Koncertbeszámolók, zenei könyvek értékelései, zenehallgatás

Moha zenét hallgat

Moha zenét hallgat

Skorpió 50 – nosztalgiabuli a Városligetben 2023. 09. 03.

Nincs újra az úton a Skorpió, de nagyon sokan örültünk, hogy úgy tett, mintha létezne

2023. szeptember 09. - Mohácsi Zoltán

A beszámoló eredetileg a koncert.hu oldalán jelent meg. 

skorpio50_banner1_websize.jpg

Ez egy kicsit csalóka koncertbeszámoló. Azért az, mert tegnap, 2023. 09. 3-án négy koncert volt
a Városligetben a Skorpió 50 néven meghirdetett rendezvényre, de mi csak kettőt láttunk,
és most csak egyről írok. 

A map programjában a színpadon volt, érkezési sorrendben
a Török Ádám Emlékzenekar, az iLand, a Don't Stop the Queen és a Skorpió.

Van összekötő kapocs a zenekarok között. Kapcsok. Bár nem tudom pontosan, az első zenekar milyen felállásban állt színpadra, de sejtéseim akadnak. az iLand-et Pálvölgyi Géza köti a Skorpióhoz. A Don't Stop the Queen-t pedig az együttes énekese, Takács Máté, aki ügye, az iLand énekesének, Takács Tamásnak a fia. Minden mindennel összefügg. (Na, jó, nem bírom ki: egyébként ugyancsak hangulatos volt a DSQ produkciója, jó, Freddie Mercury egyszerűen utánozhatatlan, de ha Paul Rogerst vagy Adam Lambertet veszem alapul, akikkel a Queen Mercury halála után próbálkozott, semmi, de semmi szégyellnivalója nincsen Takács Máténak! Nem másodlagos, de a zenekarnak sem.)

Valahogy így állt össze a Skorpió-koncertjén a fellépők-sora.

skorpio_2023_varosliget.jpg

Hé, hol van Papp Gyula a képről? 

Skorpió 50. Hm... Ugyanúgy hm, mint amikor a Karthago 40 volt. A Skorpió, vagyis Frenreisz Károly ugyan nem hangoztatta, hogy a Skorpió ötven éve együtt zenél. Ami nem csupán azért nem lett volna igaz, mert a Skorpiónak nem volt állandó felállása (ha nem is volt akkora átjáróház mint a Mini vagy a P. Mobil), hanem azért sem, mert az ötven év alatt mindössze nyolc sorlemezt és egy angol nyelvű albumot jelentetett meg az együttes. Ebből is az utolsót 1993-ban. Azóta sajnos semmit

Érdekes egy zenekar volt ez a Skorpió: nem akadt egyetlen lemezük sem, amelyik igazán átütő siker lett volna, de nem ismertem rockzenét szerető embert, aki ne kedvelte volna alapvetően a zenekart. Ahogyan olyat sem, akinek a Skorpió lett volna a rockzene alfája és omegája. Talán azért, amit Papp Gyula is megfogalmazott a vele készült kötetben: Frenreisz kiváló basszeros, jó énekes, de szövegírónak egyáltalán nem átütő tehetségű. S bizony van jelentősége a szövegeknek. Mondjuk, amikor éppen nem ő írta a szöveget, sikerült egy kicsit még alább adni: a Folyóparton ülve bár csoda hangulatos nóta, mégsem a Skorpió zenéjének a csúcsa. A szövegről meg inkább semmit se mondok. Azzal együtt hogy boldogan üvöltve énekeltem a koncerten: csak hogy teljesen korrekt legyek. 

Ezzel együtt minden Skorpió lemezen van legalább egy dal, amelyik slágerré vált. Na, jó, az eleddig utolsó, az idén harminc éves A show megy tovább kivétel. Azzal együtt, hogy a koncert nyitó dala erről a lemezről való.  

Nem tudom megbecsülni, hányan voltunk ott a koncerten, de a rendelkezésre álló tér ha nem is zsúfolva, de nagyon sűrűn tele volt emberekkel. S ováció fogadta a bejelentést, hogy akkor a színpadon annyi év kihagyás után itt van újra a Skorpió. Ott volt: Mi vagyunk a SkorpióA magam részéről sajnáltam, hogy ezzel a dallal kezdtek. Nem egy ütős nóta. Nem is indult be rá a közönség. A koncert hívogató szlogenje különben is az Azt beszéli már az egész város volt. (B-terv lehetett volna az Eindulunk cím dal, a Zene tíz húrra és egy dobosra  címet viselő, második trió-Skropió lemezről,) S az ezt követő Szevasz, haver sem tartozik éppen a Skorpió működésének legemlékezetesebb pillanatai közé. 

A Don't Stop the Queen után a Skorpió erőtlenül és tompán szólalt meg. A hangzás a negyedik számra állt csak rendesen össze. 

Ami azért is több mint sajnálatos, mert a harmadik szám számomra abszolút meglepetés volt, nem is számítottam rá, hogy élőben előhozzák: a Gerschwin szerezte Kék rapszódia átirata, a Fantázia volt. (ami felett az évek során sokat siránkoztam, hogy vajon miért nem ezen az úton indult el, és maradt később Frenreisz?) Sajnos a Fantáziának elvesztek részletei a keverés során, legfőképpen a lényeg, Papp Gyula billentyűjátéka. 

Miért kell elfelednem alatt már helyrerázódott a cucc, okévá vált a muzsika technikai része. Ez a szám az egyik kedvencem volt mindig. Nem nagy durranás, csak csuda jó a hangulata. Előttem egy bőszen koncert-rögzítő harmincas hölgyemény kitárt karral énekelte, nem is törődött azzal, mit vesz kitárt karjában a telefon. 

Itt kezdtem el élvezni a koncertet. Mert bár jócskán volt hiányérzetem, mi minden maradt ki, amit nagyon jó lett volna együtt üvölteni Frenreisz-szel (a példa kedvéért:, ha netán lenne még koncert a közeljövőben: Másképp dobogna, Minden nap megtörténhet velem, Döntsd el végre már, A jó öreg orgona, Álljatok meg!, Ne csináld a cirkuszt, Az új generáció, Mondd el). Oké, befejeztem az álmodozást. 

A következő dalok (Kelj fel jóember, Vezess át az éjszakán, Ünnepnap, Rongylábkirály) ültek, rendben volt minden. Aztán Németh Gábor dobszólója után hatalmas ovációval fogadtuk Tátrai Tibuszt. S bár addig is volt hangulat, innentől magasabb fokozatba kapcsolt a hangulat. A vén koldus, De jó lenne, haver, Folyóparton ülve. Dalok a trió időszakból, a talán legsikeresebb Zene tíz húrra... című lemezről. A különlegessége az lett a daloknak, hogy a két billentyűs, Papp Gyula és Pálvölgyi Géza nem mentek le a színpadról. Fel is tették a kérdést, vajon miért nem így kerültek lemezre ezek a dalok? 

Volt egy tréfás mozzanat, amikor Tibusz feljött a színpadra. A második ikszben levő nevelt lányom elmosolyodott: 
– De aranyos!

Nem értettük, mi benne az aranyos: 
– Csupa nagypapa van a színpadon, és így örülnek nekik az emberek! 

Büdös kölyök! Másfél éves az unokám, pedig Tibuszék generációjánál minimum tizenöt, de inkább húsz évvel fiatalabb vagyok. Frenreisz vagy Papp Gyula konkrétan az apán lehetne. 

Nem lehet Skorpió koncert az Így szólt hozzám a dédapám nélkül. Totya alias Szűcs Antal Gábor énekelte a dalt. Furcsán szólt, de nem rosszul furcsán.

S akárhányszor hallom, mégis elszorul a torkom a végén. Bár én a nagypapáimra gondolok. Mindkettőre, a jókedvű, borissza, nagyszívű bohémra is, meg kreatív, alkotó játékosra is.

Ez a szám sem egy zenei csúcs, de szintén kedves, kellemes, nosztalgikus muzsika és szöveg.

Aztán döbbenetre jött az Azt beszéli már az egész város. S mert nem ezzel kezdték a koncertet, egyértelmá volt, hogy ezzel fejezik be. Kis döngölős muzsika, könnyű billentyűdallammal, önünneplő szöveggel. Ami önünneplésre Frenreisz bármikor kapható volt. Meggyőződésem volt, hogy ez Pálvölgyi Géza szerzeménye, de nem, Frenreiszé az egész dal. Amolyan ugráljunk együtt dal. S ugráltunk együtt. Tátrai még mindig a színpadon volt, maradt. 

S miután azt beszélte már az egész város, hogy az ötven éve alakult Skorpió koncertezik, hipp-hopp, véget is ért a koncert. Vissza! Vissza! Vissza! Visszajöttek, persze. Mert a másik dal ami nélkül nem lehet Skorpió-koncert, A rohanás rock and rollja. Lett is belőle olyan csűrdöngölő, hogy hét határon át szólt! S valahogy itt engedte el magát legigazándibbul az összes zenész. Erre meg nem vége lett a koncertnek?  img_20230903_214851.jpgAz összbenyomásom ismét az volt, mint régen a Skorpió koncertjei vagy a lemezei meghallgatása után, s mint mindig: nem kedvencem az együttes, de csuda jó hallgatni, nagyon jó  együtt üvölteni a dalokat. Csak marha rövidnek tűnt a koncert... Éppen ezért jogos volt egy Facebook-komment: csak ne a hatvanéves koncerten találkozzunk újra! 

A KONCERT DALAINAK A SORRENDJE

Mötley Crüe – Def Leppard – Abaházi Rt. – MVM Dome, 2023. 05. 29.

A koncert, amit mindenki másképp hallott és látott

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu, ahol a szerkesztő olyan címet adott neki, hogy hatásárá megváltoztattam az én itt szereplőmet is.

Fotó: Mohácsiné Palásti Márta – martassist.hu

Ilyet még nem tettem, de nem mentegőztve mentegetőzöm. Így ennek a bejegyzésnek két bevezetője lett.

A cikkemet tegnap, egy nappal a koncertet követőn írtam, a napi munkám befejezése után. Mielőtt megírom a magamét, nem szoktam más írásokat olvasni az adott témáról.

Egyénként olyan nagyon sokat nem is szoktammilyeneket találni egy-két nappal a koncert után. Most éppen ellenkezőleg, sorra születnek a vélemények a neten. S igen ellentmondásos vélemények. Mind ami a fellépő zenekarok teljesítményét illeti, mind ami a  hangosítást illeti. 

Az előbbi ízlés kérdése. Nekem az a véleményem, amit alább olvashatsz. Másnak más. Én ezt még méltányolom is. 

Amivel nem tudok mit kezdeni, az a hangosítás értékelésének az elképesztő eltérése.

Lángoló koncertről szóló linkjét tartalmazó Facebook bejegyzés alatt elképesztő beszélgetés bontakozott ki. Azért elképesztő, mert velünk ellentétben volt, aki azt mondta, a Def Leppard cédé hangzást produkált. Miközben a melletünk ülő pár a koncert háromnegyede után már nem ült mellettünk, és Szerelmetesfeleségfotóstársam hallotta, hogy igen ingerülten beszéltek a zene minőségéről.

S most kapaszkodj meg: aki cédé hangzásúnak mondta a Def Leppard zenéjét, ugyanabban a szektorban ült, ahol mi! Abban a szektorban, ahol nekünk fájt és csöngött a fülünk, és alig tudtuk a hangszereket szétválogatni a kakofóniában. S mindneki a Mütley Crüe megszólalásának a minőségét gyalázta, miközben nekünk azzal már nem volt bajunk. 

Van aki ezt érti? 

(Nem, nem vagyunk hajlandók a hallókészülékünk cseréjére, hiszen annyira megszoktuk már! :-D )

0474a847-0b4e-4950-9b50-d3a83ca3e467.jpg

Nem vagyok rá büszke, de bármennyire szeretem a rockzenét, bármennyit hallgatom is, bármennyit olvasok is róla (ez a kevesebb) hatalmas fehér foltjaim vannak a történetében. Illetve inkább azt mondom, vannak benne szürke pöttyök. Persze az is igaz, akkora információmennyiségről beszélünk, annyi irányzatról, előadóról, hogy ember nincsen, aki mindennel tisztában lehet.

A múlt elején egy magyar progrock-gitárossal ültem egy óbudai sörözőben, négy órát beszélgettünk, s legnagyobb meglepetésemre tudtam neki újat mondani. Mármint zenével, előadóval progrockkal kapcsolatban. Neki ez tök közömbös volt, mármint, hogy én a botcsinálta blogger mondok neki a zenésznek újat, én meg tátottam a számat. Ő legyintett: „Szerinted van bárkinek is annyi ideje, hogy teljesen képben legyen?”

Tulajdonképpen sem a Def Leppard-ot, sem a Mötley Crüe-t nem ismertem ideáig. El tudtam mindkettőt helyezni a palettán, de tulajdonképpen soha nem hallgattam őket célirányosan. A Def Leppard zenéje tegnapig közelebb állt hozzám. Még csak nem is a bandák botrányai miatt, abban a Mötley Crüe szinte verhetetlen, sokkal inkább a zenéjük miatt nem nyílt még bennem különösebb érdeklődés irántuk. Pedig tudnám sorolni, ki mindenki helyett tehettem volna be az ő muzsikájukat. 

S elmentünk a két zenekar közös koncertjére, a világturné budapesti állomására, az MVM Dome-ba. 

Ja, Szerelmetesfeleségtársamnak segédfogalma sem volt egyik zenekarról sem. Hát, lett. Ő annyira nem örül ennek. :-D

A koncert kezdete előtt elszívtunk egy-egy, a helyi tapasztalatok (sorhossz, árérték-arány) miatt magunkkal hozott sört a Dome bejárata előtt. Ott kérdezte meg tőlünk egy fiatal hölgyemény, ahogy ücsörögtünk a kőpadon és felváltva kortyolgattuk az italt és a dohányfüstöt. 
– Bocsi, ti melyik koncertre jöttetek? 
Nem értettük a kérdést. Most sem értem. SzFT kicsit kisegítős választ adott neki.
– Mindkettőre, Def Leppard és Mötley Crüe lesz ma.  
A lány elmosolyodott. 
– Azt tudom, csak a barátnőm... – és itt jött valami zavaros indok, miért tette fel a kérdést. Az okot ugyan nem, de azt viszont megtudtuk, hogy lesz magyar előzenekar is a két nagy banda előtt. Az Abaházi Rt. Tűnődve forgattam a szemem. A lány elértve a tanácstalanságomat kisegített:
– A Sing Sing! 
– Aham, csakugyan, köszönöm! 

*

Mivel három-négy óra zene várt ránk, szégyen-bánom, de a magyar bemelegítőkbe csak belehallgattunk. Mint a belehallgatásból kiderült, a turné menedzsere több zenekarból választotta ki őket. Minden helyszínen választanak egy helyi zenekart. Éppen ezért az Abaházi Rt. nagyon-nagyon örült a meghívásnak, de be is volt szarva rendesen. Ezt nem én mondom, hanem a színpadról tudtuk meg. Azt is, hogy a koncertjük után fél óra a színpad átszerelése a Def Leppardra. Ami szintén újdonság volt, mert nekem fixa ideám volt, hogy a DL a fő fellépő. 

A két zenekar állítólag pénzfeldobással döntötte el a fellépés sorrendjét. Akár el is hinném, hihetném. Viszont ha a pénzfeldobós-sztori valós, nem tudom mi lett volna a turné állomásain, amelyeken a Mötley Crüe minden estén lejátssza a fő zenekart, és a showja is lemossa a másik bandáét...? 

DEF LEPPARD

A Def Leppard a Mötley Crüe-hoz képest egyrészt jó fiuk társasága. Ez abból is látszik, hogy amikor a dobos bal karja egy balesetben leszakadt, nem új embert kerestek a helyére, hanem megvárták a rehabilitációja eredményét, és amíg speciális eszközökkel megtanul újra dobolni. Félkarú dobos, gondolj bele!

Másrészt a dalaik is konszolidáltabbak mint a Mötley Crüe-é. Ők még brahiból sem kacérkodtak egy jó sátánistáskodással. Ezzel együtt amit játszanak, rock and roll. S mára ők is rocknagypapák a maguk hatvan körüli évszámaival. 

Az estén játszott setlist simán egy best of lemez hanganyaga. A Def Leppard játszott olyan dal, amit még SzFT is ismert: a Bringin' On the Heartbreak-ről van szó. („Pépessé játszották a rádiók” – mondta.) Az új, tavaly megjelent, Diamond Star Halos című lemezükről mindössze egy dalt muzsikáltak el (This Guitar). Vagyis a közös turné egyértelműen nem a lemez promója. 

Majdnem minden a helyén volt: a dalok, a zenészek, az ének, a látvány. Nem kóstolgatott a muzikális orgazmus, de roppantul élveztem, amit láttam, és amit kihallottam... 

Nos, igen... Először azt hittem velem van a baj. Aztán megkérdeztem SzFT, ő hogyan hall mit? Elhúzta a száját. Egyáltalán nincsen vájtfülem. Ha SzFT a nyitott ablaknál ülve rám mosolyog, hogy hallom-e őket, hát, nem, nem hallom a pacsirtákat. Csak ha a közelemben zenélnek. A magas hangokkal van bajom. Illetve nincsen velük bajom, csak azok bizonyos frekvenciákon enm találnak meg. De nem erről volt szó. Lazítsunk előbb néhány koncertfotóval!

Talán átadnak valamit a képek a hangulatból, s abból, hogy volt itt mindent a szemnek. Legalábbis akkor még így gondoltam, mert fogalmam sem volt, mit hozott magával a Mütley Crüe.

Nos, akkor a feketeleves következik.

Ott, ahol ültünk, mocsok torz volt az egész. Koncert után csöngött a fülem, pedig ilyet utoljára a nyolcvanas években tett, amikor is, ugye, egészen más technikai körülmények voltak. SzFT-é nem csöngött: fájt. Rick Allen dobszólója adta ki leginkább, hogy a baj a dob hangosításával van. Egyszerűen élvezhetetlen volt. Mintha itthoni a galiskakeverő műanyag tál alján nyomta a nagyérdeműnek, csakhogy full hangerővel. 

Németh Dániel koncertbeszámolójából azonban kiderül, hogy nem volt általános a bánatosam szaros a hangzás. Ahol ő ült onnan csodálatosan tisztán szólt minden. Azért ne tudom megállni a kérdést: mivel a belépők ugyancsak borsosok a Dome-ba, aki rossz helyre vált jegyet, azzal mi történik? Így járt? 

Két dolog még a hangosításról. Az egyik, hogy SzFT egy két szám közötti viszonylagos csendben odaszólt nekem, a fejével a mellette ülőkre mutatva: 
– Nekik sem jó, amit hallanak. 

A  másik, hogy bár az eleje még nem, de a második-harmadik számtól a Mötley Crüe koncertjén már nem volt baj, minden hangszert hallani lehetett, az éneket néha ugyan kicsit elnyomta a veszett döngölés, de alapvetőn minden rendben lett. 

Nem tudom, ilyenkor kinek a feladta belőni, hogy az adott helyszín minden pontján ugyanúgy szól-e cucc? Vélem, nem a Dome-é. Utólag persze már mindegy. Az élmény egy fontos része ment a kukába emiatt. Nagyon nagy kár érte! 

MÖTLEY CRÜE

A két koncert közötti pauzában eldöntöttem: mivel előzetes ismereteim szerint a Mötley Crüe-t nem kedvelem annyira, két-három szám, meglesz a benyomásom, tudok már róla írni, mehetünk haza. Ezt a fülgyilkosságot három órán keresztül viselni nem vagyok elég mazochista. S nem akartam kiszúrni édeskedvesemmel sem. 

Aztán mégis kiszúrtam vele, alaposan. A koncert legvégéig maradnia kellett. Nem belső kényszerből, hanem miattam. Illetve a Mötley Crüe showja miatt. 

Szerintem én eddig rossz lemezeket hallgattam, vagy mi a franc... Nem értem. Már az első két szám a székembe szegezett, kezem-lábam járt: Wild Side, Shout At the Devil. 

A színpadkép megakasztott egy picit: a fordított keresztek számomra mindig vagy rosszat, vagy provokációt jelentenek. Poénnak képtelen vagyok felfogni őket. 

A konvertita C. S. Lewis írta a zseniális kis könyvecskéjében, a Csűr-csavar leveleiben, amiben az öreg ördög tanítja a fiatalt, miképpen kell behálóznia az embereket, hogy ha nem baj ha az emberek hisznek Istenben, sokkal fontosabb, hogy Sátánban ne higgyenek.

Aztán megjelent a színpadon két kevésbé felöltözött hölgy. Ők voltak a vokalisták. Soha rosszabb vokalista-látványt! Így tán az sem gázos ha a hangjuk annyira nincsen a topon. Egyébként szedjék össze nagyon magukat. A hölgyek ugyanis nem csupán a hangjukat mutogatták. 
– Már vártam, hogy teljesen levetkőznek... – jegyezte meg SzFT. – Mondjuk sokkal szebb látvány voltak mint az énekes pasi. 
– Nana, kedvesem, nana! Kezdesz ugyancsak polkorrekt lenni! Az, hogy nekem tetszett a fenekük...
– Nagyon helytelen, neked az én fenekem tetszen! 
– Is! Az is nagyon tetszik. De ha egyszer így az arcomba tolják.
– Szeretnéd?
Kezdtünk alkalmazkodni a színpad szellemiségéhez. SzFT-n minden ruhája rajta volt mindvégig, az alkalmazkodásunk szigorúan verbális maradt. 

Szóval kezdem a zenével. Amit, ugye, annyira nem kedveltem mint a Def Leppardot. Aztán azt vettem észre, hogy jó a show, pazar a látvány, de marhára tetszik ez fucking r' n' n. Hogy stílusos legyek. Egyébként a Mötley Crüe dalrendje is simán megfelelt egy válogatás-listának. 

Nem a fenomenális hangszertudás, nem falrengető és tiszta ének szögezett a székembe. A hangulat, az élet, az energia, ami Niagara-bőséggel áradt dalokból, na az! Hol volt eddig a fülem?

Hát mondjuk John 5 szólója alatt ugyancsak ott. A konvert után a kocsink felé ballagva SzFT mondta is: 
– Na, az, az... Az a szóló már majdnem komolyzene volt!

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy hasonlóan remekül szóló döngölés nem régen is levett a lábamról, csak akkor nagyon nem a Mötley Crüe követte el.

Mit gondolsz, lazítsunk néhány kép erejéig? Nem bánom, úgyis a látványról lesz szó!

Úgy gondolom, egyértelmű a képekből, hogy a látvány fergetegesen alápakolt a zenének. Néha olyan érzésem volt, hogy valami rockzenei színházi előadáson vagyok. Ezt nem a zenészek, hanem a színpadkép, a vetítések, a fények hitették el velem. S rendre az történt, hogy amikor már azt hittem nem képesek újat hozzátenni az eddigiekhez, hát újra ás újra csak keresgéltem az államat. Nem vagyok nagyon lelkendezős állatfajta, tehát úgy olvasd amit írok neked! 

Aztán egyszercsak egy hosszan elnyújtott számbefejezés jelezte, hogy ez lesz a csősrácok. S úgy lőn. Villany felgyúl, integetés, kimenetel, s közben már szól a gépzene. Esélye sincsen a visszavisszavisszának. 

Véget ért a show. Hú, de jó, hogy ott lehettünk! Ööö... Nekem hú, de jó! Szegény SzFT... Hátha még megtér! 

Két cikk a koncertről
Egyik 
Másik 

Hooligans – Óbudai koncert meg az új, kétéves lemez, a „Zártosztály”

Pálfordulások sora: a Hooligans-é, meg az enyém

A bejegyzés eredetileg a koncert.hu weboldalán jelent meg. 
A két írás, szokás szerint nem teljesen ugyanaz.
panorama2.jpg

Azt soha nem gondoltam volna, hogy én valaha is a Hooligans-ről fogok írni! Mert ha írok, akkor az azt jelenti, hogy hallgattam, esetleg láttam is őket. S erre eddig semmiféle indíttatásom nem volt mindannak ismeretében, ami a munkásságukból eljutott hozzám.

Annyira nem gondoltam ilyesmire, hogy még tegnap este sem, amikor elkezdődött az Óbuda Napja keretében megtartott fő koncert, a Hooligans-é, még akkor sem volt a legkisebb gyanúm sem, hogy engem itt grabancon ragad (üstökön nem tud, az nincsen nekem) a muzsika. 

A koncertre magamtól eszembe sem jutott volna elmenni. Kizárólag Szerelmetesfeleségtársam miatt tettem ilyet. Aki reggel mutogatta nekem, milyen Hooligans dalok vannak a telefonján. A Királylányosnál majdnem kirohantam a szobából, annyira nem szeretem. (A szituáció olyan volt hogy képtelenség lett volna kirohannom.) Azt sem. Meg úgy nagyjából semmit sem, amit eddig a Hooligans-től hallottam. Sem a szövegeik, sem a zeneik nem fogtak meg soha. Az a számomra súlytalan pop-rock, amit művelnek nekem nincsen túl messze az édesapám és az első utáni két feleségével hallgatott Szécsi–Korda–Soltész és társaik zenei mondanivalójától. Tudom, hogy ez erős túlzás, de arról beszélek, amit eddig a Hooligans zenéi kiváltottak belőlem. 

Meg azt is megtudtam, hogy ötvenhat éves újszülött vagyok, hiszen az új lemez, a Zártosztály, amiről nekem ez a koncert szólt, ma már két éves. Vagyis nem lesz itt spanyolviasz, meg újdonság-kavalkád kérem szépen, nincs itt semmi különös látnivaló! Egyszerűen csak szeretném elmondani, hogy ez az új/régi lemez piszok jó lett! S hogy koncerten is nagyon szépen átjön a zúzásának a szépsége. 

A KONCERT 

Álltam ott a koncerten, ahol rajtam kívül uszkve mindenki tombolt. „Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet...” Azt már többször tapassztaltam, hogy simán ellene tudok állni a tömegnyomásnak. És nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. Még könyvet is vittem magammal, ha úgy alakulna... 

A komfortérzetem tökéletes volt ugyan, csak éppen nem éreztem úgy, hogy ott kellene lennem, ahol vagyok. Csak azt, hogy Szerelmetesfelségtársam mellett a helyem. Ő pedig Hooligans-koncertre akart aznap este menni. 

Már a második számnál felkaptam a fejemet. Az elsőnél is megtehettem volna, de akkor még nagy volt bennem az ellenállás. A nóta szövegét nem értettem: vagy a hangosítás volt nem jó, vagy csak a szél fújta el az éneket. De a zene, a zene az a földbe nyomott. Csak lestem a színpadra, hogy milyen koncerten is vagyok, azon-e, amelyikre a szerelem kényszerített? Azon voltam. Mert figyelj csak, hogyan is szól például ez a „plimplam családi pop-rock”: 

Aztán persze bekövetkeztek azok a dalok is, amik egyértelművé tették, hogy ott vagyok, ahol vagyok: a Királylánynál megint menekülni akartam. 

Ám a zenekar vegyes-vágott setlistjében rendre felbukkantak olyan darabok, amelyek kimozdítottak az udvarias és türelmes feleségkísérő-szerepemből. Azért mozdítottak ki, mert roppantul élveztem őket. 
images.jpg

Mondom, az eddig letett zenéik amolyan nemzedékek közötti poprock. Ennek minden csínját-bínját tudják, ismerik, alkalmazzák. Ennek megfelelően volt a koncerten, kérem szépen, nagymama, nagypapa, unoka, meg minden, ami közte van. Engem kivéve a dalszövegeket is együtt fújta a nagyérdemű. És igen sokan volt az a mindenki, aki tudta hova és mire jön. 

Milyen volt a koncert? Fények, tűzoszlop, vetítés, animációkkal, mindennel, együtt-énekeltetés, szóval, ami szemnek, szájnak ingere, és amit manapság a nagy- vagy kisérdemű elvár egy koncerttől. Az énekhang elveszése volt az egyetlen gikszer. Azt csak utólag tudtam meg, fogtam fel, hogy az újrégi, legutóbbi lemez dalait ez a tény mennyire tönkretette. Mert még a szövegek is jók. De msot azt képzeld el, hogy a szövegek tökéletes értése nélkül is csak hevesen bólogattam az új dalokra. Amik közül ez az egyik kedvencem. S még a klipje is mocsok pazarra sikeredett.

Szóval a koncert durvábbik felét nagyon élveztem. Nagyon nem bántam meg, hogy elmentem Szerelmesfeleségtársammal. Elképesztő viszont, hogy az új lemezt ő azóta sem hallgatta meg. Szerintem nekem nagyobb élménnyé lett, hogy ott voltunk, mint neki, aki akart is menni. Mindössze az egyik új számnál (Az új méreg) jegyzete meg, hogy mennyire jó a szövege.  

A LEMEZ

Szerelmetesfeleségársam miatt húztam le a netről egy Hooligans-diszkrográfiát. Ha akarom, a Hooligans rockzene. De nem akarom. Alapból az eddigi pályafutásuk nem erről szólt. Még egy lemezüket sem tudtam végighallgatni. Nem nyávogok, nem fikázok, nem tüntetek, a tényekről beszélek. Most, a koncert után is belefüleltem néhány lemezükbe, de rendre rakosgattam tovább és tovább a dalokat, majd legyintettem egyet, és zenét váltottam. Vannak előzmények, jelek, amelyek a Zártosztály felé mutatnak, de aztán rendre visszamenekül a muzsika a kényelmes mainstreambe. 

Aztán eszembe jutott, hogy csak összeszedem már azokat a számokat, amik a koncerten annyira tetszettek, hogy miattuk nem vettem elő az olvasnivalómat. Mivel teljesen műveletlen vagyok Hooligansből (is), meglepődve konstatáltam, hogy ezek mind egy lemezen vannak, a 2021-es, Zártosztály címűn. Aminek már a borítója is jó. Tekintsünk el attól, hogy volt már a hasonló a történelemben.hooligans-_-zartosztaly.jpg
A kép link az album dalaihoz

Amilyen a borító, olyan a zene. Egy interjúban a gitáros-zeneszerző, Tóth Tibor azt mondta, a lemez úgy született, hogy vállat vontak: ha már úgysem játssza őket a rádió, ugyan miért ne csinálják azt a zenét, amit szeretnek. Az interjút nem leltem meg, lehet, hogy csak városi legenda, hogy létezik. De jól hangzik. Vagy nem, ha az eddigi lemezeikre, koncertjeikre gondolok. Mármint az eddigi közönség szempontjából. 

Bár már másfél hét eltelt a koncert  óta, én azóta mindennap meghallgattam ezt a lemezt. Tudod, a Zártosztály címűt. Nem szoktam ilyet csinálni. Mármint, hogy egyazon albumot egy héten át mindennap meghallgatok.

Ez a muzsika nagyon nem gyöngéd, nagyon nem heppi, ezek a szövegek nagyon nem jópofák, nem a királylánynak szólnak, nem pezsgést, meg zsongást kívánnak. Azt mondják, hogy szar ez a világ, erőszakos, hazug, kompletten zártosztály, ahol éppen nyílt nap van. 

Lábnyomod fent a Holdon rég,
Hatalmadban van föld és ég,
De mit ér százezer képesség,
Ha a vadállat belül éhes még?

Evolúció

Hazudik mindenki, alul és felül, csak a pénz számít, abból legyen sok, hülyít a média a baromságaival (nesze nekem!), ha harc, legyen harc, legyen káosz, mert ennél rosszabb már nem lehet (naivitás, mindig lehet rosszabb!). Egy dolog megnyugtató csak: van helyünk, ami ránk vár, 

Van még bőven parcella mellettem srácok, majdnem az összes kiadó

Szájkosár (a fenti sor a rap-részből származik, amit Curtis szerzett)

A vicc az, hogy minden felsorolt szar ellenére sem a pesszimizmus a végső kicsengés. Mert aki él, túlélő. 

Túlélő a lelkem, nézd!Addig pofozták,Hogy mélyéről a legjobb résztVégül kihozták.

[...]

Szakadok én is,
Szaladok mégis
Rabként szabadon.

Túlélő

Minden dalból lehetne idézni. De úgyis rájuk tudsz keresni. S a helyzet az, hogy nagyon jó dalszövegek, de a zenével együtt élnek igazán. 

9c2999b9bf5474038d0bb68a8372f9e0.jpg

A zene. Na, igen. Több előadó eszembe jutott, amikor fülesen első alkalommal hallgattam a lemezt. Leginkább a Rammstein. De a hasonlítgatások piszokul félre vihetnek. Ezt a viszonyítási pontot csak azért mondom, hogy kábé be tudd lőni a zenei hangulatot.

Egy kivételével az összes dal döngöl. Valami mocsok jól szól a egész együtt, mintha a Hooligans mindig is ezt csinálta volna. Miközben nagyon nem. 

Igen, tudom, a múltjukban van még jóval a Hooligans előttről ehhez hasonlatos muzsika. Az elmúlt, huszonhét évben, ahogy a Hooligans életkorát Csipa, az énekes annyiszor kihangsúlyozta, nem volt ilyesmire példa. A kilencvenes évek közepén volt egy együttes, amelyben a Hooligans három tagja is játszott, a Dance. Na, ha valami előzmény, akkor ez az.

Kicsit félve tettem fel egy zenével, jobbára progresszív rockkal foglalkozó Facebook-csoportba a lemez egyik számát. A mellé írt szöveg mentegetőzés és dicséret volt. Nagyjából, amit ennek a bejegyzésnek a bevezetőjében írtam. Hamarosan jött is a csoport egyik tulajdonosától a válasz.

„Akkor itt is ( újra) elmondom, Zolikám. A Hooligans alapjáraton nekem sem tartozik a szívem csücskei közé. Aztán anno a Zártosztály megjelenése környékén X. Y. megosztott róla pár darabot az idővonalán. Felkaptam rá a fejem, megfüleltem a csövön a teljes albumot, majd ennek hatására meg is vettem, és a pénteki találkozón a mellettem ülő W. Z.Zs-nek  is megjegyeztem, hogy ezek zenélni is tudnak. Az persze nagy kérdés, merre tovább. Mert közben a mainstream-ből némileg kikerültek azóta.

Ha mondanom kell valami negítavumot a lemezről, tulajdonképpen csak egy dolog jut eszembe: a feszes, tömör dömper-dalok egyikébe sem fért bele valami húzósabb gitárszóló, pedig csuda jól esett volna. De tényleg csak ennyi a panaszom. 

Az új/régi együttes új/régi albumáról más oldalak is pozitívan írtak.

Rozsdagyár
Hardrock.hu
Fémforgács

 

A végső kérdés, amit a heavyhungary.hu igen keresetlenül feltett, így hangzik: 

Breakek, hörgések, értelmes szövegek, jó riffek, kétlábgép, lehangolt gitárok, szólók...
De vajon mindez elég az üdvösséghez 20 évnyi puncipop után?

Szerintem attól függ, merre lesznek arccal előre a következő lemezen: a Zártosztály új irány, vagy csak fenomenális elcsámborgás volt az életükben?

Amíg kiderül, még biztosan jó néhány alkalommal meg fogom hallgatni. Meg még utána is. S ha legközelebb valamerre Hooligans-koncert lesz már egyáltalán nem leszek elzárkozó. S könyvet nem viszek, mert csak a Zártosztály előtti muzsikákat kell kibekkelnem. A többi meg merő élvezet. Szívből gratulálok, uraim! 

37360085_2851807_56bfb0479a625beb8730f7adcd19bb30_wm.jpg

Hoolihans: Zártosztály; M-Prod Artist, 2021. április 01.

Koncert: 6/10 
Lemez 10/10

Keep Floyding - The Dark Side of the Moon 50 (Budapest, Aquincum, 2023. 05. 13.)

Szófukar, zenegazdag pénteki koncert, ami szombaton volt

A bejegyzésem eredeti megjelenési helye a koncert.hu oldala, ahol ennek az írásnak az egy erősen szerkesztett változata szerepel

Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (Martassist)

logo_1.jpg

A Keep Floyding zenekar huszonnégy éve játssza, népszerűsíti a Pink Floyd muzsikáját. Jobbára tematikus előadásokat tartanak a brit zenekar életművéből. A szombat esti koncert apropóját a The Dark Of the Moon című, 1973-as, elképesztő minőségű és sikerű albumuk megjelenésének ötvenedik évfordulója adta. 

Volt nagy öröm, és lettek bajok. Az öröm oka a koncert ténye és a helyszín egzotikussága. A baj pedig az volt, hogy a koncert meghirdetett időpontjára nem tekintett kegyesen az Ég. Pénteken egész nap vacak idő volt. Négy-öt óra felé a zenekar még bizakodott, a Facebook oldalukon örömmel posztolták, hogy minden a helyén van, enyhe esőben is megtartják az előadást. Azonban nem enyhe eső esett. S még hideg is lett. Nagyon. Fél hat felé döntöttem el, hogy kuriózum-alkalom ide, földrajzi közelség oda, két óra szabadtéri zene alatt ebből betegség lesz, ezt bizony kihagyjuk... Meg is írtam a szerkesztőmnek, hogy nem lesz cikk. Ő azonnal válaszolt, hogy de, lesz, mert elhalasztották egy nappal a koncertet, most írták ki a falukra. Hurrá! Úgy örültem mint egy kisgyerek. 

Nem első alkalommal voltunk Keep Floyding koncerten. Az első találkozás helye az A38 volt. A második itt, a Polgárvárosi Amfiteátrumban esett meg. Erről is írtam egy frappáns című beszámolót: A Keep Floyding Pompeii-ben, avagy a Pink Floyd Óbudán. (Ez az amfiteátrum Nem azonos a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrummal: ez a kaszásdűlői HÉV-megálló mellett van, a Battyhány tér felőli irány jobb oldalán.) S voltunk még két alkalommal az Aquincum Romkertben is az előadásukon. A másodikon végre, elhangzott fotós Szerelmetesfelségtársam kedvence, a High Hopes is. Meg is írtam. (A szerkesztőm akkor sokalt be, hogy és megkérdezte, tudjuk-e, hogy van más előadó is a Keep Floyding kívül, aki koncertet tart? Menjünk már más koncertre... Nem azért mondta, mert megszólalt a High Hopes). 

De ezt az ötvenedik évfordulós Dark Side-ot nem lehetett kihagyni. Bár volt olyan érzésem, ha nem sírt volna esőt pénteken az ég, többen lettünk volna: a koncert előtt egy héttel már csak néhány jegy volt a pénztárban. Ehhez képest bár lényegesen többen voltunk, mint a Floyd Pompeii-ben tartott koncertjét megidéző show alkalmával, lett volna még hely embereknek. Pénteken volt, aki Debrecenből indult Keep Floydingozni... 

A színpadkép

Valaki már pénteken posztolta a Facebook-on, hogy látja a színpadot, nagyon klassz lesz. Tegnap délelőtt dolgunk volt Fóton, Kaszásdűlőről indulva lestünk be a Romkertbe, de nem láttuk a színpadot, mindössze egyéb sátrak sokaságát. Nem értettük a dolgot. Hazafelé jövet Szerelmetesfeleségtársam világosodott meg, amikor a kis Amfiteátrum mellett hajtottunk el.
– Aham, nézd, itt lesz a koncert!
Mint nagyon kivételes esetektől eltekintve, igaza volt, valóban ott lett a koncert. 

Van ebben az Amfiteatrumban valami nagyon kellemes feeling. Nem is értem, miért nem használják ki jobban rendezvény-helyszínnek? A Keep Floyding legalább megteszi. 

Ahogy beléptünk vitte is a szemünket a látvány. Pedig még semmi sem történt. A nem túl magas színpad felett egy hatalmas, kör alakú, hm, Hold lebegett, a kör szélére reflektorokat szereltek. Ez a Pink Floyd Pulse-koncertjeinek a színpadképét idézte. A színpadot és a HmHoldat egy hatalmas, az égre törő háromszög foglalta keretbe. Aham, egyértelmű, a háromszög világítani fog. Meg az is, hogy az alkalom apropóját adó lemez piramisára utal. (Lásd a bejegyzés címképét!)

Alig csüccsentünk le az otthonról hozott, szemeteszsákba bújtatott párnánkra, és kortyoltunk bele a sörünkbe, úgy nagyjából minden átmenet nélkül szólt is a muzsika. Itt rágom a körmömet reggel, mert képtelen vagyok felidézni az első blokk sorrendjét.

Pedig nagyon jól mutatna itt, hogy az XYZ számmal nyitott a zenekar, de befejezni sem tudták, mert elhagyta őket az áram. Igaz, csak néhány percről volt szó. 
– Hát ez volt a legrövidebb koncert, amin eddig voltam – vigyorogtam Szerelmetesfeleségtársam fotósomra. 
– Kiabáljuk, hogy „Vissza, vissza!”, hátha akkor folytatják. 
Nem kiabáltuk, mégis folytatták. 

Amit láttunk új volt a Keep Floydingtól. Meg nem is. A háromszög ötlete nagyon jó, a kivitelezés is sikerült. (Bár a színpad-jobb felől az egyik izzósor kicsúszott a síkból. Úgy alulról egyharmadnál. Igazából egye kánya, kit érdekel, de hátha viszitek még másfelé is a felszerelést, fiúk.) 

Impozáns volt a látványa. (Nekem a kék szín mennyisége kicsit sok volt, de ez egyéni szocprobléma. felejtsétek is el!)

A mozgó lámpákkal körülvett Holdról kiderült, hogy vetítővászon. Pszichedelikus képekkel, klippekkel, animációkkal, 2001: Űrodüsszeia-val. Vagyis a képaláfestés eszköze volt, ahogyan azt manapság szinte már el is várja az ember. 

Elvárja, a fenét várja el! Csak el van kényeztetve. Jó dolgában elvárásai vannak. Rossz dolgában meg fizeti a nem óccó jegyeket, és az árak fájdalma elvárásokat teremt. Az elvárás meg az előadó részéről újabb befektetéseket, ami növeli a jegyárakat. A saját farkába harap az ördögi kör. 

Persze, jól esik egy-egy látványos show, semmi bajom nincsen azzal, ha a látványban is elkényeztet az előadó. Ezt tette a KISS, naná, ezt tette a Roger Waters, ha már Pink Floyd, csak ő elcseszte az egészet az egyoldalú és liberális, vagy átgondolatlan, következetlen túlpolitizáltságával a egyébként tökéletesen tuti koncertjét. Az Iron Maiden showját aztán el ne feledjem, mert az volt aztán az übertuti, amellett, hogy persze, hogy zene is volt. 

DE! A Nick Mason's Saucerful Of Secrets koncerjén, hogy maradjunk a Pink Floydnál, szinte színpadkép sem volt. Színpad azért igen. De számomra az utóbbi évek egyik, ha nem legjobb koncertje a Mandrake Moon Garay téri lelépése volt. Nem fel, mert egy pincében játszottak a Garay téren, ahol nem volt színpad sem. A látványt egy sorba kötött izzósor jelentette, meg, hogy lekapcsolták a villanyt. Újra mondom: az a kis pincekoncert volt az egyik legjobb koncert, amin eddig voltam. 

Vagyis nem bánom, ha van mit látni, de még inkább értékelem, ha a fülemet kényeztetik. 

A Dark Side-koncert szerkezete

Az előzetes információk szerint a koncert első felét olyan dalok adták, amelyek a híres lemezre mutatnak. Az első rész ezt a címet kapta: The Road To the Dark Side. A koncerten szokatlan alcím adja magát. Ahogy telik az idő, csak a rögzített dalok maradnak ugyanazok. A stílus, a hangzás változik. Ha másért nem, a technika változása miatt. De a zenészek ízlése, fejlődése miatt is.

A Floyd történetében a Dark Side tulajdonképpen egy könyebben fogyasztható muzsika felé fordulást jelentett. Így távolodást az addigi pszichedelikus vonaltól. A Hold a Floyd előző lemezeihez képest slágerzenét tartalmaz. Az addigi lemezeik, és ez szigorúan szubjektív véleményem, egyfajta különös elegyei voltak az értelmezhetetlen és élvezhetetlen zenei kísérleteknek, az akkori beat meglepőn könnyed darabjainak és a progrock zsenialitásának. A Holdig megjelenő minden egyes lemezen voltak olyan kompozíciók, amik örökérvényűek maradtak, voltak olyanok, amikre legyint az ember, de hallgatja, és voltak olyanok, amelyeknek öncélúságán szeretne mielőbb túlesni, vagy akár tovább is lépteti a lejátszóját. 

Dark Side volt az első albuma a zenekarnak, amely az elejétől végéig egységes, színvonalas muzsikát tartalmazott. Nincs rajta könnyed plimplam, de nincsen rajta feldolgozhatatlan hangkísérlet sem. Sokan innentől írják le a Floydot. Mások számára innentől kezdődött igazán a magukra találásuk. De a Dark Side nem a semmiből érkezett. A hozzá vezető út néhány darabját mutatta meg a Keep Floyding a koncert elején. Vagyis jobbára azokat a darabokat játszotta, amelyeket úgy lehet és kell hallgatni, mint a Pink Floyd Hold-dal kezdetét vette és a pályafutása végéig tartó korszakát. 

A műsor derekát a „bemelegítő” után az este fő témája, a Hold adta, úgy az elejétől a végéig. Majd levezetésképpen, mintegy jelezve, hogy a Hold-nak nem csupán előzménye, hanem utózmánya is volt, felcsendült még a Shine On Your Crazy Diamond, Wish You Were Here, és két dal a Falról, az Is There Anybody Out There és az elmaradhatatan koncertbefejezés, a lendületes, energikus Run.

– Végre, szemmel látható, hogy ezt a számot nagyon szeretik: élvezték, ahogy játszották! – bólintott a végén elégedetten a Martassist fotósa (alias Szerelmetesfeleségtársam). 

És pitty-putty véget is ért a koncert. Nem volt rövid, csak élvezetes, tehát rohant vele az idő. 

Tűnődés

Ha az ember egy előadó sokadik koncertjén van, nyilván nem ütik, fogják, kapják el annyira dolgok, fordulatok, gesztusok, teljesítmények mint amikor első alkalommal látja, hallja, tapasztalja őket. A Keep Floydingot három helyszínen láttuk eddig. Itt, az Amfiteátrumban, az A38 hajón és az Aquincum Romkertben. Ott kétszer. MIndegyik koncert tetszett, mindnek más és más volt a hangulata, mindegyik másért és másért fogott meg. 

Ha a tegnapi koncertből ki kell emelnem valamit, az a látvány lenne. A KF nyilván nem tud vetélkedni a keretezett részben felsorolt előadók lehetőségeivel. De el kell ismerni, amit ide tettek az ugyancsak meggyőző volt. (Lennének teljesen laikus ötleteim a háromszög továbbfejlesztett felhasználásával kapcsolatban de ez nyilván nem a KF-team ötlettelenségének, hanem gazdasági tényyezőknek a kérdése. Kívánhatnék kacsalábon forgó, négysebességes, hatszárnyú színpadot, amely helyből felszáll, kolbászt tölt, gyereket nevel, miért ne tehetném, kibicközönségnek semmi sem drága. Csak a belépő, amikor nem sajtójeggyel megy be. De akkor meg pofa különösen súlyba! )

A zene, az előadás vérprofi volt. Még gondolatot is olvastak a zenészek: éppen azon tűnődtem az Is There Anybody közben, milyen jó lenne, ha elengednék magukat, és nem hangról hangra játszanák, s erre tessék, lőn! Bár el kell ismernem az ötletet ők adták: már a Money közben sem úgy szólt a szaxi, ahogyan azt '73-ban, a lemezstúdióban tette. S az égadta világon semmi baj nem volt vele.

Nem tudom, melyik rockzenész mondta, hogy a stúdió a rock halála: megmerevíti a zenét, kőbe vési, megváltozhatatlanná teszi, holott a daloknak soha nincsen végleges, csak pillanatnyi állapota. Már ha zenéről és zenészről van szó. Mert a rockzene él. S ami él, soha nem reprodukálja tökéletes mértékben egy előző állapotát. Ezért ha egy zenekar nem ugyanúgy játssza egy saját korábbi vagy egy másik előadó dalát, azzal semmi baj nincsen, sőt, természetes. Csak invenció legyen. 

Azonban valami volt, amin mind a ketten fennakadtunk a cégtulajdonos fotósommal. Ő fordult hozzám az irányzott kérdéssel.:
– Neked nem volt hiányérzeted a tegnap estével kapcsolatban? 
– De! Érthetetlen volt, hogy szombat este tízkor nincsen nyitva a Római téren a Syntthesis; jól esett volna valami sörkülönlegességük. 
– A koncertre gondoltam.
– Tudom. De nem akarom bántani a Keep Floydingot. A szívem csücskei. 
– Hallgatlak! Mert bennem is maradt valami hiányérzet. Csak nem tudom, miért. Eddig soha nem volt. Csak annyi, hogy négyből mindössze egyszer játszották a High Hopes-t.... A citera...
(Ez a szám a mániája. Most is azonnal dúdolni kezdte. A citera pedig Gilmour steal-gitárja. Amit a KF tolmácsolásában eddig csak egyszer hallottunk. Csuda jó volt.)

Megfogalmaztam neki. Pedig magamnak is nehezen ment. (Hiába, eléggé egyformák vagyunk akkor is, ha az évek teltével a kezdeti 90–95 százalékos egyezés csökkent is.)

Mert én is úgy jöttem ki tegnap a kis arénából, hogy ugyan minden a helyén volt, de azt hogy torkon ragad, gyomron vág, elektromosan végighasít, tökön rúg a muzsika szépsége, energiája, virtuozítása, ötletessége, mindössze egyszer éreztem. Végig teljesen jelen voltam. S azon gondolkodtam, erről én tehetek vagy a zenekar?Mert eddig minden alkalommal csináltak velem ilyet. 

De úgy éreztem, ők megtettek mindent, szívük-lelkük, tudásuk, az ötleteik, minden ott volt a színpadon. Nekem meg ez volt eddig a leginkább várt KF-koncert. Pénteken, amikor a szakadatlanul zuhogó eső végett, főleg a Martassist összes dolgozója egészségéért való aggodalom végett lemondtam az ottlételről, ha nem is kerültem sírásközelbe, de majdnem elpityeredtem. Aztán meg gyerekmód örvendeztem, hogy áttették másnapra. Mikor is kegyes volt az időjárás, még a Nap is előbukkant kicsinyt. S nem voltak nagy elvárásaim. Illetve de, ám semmiképpen a show-val kapcsolatban. 

– Nem lehet, hogy volt bennük feszültség, le ne szakadjon újra az ég? – kérdezte csodazöld szemű fotósom. 
– Az is lehet, de csak fel kellett nézni, hogy semmi ilyen nem lesz... Ettől még kommunikálhattak volna.

Mert ez volt az egyik legnagyobb bajom. Hihetetlenül személytelen volt az este. Valami olyasmi jött le, hogy mindenki tudja, mire jött, tudja, hogy miről szól, amire jött, minek beszélni róla? De a kommunikáció, ha akarom, az udvariatlanságig ment. A koncert végén a zenekar boldogan, többször meghajolt. És még a vokalista hölgyeket sem mutatta be senki! 

De úgy végződött a koncert, ahogyan kezdődött. Feljöttek, zenélni kezdtek. Azzal, hogy elment a hang, kavics került a fogaskerekek közé: meg kellett szólalni. De az meg aig hallatszott. A hang visszajött, a szó ismét bennakadt. Úgy rémlik, a második szám után köszöntek a közönségnek. Aztán a koncert közepén megköszönték, hogy ennyien eljöttünk, s hogy milyen kár a tegnapi esőért, de ennyire magas kapcsolataik még nincsenek. S aztán a végén megtudtuk, hogy mi vagyunk a legjobb közönség. Legalább. 

Volt már fennakadásom máskor is a KF kommunikáció-hiányán. De nem ennyire. Évek múlva sem tudom, hogy ez valami túltolt és félreértett alázat az eredeti előadókkal szemben, vagy mi a fene. De ennyire még soha nem giányzott, hogy szóljanak hozzám a fiúk! Öregszem vagy mi...

Figyelj, ha nem olvasom valamelyik jegyárusító oldalon, hogy a Hold előtt megszólaló dalok kaptak egy összefoglaló címet (tudod, The Road To the Dark Side), akkor ezt sem tudom, mert itt nem hangzott el. Az, hogy a megközelítésem helyes-e ezzel a blokkcímmel kapcsolatban szintén csak találgatni tudom. 

Aki eljött erre a koncertre igen nagy eséllyel tudta, mi az a The Dark Side Of the Moon. De az előadás alatt egy hang sem volt arról, mi ennek a lemeznek a jelentősége, milyen körülmények között született, milyen utóélete volt (tudtad, hogy például a Dream Theater egy az egyben előadta?), mit jelent az ő számukra, hogy irdatlan ideig volt a slágerlisták élén. De igazából semmiről nem volt szó. 

Nincsenek elvárásaim. De valahogy mégis azt vártam, hogy bejönnek, köszönnek, ejtenek pár keresetlen szót az előző napi időjárásról, felvázolják a bevezető rész koncepcióját, miért út ez a Hold-hoz, aztán a Hold előtt elmondják, amit el lehet, fűszerezve, hogy hányszor játszották el eddig, mekkora áldás volt a vokalista hölgyekre rátalálni (Garda Zsuzsa, Simon Edina), mit tudom én, ilyesmi. Aztán lemehet a komplett album, duma nélkül, persze, meg jöhet a rája adás is. Ott már nincsen áhítat az ötven évnek, lehet velünk beszélgetni, kérem szépen! 

S nem, nem a szokásos közönséghergelésre gondolok („Kezeket akarok látni, lássam a kezeket! Itt vagytok még? Jól érzitek magatokat? Stb.”), hanem kommunikációra. Információkra. Az eredetiről is, a KF-ről is, a tagjairól is. 

Szerintem érted, értitek mire gondolok. Bejöttünk, csácsumi, ott voltunk, mindenki tette a dolgát, ők zenéltek, mi élveztük, tapsoltunk, aztán lementek, kijöttünk. A főnökasszonyom két éve kikérdezte egy lényeges változással kapcsolatban a véleményemet. Ott volt a cég projektmenedzsere is. Meg is hallgatták, amit mondtam, az lett, amit javasoltam. Nem mondom, hogy előtte és utána nem beszélgetett velem a főnökasszony, de azóta azt mondom, figyel a dolgozóira, ad a véleményükre, ha teheti. S látod, még én mentem fel, amikor mégsem teszi... 

 

 

Roger Waters: This Is Not A Drill – 2023. 04. 23., Budapest, MVM Dome

Életműre hivatkozó, jelenidőben protestáló, liberális politikai rockelőadáson voltunk

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg, igaz ott valamelyest húzott szerkesztésben.
Itt meg ezt-azt javítottam rajta. De a dal ugyanaz maradt. 

Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (Martassist)

header_image.jpg

Roger Waters mára fogalom. Neve szervesen összefonódott a Pink Floyd együttes mára gondolkodás nélkül klasszikusnak mondható lemezeivel és előadásaival. Nem csupán azokkal, amelyekre a fenti reklámcsík nem kis önteltséggel hivatkozik („who [Waters] created the golden years of Pink Floyd” – Barret, Gilmour, Wright, és Mason meg a fasorban se...), hanem a korábbiakkal is. Vagyis Roger Waters élő klasszikus, élő legenda. 

Nem problémamentes figura. A Pink Floydból való botrányos távozása, majd a nem kevésbé botrányos pereskedése David Gilmourral az együttes nevének a használata miatt, és mára a vaskos, veretes politikai tartalmú tevékenysége, megnyilatkozásai, nyílt levelei, üzenetei nem aratnak osztatlan rokonszenvet. 

De mint alkotó zenészknek semmit nem lehet a szemére vetni. Ahogyan tegnap este a budapesti MVM Dome-ba is, mindenütt hatalmas tömegek zarándokolnak az előadásaira. S ezekből mindegyik eseményszámba megy.

Az igazsághoz tartozik az a nem túl hízelgő tény, hogy úgy tűnik, Waters az előzőeknél több fokozattal gyengébb, utolsó, „The Final Cut” című Pink Floyd-lemez óta mintha az invenciója döntő részét valahol elhagyta volna a szólólemezei alkotása során. Írt jó dalokat, de a lemezek egyike sem ért el átütő sikert. Az 1984-es kiadvánnyal együtt, bár elég sok „bedolgozó” munkát vállalt, összesen öt új, saját albumot alkotott. Ha koncertlemezeket nem veszem tekintetbe. Tény, ha egy sem jött volna ki, Waters akkor is a saját jogán az élete végéig koncertezhetne akár csak a „The Wall” anyagával is. 

wares_lp.jpg

A HELYSZÍN: AZ MVM DOME

Amikor beléptünk az MVM Dome-ba először a nagysága volt lehengerlő. Ha még nem voltál ott, tudd, van egy óriási, kültéri parkolója, de a neten kell megvenni a jegyet és büdös horror ára van (jelenleg a rendezvény alatti parkolás 4500 forintba kerül.) Mi ezt nem tudtuk, vesztettünk is időt, mehettünk máshová tenni az autót. Ha az árat tudjuk, akkor is így tettünk volna, csak akkor kimarad a húsz perces araszolgatás a Rákóczi-híd felől. 

S ha már rendezvény-helyszín, szép és új, mosdóval tisztességesen ellátott, bár az egyik nőiben nem volt víz (természetesen nem én használtam). Büfé a befogadóképességhez képest kevés van, ezért nagyon hosszúak a sorok. Sör kétfajta volt, világos és meggyes. A világos 1290/korsó, ez csapon volt. A meggyes 1690/korsó, és legnagyobb megrökönyödésemre dobozos sört szisszentettek a rendezvényeken már megszokott újrapohárba. Ezt mi már rutinosan vittük magunkkal. 

A KÜLSŐSÉGEK

Aztán pedig a színpad elhelyezkedése lett zavarba ejtő. Ugyanis a küzdőtér kellős közepére építették. Rajta egy kereszt alakú, hatalmas fekete valamivel. A kereszt hosszabb szárát a kellős közepén szelte ketté a rövidebbik. Majdnem teljes mértékben takarta a színpadot és a kereszt mindegyik szára úgy öt méter magas volt.

img_20230423_195853.jpg

A koncert kezdetén a kereszt felemelkedett, s csakugyan alatta volt a színpad, a hangszerekkel. Maga a kereszt pedig kivetítő volt, szamurájkard éles képpel. A hangminőség pöpecsége manapság alapelvárás.

A kivetítőt a koncert során mindvégig jócskán kihasználták. Olyan nem volt, hogy ne történt volna rajta valami. Fotók, híradók illusztrációi, politikusi nyilatkozatok, animációk, illusztrációk, jelmondatok, információk, a legkülönbözőbb formában és megoldással. Emiatt biztosan senki sem unatkozott, ez egészen bizonyos! 

S persze a repülő cuccok, amik a Floydtól és Waterstől már szinte kötelező darabok. Itt a Sheep alatt egy gigantikus bárány navigált be a tömeg feje fölé, majd lassan körberepülte a színpadot, és ahol jött, távozott. Majd ugyanezt tette a két részre osztott előadás második felének legelején az In the Flash-ben egy szintén gigantikus disznó. (Nesze neked: Waters az előadás megfelelő pontján, amely nem volt azonos a röpködő szárnyatlanságokkal, undorodó megvetéssel nyilatkozott a drónokról. Igaz, a katonai célra használtaktól.) 

Vagyis minden volt a szemnek, hogy ne csupán a zenére és a zenészekre kelljen figyelni.

Megjegyzem, hogy a Nick Mason (aki,ugyebár a Pink Floyd dobosa volt) együttese olyan puritán színpadképpel, show-val jött, hogy olyan talán nincsen is, aztán, mi történt: annak ellenére, hogy azokat a dalokat, amiket ők játszottak, annyira nem is kedvelem, a Floyd korai éveinek szerzeményeiről van szó, de mégis, a muzsika, amit hallottam, simán katarzis közelbe vitt. Mondjam? Tegnap ilyenem nem volt. Majd ha eljön az ideje, elmondom, miért.

A MUZSIKA

A koncert plakátja, aminek egy változata a cikk elején is ott van, valamelyest félrevezető. Azért, mert a Pink Floyd neve ugyanakkora betűkkel van rajta, mint Watersé. Ezáltal az egyszeri érdeklődő arra gondol, hogy a műsor kizárólag Floyd-dalokból fog állni. Nem mintha fájna, hogyha nem, csak erre számít. Arra, ami aztán a Floyd-dalok által történt, majdnem biztosan nem. De ezen a hídon majd akkor megyünk át, ha odaértünk. 

A Pink Floyd nevére való hivatkozás azonban azért csalóka, mert a már idézett cikk elmondja, hogy „Waters a jelenlegi amerikai turnéja során többször elmondta a közönségnek, hogy az ő fellépéseire politikai álláspontja kifejezéseként kell tekinteni, és nem a Pink Floyd zenei öröksége részeként.” De aki ezt nem tudja, elsősorban Waters Floydos múltja miatt megy, ment a koncertre. Legalábbis a nagyon sokakon feszítő, Pink Floy-pólók erről tanáskodtak. Illetve a helyi butikban csilliárdokért árultak is. 

Az utóbbi években több Pink Floyd-koncerten is voltunk. Izé, ez így nem igaz. Mert a Pink Floyd, Rick Wright 2008-ban bekövetkezett halála óta, sajnos már nem létezik. De voltunk a magyar Keep Floyding több koncertjén is (az egyikről itt írtamegy másikról meg itt), és eljutottunk a Nick Mason's Saucerful Of Secrets koncertjére is. (Arról is írtam.) Arról nem beszélve, hogy Roger Waters 2018-as budapesti koncertjén is ott voltam. (Akkor még nem volt blogom, és nem voltam kapcsolatban a koncert.hu-val sem, arról nem írtam. (A koncert.hu-s szerkesztőm megjegyezte az ott megjelent jelen cikkemben, hogy ők meg igen.)

Egyiken sem volt semmi hiányérzetem. Mindegyik másért és másért tetszett, de mindegyik tetszett. Hiába nem volt egyik sem az eredeti Pink Floyd. A három különféle előadás, amely voltaképpen mind egyről szól, megtanított arra, hogy nem együttest, előadót kell hallgatni, hanem zenét. 

Az magától értetődő, hogy erre sem lehetett panasz Roger Waters koncertjén. 

Bár a műsor nem csupán Pink Floyd dalokból állt, sőt még azok között is volt olyan, ami ha egyáltalán, akkor is több mint ritkán szólalt meg a színpadon: a sikertelen, utolsó Waters-es Floyd album, a The Final Cut utolsó számára, a Two Suns In The Sunset-re gondolok. Sőt volt olyan dal is, amelynek stúdiófelvétele még nem is létezik (The Bar).

A TEMATIKA

Waters mindig is progresszív rockban gondolkodott. Amely műfajnak az egyik jellemzője a koncept-elgondolások tálalása. Amiben a Pink Floyd is mindig nagy volt. Bár nem az első ilyen albumuk volt, de minden bizonnyal a leghíresebb és legnagyobb sikert aratott a The Wall című lemez. Amely.túlzás nélkül állítható, az egyetemes kultúra részévé vált. A dupla lemezt, négy dal kivételével (Young Lat, Comfortably Numb, Run Like A Hell, The Trial) Waters egyedül írta. Az első hármat Gilmourral, az utolsót Bob Ezrinnel követte el.

Az album készítése közben a Pink Floyd már kihalófélben volt, hullott széjjel, mint oldott kéve. Wright, a billentyűs a felvételek közben nem is tudta, tagja-e még pontosan a zenekarnak... De a lemez ennek ellenére, hála az égnek, elkészült, és ritka nagy csodává lett. Nem véletlen, hogy Alan Parker, aki többek között a William Wharton regényéből készült Madárka rendezője, filmet csinált az albumból. (Aminek a főszereplője, a rockzenész Bob Geldorf a forgatás után állítólag idegszanatóriumba került. Kizárólag a filmszerepe, a szerep mondanivalója miatt.)

Szóval Waters egyáltalán nem tematika-mentes. S nem is lehet azt mondani, hogy kerüli a politikát. Ez köztudomású róla. Ennek a koncertnek az elején erre nyomatékosan fel is hívta a figyelmet. Az utóbbi időben a palesztinok melletti kiállása miatt sokan antiszemitának tartották őt. Annyira, hogy Frankfurt városa le is mondta az idei turnéjának az ottani koncertjét. 

S most kellene összefoglalnom az idei turné fő mondanivalóját. Hm... Tán valahogy így:

empire.jpg

B*ssza meg mindenki, aki nem tiszteli a másságot és az emberi jogokat!  B*szódjon meg a politika, a pénzvilág, a rendőrség, a katonaság, a multik
és mindenki, aki az ő rendszerüket szolgálja!

Úgy nagyjából erről. De részletezve is.

S számomra itt kezdődtek a fennakadások. Nem a politikai tartalommal gyűlt meg a bajom, hanem a politikai tartalom egyoldalúságával. Bár bárány és disznó lebegett a csarnok légében, mégis a lóláb lógott ki.

Én meg életemben első alkalommal örültem annak a szégyenletes ténynek, hogy a gyalázatos angolom miatt nem értek mindent, ami elhangzik és amit olvasok.

Mert nem, nincsen semmi baj a háborúellenességgel, a civil háborús áldozatok gyilkosainak az elítélésével, a brutális rendőrségi módszerek elleni és a megfigyelések NagyTestvért idéző módszerek elleni tiltakozással, Elítélem jómagam is a puszta bőrszín alapján való azonnali megítélést. Soha nem zavart senki szexuális vonzalmának a tartalma, ha engem békén hagy. (A tolakodó formákkal és a természet elleni ultramarhaságokkal nem értek egyet.) Volt bajom a vallásos türelmetlenséggel kereszténységem előtt is, keresztényként is. A bankvilág csúfos tevékenysége (vö.: 2008) alaposan megtépázta a családunk pénzügyeit. Mindig gyűlöltem a fegyverek bármilyen formáját. Nem iszom semmilyen kólát, nem csak Coca-t nem (Coca Cola-s üvegek tömkelege forgott a képernyőkön. Waters, úgy fest, elsősorban a Cocá-ra van kiakadva), mert egyszerűen utálom őket. Nem érdekelnek a márkák nagyjából semmiben, semmilyen formában.  Konkrét céget nem emlékszem, hogy említett volna a buli. Az sem zavar, ha egy akármilyen elnököt (itt konkrétan Reagen, Bush, Clinton, Obama és Trump került terítékre) a valós összefüggésekbe helyeznek. 

S igen, bár nem élek hivatalos rettegőként, de a világ mostani helyzete miatt van bennem bizonytalanság, vajon megmarad-e a főokosokban annyi józanság, hogy ne égjen egy pillanat alatt porrá az unokám, a két gyerekem, mindenkim, a barátaim, üzletfeleim, és mi magunk is, Szerelmetesfeleségtársammal. 

Valami mégsem állt össze, és a zenére figyelés helyett egy idő után már inkább ezen töprengtem. Mert Waters a permanens üzenet-cunaimaval nem hagyott visszazökkenni. 

Csakhogy a minden és mindenki elleni tiltakozásával Mr. Roger Waters mégse tiltakozott minden és mindenki lehetséges ellen. Csak válogatva.

img_20230423_215756.jpg

  • Szóba, feliratba, kisfilmbe sem került pélául, hogy a rasszizmus minden formája visszataszító. Akkor is, ha nem a fehér ember gyakorolja. Tehát az is, amikor a fehér ember az elszenvedője. Roger kiállt a BLM mellett, de arról szava sem volt, hogy már maga a BLM szóösszetétel is rasszista.
  • Kiállt a bigott vallásosság ellen, de a bigott vallásosságot kizárólag repkedő Bibliák képviselték az üzenetében. Szigorúan kereszttel a borítójukon. Jó, ne jelenjen meg egy képkocka, amelyen a Könyv elején mondjuk a Tetragrammaton van, de legalább egy Koránnak ugyancsak és kétségtelenül lett volna itt helye. Ha már...
  • Ahogyan a terror a képek alapján csak az volt, amikor a Nyugat bombázza Irakot, és lő le ártatlan arabokat.
  • Az, hogy a francia katolikus papot iszlamisták a saját templomában fejezték le, vagy ami a Charlie Hebdo szerkesztőségében történt, vagy ami szilveszteri Kölnben a nők tömegével megesett, stb. az még felszínesen sem került szóba. Az iszlamofóbia meg igen. 
  • Ahogyan egy nagyon homályos, a patriarchátusra való hivatkozással (ha jól értettem egyáltalán) gondoltunk csak a csiklótlanított, csadorba, burkába kényszerített, a férjükkel elégetett nem nyugati nőkre. 

S a helyzet az, hogy az egyértelmű csokorba gyűjtött liberális eszmék gazdag piacán így először a háttérbe tolódott ember, mert a fentiek miatt mindössze egy eltorzult ember-fogalom szenvedéseiért tiltakozhattunk Rogerrel. Aztán ezek miatt a háttérbe került maga a zene is. 

Mi pedig koncertre mentünk. Pink Floyd dalokat hallgatni. Roger Waterst hallgatni.

A pompás show végére már tudtam, nem Waters politikai nézetével van a baj, hanem annak csokros zavarosságával, Meg azzal, hogy ennek a komplex fuck of fontosabbá vált a számára mint a muzsika. Amit ő és a zenésztársai egyébként igen magas fokon prezentáltak a politikai rockgyűléssé avanzsálódott kisérdeműnek.

Amely egyébként önfeledten tapsolt, éljenzett, örömmel sikított, süvöltött bármiféle feliratnak, filmnek, kijelentésnek. Még annak is, hogy szabadságot akarunk Julian Assangé-nak, a Wikileaks egyik agyának, aki olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, amelyek által több idegen földön dolgozó, nevesített hírszerző életveszélybe került. De örültünk a transzok jogai kiterjesztési vágyának, meg a rengeteg, mindenféle nációjú kis arcból összeálló, kialakuló szivárványzászlónak. Csak később, itthon, e cikk írása közben tudatosult, hogy ezzel egyébként nem árut zsákbamacskát sem a szervező, sem Waters: a szivárványzászló ott volt a plakátokon is. Nézd csak meg a legelső képet. De én meg vagyok annyira naiv és figyelmetlen, hogy nem a mai megfelelő értelemre gondoltam, hanem a The Dark Side Of The Moon borítójára. Amikor még nem volt meg az a jelentése a szivárványnak. 

Waters egyébként szóvá tette (nem a tegnapi koncerten) azt is, hogy van baj az orosz-ukrán háború általános értelmezésével is: van ráció az orosz hozzáállásban, nem kellett volna provokálni az oroszokat... 

S közben a zenekar játszott...

Az utolsó számot a zenészek a színpadot körbesétálva játszották el, és még a színpadról való levonulásuk közben is, sőt, még a nézőteret elhagyva is zenéltek. Ez utóbbit mi, a közönség már csak a kivetítőn keresztül láttuk. Majd pamparam, integetés, vége. Ráadás nincsen. Villany fel, tömeg kicsoszog. 

*

Elalvás előtt az utolsó gondolatom az volt, hogy a KISS fantasztikus rockcirkuszt nyomott a Papp Lászlóban. Ez meg itt egy több mint sokszínű, jól induló, de üzenetileg legyintésre se méltó politikai cirkuszt volt. Az üzenetet kivéve minden porcikájában vérprofin kitalálva, megalkotva és előadva. 

Ha pedig Pink Floydot akarok hallgatni, megyek majd Keep Floydingra. Meg kellene már nézni, legalább Saxon Dave miatt a Hungarian Pink Floyd Show-t is. (Dávid, időben szólj, kérlek, ha valahol Budapesten fellépésetek lesz, iparkodunk ott lenni!)

pano_20230423_195938.jpg

A teljes koncert felkerült a világhálóra, itt megnézheted!

Az elhangzó dalok sorrendjét itt tekintheted meg. 

[iLAND] – MÜPA, 2023. március 30.

Amikor az élmény miatt a tudósító még agyban is elfelejt jegyzetelni

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu volt.

iland_cover.jpg

A legelső mellbevágó zenei élményem progresszív rock volt. Nem tudtam, hogy amit hallok, az az. Azt sem tudtam, hogy ki szerezte a zenét, és ki játszik. Azért nem tudtam, mert ajándékba kaptam egy szalagos magnót (pedig már a kazettások idejét éltük), és mellé néhány szalagot. Az egyiken leltem ezt a zenét. Csak évek múlva tudtam meg, mi is van a szalagon: Rick Wakeman frappánsan rövid című lemeze, a The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table. Wakeman vezetett a Yes-hez, a Yes Vangelishez és a Genesishez. A magyar rockot eszmélésemtől fogva figyeltem.

Nem emlékszem, az East-tel hol és mikor találkoztam először, de valami olyasmi rémlik, hogy talán a Hajógyári szigeten, koncerten. És egyből szerelmes lettem a zenéjükbe. Az első két lemezüket sercegősre, lukasra hallgattam. De a későbbiek is rendre bekerültek az egyre sokasodó lemezek sorába.

Mindig sokféle zenét hallgattam, de ahogy öregszem egyre szűkül az érdeklődésem (igaz nem is hallgatok már annyit zenét, mint régen): egyre inkább a progrock marad a fókuszban. 

Az [iLAND] pedig egy új, magyar progrock együttes. De ez nem egészen igaz. Az sem, hogy újak, mert már két évesek. Meg az sem, hogy új együttes lennének. Miközben de.

A mondat így is megfogalmazható: az [iLAND] egy régi együttes új néven. De ez sem igaz. Mert a régi együttesnek, az Eastnek csak három tagja van az [iLAND]-ben is.

Vagyis van itt egy hibrid zenekar, amely progrockot játszik. Bármit is jelentsen manapság ez a szó. Amivel egyébként az [iLAND] is promotálja magát:  [iLAND] „a prog rockresszív zenei sziget”.

Már amennyiben a progrock szónak manapság van még értelme. Mert a műfaj a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején született. A művelői tágítani akarták a beat, a rock kereteit, kísérleteztek, új utakat kutattak. Manapság az útkeresés már nem annyira igaz. A progrocknak is lettek paneljei, bevett elemei, utánozható ikonjai. Akik sokszor maguk is a populárisabb irányba fordultak. Vagy lemezről lemezre hozzák a nagyon igényes önmagukat. 

Manapság a progresszív szót simán felválthatná már az igényes kifejezés. 

S igényes zenekarból, előadóból szerencsére rengeteg van mostanság is. Akkor is ha csak a progresszívnek nevezett muzsika igényes előadóira gondolok. S még akkor is, ha csak a magyar előadókra gondolok. Akik legutóbb egy fesztivált is rendeztek a Legenda Centerben, Moonhead progrock Fest címmel. S messze nem fedte le az irányzat teljességét az ott fellépők listája. A fesztiválról írtam itt, a blogomon is. 

Az első [iLAND] nagylemez: A sziget

Amikor az első hírek megérkeztek az [iLAND] megalakulásáról, igen lelkes lettem. Elsősorban a tagok miatt. Takáts Tamás, Pálvögyi Géza és Dorozsmai Péter együtt zenéltek az East együttesben. Ám az East-től függetlenül is mindhárman oszlopos tagjai a magyar rocktörténetnek. Olyan együttesek neve kötődik hozzájuk, mint például a Karthago, a Takáts Tamás (Dirty) Blues Band, a Tátrai Band, a Skorpió, vagy a Korál.

Madarász Gábor (gitár, ének) és Kontor Tamás (basszusgitár, ének) neve nem annyira ismert, mint az előző három tagé, de aki kicsit figyel a magyar rockzenére, az mindkettejükével találkozhatott már. Az előbbi például Pierrot és Ákos kísérőzenésze volt, az utóbbi Ganxsta Zoleeval és a Roy & Ádám duóval dolgozott együtt, de nevét alapvetőn a Megasztár című műsorból ismerte meg a közönség. 

Az általam hallott első daluk a De mégis élünk című nóta volt. A szövege nagyon tetszett, a zene csak félig győzött meg. Ha már az East a mérce, és progrock a műfaji meghatározás. Az Úton haza című dalról hasonló volt a véleményem. Több mint kellemes mindkettő, felépített, jól hangzik, még benne van az a plusz is, ami újrahallgatásra csábít. De a csettintős élvezet nem jött.

iland_cd.jpg

Majd megérkezett az első album is. Illetve egyből kettő. Egybecsomizva. Az első lemez az [iLAND] stúdiólemeze, vadiúj dalokkal. A második lemez koncertfelvétel: az [iLAND] East szerzeményeket játszik rajta. Nem szolgai másolatban, de ugyanazon minőségben. 

Első lendületből írni akartam a lemezről. Aztán nem tettem. Nem vitt rá a lélek.

Pár hónap múlva olvastam néhány, erről szóló kritikát. Ha nem is mondott élesen ellen, de nem egyezett e véleményünk. Az anyag jó. Nagyon jó. Kiművelt zenei kútfők igényes, precíz alkotása. Nem kísérletezik (hacsak a Coda bevezető, Bartókos billentyűjátékát nem tekintjük annak; bár Bartók-anyagot csinált már a Panta Rhei és Török Ádám is), nem keres új utakat, de remekül kitűnik rajta a zenészek hangszeres tudása, kompozíciós készsége, zeneszeretete, meg minden hasonló szuperlatívusz.

Arról nem is beszélve, hogy a lemez koncept-album. Legalábbis az első és az utolsó téma összecsengése erre utal, régi jó progrock-szokás szerint. 

Csak valahogy egész végig arra vártam, hogy beinduljon a muzsika. Ami a maga helyén tökéletes volt ugyan, de hogyan is mondjam, olyan lett mint egy végtelenített és beteljesületlen előjáték: minden pillanata gyönyörűség, minden apró váltás, változtatás új és új kéj. De nem jön el a beteljesülés pillanata.

Egyetlen tippem volt ennek elmaradására: az önfeledt, ereszd el a hajamat hiánya. Amiben a nyolcvanas évek East-je hatalmas volt. Legalábbis a harmadik, instrumentális albumig. De utána is voltak ilyen kompozícióik. A Takáts Tamásos időszakban is. De teljesen nem állt össze bennem, miért van hiányérzetem. Tegnap este, a MÜPá-ban rendezett [iLAND] koncerten, azt hiszem, megértettem. Az első tipp is igaznak tűnik. 

[iLAND] koncert a MÜPÁ-ban

Nem adtam fel, egyáltalán nem mondtam le az [iLAND]-ről. Rá is cuppantam a MÜPÁ-s koncert hírére, és boldog voltam, hogy eljutunk rá. 

Nem tudom, kell-e írnom a technikáról...? A MÜPA ilyen szempontból mindig minőségi volt, de ez el is várható egy olyan helytől, ahol lehúzás után a vécé önműködőn lemossa az ülőkét.

A színpad titkolózás nélküli, egyszerű volt, semmi fakszni, a látványt a fények biztosították, a színpadon a hangszereken és a zenészeken kívül mindössze a dob és a vokalisták emelvénye volt. 

A kezdés szintén elvárhatón pontos. Fényképezni tilos!

Az [iLAND] a saját számaival, A sziget első két dalával kezdett. Őszinte, udvarias tapsokat kapott az együttes. Aztán jött a meglepetés. A lemezből kiindulva úgy gondoltam, hogy a szünet nélküli koncert két részből fog állni: az új lemez bemutatásából, majd az East-blokkból. Nem így volt. A harmadik nóta máris East-szám volt: David Bowie szeme. Utána a Zászlót bont a félelem. Majd A túlélők dala. Innentől a dalok sorrendjével kicsit fonalat veszítettem. Pedig ismertem az összeset. 

iland2.jpg

Azért veszítettem fonalat, mert teljesen és tökéletesen pozitív értelemben elvesztem a koncert élvezetében. Már a David Bowie-nál elkezdődött, a Zászlót bont a félelemnél teljessé vált. 

Azért vesztem, merültem teljesen a zenébe, mert egyfelől magával ragadott a koncepció. Aminek a mibenlétét szintén nehezen fogalmazom meg. A szigetség a túlélésről szól. Arról, hogy túlontúl erőszakos, veszélyes lett a világ, szinte már csak egy a túlélésre játszhatunk. Ahogy Takáts Tamás megfogalmazta, anno reménykedtek, hogy a dalaik aktualitása egyre csökkenni fog, de sajnos csak egyre nőtt.

Másfelől arról is szólt a koncepció, hogy vannak értékeink, a haza, a nemzet (Úton haza, De mégis élünk), a szerelem (A szerelem sivataga), a család (Párbaj), az ősök példája, sőt, Isten (Elrejtettél a szívedben). Ha az értékeink megvannak, meg lehet a sziget is, ahol érdemes élni. 

Részben emiatt a koncepció miatt volt zseniális a műsor. De egy koncepció miatt, attól, hogy egyes dalszövegek e koncepciónak megfelelően vannak felfűzve a logikai láncra, még nem feltétlenül jó a muzsika. S itt következik az előadás sikerének a másik kulcsa.

Az [iLAND] szerzemények viszonylagos visszafogottságát a választott East-darabok lendülete remekül ellensúlyozta és kiegészítette. Sőt kiemelte az új szerzemények értékét is. Vagyis egyáltalán nem arról van szó, hogy a három egykori East-es tag a régi, sikeres kompozíciókkal akarja elmarketingezni az új, még viszonylag ismeretlen számokat. (Ha így lenne se vethetnénk a szemükre.) 

Az utolsó előtti szám az instrumentális Party Is Over volt. Azt hallani kellene! Úgy, ahogyan akkor és ott szólt. Ezen a koncerten munkanélkülivé vált fotósom ekkor hevesen bólogatva kérdezte tőlem:
– Miért nem ezzel kezdték? Van olyan kütyüje Dorozsmainak, amit még nem ütött meg ebben a dalban? 

Mert igen, a hosszú koncertszólók idejének régen vége, bármilyen hangszerről legyen szó, ez a dal, bár nem volt benne szólója, mégis a dobosé lett. Ahogyan a zenei vezető billentyűsnek is jutott egy remek szólórész, ha jól emlékszem, a Coda elején. Vastapsot is kapott érte. 

S ha már szólók: sajnáltam, hogy Madarász Gábor és Kontor Tamás nem kaptak csak nyúlfarknyi szólólehetőséget. Ez akkor okozott hiányérzetet, amikor kicsit előtérbe kerültek. Kontor, hm, az első dalok valamelyikének az elején, Madarász pedig a De mégis élünk egyáltalán nem zavarón Gilmour-os szólójában. Mindkettőből igen jól esett volna több. 

Ha már mindenki szóba került, nem hagyom ki az énekest sem. Takáts Tamás rockénekes. Érzékeny, finom hanggal. Ami hang az évek során jócskán mélyült. Volt olyan előadás, ahol nagyon nem tetszett, fáradt volt, beteg, nem tudom, de otthagytam a koncertet. Volt olyan, hogy közepesen teljesített. S volt, hogy több mint remekül. Például a legutóbbi Arénás Karthago bulin. Vagy a legutóbbi MÜPÁ-s [iLAND] koncerten. Mármint a március 30-án tartottra gondolok. Valószínűleg örök vitatéma marad a fotósom és köztem, hogy A szerelem sivatagát valóban egy oktávval mélyebben kellett-e volna énekelni, hogy hibátlanul emelni tudjon a téteken. Szerintem jó volt, ahogyan volt. Egy dolog tény: ha formában van, még mindig csuda jó hangja van, s nem kell a technika sem, hogy azzá legyen. 

A méltányosság, az udvariasság és a tények teljessége végett: a két vokalista, Hegedűs Bori és Fehér Lili remekül teljesített. Az utóbbi némi szólószerephez is jutott A szerelem sivatagában. és pompásan szólt az ő része is. 

*

– Szerinted mikor lesz olyan, hogy nem ülős koncertet rendeznek? – kérdezte az átmeneti munkanélküli fotósom. 
– Nem voltunk még [iLAND] koncerten. 
– Jó, tudod, a Zichy-kastélyosra gondolok!
– Az East volt. 
Legyintés. 
– Ugyanaz! Jó lenne már egyszer állva hallgatni őket, nem ülöm szét a fenekemet, és lehetne mozogni is a zenére. 

Halkul a taps, Takáts Tamás még egyszer bemutatná a zenekart, de rajta kívül már mindenki lement a színpadról. Kicsit szerencsétlenül elárvulva azért még felsorolja a tagok névsorát, majd végleg, integetve, szavakkal is elbúcsúzik. Kiürül a színpad, s közben már felgyúltak a fények is. Egy indulás előtti szivarka a főbejárat előtt, a garázsba vezető lift keresése, Füstit, a kis Yarisunkat tudjuk, hová tettük le, a vizes garázsbetonon eggyel menve is csikorgó gumik tömkelege, kocsisor a kijárat felé, de haladós, híd, rakpart, én meg hol magamban, hol félhangosan az Elrejtettél a szívedbent dúdolom. Éppen a budai rakpartra fordulunk le, amikor: 
– Te is ezt? – néz rám a mai estén munkanélkülim. – Betehetem az '56–ot? 

Meghallgattuk. Én meg hol magamban, hol ténylegesen két napja [iLAND]-et és East-et hallgatok.

iland_logo.png

Mark Clarke – Heep Freedom – Celebration Days (Barba Negra, 2023. 03. 18.)

Hibrid múltidézés, mai hangokkal avagy egy világsztár magyar zenészekkel

A cikk eredetileg, a blogbejegyzéshez képest szerkesztett formában a koncert.hu-n jelent meg
mark_clarke_logo.jpgFotó: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)

Mark Clarke neve úgy egy héttel ezelőttig nem mondott semmit. A koncert.hu-s szerkesztőm írt rám egy linkkel, hogy nem érdekelne-e ez a koncert? Ahogy Clarke neve nem mondott semmit, úgy az együtteseké, amelyekben játszott már de: Colosseum, Uriah Heep, Rainbow, Mountain. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Colosseumon kívül az egyéb formációkban pillanatokat töltött az úriember. 

A kapott linken azt olvastam, hogy Mark Clarke magyar zenészekkel játszik. Az este két részből áll össze. Az első felében a Cream-et muzsikáló Celebration Days, a másodikban a Uriah Heep tribute-zenekar, a Heep Freedom muzsikál. Velük pedig Mark Clarke. 

Pénteken még nem tudtuk, hogy megyünk-e koncertre? Aztán kiderült, hogy megyünk. Amióta Csepelre költözött nem volt szerencsénk a Barba Negrához. Dilemma volt, hogyan öltözzünk, fedett, nem fedett, fűtött, nem fűtött? Fedett, nem fűtött. Nagy, igaz, földes, beton nélküli parkoló és sör van.

A két színpad, a nagy Red Stage és a kisebb Blue Stage egymás mellett, elválasztva áll. Úgy olvastam, a falaik eltávolíthatók. Nem tudom, nyáron, eltávolított falakkal mekkora lesz a két színpad között az áthallás. Nem volt zavaró, de így falakkal a számok között áthallatszott a nagy színpad zenéje. 

Az este több meglepetést is tartogatott. Az első meglepi az volt, hogy a szerkesztőm határozott kérése ellenére a szervező a fotósomat nem írta fel a VIP-listára. S mert a szervező száma nekünk nem volt meg, és sem a szerkesztőm, sem a párja nem vette fel a telefont, mentünk jegyet venni. Azért sem engedtük, hogy kedvünket szegje a malőr!

mark_clarke_jegy_2.jpg

Háromnegyed nyolckor vettük meg a sörünket. Egyet mertem inni, hazafelé én vezettem. A színpad előtt alig lézengett valaki, s az épületen kívül is csak néhányan álldogáltak cigivel, sörrel. A létszám mindvégig igen visszafogott maradt. Úgy fest, Mark Clarke neve nem hívószó kis hazánkban. De hát magam is tudatlan voltam a múlt hétig...

CELEBRATION DAYS

Nyolckor lépett színpadra a Cream-idéző zenekar. (Hol vannak már a boldogtalan idők, amikor akár órás késésekkel is számolni kellett egy koncert előtt! S milyen jó, hogy már nem így van!). Amiről egyébként semmit nem leltem a neten. A névre többnyire a Led Zeppelin 2007-es koncertje és az arról készült filmet ajánlja fel a keresés találati listája. 

A Cream-idézés fő húzóneve, mármint túl Mark Clarke-on, Takáts Tamás volt. Bemutatni vélem, őt nem kell, valamelyik együtteséből mindenki ismeri őt: Karthago, Senator, East, Takáts Tamás (Dirty) Blues Band, iLand, mindegyik az az ő hangján szólal(t) meg. S immeg a Cream-et idéző Celebration Days is. Amiről nem tudtam eldönteni, eseti alakulat-e vagy állandó képződmény. Több minden az előbbire utal. Nem véletlen, hogy gyönyörű szemű fotósom meg is kérdezte: 
– Ők most hakniznak? 

A hakni szónak negatív jelentése van. S amikor a kérdés elhangzott, egyáltalán nem a zene minőségéről szólt. Azzal az égvilágon semmi baj nem volt. Úgy szólt Sunshine of Your Love és Crossroads, ahogy a nagy könyvben meg van írva. 

Az esetlegesség Takáts Tamás konferálásaiból fakadt. Nem is tudom, hogy mondjam... Nem spontánnak, hanem olyan kis esetinek tűnt. Bár az első mondatok fanyarsága tréfás volt: 
– Vigyázzatok egymásra, hátulról a tömeg nehogy a korlátra nyomja az első sorokban állókat! – mondta a csarnokot talán negyedrészben megtöltő közönségnek. 

Aztán már az első szám felkonferálása olyan kis furi volt.
– Vajon ezt hogy kell kimondani? Swlabr...
(Mondjuk, izé... tényleg, hogy a viharba kell kimondani?)

Amit zeneként hallottunk, az, mondom, teljesen rendben volt. Ámbátor az is kétségtelen tény, hogy a buli akkor kezdett igazán élni, amikor Mr. Clarke a színpadra lépett. A hetvenhárom éves basszeros energiája magával ragadta a zenekart is, igazi élet lett a színpadon. S legnagyobb meglepetésemre az ének is sokkal átütőbben szólt: Mark énekelt. 

Egy órás volt a Cream-szekció előadása. Nem volt rossz, egyáltalán nem unatkoztunk, de a muzikális orgazmus közelébe sem kerültünk. 

Rövid szünet, szivarka, a fotósnak sör, nekem már csak ásványvíz, annak konstatálása, hogy nagyon sokan most sem vagyunk

HEEP FREEDOM

Róluk is a héten olvastam első alkalommal. Azt, hogy 

Együttesünk a klasszikus hard rockot játszó, brit rock legenda Uriah Heep zenekar szerzeményeit állítja színpadra eredeti hangszerelésben. Küldetésünk, hogy a 70-es évek legendás csapatának szerzeményeit minél többen megismerhessék, illetve hogy a klasszikus nótákat kedvelő Uriah Heep rajongók a koncerteken eredeti hangszerelésben, izgalmas előadásban hallhassák újra a régi dalokat.

Repertoárunk javarészt a klasszikus érában született dalokból áll, de koncertjeinken megszólalnak a 80-as években született szerzemények is, illetve a Uriah Heep által mostanában ritkán játszott, és a közönség részéről rég hiányolt dallamok is helyet kapnak műsorainkban. (Forrás)

img_20230318_212342.jpg

Vagyis bár a Uriah Heep a mai napig élő, koncertező és ami a legfőbb, alkotó zenekar (idén is jelent meg lemezük, teljesen korrekt munka a címe: Chaos & Colour), a Heep Freedom az anyazenekar első évtizedére koncentrál. Vagyis a közel harminc lemezből tízre. Ugyanakkor az is tény, hogy valóban, a Uriah Heep leginvenciózusabb művei csakugyan ekkoriban születtek, a későbbi alkotások nem rosszak ugyan, de messze nem annyira emlékezetesek. 

Már az első dal megszólalásakor mellbevágó volt, hogy a Heep Freedom tejesen megfelel a saját célkitűzésének. Ami elsőre döbbenetes volt: az énekes, Körmendi Roland hangja. Annyira a helyén volt, annyira hozta az eredeti Heep érintett évtizedben színpadra lépő énekesének a hangját, hogy az csuda. 

Offolom a koncertbeszámolómat. 

Sokáig nem tudtam mit kezdeni a cover-, tribute-zenekarokkal. Értem én, hogy lehet annyira tisztelni valakinek az alkotásait, a munkásságát, hogy permanensen arra akarom felhívni a figyelmet. Csak fura. Azt még értettem, hogy valakik egy másik előadó stílusában alkotnak.

Ilyet többet ismerünk. Aztán a követők jobbára ki is növik az epigon szerepet, és önálló, teljes értékű előadóvá, alkotóvá válnak. Ha példát kellene mondanom, elsőre a Marillon jut az eszembe. Akik kezdetben kiköpött Genesis voltak. Az énekesüknek, Fishnek még a hangja is teljesen Peter Gabrieles volt. Aztán itt van az Eloy. Ők a Pink Floyd vonalán indultak el. 

De azt már fel nem tudtam fogni, miért jó unos-untalan egy talán már nem is létező zenekar fix darabjait játszani. Egészen pontosan ma sem értem. Még a permanensen létező együttesek cover-bandáit csak-csak értem, mint például az Iron Maidnem. 

Aztán eljutottunk az első Keep Floyding koncertünkre. S valamit kezdtünk kapizsgálni. Valami olyasmit, ami tegnap este is lejött a színpadról: a tisztelet és az alázat. 

S persze feltehető a kérdés: ha magam nem vagyok alkotó típus, akkor is mások zenéjét játszom. Ugyan miért ne játszam ebben az esetben mások zenéit? 

(Mondjuk érdekes, hogy ugyanez az irodalomban nem működik: ki a francnak lenne kedve, mit tudom én, folyton-folyvást Dosztojevszkij regényeit másolni? Bár persze az is igaz, hogy szöveget másolni nem ugyanaz, mint zenét előadni...)

Három-négy szám úgy ment le, hogy csak a Heep Freedom tagjai voltak a színpadon. A fotósom, életem párja oda is üvöltötte a fülembe: 
– Az öregember nem jön már vissza? Kár lenne, ha nem! 

Csak emlegetnie kellett. Az öregember visszajött, és ugyanaz történt mint a Celebration Days koncertje alatt: felizzott a hangulat. S olyan basszus szólót lenyomott az általa írt Why-ban, hogy ha tudna ilyet tenni, fülem-farkam ketté állt volna. De nem csupán a sziporkázó, lenyűgöző technikai tudást nyomta ott fent, a színpadon, ő dehogy: barátom, ZENE szólt onnan, az a lélekig ható, sejteket táncoltató muzsika. Persze, hogy az este addigi legharsányabb tapsa ekkor, a zeneszám közben, a szóló végén csattant fel. 

Eddig sem állt vesztésre a zenekar, de innentől nyert ügye volt a koncertnek. Különös tekintettel arra, hogy a nagy, ismert klasszikusok még hátra voltak: Easy Living, July Morning, Look At Yourself, Wizard, Lady In Black... 

July Morning végén az én kommentáló fotósom odahajolt és leszögezte: 
– Hát ez kurva jó volt!
Ami megfogalmazás azért óriási dolog, mert egyáltalán nem szokott csúnyán beszélni. Tetszésiből pláne nem. De mindent összevetve tömören kifejezte a játszott dal minőségét. Meg annak a minőségét, ahogyan eljátszották. Meg úgy általában, az egész koncertét. 

HEEP FREEDOM

Körmendi Roland - ének
Tüdődi Gábor – g
itár, ének,
Várkonyi Imi - basszusgitár,
Márkosi Joci – org
ona, szintetizátor, ének
Szergej Kaminszki - d
obok

P. S.: Závodi János, minden előzetes híresztelés ellenére nem lépett fel a koncerten. Ezt nagyon sajnáltam. 

P. S. 2.: Tegnap este óta azon tűnődöm, vajon miképpen jött össze ez az este Mark Clarke-kal és a két magyar fellépő társulattal? Különösen a Celebration Days-zel. De akár a Heep Freedommal is...? Miért éppen Mark Clarke? Vagy miért éppen ezek a magyarok? Mert, hogy Mr. Clarke, ugye a Heep egyetlen lemezén játszott, ha klasszikuson is. A harmincból. 

P. S. 3.: Eh! Mindegy is! A válasz a minőségi coverek erejében van. A jó zene az jó zene. S ez jó zene volt, bárhogyan is jött össze, bármi is volt a motiváció, akár a kényszer szülte, akár akármi. 

MOONHEAD PROG FEST – Első Magyar Progresszív Rock Fesztivál

Legenda Sörfőzde Center, 2023. január 21.

312660480_8546317835385866_4194679960166489308_n.jpg

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu.
A két szöveg csak nagy részben fedi egymást.

  2023. január 21., szombat  

Fotó: Mohácsiné Palásti Márta
(www.martassist.hu)

Ha zenéről van szó, s az ember a rádiót hallgatja, a tévét nézi, az tűnik fel neki, hogy nem tűnik fel semmi. Mármint ha nem csupán a mainstream muzsika érdekli. Vagy pont az nem. (Az egyetlen üdítő kivétel A Rock rádió, de a progrockot ők sem viszik túlzásba.) 

A műfaj kedvelői között van, aki úgy tartja, hogy a progrock nagy korszaka, a hetvenes évek közepével, végével lezárult, s azóta nincsen progresszív rock. Csak a műfaj ismert paneljeinek az újrahasznosítása van. Ezért nincsenek már akkora egyéniségei sem, mint amilyenek kezdetben voltak. Jól el lehet vitatkozgatni, van-e élet a Pink Floyd, a Jethro Tull, a King Crimson, a Genesis és a többiek után? 

Jelentem, ízlések és pofonok, vitatkozzon, aki akar, én meg hallgatom azt a rengeteg pazar muzsikát, amit itt-ott lelek, ajánlanak, megszólal, rám üvölt, felkavar, andalít, elképeszt, megmozgat. 

Mert, hála Istennek ma is vannak jócskán, akik művelik a műfajt.

Saxon Dave-nek, alias Szász Dávidnak, a Mandrake Moon együttes vezetőjének régi álma, hogy összehozzon egy magyar progrock fesztivált. 

  Progrock  

Progresszív rock. Ezerszínű, stílusú műfaj. Klasszikusan a rock zenei művészi igényű, összetett, kezdetben jobbára koncept alkotásait jelentette. Olyan muzsika, amely a kompozíciói jellemzőit tekintve meghaladja a rockzene mainstream határait: összetettebb, igényesebb, művészi igényű, a zenedarabok gyakran hosszabb a rockműfajon belül megszokott három-ötperces daloknál, van, hogy egy-egy szerzemény több tételből áll. Általában tehát odafigyelős hallgatást igényel. Sok esetben a rockban addig nem használt hangszerek használatával is színesíti a végeredményt. 

progressive_rock_conference_proposed_for_august_2022.jpg

  A Legenda  Sörfőzde Center  

Nem voltunk még itt. Más Legenda sörözőben igen. De ez a Center ez nagyon más. Sörözőnek hatalmas, koncerthelyszínnek klubjellegű. Melegkonyhás hely, főtt ételekkel, kedves, udvarias személyzettel. A külső kialakítása inkább gyakorlatias, mintsem otthonos vagy fantáziadús. Ebből a szempontból inkább koncerthelyszín mint söröző. 

2021-10-15.jpg

Ez csak a söröző rész egyik fele, a másik és a két koncertterem nem látszik.

  A Moonhead Prog Fest  

Idegen toll: Interjú Szász Dáviddal (Saxon Dave) a koncert fő szervezőjével.

Bár a fesztivál zanza-fesztivál volt, a meghívott zenekarok stílusának a változatossága biztosította a fesztivál-jelleget. Az elhangzott zenék nem egy-egy változat voltak adott kaptafára, hanem egy irányzat hét, különböző stílusa. S ugyan sok volt a hét óra figyelem (pont 9,3-szor több, mint amire egy átlagember kondicionálva van), ám az óránkénti változatosság nyújtott némi könnyebbséget. 

A fellépők listáját látva lehet örvendezni, hogy kapásból van hét együttes, amely ebbe a műfajba sorolható, és össze is terelhető a többiekkel. 

S lehet fanyalogni is, persze, a lista láttán. Mert ha magyar progrock, akkor az átlag zenehallgatónak nem ezek a nevek jutnak eszébe, hanem a Solaris, az East és az After Crying, a Panta Rhei vagy Varga János, és újabban az iLand. Kis megerőltetéssel talán még a Special Providence neve merülhet fel. S itt lehetne természetesen Török Ádám bármilyen Minije is, simán, különösen a Bartók-műsorral. (Török Ádám egyébként üdvözletét küldte a fesztivál résztvevőinek.) Rossz, aki rosszra gondol: ezzel semmiképpen sem azt akarom mondani, hogy az ebben a bekezdésben soroltak jók, míg a fesztivál fellépői másodrendűek lennének. Dehogy akarok ilyet mondani!

Térjünk vissza azonban a realitásokhoz! Az első, a legfontosabb, amit ki kell mondani: progrock-fesztivál még nem volt Magyarországon! (Elméláztam, mert eszembe jutott a szigetvári Prog Camp. De az mégis más, zúzósabb. Bár valahol, tény, rokonszakma, amire az is utal, hogy van fellépő-átfedés a két rendezvény között.) Akkor sem, ha ez az eredeti (és későbbi) tervekhez képest, a mostani egy zanza-fesztivál. Ám ezért a zanzáért is hálásnak kell lennünk. 

Éppen ezért úgy döntöttem, a szervezést, a helyszínt, a technikát illetően ezúttal semmit, senkit nem fogok kritizálni. (Az elsőnek megkóstolt, szűretlen, jellegtelen, íztelen világos sört nem tudom kihagyni, de a második kóstolás, aromás, harmonikus félbarna simán kiütötte az első csalódást.)

Az egyes zenekarok teljesítménye más kérdés, a személyes véleményem, véleményünk itt lesz. (Mi egész hazaúton, majd hazaérve pakolgatás, fürdés, ágyazás közben és még a lefekvés után is beszélgettünk SzFT-vel az este élményeiről.) Kezdetben, volt az írásnak egy ilyen verziója is, semmi kritikusat nem írtam a zenekarokkal kapcsolatban. Valahogy nem is lett igazán jó a cikk. S aztán SzFT unszolására („Keresd a nőt!” – tartja a mondás) átgondoltam a hozzáállásomat, s egy korzikai mondásnak engedve („Csak a barátod figyelmeztet, ha koszos az arcod.”) teszek néhány kritikai megjegyzést. Hangsúlyosan úgy, hogy minden fellépőre abszolút nyitottan mentünk be, semmiféle prekoncepciónk nem volt senki felé. 

Nem szoktam mentegetőzni, mosakodni, amikor koncertbeszámolót írok. Most mégis megteszem. Mert akkora a tiszteletem a rendezvény és a műfaj iránt. Senkit megbántani nem akarok/unk. Mi itt, ezen a koncerten is a közönség voltunk. Akinek ízlések és pofonok és nem tetszhet minden. Minden kritika, élménybeszámoló, akár kimondom, akár nem, szubjektív. Egyfelől.

Másfelől meg akkora dömping van zenéből, hogy annyi ideje a jó Istennek sincsen, hogy mindent figyelemmel végig hallgasson, akkor is, ha nem igazán tetszik. Bár megbántani senkit nem szeretnénk, már csak azért sem, mert zenei ízlésünk miatt, progrock, egy akol vagyunk, csak az irányzatokban térünk el.

Hát akkor a továbbiakban ebben a szellemben...

De mindenképpen még egyszer megszorítom a kezét és fejet hajtok Saxon Dave előtt, aki ezt az egészet megálmodta, tető alá hozta, szervezte, összevonta, kézben tartotta, és egy hónapja csak pár órát aludt naponta. S mindezt a műfaj iránti szeretetéből tette. 

(Csak halkan és csöndben, mert a kisördög nem aludt bennem. Számolgattam, saccolgattam. Egy belépő négyezer forintba került. Hét óra zenéért. Nagyon hasraütve becsülve egy koncertre körülbelül ötvenen-hatvanan juthattak be. Feltételezve, hogy voltak, akik éppen szusszantak, mosdóba mentek, sörért álltak sorba, ettek, ittak, jól mulattak, cigiztek odakint, cédéket nézegettek, oxigént kerestek, bármi. Ők legyenek szintén hatvanan. De ez a szám tutira túlbecsült. Szóval százhúsz néző. [Újra mondom, lehet, piszok nagyot tévedek!] De ha százhúsz, akkor a fellépők bevétele 480.000 forint. (A sajtós-listát feledjük el! Bár volt, de most feltételezzük, hogy ők is fizettek! Aztán felejtsük el Dave bevételét is! Meg a roadokét, a technikusokét is, azt, hogy a Legendának is fizetni kellett a termekért, szóval a világon semmit sem nézek, csak teljesen egyenlően szétosztom a zenészek között a teljes bevételt, akkor fejenként hazavihettek az egyórás koncertjükért 13.333 forintot. De mondom, ha a teljes bevételt közöttük osztjuk szét. Ha nagyot tévedek a nézőszámban, mondjuk hárommal megszorzom, az összeg akkor is negyvenezer forint. És a zenészeken kívül senki sem kapott semmit. S az Android Debrecenből érkezett [v.ö. üzemanyagköltség]. Szóval üzletnek ez, nagyon úgy fest, igen vacak business volt.)

  Hétórás koncert, de hiába fesztivál, minden érdekel  

Volt bennem némi tartózkodás egy hétórás, non stop koncerttel szemben. Ahol elsőre minden és mindenki érdekel. Az, hogy a Legendában jó sörök vannak, s az, hogy meleg étel is van, jó előjelnek tűnt, ha belefáradnék a muzsikába. 

Igazi érdeklődés a fellépő zenekarok közül bennem a Mandrake Moon és a Tompox iránt volt. Őket már hallottam. A M.A.Y.A-ra Garda Zsuzsa (Keep Floyding, Garda-Benkő Duó) miatt voltam kíváncsi. Aztán kiderült számomra, hogy a zenekar az egykori, a nagy közönség előtt ismeretlen, ám legendás You and I tagjaiból áll.

De már három egyórás koncert is három óra. S lesz ezenkívül még négy! Egek, fogjuk mi ezt bírni? Saxon személyes meghívása aztán nagyot lökött az amúgy sem tartózkodó akarásomon. És máris jelentem: bírtuk. Szerelmetesfeleségtársam ugyan a hatodik fellépőre, az Androidra elfáradt, de jómagam mindvégig simán tudtam figyelni.

A koncertek két külön teremben zajlottak, váltórendszerben: amíg az egyik teremben ment a műsor, addig a másikban folyt a színpadi beállítás. Két koncert között tíz perc szünete volt a hallgatóságnak. 

  Marcello's Mystical Mind  

Az első együttes, amiről semmit sem tudtam. A nevük tetszett. Meg az is, hogy a Porcupine Tree-hez hasonlították őket. Ami nem kis elvárást támasztott velük szemben. A koncertjükről sajnos majdnem teljes mértékben lekéstünk, másfél számot hallgattunk csak meg, de az több volt, mint meggyőző. A Porcupine Tree-s hasonlattal nem vitatkozom. Ami elsőre, különösebb odafigyelés nélkül is feltűnt, az az énekes, Török Viktor frenetikus hangja. Még sörért álltunk sorba, amikor az előttem álló úriember hozzám fordult. 
– Nagyon jó hangja van ennek az énekes srácnak! Nem tudod, hogy hívják őket? 
Kicsit gondolkodnom kellett, de tudtam. Mentségem legyen, Török Viktor is azt nyilatkozta, hogy nehéz megjegyezni a nevüket, de ha megvan, utána a kereső egyből őket adja ki. :-)

Bár késve érkeztünk meg, annyira akartam inni egy sört és elszívni egy szivart, hogy Szerelmetesfeleségtársam legnagyobb megrökönyödésére éppen csak bepillantottunk a koncertre és már mentem is kifelé. 
– Miért nem utána, Morzsám? 
Hajthatatlan voltam. Dave is ekkor jött ki egy cigire. Köszöntünk egymásnak, és egyből ezt kérdezte: 
– Skipelitek a Marcellos'-t?

Másfél szám maradt még a programból, mire bementünk. Ha nem is életem baklövése lett az a sör (ez volt, amelyik nem volt jó) és az a szivar, de utólag nagyon megbántam. Igaza volt SzFT-nek. 

Mert az MMM energiája, a zene finomságai, Török Viktor hangja mind arról szól, hogy ezt még, többször, odafigyelve is, ha lehet, fülesen át meg kell hallgatnom, néznem. S hogy valami nagyon jóról maradtam le.

A Porcupine-hasonlatot nem tudtam eldönteni. Ha nagyon akarom, van benne valami. De egyébként mindegy is. Az MMM jó, ahogy van. 

Idegen toll: egy korrekt írás, bemutatás róluk. Kedvet csinált a muzsikájukhoz. 

  Broken Springs  

Miskolci zenekar. Ebben a formában vadonatújak. Más formában nem pályakezdők. A Broken Springs 2021 szeptembere óta létezik. Vagyis friss a formáció, bár a tagok messze nem ismeretlenek egymás számára. Leginkább az maradt meg bennem a zenéjükből, hogy intelligens, lassú zene. Az énekesnőjüket Deák Juditnak hívják. 

Álltunk a fal mellett SzFT-vel, és néztük, hallgattuk a produkciót. Az első számban az énekesnő hangja alig hallatszott. Ez technikai hiba volt. Spongyát rá! Hallgattuk tovább a muzsikát, néztük a hozzá tartozó vetítést. Azt hittem, velem van a baj (ami persze nem kizárt), ránéztem SzFT-re, ő értette a pillantásomat, és némi bizonytalansággal elhúzta a száját. Tudtam ez mit jelent, hajlottam is rá. Az előző, rosszul sikerült sör íze még a számban volt. 

Mi volt a baj? Nehéz megfogalmaznom. A zene nem volt rossz. Igaz, túl izgalmas sem. Nem mozdított bennem semmit. S ebből vett még le, hogy az énekes hölgy hangja nekem nem illett a zenéhez. A nyolcvanas évek alternatív zenekarai jutottak róla eszembe. Ami nem lenne baj. Csak nekem az a muzsika, ami miatt teltházasra töltöttük a Legendát, más muzsika. Az előadás, a technikai esetlenségek más kategória, mint az előadott darabok minősége. Az előbbiek még erősíteni is képesek az utóbbit, ha az egyébként önmagában teljesen rendben van. 

Ami még feltűnt, ez több fellépőre is teljesen igaz, az előadók nem voltak jelen a színpadon. Mármint fizikailag ott voltak, persze, de szinte észrevétlenül. Erre lehetne válasz a színpad mérete, de igazából nem az. Azért nem, mert az MMM és főleg az énekese ugyancsak ott volt a maga kb. egy négyzetméterén. A Tompox bájos fuvolista hölgye ugyanekkora, tán még kisebb téren táncolta végig, és mosolyogta ragyogóvá a koncertjüket. Saxon Dave a billentyűk mögötti „ülőtáncával” élt a Mandrake Moon zenéjével (mondjuk náluk éles kontraszt volt a tesó-Szász, aki permanensen hátat fordított a közönségnek. A zene miatt megbocsátjuk. :-D ) A Druida vak (és az ebből a szempontból nagyon lényeges!) vezetője, Ricsosz olyan határozottan volt jelen, hogy nem lehetett nem rá figyelni. Az Android csuda jópofa, harsány basszerosa is megmutatta, hogy a jelenlét nem feltétlenül fizikai tér kérdése. Ahogyan Garda Zsuzsa is belakta, áttáncolta a maga terét a M.A.Y.A. koncertje alatt.

A Broken Springs ilyen értelemben egyáltalán nem volt jelen. Még a frontra került énekesnőjük sem, aki inkább megilletődöttek tűnt, mintsem önfeledtnek, hogy előadhatja az elmúlt hónapok új dalait.

(Szerelmetesfeleségtársamnak „beakadt” valami. Olvasta, hogy Beatles egy hamburgi kis kocsmában kezdte a pályafutását. Úgymond pisi-kakiért játszottak majd minden este. Nagyon hosszú időn keresztül. SzFT szeretettel biztatja a vendéglátóhelyeket: itt van rengeteg zenekar, biztosítsanak nekik permanens fellépési lehetőséget. A zenekarok közönség előtt játszhatnak (színpadi rutin megszerzése, fellépési láz legyőzése, közönséggel való kommunikáció megtanulása), a hely meg elmondhatja, hogy nála biza' élőzene van. S ha valamelyik előadó befut, elmondhatják, hogy ők adtak helyet, lehetőséget nekik, hogy nevük lehessen.)

Ami dalokkal nekem az volt a bajom, hogy minden intelligenciájuk ellenére sem kötöttek le. Egyszerűen nem találtam meg bennük, amire figyelnem kéne. 

Ne felejtsd el, én vagyok a progrock átlagközönsége, aki a zenéhez nem értve csak hallgatja, ami elé kerül! A Broken Springs-nek egyelőre egy dala van a Youtube-on, a Rachel. Ahogy Dave fogalmazott, ez a legpopulárisabb daluk, a többi sokkal összetettebb. Elfogadom. De összhatásában mégis teljesen hidegen hagyott a muzsika.

Ittunk még egy sört a következő fellépő előtt. Ez már finom volt. 
broken_springs_01.jpg

Idegen toll: interjú a zenekarral

  Druida  

A Druida egy önvallomásuk szerint is besorolhatatlan zenekar. A lent linkelt interjúban az együttes vezetője, Szepesi Richárd elmondta, hogy az együttes első látásra észlelhető különlegességén túl, tudniillik, hogy két nem látó tagjuk is van, sokkal lényegesebb, hogy a zenéjükben jobbára túl kevés vagy túl sok valami ahhoz, hogy egy-egy adott stílusnak megfeleljenek. Így alapvetően a progrok-fesztiválról is kilógtak valamelyest. Ha mindenképpen aggatnom kellene rá valami címkét, még a spirituális folk-rock lenne a legtalálóbb, de jellemző, hogy még ez is félrevezető. 

A multihangszeres zenekarvezető, Szepesi Richárd kiváló énekes is, jórészt ő a dalok szerzője is.

Amit most írok nem kifigurázás. Ismét csak kijön belőlem az átlagember, aki koncertre is jár. A zenei élményt nem gyengítette, csak a figyelmet terelte el nagyon, hogy Ricsosznak (itt a koncerten hallottam, hogy így becézik őt) több alkalommal váltania kellet a hangszerét. A furulyája egy zsákban rejtőzött a mikrofonállványra akasztva. Ami zsákot, a zsák száját Ricsosz vagy megtalálta, vagy nem. A szólógitáros nem egy esetben sietett a segítségére, hogy Ricsosz le ne késsen a legközelebbi zenei mondanivalójáról. 
Nem tudom, hogy van ennek a szituációnak valami sztenderd megoldása, úgy általában, csak most nem állt rendelkezésre, de ha nincsen, akkor valamit kezdeni kellene vele. Azért, mert én, a közönség, simán elnézem, megértem, miért történik mindez. De összhatásában mégis az elmémbe furakszik egy szó, amit a tisztelet és a zenei élmény minősége követelte elismerés miatt ki nem mondanék hangosan. De már legalább kettőnkben megfogalmazódott: szerencsétlenkedés.. (Ahogy leírtam, elpirultam, még így is, ahogy ülök a gép előtt, kettesben egy szobában SzFT-vel.)
Több esetben nem tudtam a zenére figyelni, mert drukkoltam Ricsosznak, hogy időben beletaláljon a zsákjába, vagy meg tudja lelni a zsák száját, hogy kiemelje onnan  gyorsan a hangszerét. Egy külön állvány, egy övre csatolható, bepattintós tok, vagy valami... 

A zene hol rockos, hol folkrockos volt, majdnem Kormoránosan nagyívű dallamokkal, de minden patetikusság nélkül. Hallgattam a Druidát, és egyszerre azon kaptam magamat, hogy ülve is jár a kezem-lábam. Függetlenül műfajoktól, fuvola-elhelyezésektől, mindentől. Mert jó ez a zene.. 

– Kicsit más, mint az egyéb itteniek, de tetszett! – született meg Szerelmetesfeleségtársam verdiktje. S csakugyan!

Idegen toll: interjú Richárddal, az együttesről elég sokat elmond.

  Mandrake Moon   

Számomra a Mandrake Moon egyértelműen húzónév volt ezen a fesztiválon. Ha rájuk gondolok, egyértelműen az jut eszembe, hogy ők a magyar Emerson, Lake @ Palmer. Csak éppen nem hárman vannak. S persze minden  hasonlítgatás félrevisz. De gondolj az ELP lendületére és virtuozitására, és azonnal lesz kapaszkodód a Mandrake Moonhoz. De az egyértelmű, hogy SzFT is, én is elfogultak vagyunk a muzsikájukkal. Neki egyértelműen ez lett az este nagybetűs Zenéje. 

Vannak muzsikák, amik nem tetszenek. Rengeteg fajta és féle. Aztán van, ami tetszik, szívesen hallgatom, értékelem is, de pont. S van jó néhány olyan, amit szívesen hallgatok, nagyon tetszik, s „ott mozdul meg, valahol mélyen a szívemben” a reakcióm. Amikor legbelül érint meg, amit hallok. Lehet ez bármilyen zene, nem vagyok szemellenzős stílus-fan. Nem kezdem el sorolgatni, mi minden tartozhat ide. A legszélesebb stílus-palettát képzeld magad elé (a lakodalmas rock, hip hop és a rap tuti kivétel). 

De tudod, az van, hogy immár elmondhatom: a Mandrake Moon, bár még csak kétszer voltam koncertjükön, perceken belül el tud juttatni abba az állapotba, amikor „csak a zene van”. Intellektuális sorozatorgazmus. Vagy mi. Megint azon kaptam magamat, mint az utóbbi koncertjükön is, hogy kiesik a külvilág, csak a színpad van, ahonnan a muzsika érkezik. S ahogy érkezik áthat bennem mindent. E' van, ez kell szeretni. Szeretem. 

Megható volt, hogy a Mandrake Moon a színpadra hívta a Druidás Ricsoszt is egy szám erejéig. Ezúttal a nyakába akasztottak egy billentyűsort. S megint a furulya: volt egy pillanat, amikor nem tudta hová tenni, szüksége volt a kezeire. S mert használnia kellett a kezeit, hát az álla alá szorította nagy hirtelen a furulyát... Hjaj, szegény!

A következő, immár vérforraló szó, ami úgy öt másodperce ki is zökkentett a zenéből, az a szó volt, amit a fogyatékkal élő emberek legkevésbé szeretnek hallani: szánalom. De a muzsika feledtette. 

Értem én, hogy kis ország, icipici piac, kicsi ismertség, de abban bizonyos vagyok, hogy a Mandrake Moon világszínvonalú zenekar. Nagyon drukkolok nekik. 

Saját toll: tavaly voltunk, Szerelmetesfelségtársam és én egy zártkörű pincekoncertjükön. Számomra az év koncertje volt. S nem egyáltalán nem azért, mert most nem mentünk sokfelé. Írtam róla a koncert.hu-nak is, és az írást később felraktam a blogomra is. (A koncert.hu-s szerkesztőm később azt mondta, a legjobb írásom lett.) 

  Tompox  

A mezőny nagyközönség előtt is legismertebb neve. Vagyis izé, nem így, hogy Tompox, hanem ha úgy mondom, hogy Pócs Tamás, a Solarisból és a Napoleon Boulevard-ból. Meg a VHK-ból és a Pókderbyből. Meg a Szintézisből. De a Tompox egyértelműen a Solarisra hajadzik. Ha másért nem, a permanens fuvola miatt.

A pályafutásuk kezdetén Solaris dalokat is játszottak. Olyannyira, hogy az együttesnek több névváltozata is volt, ami a Solarisra utal: Solaris Fusion, Solaris Tribute Band, Nostredamus.

A zenehallgató ember sajnálja, hogy legendás együttesek széthullanak, darabokra esnek. Aztán meg hatalmas adag kárpótlás van abban, hogy a darabok mekkora értékeket képesek teremteni, önálló életre kelni. Adott esetben maguk is legendákká lehetnek. 

A Tompox esetében tudtam, milyen zenére számíthatok, de a színpadon látva őket volt két hatalmas pozitívumuk. Az egyik, hogy sokkal élettelibb volt élőben a zene mint az albumaikon. A másik, hogy nagyon üdítő volt a fuvolás hölgy, Kovács Sára Dizna szép arcú mosolya és folyamatos jókedve. A kedvességét a zenekar tagjai is értékelték, mert hol ezzel, hol azzal mosolygott össze. 

A zene meg baromi jó, na, összetett, vidám, néhol jazzes is, néhol döngölős is, meg szép is. Az utolsó számban a szólók lehetősége gyönyörűen járt körbe a zenészek között, s ezzel a Tompox megnyerte az este első, zenén belüli közönségtapsát. 

A Tompox rendszeresen fellép a Legenda Centerben. Még nem sikerült teljesen ráizzítanom SzFT-t, de én szeretnék ott lenni a legközelebbi koncertjükön. 

Idegen toll: egy interjúsorozat első része a passzio.hu oldalán (az interjú alján ott a link a folytatásra).

  Android   

Önmagában az a tény, hogy több alkalommal koncerteztek a Djabe-val, akikkel pedig Steve Hackett volt egy színpadon, roppant ígéretessé tette a zenekart. Valamint az a tény is beszédes, hogy negyven éve (!) vannak együtt. Sajnálatos: ehhez képest mindössze hat lemezt adtak ki, abból az egyik egy sajátjuk feldolgozása. S azért csudálatos, hogy negyven év alatt sikerült még a nevükkel se nagyon találkoznom. Sajnálhatom... 

Amikor beültünk a koncertre már kicsit fáradt voltam. SzFT már nagyon. De a második-harmadik számuk úgy elkapott, hogy az csuda. Ennek következtében ma gyakorlatilag egész nap őket hallgattam. (Amikor nem, akkor a Mandrake Moon cédéjét, amire tegnap lecsaptam a cd-s pultnál. De láss csodát, Androidot többet.) Megint az a fránya hasonlítgatás, de hogyan is lehetne máshogyan szavakkal elmondani a zenét? Képzeld magad elé az első két-három East lemezt, aztán tegyél hozzá egy kis, hm, Camelt, meg klasszikus motívumokat, és népzenét. Azért abba gondolj bele, hogy a Toborzó című kompozíciójuk nem más, mint az A jó lovas katonának című népdal, amit aztán a Háry János című operettben Amade László Toborzó című versének részleteivel egészítettek ki. Meg van kutyulva rendesen, mi? S még ebből is remek darab született!

A zenekar jókedvű, jó humorú, basszerosát, Nikolin Zoltánt (aki énekesnek is príma volt, és aki, hogy a saját szavait idézzem, oldotta a zene komolyságát) SzFT az egyszemélyes szavazásán elsöprő többséggel a fesztivál Legnagyobb Fellépő Arcának szavazta meg. (Én másik két díjat, a Legszuggesztívabb Előadó és a Legkedvesebb Hangulatfelelős díját osztottam ki. Bölcs megfontolás és hatalmas egyetértesben az utóbbit a Tompoxos fuvolás hölgyének.az előbbit Saxon Dave-nek ítéltem.) 

Az Android nekem a fesztivál felfedezettje, újszülöttnek minden negyvenéves zenekar új. De pont azt a fajta zenét művelik, amit nagyon kedvelek. 

Idegen toll: az Android igen jól sikerült honlapja

  M.A.Y.A. (Music as You Are)  

A  legnagyobb elvárásom a M.A.Y.A-val szemben volt. Garda Zsuzsa frenetikus hangja miatt. A zenekart a YouTube-on már hallgattam, de nagyon kíváncsi voltam, miképpen szólnak élőben. 

Nem tudom, a fellépők sorrendjét miképpen határozták meg a szervezők, Saxon Dave vagy a zenészek. Ha nem sorshúzás történt, akkor az este lezárójának lenni egyfajta méltóság. De legalábbis elismerés. Akár a múltnak, akár a jelennek szól. 

Idegen toll: 

A 90-es évek egyik legkomolyabb magyar progresszív rock zenekarának, a You and I együttesnek egykori tagjai 2017 tavaszán határozták el, hogy az “EXIT” című album zenéjét újra megszólaltatják, színpadra viszik. Az EXIT koncertek hazai és külföldi sikerein felbuzdulva a zenekar tovább bővítette repertoárját új számokkal.

A M.A.Y.A. - Music as You Are hamisítatlan, eredeti  progresszív rock / art rock muzsikát játszik erőteljes, dallamos énekkel, Rickenbacker basszus sound-dal, gazdag billentyűs hangszereléssel, szenvedélyes gitárszólamokkal és rengeteg ütős effekttel gazdagítva. 

Ahogy a bevezetőben mondtam, Garda Zsuzsa hangjával pozitívan elfogult vagyok. Egy aquincumi Keep Floyding előadáson figyeltem fel rá: úgy vagy még jobban énekelte a The Great Gig I the Sky-t, mint ahogyan az az eredeti verziójában szól. Tudom, hogy ezzel nem keveset állítok. De állítom. Aztán hallottam őt Benkő Zsolt gitárjátékára énekelni az Ebihal büfében. Ott, azzal a kamarakoncerttel is komoly elvárásokat támasztott önmagával szemben. A hangja egyből beszintezti a zenét, amihez hozzáadja. Jelen esetben a M.A.Y.A-t. 

Garda Zsuzsa ugyancsak élt a színpadon. Ezzel komoly kontrasztot hozott az összképbe: az együttes férfitagjainak végletes visszafogottsága olyan élesen szembekerült a Zsuzsából sugárzó energiával, hogy felmerült a kérdés, vajon a zenészek élvezik-e, amit csinálnak? A passzivitásuk, adott valami, mi is a jó szó... talán komikumot Zsuzsa fizikai előadásának. Ami, aláhúzva hangsúlyozom, nem önmagában volt komikus, a zenészek „röghözkötöttsége” váltotta ki. Az egyöntetű statikusságuk túlmozgásnak nyilvánította Zsuzsa táncát, hajrázásait, mindazt, ahogyan a testét a zene aláhúzására használta. De tulajdonképpen ez teljesen mellékes. A hidegzuhany most következik. (Hjaj nekem!)

Ez az a rész, ami miatt az írásom első verziójában úgy döntöttem, a zenekarok felé semmilyen kritikával sem fogok élni. Mert nem akarok senkit sem megbántani, s mert maga az esemény annyira fontos, hogy minden hiba és hiányosság felett szemet kellene hunyni. S mert egyáltalán, de egyáltalán nem akarom Garda Zsuzsát megbántani. Ezért mosakszom már előre is. De úgy vélem, meg fogom bántani. (Hüphüp...)

A M.A.Y.A. nagyon jó zene. Számomra nem annyira izgalmas mint mondjuk a Mandrake Moon, nem ragad magával annyira összetettségében mint az Android, stb. De jó zene. Van benne némi sterilitás. (Ez nem szitokszó. A Mandrake Moon-nal szemben SzFT számára a Tompox volt túl steril. Én meg azt is csak egy paraszthajszállal élveztem kevésbé mint a Mandrake Moon-t.) De sterilitás nekem például az iLand muzsikájában is van. Mit értek ez alatt? Amikor érzed, hogy a zenészek marhára figyelnek arra, hogy minden hangot úgy játszanak, ahogyan kell, és a hangok szigorú rendje egy nagyon rendben való zenét ad. Ami zene rockzene. S itt van az ellentmondás kulcsa. A rend és a rockzene viszonyában. De ettől még lehet jó egy ilyen rockzene is. Csak nagy eséllyel nem együttlélegzésre, hanem  őszintén udvarias eismerésre késztet

Hallgattam a koncertet és azon kaptam magam, hogy unatkozom. Nem akartam ilyet tenni. Tiltakoztam is ellene. Elsősorban a Zsuzsa iránti tiszteletem miatt.

Ráadásul azt is nyugtáznom kellett, hogy nagyon nem vagyok kibékülve azzal az énekkel, amit hallok. Mert a Keep Floyding-ban és a Garda-Benkőben nem ezt hallom. (Itthon feltettem a nemrégiben megjelent albumukat, és nyugtáztam, hogy ok, ez stúdiófelvétel, de mégis visszajön, amit az Ebihalban hallottam: Zsuzsa hangjának elementáris ereje, s az erőben rejlő szépsége is. Ha kell lágy és gyöngéd, ha kell üvölt, ha kell, tud karcos is lenni... és így tovább. Nos a M.A.Y.A-ban, hogyan is mondjam... Mondja helyettem SzFT, aki egyszer csak így fordult hozzám (pedig ő is több mint lelkes volt a Keep Floyding koncert közben/után Zsuzsával kapcsolatban): 
– Musical. Nem olyan? 
S némi vonakodással rá kellett bólintanom. S az énekszólam tette azzá. 

Nem tudom pontosan az okot. Zsuzsa fogta vissza magát, a kompozíciók nem hagyták érvényesülni a képességeit? Fogalmam sincsen. Amit hallottam most tőle, abból hiányzott minden izgalom, minden, ami csettintésre késztetne. Nekem úgy festett, tudod, én vagyok a zenenemértő, csak szerető átlagközönség, minden dalban ugyanazt énekelte, ugyanúgy, és olyan fekvésben, hangmagasságban, ami egy idő után (jaj, de fáj leírni!) zavaróvá vált. 

Megjegyzés: talán mégis a kompozíciók az oka... Amikor eljátszottak két You and I dalt, valami életre kelni látszott. Az is igaz, hogy az egyik egy hosszabb instrumentális résszel kezdődött,amikor Zsuzsa le is jött a színpadról. Csak a zenekar szólt, Zsuzsa nélkül, egy régi kompozíciót játszva, és élni kezdett a produkció. Majd láss csodát, Zsuzsa felment, amikor az énekes rész következett, és nem változott semmi, maradt az élet! 

SzFT-vel megegyeztünk abban, hogy akkor lett igazán főnix az előadásból, amikor a Tompoxos Mátyás Szabolcs beállt közéjük és együtt lenyomták a döngölős Yes-számot, az Owner Of A Lonely Heart-ot. (Amely az egyedüli Yes-nóta volt, ami a slágerlistákra került). Nem a dal ismertsége, nem is a viszonylagos egyszerűsége, a popularitása volt az ok. Valami változott a színpad atmoszférájában. Vagy a dal, hangulata vagy Szabolcs jelenléte adta, de szikrázott a produkció. S láss újra csodát (ma ilyen csodás nap van): bár messze nem ez a dal az, amelynek eredetijében még Jon Andersonnak is össze kell szednie magát, de amikor Zsuzsa itt énekelt, hirtelen mintha kiszabadult volna a bűvöletből. Mert az addigi, keskeny nyomtávú musical-esség semmivé lett, és bár ugyanúgy az előző falzett tónusra volt szükség, mégis fákat döntögetett, ahogy énekelt. 

P. S.: Átküldtem az írásomat a koncert.hu-nak. A szerkesztőm belenyúlt az írásba. A M.A.Y.A-ról szóló részt az ittenihez képest lerövidítette és belinkelt egy általam nem ismert videót a Haragvó istenek című számról. Most hirtelen háromszor meghallgattam. Ez igen, keresgélem az államat a földön!

Jelentem, ha a koncerten ilyesféle dalok szóltak volna, kilóra meg lettem volna véve, és hazarohanok az egyik kalapomért, aztán vissza, hogy le tudjam venni előttük.

Nagy gyorsan elémsorakoztak egyéb M.A.Y.A kompozíciók. Mint például ez is. Egyszerűen, már bocsánat, de qva jó! 

Ezek után egyyértelmá, hogy a fesztiválra összeálított  setlist-jük nem volt szerencsés. Vagyis amit írtam, szigorúan erre a koncertre vonatkozik, s nem általánosítható!

 

  Mindösszesen  

elmondhatom, hogy egyfelől felesleges volt aggódnom, a koncert hossza miatt. Meg az elkalandozó figyelmem miatt. Meg a kettő összjátéka miatt. Meg amiatt, hogy végig állni kell. Meg bármi miatt. Mert semmi sem volt igaz. 

Felesleges nem volt, mert úgy látszik, jót tett viszont a drukkolás a rendezvénynek. Jócskán vannak zeneszerető emberek Magyarországon. Dávid is azt írta a Facebookra, hogy az érdeklődők száma jóval meghaladta azt, amit ő elképzelni tudott. Ebből persze adódtak kellemetlenségek is (a sörfőzde rendezvényt is vállalt be az estére, egyetlen hölgy szolgálta ki a húsz méteres sort, ezért aki inni akart, óhatatlanul lecsúszott erről-arról. De ahogy Dave fogalmazott, nem tudhatták ők sem, mennyien lesznek, és a söröző egy héten egy-három napot van csak nyitva (mást mondott a bejárati ajtón levő tájékoztatás és mást mond a Facebook). A későbbiekhez ez az este jó viszonyítási alap lesz.

A szervezés egyébként igen jól sikerült, a hangosítással is csak a Broken Springs előadása alatt volt komolyabb, az én fülemnek is érzékelhető probléma. 

Ahogy Dávid leírta, példaértékű volt mindenki hozzáállása, a helyszín dolgozóié, a szervezőtársaké, a technikai személyzeté, az előadóké és a közönségé is. Mindenki köszönhet mindenkinek mindent. Elsősorban mi, a közönség.

Tehát: köszönjük szépen!

thx.jpg

S ahogy SzFT fogalmazott hajnali egyes ágyba dőlésünk előtt közvetlenül: 
– Köszönöm, hogy elvittél! Ha lesz még ilyen menjünk akkor is, jó?
Hát naná, hogy persze, igen!

   *   

2023. január kétharmada, koncert után két nappal, hétfőn. De még szabin. Na, ma volt az a nap, hogy nem csináltam eddig semmit, ülök, írok, kávét főzök, és várom, hogy Szerelmetesfeleségtársam végezzen a munkájával, hogy elmehessünk a könyvtárba. Megérkezett az előjegyzett Douglas Murray-könyv. 

KISS – Budapest, Budapest Aréna, 2022. 07. 14.

Tökéletes rockcirkusz, szerpentin, konfetti, tüzijáték, görögtűz, vér, tűznyelés, repülő gitáros

A bejegyzés első megjelenése a koncert.hu oldalon volt.

img_20220714_220506.jpg

Fotó: MartAssist

KISS. Négy festett arc. Akik egy időben után nem voltak festettek. Aztán megint, máig is. Hetvenéves korukra is így lépnek fel. A rockcirkusz nagymesterei, a látványos show zsenijei. Nem mellesleg rockklasszikusok is. Akiknek a legnagyobb slágerük egy diszkónóta, amire rockerek csilliárdjai tombolnak világszerte. A múlt héten Budapesten taroltak a zsúfolásig telt Budapest Arénában. S akiknek a fő arca, Gene Simmons magyarnak vallja magát, mindkét szülője magyar volt, és itt, Budapesten magyarul (is) beszélt a közönséghez, sőt énekelt magyarul. Méghozzá úgy, hogy bár akcentussal beszélt, de mégis teljesen tisztán. Fővárosunk nem Bjudapeszt, hanem Budapest volt. „S” betűvel. Mindenhol, ahol „s” betű van, ő azt is mondta. Mitöbb, tisztában volt vele, hogy a fővárosunk neve összetett szó: „Buda és Pest!” 

Gene Simmons egyik legnagyobb magyar vonatkozású húzása az volt, amikor random módon egykor ellátogatott egy magyar rajongójához, a súlyos balesetet szenvedett, és a talpraállásáról sikeres könyvet megjelentető Zemlényi Zoltánhoz

Mondom, KISS, a rockshow nagymesterei. 

*

Bár soha nem tartozott a kedvenc előadóim közé a KISS, mégis vannak dalai, amik a Kedvencek mappámból mozdíthatatlanok. Egyetlen lemezük van, amit egy az egyben kedvelek. De mint jelenség a találkozásunk első pillanatától megfogtak. Taszítottak és vonzottak egyszerre. 

Volt három kamaszkori cimborám, Csabi, Pipe és Kirc, akik veszett KISS fanok voltak, Egy sulifarsangon profi módon ki is festették magukat, és playbackkel persze, de fel is léptek. Hatalmas sikerük volt. Még az arcformájuk is stimmelt. (Erről az egyetlen magyarul megjelent KISS-könyv kapcsán írtam már. Ahogy a személyes KISS-történetemről is.)
csaba_kiss.jpg

Csabitól kaptam kölcsön a tíz körömmel védett, kamionos apuja hozta, nyugati nyomású KISS lemezeket. Ez akkoriban, a hetvenes évek végéről, a nyolcvanasok elejéről beszélek, hatalmas szó volt.

A lemezek nem győztek meg igazán, de voltak nóták, amik nagyon tetszettek. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy nem annyira vaddisznó a zene, mint amennyire az a körítése. Ez egyszerre volt csalódás és megkönnyebbülés.

KISS-koncerten most voltam első alkalommal. S úgy fest, utoljára is, mert a jelenlegi állapot és az alapító gitáros interjúja szerint az együttes belefáradt a turnézásba. 

Szervezéses dohogás

Gondolkodtam, írjak-e erről, mert az együttes erről vajmi kevéssé tehet. De a komplex élményhez ez is hozzájárul. S hogy ne a végső lecsengése legyen a bejegyzésemnek, inkább ide, az elejére szúrom be.

Mivel már a KISS két nappal megelőző Pearl Jam-koncerten is ugyanez volt az élmény, így egyértelműen nem egyedi a tapasztalat. Az Aréna befogadóképessége, ha minden igaz, 12.500 fő. Ezt az embermennyiséget három, azaz három előszűrő kapun engedték be. Az előszűrés jelentése: jegy, tapizás, csomagtartalom, -méret ellenőrzése. Ha gond van a mérettel, a teendő: kiállni a sorból, elbaktatni a kb. kétszáz méterre levő csomagmegőrzőhöz, csomag lead, és lehet újra beállni az előszűrő-sorba. Ami fél nyolc felé a KISS-koncerten olyan háromszáz méter volt (az Arénától a metróbejáratig ért a sor.) Szóval: anyád! 

Ugyan a KISS-re már rutinosan készültem, de a Pearl Jam-en kétszer kellett sorbaállnunk. Mert néha-néha bemondták ugyan, hogy az A4-esnél nagyobb pakkoddal hová menj előszőr, de ezt annyira sűrűn nem tették meg. Vagyis komoly esélye volt a szívásnak. 

De az Aréna tartogatott meglepetést a koncert végére is. Az ülőhelyekről a helyszínt elhagyni egyedül az intézmény főbejáratán keresztül volt lehetséges. Ez azt jelentette, hogy nekünk például csocsoszan csoszogással a fél csarnokot meg kellett kerülni az összetorlódott tömegben (jó, én személy szerint nem fosok tőle, de azért vö. covid. Ha már...) Az épületből kiérve, bár valamelyest könnyített terepként még mindig álltak a kordon-korlátok. A tömeg tehát újra összeszűkűlt. Majd ismét fellélegzés. Ami hamarosan újra végetért, mert az Aréna előtti széles placcot elhagyni csak az 1-es villamoshoz és a metróhoz vezető három lépcsősoron lehetett. A placc oldallépcsői zárva voltak. Újabb csoszogás a lépcsőkön. Közel fél óra volt elhagyni a helyszínt. 

Ja, igen, még valami: a koncert végén a mi félkörünkben egyetlen büfé volt nyitva. Ha a kétórás koncert, éneklés után netán inni akarnék valamit, ne akarjak. 

Fogadtatás

Nem vagyok a látványorgia feltétlen híve, mert ne az „amit látok” adja el nekem az „amit hallokot”. De a koncert helyére belépve igen sokat ígérő volt a látvány. 

Dirty Honey

volt előzenekar. Nem hallottam még róla. Nem ragadott torkon, de nem is untatott. A Dirty Honey négytagú hardrock banda. A megjelénésükkel simán elférnének a woodstocki-i fellépőlistán. A muzsikájuk nekem leginkább a Greta Van Fleet-et jutatta az eszembe, csak nem annyira jó. De egyáltalán nem volt rossz. Szerelmetesfeleségtársamnak nem tetszett az énekes hangja, nekem az égvilágon semmi bajom nem volt vele, s ha mond valamit, felsejlett bennem Ian Gillan neve. 

img_20220714_194620.jpg

A KISS-show

Mit lehet túlzott lelkesedéssel elmondani arról, ami látványilag tökéletesen lenyűgöző? 

A Dirty Honey fellépése után egy gigantikus fekete lepel ereszkedett a színpad elé, hozzáillő hatalmas KISS felirattal. Ami lepel a koncert elején természetesen lehullott. 

A zenészek az égből ereszkedtek alá egy hidraulikus miniszínpadon, lángok, tüzijáték, görögtűz közepette. Mások így fejezik be, ha egyáltalán.... A kezdett sejtette, hogy ha zeneileg nem is lennénk elkényeztetve, a szem mindent megkap, amit csak rockszínpadon kaphat. S ebben nem is csalódtunk. Fényáradat, lézer, Gene Simmons tűznyelése, a bőven mutogatott gigantikus nyelve, a Healt Ledger Jokeréhez fogható arcjátéka a basszus szóló közben, miközben ömlik a szájából a „vér”, a magasba emelkedő dobszerkó, Paul Stanley átrepülése a közönség felett egy miniszínpadra, szerpentin, konfetti, óriás KISS-lufik, amit csak akarsz. Szerelmetesfeleségtársam a szokásos húsz körüli kép helyett 136-ot kattintott. „...de elmondani nem tudom, mert mindezt látni kell.”

Ha a múlt havi Iron Maiden látványorgiája tökéletes rockszínház volt, akkor az, amit a KISS produkált, tökéletes rockcirkusz, a szó legjobb értelmében. Akkor is, ha a show-elemek legtöbbje hosszú évek, évtizedek óta szerves része az együttes mindenkori fellépéseinek, és az jelentene felháborodást, ha nem lenne szerves része a cirkusznak. Különösen egy búcsúturnén, ami ugye, összefoglalása a hatalmas életműnek. 

A zene, mert azért alapvetően koncerten vagyunk

Alapvetés: minden a helyén volt, és nagyon jól is szólt az egész. Semmi torzulás, semmi gerjedés, semmi vacak keverés, úgy volt jó, ahogy volt. Manapság ez már a minimum. (Bár, ahogy hallottam, ilyen szempontból a Red Hot Chili Peppers idei fellépése gyalázatos fiaskó volt horror-jegyárakért.)

A setlis áttekintette az egész életművet. Érdemes kicsit böngészgetni a setlist.fm megfelelő oldalát, amiből sok minden kiderül. Természetesen az is, hogy egy koncert nem érintheti egy ilyen múltú együttes minden lemezének minden kiemelkedő dalát, a banda minden nagy slágerét. Így természetesen mindenkiben maradhat hiányérzet az elhangzó KISS-dalokat illetően is. (Személyes hiánylistám: Hard Luck Woman, Strutter, Then She A Kiss Me, Crazy Nights, The Oath, What Makes the World Go Around, és sokan mások.) De panaszra nincsen okom, a Heavens Of Fire ott döngölt az elhangzottak sorában, ahogyan a Beth is szépen szólt a dobos, Erich Singer énekével és zongorajátékával. (Csak nagyon zárójelben: a Crazy Nights több mint tökéletes koncertkezdet vagy zárás lehetett volna. Inkább kezdet. De ez csak az én kis privát véleményem.)

Ami meglepő volt számomra: manapság a rockkoncerteken már nem divatos a nyolcvanas években még bíró norma: a zenészek egyéni szólói. Akkoriban nem volt koncert dob- és gitárszóló nélkül. Manapság már az a ritka, ha van iyen. Lehetne elemezni a trend változásának az okait, de ez itt messzire vezetne.

A KISS ilyen szempontból rendhagyó szemlélettel rendelkezik: minden tagnak volt szólórésze. Illetve, ahogy belegondolok, Tommy Thayer csak egy számban kapott nagyobb teret, de az meg ugyancsak jól szólt. A dobos, Eric Singer szólója a helyén volt, de legalább ugyanekkora teret kapott a személyiségének a kiemelése, ami legelább a harmadrésze volt a hangszeres teljesítménynek.

Ami meglepett, az a két őstag, Gene Simmons és Paul Stanley szólójának a tökéletes semmilyensége volt. Még szólónak is túlzás nevezni ezeket a részeket. Inkább csak húrok visszhangosításából, rezegtetéséből, gerjesztéséből álltak. Sokkal inkább a melléjük adott gesztusok vitték a prímet. A két gitáros közül, nekem úgy tűnt, hiába Paul Stanley volt a showman, a gitárt illetőnThayer egyértelműen sokkal többet mutatott. 

S ha már itt tartunk: a legnagyobb teret Paul Stanley kapta. Ő állt elsősorban a fronton, elsődlegesen ő kommunikált a legtöbbet a közönséggel. Elég sokat. Affektálva, nyávogós hangon, többször dobogó szívet formálva a két kézfejéből, bőven kihasználva, bebehajolva az őt vevő kamerába. A furcsa csak az volt, hogy amikor abszolút főszereplővé válva átrepül a közönség feje fejett, és egy miniszínpadon landolt, a két lejátszott dal (Love Gun, I Was Made For You Lovin' You)  zenei részében valahogy mégsem ő lett a főszereplő. Persze, vele volt a gitárja, énekelt, de inkább csak a bulit pörgette fel. 

S most valami furcsát mondok: mindez feltűnt, de valahogy mégsem érdekelt. Azért nem, mert a dalok ettől függetlenül jók voltak, jól szóltak, hatalmas volt a buli.

„Maximális rock and roll!” – ahogyan egy Vitya nevű kedves ismerősem fogalmazná. Mert a KISS, mondom, tökéletes rockünnepet tálalt a magyar közönségnek. 

Apropó közönség

Ette a showt, mint a cukrot. Akkor is, ha tudta, hogy etetik, s akkor is, ha tudta, ez nem csak neki, a magyar közönségnek szól (csak Gene Simmons szavai, de még azok sem első ízben), hanem ugyanez megy/ment mindenhol, világszerte. Semmi cinizmust ne érezz a szavaimban. Én is ettem, Szerelmetesfeleségtársam is, minden fenntartás, ellenérzés, ódzkodás nélkül. SzFT ott is , akkor is, azóta is hatalmas elismeréssel a hangjában mondta, hogy: 
– Ezek állatok!

Arról nem beszélve, valahogy simán elhitették, valóban fontos a számukra, hogy Budapesten koncerteznek. Nem tudom, hogyan tették, de bár minden bizonnyal ez is a show része volt, de hihetően tették.

Ha a fenti utolsó képeket megnézed, látszik, hogy persze, a szerpentin, konfetti, a magasból aláhulló KISS-lufik megtervezett, csinált részei voltak a programnak, de mi, a közönség azért mentünk KISS koncertre, mert szórakozni akartunk. S ezt százegy százalékosan meg is kaptuk. Nekünk szólt a show, teljesen és maradéktalanul kiszolgáltattunk. 

img_20220714_224804.jpg

img_20220714_225201.jpgS ilyet is ritkán mondok: ha tehetném, akár holnap megnézném, meghallgatnám újra az egészet. S még mindig, egyáltalán nem vagyok KISS-fan. Csak vannak dalaik, amiket nagyon szeretek. Meg, mondom, a koncertjükre is mennék még, ha lehetne. 

img_20220714_230459.jpg

8,5/10

Mandrake Moon, Garay tér, Pince, 2022. 07. 01.

Egy világszínvonalú magyar együttes, harmincfős közönséggel

img_20220701_213235c.jpg

   A bejegyzés eredeti megjelnési helye a koncert.hu. Bár ott némileg szerkesztett és rövidített formában jelent meg.   

Szeretem azokat a ritka alkalmakat, amikor a teljes ismeretlenségből szíven, fülön, esztétikai érzéken, érzelmeimen üt egy muzsika. Amikor semmiről nem tudok semmit, de egyszerre csak ott van, a Teremtő és az alkotói érdeméből egyszerre csak létezik.

Én meg nem értem, hogy miért nem ismeri a nagyvilág, miért nem szól hangosabban az előadó neve, miért nem játsszák a rádiók (na, jó, ezt érteni vélem) és hogy-hogy nincsen felírva az égre, hogy „emberek, hallgassatok már X. Y-t!”.

Aztán visszatérek a Földre. Ahol legalább a zene szól tovább.

*

A magyar progresszív rock története szinte titkos, előadói közül alig pár jutott el az országos ismertségig. Talán ha a Solaris, az East, az After Crying, a Panta Rhei és a Syrius nevét ismeri a közönség. Az ő viszonylagos ismertségük roppant örvendetes, de a sor messze nem ér véget velük.

Gerots Zoltán (Szintézis) YouTube-csatornájának tizenöt követője van. Velem együtt tizenhat. És nem, nem azért, mert nem is érdemel többet. Megnéztem: a Mandrake Moon csatornáját tizenheten követik. Hol van a csatornáról a tegnapi közönség létszámának a másik fele? Egyszerűen fel nem foghatom!

286710277_1067165854005541_4443385468348605252_n.png

Mandrake Moon. Mandragóra Hold. Magyar együttes. Magyar prog rock együttes. Jó nevű, ismeretlen zenészekkel. S főleg összetett, részletgazdag, veretes, igen élvezetes muzsikával. Hammond orgonával!  Amit eddig csak YouTube-videók által és igen, néha koncerteken élvezhet a kisérdemű, de legalábbis -létszámú érdeklődők csoportja.

*

Hetedik kerület, Garay tér, pincehelyiség, meg mázli, hogy mintegy véletlenül tagja lettem egy Facebook-csoportnak, amelyet az együttes vezetője, Saxon Dave alias Szász Dávid az alapítója. A csoport frappánsan rövid neve: THE HUNGARIAN PROG ROCK/ART ROCK FORUM . Itt hirdették meg ezt a tegnap esti, zártkörű koncertet.

Hetedik kerület, Garay tér, pincehelyiség, kérésre nem érkeztünk korán, csak fél órával a koncert előtt.

Soha nem voltam még zártkörű koncerten. Egyfajta beavatottság érzetet ad. Aminek egyébként lett is gyümölcse: némi képzavarral a gyümölcsöt a koncertbeszámoló végén olvashatod. Hogy részem/részünk lehet valami olyasmiben, ami a földi halandók döntő többségének nem adatott meg.

img_20220701_190820.jpg

A közönség létszáma, nem számoltam meg, bár semmi akadálya nem lett volna, kb. és maximum harminc fő. Az erre a célra majdnem teljesen alkalmatlan helyszín nem is bírt volna el több embert. Úgy gondolom, nagyjából mindent elmond, ha azt mondom, a közönség teréből az együttes cucca (megemelt színpad nincsen, egy szőnyeg helyettesíti) és a működő söntéspult (áldás érte!) a rendelkezésre álló térnek a felét foglalja. Vécére a színpadon keresztül, a pince hátsó, háborús állapotokat idéző részén bolyongva lehet eljutni.
– Ha valakinek kell, zene közben is menjen nyugodtan. De komolyan! – így a billentyűs, zenekarvezető Szász Dávid.
Senki sem ment. A gátlások miatt sem, a tisztelet miatt sem. Szerintem nem akart senki egy hangot sem elveszíteni. (S a patetikusságom ezennel elkezdődött, lesz még folytatása. Ez fenyegetés.)

A koncert (hangverseny?) közben is nagy teret kapott a spontenitás.
– Várjatok, be kell állítanom a…
– Szeretettel üdvözlöm Gerots Zoli bácsit, aki a gerince állapota ellenére is eljött közénk!
– És három nőt hagytam otthon! – jött a válasz.
– Hármat? Egy Mandrake Moon koncertért?
– Az ötből.
S mondom, a koncert legközepén vagyunk.

A show egyetlen eleme a lekapcsolt lámpa: a fényeket egy led izzósor biztosítja: olyan kis karácsonyi. Fényárra ne is gondolj!
– Kapcsoljátok fel a lámpát, légyszi’, nem látom, hová kell dugnom ezt a vackot! Amíg átdugdossuk, mehettek ám vécére!
Amíg a billentyűs és a basszeros testvérpár átdugdosott, a szólógitáros mintegy a maga szórakoztatására neki fogott játszani valamit. A dobos kapcsolt, beszállt. Amikor a basszeros átdugott, ő is alájuk játszott egy kicsit. A billentyűs visszaverekedte magát a billentyűi mögé. Folytatódott a buli. A hangverseny.

img_20220701_193107.jpg

Szánalmasan hangzik mindez. De ott egyáltalán nem volt az. Sokkal inkább a közvetlenségről, a spontenitásról szólt. Arról, hogy az együttes vezetője, amikor odamentem bemutatkozni neki, hogy velem beszélgetett chaten keresztül előző nap, megkérdezi tőlem, hogyan szól a cucc, élvezhető-e, és mesélni kezdi a pincébe cuccolás élményeit. Meg hogy a búcsúzásnál a lelkünkre köti, hogy az augusztus-szeptemberi, bográcsozós szabadtérire mindenképpen jöjjünk el! Meg arról, hogy mindenki ismer mindenkit, csak mi vagyunk Szerelmetesfeleségtársammal, akik kizárólag egymást ismerjük.

Azt hiszem, ilyesmi lehetett a hatvanas évek klubjainak a hangulata, amikor a zenész még egy volt a többiek közül, és a közönség sem a fent és lent pozícióból tehette magát helyre. Nem tudott nem eszembe jutni, hogy utoljára Iron Maiden koncerten voltam. (Szász Dávid szerint Bruce Dickinson egyébként pont nem az elszállt sztár, simán le lehet vele ülni beszélgetni.)

Szóval ami leírva akár szánalmasnak is tűnhet, az ott helyben inkább otthonos és közvetlen volt.

*

Lehet siránkozni afelett, vajon miért nincsen támogatása a kultúrmissziós muzsikáknak. Lehetne arra hivatkozni, hogy… De eh, pár százezer forintot képtelen vagyok összekalapozni, hogy a kiadó által elfogadott kéziratom könyvvé legyen… Ennek ellenére egész este, na jó, nem, mert a zenére figyeltem, hanem csak a pauzákban azon járt az agyam, hogyan a viharba nem ismeri az ország-világ a Mandrake Moon nevét? S miért nem képes egyik rádió sem soha legalább egy-egy magyar prog rock muzsikát lenyomni? Még az új, A Rock rádióban sem hallottam ilyesmit, az East Elrejtettél a szívedben című dalán kívül, pedig az a rádió játszik az itthoni rádiózási viszonyokhoz képest igen meglepő zenéket. De ez messzire vezet a tegnap estétől.

*

Már a koncert közben az jutott eszembe, hogy az egész beszámolómat három szóval össze lehetne foglalni, és akkor nem fogy az áram, nem kopnak a billentyűk. Valahogy úgy, mint amikor Pipi barátom majd tíz éve a halálba itta magát, és én mondtam a temetésén a búcsúbeszédet: ha tehettem volna, megállok a ravatal előtt és minden szeretettel, ami tőlem telik, szívem szerint csak ennyit mondtam volna a fényképének: „B@szd meg, Pipikém!”

Valahogy így éreztem tegnap este is, már az első szám után: mondhatom én itt hosszan a magamét, cizellálhatom a részleteket, fejtegethetném, ha tudnám, a zenei szempontokat, mesélhetnék a kisérdemű spontán örömkitöréseiről, nagyon sok mindenről, de az egész összefoglalható lenne három szóban. Csakhogy nem nagyon szoktam csúnyán írni. Mert ha tennék ilyet akkor fittyet hányva a kulturáltságomnak azt írnám, felhasználva a tömörség odacsapó erejét: „Ez qva jó!”

*

Arra kért a szerkesztőm, hogy kevesebb legyen a Mohabácsi a koncertbeszámolóimban. Mert a koncert maga valahogy jobban érdekli az olvasókat mint a beszámoló írója. Nem védekeztem azzal, hogy minden ember önmagában csoda, rábólintottam a kérésére.

De most mégsem tudom megállni, hogy nagy és általánosító szavakkal el ne mondjam, szerintem tegnap részt vettem az ÉV KONCERTJÉN. Annak ellenére mondom ezt, hogy vár rám még ez meg az, s már mögöttem is van némelység. Meg annak ellenére is, hogy nem vagyok egy felettébb lelkesedő alkat.

Ültem ott a „színpad” előtti első asztalnál, előttem a jéghideg söröm (elfelejtettem [!] inni), s egyszerre azon kaptam magamat, hogy SzFT-hoz nem értem hozzá, amióta a zene szól (aki ismer, tudja, hogy ez mekkora jelentőséggel bír), jár a kezem-lábam, ülve táncolok, s a hangok ott vannak mindenemben. S olyan természetesen jönnek, hatnak, ahogyan a vér kering az erekben, ahogyan a levegő átjárja a tüdőt. Mindnek ott kell lennie, ahol van.

img_20220701_213723.jpg

A majd’ háromórás koncert végén csodálkoztam és sajnálkoztam, hogy vége. (Vessetek, kövezzetek meg, kimondom: az Iron Maiden koncerten volt, hogy kicsit unatkoztam. Pedig azt a koncertet vártam idén a leginkább. De azon mégsem vittek magukkal teljesen a hangok.)

*

A napokban olvastam egy történetet Agócs Károly A remekmű című könyvében. A híres író megkérdezi a meglepetésére olvasni tudó kocsisát, olvasott-e már általa írt könyvet is. A kocsis azt feleli, igen. És, mi volt a véleménye? Hát, olyan a történet, hogy semmi különös, akár ő, a kocsis is megírhatta volna. De lehet, mert hozzá közelebb áll a téma, jobban is sikerült volna. Az író kiakad, de a következőnek megjelenő könyvét is odaadja a kocsisnak. A kocsis véleménye nagyon hasonló az előző könyv után olvasottakhoz: semmi különös, akár ő is írhatta volna, csak akkor talán jobb lenne. Az író kerülő úton kirúgatja a kocsist. Majd egy fogadáson találkozik az irodalmi nagy emberrel, aki elmondja neki, hogy voltaképpen a legnagyobb remekművek olvasói nem tudják feltétlenül, hogy remekművet olvasnak, annyira otthon vannak a szövegben, annyira komfortos számukra minden betű, hogy úgy érzik, ezt ők is írhatták volna.

*

Nos, a Mandrake Moon koncertjén, minden technikai és egyéb körülményekből adódó esetlegesség ellenére annyira a helyén volt minden hang, hogy elöntött a bizonyosság: ha tudnék zenélni, ilyen muzsikát akarnék játszani: mert belőlem fakad, átmos, átjár, megtisztít, felemel, feldob, ott lesz mindenemben, minden zsigerben, sejtben. (Mondtam, hogy patetikus leszek!) Minden kis dallam, minden ritmusváltás, minden hang, minden basszus-brumm, minden cin, csörr és bummm, minden riff, minden döngölés, minden billentyűfutam, gitárhangg a helyén van, és azt mondja, minden borongás ellenére, hogy élni jó és érdemes.

img_20220701_213734.jpg

*

Most, miközben írok, hallgatom a YouTube-on fellelhető zenéiket. Újra. És rábólintottam magamban: nem a tegnap este hangulata tette, simán most is érvényesnek tartom, amit az előbb leírtam. Az is igaz, hogy amikor legelső alkalommal ráklattyoltam egy videójukra, azt gondoltam, rátaláltam egy világszínvonalú magyar együttesre, akiket (fokozódni fog a patetikusság nagyotmondása) simán odatettem magamban a legnagyobb prog rock előadók mellé. Nem csupán magyar viszonylatban mondom.

*

Az este zenei kínálata első hallásra teljesen homogén volt. Tán egyedül a Dire Straits-feldolgozás, a Brothers in Arms lógott ki valamelyest a repertoárból. Nem zavarón, de érezhetőn. Ezt jelentősen tompította, hogy a gitáros nem csupán lemásolta Mark Knopfler gitárhangjait, bár amikor ezt tette, nagyon szépen tette, vastagon ott volt az egyénisége is a hangáradatában.

Volt még feldolgozásnóta (King Crimson), de olyan szépen összesimult a saját szerzeményekkel, hogyha nem tudom, észre sem veszem, hogy nem saját szerzeményt játszanak.

A KONCERT DALAINAK SORA:

Overture (playback)
Genesis (instrumental)
Attack of the Green
Prologue
Midnight Creep
Revival (instrumental)
S.O.S.
Point of no return

[szünet]

Epitaph (King Crimson cover)
Summer Storm
Brothers in Arms (Dire Straits cover)
Collapse of civilization

[ráadás]

Trip to the moon
Point of no return (ismétlés)
Gerots Zoli kérésére, aki lemaradt az első felvonásról. :) )

Annak érzékeltetéséül, miről is van szó, egy kis ízelítő. Bár ez még nem ennek a koncertnek a videója (ígéret szerint lesz ilyen). Szerelemetesfeleségtársamnak ez a kompozíció tetszett a legjobban. Most is, ahogy magamnak betettem, hogy miközben írok, meghallgassam, felkapta a fejét.
– Ez nagyon ismerős, ez a futam! Nagyon jó!

A zene alatt még van olvasnivaló, többek között egy interjú is, el ne felejts visszatérni!

Bár a zene akár meg is engedné, Keith Emerson orgonát gyújtott fel a színpadon, de a magyar költségvetés és elsősorban a Mandrake Moon zenészeinek mentalitása maga a teljes nyugalom. Igaz, négy egymástól eltérő nyugalom. A zenekarvezető, billentyűs, énekes, mackós Szász Dávid az aki leginkább hajlamos elragadtatni magát. Ő teljesen jelen volt a nem létező színpadon. Neki idő sem kellett ahhoz, hogy látszódjon is rajta, hogy élvezi, amit csinál.

A második, akit elkapott az önzene a gitáros Lakatos Ádám volt. Akinek amikor végre istenesen megszólalt a keze alatt a gitár, azonnali, ováció formában érkező visszajelzést is kapott a közönségtől. Ez szemmel látható önbizalmat is adott neki. Vagy a repertoár adott neki szabadabb teret.

A következő érzelembelépő a dobos, Orosz Márton lett. Egyre inkább összeállt a kép: örömzenévé lett a koncert.

Szász Olivér, a basszeros mindvégig háttérben maradt, csendben elücsörgött a nézőbalon, a háttérben. A zenében teljesen ott volt, nem ismerve őt úgy tűnt, érzelmileg távol maradt. Utólag derült ki számomra, hogy a látszólagos egykedvűsége nem tükrözte az egyéniségét, pusztán a helyszűke kényszerítette passzivitásra, egyébként Ádám mellett a fronvonalban erősíti a ritmusszekciót. Hm, a játékát hallgatva ez a mondat deprimáló: ebben a zenében semmi sem háttér… Szóval a mondat így teljes: Olivér a háttérben, egy széken ülve, több mint erős önfegyelmet gyakorolva kényszerült mindvégig a muzsikálásra.

Egy apróbb átszerelés miatt nagyobb fényre lett szükség, aztán maradt is a nagyobb fény. Nem volt baj. Jobban látszottak a zenészek, az összenézések, mosolygások, az összpontosításuk. Nagyon szeretem nézni a zenészeket muzsikálás közben. Különösen, amikor van is mit nézni a muzsikálásukon. Nem a pózokra, hanem a zenélés technikájára gondolok. Ebben segített a fény.

*

A koncert után Dávid odajött hozzánk, beszélgettünk pár szót. Aztán ment tovább, másokkal is szót váltani. Az összes zenekari tag elvegyült. Mi összepakoltunk, elbúcsúztunk.
– A szabadtérire mindenképpen gyertek szeptemberben – kiáltott utánunk Dávid.


Szeptemberben mindenképpen szeretnénk menni, hogy újra lássuk, elsősorban halljuk őket. S veszettül drukkolok nekik, hogy minél ismertebbek legyenek. Ezért írtam ezt a bejegyzést is.

MANDRAKE MOON GYORSTALPALÓ

Interjú Szász Dáviddal

img_20220701_193107b.jpg

 Induljunk az alapoktól, Saxon Dave! Ki vagy te?
Alapvetően senki. A mai celebvilág mércéjével egész biztosan. Egyébként egy 46 éves, múltba révedő billentyűs-zeneszerző emberke, aki próbál valamennyit visszacsempészni a régi prog rock világából. 

Kik a zenei példaképeid?
Keith Emerson az első és legfontosabb. Miatta lettem Hammond-mániás. Roger Waters más szempontból volt nagyon meghatározó, a szövegei, a koncepciója által. Sokat formálta a világlátásomat, épp ahogyan Frank Zappa is. A magyar zenészek közül ha párat ki kell emeljek, a Syrius tagjai, és a Mini tagjai közül Török Ádám, Papp Gyula egész biztosan köztük van. Jóbarátom Gerots Zoltán is, az egykori Szintézis billentyűse, aki ha nem is tanít formálisan, de tanácsaival rengeteget segít, és bíztat, ami nagyon sok erőt ad.

És nem szeretném kifelejteni Vedres Csabát sem, aki a korai After Cryinggal valami olyat adott a magyar progresszív rockzenének, amiért nem lehetünk elég hálásak! Szerintem a lélekhez szólni keveseknek sikerült úgy, ahogy neki. 

A zenei előéletedről mondanál pár szót?
Autodidakta módon kezdtünk öcsémmel, Olivérrel zenélni még a 90-es évek közepén, először folkzenét játszottunk a Finnegans Wake nevű formációban. Később ez prog rock irányba kanyarodott, ezzel a stílusváltással viszont már nem passzolt a név. 

Miért Mandrake Moon, honnan a név, mit jelent?
Mandragóra Hold lenne a pontos fordítás, esetleg Mandragóra Nász. De nem a jelentése a fontos, mint inkább a hangzása, meg az, hogy ez is angolszász folklór jellegű valahol. Az angol gyökerektől soha nem tudtunk, de nem is akartunk elszakadni. 

Milyen zenét játszik az együttes és miért ilyet?
Most talán a legpontosabb definíció a klasszikus progresszív rock lenne, annak is az angol vonulata, az a vonal, ami leginkább 1970 és 1973 között volt jellemző. Azaz: a rétegzenén belül is rétegzene.

Miért pont ilyen rétegzenét választottatok?
Mert ezt szeretjük, legalábbis én, de a többiek is kellően nyitottak voltak rá, nem bánták, hogy ezt a műfajt tűzzük ki a zászlónkra. Elképesztő mennyiségű egylemezes, nem ismert banda van ebben a műfajban a kora 70-es évekből, nemcsak az ELP-re, Genesisre, Van der Graafra, King Crimsonra, egyszóval az első vonalas nagyokra kell gondolni. Ez számomra a mai napig még mindig kiaknázatlan kincsesbánya, egy csodavilág. Különösen szeretem a canterbury scene bandáit, akik egy teljesen elszigetelt, egyedi stílust játszottak még a prog rockon belül is. De ezek már meredek zenék, mélyvíz úszóknak, erre már talán a bandatagok sem volnának nyitottak.

Mutasd be, kérlek az együttes tagjait, kik ők, hol, milyen együttesben, kivel játszottak eddig?
Szász Olivér basszusgitáros azon kívül, hogy velem a Finnegans Wake-ben és a Mandrake Moonban, valamint a Hungarian Pink Floyd Showban is együtt játszott és játszik, Angliában sok-sok alkalmi bandába ugrott be session zenészként.

Orosz Márton dobos régi jó barát, ő az Orthent együttesben kezdte, jelenleg viszont rajtunk kívül még a népzenét modern elemekkel elegyítő SAJBA tagja is, illetve a Vanmocsello névre hallgató igen autentikus és izgalmas zenét játszó csellós duót fűszerezi még dobjátékával.

Lakatos Ádám barátunk a Hungarian Pink Floyd Show-ból jött, ahol együtt játszunk a mai napig, neki is vannak viszont saját projektjei, Adam’s Needle néven már kihozott pár dalt, ezek inkább az amerikai country és west coast irányvonalat képviselik, mert Ádám imádja az amerikai zenét is. Ezt az amerikai zene iránti szeretetét jelenleg a Francis Cave Trio-ban is kamatoztatja. Könnyed, popos hangvételű zenékről beszélünk, de jó értelemben. 

Hogyan születnek a dalaitok?
Az évek során öcsémmel Olivérrel, aki amellett hogy basszusgitáros a bandában, szerzőtársam is a kezdetektől fogva, több nagylemeznyi anyagot megírtunk, tehát rengeteg a muníció. Akkor sem kéne aggódnunk, ha elapadna az ihlet, mert van mihez nyúlni. Általában én írom meg a dalok alapjait, de aztán a felöltöztetésben Olivér, és egyébként most már a teljes zenekar kiveszi a részét, mindenki hozzájárul értékes ötletekkel. 

Miről szólnak a szövegeitek, és miért angolul énekeltek?
A dalok szövegvilága erősen társadalomkritikus, általában a világban nekünk nem tetsző dolgokról szólnak, bár ez attól függ, melyik dalciklusról beszélünk. Vannak tervezett koncept-albumok, szám szerint kettő már biztosan, az első az a jelenleg legégetőbb dolgokról szól, mint a klímaválság, a túlnépesedés, a konzumerizmus, a háború. A második ennél mélyebbre megy és személyesebb, amolyan életút-féle, a gyermekkori álmoktól a világ beutazásán keresztül egészen az életközépi válságig, (ahol most tartunk, hahaha!). Jelen pillanatban mindkét tervezett albumról játszunk dalokat, hiszen ezek már évekkel ezelőtt megszülettek.

Hogy miért angolul? Talán ez az a kérdés, amit a legtöbbször feltesznek nekünk amióta létezünk. Erre több válasz is létezik.

Az első, hogy ennek a műfajnak a hivatalos nyelve dominánsan az angol. Ez olyan elvitathatatlan tény, mint hogy az orvosi nyelv a latin.

A második, hogy (tekintve a műfaj nagyon szűk közönségét) nem gondolkodhatunk kizárólag az ország határain belül, univerzálisnak kell maradni.

A harmadik, hogy megpróbáltuk magyarul is, 2018-ban, amikor Szlovákiába utaztunk egy fesztiválra játszani, az az ötletünk jött, hogy az ottani magyarok miatt ez eleve adja magát, és teszt jelleggel nézzük meg, hátha működik. Tulajdonképpen működött, de azért be kell valljam, nekem nagyon furcsa volt.

A magyar nyelv sokkal nehezebben „énekelhető”, egyrészről. Másrészt világ életemben ezt az angolszász zenét hallgattam, és játszottam. Nekem valahogy így hangzik hitelesen. Ettől függetlenül nem zárjuk ki egyébként, hogy egyes daloknak lesznek magyar változataik is. 

Mi a helyzet az együttes hanghordozóival?
Jó lenne, ha azt tudnám mondani, hogy már készül, de annak ellenére hogy a tervezett első album dalai mind megvannak, és már csak fel kéne őket játszani, nem akarok füllenteni, ezt még nem kezdtük el. Mindenki dolgozik civilben, ez talán az egyetlen kifogás. De ami késik nem múlik! Nagyon sokan nyaggatnak már ezzel, és jogosan.

Hol és mikor találkozhat veletek legközelebb, aki kíváncsi rátok?
Biztos hogy lesz még egy ilyen kvázi zártkörű klubkoncert, szabadtéren, nyáron, erdő szélén, Gödöllő mellett, erről később tudok majd nyilatkozni, ha valakit érdekel. Ezen felül tervezünk egy prog rock fesztet, a jelen állás szerint valószínűleg Budapesten az ősz folyamán, aztán pedig a többi nyitott kérdés. Konkrét lekötött koncert jelen pillanatban nincs, de most jött el az idő, hogy több ilyet szervezzünk, és a műfaj iránti limitált érdeklődés ellenére kicsit szélesebb körben is megismertessük magunkat a közönséggel. Figyeljétek a Facebook oldalunkat, illetve lépjetek be a Hungarian Prog Rock/Art Rock Facebook csoportba, ott is kikerül majd, ha valamire készülünk, arról nem beszélve, hogy rengeteg szuper zenét hallgathattok melyeket a klubtagok posztolnak ki. Akik feketeöves proggerek. A mai napig én is tanulok tőlük, senki nem ismerhet mindent, a kincsesbánya majdnem kimeríthetetlen.

10/10

 

süti beállítások módosítása