 

Pont jó helyen, egy háromszögelési ponton álltunk.

• Tőlünk balra egy legföljebb húsz éves lány állt, mellette vélhetőn az fallabda edzésről érkezett informatikus bátyja és kettejük édesanyja. A lány halálosan komoly arccal meredt a színpadra. Még akkor sem mosolyodott el egyszer sem, amikor Damian konkrétan a szemébe nézve énekelt. De a szemét sem kapta el, állta az énekes tekintetét. Komoly arccal. 
• Kicsit balra, de közvetlenül előttünk egy hatvanas (öregnek tűnt, aztán rájöttem, hogy két évem van, hogy a jelzőm rám is igaz legyen), megtermett pasas táncolta, hm, mozogta végig a koncertet. Igaz mindvégig komoly energiával kapaszkodott az előttünk levő korlátba.
• Jobbra tőlünk egy vastagon huszonéves másik lány olyan önfeledt tánccal, mozgással élte végig mindazt, ami a színpadon történt, hogy minden tiszteletem az övé A megjelenése valahol a Betty Blue főszerepét alakító Béatrice Dalle és az Amélie csodálatos életének Audrey Tautou-ja között mozgott. Végtelenül szimpatikus volt számomra. Mármint a koncerten levő hölgy. Többször néztem őt. Aztán rájöttem, hogy dupla félreértés lehet belőle (akár ő és a társasága, meg hát, persze SzFT is) és aztán csak lopva pillogtam oda. 

A háromszög három pontját, a komoly legföljebb húsz évest, a bátyját és az anyját, a hatvanas pasast, és Dalle-Tautou lányt több dolog összeköti (ugyanazon a koncerten voltak, élvezték, odafigyeltek, mindvégig ott voltak, stb.) de egy legfőképpen: mindannyian kívülről fújták az összes dal szövegét! Lehet, hogy még voltak sokan ilyenek, annyira azért nem néztem körbe, de ők öten a közvetlen koncert-életterünkben nagyon feltűntek. Pedig nem feltűnősködtek, csak önfeledten műélveztek. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Én meg még a számok címét sem tudtam, nem hogy a szövegeket... Amikről egyébként az Arena főnöke, Clive Nolan, tudod a Rick Wakeman dizájnú billentyűs egészen meghatódva azt mondta (szabad fordításban): 
– Amikor írtuk ezeket a szövegeket, nem gondoltuk, hogy ennyien fogják ismerni és főleg énekelni őket. 

Főleg, mert az Arena szövegek messze túlmutatnak az „ó, bébi szeretlek, szeress már, itt az idő, kezd el és abba ne hagyd”-szinten. Még csak nem is a szokásos verze-verze-refrén-verze-refrén-refrén-refrén felépítéssel játszadoznak. Alig van dal, amiben van refrén... 

Tudom én, hogy rengeteg előadó van, akik generációköziek, akiknek a muzsikáját akár három-négy nemzedék is énekli. De a progrock azért nem tipikusan a mai tizen-huszonéves lányok zenéje. Meg nem is a másfél-két órát végig mozgó, meglett, nagydarab nagypapáké. 

  NEGYEDIK VALAMI  

Hazaértünk. Vetkőzés, lecuccolás közben SzFT egyszer csak komoly arccal megállt, és megkérdezte: 
– Morzsám, UGYE ELMEGYÜNK HOLNAP IS ARENA KONCERTE? 
– Mondjuk Prágába? Menjünk!
– De én, ha lehetne, tényleg mennék! 
Ránéztem. Még csak nem is mosolygott. Komolyan gondolta. Pedig kicsit sem ilyen fajta. Kéthetente egy koncert is sok. 
– Nem vagyunk már fiatalok! 

A slusszpoént nem is mondtam. SzFT nem pontosan azokat a zenéket hallgatja, amiket én. Amikor eljön a koncertekre, a legritkább esetben tudja, hogy mi vár rá. Vagy csak nagyon hozzávetőleg. Az Arena-t egyáltalán nem ismerte. Vagy csak félfüllel hallotta, amikor én hallgattam. 

Vagyis ez a „holnap is megyünk” akkora dicséret mint ide Lacháza! 

Mondtam már, hogy ez a koncert minden szempontból a szívem csücske marad nekem is? 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu.
Fotó: MArtAssist

Dillemmázok. Mert a zenét nem túlagyalni kell, hanem hallgatni. Vagy ha méltatlan a hallgatásra, elmenni onnan ahol szól vagy kikapcsolni. Élvezni vagy nem élvezni. Viszont egy koncertbeszámoló nem állhat egy mondatból. Akár úgy fest az az egy mondat, hogy „Marha jó volt!”, akár úgy, hogy „Hát ez bizony csapnivaló!”. De még az sem elég, hogy „Egynek, szódával...”  

Fogjunk hát neki! Nagy falat lesz! Előre szólok: tudok nagyon lelkes lenni. Nem vagyok hivatásos fanyalgó. És évtizedek óta pozitívan elfogult vagyok az LGT-vel. 

LGT

Van, illetve sajnos csak volt egyszer egy rockzenekar, amit az egész ország ismer. Még mindig, és minden bizonnyal még nagyon sokáig. Időtálló, remek dalokkal, igényes, muzsikával, (aktuálisan simulva az esemény terminológiájához) szakajtónyi slágerrel. A munkásságuk évtizedeket ölel fel, a négy ember ha jól számolom, majd' negyven évig együtt zenélt. Aztán meghalt a négyek egyike.

A maradék háromnegyed úgy dönt, akkor itt pontot tesz a zenekar működésére, az elment nem pótolható. (De hogy miért nem lett valami kiadott tárgyi bizonyíték az utolsó Arénás-koncertjeikről, és miért nem lett az elment emlékére egy legesleglegutolsó búcsúkoncert, rejtély. 

Amikor a MArtAssist még nem is létezett, de már munkálkodott: egy jól sikerüt képe erről az utolsó koncerrtről

Az, hogy nem lesz több LGT-koncert, méltányolható. De azért van némi ellentmondás emiatt a Csík-kooperáció miatt. Mert a koncert címe: LGT dalok. A koncerten fellépett az LGT két egykori tagja. És két órán keresztül, két nóta kivételével LGT-t játszott. Persze, voltak más zenészek is a színpadon, de az LGT jobbára használt fúvós szekciót, vagyis akkor is sokan voltak a színpadon. Szóval ez nem LGT-koncert volt, csak az LGT két egykori tagja két órán keresztül LGT dalokat muzsikált. Aham... 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez a rockzenekar, az LGT nekem évtizedekig az egyik legkedvencebben volt. Még ruhadarabom is volt, amire Nagyival felhímeztettem a nevüket. Ez nagy szó, mert csak egy nagyon rövid idő volt az életemben, amikor hajlandó voltam ingyen reklám lenni. (Csuda szépre sikeredett Nagyi hímzése, aztán a költözések során valahová eltűnt Nagyi munkája.) A muzsikájukat a mai napig hallgatom. És boldog vagyok, hogy sikerült eljutnunk az utolsó koncertjeik egyikére, oda az Arénába, csuda nagy és jó élmény volt.

Sajnos Presser 2023-as szólóestjétől erősen húztam a számat: überlelkesen mentem és vércsalódottan jöttem. Annyira, hogy az idei koncertjére menésről erősen gondolkodunk...

NÉPZENE

A népzene soha nem volt a szívem csücske. Soha nem vetettem el a népzenét. Simán megfért egy 90-es kazettám egy-egy oldalán a Deep Purple In Rock-ja és a Muzsikás csoda jól sikerült Nem arról hajnallik, amerről hajnallott című lemeze.

Amikor azt mondom, nem a népzene nem volt a szívem csücske, akkor azt mondom, hogy nem jártam táncházba, és nem rohantam megvenni a Muzsikás más lemezeit. (Ezen ott voltak a Szörényi tesók. Nem miattuk vettem meg a lemezt, ezt csak utólag fedeztem fel.) Más népzene lemezekért sem rohantam. Ha nem csupán magyarban gondolkodunk, hanem egyéb népek muzsikájában, akkor még a Sirtos (ugye, görög) vagy a Vujicsis (balkáni) került képbe. Később, miután a seregben egy majdnem sikerült torkomon szúrás után Kisbaloghal meg egy kampelósával megittunk egy üveg vodkát, és ők közben zenéltek nekem egy gitárral, két kanállal, meg egy vaságy-véggel. Én meg rájöttem, hogy  cigányzene nem a Horváth Pista, meg nem a Kovács Apollónia. Hanem például a Kalyi Jag. Vettem is tőlük egy-két hanganyagot. Remekek! 

Ha meg népzene progrockban, akkor a Barbaro és a Profán. Mondjuk. Meg persze sok más is, sorolhatnám. Volt ezek közül, amit ha nem is rojtosra, de sokat hallgattam. 

De a tisztán népi hangszerekkel játszott zene akkor sem lett a szívem csücske... Amikor azt mondom, hogy a szívem csücske, akkor arról beszélek, amikor ott mélyen, legbelül ragad meg a muzsika, eggyé válik a a szív és a lélek a hangokkal. Amikor teljesen egyértelmű, hogy melyik hangszernek, énekhangnak hogyan kell szólnia, és úgy is szól. Az LGT és Presser a különféle projektjeiben simán, többször is elérte ezt nálam. 

És akkor tegnap este ismét összekavarodott a rock és a népzene. Nem progrock lett belőle, hanem a rock lett népzenévé. Na, jó: inkább a rock lett népzenévé. Mert azért egy Rock and roller annyira nem autentikus a nagybőgőnek és a cimbalomnak... :-D

Ahogy gondolkodom, lehet, hogy pont abban a dalban nem is volt cimbalom... Viszont ha már szóba került (mert szóba hoztam), a dalt a meghívott Rúzsa Magdi énekelte. Fergetegesen. Bólogattunk, hogy na, simán elénekli a dalt a fénykorában lemezre vevő Kovács Kati hátborzongatón izgalmas szintjét. De tényleg csont nélkül. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A KIÉHEZETT, MINDENEVŐ KÖZÖNSÉG ÉS AZ ÖNFELEDT ZENEKAR

– Tizenhat éve dolgozunk együtt a Csík zenekarral, de elmondhatom, hogy minden közös munkánk örömzenélés – mondta Presser a zongorája mögött ülve. A tegnap esti produkciót látva és hallva simán elhiszem ezt neki. Bár elképzelni nem tudom, hogyan, miért jött az ötlet, hogy az LGT dalait népzenésítsék. 

Amikor lemezen megjelent a közös anyag jó része, meghallgattam. Kétszer. Ötletesnek, érdekesnek találtam, kétségtelenül vannak benne hihetetlenül jó, izgalmas, mosolyt fakasztó megoldások. De újrahallgatásra annyira nem biztatott az anyag. Visszatértem az eredetihez. Ha LGT, akkor azt játssza az LGT! 

Ha már itt tartunk, és ha már LGT: a legjobb tiszteletanyagnak az aranytorkú Hevesi Tamás LGT-lemezét tartom, de nem mondhatom arra sem, hogy túl sokat hallgattam volna.  
– Az vele a baj, hogy LGT akar lenni! – mondta ki az ítéletét SzFT, amikor ma reggel megmutattam neki Hevesi Tamás lemezét. 

A Pénzes Máté és a Zseb számomra érthetetlen és értelmezhetetlen Bummm-feldolgozásáról: a permanensen torzított vödör-énekével, és a ritmusok agyonvágásával, a lemez szerintem hallgathatatlanná, unalmassá lett. Gyorsan hozzáteszem: a koncepciójuk azért sem érthető, mert tegnap a fő attrakció előtt ők voltak az eőzenekarl, és kiderült, csuda remek muzsikusok. Ha nem is átütő, de jó kis koncertet adtak.  

Presser, Karácsony és a Csík tegnap este önfeledten muzsikált a hatalmas közönségének. Szemmel láthatón élvezték, hogy együtt zenélhetnek. A közönségük pedig szemmel láthatón örült, hogy LGT-dalokat énekelhet legalább az eredeti együttes felével. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Minden más csak körítés volt. Jól sikerült körítés, a táncosokkal, a vetítésekkel, a fényekkel. Ha jól értettem, a dalokat a Csík zenekar, hm, frontembere, Szabó Attila írta át népzenére. Népzenésítve. Vagy hogyan is fogalmazzak. 

Mennyire LGT-zene ez a zenei átdolgozás? Ez is jó kérdés. Is. Tett-e az LGT muzsikájához a népzenésítés? Ez még jobb kérdés. Más. Nagyon. Nyomokban LGT-t tartalmaz. Az énekdallamok és a szöveg természetesen megmaradtak. Tény, hogy különös ízt adott egyes dalnak, amikor a népzenei dallamok, szövegek is integráns részei lettek az eredeti kompozíciónak. Ez két esetben vált nagyon sikerültté, az Áldd meg a dalt és az És jött a doktor esetében. Az utóbbi valóban izgalmasra sikeredett köldöknéző szólórészének a végén SzFT csalódottan legyintett: 
– Végre lett valami, ami izgalmas, erre abbahagyják... Eh!
És valóban: az este olyan pontja volt ez, amikor már nem figyeltem, csak vitt a zene. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

VALÓS DILEMMA AVAGY FANYALGÓ ÜNNEPRONTÁS?

Azt, hogy a rocknak lehet szerves része a népi muzsika, az már a hatvanas évektól, az Illés muzsikája óta vitathatatlan. A fordítottját a Muzsikás említett lemeze bizonyította. Szörényi népi elemeket vitt a beatzenébe. A Muzsikás a rock hangszereivel és egyes megoldásaival támogatta meg a népdalokat. 

A Csík népi hangszerekre ültette át az ismert, szeretett rockdalokat. Ami minden esetben azt jelentette, a dalok elveszítették az eredeti köntösüket, a hangzásukat, más a lendületük, a hangsúlyaik. Vastagon mások mint az eredetiek. Feldolgozások és egy feldolgozás miért lenne azonos az eredetivel?

De persze erre is van példa. A Dream Theater eljátszotta kompletten a Pink Floyd The Dark Side of the Moon-ját és a Metallica Master of Puppets-ét is. Mondhatnók hangról hangra. Aztán mégis Dream Theater lett a végén lett mindkettőből. Jó, persze, ők zenei varázslók! 

A lényeg, hogy egy feldolgozásnak akkor van értelme, ha hozzátesz valamit az eredetihez. Amitől nem pusztán szolgai másolássá, nem csupán az eredeti tollaival való ékeskedéssé lesz az átdolgozás. Egy tempóváltás, egy  dallammódosítás, az áthangszerelés nem feltétlenül hozzátétel. 

Az LGT rock and rollt játszott. Volt, hogy progrockot. A rock lényege a lüktetés. a dübörgés. Ennek fő „okozója”  a ritmusszekció, vagyis a dob és a basszus. Az LGT dobosa, Solti János az ország egyik legjobb dobosa. Namost, ha Somló nélkül nem lehet LGT koncert, fel nem foghatom, Solti nélkül hogyan lehet mégis? Dob nélkül.

Jó, tudom, ez nem LGT koncert volt. De gyere csak közelebb, kérdezni akarok valamit! Nem a Csík fikázása, Isten látja a lelkemet, mert ugyan miért tenném? Még csak nem is értékítélet, mert annak meg ostobaság, de minden Csík zenekar iránt érzett tiszteletem mellett, ha tegnap kötelezőn megválaszolandó kérdőívet osztottak volna a bejáratnál, aminek két ikszelhető kérdése van

ugyan százalékosan hányan ikszelték volna a B válaszokat? No? Vajon? 

A népzenében a ritmusszekciót a nagybőgő jelenti. Adott esetben, ritkán a hegedű is ritmus-hangszerré válhat. Meg a köcsögduda. (Mondjuk azt tegnap nem láttam.) A magyar népzenében ritmust adó ütőhangszer vajmi ritkán fordul elő. (Tényleg, miért nem?)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A koncerten volt egy dobfelszerelés a színpadon. Ne egy Portnoy-féle színes, szélesvásznú Hencidától Boncidáig tartó szerkót képzelj magad elé, hanem egy nagyon szerény kis zsebfelszerelést. Amit nagyjából csak azoknál a daloknál nem használtak tegnap este, amikor nagyon kellett volna. Képzeld ek dob nélkül a 424-es csatahajó-t! SzFT felháborodottan kommentálta is: 
– Hát ezt kiherélték!
SzFT egyik kedvenc LGT-dala a 424-es. Nagyon nem tudtam vele vitatkozni. 

S volt még más véleménye is koncert közben. 
– Azok a népzenei betétek, amik nem az eredeti dalok részei tök egyformák! 
Tiltakoztam, hogy ugyan, figyeljen jobban, egész mások, mert ez, meg az... Aztán a következő számnál megállapítottam, hogy az eredeti nem szerves részét képező zenei betét több mint hasonlít az előző daléra... Mondjuk az érdekes, hogy ma végighallgattam újra a tegnapi anyag stúdióváltozatát, és azt hallgatva nem volt ugyanilyen érzésem. Viszont az anyag vége felé ugyancsak elfogyott megint az érdeklődésem. De ennek oka lehet, hogy tegnap már két órán keresztül hallgattam ugyanezt. 

Mindent összevetve maradt az a fíling, hogy voltunk egy majdnem LGT-koncerten, és még ott lehettünk, még élőben hallgathattunk részben az autentikus előadóktól. ÉS minden tiszteletem a népzenészeké, akik egy rockegyüttes iránti tiszteletből nyilván hátrébb léptek egyet és kompromisszumokat kötöttek. (A hegedűs az És jött a doktorban vagy öt percig ugyanazt az egy hangot zengette meg úgy öt másodpercenként; nem hiszem, hogy bármikor máskor ilyet kell tennie.) 

Mit is mondjak a végére? A tegnap este nekem egy fantasztikus népzenei élmény lett, de az LGT-élmény elmaradt. De mert a kettő együtt igaz, egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem, ott voltam. 

Utólag jutott eszembe, az milyen izgalmas lenne már, ha Presser ténylegesen a Csíkban gondolkodva írna valami muzsikát! Bááár az is igaz, hogy az utolsó munkáira nem annyira az izgalom szó a legmegfelelőbb... 

Az alábbi kép egyben link is ám!

A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu.

Nem azért került a látóterembe Bruce Dickinson önéletrajza, mert idén is lesz Iron Maisen-koncert, kettő is. Hacsak nem a tudatalattimat birizgálta a tény, hogy lesz. Nagyon szeretnék ismét eljutni, látni, hallgatni őket! Vigyázó szemeim a koncert.hu-ra vetettem. 

*

BEMELEGÍTÉS. Ha Iron Maiden, akkor nekem a When the Wild Wind Blows. Izlések és pofonok. Számomra ez az a daluk, amit bármikor, bármennyiszer meg tudok hallgatni. 

Emiatt a dal miatt kicsit jobban kezdtem figyelni az Iron Maiden muzsikáját. És felfedeztem, hogy nem puszta heavy metal-csörömpölés. Jobb későn mint soha... (De ennyire későn?) A Wild Wind miatt vadászni kezdtem a hosszú számaikat. Van néhány. (Pl.: Hell On Earth, Empire of Clouds, The Parchment, Seventh Son of a Seventh Son). 

Ennek ellenére messze nem mondanám, hogy betéve ismerem a lemezeiket. Sőt!

Viszont azt hiszem annak a három embernek az egyike vagyok a világon, aki nagyon szereti azt a két Iron Maident lemezt is, amin nem Dickinson, hanem Blaze Bailey énekelt (X Factor, Virtual XI). Mi több, lehet, hogy a legutolsó Senjutsu-n kívül ezeket ismerem legjobban. Azt is szeretem, pedig azt mondják a hozzáértők, hogy csak mestermunka és nem mestermű. Kificamodott ízlésem van, úgy fest. (De abból nem engedek, hogy Szerelmetesfeleségtársam nem azért szép, mert kificamodott ízlésem van, hanem azért szép, mert az! Pont!) 

*

BEMELEGEDVE MÁR TÖPRENGHETÜNK, MILYENNEK IS KELL LENNIE EGY ROCKSZTÁR ÉLETRAJZÁNAK. Szóval az Iron Maidennek van összesen tizenhét stúdióalbuma. A tizenhétből tizenhármat Bruce Dickinson énekelt fel. A másik kettő, amit nem, az az együttes első két lemeze volt. Jó arány, nem? 

Elmondható tehát, hogy Dickinson (is) egyet jelent az Iron Maiden-nel. Vagyis ha az áll a könyvén, hogy önéletrajz, akkor a halandók gyermekei, ha tetszik, ha nem, Bruce Dickinson életrajzát várják, aki az Iron Maiden énekese. Így van, vagy így van? 

Nehéz tudomásul venni, hogy Bruce Dickinsonnak, aki az Iron Maiden énekese, van élete az Iron Maiden-en kívül is. Pedig van. Mi az, hogy, nagyon is! 

A könyv kronologikusan mesél. Kisgyerekkortól a könyv jelenidejéig, vagyis a  The Book Of Souls megjelenéséig, 2015 végéig. 

Az önéletrajza letehetetlen annak, akit egy kicsit is érdekel Bruce Dickinson. 

De annak ellenére, hogy letehetetlen, több mint foghíjas. S a foghíjasság, az utószóból kiderül, teljesen tudatos koncepció. 

Az önéletrajz furcsa, rakoncátlan vadállat. Eseménysorok bevásárló listája lenne? Vagy belterjes poénok összeválogatása, amelyek akkor és ott viccesnek tűntek? Esetleg teljesen értelmetlen dolog? – amely kérdés akkor a legjogosabb, amikor éppen az ötödik verziót írod, és még mindig csak 25 éves vagy. Az én válaszom az, hogy szándékaim szerint a fentiek egyike se. Csak el akartam mondani egy jó sztorit. Az általam papírra vetett 160 ezer szóból végül 110 ezer maradt meg

Rengeteg vicces anekdota nem élte túl a szerkesztést, egyszerűen azért, mert nem vittek előre az elbeszélésben, és nem adtak volna ki egy kerek történet.

Ha úgy döntők, hogy beleírom ebbe a könyvbe a léghajókat, feleségeket, válásokat, gyerekeket és az összes vállalkozásomat, akkor 800 oldalnál járnánk. Azzal a könyvvel embert lehetne ölni, vagy emelőnek használni a londoni emeletes buszok kerékcseréjéhez. És biztos, hogy örökké olvasatlanul maradt karácsonyi ajándék válna belőle.

Amikor elkezdtem az írást, hoztam egy döntést: se születés, se házasság, se válás, legyen szó az enyémről vagy bárki máséról.

Van itt elég téma ezeken kívül is. Ennél több már túlzás lett volna, és a túlzás - amint azt Winston Churchill megjegyezte - olyasmi, mint lebombázni egy helyet, miután már lebombázták.

Bruce barátunk idén hatvanhat éves. Azta'! (És két hónap múlva az Iron Maiden két koncertet is ad Budapesten! Ismétlem, hatvanhat éves a pasas egy heavy metal bandában.) Tehát a könyv megjelenésekor ötvenhat volt. Abban igaza van, ahogyan az utószóban írja, hogy ha alapos önéletrajzot írt volna, akkor nyolcszáz oldalnál kevesebbet biztosan nem ír. Vagyis, természetesen szerkesztenie, szelektálnia kellett. Hát Bruce szerkesztett! Alaposan. 

Ezáltal az élete, a története, a személyisége bemutatása olyan erősen csonkolva lett, mint a Gyalog-galopp kéz és láb nélküli fekete lovagja. Tudod, „egyezzünk ki döntetlenben”.

Félreértés ne legyen: én vagyok az, aki pont telibe kakkantom még azoknak a művészeknek a magánéletét is, akiket kedvelek. Még az is lehet, hogy egyszerűen a személyiségük sem érdekel, csak a produktumuk. Az, hogy hol, mikor, kivel, hányszor, ugyan kit érdekel (jó, tudom, a legtöbb embert), lássuk, mit mutat a művészete, a tudása! 

Ám ha eljutok odáig, hogy a művészről szóló monográfiát, önéletrajzot olvasok, akkor viszont már más a képlet. Ha együttesről van szó, akkor is. Akkor az együttes története a lényeg. De ha egyénről van szó, ahogy most is, akkor a teljes kép az érdekes. A teljes kép nem az intim részletekben elmerülés művészete. Ha egyszer valaki megírja Mohabácsi, a blogger életrajzát, abban igenis lényeges lesz a kamaszkori, meghatározó szerelem, az első házasságom, és pláne a második, a két gyerekem, Szami és Geri, és persze Szerelmetesfeleségtársam személye, a szerelmünk. Ahogyan Anyu nagyon korai halála és Apu alkoholizmusa is. Mohácsi Papa elvetélt polihisztorsága, Nagyi gondoskodó szeretete. A barátaim Lóka (Pipi), Prof, RLaci,  Placi, Wolfi, Ofi hatása

Nem az intimpistáskodás miatt, hanem mert nélkülük nem az lennék, aki vagyok, akivé lettem. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A képek mindegyike a könyvből származik. A feliratok megegyeznek a könyvben levő képfeliiratokkal.

Ezért fájón foghíjas Bruce Dickinson életrajza. Nem teljes, mert nem lehet teljes a kép a magánélete nélkül. Így hiába is van odaírva a borítóra, hogy önéletrajz, ez bizony nem az. Maximum szakmai életrajz. Legyen szó bármelyik szakmájáról. Mert egy élet nem csak arról szól, hogy mikor, hol, mennyire, kivel rúgtunk be, és még csak nem is arról, hogy milyen teljesítményre voltunk képesek. Hanem arról, milyen emberek voltunk. Az pedig a kapcsolatainkból derül ki igazán. 

Bár a kapcsolatairól szó sem volt ott sem, de mégis emiatt volt a könyv legjobban sikerült fejezete, amikor Bruce elmesélte esetét a rákkal való küzdelméről. Ott fel-felfoszlott a távolságtartása a saját érzéseitől. Amik ugyancsak slágvortokban (schlagwort) van ott a könyvben. Írhat egy rocksztár könyvet anélkül, hogy szó lenne arról, milyen a viszonya a közönséggel? Hát, írhat... Itt van Bruce Dickinson könyve. Mondok súlyosabbat: arról sincsen szó, vagy ugyancsak szőrmentén, hogy milyen a viszonya a zenéhez! Bakker! Bruce Dickinsonról beszélünk, igen! 

*

AHOGY MONDTAM, NEM CSUPÁN AZ IRON MAIDEN AZ ÉLETE.  Engem persze, hogy a Maiden-nel kapcsolatos emlékei érdekeltek a legjobban. De a könyve nem Maiden monográfia, hanem a Maiden énekesének az önéletrajza. Ahogy láttad, erősen szerkesztve. 

Mi maradt a szerkesztés és a szelekció utáni  háromszázötven oldalra? 

1. Út az Iron Maiden-ig, vagyis a gyerek- és kamaszkor.
2. Az Iron Maiden, amikor ő volt az énekese, lemezek, turnék, sikerek, sztorik. 
3. A vívás, amiben nagyon szép sikereket ért el. 
4. A repülés, mert hogy Bruce barátunk pilóta is. Nem kispályázik: tíz éven keresztül mintegy alkalmazotti viszonyban utasszállító gépek pilótája is volt. Mondom: utasszállító gépeké! Hogy a francba van a világ egyik legmenőbb együttese mellett egy embernek ennyi ideje és energiája. 
5. A sörkészítés, mert olyat is csinál. 
6. Apróságok: rádiós műsorok vezetése, könyvírás.
7. Küzdelem a rákkal. 
8. Kisebb-nagyobb sztorik. Elég sok alkalom, amikor nem volt józan. Pedig olyan kis józan pasasnak tűnik. 

Olvastam, olvastam, mert mondom, nem lehet letenni, s olvasás közben több dolgot is konstatáltam. Az egyik, hogy talán a szelekció végett, de felületes, amit olvashattam. A letehetetlenség mellett is. Tengernyi fontos kérdésre nem leltem választ. A dolgok filozófiájára. A zenéére, a víváséra, a repülésére. A számszövegek miértjére, mondanivalójára. Az okkultizmus iránti érdeklődésének a miértjére, és hogy jutott-e vele bárhová? 

És ahogy mondtam, a legfontosabbra: a munkakapcsolatokon kívüli kapcsolatok hiányának az okára. Mert sehol egy barátság, sehol, főleg ez nincsen, egy szerelem. Mintha Bruce Dickinson csak az elkötelezett, mély, emberi kapcsolatok nélküli elköteleződéseket ismerné. Ahogy belegondolok, még az Iron Maidenről sem tudunk meg semmit azon kívül, hogy lemezt csináltunk, hol, mennyi ideig, meg turnéztunk utána   És ittunk. A szarajevói út leírása, a háború idején adott koncerttel, fenemód jól sikerült.

Nincsen szó a pénzről sem. Nem arra lettem volna kíváncsi, hogy mennyi van neki, és mire költi, de arra igen, hogyan tanulta meg kezelni. Vagy hogyan dolgozta fel, hogy világhírű, kőgazdag ember lett? Mert a kvázi csövezés után ha nem is átmenet, de részletezés nélküli, hogy jutunk odáig, hogy fúdeeklasszrepülőmegveszem?

• 
• 
• 
• 
• 

*

Bruce Dickinson nem arcoskodik. És nem is sminkeli magát. Úgy rocksztár, hogy közben tök mindennapi csávó maradt. Holott rohadtul nem mindennapi a csávó. Egyeztesd már össze a rockerséget a pilótasággal, lécci! Na, ugye! 

De a könyvében csak elmeséli, hogy amellett, hogy rocksztár, pilóta is. Meg versenyszerűen vív is. Jó, ebből kettő már a múlté, ilyen-olyan okokból. De a lényeg, hogy nem dübörög ki a könyvből a melldöngetés. Semmi miatti melldöngetés sem. 

Vagy délibáb, vagy igaz, de a könyv alapján úgy tűnik, Bruce Dickinson egy nyugdíjas srác, akivel bármikor le lehetne ülni beszélgetni pár korsó mellett a sarki krimóban. És nem kérkedne sem a Maidenségével, sem azzal, hogy éppen most szállt le az egyik Boeinggel Ferihegyen. Szóval bármennyire is erőlködik, azért csak átjön a könyvéből, hogy ő is ember. 

Mondjuk nagy varázsló: most kapcsoltam, hogy Bruce Dickinsonnak voltaképpen nincsen hibája, és ez háromszázötven oldalon át fel sem tűnik. Sőt, utána sem. Úgy kedveljük a pasast, bruttó, ahogyan van. Hiba nélkül. Mert eszébe sem jut kérkedni a hibátlanságával. Az csak úgy feltűnik, miközben, sőt, miután a dolgok megesnek vele és ő elmeséli őket. Ügyes! És még mindig szimpatikus. :-) 

7,5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 áprilisának a melléig, a nyakáig ér már az idő. Rövid hét volt, hiszen ami mögöttünk van az volt a húsvét, de még ez a rövid is nagyon hosszúnak bizonyult. Pedig még Szami lányoméknál és Budakeszin, Gyulánál sem voltam. Csak dolgozni és haza. Rája adásul tegnap korán is végeztem és még vásárolni sem kellett mennünk, mert csütörtökön már elintéztük. Szerelmetesfeleségtársam ugyanis osztálytalálkozni ment a Közhely nevű, Kolossí téren levő kiülős vendéglátóhelyre. Közhely: tök jó név! :-D 

Szóval csak munka és haza, és itthon is mindig ugyanaz: kávé, gyümölcsjoghurt, írogatás, telefonfrissítés, levelezés, vacsi, fürdés, olvasás, a másnapi ruha vasalása. 

Hogy jut Dickinsonnak annyi mindenre ideje, és hogy a fészkes tehéntőgybe van rá energiája? Jó, én sem vagyok már fiatal, bakker, két év, és hatvan leszek, de ő már hatvanhat. Az is igaz, hogy évek óta nem repül és már nem is vív. Csak világturnézik az Iron Maidennel. 

Én meg várom a munkaidő végét, elfáradok, mert naponta háromszor-négyszer fel kell másznom a másodikra, az igazgatóságra, meg mert mászkálok ide-oda, és minimálisan emelgetek ezt-azt. 

A kedvenc helyem a világon (Szerelmetesfeleségtársam testének bármely gömbölyétől, hegy-völgyétől eltekintve) a türkizkék heverőnk sarka, a barna „medvebőr”-nek becézett bolyhos takarómmal betakarózva (bár a héten eléggé hektikus volt, hogy szükség volt-e rá). Ennél jobban csak a gyulai kertben-ücsörgést kedvelem, alkonyatkor, vacsi után, hűvösödő időben, felszisszentett sörrel, a vastagabb szivarkámmal, a Handelsgolddal. 

A lényeg, hogy a kedvenc tevékenységem, amikor nem kell tevékenykedni. Nem mintha túl nagy bajom lenne, ha valamit csinálni kell itthon. De jobban örülök, ha nem kell. Fáradok. Vagy mi... 

Ennek ellenére a dolgozdámban pár hete mondta az egyik lakó, hogy egyáltalán nem látszom közel hatvannak, ő ötvennek gondolt volna, Vagy annyinak se... Lehet, gond van a szemével... :-))))

Vagyis nem tudom, hogy becsüljem vagy hülyének nézzem Dickinsont. Becsülöm. Egyébként. 

A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu.
Fotó: MArtAssist

A kocert.hu írt egy remek, rövid bemutatást az együttesről. Itt olvashatod el. Mivel abban a cikkben úgy nagyjából minden benne van, amit elsőre tudni érdemes a zenekarról, én most nem is ismételgetem megfelé az infókat. 

A Pineapple Thief egy brit neoprogrock zenekar. A Porcupine Tree kistesójaként indultak, és vannak benne Pink Floyd-os elemek. De egyik ismertetőjelük sem meríti ki a plágium fogalmát. A Pink Floyd-ra még visszatérünk. 

DÜRER KERT

Nem voltunk még itt. A gps kicsit bevitt az erdőbe odafelé menet, de azért nem kellett nagy kerülőt tennünk. A hely szimpatikus. Gondolom, amikor jó idő lesz, még inkább az. Bár a kerti részben álló színpad nagysága, hm, kicsisége meglepő. Miközben a fotós-eligazító düreresre vártunk, kicsit felmértem a terepet. És tudatosítottam, hogy itt bezony van fedett koncert-lehetőség is. Ami eddig sehonnan nem derült ki számomra. S azzal is szembe kellett néznem, hogy a mindenhol meghirdetett 19 órás kezdés, az bizony nem a koncert kezdete, hanem a kapunyitásé. Szerencsére. Szóval átvágtak, de ez ebben az esetben nem lett bajjá. 

Azért szerencsére, mert kicsit késtünk, bennem volt is emiatt para. Azért, mert a koncert előtt nem sokkal jött az infó, hogy a zenekar letiltotta a koncert közbeni fotózást és videózást. Aki nem tartja be, azt kivezetik. Hoppá! Az akreditált fotósoknak az első három szám alatt lesz lehetőségük tevékenykedni, egy adott helyről. Aztán szevasz. Ezért aggódtam, amikor belegurultunk egy masszív, alsó rakpartos dugóba. 

A helyszínen mindezt nagyon udvariasan közölték is Szerelmetesfeleségtársammal, aki ez esetben a beszámoló fotósa minőséget is betöltötte. Egyébként nem mellékes tény, hogy a düreresek mindegyike hótudvarias volt, a pénztárosoktól kezdve a büféseken át a jegyellenőrökig. 

A Dürer fedett nagyterme (ezek szerint van kicsi is) uszkve akkora mint az A38 koncertterme. Sör az előtérben is van, a teremben is. A szokásos repohár rendszerrel. 

Az mondjuk nem annyira kitalált, hogy a ruhatárba a koncert után egy szűk ajtón keresztül préselte át magát a tömeg, miután egy kicsit tágasabb ajtón kipréselte magát a teremből. 

Nem tudom, máshonnan hogyan szólt a muzsika, de baloldal elölről tisztességesen, bár a koncert után volt egy fülcsengésünk. 

Ugorgyunk a lényegre! 

A MUZSIKA ELKÖVETŐI

Mivel nem tudtam a zenészek nevét, magamban mindegyiküket elneveztem valahogy. Bár azoknak, akik nálam sokkal tájékozottabbak, bizonyára ez nevetséges, de azoknak, akiknek nem, most azonnal megadom a neveim feloldását is. 

Közönség balról sorolom a muzsikusokat. 

Az MI megint tréfás volt. Kettővel is beszélgettem. Az első a Gemini volt. A második a Copilot. Többel nem próbálkoztam. 

 KÉRDÉS:
Hogy hívják a vendéggitárost a The Pineapple Thief 2025-ös turnéján, akivel Budapesten is felléptek?

VÁLASZ:
A The Pineapple Thief 2025-ös turnéján, beleértve a budapesti koncertet is, nincs hivatalosan bejelentett vendéggitáros.

Bár korábbi turnékon és albumokon működtek már közre vendégzenészek (például Darran Charles vagy George Marios gitáron), a 2025-ös „It Leads To This” turnéra eddig nem jelentettek be külön vendéggitárost.

A budapesti koncert 2025. április 1-jén lesz a Dürer Kertben. A hivatalos információk szerint a fenti négyes felállás fog fellépni.

KÉRDÉS: 

Azt tudod, hogy a koncert már múlt időben van? :-D

VÁLASZ: 
Igazad van, köszönöm a figyelmeztetést! Valóban elmúlt már a koncert.

A The Pineapple Thief 2025. április 1-jén lépett fel Budapesten a Dürer Kertben a „It Leads To This” turné keretében. A koncerten a zenekar hivatalos felállása játszott, nem volt bejelentett vendéggitáros.

Tehát a kérdésre a válasz, hogy nem volt vendéggitáros a The Pineapple Thief budapesti koncertjén 2025-ben.

KÉRDÉS: 
Tévedsz! A zenekar négy tagú, végig öten voltak a színpadon. Ott voltam.

VÁLASZ: 
Nagyon sajnálom, valóban tévedtem! Ha ott voltál, akkor biztosan jobban emlékszel a felállásra.

Mivel a hivatalos források nem említettek vendéggitárost a 2025-ös turnéra, és a zenekar alapvetően négytagú, érdekes, hogy öten voltak a színpadon.

Ha emlékszel a nevére vagy bármilyen más részletre az ötödik személyről (például milyen hangszeren játszott, honnan tűnt fel), az segíthetne kideríteni, hogy ki volt az. Lehetett esetleg egy állandó ötödik tag, akit még nem jelentettek be hivatalosan, vagy egy különleges vendég csak erre az egy koncertre.

Mindenesetre köszönöm a pontosítást! Javítom a korábbi válaszomat.

KÉRDÉS: 
Most viccelsz velem? Emlékezzek a nevére, amit én kérdeztem tőled? :-D És pontosan emlékszem, hogy mondtam neked: gitáros. :-D

Vendég volt, mert az összes promóciós fotón négy taggal szerepelt az együttes.

VÁLASZ: 

Ó, látom már, teljesen igazad van! Elnézést a figyelmetlenségért és a rossz memóriámért, pedig te voltál az, aki az elejétől fogva mondtad, hogy gitáros volt a vendég.

Mivel a hivatalos források nem említik a vendéggitáros nevét a budapesti koncert kapcsán, és te ott voltál és láttad őt, a legjobb tippem az lehet, hogy egy nem hivatalosan bejelentett vendégművész lépett fel velük.

Összevissza hadovál! De a Copilot sem volt sokkal okosabb. 

KÉRDÉS: 

Hogy hívják a vendéggitárost a The Pineapple Thief 2025-ös turnéján, akivel Budapesten is felléptek? 

VÁLASZ. 
A The Pineapple Thief 2025-ös turnéján Gavin Harrison, a neves brit dobos és zenész, csatlakozott a zenekarhoz vendégként. A budapesti koncertre április 1-jén került sor a Dürer Kertben1. Remélem, élvezted a fellépést!

KÉRDÉS: 
Hé, Gavin Harrison nem vendégzenész, 2017 óta tagja a bandának. És főleg nem gitáros!

VÁLASZ: 
Igazad van, Papa! Gavin Harrison valóban 2017 óta állandó tagja a The Pineapple Thief zenekarnak, és elsősorban dobosként ismert. Köszönöm, hogy kijavítottál! A 2025-ös turné vendéggitárosa valószínűleg George Marios volt, aki korábban is fellépett velük vendégként.

Jó, de már MI, akkor a legnagyobb poén a koncert leges-legelején hangzott el. A színpad elsötétül, egy vaskos bariton elmondja, hogy a koncertről kép- és hangfelvételt készíteni szigorúan tilos. 

– Azért az MI-korában, ha már Magyarországon vagyunk, elmondhatnák magyarul is. 

Abban a pillanatban megszólal az a tipikus MI-hang. Nőül beszélt. A rövid összefoglalás után nagyon határozottan leszögezi: 
– MEGKÉRJÜK ÖNÖKET, NE FORGASSÁK A MŰSORT!

A közönség felröhögött. De mindenki rendes volt, senki sem forgatta a műsort. :-))))) 

Na, jó, mellettem egy idősebb úr (értsd, velem kábé egykorú) titokban, kézzel takarva a telóját, a biztonságis szeme előtt közvetlenül, aki szerencséjére a saját telefonjával volt elfoglalva, két számot majdnem teljesen felvideózott magának. (A képen nem ő van.) 

AZ ELLENTMONDÁSOK KONCERTJE

  1  
Ennél minimalistább koncert csak az általam már sokszor ámde méltán emlegetett, '22-es Mandrake Moon-koncert volt a Garay téren, egy pincében. Mondjuk látványban azt a koncertet alulmúlni valószínűleg lehetetlen. Ahogy zeneileg meg felülmúlni nehéz. Ezáltal viszont sem a körülmények, sem a látvány nem befolyásolt egy fikarcnyit sem a megítélésben: életem egyik legjobb, legfontosabb koncertje volt az, ott, a pincében. 

A Pineapple Thief sem tupírozta túl a dolgokat. Voltak fények. Visszafogottan. (Mondjuk arra figyeltek, hogy az első három szám alatt, amikor is lehetett fotózni, nehogy normális fényviszonyok legyenek.) De semmi számítógépes fényfal, semmi faxni, semmi különös. Néha mozogtak valamelyest a reflektorok, de ennyi. Semmi füst, semmi köd, semmi tűzcsóva, konfetti, szerpentin, röpdöső zenészek, vetítőfalak, animációk.

Gondolkodom, mi nem volt még.

Egyszerűbb megfordítani a kérdést: volt ZENE!

  2  
Két szólógitáros állt a színpadon. Tudod, a Pszichopata és a Frontborostás.

Apám, én ilyet még nem láttam!

Soha olyan koncerten nem voltam még, ahol az tűnt volna fel, hogy a zenészek mennyire NEM NYÚLNAK A HANGSZERÜKHÖZ! A két gitáros nem egy, nem két, nem öt-hat, hanem számtalan esetben csak tartotta a kezét a gitárja felett, miközben a többiek melóztak mint az állat. 

El kell ismernem, ha rá merészelték tenni a kezüket a gitárjaikra (amiből annyi volt mint a rohadás, volt, hogy Frontborostás egy számon belül hármon is játszott!), az azért szólt rendesen. Nagyon rendesen. 

Egyébként valami nagyon hasonló kategória művelt a billentyűs (tudod, a Szürke Eminenciás) is. Egyszerűen nem járt a keze. Nem volt billentyűszóló a koncert alatt. Azt mondják, a muzsikák alá a billentyűk terítik a hangszőnyeget. Hát, itt nem volt szőnyeg. Maximum hanglábtörlő. Ha Szürke Eminenciás rátette a kezét a billentyűre, ott nem történt semmi különös. Ez leginkább az akusztikus blokkban jött ki. Mert ilyen is volt. Ha valahol, ott lett volna helye egy kis virtuozitásnak. De semmi. A Szürke Eminenciás majdhogynem csak effektezett. 

De most figyelj: EGY PILLANATIG SEM VOLT OLYAN ÉRZÉSEM, HOGY NE LENNE TELJES, AMIT HALLOK!

• 
• 
• 
• 
• 

  3  
Ha a zenészek egyéni teljesítményét nézem, a doboson (tudod, Tűpontos Fáradhatatlan, alias Gavin Harrison) kívül senkit nem tudnék kiemelni.

Kopi Brumboló (Jon Sykes) tökéletesen a feladatánál volt, teljesen korrekten rendben rakta a mély hangokat, de semmiképpen sem egy Mohini Dey. A játékát figyelve semmi hiányérzet nem támadt miatta. Ahogyan a szám sem maradt tátva az ámulattól. 

Frontborostás (Bruce Soord) és Pszichopata (nagy eséllyel George Marios) teljesen korrekten nyomták a ritmust és a szólókat, néha meg-megcsillant, hogy több van ott, mint amennyi kijön, de olyan igazán frenetikus szólót egyikük sem nyomott. Illetve Marios (?) egyszer majdnem.

Két alkalommal egy-egy dal vége átment önfeledt heppeningbe. Olyasféle elszállásra gondolj mint, mittomén, a Dire Straits Alchemy lemezén a Sultans Of Swing  vagy a Tunnel Of Love befejező részei. (Jó, igen, ott van még a Telegraph Road-é is.) De mindkét esetben az történt, mármint a Pineapple Thief esetében, hogy mire belemelegedtem volna az ereszdelahajamatba (hahaha, ne az enyémet, nekem nincs is hajam!), végetért a dal. Azonban ezekben az esetekben fel-felcsillant, mi minden van itt, ami nem került igazán a felszínre. 

Na, aztán az ének, Frontborostás hangja. Semmi baj vele. Egyáltalán semmi. Tökre illik a muzsikához, amit elénk tárnak. De a harmadik számtól nagyjából mindent hallottunk, amire Bruce barátunk képes. Ráadásul, ha nincs is vele az égvilágon semmi probléma, nem is tőről metszett showman a pasas. 

És most jön az ellentmondás DE-je. A legfőbb DE. 

DE az a fura, hogy amikor ezek a részletek, amik önmagukban cöccögő fanyalgást sugallnak egésszé álltak össze, akkor valami egészen más minőséggé alakultak.

A látszólagos félmegoldások összessége olyan teljességet adott, amitől a szám tátva maradt, és nagyon ritkán történik ilyen, de a két és fél órás koncert egyetlen pillanatában sem sikerült  unatkoznom. (Általában egy óra után van olyan érzésem, hogy oké, ha itt lenne a finálé, az sem lenne baj. Most egyáltalán nem volt ilyen. Sőt, még simán hallgattam volna őket tovább.) Viszont többször kerültem abba a nagyon kedvelt és nagyon ritka elszállt állapotba, amit KATARZISNAK hívnak. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

AZ EGYIK KONCERTEK KONCERTJE (MERT VAN TÖBB IS)

A kocsi felé ballagtunk, koncert-értékelést cseréltünk fotós minőségű Szerelmetesfeleségtársammal. SzFT kimondta a tőle telhető legnagyobb dicséretet.

– Ha a billentyűs merne sokkal virtuózabb lenni, ezek lehetnének a mostani Pink Floyd! 

És ez nagyon-nagyon nem semmi. Ennyire még én sem ragadtattam el magamat. De hogy ez a koncert is bekerül a legjobbak közé, amin valaha jártam, az kétségtelen. 

10/10

  Az alábbi kép egyben link is ám!

 

A bejegyzés eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

Fotó és video: MarAssist

Kicsit nyűgös volt a bejutásunk a Dome-ba. A megbeszélt bejárat, ahol a sajtósokat engedtek be, mire odaértünk zárva volt. Igaz, késtünk pár percet. Az is igaz, hogy a biztonságiak félreirányítottak minket. Meg az is igaz, hogy aztán nagyon segítőkészek voltak, csak éppen információszegények. Szerencsére utolértük a szerkesztőnket, ő megadta a kontakt telefonszámát, aki nagyon segítőkészen fizikailag a segítségünkre sietett. 

Ideáig jó. A folytatás még jobb lett. 

4S SREET

Mintegy véletlenül tudtuk meg, hogy lesz előzenekar. A nevüket sem hallottam eddig. Ez nem dicsőség, mindössze tény. Viszont nem jelenti azt, hogy egyetlen dalukat sem. Mert ahogy rájuk kerestem, kiderült, hogy legalább három számukat hallottam már valahol, valamikor. Aztán azon kaptam magamat, hogy egy délutánon keresztül az ő dalaikat hallgattam. Könnyen megtehettem, itthon fetrengtem egy jó kis influenza felépülését próbálgatva. Kicsit tartottam is tőle, miként fogom bírni a koncertet: a küzdőtérre szólt a lehetőségünk. 

Az együttes Mesélek a bornak című számát átküldtem Gergő fiamnak, aki a maga sztoicizmusával hamarosan csak ennyit viberezett vissza: „Már az akkordjai is megvannak!” Egyszerűen gyönyörű muzsika. 

A 4S Street (egyébként Négyes sztrít a kiejtése; mondjuk ezt nem értem, ha négyes, miért sztít, ha street, akkor miért négyes, de legyen nekik) gyergyószentmiklósi zenekar. Eddig három albumok jelent meg. A zenekar tagjai: Alin Nicuta (ének, akusztikus gitár), Mihály Csaba (billentyű), Fülöp Loránd (gitár), Szabó László (basszusgitár) és Pál Andor (dobok). 

A muzsikájuk remek választás volt a Republic elé: van rokonság a népzeneiségben és a dallomosságban is. Ültek is a dalaik, a Republic közönsége vette is az adást. Még Szerelmetesfeleségtársam is azt mondta utólag, hogy a fotós árokban is simán átjött a hangulat, amit csináltak. 

REPUBLIC

Aham, és akkor jött a Republic. Aminek a koncertjéről kellene most valami eredetit írnom. Holott tulajdonképpen minden Republic koncert egyforma. Jó, persze mindegyik más, de kiszámítható: kiszámíthatón jó.

Azt a kérdést, hogy van-e Cipő nélkül Republic, már nem rágcsálom tovább. Megtettem már, letettem a voksomat: minden tiszteletem mellett is azt mondom, simán van.

Rengeteg ismert nóta, megbízható, bebetonozott slágereke, nincsen, nem lehet Republic koncert a Ha itt lennél velem, A repül a bálna, a Szállj el kismadár, a Tizenhat tonna, a Neked könnyű lehet nélkül. Ami egyfelől jó. Másfelől, hm, hát, a magam részéről ezeket a számokat már simán unom. 

S akkor máris az egyik lényegnél vagyunk. Mármint azon túl, hogy minden Republic koncert esemény. Minden bizonnyal azért is, mert a setlist összeállításánál azért nagyon figyelnek arra is, hogy a dalok kronológiája a lehetőségekhez képest kiegyensúlyozott legyen. Így képeznek az új dalokból is időtálló slágereket. Bár kétségtelen, hogy a számomra a leges-legkedveltebb Republic dalok között levő Rajzoljunk álmokat nagyjából én táncoltam, énekeltem végig abban a szűk mikrokörnyezetben, ahol tegnap a koncerten álltunk. :-D

Példa erre az Odavisz a szél, a Ki van a házban?, a Berlini lányok, a Lángok, ha újra égnek. (Igaz az utóbbi csak a koncertet lezáró videóban fordult elő.) 

De a szerkezet mindig egységes, nem lóg ki belőle semmi. Oké, tegnap este a Micimackóval egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni. Arra a számra teljesen leállt a koncert. De úgy festett, csak nekünk. A közönség különben csarnok szerte tombolt. Volt akinél egy plüss Micimaci is előfordult. Boros Csaba a felkonf alatt mosolyogva rá is szólt: 
– Tedd még el, elrontod a meglepetést!  
Ezzel a dallal már anno sem tudtam mit kezdeni, amikor lemezre is felkerült. Egy az egyben, republicosítás nélkül. Lépjünk tovább! 

A harmincöt éves szülinapról szóló koncert bőven kínált meglepetéseket. Ennyiben teljesen más volt mint egyéb Republic koncertek. Mert azért nem jellemző, hogy a Republic más előadók dalait játssza. Jó, volt egy lemezük Cseh Tamással, amin meglepően felcserélhetők voltak és ugyanúgy autentikusan szóltak egymás dalai a másik szájából, gitárjából. Meg az is jó, hogy volt egy Cipő-Koncz Zsuzsa duett is (Ég és föld között). De tudtommal a Republic Nox-ot még nem muzsikált. Nincs azzal baj, hogy Péter Szabó Szilvia meghívása mindössze a Nox közeledő koncertjének a promója volt, de azt mondom, nem volt Republic-idegen a fellépés. Sem az Erdő közepében sem a Nox dala, a Szeretem szempontjából.  

– Azért érdekes volt amikor Tibusz bácsi színpadra lépett, megérkezett vele a zene – mondtam a kocsink felé battyogva. 
– Hát, igen, mondanám, hogy zongorázni lehetett a különbséget, pedig gitároztak... De akkor is, semmi baj nincsen a Republic zenéjével önmagában sem. Csuda jó akkor is, ha nem a virtuozitásról szól, akkor is! 

Szóval, igen, a színpadon volt Tátrai Tibor is, jött, gitározott egy remek szólót és ment is.  

Ennél meglepőbb volt a Csak a szívemen át című dal vendége. 

Ehhez képest a népzenei blokk semmiféle meglepetést nem tartogatott, viszont cserébe nagyon jól szólt. 

– Szia M.! – szólította le a Republic előtt egy hölgy az első sorból Szerelmetesfeleségtársamat. SzFT még a fotósoknak szeparált kordonon belül volt. 
– Képzeld, egy régi osztálytársnőm volt! Azért volt itt, mert a lánya, tizennyolc éves táncol a népzenészek között. Ezt írd majd meg, jó? Fontos! 

Ki is volt még? A Szállj el, kismadár elején egyszerre megjelent a színpadon egy színes sportköntösbe öltözött figura és boxállásba ugorva lezavart egy menetet, jobbról, balról, jobbhorog, balhorog... Aztán Boros Csaba bemutatta: 
– Erdei Zsolt, Madár, ökölvívő világbajnok! Minden meccsére a Szállj el, kismadár-ra vonult be. 

Volt tehát jövés-menés a színpadon. S a Gergely nevű srácot nem is említettem, aki egy kicsit zavaros történet szerint egy fogyatékkal élő gyerekeknek tartott koncert következtében (?) került a Republic színpadára és gitározta, énekelte végig a Ha itt lennél velem-et. Csabának nem volt egyszerű dolga, hogy Gergely a megfelelő pillanatokban megfogja a kezét. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A legimpozánsabb vendég a koncerten Bódi László volt. Cipő. Természetesen nem hús-vér valójában. Nincsen Republic-koncert anélkül, hogy róla meg ne emlékeznének. De a tegnapi megoldás megrázó volt. A Szeretni valakit valamiért című szám végén Cipő mindig elmondta Nagy László Én fekszem itt című verset. Tegnap is. Nem pusztán hangfelvételről. A szám utolsó hangjának az elhallgatásakor fehér vászon ereszkedett a színpad elé, sötét lett a teremben, és egyszerre megjelent a vásznon Cipő vetített alakja. De pont akkora méretben, pont úgy elhelyezve, mintha a zenekar énekesének a posztján állna, és szavalni kezdett. Ha teljesen szemben álltunk volna a színpaddal, minden bizonnyal még nagyobb lett volna a hatás. 

Mi mondható még erről a koncertről? Hm... Talán annyi, hogy időközönként egy Republic-koncert létszükséglet, kiteljesíti az életet. Természetes velejárója a jó, jobb közérzetnek. 

– Mi volt a véleményed a koncertről? Nem is mondtad... – kortyolt a reggeli kávéjába SzFT, reggel ébredés után, valamelyest kóválygó fejjel, ami miatt a sör is vádolható, amit fogyasztott tegnap este. 
– De... Az, hogy úgy volt jó, ahogyan volt. Ha leveszem az unásig játszott, de el nem hagyható számokat. Semmi baj nem volt a színpadképpel, a vetítésekkel, a lángcsóvákkal, szikrahányással, szerpentin, konfetti, szappanbuborék, meg minden, de ha nem lett volna egyik se, az sem baj, akkor is tetszett volna az egész. Így megadták a módját. 
– S hiányzott neked valami dal, amit nem játszottak? 
– Tengernyi minden! De akkora a repertoárjuk, hogy nem lehet olyan dallistát összeállítani, ami mindenkinek megfelel. 

Egy dal hiánya fájt. A Republicnak köszönhetem, hogy az első házasságomat lezártam. Egy vasalás közben hallgattam, amikor szíven ütött a szöveg. Folytak a könnyeim, és megértettem mi a további utam. Vagyis közvetve a Republicnak köszönhetem, hogy becsuktam egy ajtót, hogy másik nyílhasson. Vagyis így-úgy nekik köszönhetem Szerelmetesfeleségtársamat. Ja, a Kirúgjuk magunk alól a földet című dal volt az. Amíg csak élek, nem lehetek érte eléggé hálás

Az alábbi kép egyben link is ám!

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

Ezt a könyvet a könyvtárban leltem, SzFT-nek és az édesanyjának hoztam haza. SzFT-nél nem aratott különösebb sikert, tíz perc alatt átlapozta és a szája sarkában szokásos kis fintorával adta vissza, ami azt jelenti, rohadtul érdektelen, de megköszönte szépen. SzFT-Anyu sokkal jobban örült neki, ő is el olvasta. Azt mondja. 

Holnap megyünk könyvtárba, s mivel SZFT-Anyu elolvasta, gondoltam, vissza viszem ezt az ABBA-könyvet is. Szilveszter éjjel, amikor egy óra felé hazaértünk, és SzFT-re vártam az ágyban (neeem úgy; úgy most várok rá, hogy felébredjen), hogy lefeküdjön ő is, és aludjunk, s közben belelapoztam és olvasni kezdtem. Lehet, nem viszem vissza holnap, mert addig nem fogom kiolvasni. Bár ki tudja, ma nem akarunk sehová menni... 

*

Nem mentünk. Kiolvastam. 

*

S most gondolkodom, mi mindent lehetne írnom az ABBA-ról, ami nem közhelyes, amit nem ismételtek el már mindenhol unásig (svédek, első óriási svéd zenei dobás, hetvenes évek, Eurovizio, Waterloo, házaspáros, válások, világsiker, majd főnix-siker a Mamma Mia!-filmekkel, újra világsiker, pénz, csillogás, popzene, új, teljesen professzionálisan semmilyen, nyom nélkül elmúló stúdió-album 2021-ben (de annyira nyom nélkül, hogy nekem most újdonság volt, hogy megjelent, aztán a hallgatása közben kapcsoltam, hogy mégis tudtam róla, mi több végig is hallgattam anno, a megjelenésének az évében), miegyebek. 

De ezen infók egyike sem érdekes annyira, hogy újra elolvasd. De még annyira sem, hogy én leírjam. Olyat írni, aminek még az írását sem élvezem, nem vagyok hajlandó. 

Tehát akkor? Elsőre mutatok fotót az ABBA-ról ami nem éppen szokványos, és már ez is három éves. Nézd meg, aztán megyünk is tovább. 

*

Nem, mégsem megyek tovább. Azért nem, mert itt van a helye egy érdekességnek. A fényképen látszik, hogy minden híresztelés ellenére az idő múlásának megfelelően az ABBA tagjai sem fiatalodtak az elmúlt hetvenegynéhány évben egy napot sem. A Voyager megjelenésének az idején meg valaki azt találta ki, hogy ha ők nem is állnak színpadra a promóturné miatt, akkor „álljanak” oda a számítógépes avatarjaik. De nem úgy avatar, ahogyan az a budapesti ABBA Show alkalmával történt, tudniillik, hogy emberek helyettesítettek ám embereket!

Hogy ez az avataroskodás megtörténhessen, a két férfi tagnak le kellett vágatnia a szakállát, a tökéletesen hasonló arcmimikák lelesése végett, és építeni kellett egy speciális arénát a shownak, ami sehol máshol nem előadható. Vagyis olyan turnét tartottak, ahol senki nem mozdul sehová, a közönség jön a turné egyetlen színhelyére, ahol permanensen tartják a koncertet.

Az előbbi feltételre, a szakállvágásra a tagok húzták a szájukat. Az aréna pedig azóta is áll, szinte naponta tartják benne az ABBA-koncertet, ahol egyetlen ABBA-tag sincsen, a közönség meg önfeledt boldogságban tombol a számítógépes csinálmányoknak. Lenyűgöző egyébként. Nézd csak! 

(Egyébként a KISS 2027-re ígért valami olyat, amit még nem látott a világ. Minden nagyon hasonló, csak a KISS produkciója monumentálisabb lesz. Bár a Lucas Ltd-nek ahhoz, ahogy ehhez is van köze. 

Marad a könyv mint téma. Mármint ez az ABBA-ról szóló könyv. De nem ám akármelyik, hanem ez, amiről beszélünk.  Mert van másik is. Például egy ilyen: ABBA – A legenda. Azt a könyvet (amit egyébként elég jóra értékel a Moly könyvszerető népe) egy Carl Magnus Palm nevű pasas írta. Ezt olvasom róla: 

Carl Magnus Palmot a világ vezető ABBA-historikusaként tartják számon. Nyolc ABBA-könyv fűződik a nevéhez szerzőként vagy társszerzőként, ezek mellett társproducere volt számos, a zenekarral foglalkozó tévéműsornak, hozzájárult a stockholmi ABBA-múzeum megalapításához, és tanácsadóként segítette a Polar Musicot az ABBA muzsikájának újra kiadásakor.

Mintha kicsit monomániás lenne a pasas, nem? Nyolc könyv ugyanarról az együttesről! Hány bőr van egy rókának? De legyen neki, nem a rókának, hanem Carl Magnus Palmnak, nekem meg nem fáj.

Egyébiránt: magyarul is van egy másik könyve az ABBA-ról, az meg, állítólag egy csuda részletes biográfia. Mondom, a pasas nem kicsit monomániás. De az is nyilvánvaló, hogy amit ő nem tud az ABBA-ról, az nem történt meg és a fantázia terméke, hazugság és rágalom. 

*

Palm kronológikusan mutatja az együttes tagjainak az életét, találkozását, az ABBA születését, fantasztikus pályafutását, a Beatlest közelítő, sőt verő sikereit majd a válások általi széthullását (mert ugyebár két házaspár volt egykor az ABBA), aztán a tagok szóló-próbálkozásait, a férfi szakasz kokettálását a musical műfajjal (Chess, a szövegíró a József és színes, szélesvásznú álomkabát, a Jézus Krisztus szupersztár és az Evita című Andrew Lloyd Webber darabok szövegkönyvét is jegyző Tim Rice. Palm elképesztően reális volt a Chess-el. Igen röviden lerendezte: Björn és Benny felszabadult az ABBA kötöttségei alól a zeneírásban: lett is mindenféle stílus a musicalban, amitől aztán szét is hullott az egész. Egyszer ha nagy nehezen végighallgattam...), a női szakasz vérprofi, mégis sorra elvetélt szólóalbumait (Frida két lemezénél valami Phil Collins nevű dobosmanus volt a producer), majd a legutolsó és egyben végleges találkozásukat a Voyager lemez megírásánál és felvételénél.  

Könyvalbumról van szó, tehát ebben az esetben nem a legrészletesebb a szöveg. (Tudod, az a másik hét ABBA-könyv másikában lelhető; isten bizony indíttatásom támadt elolvasni, és ez óriási szó.) Viszont kicsit sem sekélyes, nem bulváros és nem szenzációhajhász. Reális. Pedig egyértelmű, hogy Palm vérelfogult az együttes munkásságával és tagjaival. És ez a vérelfogult pasi közben vérreális is. A muzsikát és a tagok személyét illetőn is. Ezt add össze! 

Szélsőgés szubjektív véleményem: nekem az ABBA tagjaiból csak a szakállas fickó, Benny Andersson volt mindig szimpatikus. Semmi realitáson sem alapuló, ránézésre való véleményem szerint a szőke csajszi mutatós ugyan, de felületes, a barnáról sütött a depihajlam, a csupaszarcú fickó meg egyszerűen irritált. Nem sokat segített a hetvenes évek színpadi megjelenése sem, a punciba vágó nacival és a tököt-golyót kidomborító feszülős csilivili szerkóval. (Aminek egyébként, ezt ebből a könyvből tudom, az lett a következménye, és ezt az irritáló arcú fogalmazta meg roppant találón, hogy az ABBA muzsikáját meleg- és transzcsoportok tekintették a sajátjuknak, miközben, mondja Björn, az ABBA két kökeményen hetero házaspár alkotta.) 

Nos, Mr. Palm ezzel az egy könyvvel elérte, hogy egészen másképpen látom a maradék három ABBA tagot. Benny megítélése nem változott. S úgy gondolom, ez kicsit sem mondható kevésnek. Miközben mondom, nem próbálja egyiket sem hibátlan, tökéletes übermenchsnek beállítani. Sőt! emberként mutatta be az embereket, akik szupersztárrá váltak. 

S ettől válik érdkekessé, informatívvá, letehetetlenné a könyv. S most mondd, két napja ABBA-t hallgatok, és végighallgattam a teljes studió-diszkográfiájukat. Igaz, vissza csak a három utolsó albumot a Super Trouper-t, a The Visitor-t és a Voyager-t tettem. A Two For The Price Of One című számot meg likasra hallgattam. Pedig nem is nagy zenei durranás, csak a refrén alatt az a játékos basszus-dallam, na az, igen...

S aztán szólnom kell a több mint különleges képanyagról is, ami teljesen feldobja a kiadványt. Szóval megéri a pénzét ez a Palm! Ha szembe jön veled az album, félre ne állj. Akkor se, ha nem kedveled az ABBA-t. (Tudod, talán írtam már, hogy én sem szerettem különösebben soha.) 

Érdekelne gy rövid átpörgetés, hogyan is néz belülről a könyv?

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám! 

2025 kettedik napjának az estéje. Vészesen múlik elfelé az évvégi/eleji szabadság. Pedig ennyit nem is tudom, mikor voltam folyamatosan szabin. Csak nehogy már panaszkodjak! 

De ez alatt a majd három hét alatt érlelődött meg bennem, hogy fiatalos vagyok ugyan, de megöregedtem. A nagyapáim ilyen korukban már régen, de legalább három éve boldog nyugdíjasok voltak. Rám meg vár még hét év. S amikor ebbe belegondoltam, elszörnyedtem. 

– El fog az repülni, Morzsám, meglátod! – mondta Szerelmetesfelségtársam. És tudom, hogy igaza van, de mondjuk a fogorvosi székben töltött idő is olyan, mintha soha nem akarna véget érni. S vajon milyen állapotban leszek hét év múlva. Egyáltalán: leszek milyen állapotban? A szívem, a szemem, a derekam, az aranyerem, meg amiről most nem is tudok... Egyáltalán: leszek még? 

Szóval hétfőn meló, addig még van három nap, holnap a fiamékhoz megyünk végre, már nagyon hiányoznak, szombaton könyvtárba, vár ránk majd itthon egy kenyérlángos sütés, meg palacsintázni is fogunk még. Meg van még pálinkám, borom is. Tényleg, iszom egyet. Egészségedre, Isten, Isten! (Ezt vajon miért szoktuk mondani koccintáskor? Utána kell néznem!) 

Na, nem bírtam ki, utána olvastam. Egy helyen azt találtam: „azt jelenti hogy a bennem levő »isteni lény« megtiszteli a benned lévőt”.

A teljes blogbejegyzés
a Moha olvasó-NAPLÓJA 
blogon olvasható. 

Ezúttal nem a Facebook cenzúrája
és dögletes ügyfélLEkezelése miatt miatt,
hanem mert egyszerűen lusta vagyok:
nem volt kedvem két különböző oldalra formázgatni a szöveget. 

 

Tehát csak egy kattintás és ott is vagy!

Ezt a könyvértékelést nem én írtam, csak én vettem rá a szerzőt, Balogh Józsefet, hogy legyen belőle blogbejegyzés. 

Csak egy kattintásra vagy
a könyvértékelés teljes szövegétől.

Ennek oka ezúttal nem a Facebook számonkérhetetlen cenzúrája,
hanem az, hogy könyvről van szó.

Zenével foglalkozó könyvről, de könyvről. Tehát eredetileg a könyves blogra írtam meg a szöveget.
S nem akartam kétszer szövegformázgatni. 

Köszönöm a megértésedet! 

Tehát ide egy klatty és ott is vagy!