A bejegyzés eredetileg a koncert.hu-n jelent meg, 
de a könyves blogomon is megtalálhatod.

Elefánt könyve ha nem is grandiózus, de elegáns, szép kiadvány. Kemény fedlapos, színes fotók tömkelegével, plusz védőborítóval. Külön erénye a lábjegyzetek sokasága, amivel megmagyaráz fogalmakat, bemutat személyeket, megismertet intézményekkel, amik, akik manapság már nem kézenfekvők a frissebb generációk számára. Ez nagyon tetszett. Ahogyan a kötet végi, részletes diszkográfia is. Bár ebből hiányoltam

1. a nem itthon megjelent,
2. az utólag, nem a maga idejében kiadott lemezeket (200 évvel az utolsó háború után)
3. és a feldolgozás albumokat (Rapszódia, Szimfónia,, Oratórium), amelyek szintén szerves részei az Omega munkásságának. A Volt egyszer egy Vadkelet bekerült a listára. A másik három nyilván azért, mert azokon Molnár György nem játszik. 

Semmi sem lehet tökéletes. Viszont tökéletlenségében árulkodó. De erről majd később. 

*

Mondom is a lényeget azonnal. Annyira kikívánkozik. S mert teljesen értelmetlenek látom, hogy összefoglalását adjam az Omega pályafutásának. Még annak is, hogy az együttes tragikus aktualitásairól beszéljek. Bár minden tiszteletem az elhunyt tagoké, Mihály Tamásé, Benkő Lászlóé és Kóbor Jánosé. Az utóbbi, ahogyan azt az együttes egyik első számú fanjától tudom, a zenekar fő motorja volt. Akkor is, ha nem volt éppen könnyű ember. 

Szóval az Omegának a jelek szerint sajnos vége, a Testamentum volt az utolsó lemezük. 

*

Elefánt könyve azonban nem zenekar-temetés. Elefánt könyve, és itt jön a kettővel ezelőtti bekezdésben említett lényeg: nem tudom, micsoda. Csak azt, hogy mi nem. Közelítsük hát meg erről!

Nem visszaemlékezés. Nem az együttes története. Nem élet- vagy önéletrajz. Nem kibeszélés. Sokkal inkább sztorizgatás, történetmorzsák az együttes és Elefánt életéből. Kronologikusan ugyan, de semmiképpen sem a teljesség igényével. A kötet ugyanis ugyancsak vékonyka. Különösen ahhoz képest, hogy mennyire tele van képpel. Mondtam, hogy szép album. 

Szóval sztorizgatás. Ahogyan az alcím ígéri. 

 *

S akkor egy kellemetlen észrevétel. Az Omega utolsó évei minden zajos siker ellenére meglehetősen békétlenek voltak. Szekeres Tamás mellett a színpadon feltűnt egy basszeros hölgy, Szőllösi Kati. Miközben Mihály Tamás meg eltűnt onnan. Ötven év után. Vagy negyvenhét. Még ez is kérdéses. Misi 2014-ben lépett fel utoljára az Omegával, de Kóbor csak 2017-ben jelentette be a kilépését a zenekarból... Még ez sem volt egyszerű. 

Mihályban egy felcsúti koncertezés politikai mellékhangja verte ki a biztosítékot. Elefánt számára pedig a templomi koncertezés nem fért össze a rockzenével.

Aztán Elefánt, bár tag maradt, nem vett részt a komolyzenével megtámogatott Omega-lemezek készítésében. Amik, ugye, nincsenek is benne a könyv diszkográfiájában. Mondtam, hogy árulkodó a hiányuk. 

Elefánt ezekkel a feszültségekkel nem foglalkozik a könyvben. Deklarálja is, hogy azért nem, mert többre becsüli az Omegát annál, hogysem az utolsó idők konfliktusait emelje ki az ötvenkilenc év történetéből. Méltányolható és tiszteletre méltó törekvés. Aztán meg valahogy mégsem.

A helyzet az, hogy a könyv egészének a felületességét ez méltányolandó és tiszteletre méltó törekvés aztán végképp tönkre teszi. Azért is, mert ez a törekvés például annyira nem erős Presser és Laux '71-es kilépésével kapcsolatban. Akkor sem, ha azóta már többször álltak egy színpadon, és Presser számokat is írt az Omegának.  Az ötven évvel ezelőtt történteket szemmel láthatón még mindig nem sikerült feldolgozni. 

Másfelől pedig azért csupa szépet elmondani egy házasságról, amely a válás állapotában ért véget az egyik fél halálával, annyira nem fair dolog. Mert ahogy Saul Bellow állítja az Augie March kalandjai-nak az elején: 

Ha egy valamit elhallgatsz, elhallgatod azt is, ami belőle következik. 

Vagyis az elhallgatás is egyfajta hazugság. S mert sajnos jelen esetben halottak is vannak a történetben, velük szemben is érvényesülni kellene az „igazat vagy semmit”-elvnek. 

A véleményem ellen állítható, hogy igazam lenne, ha ez a könyv az Omega története lenne. Miképpen nem az. Csak egy ahány kép, annyi történet, sztorizgatós album. De még azt sem várhatjuk, hogy a képek és a szöveg között szoros legyen az összefüggés. Van nem egy kép, amiről egy sor szöveg sem sincsen. 

Aminek, éppen ennél fogva, voltaképpen se füle, se farka. Bevallom, minden tiszteletem ellenére megcsapott a kihasznált konjunktúra gondolata. A magam részéről a könyv megjelenéséig bekövetkezett két Omega-tag halála tényét tekintve az udvariasság és az elhallgatás számomra valahogy tiszteletlenebb, mintha Elefánt beszélt volna a konfliktusukról. Még akkor is, ha azokat a maga szempontjából mesélte volna el.

S akkor, bár erről a szerző(k) természetesen mit sem tehet(nek), mire a könyv megjelent, elment Mecky is. 

*

Vagyis a könyv ellentmondásos. Semmiképpen nem tekinthető AZ Omega-könyvnek.

Az IGAZI Omega-könyv még megírásra vár. Olyan embernek kellene megírnia, aki soha nem volt az Omega tagja. Elefánt könyve egy jóértelemben vett melléktermék az Omega történetének. Külső megjelenésében impozáns, tartalmában érdekes, összhatásában felemás melléktermék.

Amikor véget ért, csak lestem magam elé: mint amikor a film vége felé elmegy az áram, úgy ért véget a könyv. Olyan semmilyenül, sehogyan sem . Éppen Elefánt gitárjairól beszélgettünk, aztán csatt, ennyi volt, csácsumi... 

S emiatt el is kezdtem gondolkodni, vajon az eddigieknek volt-e valami, bármi koncepciója? Vagy mindössze annyi volt a koncepció, hogy senkit (mármint Lauxon és Presseren kívül) meg ne bántson a történetek felidézésével? Az, hogy a könyvben fel sem merül az összegzés szándéka, egyértelmű. Megjelenhetett volna az együttes bármely korszakának idején, amolyan kis színesként. Aminek meg van a maga funkciója, a maga értéke, főleg a maga élvezeti értéke, de a helyzet az, hogy nagy hiányérzet akkor sem lenne, ha nem lenne. 

Van egy elefánt a borítón. Molnár György meg Elefánt névre hallgat. Az összefüggés, a kauzalitás nem derül ki. Pedig Csehov óta tudjuk, ha az első színben feltűnik egy pisztoly, annak legkésőbb az utolsóban el kell sülnie! 

A képek a könyvből származnak

Alexandra, Pécs, 2021, 152 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635822423

6/10

2022 januárjának utolsó előtti hévégéje, vasárnap hajnal. Ülök a szűk konyhánkban, egy fonott karosszékben, egy meleg paplan mögöttem és az ölemben, bolyhos, barna takaró a lábamon, a fülemben az Omega Oratóriuma szól, egy kávé már belülről melegíti a bendőmet. Hajnalodik. Mellettem két képregény, amiről még írnom kellene. Ezek a hajnalok a szívem csücskei. Annyi lehetőség van bennük, és annyi békesség. 

S a Mandiner oldalán megjelent egy cikk, amely arról szól, Bill Gates azt mondja, hamarosan igazán pusztító járvány érkezik. Mivel Gates a kérdésben nem szakember, viszont részvényes Vuhanban, igazán félelmetes a hír. A Mandiner pedig nem pletykalap... 

 „

Azt mondták, a második sokkal nehezebb lesz. Az biztos.
De én nem ijedtem meg. Mert ez a könyv nem a második,
hanem az első könyv második fele. Nem is »ugyanolyan«.
Ugyanaz. Csak egy évvel később lett kész.

Pár nappal a halála előtt Pipi barátom azt mondta nekem a kórházi ágyán: azt szeretné, ha én mondanám a temetésén a búcsúbeszédét.

Azt hittem, hülyéskedik. De teljesen komolyan gondolta. Néztem rá, nem tudtam röhögjek vagy sírjak. Mi a büdös francról beszélgetünk? De Pipi nem tágított. 

Én meg nem győztem töprengeni. Mondjuk kettőnk közül az enyém volt a könnyebb feladat. Én csak töprengtem, Pipi halni ment... (Már nyolc éve ennek, Egek!)

Azért vállaltam el a feladatot, mert Pipi a barátom volt. S mert iszonyatosan méltatlannak éreztem volna, ha valaki olyan mond róla marhaságokat, aki azt sem tudja, ki volt ő. Az egészen más, ha én mondok róla marhaságokat. De igazolva, hogy van értelme az olvasásnak, az alapállásom az volt, hogy én leszek a Holt Szószólója. Mert a mondás nem úgy van ám, hogy a halottakról vagy jót, vagy semmit, hanem úgy, hogy:

A HALOTTAKRÓL VAGY IGAZAT VAGY SEMMIT.

Komoly mondanivaló-különbség, lássuk be! Az utóbbinak van értelme, az első csak vaskos hazugságokhoz, pacsmagoláshoz, elkenéshez, mosdatáshoz vezet. S a magam részéről ezt is méltatlannak éreztem Pipihez. (Mondjuk volt tévedés a beszédemben. Erre Pipi húga, Móni hívta fel a figyelmemet a lakásukban rendezett toron.) 

Tehát amikor megtudtam, hogy Pipi meghalt, felhívtam Mónit, elmondtam neki, hogy nem akarok tolakodni, de az volt a bátyus akarata, hogy én... Aztán meg ültem a klaviatúra felett, s vakargattam az államat, hogy na, akkor mit is mondjak Pipiről?

Utálok papírból beszélni, szinte soha nem tettem ilyet (volt alkalmam bőségesen előadások tartására), de ezúttal nem voltam benne biztos, hogy ez menne papír nélkül. Ha nem is felolvasni akartam, csak kellett a mankó.

Minél tovább töprengtem a Word üres oldala előtt, annál világosabbá lett, hogy a legméltóbb, ám elmondhatatlan beszéd, amiben minden, de minden benne lenne, így szólna: „B@...d meg, Pipi!”  Telis-tele szeretettel, kétségbeeséssel, megrovással, dühvel és rengeteg könnyel.

Mert, hogy Pipi igen-igen sokat tett azért, hogy az történhessék, ami történt. Felülmúlhatatlanul aktív volt saját életének a kioltásában.

De persze ennél lényegesen hosszabb részletgazdagabb volt, amit a ravatalozóban és a sírjánál elmondtam. 

Mi köze Pipi halálának és temetésének Presser Gábor második könyvéhez? Szerintem sejted. 

Fotó: Kaiser Ottó

Mondjuk tény, valóban idemásolhatnám az akkori szöveg jó részét, hiszen amit a szerkesztőtől nem várok el, azt nem várhatom el az olvasóktól sem. Ugyan miért kellene bárkinek is emlékeznie arra, mit írt tavaly Mohácsi Zoltán Presser Gábor első könyvéről? Na, erről beszélek! De a ctrl+C–ctrl+V-cseles megoldását mégis méltatlannak gondolom.

Ezáltal viszont kicsit pácban vagyok. Mert valamit mégis illendő lenne mondanom, írnom. Csak hát ugyanazt kell másképpen megfogalmaznom. Bár nem idegen tőlem az önismétlés, azért iparkodom minden írásomba valamit mondani is, nem csupán ezer más alakban ugyanazt ismételgetni . 

S így rohantam önként a kutyaszorítóba. 

Hjaj, Picibácsi! Neked csak a könyved második kötetét kellett megírnod, de nekem ugyanennek a könyvnek a második kötetéről kellene valami újat írnom. 

  Elevenítsünk! Röviden!   

Mert azért leleményesen felfedeztem az egérutat: magam mondtam ki a megoldást. Ugyan ki emlékszik arra, mit írt Moha bácsi egy évvel ezelőtt Presser Gáborról? S csakugyan...

(1) Elmondtam, a személyes érintettség nem tart vissza attól, hogy Presser könyvéről írjak. A személyes érintettség annyit takar, hogy Szerelmetesfelségtársam után az LGT járt legközelebb ahhoz, hogy rajongó legyen belőlem. Bár elérni ők sem tudták. Mindig iparkodtam független személyiségnek tudni magamat. Ha a gyakorlat kérdéses is volt némely esetben, legalább annak tudtam magamat.

Presser munkássága majdnem minden tekintetben lenyűgözött. Az utóbbi idők produktumai, a Rúzsa Magdinak írt dalok kivételével egyre kevésbé, de ami előtte volt, no az többnyire káprázatos. Annyi szépség, játékosság, energia van a dalaiban, hogy az öt másiknak is elég lenne. Az LGT zenészeivel pedig igen ritka konstellációt alkottak: a négy zenész valami hihetetlenül felerősítette egymás zenei előnyeit. 

(2) Elmondtam azt is, hogy számomra meglepő volt, hosszú évek alatt jöttem rá (hol volt még akkor az internet, úgy kellett kutakodni cikkek után, öröm volt bármi, ami megjelent, interjúkat keresgélni, visszanézni meg egyenesen lehetetlen volt egy közember számára), hogy Presser remekül kommunikál, pompásan mesél, tréfásan szóalkot. Akár szóban, akár írásban. Nem elhanyagolható szempont, hogy még dalszövegeket is ír, nem is akármilyeneket. Valamiért én ezt nem gondoltam. 

Réges-régen valamiért nem gondoltam, hogy ez így van, aztán szép lassan utolért a felismerés. megértettem, mekkorát tévedtem. 

(3) Szó volt arról is, hogy soha nem érdekelnek a sztárpletykák. Nem úgy a sztárok történetei, ha közük volt az alkotásaikhoz, az előadói, szerzői pályájukhoz. S Presser ezt majdnem kiválóan hozza. A magánéletéről gyakorlatilag semmit nem tudunk meg. Nincsen egy női név, nincsen megismerkedés, szakítás, gyerekek. Annyi kiderül, hogy az érdeklődés homlokterébe voltak nők, de nagyjából itt stop van. 

Aztán ott is, hogy gyakorlatilag senkiről nem pletykál. Van, hogy kritikusan fogalmaz, de ezt elsősorban a hatalom embereivel kapcsolatban teszi. Meg Somlóval, de ott tengernyi szeretettel (vö.: „B@...d meg, Pipi!”).

A könyve tehát nem pletykakönyv.

Utóirat ehhez a ponthoz. Jelentem, tévedtem. Pletyka bármiből is lehet, és a pletyka manapság már nem pletyka, hanem vezető hír. Beütöttem Presser nevét a Google-ba, mert tudni akartam, mikor született. Ez a kép fogadott. A hír forrása egyértelműen ez a könyv, mert benne, és honnan máshonnan? Olyan kis visszataszító, nem, hogy hányni kell tőle? Ez volt a legfontosabb Picibácsi könyvéből és ilyen tálalásban... Ilyenkor kezdem kapisgálni, miért nem a médiában dolgozom... 

(4) Ott áll feketén-fehéren az előző Presser-cikkemben: amit olvasunk semmiképpen sem életrajz, sokkal inkább tanulságos, érdekes, tréfás, néha érdektelen életszilánkok. Amiknek szerves köze van a magyar rock történetéhez, így egy csomó híres emberhez és a történelemhez is. Igen, hiszen Magyarországon Presser életének az első negyvenegy éve komcsizmusban (ahogyan ő fogalmaz) telt. 

(5) Azt is leírtam, hogy mindeközben a könyv veszettül olvastatja magát, de úgy, hogy mindenhol, mindenkor olvasni kell.

(6)S közben meglehetős feszélyeket okoz a könyv időkezelése. Vagyis inkább a tökéletes hiánya. Presser sztorijai talajtalanul, szertelenül követik egymást. Ami eszébe jut, amit eszébe juttatnak Picibácsinak, azt írja. Úgy, ahogyan jön. Ha kell (ha nem), x oldal után akár vissza is térhetünk egy már lezártnak hitt sztorira. Így olvashatjuk a(z első) könyv harmadánál az LGT Nyugatis búcsúkoncertjéről írtakat, miközben Pressert még be sem vette Laux az Omegába...

Fotó: Kaiser Ottó

(7) Ugyanilyen zavarba ejtő a könyv dramaturgiájának a hiánya és a műfajtalansága. Az, hogy nem csak és nem pusztán sztorikról van szó, hanem gondolatsorokról is. Vagy benyomás-rögzítésekről. Bármiről és akárhogyan, ahogyan, ami Picibácsinak az eszébe jutott. Mert, hogy igazából nincsen egységes besorolási lehetősége a semmire sem felfűzött szösszenetek egybesorolásának. Ez kezdetben nagyon zavaró volt, „aztán megszokjuk már”.

Azért zavaró ez a koncepció (amiben a koncepciónélküliség a koncepció), mert a könyv nem fut ki semmire. Nincs bevezetés, nincsen tárgyalás, nincsen befejezés. Vagyis voltaképpen csak tárgyalás van. 

Ám ha ebbe beletörődünk, és megelégszünk a pillanat hedonista élvezetével, akkor egy idő után ellazulva megmarad az édes élvezkedés. S annak a békés, buddhista tudata, hogy nem kell mindig a világot megváltani, elég néha csak jobban megismerni, és élvezni, mindazt, amit ad nekünk. Például Presser könyveit. 

(8) Presserről az emberről úgy tudunk meg egy csomó mindent, hogy jóformán semmit nem tudunk meg róla. De tényleg. Még az édesanyjához való viszonya is érzékeltetés szinten van jelen, leginkább az előfordulásának a mennyisége tényezője húzza csak alá az asszony jelentőségét és szerepét . Asszony más nem is szerepel a kötetekben. Nem jól mondom: olyan asszony, akihez a szimpátián, a munkakapcsolaton és a kaland futásán kívül Picibácsi kötődött volna. De Presser a barátságairól sem igen beszél. (Az LGT tagok és Mihály Tamás az Omegából kivétel.) Zenészkapcsolatokról, példaképekről igen.

Elolvasva úgy kilencszáz oldalt, némileg tétova lenne a válasz a kérdésre, tudtam-e meg valami lényegeset Presserről? S persze, hogy igen, de nem heves bólogatással, csak elgondolkodó fejingatással. 

(9) Presser rengeteg mindenről nem beszél, ami érdekes lehetne, ám pár dologról mégis, ami viszont teljesen érdektelen. Bizonyára nem tudatosan azért, hogy hiányérzet maradjon az olvasóiban. Engem például érdekelt volna, miért, hogyan választotta ki, kikkel dolgozik együtt. Katona Klári, Kentaur, Hevesi Tamás, alig kerül megemlítésre. Míg mások de (Zalatnay, Kovács Kati, Rúzsa Magdi de. Oláh Ibolya, Falusi Mariann és Zorán pedig részletesen, Kíváncsi lettem volna A padlás születésének a körülményeire, az egykori vitákra körülötte (vö.: Doctor Herz). Meg egy csomó minden másra. Kár, hogy Presser nem konzultált velem, mielőtt kiadta a könyveit!

(10) A QR-kódok. Esetenként egy-egy QR-kódot lelünk a lapszélen. A kódok tartalmazta linkek a YouTube-ra visznek. Zenei aláfestést kaphatunk általuk az éppen olvasottakkal kapcsolatban. Zseniális ötlet! 

*

Úgy nagyjából ez volt a lényege az első kötetről szóló benyomásaimnak. S ugye, tudjuk, mert Presser nem is rejti véka alá, hogy ez a kötet nem a második könyve, hanem az első második része. S itt akár be is fejezhetném a második kötet értékelését, ugyebár. Mert semmiben nem különbözik az elsőtől. Csak persze a sztorik mások. 

De mindent tudunk előre, azt is, hogyan nemszerkeszt Picibácsi könyvön átívelő dramaturgiát, hogyan hagyja ezt rá a lektor, és hogyan nem a frankót akarja megmondani (bár a magam részéről a sok frankó között már kételkedem abban, hogy van-e egyetlen és valóban célravezető frankó).

  Presser könyve 2. – a hozzáadott értékek  

Nincsen. Vegyük már komolyan a mottót! Vajon mit ad hozzá A gyűrű szövetségéhez a második rész, A két torony? Ööö.... Nem jó példa, mert A Gyűrűk Ura regény, klasszikus, lineáris időkezeléssel... Jó, akkor mit ad hozzá például... Bármi jut eszembe, mindig az a vége, hogy az más, mert... Nincsen az ismereteimben olyan első és második kötet, amelyik megfelelne a Presser könyvének. Ha akarom, ez máris hozzáadott érték, csak nem a második adja az elsőhöz, hanem a két kötet minden máshoz. 

Azt kellene számításba és tudomásul vennem, hogy miért született meg a Presser könyve. Mi az, amit Picibácsi hozzátesz az emberiségnek a könyve nélküli sorsához? 

Vannak ötleteim. 

(1) Részletekben lakik az ördög. Meg az angyal is. Egyszer írtam egy verset arról a kis kelletlen szájmozdulatról, amit egy lány arcán láttam, miközben udvaroltam neki. Romba is döntött mindent az a kis mozdulat. Ördög. De sokszor írtam már Szerelmetesfeleségtársam első, általam konstatált mosolyáról, ami megváltoztatta a sorsomat, és ezáltal még minimum tizenkét emberét (de ez nagyon-nagyon alulbecsült szám). Presser apróságai sok mindenre világítanak rá, a sokszor hiányzó háttérinfók, magyarázatok nélkül is. 

(2) Árad belőle a medve-derű. Nem a Micimackó-féle bugyuta, hanem az ereje teljében levő, alapjában mégis békés medvéé. Sőt, nem csupán derűről van szó, igen sok esetben a könnyes röhögésig emelkedünk a jókedvben. 

Ilyen történet például, amikor Pressert 92%-os alkohollal itatták meg Lengyelországban. Egy slukkra vagy két deci csúszott le. A következmények több oldalas taglalása vetekszik Leonardo Di Caprio pályafutásának egyik, ha nem a legzseniálisabb alakításával, A Wall Street farkasának azon jelenetével, amikor Caprio bedrogozva autóba száll és hazamegy. Ha tudod, miről van szó, értesz, ha nem, már csak emiatt az egy jelenet miatt is érdemes megnézned a filmet. Illetve elolvasnod Presser könyvének a második részét. A könyv- és a filmbeli humor igen közel jár egymáshoz.

De nézd csak az alábbi fotót, és olvasd gyorsan hozzá a képaláírást. Ez volt az első, amit megnéztem a könyvben, és vagy fél óráig spontán kuncogtam utána. 

Egy indiai herceg vékony sorompóval hegedül egy trombitán 
(Fotó: Kovács Antal, 1974)

De az a másik leírás a Presserék aprócska, jéghideg nyaralójába szervezett születésnapi buliról, na, az is vinnyogósan fergeteges. 

(3) Van a könyvben egy leírás az LGT és az SBB közös turnéjának az utolsó koncertjéről. Nos, eddig meg voltam győződve, hogy Picibácsi csak nagyon visszafogottan, mintegy magában befelé tud csak lelkesedni. Hát, ebben sem volt igazam. Ebben a koncert-beszámolóban annyi szenvedély és érzelem, amennyit sokan az egész életük alatt nem élnek át. A zene, a barátság és bizony az alkohol keverékének a szenvedélylángja kicsap az oldalakról. Nagyon komoly élmény volt a beszámolót olvasni. 

(4) Presser intézmény a magyar rockzenében. Az egyik oszlop. A könyvekből kiderül, hogy az ikon mégis ember. A szónak bármelyik értelmében. Az esendőségében, a sebezhetőségében, a tanácstalanságában, az eseti ismerethiányában, az útkeresésében, a hedonizmusában és a tökéletességre törekvésében is. Bármiben és mindenben. S, tudjuk, ahogy mondani szokták, a leggyönyörűbb, legcsinosabb nő is büdöset kakál. (Presser ráadásul nagyon csúnya lenne nőnek.) Miközben marhára és egyáltalán nem adja ki magát, tulajdonképpen nagyon őszinte. Meg sem próbálja magát nem esendőnek leírni. 

Hadd mondjak egy példát! Nem konkrétat, hanem egy általánosat. Pressernek vannak konfliktusai. Hogyne lennének. Amikor még Istennek is vannak. Ha mással nem, az ördöggel. De szerintem nap mint nap, mindegyikünkkel. Hát akkor kicsoda Picibácsi, hogy neki ne lennének? Van egy csomó ember, akiről nincsen jó véleménye. (Ilyenek nekem is vannak. Neked akadnak?) De soha nem sikerült gyűlölködésen kapnom. Lehet, hogy csak piszok jól kozmetikázik, de kilencszáz oldal alatt csak-csak kicsúszott volna valami, ha lenne. Feszültségek, viták, összetűzések, veszekedések naná, hogy vannak. eltávolodások is. De gyűlöletet nem leltem. Remélem, nem csupán figyelmetlen vagyok!

(5) Ez a második kötet, úgy érzem, szakmaibb lett. Sokkal több bepillantást enged az alkotásfizikai, lelki  folyamataiba. S ez jó. Mert Pressert azért, nem nehéz belátni, a zenéiért szeretjük, nem másért. De nekem a könyv alapján az a benyomásom, lehet másért is.

S nem, annyira nem érdekelnek a mára is még megszokhatatlan, gyűlölködő ellenvélemények! Csakazértsem! Nem akarok reálisan látni! Ennyire hadd legyek rajongó! Mert vajon kiről nem lehetne dicstelen történeteket mesélni, vagy kinek a viselt dolgait ne lehetne kiforgatva, gyalázatként előadni? Például a tiédet? Ugyan, menj már!

Fotó: Kaiser Ottó

*

Egyszóval az van, sajnáltam, hogy véget ért a könyv. Még olvastam volna. De biztató, hogy úgy ért véget, ahogyan manapság egy sorozatnak véget kell érnie: akár folytatható is. Főleg a felsorolt érvek és ellenérvek miatt. Azért, mert ebben a felfogásban ez a könyv akárhány részes is lehet. És háromszáz év munkásságában kétségtelenül több ilyen kötetnyi információ van még. S akkor miért ne? Még a lexikonoknak is előfordul kiegészítő kötete. 

Hiába olyan kócos, dörmögős a könyv, akár a szerzője, mégis lehet szeretni, élvezni, nevetni rajta, elgondolkodni felette, bosszankodni miatta, örülni neki, legyinteni rá, katarzisba esni. S nem hittem volna, de a második kötet több lelkesedést csalt ki belőlem mint az első. Szóval Pressert olvasni is jó. 

Helikon, Budapest, 2021, 424 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634796541

8/10

2021 decemberének eleje. Az oltatlan kolleganőm szerencsésen és minden további nélkül, pár nap cefetlét után felgyógyult a covidból. Viszont Szerelmetesfeleségtársam kollégája másfél hét betegség után az otthonában, teljesen váratlanul elhunyt. Nem volt túl jól, de nem volt nagyon rosszul sem. Tizenhat évig dolgoztak együtt. Mindenki le van döbbenve. C. Z., nyugodj békében! 

SzFT cégének (martassist.hu) van új mini PC-je, legális Win10-e, nekem meg munkám vele. Használtan vettük, idő volt, mire rájöttem, hogyan indul el a telepítés. A cd-rom meg nem is akar működni...

S ma elmegyünk SzFT új munkaasztaláért is a Mömaxba. Elmentünk, az összerakással és a szobarendezéssel el is ment a vasárnap. 

A Mini együttesről van egy szégyenletes emlékem. Mármint rám nézve szégyenletes. Nagyon. S kicsit azt is megmutatja, mennyire el voltunk kényeztetve jó zenékkel. Középiskolás voltam, nagyobb társasággal a Tabánban voltunk a  május elsején szokásos Mini-LGT-koncerten. Nem tudom melyik év volt. A Mini már nyomta a maga buliját, a közönség a földön ült, mi is, a színpadtól pár méterre. Nem volt nagy érdeklődés a Minire. Én sem nagyon figyeltem rájuk. Pedig lett volna miért. 

Zajlott a koncert, mi beszélgettünk. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy Török Ádám a jobbkezében lengetett fuvolával integetve a zene ritmusára ezt mondja a mikrofonba: 
– Szól a zene! A zene! Lüktet! Lüktet! Lüktessetek velünk!

Volt egy osztálytársam, Kajla. Csuda jó fej srác volt, okos, értelmes, kicsit cinikus, jókedvű. Mosolyogva felnézett a színpadra, megigazította a szemüvegét és nem kis gúnnyal a hangjában, nagyjából meg sem mozdulva fennhangon mondta:
– Lüktetünk, Ádi, lüktetünk!
A társaság felnyerített. Én is. Szerintem szegény Török Ádám meghallotta. Mindenesetre nem reagált rá. Úriember volt. Ahogyan mi nem. 

Már az akkori agyammal is úgy gondoltam, hogy bár Kajla poénja pompás riposzt volt az adott szituációban, a zene és a zenészek nagyon nem érdemelték meg. Nem ezt érdemelték. A társaság nyerítése pedig egyenesen bunkóság volt. Így, körülbelül harmincöt év távlatából is: bocsánatot  kérek, Török Ádám, Mini együttes, hogy a röhögők között voltam! Mélyen szégyellem magamat!

*

A következő, felidézett emlékem a Budakalászi Művház, ahol a Mini Bartók-estjét néztük és hallgattuk szerelmetesfeleségtársammal, otthagyva a Lupa-szigetnél, az Ebihal büfénél egy baráti bulit a koncert miatt. (Rendben, a koncert után visszamentünk.) Mindkettőnket lenyűgözött, amit hallhattunk. Nem szoktam ilyet tenni, de egyfelől a megvett cd-t aláírattam az előadókkal, másrészt Török Ádámnak és Papp Gyulának egyenként megköszöntem az estét. Kézdy Lucát sem hagytuk ki. Nélküle nem az lett volna az este, ami lett. (Nem értettem, hogy miért nem értették a köszönetet. Lehet, csak fáradtak voltak. Vagy nyelveken szóltam. Mindegy, a mór megtette a kötelességét...) Az este valóban csodálatos volt. 

*

 2018-ban megjelent egy könyv Török Ádámról (-tól). Egy rajongója ült le vele, beszélgettek, aztán megszületett ez a könyv. Nem az első könyv Török Ádámról. 

Még csak nem is az első, amit rajongó írt. A második képen levő könyv szerzője sem profi író, ha jó az infóm. A könyv ettől még lehet profi. 

Vagyis három könyv is született eddig Török Ádámról. Aki a Mini, bárhogyan is forgatjuk. A mindegyik Mini. Mert annyi volt mint égen a csillag. Meg még amit nem Mininek hívtak (hívott), de mindent összevetve mégis az volt. Nem RABB-ra gondolok, az valóban nem Mini volt. 

*

Nekem Török Ádám valahogy soha nem volt a szívem csücsökje. Sem mint jelenség, sem mint énekes. Fuvolistaként, na, barátom, az más kérdés. S azt méltatlan lenne állítanom, hogy féltűzzel zenél, él.

Többször mondtam már: későn érő típus vagyok. Török Ádámot az utóbbi években kedveltem meg. Sajnálatosabb, hogy a zenéjét is csak mostanában. De mostanában nagyon.

Ennek azt hiszem egy nagyon prózai oka van: Török Ádám zeneszövegeit soha nem voltam képes közel engedni magamhoz. Finoman fogalmaztam? (Jelentem, van kivétel: a Vissza a városba)

Ugyanígy voltam Frenreisz Károly szövegeivel is. Az még kevésbé tetszett. Mondjuk ellentmondás, hogy a Skorpiót mégis többet hallgattam. Pedig a Mini sokkal jobb zene. Oké, a Skorpió első lemezét azért ne feledjük, mitöbb...! Szóval a csuda sem érti.

*

 No, akkor ez a könyv. Monológ. Amit Török Ádám mondott, Ócsag Andrea lejegyzett, s vélem, szerkesztett. Vagyis tulajdonképpen mindketten szerzők. 

A monológnak meg van az az előnye az interjúval szemben, hogy az alany nem esik ki a gondolatmenetéből. S meg van az a hátránya, hogy nem biztos, hogy van gondolatmenet, illetve, hogy messze nem azt emeli ki a dolgok sorából, ami a közönségnek, az olvasóknak fontos lehet. Illetve nem tisztáz olyan dolgokat, amik az értést segítik. 

Török Ádám nem esik ki a gondolatmenetéből. S ez néha bizony baj. Azért baj, mert Török Ádám pragmatikusan mesél: célratörő. Mert a könyv döntő része arról szól, mikor, hol, kivel koncertezett. S ez bizony, tekintettel arra, hogy egy földi halandó óhatatlanul fonalat veszít a Mini mindenféle formációi között, valamint a rengeteg koncertadat tengerében, némileg imamalommá teszi a könyvet. Ha legalább az összes, de legalább a legfőbb szereplőkről lett volna fotó... 

Pici bácsi könyvével az volt a bajom, hogy veszettül minden rendszer nélküli. Ennél imádkoztam, bár esne szét néha, sokkal érdekesebb lenne. 

Olvasás közben azon méláztam, hogy mennyire irigylem Török Ádámot a memóriájáért. Mert nem semmi, mi mindenre emlékszik évtizedek távolából is. Mármint nem a sztorik mennyisége elképesztő, hanem az adatoké. 

Félrevezető lenne, ha azt mondanám, nincsenek sztorik a könyvben. Vannak. De valahogy a tények felsorolásszerű monotonitása végett sokkal kisebb szerepet kaptak. 

*

Ezzel együtt nem unalmas a könyv mégsem. Talán azért nem, mert mégis a magyar rock egyik nagy öregjéről van szó. Aki ráadásul nem csupán rockot játszott, hanem bluest is, meg jazzt is és elsősorban progresszív rockot. Amibe például belefért a klasszikus átirat is. 

S mert a magyar rock nagy öregje, ezért ismerte a magyar rock többi nagy öregjét is. Benne volt az eseményekben. Pariban volt/van olyan nevekkel, akik ma már ikonikus alakok. 

Egy pillanatig sem kísértett meg a gondolat, hogy letegyem a könyvet. Sőt, éppen fordítva esett meg a dolog: egy itthoni belelapozást követőn nem támadt bennem ellenállhatatlan vágy az olvasásra. De tovább lapoztam, majd újra tovább, és egyszerre csak azon kaptam magamat, hogy a könyv végére értem. Azért ez is jelent valamit. 

*

A Miniben tengernyien zenéltek. Ennek azért van üzenete. Egyfelől az, hogy rétegzene, és nem képes stabilan eltartani a művelőit. Másfelől azt, hogy van valami baj a vezetéssel. Aki, mint tudjuk, Török Ádám. 

Dicséretére legyen mondva, hogy nem egy helyen beszél arról, hogy soha nem volt tehetsége a formációk egyben tartására. Nem ez volt a fontos a számára, hanem a zene, a buli, a piálások, a nők, és hogy legyen elég zsé a túléléshez. (Mondjuk ennek ellenére elképesztő az a makacs kitartás, amellyel bármihez nyúlva magas minőséget produkált. 

S nekem az volt a meglepő, hogy a szavait, gondolatait olvasva sokkal közelebb került hozzám Török Ádám, az ember. Nem törekedtem erre. Egy művésznek elsősorban a művészetet kell értékelnem, úgy gondolom, a személyisége, a mentalitása bizonyos értelemben teljesen mellékes. 

Ezért vagyok képtelen felfogni, hogyan lehet bármilyen izmus alapján megítélni művészeket, hacsak maga a mű nem erőltetett propaganda eszköze az adott izmusnak. De éppen így nem zavar az sem, ha egy szerző világnézete egyértelművé válik a műveiből. Hiszek Istenben, de Vonnegut annak ellenére az egyik kedvenc szerzőm, hogy ő meg nem. Mert úgy vélem, becsületesen, tisztességesen és fair módon nem hitt Istenben. 

A könyv végén van egynéhány vélemény Török Ádámról. Amely vélemények azt is egyértelművé teszik, hogy jobb lett volna, ha Török Ádámon kívüli kis színesekből több kap helyet az oldalak között. Azért, hogy Török Ádám, az ember még közelebb kerülhessen az olvasóhoz. 

Ez a fotó nagyon tetszik. Nem fogom itt elemezgetni, de pompásan visszaadja a két ember kapcsolatát. Ráadásul tudat alatt is hatott rám. Aznap éjjel, miután láttam ezt a fotót, kamaszkorom nagy szerelmével álmodtam. Benne volt az álomban Szerelmetesfeleségtársam is, de nagyon passzív szerepe volt. Voltaképpen nem történt semmi az álomban, de mégis úgy ébredtem, hogy zavart voltam. S gondolkodtam, hogyan került elém az álmomban Ági? Aztán bevillant, hogy persze, fotón láttam őt. Aztán rögtön az, hogy semmiféle fotót nem láttam róla évek óta. S aztán az első pár korty kávé után ugrott be ez a kép. Mert a rajta levő hölgy, legalábbis itt, ezen a fotón, hasonlít rá. Ráadásul született rólunk, az egykorimról és rólam egy eléggé hasonló fotó. Mikre képes az emberi agy! 

*

Iparkodom még utána járni a másik két Török Ádám-könyvnek is. Hátha azokkal teljesebb lesz a kép. Bár ahogy belegondolok, most sem teljestelen. Csak maradt valami hiányérzetem Ócsag Andrea írása vagy szerkesztése után. De semmiképpen sem mondom, hogy amit Török Ádámmal az asztalra letettek, érdektelen vagy unalmas lenne. 

S amíg keresem amazt a két könyvet, kicsit megpiszkálom a Mini-diszkográfiát, mi az, amit régen hallgattam vagy még nem is.

Magánkiadás, Budapest, 2018, 230 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150033754

6/10

2021 október közepe; a héten voltunk hitel-aláíróba, hogy megvehessük a lakást, amiben lakunk: megkönnyebbülés és rohadt nyomasztó egyszerre.

 YES ÉS ÉN

A Yes-hez Rick Wakeman-en keresztül jutottam. Hozzá pedig úgy, hogy a második számú nevelőanyám egyik rokonától kaptam egy ZK szalagos magnót, néhány tekerccsel együtt. Az egyiken a Hofi-Koós-Kovács Kati trió közös anyaga volt. Egy másikon valami nagyon különleges zene, sok-sok billentyűvel, játékossággal, elementáris virtuozitással. Nem tudtam angolul, de annyit kivettem belőle, hogy Arthur királyról van szó rajta. Hosszú évekkel később tudtam meg, hogy az előadót Rick Wakeman-nek hívják, a lemez pedig a frappánsan rövid, The Myths And Legends Of King Arthur And The Knights Of The Round Table címet viseli. Wakeman-től egyenes volt az út a Yes-ig. 

Egy közbevetéssel. Vangelis-t akkoriban már hallgattam. Volt egy Short Stories című lemeze, amit egy falzett hangú pasas énekelt véges-végig. Valami csodálatos hangja volt, hajlékony, érzékeny, piszokul illett a zenéhez, s bármilyen magas is volt, nem sugallt erőtlenséget, egyáltalán nem volt férfiatlan. A pasast Jon Anderson-nak hívták. 

A Múzeum körúton volt akkoriban az egyetlen hanglemez antikvárium, ott leltem a Yes Relayer című lemezére. Azt hiszem, azt a lemezt a mai napig nem sikerült egy az egyben végighallgatnom. De valami volt benne, mert mégsem adtam fel. A második album, amire ugyanott rátaláltam a 90125 volt. Ez egy fokkal jobban tetszett, bár ezt meg túl könnyednek találtam. Hiába, az Arthur hangulatát kerestem a Yes-ben is. De még ekkor sem adtam fel. A Yes először egy Zirc felé tartó buszúton fogott meg, a Drama című lemez nyitódalával, a Machine Messiah című számmal. Aztán az egész lemezzel. 

A következő nagy szerelem ismét egy nyaraláshoz kötődik, akkor Köveskálon voltunk. A gyerekeim kicsik voltak, ebéd után mindig letettünk őket aludni, s jobbára az exem is melléjük hanyatlott. Esős nap volt, én ültem a ház előtti lépcsőkön, a fejem felett egy kis esőbeállóval, néztem a kertet, olvasgattam és közben a Keys To Ascension lemez első lemezét hallgattam, a stúdiósat. Aztán nagy gyorsan a második lemezt, az élő felvételt. Azt hiszem, akkor szerettem bele igazán a Yes-be. Visszamenőlegesen is. Ami lemezük innentől megjelent, megvettem, tetszett. Ennek lesznek kihatásai.

A YES TÖRTÉNETE

Semmi rémületre nincsen esély: nem fogok itt kisdoktorit írni az együttes pályafutásáról. Különösen, mert az olyan mint a Mátrix harmadik része, annyira mozgalmas, hogy az már unalmas. De tényleg. Egy csuklós buszt megtöltene az együttesben valaha is játszott zenészek létszáma, nem egy esetben csikicsukival, kilépett, más belépett a helyébe, más kilépett, az eredeti visszalépett, majd pár év múlva újra ki... Mondom, dög unalmas. Különösen, hogy nem egy tag játszotta ezt a ki-beugrálok játékot.

A Yes-et ilyen szempontból csak a Török Ádám vezette formációk tagcseréjének a száma múlja felül: 2018-ig harmincnégy ember fordult meg az együtteseiben. Tény, hogy ötven év alatt.

A Yes zenéje közben viszonylag statikusan magas színvonalú maradt. Voltak benne változások, de ez minden több évtizede zenélő együttes, előadó esetében így van. Még akkor is, ha a művek mögötti stáb állandó. 

Viszont kétségtelen, hogy a Yes története, ahogyan egy Facebook-os progresszív rock-csoportban megfogalmazta valaki, egy rockzenei szappanopera. Végtelen, céltalan, unalmas. Hé, nem a zenéjükről beszélek ám: a történetükről!

A legtréfásabb az volt, amikor két Yes létezett, és a fene se tudja, melyik volt az eredetibb, mert mindkettőben törzsgyökeres Yes-tagok zenéltek. A másikat Yes-AWR-nek hívták. (A név megfejtése: Anderson-Wakeman-Rabin). Az AWR-es verzió sajna nem adott ki új anyagot, pedig úgy volt, hogy fog ilyet tenni. 

A Steve Howe vezette csapat, amelyik Yes  néven funkcionál, ha nem is sűrűn, de rendre adott ki új anyagokat. Ilyen-olyan sikerrel. A Yes fénykora, mondják a hozzáértők, a hetvenes években volt. S ezzel a mondattal gyakorlatilag félre is teszik mindazt, amit azután csináltak. Nehéz az úttörők élete. Mármint nem a kommunista ifjaké, hanem azoké, akik utat törnek valami újnak. A progresszív rockban a Yes is ilyen úttörő volt. Az úttörést megismételni meglehetősen bajos, hiszen, ha ott az út, minek utat törni? A hetvenes évek progrock csaptait a nyolcvanas-kilencvenes években rendre az a vád érte, hogy az úttörő muzsikától a slágerzene felé vették az útjukat. Így járt a Genesis, a Pink Floyd, de némileg még a Jethro Tull, bár ők inkább a hangszereléssel.

Nem megyek bele a vitába, de tény, hogy a Genesis We Can't Dance lemeze inkább Phil Collins szólóalbum, és meglehetősen unalmas a Genesis névhez viszonyítva.

Jómagam nem vagyok ennyire szőrös szívű. Vagy ennyire nem értek a zenéhez. Bár pozitívan elfogult vagyok Jon Anderson hangjával, Rick Wakeman billentyűs stílusával, mégis, a The Quest előtti két lemezt többet hallgattam, mint előtte bármelyik Yes albumot. Ezen a két albumon egyikük sem játszik. 

Anderson szólóalbumai egyáltalán nem fogtak meg, Wakeman pedig nem tudom mióta tavaly csinált végre egy értékelhető, nagyon jól sikerült lemezt, a The Red Planet címűt. New Age-es liftzene-gyártásban ő is eléggé nagyhatalom. 

A YES 2021-BEN

Szóval kijött ez a vadonatúj Yes-lemez. A karantén-időszak, vagy hogyan is kell mondani naprakészen... a lock down jót tett nagyon sok előadónak: mivel nem volt lehetősége jönni-menni, koncertezni, fellépni, számot tevő ideje maradt új alkotások létrehozására. Amit veszítettünk a réven, nyerjük a vámon. Mármint mi, zeneszeretők. 

A Yes-ben jelenleg a következő tagok alkotnak: 

A lemez dalait döntő részben Jon Davison és Geoff Downes alkotta. Egyharmad részben Steve Howe. 

Davison neve annyira nem cseng jól a Yes kedvelőinek berkeiben. Ennek oka szerintem elsősorban a törzsi háború. Amikor két Yes létezett, volt, aki azt mondta, az igazi Yes nem emez, hanem amaz, hiszen ott van Anderson, Wakeman és Rabin. Elfeledve, hogy Rabin sem tősgyökeres Yes-es. Ha a szó, tősgyökeres, jelent egyáltalán valamit egy zenekar történelmében. 

Szóval vannak, akik az előző Heaven and Earth lemezt dobják a pocsolyába és tapossák meg, mert döntő részben Davison írta. Az is igaz, hogy az azt megelőző Fly from Here-t, amit Geoff Downes jegyzett, nem fikázzák. (Tudod, számomra ez a két legtöbbet hallgatott Yes lemez.)

Bennem már többször felmerült, elsősorban a könyvek kapcsán, hogy az igazi az lenne, ha nem tudnánk, mit, ki írt, csak olvasnánk, és mindössze a tartalma alapján lenne lehetőségünk megítélni, amit olvastunk. Hogy ne befolyásolja a mű belső értékeit vagy értéktelenségét az elfogultságunk. A semmilyen féle. Ott van a mű, más se, semmilyen egyéb információ nem térít el, nem folyásol befelé. Csak ő van és én vagyok. Vagyunk egymásnak, és tiszta valónkban kell valamit kezdenünk a másikkal. 

 A lemez dupla, összesen tizenegy kompozíciót tartalmaz, nyolcat az első, hármat a második lemezen. 

S akkor most kellene a zenéről beszélnem. Nesze nekem, szakítottam, szagoljam (a' la Szerelmetesfeleségtársam). 

A zene részleteiben mindenképpen Yes. Összhatásában is. Csak hatásában változó. A lemeznyitó számban, a The Ice Bridge-ben minden a helyén van, a dallam is, a tempóváltások, a hangszerelés, az énekszólam, a basszus és a szólógitár cizellálásai, minden. Bólintottam. Ahogy aztán csak a negyedk szám, a Lone Will Alone esetében tettem. Ami a kettő között van, az nagyon tisztes iparos munka. Yes minden ízében. Lassabb, mélázósabb dal mindkettő. Baj itt még nincsen.

A baj az ötödik számtól kezdődik. Illetve még az is kérdés, baj-e a baj? Az első lemez felénél járunk. S innentől csendes, békés szemlélődés kezdődik. Csupa lassúdad szám. Pazar hangszereléssel, Davison hangja szárnyal, pontos, még kánon-kórust is hallunk. De miközben nagyon szép, amit hallunk, aközben: unalmas. Nem úgy, hogy untat, hanem úgy, hogy nincsen benne semmi, amire úgy igazán felfigyelnénk. Minden a helyén van, az összes hang harmonizál egymással, a dob üti a magáét, a gitár pöng, ahol pöngenie kell... Csak éppen semmire nem figyelek fel. Túlságosan a kiszámított helyén van minden. 

S az aztán az igazi baj, hogy a második lemez három számában ugyanez történik. Olyan mintha a megjelent kislemezek B-oldalas dalait is felpakolták volna a lemezre. Ha érted, mire gondolok...

Direkt elővettem újra a Heaven and Earth-lemezt. Tudniillik azt is oroszlánrészben Davison írta, mindössze egy szám szerzői közül hiányzik a neve. Most mondd, a pasi beugrik a progrock egyik brontoszauruszának számító együttesébe énekelgetni, és azonnal ír is egy albumra való dalt. 

Mondjuk sokak szerint ez már nem is Yes. Tény, hogy bár rendkívülien hangszerelt anyagról van szó, csodás zenei megoldásokkal, de sokkal jobban hangzik, mint amennyire összetett a zene („Kivéve a gyevi bírót!”). Jobbára ez ad okot a fanyalgásra az album értékelésekor. Azonban ne feledjük, hogy nem jogos ezt az albumot a Yes nagy korszakának albumaival összevetni. Azért nem, mert a Yes-nek később, Anderson-nal is voltak olyan lemezei, amelyek ehhez hasonlóan lényegesen populárisabbak voltak (ez részemről egyáltalán nem szidás!) mint az első lemezeik: 90125, Big  Generator, Open Your Eyes, Talk (rajta a számomra legkedvesebb, megunhatatlan Yes-nóta, az I Am Waiting, azzal a hihetetlen gitárdallammal...) 

Szóval a Heaven and Earth egy nagyon is hallgatható lemez, például olyan dallal mint a Subway Walls, amibe még a fülcimpám is beleremeg, a kezem-lábam jár, ha hallgatom. Egyszerűen csodás! De ott van a játékos, vidám The Game is, amit nagyjából bármikor meg tudok hallgatni. 

Na, befejeztem a lelkesedést! A célja csak az, hogy elmondjam, a The Quest-nek nincsenek csúcspillanatai. Igazából szerkezete sem. Van egy remek kezdő nóta, s aztán annyi élet, mint abban, semelyik dalban sincsen. Ezt úgy vedd, ahogyan mondom. Egy dupla lemez első, hétperces daláról beszélek. Nem véletlen, hogy talán a YouTube-on fogalmazott úgy valaki, hogy tökéletes liftzenét hallhatunk. Miközben egy Yes-lemezt nyomtunk a lejátszóba, ugye. 

Mondanám, hogy nincsen így, sorolnám az érveket, amivel védeni tudom az albumot, amivel az előző két stúdiólemezt védtem volna (tudod, amiket sűrűn hallgatok), de nincsen érvem. Sajnos én is egyetértek a véleménnyel. Bravúros, technikás, jól hangszerelt, professzionális unalom, amit hallunk. 

Félreértés ne essék, nem az a bajom, hogy nem elég hangos a lemez! Van egy csomó olyan lemez, ami halk és lassú, mégis a kedvencem. Ott van mindjárt a bevezetőben említett Short Stories. De hogy egészen más műfajt is említsek, Zorán Tizenegy dal című, ahogy egy egykori kritikusa említette, erőgyűjtő-lemeze. Fantasztikusan jó lemez! Azt akarom mondani, hogy nem a tempóhiánnyal van bajom, hanem azzal, hogy a lelkemet alig-alig ragadta meg valami. 

Pedig nagyon akartam szeretni a lemezt, adtam neki többszöri esélyt, hallgattam elmélyülten is, már amennyire egy zenét nem értő, csak szerető elmélyült tud lenni, háttérnek is, de semmi... 

InsideOutMusic/Sony Music on 1st October 2021

4/10

2021 októbere; tegnap voltunk Szerelmetesfeleségtársammal Kemencén, megnézni az árvíz-vitt kisvasút síneit az erdőben. Jót tett a séta, mert oldódott bennem az előző nap összetűzésének, illetve részemről elfojtásának a feszültsége, Zebegény kapujában, a Duna partján levő kis italozdában, fagylaldában (valami Bringa van a nevében), a kávénkat szürcsölgetve, rágyújtva egy Handelsgold szivarkára lényegesen enyhült, már beszélgetni is volt kedvem. Tudok haragudni erre a nőre, soha ennyit nem veszekedtem senkivel, de nem is szerettem még senkit ennyire. S ki az, aki időközönként nem veszik össze önmagával?

Ötven év. Kamaszkorom derekán sétálgattunk Pipi barátommal a telepen. A Harrer és a Miklós sarkánál vetette fel Pipi, miután nyálcsorgatva megcsodáltuk a parkolón átcsattogó Bíró Ica szögbeverő fenekét, hogy számoljuk már ki, hány évesek leszünk kétezerben?  

Kiszámoltuk. Harmincnégy-harmincöt évesek. Pipi nem volt év-vesztes, csak megbukott az óvodában.
– Ba'meg, olyan kib@sztt öregek? – nyílt hatalmasra Pipi szeme, én meg nem vitatkoztam vele. Én is úgy gondoltam, valóban csüngő zacsis öreg fütyikké válunk addigra. Aztán nesze, eltelt még húsz év, Pipi meg, ha jól kalkulálok, kilenc éve nem számlálja már az éveket. 

Amikor negyven éves lettem, a tudatomban csak akkor rándult meg a szekér. Addig marhára nem érdekelt, hány éves vagyok. De a negyven az olyan, hogy már ahhoz is mélységes optimizmus kell, hogy azt mondjam, a felénél járok. Az ötven pedig, ahogyan Ákos is írja: visszaszámlálás. 

Szóval VISSZASZÁMLÁLÁS. De persze sokkal inkább számbavétel. Vagy visszatekintés, ha már ilyen kerek az évforduló. Ákos egy évvel fiatalabb nálam. 

Popzenész. Rockzenész. Zenész. Költő. Színész. Előadóművész. Krúdy-felolvasó. Apa. Keresztény. Közellenség. Fasiszta. Nőgyűlölő. Imádott sztár. 

De elsősorban zenész. Hihetetlenül profi zenész. Csuda jó szövegekkel. (Az agyam akkor állt meg egyszer, amikor azt olvastam, hogy nem elég, hogy Ákos Fidesz-bérenc, Viktor-nyalonc, hanem zenélni sem tud, s milyen vacak szövegei vannak... Csak lestem a monitort, s bár tudom én, hogy ízlések és ficamok, de hogy ekkora barmok legyenek a jó Isten báránykái között! 

Szóval Ákos intelligens, energikus, profi sztár. Ha koncertet hirdet, negyed óra alatt fogy el az összes jegy. Még egy Arénába is. Vagyis a közönsége pont tesz arra, milyen politikai nézetei vannak, vallásos-e, milyen vallású, milyen sűrűn jár áldozni, csak az érdekli, hogy Ákos zenél és énekel. Meg néha Krúdyt olvas fel itt-ott. Vagy az lehet még, hogy Magyarországon tényleg stadionokat lehet megtölteni fasisztákkal. Hehehe! 

A könyv tanúsága szerint a művészvilág nem kajálja ezt a baromságot. Vagy szeretnek fallokrata, hímsoviniszta, fasisztával fotózkodni. Még a neveket is hosszú lenne felsorolni. De nagyon tipikusan balosok is vannak köztük. S nem szégyellték Ákost. Titkos nácik, biztosan. 

Na, cinizmus over!

A könyv a téma. Illetve, volta- és tulajdonképpen, nagyon érintőlegesen már ott járunk, mert ez is téma a könyvben. Nem ez a lényege, mert marhára nem ez a lényeg. De egyáltalán. Csak azért nyilván bántja Ákost is az ellenszél, főleg ha ostobasággal széllel bélelt a szembeköpés. Van egy visszatérő jelzője a nagyérdeműfelúlmúlhatatlantévedhetetlen baloldali megmondóembrekre: „független, haladó sajtó”. 

De tényleg ennyit erről és csitt, ne többet, már ez is sok, mert vaskos aránytévesztés!

Amig a Fezenen nem láttam, ahogyan mondtam, nem láttam még koncertjét semmilyen formában. Érdekes, de kimaradt. Sajnálhatom. Utána megnéztem ezt-azt. A szám tátva maradt. Nem az elfogultság miatt. Simán kimondom, hogy éppen a Fezenen sikerült a Dream Theater koncertje után a sorvadászatom alatt belelesni az általam sem emberként, sem előadóként fikarcnyit sem kedvelt Majka koncertjébe, és a szám tátva maradt. Egyfelől, hogy ezt a híg hasmenést ennyien kedvelik, éneklik és táncolnak rá! Másfelől, hogy micsoda pompás showt csinál a pali: látványos, hangulatos, még én is odaragadtam egy kicsit. Jó, kábé mint a kelet-német televízió revüműsoraira, de odaragadtam. Az egészet csak azért mondom, hogy elhidd, nem vagyok elfogult Ákossal, meg a koncertjeivel. A Fezenes sem volt nagy durranás látványilag, nem is arra való volt. Koncertnek nagyon klassz volt. Első Ákososnak pláne. (SzFT unatkozott. Csak idén örvendezett a nyaraláson, hogy milyen jó, hogy van a telefonomon egy csomó Ákos nóta. Na, ugye!) 

A könyv NAAAGY. Eléggé. Semmiképpen nem kézben olvasós. De egyébként olvasós. Is. Bár főleg nézegetős képeskönyv. De olvasni is jó volt. Néha derültem nagyokat. Néha elgondolkodtam. Néha irigykedtem, ha már egy idősek vagyunk. Néha fejet hajtottam. Nagyon sokszor bólogattam. És rengetegszer hitetlenkedtem, hogyan lehet egy emberben ennyi energia, ennyi alkotókedv, annyi ihlet? 

Szóval a nagy könyv elindul ahonnan kell, Ákos teremtődésének az origójától, a szülei megismerkedésétől, és évről évre sorra veszi az éveket. Alig hagy ki valamit. Közben nagy oldalszámlálón megyünk visszafelé ötventől. Születés, csecsemő- és gyerekekkor, óvódáskor, iskola, középiskola, zene, szerelem, Bonanza Banzai, lemezek, szólókarrier, szólólemezek, sztárok, sztárrá válás. koncertek, lemezek, technika, díjak itt, díjak ott, díjak mindenütt, aranylemez, platinalemez, kétszeres arany, kétszeres platina, sokszoros arany, koncert így, koncert úgy, hangosan, halkan, andante, ducducban, klippek, felolvasások, színház, reklámzenék, feleség (nekem úgy tűnik, annyira fontos, hogy ebben is pariban vagyunk), gyerekek, barátság, Krúdy, Márai, kötetek, szállnak az évek. 

Egy darabig nem fogok Ákos koncertre eljutni az igazolvány hiánya miatt. Hogy a franc essen belé! Pedig jó lenne, kellene. Egy olyan igazi, nagyra is. Mert Ákost hallgatni jó. Hiteles. S tulajdonképpen igen jó zene is. Mint a bor, ahogy öregszik, egyre jobb. 

Köszönöm, Ákos, mindazt, amit ismeretlenül is kaptam tőled! A zenéket, a szövegeket, a tartás példáját! 

Fehér Sólyom, Budapest, 2018, 136 oldal · keménytáblás

9/10

2021 szeptember vége. Nem jön a mai tesztem eredménye, nem lesz ebből holnap munka... De akkor lesz könyvtár. Az unokámnak meg van már a babakocsija is, csuda proccos szekér, három funkcióval, ezer állítási lehetőséggel, mindennel. Mondtam már, unokám lesz! De jó!

Tisztázzuk: a könyv 2017-es. Nálunk tavaly, 2020-ban jelent meg. Tehát az idei lemez, a zseniális Senjutsu kijövetele előtt. Ami lemez volt az első olyan Maiden-lemez, amit én, a későn érő is vártam, majd a megjelenéskor egyből pakoltam fel a telefonomra, és úgy egy hétig hallgattam folyamatosan. De még nem hagytam abba a hallgatását.

Nos, ahogy kutakodtam a pop-rock polcon, ott láttam meg ezt a Maiden-könyvet. Belelapoztam, jött velem. Holott az a tény, hogy nem a hivatalos Maiden-betűtípussal szedett a cím, elárulta, hogy nagy eséllyel nem hivatalos kiadványról van szó. (Kicsit előre futok, de sajnos ezt erősíti meg az a tény is, hogy amikor a szerző lemezről lemezre áttekinti a sorlemezeket, egyiknél sincsen ott a borító. Ez egyébként marha zavaró. Ha már az áll a könyv címlapján, hogy nem csupán a banda fanatikusainak szól. Akiknek adott esetben tán lövésük sincsen, ugye, mi merre hány méter a Maiden táján.)

S akkor máris egy fatális félrevezetés: az alcím. Szó sincsen történelemről. A dalok mögött pláne nincsen. A dalok tartalmáról (erről később kicsit részletesebben is) semmit nem tudunk meg, tehát ne is gondolj olyasféle könyvre, mint a Metallica filozófiáját tárgyaló, Willia Irving szerkesztette összeállítás. A dalok mögötti történelem maximum az együttes vonatkozásában értelmezhető. Voltaképpen még úgy is nehezen. 

A könyv szerkesztési koncepciója 

piszok egyszerű. Egy-egy fejezet jobbára négy oldal. Az első kettő a szöveges, a második kettőn a fotók a dominánsak. Miközben az egész kiadvány elsődlegesen képeskönyv. Amely tartalmilag három részre oszlik.

Az első harmad az együttes történetéről szól: hogyan alakultak meg, mik voltak a pályafutásuk legfontosabb állomásai. A második, legnagyobb falat az együttes diszkográfiájának a bemutatása, lemezről lemezre. A harmadik rész a tagok bemutatása egyesével. 

A egyes részek értékelése

1.
Az első harmaddal voltaképpen nincsen bajom. Laza áttekintést olvashatunk az együttes pályafutásáról, amelyből valóban laza áttekintést nyerhetünk, kik is ők, mit is tettek le az asztalra. 

2.
A diszkográfia érdekes. Ahogy mondtam, borzasztó zavaró, hogy az egyes lemezeknél nincsenek ott a lemezborítók. Vélem, szerzői jogi okokból. De akkor is, ha megveszek egy ilyen könyvet (ahogy nem), és annyiért, amennyiért (nem olcsó), akkor basszus már, de komolyan! 

A szöveges két oldal egy-egy lemez bemutatása. Mindent összevetve egy-egy dal egy-egy mondat. Egyfelől azért bravúrosnak kell lenni, hogy ez sikerüljön. Meg másfelől is, hogy ne váljon unalmassá, hiszen tizenhat lemezről van szó. Kérdés, hogy a szükség alkotta kényszer elég nyomást helyezett-e a szerzőre és a szerkesztőre. Válaszolok is: sajnos nem. Nem is tudom, hogy ezt lehetséges-e egyáltalán megoldani. A célkitűzés szép, de egy-egy mondat egyszerűen túl kevés ahhoz, hogy egy dalt az eltúlzott általánosságon túl bemutasson és ne váljon ismétlődővé ez a bemutatás.

Nem tudom, én fáradtam-e el vagy a szerző, de nekem a végére már nem is működött a rendszer.  Arról nem beszélve, hogy a lemezek, a dalok szövegéről, mondanivalójáról gyakorlatilag  semmit nem tudunk meg. Mert azért az elég kevés, hogy hiába van harckocsi és katonák tömkelege a borítón, ez voltaképpen egy háborúellenes lemez...

3.
A harmadik rész érthetetlen katasztrófa. Egyfelől alapos, mert nagyon precízen összeszedi az Iron Maiden-ben valaha is játszott tagokat, évszámtól évszámig megjelölve, mikor zenéltek ott. Majd van egy viszonylag alapos diszkográfia is. Azért viszonylag alapos, mert sorra veszi a sor- és kislemezeket, a dvd-ket, de simán kihagyja a bármilyen hanghordozón megjelent élő felvételeket. 

De az igazi gond az együttes tagjainak a bemutatásával van. A banda húsz éve hat tagból áll. De a hat tagból valami érthetetlen szerkesztési ok miatt ebben a szekcióban csak négy kap helyett, Bruce Dickinson, Steve Harris, Dave Murray, Nicko McBrain.  Szerepel ellenben a Bruce Dickinsonon kívüli másik két énekes, Paul Di'Anno (három év) és Blaze Bayley (öt év). Adrian Smith (mindent összevetve harminc év a Maidenben) és Janick Gers (szintén harminc év) a fasorban nincsen. Erre mondanám a helyükben a szerzőnek és a szerkesztőnek, hogy elmentik ti a büdös pics@ba! Fel nem foghatom, hogy ezt az udvariatlan barbárságot vajon mi a gyulladt tehéntőgy motiválhatta?

Összérték

A könyv szép. S inkább szép, mint informatív. Kérdés, mit akarunk vele kezdeni. Ha inkább nézegetni szeretjük a monoggráfiákat, hurrá. Ha inkább információkra vágyunk, akkor nagyon gyenge. Már csak azért is, mert a hátsó borító szerint

A szerző, Chris Welch nem csupán széles körben elismert zenei szakíró, de jól ismeri az Iron Maiden tagjait, együtt turnézott a bandával, és számos alkalommal készített velük interjút. 

Na most, ebből a bennfentességből lópikula nem jön le a könyvben. Pedig ha már, akkor legyen már! A tagokról voltaképpen semmit nem tudunk meg, egy fia személyesség nincsen egy oldalon sem. Az alkotás módszertanát, a szövegek születését, sőt, egyáltalán szerzőjét felejtsd el. Ahogyan arra is keresztet vethetsz, hogy az egyes lemezek koncepciójáról bármit megtudj.

De még a csúf és félelmetes Eddie-ről sem tudod meg, miért született, hogyan született, ki szülte, mit jelképez... 

Álomgyár, Budapest, 2020, 144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156145222

6/10

2021, szeptember vége, még mindig a fosós, hőemelkedős valamivel itthon, szagokat érzek, nem köhögök, Iron Maiden-t hallgatok, írok, és csudálkozom, hogy elkészült az „Alapítvány” filmsorozat. Még emésztgetem. 

Zene-e, ami nem döngöl? Uggyan...

A hetvenes-nyolcvanas években cseperedtem és eszméltem. Úgy gondoltam, a zenében akkor lehet jó valami, ha kicsit dzsessze vagy nagyon rockos. Én főleg az utóbbi felé voltam nyitott. Később a progresszív rock felé való nyitottság is ebből táplálkozhatott. A gyökerekig képtelen vagyok lehatolni, mik lehettek az első benyomások. Azt biztosan mondhatom, hogy a családom nem, ott egészen másfajta zenék voltak a figyelem központjában. 

Tizennégy éves koromtól fogva a nálam négy évvel idősebb, Prof becenevű barátomtól tanultam meg, hogy mert valami nem döngöl a földbe, vagy nem annyira technikás, még lehet jó zene. Zoránnal húzott csőbe. Az LGT-t kezdettől fogva szerettem, Zoránnak meg, ugye, Presser írta a lemezeit. A második csali Katona Klári Titkaim című csodája volt. Aztán jött a Szörényi–Adamis-féle Kovács Kati lemez. Aztán Koncz Zsuzsa Menetrend című lemeze. Mondom, csőbe húzattattam...

Már csak azért is, mert Bródy, ugyebár az elmúlt rendszerben, a közönség számára a rockzenén belül maga volt az ellenzékiség. Számomra is. Már a P. Mobil, a Beatrice és a Hobo Blues Band előtt is. Bródy neve pedig szervesen összefonódik az Illés és a Fonográf nevével, valamint a KITT-egylet nevével (ami betűszó a Koncz-Illés-Tolcsvay Trió nevéből állt össze). S nem feledhető, hogy Koncz Zsuzsa énekelte a Ha én rózsa volnék-ot. Meg az Egy fiatal költő emlékére című dalt is. Amit egy füst alatt tiltottak be a Jelbeszéd című albumon/mal. Vagyis így vagy úgy Koncz is része lett az ellenzékben levő zenészeknek. Így érdekelni kezdett, amit csinál. 

Más kérdés persze, hogy utólag kiderül, minden rockzenész ellenzéki volt, az akkor regnáló rendszer gyakorlatilag egy tömbben veszélyesnek ítélte a beat/pop/rockzenét. De a pénzt szerette kivenni a lemezgyártásból és a koncertezésből, miközben alapvetően lenézte a műfajt. Majd utólag persze az is kiderült, hogy a rockzenészeket egymás ellen is ugratta, köztük is voltak, akik ezért vagy azért, önös érdekből vagy kényszerűségből együttműködők lettek a rendszerrel. De ez sokkal későbbi és nagyon más történet. 

S itt van ez a könyv, meg itt van velünk Koncz Zsuzsa. Ebben az esetben a téma kettős: Koncz Zsuzsáról írjak vagy a róla írt könyvről? A kísértés hatalmas, a cikk.hosszának meg végesnek kell lennie, különben a kutya sem olvassa el. (Ezt mondta nekem a héten egy internetes- és papír periodika főszerkesztője.) Megpróbálom elkerülni, hogy csapdába essek, mégis ez esetben iparkodom a másodikat, a könyvet szem előtt tartani. 

Koncz Zsuzsa személye

Akkor tehát röviden Koncz Zsuzsáról, az előadóról és a személyiségről. Nem ismerem őt személyesen, tehát csak benyomásaim vannak, lehetnek róla. Kezdettől fogva úgy ítéltem meg, hogy tartása van. Mint előadó a tartásából él. Ez egy kicsit rosszindulatú kijelentés, mert egy énekesnek a hangjából kellene élnie. Koncz Zsuzsának közel sincsen olyan jó hangja, mint a kortársainak, Kovács Katinak, Zalatnay Saroltának, Katona Klárinak, Cserháti Zsuzsának. Viszont sokkal több benne a zenei következetesség, illetve, ahogyan mondtam, van benne egyfajta tartás. Ami hidegebbnek, visszafogottabbnak mutatja, mint a másik négy, főleg az első két hölgyet. (Cserháti Zsuzsát az Isten nyugosztalja.) Ez nem hiba, mindössze benyomás. 

Az, hogy nincsen olyan hangja, mint amazoknak, legyen ez bármilyen ellentmondásos is, a rockzenében nem feltétlenül hátrány. Kedvenc magyar példám erre Földes Hobo László, akiről a legnagyobb jóindulattal sem  mondható el, hogy pazar énekes lenne. Viszont hihetetlenül pazar előadó. Ami a magyar rock legnagyobbjai közé emelte. (De azért nem felesleges időpocséklás a részéről, hogy járt énektanárhoz.) Koncz Zsuzsa, úgy fest, sok mindenben konzekvensebb, mint a pályatársai. Elég talán csak a megjelent lemezeinek a számát néznünk. De kiderül abból is, hogy a zenéinek a stílusa meglehetősen következetes.

A rendszerváltással a felszínre kerültek a rock berkein belül is az addig nem is ismert ellentétek, gondolkodásmód különbségek. Talán a Szörényi-Bródy páros szétválása ennek a legékesebb bizonyítéka.

Koncz Bródyval tartott, és mint utólag kiderült, a Szörényivel való kapcsolata soha nem is volt felhőtlen. Az ellenzéki szerepükben és a politikához való viszonyulásukban érdekes, elgondolkodtató, valahol érthető, valahol érthetetlen változás történt, ami változás szorosan összefonódik a kelet-európai politikai struktúrákkal, eszmeiséggel és a politikai realitással.

A magyar, a kelet-európai liberálisan gondolkodó embernek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a liberális eszmék baloldaliak és szorosan, elválaszthatatlanul összekötődnek az egykori állampárttal és annak utódpártjaival. Így történhet meg, hogy az állami vállalatból hirtelen kapitalista céggé lett Hanglemezkiadónál történt változások hatására Koncz Zsuzsa az egykori MHV igazgatót követte, mondván, hogy a változások közepette ő kiszámíthatóbb, mint az új rendszer emberei.

Illetve így történhet meg, hogy liberálisként egy olyan párttal szimpatizált, amelyik az egykori állampárt embereivel lépett koalíciós kormányzásra. S így ennek a pártnak a szerepe óhatatlanul valami nagyon érdekes, ellentmondásos irányba csúszott el. Vagy csak össze került, ami össze tartozik. Mindenesetre a volt kommunistákkal való összeállásuk úgy nagyjából megkérdőjelezi a rendszerváltást. Úgy tűnik, liberális berkekben sokkal-sokkal veszélyesebb a kettővel ezelőtti rendszer, mint amilyen a kommunizmus volt. Amihez képest a rendszerváltás utáni baloldali elit emberei szalonképesek a számára. Akkor is, ha a kommunizmus fenntartói voltak... Legalábbis könyvünk alanya valami nagyon hasonlót fogalmazott meg az első szabadon választott kormány teljesítményét értékelve. Ha nem tette volna, az én mesém is sokkal rövidebbé lett volna, mert eszembe ágában sem lenne egy zenével foglalkozó könyvbe napi politikát keverni. Kilóg ez az értékelésből, tudom, de éppen úgy kilóg a könyvből is. Vagy sajnos egyszerűen kikerülhetetlen része az életünknek...

S innen már egy tapodtat sem lépek tovább, mert ez végképp elszakítana a jelen könyv értékelésétől. Maradjunk Koncz Zsuzsa személyénél és zenéjénél. 

Koncz Zsuzsa zenéje

Erre az alcímre nem fogok sok szót vesztegetni. Talán ellentmondásos, de a könyvhöz nem sok köze van. Ám kikerülhetetlen, ha őszinte akarok maradni. S ez az az alcím, amely végképp teljesen szubjektív. 

Volt idő, hogy Koncz Zsuzsa minden megjelenő lemezét megvettem. Visszamenőleg is. Aztán már nem. Nem az előző alcímben fogalmazottak miatt, azoknak semmi köze nem volt ehhez. Egyszerűen nem kötöttek le a lemezei. Semmi bajom Bornai Tiborral és a zenéjével, de nagyjából attól fogva hagytak hidegen zeneileg Koncz Zsuzsa lemezei, hogy ő megjelent azokon szerzőként. 

Némileg meghökkenve konstatáltam, hogy hány lemeze jelent azóta, hogy nem vagy csak átabotában követtem már a munkásságát. Tizenegy olyan stúdiólemeze van, amit ha egyszer meghallgattam vagy nem is tudtam róla. (Ha a tavaly megjelent Szabadnak születtél című albumot is hozzászámolom, amiről a könyvben még nem írhattak, tizenkettő.) Magától értetődik, hogy ez nem őt és a zenésztársait minősíti. Vagy igen...? Gyorstalpalón iparkodtam pótolni a hiányosságokat. SzFT sokat tűr, amikor zenét hallgatok, és igen rugalmas. Volt, hogy még Gergő fiam hörgős metáljában is talált figyelemre méltót. Viseli a posztrock-dolgaimat, sőt, egész őszintén a Mono együttes ő találta hallgatásra. A progresszív rockos zenéimre sem morog. Ő maga alapvetőn a populárisabb zenéket kedveli. De amikor a Vadvilág című Koncz albumot betettem háttérnek az értékelés megírásához, előbb szelíden, majd határozottan tiltakozott, hogy hallgassunk már mást. Nem idézem, mit mondott. Nem mindig értek egyet vele, ő Zoránt sem kedveli. Én igen. De a lemezt hallgatva több volt bennem a kötelességérzet mint az érdeklődés. Ami számról számra csökkent. Gyorsan hozzáteszem, hogy amikor átkapcsoltam a 37 című lemezre, kicsit kisimult a lelkem, de SzFT addigra teljesen besokallt. 

Mindezzel együtt nem csupán otrombaság, hanem egyenesen ostobaság lenne azt állítani, hogy Koncz Zsuzsa érdektelen előadó. Egyáltalán nem az. Sőt, mi több! Nem kezdem el sorolni azon dalainak a címét, amelyek szerves részévé váltak a magyar zenei kultúrának. Szerintem minimum hármat bárki fel tud sorolni az ország bármely részén. 

AKKOR VÉGRE A KÖNYVRŐL

Nehéz eldönteni, hogy ez a könyv micsoda. Mármint azon túl, hogy könyv.

Mindenek előtt leszögezem: a kötet roppant impozáns, nagyon kitalált, nagyon megcsinált. Technikailag és esztétikájában is. Nagyon nem kézikönyv-méret, az olvasásához, a lapozgatásához feltétlenül asztal, támaszték kell. Kézben egy átlag olvasónak nem tartható. Nagyon egyben van, nagyon szép. 

A műfaji meghatározása inkább fotóalbum. Holott egy életinterjúba csomagolt diszkográfia. A koncepció a következő: az énekesnővel készült interjú keretében a nagylemezein keresztül tekinthetjük át a pályafutását. Rengeteg-rengeteg fényképpel. A képek mennyisége magában hordozza, hogy a lényeg nem a szövegen van. Ez nem hiba, csupán tény. 

S mert a képek mennyisége jóval meghaladja a szövegét, tulajdonképpen az utóbbi, logikusan, a háttérbe is kerül. Olyanná válik, akár egy nyaralásról készült családi vetítés: annyi fotónk van, hogy egyről-egyről éppen csak a leglényegesebb dolgot tudjuk elmondani, különben vége-hossza nem lenne a beszámolónknak. Ezért ha bárki Koncz Zsuzsára lenne kíváncsi, tartok tőle, hogy az ő megismeréséhez nem ez a könyv a legalkalmasabb. (Mondjuk ha eddig megtörtént volna, ezután külsőre soha többé nem fogja eltéveszteni őt. :-) ) De olyan nagyon más könyv nincsen...  (Na, jó, egy van: Varjas Endre Koncz Zsuzsa című könyve.)Az egyes fejezetek felépítése könnyen értelmezhető, logikus és átlátható. (A töméntelen fotót mindig tartsd szem előtt!) A fejezet címe mindig a soron következő hanglemez (cd) címe. A törzsszöveg nyúlfarknyi beszélgetés a lemezről, a körülményekről, az akkori aktualitásokról. A beszélgetés után fotók, fotók, fotók, hosszabb-rövidebb magyarázatokkal. Majd jön az újabb lemez, új fejezetben. 

A kérdés az, minek akarjuk olvasni a könyvet?

Ha fotóalbumnak, az égvilágon semmi baj, gond, fenntartás nincsen, gyönyörű, jó minőségű albumot lapozgathatunk, amiben tengernyi fényképet nézegethetünk, ráadásul rengeteg információt is találunk a fényképek mellett. 

Azonban ha egy Koncz Zsuzsáról szóló könyvnek, egy pazar életinterjúnak fogjuk fel, akkor komoly hiányérzetünk támad. Koncz Zsuzsa annyi éve a pályán van, hogy az már történelem. Persze, hogy ennyi évet teljességében nem lehet átadni, elmesélni, átbeszélni, kibeszélni. (Ez Picibácsinak sem sikerült, mert hogyan is sikerülhetne?) Arról nem is szólva, hogy Koncz Zsuzsának tartása van, voltaképpen senkiről nem mond semmi különöset, rosszat pedig pláne nem. Még a nyilvánvaló tényeket is olyan finoman tálalja, hogy csak a vájtfülűek hallják ki a valós történést. Például amikor a Szörényivel való kapcsolatáról beszél. (Egyébként éppen ezért volt különös és feltűnő a politikai el- és kiszólása.)

Ennek ellenére nem vádolható azzal, hogy semmitmondó, amit mégis elmond. Mi több: konkrétan faltam a könyvet. Mert Koncz Zsuzsának nem csak szép hosszú haja volt, nem csupán jó hangja van ahhoz, amit énekel, nem csupán tartása van művészként és emberként is, nem csak az mondható el róla, hogy tapintatos és körültekintő, hanem az is, hogy mindezekkel együtt érdekesen válaszolgatott Zöldi Gergely kérdéseire. Az már más kérdés, hogy válaszolni csak arra lehet, amit kérdeznek. Amit nem kérdeznek, azt csak elmondani lehetséges. De ha valaki olyan mint Koncz Zsuzsa, akkor magától nem fogja. 

Összefoglalva: ha már ekkora a könyv, ha már ilyen vastag, ha már ilyen szépen, érdekesen összerakott, érdemesebb lett volna akár a fényképek kárára is több teret hagyni Koncz Zsuzsa történeteinek, gondolatainak, véleményének. (Valahogy úgy, mint tette ezt például a Pink Floyd-könyv, az Echos szerzője.) Pasiként a fényképek miatt nem feltétlenül fogom újra kinyitni a könyvet. 

Ja, és nagyon tetszett, hogy ennyi mosolygós portré került beválogatásra a főszereplőről. 

Corvina, Budapest, 2018, 304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631364569

7/10

A helyzet az, hogy itt megírhatnám Moha bácsi könyvét az LGT-ről. Mert tényleg annyi, de annyi mindenben ott voltak, mindenféle személyes ismerettség nélkül az életemben, hogy csuda. Éppen ezért az ördög tudja, mi sül ki ebből az értékelésből. Mert a Presser azon kívül, hogy intézmény, mára fogalommá is vált. Éppen ezért az értékelésemben a munkásságáról írni, arról mikor mit, milyen minőségben, nincsen túl sok értelme. Ebből elrettentőn közhelyes írás kerekedne. (Amire persze még így is van esély.) De megkísérlem teljesen visszafogni magamat, és irgalmatlan erőfeszítéssel Presser zenéje, együttesei helyett Presser könyvéről fogok írni. Amiben ő meg a zenéjéről, az együtteseiről, a munkatársairól, a korról ír, amiben munkálkodott, amiben élt.

  Presser kommunikációja   

Nem tudom megmagyarázni miért, de valamiért azt gondoltam, hogy Presser a billentyűkhöz ért, a szavakhoz pedig nem.

A való felismerése nem most, ennél a könyvnél ért utol, hanem amikor 1985-ben megjelent az És ilyen a Boksz? című könyv. Emlékszem, amikor megtudtam a hírt, hogy megjelent, azonnal útnak indultam, könyvesboltról könyvesboltra jártam, sehol nem találtam. Aztán végre a Múzeum körúton, a Zeneműbolt üzletében rábukkantam. Szinte remegő kézzel vittem haza. (Az akkori állapotom állt legközelebb ahhoz, amit rajongói lelkiállapotnak hívnak, de még akkor sem rajongtam igazán, erre valahogy soha nem voltam képes.) És amikor elolvastam megdöbbentem. 

A könyv ugyanis interjúkötet, s azért döbbentem meg, mert a négy zenész közül Presser volt a legösszeszedettebb, a leghumorosabb, az, aki a nyelvet a legfrappánsabban kezelte. Valahogy addig ez nem tűnt fel. Igaz, az teljesen más világ volt, a közönséget korántsem kényeztették annyira, mint manapság, de nem is volt rá ennyi lehetőség. 

A következő nagy döbi Presser második szólólemezének, a Csak daloknak a megjelenése volt. Mert akkor döbbentem rá igazából, hogy Presser dalszövegeket is ír. Visszamenőlegesen is megdöbbentem, mert megtörtént ez már az Omegában, de az LGT-ben is. (Csak egy megdöbbentőt mondok: Neked írom a dalt.) 

A döbbenetem azért jött, mert, meg ne kérdezd, miért, valahogy abban voltam, hogy Pici bácsi csak el van ott magában a billentyűk mögött, csodálatos sorrendben és ütemben nyomkorássza őket, úgy, ahogyan csak nagyon kevesen, befelé fordul, köldöknéz, követi a belső dallamokat, és valahogy ennyi. Aztán kiderült, hogy lópikulát, elsősorban ő az agy, ő az, aki kerek mondatokban, összeszedetten beszél, szóalkot, dramatizál, megfogalmaz. Nem tudom nem őszintén fogalmazni, bármilyen fényt is vet rám: nem néztem ki belőle, na. Karácsonyból és Somlóból előbb. Nincs ok, nincs előzmény, minden nélküli blikk volt, meg ne kérdezd, miért! 

Akkor jöttem rá, hogy például az Azalbummm borítójának a poénjai is tőle származnak. Meg úgy általában az LGT-s poénok. 

Vagyis innentől egy Presser által írt könyv igen komolyan felkeltette az érdeklődésemet. 

  Presser életműve  

Mégis csak ejtek róla pár őszinte szót. Mármint részemről őszintét.

Egy ideig úgy éreztem, Presser bármihez nyúl, bárkiből projektet csinál, az arannyá válik. Zalatnay, Kovács Kati, Zorán, Katona Klári (főleg!), Kentaur, Komár László (ő mondjuk nem volt szívcsücsök), Révész, Vikidál, Deák Bill, a színpadi darabok, bármi. 

Aztán ahogy jöttek ki sorban a szólólemezei, valahogy, hm, hogyan is mondjam, megszokottá, unalmassá, nem is tudom mivé váltak az albumok. Amíg a Csak dalok egy csoda volt, addig a Kis történetek annyira nem fogott meg, majd az Angyalok és emberek sokkal jobban, de a T12enkettő teljesen hidegen hagyott (jaj, de bizony, a Csak egy másik bolond az, na, az megint szívdal!). Viszont ami ezután jött, ott csak tártam szét a kezeimet, egyszerűen nem tudtam velük mit kezdeni (Parti Nagy Lajos, Falusi Mariann), egyszerűen untattak. (Az Oláh Ibolyásat nem halottam.) 

Ellenben a Rúzsa Magdis dalok (Egyszer, Angyal mellettem), no, azokban ismét ott van számomra az az igazi Presseres-lélek, ha igazi meglepetés nincs is a lemezen. 

Valahogy az utolsó két LGT-lemezről is vegyes benyomásaim vannak. Rendben, ne akarjak mindent a Loksihoz hasonlítani, de valahogy nem lettek egységesek a lemezek. Persze, minden LGT-lemezen elkülönültek Presser, Karácsony és Somló zenéi, de ezeken valahogy sokkal jobban. A Mozdonyopera mégis sokkal jobb. , de egésszé számomra az sem állt teljesen össze, valahogy úgy éreztem, egy olyan Presser szólólemezt hallgatok, amit az LGT tagjai kísérnek. Somló Hórukk!-járól szót sem ejtek. De tény, az Ígéret földje (mindent visz!), a Mozdonyopera, a 424-es csatahajó, A füst meg a szél, Itt a tigris! (Karácsony dalait mindig különösen szerettem) nagyon ott van. Vagyis azért ez a lemez igencsak rendben van. 

De bárcsak készült volna még olyan szólólemeze is, mint amilyen az Electromantic volt! Jó, jó, ezt a vonalat be is fejeztem! 

  Presser könyve  

Könyv ez a könyv minden szempontból. Kinézetre is, súlyra is, tipográfiára meg mindenre nézve is. Ahogy a birtokomba került, minden más olvasnivalót kisöpört a látótérből. (Csak az e-book-on levő aktualitás maradt, de az is csak azért, ha korábban ébredek mint Szerelmetesfeleségtársam, ne ébresszem őt fel a lámpafénnyel. De ahogy megjött az első, olvasásra alkalmas reggeli fénypászma, máris fordultam a fény felé, és uzsgyi! Még szerencse, hogy éppen lábadozom itthon, az idő is elég satnya, volt/van időm olvasni. Alig tettem le a könyvet a kezemből. 

Nemrégen írtam: nem érdekelnek a sztrápletykák. De valami hihetetlenül nem. Nem foglalkoztat, hogy ki kivel hányszor, mit vett, hová ment, semmi ilyesmi. Éppen ezért fogalmam sincsen, hogy ki kinek a kije. Egy művészről nagyjából akkor érdekelnek infók, ha összefüggnek a produktumával. A Presser könyve is csak ebből a szempontból foglalkoztatott/tat. S mert tudtam, hogy Presser jól kommunikál. 

Na, lássuk, Presser jól kommunikál-e? 

Egyfelől nagyon jól, a könyv letehetetlen, hihetetlenül olvastatja magát. Presser úgy sztorizik, mintha egy asztalnál ülnék vele, néha újra töltenénk a poharakat, néha harapnánk valami rágcsát, aztán könnyesre röhögnénk magunkat, meg együtt hüledeznénk, meg együtt bólogatnánk. S jönnének a sztorik szépen sorban egymás után, mert azért igen sok évnyi merítési lehetőség áll a főszereplő részére, és előadóművészként nem élt remete életet. Meg különben sem. S tudjuk, jól mesél. 

Másfelől néha megálltam, és lestem a könyv felett... Mert rendben van, hogy egy csomó mindent nem mond el Pici bácsi, mert annyira nyilvánvaló, hogy sokadszorra minek a szót szaporítani, de azért kérdésként felmerült bennem, hogy biztosan mindenki számára olyan egyértelmű ami egyértelmű?

Nos, Presser könyvében nincsen hátterezés. Úgy nagyjából semmiféle. Illetve mit is beszélek: van, de csupán az adott történetek megértéséhez. És itt jön a lényeg. A könyv nem Presser életrajza (igaz, soha és sehol nem is ígért ilyesmit), még csak nem is az ő kor-története, hanem Presser életének és korának történetszilánkjai. De még azok sem kronológiai sorrendben, csak úgy nagyjából, ahogy jön-alapon. Én legalábbis nem fedeztem fel rendszert a nem bolond beszédben. De nagyon nem. Nagyon-nagyon nem. Mintha Picibácsit óvva óvták volna attól, hogy a random eszébe jutó történeteket bármiféle logikai, történeti, időbeli láncra felfűzögesse, jó az úgy, ahogy jön, tizen-huszon éveket ugrálunk, minden különösebb csatolás nélkül vissza-visszatérünk egy teljesen oda nem illő kitérő után ahol már voltunk, a könyv felénél már az LGT búcsúkoncertnél tartunk, hogy aztán úgy száz oldal múlva ledaráljuk az egész '73-as évet, Bummm-ostul, Abbey Road-ostul, NDK-s VIT-estül, hogy utána benézzünk a Vígszínházba, A padlás előkészületeire, próbáira, hogy aztán... És ez így megy egészen végig. Semmi, de semmi koncepciója nincsen a történetek sorának. 

Talán még nagyobb baj, hogy néha csak lestem ki a fejemből, hogy ez vagy az a sztori vajon mihez mit tesz hozzá, mi oka lehetett annak, hogy része lett a kötetnek? Az egyik ilyen kedvenc lóláb-történetem Pavel Danek zugevésének hatoldalas, rettentő részletes története. De hogy kicsoda Pavel Danek (azonkívül, hogy Vigyázz a madárra!, imádjuk, ez rendben van), s micsoda jelentősége van Picibácsi krumplileves-főző tudományának, illetve, hogyan pótolja északi szomszédunknál a tejfölt (krumplilevesbe, ne már, az paprikásan az igazi, tejföl a főzelékbe kell!), az kiderül, de hogy az egész történet mire kell ebbe a könyvbe, no, az egyáltalán nem. Hacsak az utolsó mondata miatt nem, ti., hogy a Varsói Szerződés országaiban a találékonyságnak nemzeti karakterré kellett válnia a mindennapi élethez. De ehhez hat oldal felvezetés? 

Ehhez képest viszont egyéb dolgok marhára semmi hangsúlyt nem kaptak. Néha az sem, hogy kik is azok a szereplők, akikről szó van. Különös tekintettel a becenevükön citált szereplőkre, Akiknek néha több becenevük is van. Szégyen vagy sem, de én például nem tudtam, hogy a Blöro Laux beceneve volt, a Jasi meg James-é, izé, Indiáné, izé Karácsony Jánosé. Azt egy idő után kitaláltam, hogy Elvirka Picibácsi édesanyuja. De ki kellett találnom. Hiába tartozik a könyvhöz a végén egy névmagyarázó: a végén van, addigra az ember gyereke már egy csomó mindenre rálegyintett, úgysem tudja meg soha. 

De egyébként is: azok számára, akiknek nincsenek bizonyos előismereteik, akik nem hallottak még Presser és Laux Omegából való kiválásáról, nem tudtak az LGT tagcserériről (Frenreisz Károly nem szerepel például sehol!), semmit vagy nagyon keveset tudnak az LGT lemezeiről, a könyv simán nehezen érthető. S igen, aki a lemezekről szeretne bármit megtudni, nagyon rossz helyre fordul, ha ezt a könyvet veszi kézbe. De egyébként még az együttes tagjairól sem tudunk meg semmit. De tényleg semmit. Karácsonynak és Soltinak például semmi múltja nincsen. Somlónak, sajnos már jövője sem, de hogy miért is nincsen, arról néma csönd, egyszerre csak ott fekszik szegény a halálos ágyán. Barta és Laux halála megemlíttetik. A Barta-film egy szóval sem. Adamis Anna pár szóval, keserű szájízzel említtetik meg, pedig azért... Majd jöve Dusán. Honnan, hogyan, miért? Sorolhatnám a hasonló hiányokat vagy érthetetlen hangsúlytalanságokat. De minek? 

De még az elhallgatásokban sincsen rendszer. 

Úgy egyébként is: a könyv annyi mindenről szól, hogy a végén, ahogy belegondolok, voltaképpen semmiről. Sem nem Presser életrajz (állam az öklömre: tudtam-e meg Presserről, a gondolatairól, az érzéseiről többet, mint amennyit eddig tudtam? Nem nagyon.), se nem Presser zenéinek a története, se nem Presser együtteseinek a története, se nem semmi, hanem minden egyben. Vagyis egy szerkesztetlen, cél nélküli sztori-egyveleg. 

Mondjuk amikor hallottam, hogy lesz második része örvendeztem. Végre egy nem elkapkodott, részletes könyv az egyik legjobb, ha nem A legjobb magyar zeneszerzőről, az együtteseiről, a kollégákkal végzett munkáiról, a színpadi tevékenységéről! Aztán már a Flórián Pirexjének a bejárata előtt zuhant lefelé az állam, amikor a nőimre várva (Szerelmetesfeleségrársam, lízingelt csemetém) beleolvastam a könyvbe, és azonnal szembesültem azzal, hogy kronológiára egyáltalán ne számítsak. Viszont így voltaképpen lehet még akármennyi kötet, úgy ötven év zenélés nyilván ad annyi sztorit, hogy kiteljen még jó néhány száz oldal. Ezt minden csúfondár és gúny nélkül mondom. 

De mégis azt mondom, amikor és ahol csak tudtam, olvastam a könyvet és eszembe sem jutott másikat a kezembe venni. Még tegnap este a fa alatt, ajándékozás után, amikor privát nőim anyósommal bővített köre a szerintem nagyjából A Világ Legrosszabb Filmje címre nagyon esélyesen pályázó Mamma Mia-t nézte, én akkor is Pressert olvastam. Meg előtte is, meg utána is. Mert, és ez fontos, ne feledd, a fentiek ellenére, és azokkal együtt Pressert olvasni nagyon jó. S tegnap este, úgy éjfél felé („Morzsám, nem akarod már lekapcsolni a villanyt?” – szólt ki SzFT az első álmából), amikor véget értek a könyv betűi, sajnáltam, hogy nincs tovább. Ezt add össze, ha tudod! (Egyébként úgy ért véget, ahogyan elkezdődött: egyszer csak, hirtelen, a közepiben.)

  Utolsó bekezdés előtti nagyon fontos utóirat a QR-kódokról   

A Presser könyve igen sok oldalán találhatunk egy-egy QR-kódot. Figyelmetlen és túl lelkes olvasóként csak a sokadiknál kapcsoltam, hogy vehemens olvasásomban elsiklottam felettük. Telefon elő, kód beolvas: a YouTube-ra kerültem, zenét nézhettem, hallgathattam. Minden kódnál mást és mást, mindig valami olyat, ami éppen az adott szakaszhoz kapcsolódik. S félreértés ne essék, messze nem csupán arról van szó, hogy Picibácsi a Presser-műveket népszerűsíti ezekkel a kódokkal. Igen, persze, természetesen, magától értetődőn előfordul, hogy a személyéhez kötődő muzsikához navigál a kód, de igen sok esetben arról van szó, hogy meghallgathatjuk azokat a zenéket, amikről éppen olvasunk. 

Vagyis Presser Gábor interaktív könyvet írt. Fantasztikus ötlet, le a kalappal!

  A Presser könyve Presser-könyv, mint könyv  

Impozáns. Tréfás. Vaskos. Egyben van. Játékos. Színes. Nehéz. Ilyen. 

Helikon, Budapest, 2020, 520 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634791898

8/10

2020, karácsony első napja

2020 novembere, a fekete hónap:

elhunyt Nemes László, Benkő László, Mihály Tamás és Balázs Fecó. 

S ha Omega, akkor persze Pipi emlékének is írok.

Legyen nekik könnyű Föld, és mielőbbi a boldog ébredés!

A múlt héten pedig elhunyt Nemes László, Benkő László és Mihály Tamás is (Tegnap pedig Balázs Fecó. Elég már!)

Tegnapelőtt pedig megjelent az Omega kicsit vitatott sorszámú új sorlemeze (kérdés, a negyedik lemezük, a vadonatúj dalokat tartalmazó Élő Omega sorlemez-e, illetve beleszámít-e az hosszú évekkel később kiadott, mert a maga idejében ki nem adott 200 évvel az utolsó háború után című lemez?), a Testamentum. Úgy tűnik, a címválasztás rossz ómen volt... :-(

Amikor megosztottam tegnap a hírt, egy kedves ismerősöm úgy reagált, hogy az utolsó, igazi lemezük a Gammapolis volt. Az azt követő albumot, amely Az arc címmel jelent meg, még meghallgatta, de abból okulva a többit már nem. (Csak csendben jegyzem meg, nem volt igaza, de az tény, hogy Az arc-ot követő két album méltatlan volt a zenekarhoz, a következő sorlemezek (Babylon, Trans and Dance, Egy életre szól, Égi jel)  zenei, szövegi minősége pedig nem lett annyira egységes, mint amennyire a Gammapolis-ig egységesek voltak az Omega lemezek. De néhány igazán remek nóta ezeken is van. 

Az Omega viszont a kétezres években a koncertjein sikeresebb lett mint valaha is volt, holott soha nem volt okuk panaszra. Indítottak néhány meglepő projektet. Az első kettőt Rapszódia és Szimfónia címmel, amelyeken nagyzenekari változatban adták elő az Omega-nótákat, a másikat Oratórium néven, amely programmal templomokban léptek fel. 

Ezek a törekvések sikeresek voltak, a közönség körében, de nem arattak osztatlan sikert az együttes tagjai között. Molnár Györgynek a templomban adott koncertekkel támadt konfliktusa, Mihály Tamás pedig az együttes felcsúti fellépésével kapcsolatban kialakult nézeteltérés miatt ki is vált az Omegából. 

A fentiek miatt, tudniillik, hogy a Gammapolis óta nem volt olyan Omega lemez, amely egy az egyben tetszett, s amelyet lukasra hallgattam volna, volt bennem fenntartás. Ezt a banda legutóbbi projektjei sem tompították: bár a koncertek valóban nagyon jók voltak (templomin nem voltam), mégis kicsit olyan érzésem volt, hogy ha elmés újracsomagolásban is, de az életmű újrahasznosítása folyik. A Volt egyszer egy vadkelet című album, amely kelet-európai rockegyüttesek dalait tartalmazta az Omega előadásában (egyszer hallgattam meg), szintén ezt erősítette. 

A csuda tudja miért, amikor tegnap olvastam a hírt, hogy megjelent az új lemez, nagyon kíváncsi lettem. Ma reggel meg úgyis kellett mennem tankolni a céges kocsit a legközelebbi MOL-kútnál, 990 forint pedig kevesebb mint egy doboz cigi ára.

De már mielőtt kihajtottam volna a kútról, csomagoltam a lemezt, és nyomtam is be a lejátszóba. Háromszor hallgattam ma végig. Csípőből „legyőzött” egy csomó másik Omega-lemezt.

A BORÍTÓ ÉS A KÍSÉRŐ FÜZET

egyszerű, megkapó. Nem kell nagyon elmerülni az értelmezésében: a grafika ránézésre , gondolkodás nélkül egy szakrális tárgy benyomását kelti. Nyilván a kereszt adja elsősorban ezt az érzést. Mert az, ugye egyértelműen a kereszténység számár foglalt szimbólum. Nem arról van szó, hogy az Omega bekeresztényült volna. Arról van, hogy az egyik szövegíró, Trunkos András számára nem idegenek vallásos szimbólumok, bár azt olvastam, nem a vallás, hanem annak filozófiája miatt (bármit is jelent ez). A testamentum szó pedig, bár érvényes hétköznapi, végrendelet értelmében is, mégis óhatatlan asszociációval idézi fel a kereszténység két alapiratát is. A szentség festékből szórt glóriája pedig  kiemeli az omega-jelet. Arról nem is beszélve, hogy az omega szó a görög ábécé utolsó betűjét jelöli. Jézus Krisztus önmagáról mondta, hogy ő „az Alfa és az Omega, az első és az utolsó, a kezdet és vég” (Jel 22:13). 

A nemesen egyszerű fehér a domináns szín. A fehér szakrális értelme a tisztaság, a bűntelenség jelképe. „»Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?« Ezt mondtam nekik: »Uram, te tudod.« Mire ő így válaszolt: »Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében.«” (Jel 7:13) Vagyis a fehérbe öltözöttek a bűntelenek.

Azonban a borítón a fehér szín balról jobbra átmegy egy enyhe kékbe. Ezt nem tudtam értelmezni: ha a megtisztulásra gondolunk, akkor a balról jobbra átmenet indokoltabb lett volna. Főleg, ha a bibliai szimbolikánál maradunk, ahol a megváltottak, a fehérbe öltözöttek az Úr jobb keze felől állnak. 

A borító és a füzet egyébként roppant információszegény. A hátoldalon ott vannak a dalcímek, illetve, hogy mi ez, honnan származik, kiadó, forgalmazó, jogtulaj, vonalkód. Ennyi. A cd-tokbn van egy kis füzet a dalszövegekkel. Tényleg nagyjából idáig tartanak az információk. A füzet hátoldalára került egy icipicit több tájékoztatás: hogy a zene az Omega, a szöveg Sülyi Péter és Trunkos András, a lemezen éneklő kórus neve (a nyíreyházi Cantemus Kórus), két közreműködő (Molnár András, Vámos Zsolt), a design-felelősök (Szabadi Gergely, Száraz Bence), a hangszerelő, zenei rendező, hangmérnök (Kóbor János, 3 in 1), producerek (Kóbor, Trunkos), meg hogy a hangfelvételt a Mega Multimedia engedélye alapján GrundRecords adja ki. Ennyi. Illetve, hogy a lemez 2016-tól 2020-ig készült. 

Azt megértem, hogy az idő rövidsége miatt Benkő László és Mihály Tamás halálára képtelenség volt a borítón reagálni. Maximum a megjelenés dátumát lehetett volna kitolni, a füzeteket visszahívni, újranyomni... Mert egy sajtcetli belehajítása nagyon nem lett volna elegáns. Ezzel voltaképpen nincsen is bajom. 

Viszont: a zenészek neve egyáltalán nem szerepel sehol. Sem az Omega-tagok neve, sem a vendégzenészeké. Hacsak nem Molnár András és Vámos Zsolt volt mindenki. (Mondjuk azt sem tudjuk meg, hogy ők miben közreműködtek, gitároztak, doboltak, kávét főztek vagy borítót hajtogattak?). Ez a lemezt feljátszó zenészekkel szemben, enyhén szólva, furcsa megoldás 

Másfelől: nem tudom, hogy olvastam valahol, vagy a kis fejemből pattant ki (az előbbire hajlok), de a Testamentum koncept album. Vagyis van koncepciója az egésznek, nem pusztán dalok sora, amik éppen mostanság születtek. Egybefüggő, összekapcsolódó a mondanivaló a dalok között. Erről talán pár szót érdemes lett volna ejteni a lemez megvásárlói, hallgatói számára. 

Egyébként se fotó, se rajz, se semmi más sehol. 

A KONCEPCIÓ – MEGOLDÁSI KÍSÉRLET

Itt vagyok a legnagyobb bajban. Mert ugye meg kellene mondanom, mit gondolt Mecky meg az Omega, amikor a lemezt készítette. Semmi sincsen távolabb tőlem, mint műalkotások szőröző elemzése. Ha viszont koncept-album, akkor legalább szőrmentén nem árt érteni, mit is hallgatunk. 

Miért Végrendelet? A végrendelkezés, ugye a halál előtt történik, hogy az itt maradók tudják, mi merre hány méter az elhunyt értékeivel. Vagyis aki menni készül, előre üzen a mának. Azonban ha a Bibliára gondolunk, akkor a testamentum szóra (ugye, ó- és új testamentum) az asszociáció kicsit módosulhat. Mert ebben az esetben  testamentum nem csupán végakaratot jelent, a múltból a mához szóló, kötelező erejű rendelkezésekkel, hanem szövetséget is. Annak ellenére, hogy a testamentum szó jelentésében ez közvetlenül nincsen benne. A Biblia Istennek ó- és új szövetsége az emberiséggel. Az ó-szövetségben egy nép volt a szövetség alanya, az újban mindazok, akik hisznek Jézus Krisztusban mint megváltóban. 

Kire gondoltak tehát Omegáék, amikor a testamentum szót használták? Ki végrendelkezik, vagy ki köt szövetséget kivel? Ha pusztán csak a zenekari tagok korát vesszük figyelembe, gondolva a lemez ilyen értelmezését tragikusan a valósághoz igazító halálesetekre, akkor lehetne szó egy személyes végrendelkezésről is. De a borító a kereszttel, a glóriával és az omega-jel szakrálissá tételével jóval túlmutat ezen. 

Ráadásul a lemezen van egy Jöjj, Szabadító című szám. Meg egy Gloria et honor Deo (Dicsőség Istennek) című is. Meg egy Mennyben az angyal című is (nekem ez a kedvenc dalom a lemezről, Omega-zene így még nem mozgatott meg). Vagyis a végrendelkezés, az előre mutatás, a szövetség nem az Omega-tagokra és az utánuk jövőkre vonatkozik. 

Úgy vélem, már a számcímek nagyon sokat segítenek az értelmezésben. Nézzük csak az első hármat: A sötétség kapuja, A Föld árnyékos oldalán, A lángoló huszadik század. 

Pocsék ez a leges-legújabb kor. Pusztítjuk a Földet, gyilkoljuk egymást. „Íme itt az ember!” Csoda-e, ha alapvető érzésünké vált a szorongás, a félelem, és még a Mennyben az angyal, az az ezüstszárnyú is alig tud, de tud segíteni, „vigyáz rád és vezet az úton”. Magány, művilág, műfű, műélet. Jöjj, szabadító, mert „néma súllyal rám borul a szófosztó halál”! 

A hátunk mögött démonok röhögnek, de van vigasz: „Szörnyeteg leszel-e vagy áldozat, szabad vagy, döntsd el magad. [...] Közel a virradat.” Akkor is, ha démon sokszor a mi szánkkal beszél, „száműztük a lelkünkből, de mindig visszajött”. 

Nem csoda a felismerés: „Ideje a pontot kitenni. Adjuk fel a létrontó harcot, Kövessük a leghalkabb hangot.” Kétségtelen, „Ha Ő rám talál, egy csillag megáll, kezdődhet újra a varázslat”. Semmi más nem számít csak az, s ezt minimum Pál apostol óta tudjuk, hogy a lelkiismeretével mit kezd az ember, elnyomja vagy engedelmes neki? Mert így hangzik a szózat: „Végső latba az kerül, ha önvalódhoz hű voltál.” 

S körbe ér az üzenet. Manapság nem tetszetős. Nem trendi. Nem menci. De nincsen más megoldás és feloldás, ha tetszik, ha nem tetszik, kizárólag erre van. Erre lesz csak út, semerre másfelé. Kényszerpályán vagyunk, de van lehetőségünk a döntésre. 

A szövegekről: a régieket Sülyi Péter írta, az újakat Trunkos András. Nincs ellentmondás, minőségi különbség a kettő között. Egyik sem didaktikus, nem tud az lenni, mert nem képekben, hanem egyértelműen beszél, de mindkettő élvezetes, szép. Lásd egy bekezdéssel fentebb a példákat!  

A TESTAMENTUM VEGYES VÁGOTT

Legalábbis abban az értelemben, hogy valóban új stúdióalbum, de olyan új stúdióalbum, amely tartalmazza hat régi dal újrairatát is. Nem mondom, hogy leporolását, azt sem, hogy újrahangszerelését, mert egyik sem lenne igaz. Sokkal inkább újraértelmezték ezeket a dalokat: A Föld árnyékos oldalán, Varázslatos fehér kő, Huszadik századi városlakó, A holló, 200 évvel az utolsó háború után (a Testamentum-on ez Hangyanép címmel jelent meg), A látogató.

A lemezen összesen tizennyolc szerzemény van, vagyis rövid matek után az jön ki, hogy tizenkét új dalt hallgathatunk. Ha úgy vesszük, a Hangyaemberek-kel együtt tizenhármat. Tehát ilyen értelemben vegyes vágott a lemez. Máshogyan nem. 

ROCKZENE

A Testamentum rockzene. Félre ne érts, tudom, hogy az Omega rockzenekar. De az Omegához képest is rockzene. A dalok sokkal keményebben, fémesebben szólnak mint eddig bármikor. Olyan döngölések, olyan riffek, szólók vannak, hogy csak lestem kifelé fejemből. Például az Álomszínház közepén az a riff, én mondom neked, ilyet még nem hallottunk az Omegától. 

Ám az, hogy összességében kemény a lemez, nem jelenti azt, hogy valami heavy anyagot raktak össze. Most ugrott be, ha mindenáron hasonlítgatni akarom, némi túlzással Ayreon produkciói jutnak az eszembe. Mert ez esetben a nagyzenekari hangzás nem mellékes színezés (nekem a Rapszódia-koncerten majdnem feleslegesek voltak a klasszikus zenészek*, hanem a szerves egész része, ahogyan a kórus szerepeltetése sem szövetidegen. 

* „Nem véletlenül – mondta egyikük a koncert után – semmi köze egymásnak a kettőhöz. Azért mert a rockdalokat hegedűn, csellón, klarinéton meg nagybőgőn játsszuk, az még nem lesz komoly zene. Könnyen lehet, hogy éppen ez  hangszerelés veszi a rockból, ami jó benne. Ezt a rockzenészek teljesen félreértik. Nem is szeretem ezt játszani. Nem a rockzenét, hanem ezt az Omegás dolgot.” Mondott többet is, de nem akarom teljesen kiadni őt. 

Vagyis egy meglehetősen komplex zenét hallgatunk. Valahogy most minden a helyén van benne. Nem tűnik öncélúnak sem a hangszerelés, sem a kórus, sem a gregorián, de még a latin szöveg sem. 

Azt azonban egyszerűen nem tudtam eldönteni, h6gy a klasszikus hangszerek élők hangszerek+e vagy szintetizátorok? Az utóbbira hajlok, elsősorban azért, mert a végtelenül szófukar borító és a belső füzet egy szót sem szól semmiféle zenekarról. A kórust, ahogy mondtam, megemlítik,

De ritka összhangban áll össze mindez, nem tűnik sem didaktikusnak, sem erőltetettnek (amire a magyar rock történetében azért volt már példa, amikor a hit keveredett a felségvizeire). Ráadásul a Gammapolis óta nem volt olyan lemezük, amin ne lett volna töltelékszám. Ezen szerintem nincsen. 

De mert a lemez ennyire jó, éppen ezért furcsa, mint már említettem, hogy nem tudjuk, ki zenélte fel a dolgokat? Vélhető, de biztosan nem tudható, hogy az állandó vendégzenészek, Szekeres Tamás, Gömöri Zsolt és Szöllössy Kata is belerakta a magáét. 

ÉN EGYETLEN BAJOM

Az autóban hallgattam meg a lemezt. Nem egy hi-fi csoda, alsókategóriás a cucc, de azért nem übergagyi. Van benne kakaó is, s azért basszus is, meg magas is. 

A Föld árnyékos oldalán szövegét ismertem. A következő dalét, A lángoló huszadik századi-ét nem. A Varázslatos fehér kő-ét megint igen. A Mennyben az angyal-ét megint nem. S itt tűnt fel, hogy nem az a baj, hogy nem ismerem a szöveget, hanem az, hogy nem értem. S ez a lemez végéig valahogy így is maradt.

Mecky hangja nagyon ritkán, konkrétan egy dalban (Varázslatos fehér kő) szól tisztán, magában és összességében elől,  a többi számban valahonnan hátulról jön. S akkor is vagy visszhangosítva, vagy torzítva, vagy több szólamban vagy valahogyan máshogy, de soha nem tisztán, önmagában. 

Amikor itthon fülessel még egyszer meghallgattam az anyagot, elégedettebb voltam, bár így is segítség volt némely helyen a szövegkönyv. Holott Kóbor nem egy gajdolós Presser, vagy egy affektáló Szikora, hogy fordítógép kelljen mellé.

Ez az éneket érintő zenei rendezői, hangmérnöki megoldás a Trans and Dance lemezen tűnt fel először. Egyszerűen nem tudtam mire vélni. Most sem tudom. Az közönség nyilván nem várja el, hogy egy idősödő, majd konkrétan hetvenéves énekes, ugyanazt hozza, mint a pályája delén. Csak hamis és verejtékszagú ne legyen! (Ian Gillan soha nem fogja már úgy végigsikoltozni a Child in Time-ot, ahogyan a Made in Japan idején tette. De mégis milyen jó lemezt hozott össze idén a Deep Purple! A dalok énekteljesítménye nem frenetikus, de masszívan megbízható.) 

Apropó, ha már itt tartunk! A hangzás telt, ahogy mondtam, pazarul gazdag a hangszerelés. De néha hiányzott egy kis letisztultság, hogy egy-egy hangszer (a szólógitáron kívül) kihalljak a zenéből). Emlékszel például a Nyári éjek asszonya basszusfutamára (tadatadatam talla-lalla)? Ilyesmi kihallásra gondolok. Bár most jut eszembe, hogy például a Mennyben az angyal elején simán kihallatszik a zongora, ami viszont nem egy tipikus Omega instrumentum. 

ROPPANT TÖMÖR ÖSSZEGZÉS

Szerintem a Testamentum az Omega egyik legjobb lemeze. Zenéjében, hangszerelésében, szövegében, mondanivalójában egyaránt. A tragikus eseményék hátterén is azt kell mondanom, ha ez lenne a pályájuk befejezése (s ezt ezután a lemez után nagyon sajnálhatnánk), akkor valami hihetetlenül komoly, markáns, értékes anyaggal zárnák a sok-sok mögöttük levő évet. (De Mecky azt nyilatkozta, lemeztervek máris vannak.)

Fejet hajtok és köszönetet mondok! És gratulálok!

Neked pedig, blogom olvasója, azt mondom, most kelj fel, és menj el tankolni egy MOL-kúthoz, akkor is ha nincsen kocsid! :-D

9/10

A bejegyzés eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.  
https://www.koncert.hu/hirek/lemezbemutato/meghallgattuk-az-uj-omega-albumot-9915

Nem emlékszem pontosan, mikor és hogyan kezdődött a zenei ébredésem Az megvan, hogy valahol hét év alatt a Szerdahelyi utcában szól a Mami blue és az Add már, Uram az esőt, és mindkettő tetszik, s hogy a családi összejöveteleken szól a cigányzene, és nagyon nem tetszik a Hopp, te Zsiga, de aztán filmszakadás. A következő lépcső, hogy nagymamám húgáéknál, Juci néniéknél vagyok nyáron a Menyecske utcában, egyedül vagyok a lakásban, és kutatok a lemezek között, és bár a nevük semmit nem mond, találok egy Les Humpries kislemezt, tudod, az a kisebbik méretű bakelit hanghordozó, aminek egy-egy oldalán egy-egy dal volt, az egyik oldalán a Mexico-val, a másikon a Mama Loo-val Nem hatalamas zenék, de ma is vállalhatóan hangulatosak.

Aztán megkaptam az egyik születésnapomra az első magnómat: MK25-ös kis csoda. Mellé egy kazettát, amire Apu válogatott nekem össze zenéket. Amik neki tetszettek. Ez tény, de az, hogy nekem milyen zenék tetszenek, akkor még nem volt tény. Azok, amiket ő felvett, annyira nem, bár a Oke Chicago-nak azért volt egy hangulata, a Corvina Postakocsi-ja, csak-csak, de Kovács Kati akkor már túl volt a pályafutása legzeneibb részén Presserékkel (ezt csak sokkal később tudtam meg), és már nyomta a Ha legközelebb látlak-ot, meg A liftben-t. Mi is volt még a kazin...? Aha, Ihász Gábor, Múlnak a gyermekévek, meg Koós Jánossal Sírt a telefon. És egy órányi ilyenségek.

Hosszú évekkel később tudtam meg valamit. Váratlanul meglátogatott minket Apu egyik régi barátja, Gyuszi, a mélyre nőtt folyami kapitány, és mivel Apu nem volt otthon, az érkezéséig beszélgettünk. Gyuszit nagyon kissrác koromban láttam utoljára, amikor feljött hozzánk, akkor már érettségi felé járhattam, de még mindig megismertem, és nagyon örültem neki. Nos, Gyuszi mondta el, hogy valamikor ők még együtt jártak az Illés- és a Metró-klubba csajozni.. Omega? – kérdeztem,, mire Gyuszi lelkesen bólogatott, persze, az is volt. Apádnak a Metró tetszett leginkább. Ez számomra döbbenet volt, mert Apu az összes feleségével csak táncdalokat hallgatott, Európa legjobb énekese számára Soltész Rezső volt, fikázta az én zenéimet. Többek között az Illés-Metró-Omega hármast...

Akkor én már bőven nyíltam a magyar rock történelme felé, javában LGT-s voltam, felfedeztem Rick Wakeman-t, csak még nem tudtam, hogy őt fedeztem fel, hallgattam Cseh Tamást és Dire Straits-et, egy nyáron majd egy életen át Mike Oldfield-ot, Vangelist, Tangerine Dream-et. A Pink Floyd addigra már alap volt.

A Jethro Tull-lal egyszerűen nem emlékszem, hol és mikor találkoztam először, de azt biztosan tudom, hogy az első lemezük, amit hallottam az a Broadswort and the Beast volt, azt pedig a Múzeum körúton, a hanglemez antikváriumban találtam, és a borítója azonnal megnyert magának. De az együttesről előtte már tudtam, csak nem ismertem a zenéjüket. A Broadswort nagyon tetszett, a második lemez, amit ugyanott csak máskor találtam a zseniális koncert-albumok volt, a Bursting Out. A harmadik (forrás uo.) a Benefit, ami viszont nem tetszett annyira.

Ma már, az internet bőszen gazdag korában nem kunszt információkat összeszerdni, ha az ember érdeklődését felkelti valami. Sőt, ma már egy előadó komplett munkásságát is nagyon-nagyon hamar le lehet húzni a netről, ingyen, ha nem is biztosan legálisan. Régen ismertem is minden lemezemet hangról hangra, még azt is tudtam, ki volt a hangmérnök egy-egy albumon. Ma már azt sem tudom, mi minden van a birtokomban... S pláne követni nem tudom a tengernyi minőségi zenét, néha csak úgy lesek, hogy egy-egy felfedezett előadónak már egy-két évtizedes munkássága van. A YouTube gazdagsága csak részben könnyíti a helyzetet, nagy mértékben pedig bonyolítja. Komolyan van pár előadó, akivel random összefutottam, lehúztam a netről a zenéit, aztán a nevét is elfelejtettem, s ott kallódott a merevlemezen.

E könyv megjelenése idején ajándék volt minden irodalom, ami a rockzenéről megjelent. Akkor is, ha voltak bennük, hibák, tévedések, fals információk, slendriánságok. Örültünk, hogy ha egyáltalán volt valami. Göbölyös N. László több zenei témájú könyvet is írt. Például a Genesis-ről, a Led Zeppelin-ről, Jim Morrison-ról, Jimi Hendrix-ről. És a Jethro Tull-ról. A Genesis-könyvére jellező, hogy egy progresszív rock-szerető Facebook-csoportban valaki úgy jellemezte, számára ez Biblia, be kellett szereznie egy másodpéldányt, mert rongyosra olvasta. S kiderült, nincst egyedül. Göbölyös úr már nem élt hiába! :-)

A jelen könyvének a megjelenése mellett úgy elmentem, mint a sicc! Évek múlva, teljesen véletlenül futottam csak össze a megjelenésének a tényével. Ahol lehetett előjegyeztem, és türelmesen vártam rá vagy rengeteg évet. Két hete bukkant fel egy példány a Bookline-on, húszezerért kínálták! :-O Nem vettem meg. Aztán a moly.hu-n szembejött velem egy másik példány. Lecsaptam rá. A lecsapás következményének története van, itt nem írom le újra, pedig mókás. S persze pár nap alatt kiolvastam. Kellett pár nap, mert nem vagyok karanténban, dolgoznom kell, ráadásul bevállaltunk egy munkahelyi nagytakarítást is, azzal is ment jócskán az idő. De amikor lehetett olvastam.

KONCEPCIÓ

Nagyon sok kreativitás kell, hogy egy előadó, együttes történetét valaki ne egy magától értetődő sablon szerint írja meg. De még amikor nem így teszi, akkor is adja magát, hogy időrendben halad, sorra veszi a megjelent lemezeket, az azokra adott közönség- és kritikai visszhangokat, ha együttesről van szó a tagcseréket, személyes konfliktusokat, netán rápillant kicsit az alkotói folyamotokra, kis színes információkat tűzdel a szövegbe, netán a tagok magánéletével, korábbi, későbbi sorsában mélyed el egy kicsit.

Tudnék példát mondani olyan könyvre, hazai előadóról írtra is, külföldiről írtra is, amit nehéz lenne alulmúlni, mégis inkább kiemelem azt, amit számomra még senki sem überelt: Vasváry Tóth Tibor YES – A rockzene rendszere című könyvét. Számomra a monográfiák királya ez a könyv. Vasváry is kronologikus, de valami olyan egyéni megközelítésben tálalja a Yes történetét, zenéjét, hogy az fenomenális!

Ebben, a Jethro Tull-ról írt könyvében Göbölyös N. László is tartja magát a kronológiához és a megjelent sorlemezek rövid elemzéséhez. Nincsen ezzel baj semmi. Az írásán érezni, hogy nagyon szereti a Tull muzsikáját, és mindazt amit leír erősíti, hogy többször találkozott az együttessel, személyes kapcsolata volt a tagokkal, főleg az együttes vezetőjével, Ian Anderson-nal.

A KÜLCSIN

A könyv ebben a formában, ahogyan megjelent, könyvecske. Kis alakú, kétszáznegyven oldalnyi. Viszont a szedése, bár olvasható, olyan, mintha egy folyamatos lábjegyzetet olvasnánk. Bőven elviselhető lett volna nagyobb formátumban, nagyobb betűmérettel, valami impozánsabb megjelenéssel. Már csak azért is, mert ezen a ragasztott, papírborítós megoldáson ugyancsak meglátszik, ha az ember olvassa. 

Meg is érdemelte volna mind az együttes, mind a szerző. Sőt, még azt is, hogy egy-egy lemezről, a kritikáikról, a dalszövegekről, többet mondhasson a szerző. 

A másik a borító. Lehet, közhelyszerűbb lett volna, de egy Jethro Tull-könyvet sokkal inkább el tudtam volna képzelni valami olyan Anderson-fotóval, ahol a védjegyévé vált jellegzetes testtartásában, féllábon állva fuvolázik. Mert ez a borító nem lett a legszerencsésebb. Vagy ha már csak Anderson arca, akkor valami jellemzőbb kellett volna. 

A BELBECS

Azonban így is dicséretére váljon, hogy a stúdióalbumok számlistáját rendre sorra veszi, és egy-két mondatot minden kompozícióról ír, ahogyan minden lemez visszhangjáról is. Ahogyan a tagcserékről is. Ahogyan a lemezekhez csöpögtet némi háttér-információt is. Ahogy külön-külön portéban bemutatja az összes Jethro Tull tagot, holott volt/van belőlük minimum huszonkettő (!), és valószínűleg ember alig van, aki Anderson-on kívül bárkit meg tudna nevezni közülük. (Ezt még Göbölyös is megjegyzi Martin Lancelot Barre-ról, aki, ha jól emlékszem, a legkitartóbb Tull tag.) Aztán időszakonként közöl lefordított Jethro szövegeket is. Többek között a két totál koncept-albumnak, az Aqualung-nak és az A Passion Play-nak a teljes szövegét! Mármint magyarul.

– Melyik testrészed hiányozna a legjobban?
Ian: A fél lábam nélkül ellennék, a pályám alatt zömmel úgyis féllábon álltam.

A könyvecske tartalmazza a Jethro Tull komplett diszkográfiáját az egyes lemezek összes dalcímével együtt, a kislemezekkel sorát, a bootlegek zömét, az együttes tagjainak kedvenc JT-dalait, a tagok kedvenc másoktól való dalait, a rajongók kedvenc JT-dalait, a ki nem adott felvételeket, a kiadott videókat, a budapesti fellépéseik setlist-jét Természetesen mindezt a könyv kiadásának 1995-ös időpontjáig.Vagyis igen gazdag mazsolázható anyagot gyűjtött össze a szerző.

(Volt egy levélváltásom a szerzővel. Elmondta, hogy a maga részéről tervezte a kötet bővített kiadását, bár kétségtelen, hogy a Tull 1991-es Catfish Rising című albuma után, ha jól számoltam, már csak három stúdióalbumot adott ki, az utolsót 2003-ban. Bár az is kétségtelen, hogy maga az együttes nem szűnt meg, tevékenykedtek bőven, az azóta eltelt tizenhét [egek, mennyi év lemez nélkül!] évben. De Göbölyös N László nem talált kiadót a bővített kiadásra. Holott a könyvecske keresettsége minden bizonnyal igazolná az újra kiadást.)

Egyetlen hiányérzetem volt csak a könyvvel kapcsolatban. A JT-ben a könyv befejezéséig huszonkét zenész játszott. Ez egy óriási szám. Nem számoltam össze, de tudomásom szerint (ami persze erősen vitatható) ezzel nagyjából a Yes és a magyar Mini együttes vetekedhet.

(Tardos Péter fogalmazott valahogy úgy a réges-régi Rock-lexikon-jában, jelenleg nem áll rendelkezésemre a kötet, hogy szó szerint idézzem, hogy ha egy budai kiskocsmában nagyon sokan vannak, akkor ott minden bizonnyal vagy valakik osztálytalálkozót tartanak, vagy a Mini együttes valaha volt tagjai találkoznak.)

Egy ilyen átjáróháznak oka van. Jó, persze, a Jethro Tull nem Ian Anderson, de közben valahogy mégis, és vannak utalások arra, hogy a rengeteg zenész előbukkanásának és eltűnésének a hátterében ő áll. Hogy mi módon, az nem derül ki. Szívemre a kezem, az intimpistáskodás nem érdekel, a bulvárlapoktól a hideg ráz, jobbára egyáltalán nem érdekel azoknak az alkotóknak a magánélete, akiknek a munkásságát becsülöm és tisztelem. Így arra például nem vagyok igazából kíváncsi, hogy milyen a JT-tagok párkapcsolati képessége. Főleg, mert úgy tűnik, semmi köze a produktumaikhoz. Persze, vannak olyan esetek, amikor a magánélet vastagon befolyásolja az elkészült vagy el nem készült műveket (Freddie Mercury, Eric Clapton, Elvis Presley, stb.), és ilyenkor egy életrajz, egy monográfia tartalmához hozzátartoznak az alkotó(k) szuverén szférájának a történései is.  Vagy például ahogyan a Pink Floyd történetéhez szorosan hozzátartozik Roger Waters és David Gilmour egymással való kapcsolata. Csakhogy a JT története bizony a tagok csereberéjének a története is, hiszen csodaszámba megy, ha két egymást követő albumon ugyanazok az emberek játszanak. S ennek oka van. Amit igazából nem tudunk meg. 

A LEGPOZITÍVUMABB

Úgy gondolom, ha valaki olyan ír egy előadóról, aki kedveli őt, akkor annak az írásnak egyfelől korrekt adatokat kell tartalmaznia, másfelől ugyan csináljon már kedvet az írás alanyainak a művészetéhez! (Vö. Vasváry-Tóth Yes-könyve!) Ha ez a két dolog így együtt van, az nem lesz rossz olvasmány. Mert önmagukban a korrekt adatok nem haszontalanok, de önmagukban semmi lényegit nem fognak elmondani a művész alkotásairól. Ha pedig nincsen korrektség (és ez alatt értem azt is, hogy bár a szerző felettébb kedveli az alanyát, elfogult vele, de simán képes megállapítani, ha az a minőségi alkotómunkája közben éppen szerencsétlenül nyúl valamihez, vagy önismétel, vagy bármi és akármi) akkor az írás üres nyáladzás marad, csillagszórókén pufogtatott hű és hah! 

Göbölyös megtalálta a JT-felé hajló egészséges középutat. (Teszem hozzá, ugyanúgy, ahogy a Genesis- és a Led Zeppelin-könyvében.) Úgy vélem, ha valaki az együttest nem ismerve végig olvassa a könyvét, minimum érdeklődés támad benne, mifene zenét is csinál ez a Jethro Tull. S ha valaki ismeri ugyan a Tull-t, de nem lemezenként hangról hangra, abban kedvet ébreszt, hogy a nem annyira vagy egyáltalán nem ismert lemezek is ismertté váljanak előtte. S mi kell, mi várható több egy ilyen témájú könyvtől? 

De a nyavalygásom tényleg csupán ennyi a könyvvel kapcsolatban. Részemről nagyon köszönöm a munkáját, Göbölyös úr!

Karel & Lezli, Budapest, 1995, 240 oldal · puhatáblás · ISBN: 963650024X