A bejegyzés első megjelenése a koncert.hu oldalon volt.

Fotó: MartAssist

KISS. Négy festett arc. Akik egy időben után nem voltak festettek. Aztán megint, máig is. Hetvenéves korukra is így lépnek fel. A rockcirkusz nagymesterei, a látványos show zsenijei. Nem mellesleg rockklasszikusok is. Akiknek a legnagyobb slágerük egy diszkónóta, amire rockerek csilliárdjai tombolnak világszerte. A múlt héten Budapesten taroltak a zsúfolásig telt Budapest Arénában. S akiknek a fő arca, Gene Simmons magyarnak vallja magát, mindkét szülője magyar volt, és itt, Budapesten magyarul (is) beszélt a közönséghez, sőt énekelt magyarul. Méghozzá úgy, hogy bár akcentussal beszélt, de mégis teljesen tisztán. Fővárosunk nem Bjudapeszt, hanem Budapest volt. „S” betűvel. Mindenhol, ahol „s” betű van, ő azt is mondta. Mitöbb, tisztában volt vele, hogy a fővárosunk neve összetett szó: „Buda és Pest!” 

Gene Simmons egyik legnagyobb magyar vonatkozású húzása az volt, amikor random módon egykor ellátogatott egy magyar rajongójához, a súlyos balesetet szenvedett, és a talpraállásáról sikeres könyvet megjelentető Zemlényi Zoltánhoz. 

Mondom, KISS, a rockshow nagymesterei. 

*

Bár soha nem tartozott a kedvenc előadóim közé a KISS, mégis vannak dalai, amik a Kedvencek mappámból mozdíthatatlanok. Egyetlen lemezük van, amit egy az egyben kedvelek. De mint jelenség a találkozásunk első pillanatától megfogtak. Taszítottak és vonzottak egyszerre. 

Volt három kamaszkori cimborám, Csabi, Pipe és Kirc, akik veszett KISS fanok voltak, Egy sulifarsangon profi módon ki is festették magukat, és playbackkel persze, de fel is léptek. Hatalmas sikerük volt. Még az arcformájuk is stimmelt. (Erről az egyetlen magyarul megjelent KISS-könyv kapcsán írtam már. Ahogy a személyes KISS-történetemről is.)

Csabitól kaptam kölcsön a tíz körömmel védett, kamionos apuja hozta, nyugati nyomású KISS lemezeket. Ez akkoriban, a hetvenes évek végéről, a nyolcvanasok elejéről beszélek, hatalmas szó volt.

A lemezek nem győztek meg igazán, de voltak nóták, amik nagyon tetszettek. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy nem annyira vaddisznó a zene, mint amennyire az a körítése. Ez egyszerre volt csalódás és megkönnyebbülés.

KISS-koncerten most voltam első alkalommal. S úgy fest, utoljára is, mert a jelenlegi állapot és az alapító gitáros interjúja szerint az együttes belefáradt a turnézásba. 

Szervezéses dohogás

Gondolkodtam, írjak-e erről, mert az együttes erről vajmi kevéssé tehet. De a komplex élményhez ez is hozzájárul. S hogy ne a végső lecsengése legyen a bejegyzésemnek, inkább ide, az elejére szúrom be.

Mivel már a KISS két nappal megelőző Pearl Jam-koncerten is ugyanez volt az élmény, így egyértelműen nem egyedi a tapasztalat. Az Aréna befogadóképessége, ha minden igaz, 12.500 fő. Ezt az embermennyiséget három, azaz három előszűrő kapun engedték be. Az előszűrés jelentése: jegy, tapizás, csomagtartalom, -méret ellenőrzése. Ha gond van a mérettel, a teendő: kiállni a sorból, elbaktatni a kb. kétszáz méterre levő csomagmegőrzőhöz, csomag lead, és lehet újra beállni az előszűrő-sorba. Ami fél nyolc felé a KISS-koncerten olyan háromszáz méter volt (az Arénától a metróbejáratig ért a sor.) Szóval: anyád! 

Ugyan a KISS-re már rutinosan készültem, de a Pearl Jam-en kétszer kellett sorbaállnunk. Mert néha-néha bemondták ugyan, hogy az A4-esnél nagyobb pakkoddal hová menj előszőr, de ezt annyira sűrűn nem tették meg. Vagyis komoly esélye volt a szívásnak. 

De az Aréna tartogatott meglepetést a koncert végére is. Az ülőhelyekről a helyszínt elhagyni egyedül az intézmény főbejáratán keresztül volt lehetséges. Ez azt jelentette, hogy nekünk például csocsoszan csoszogással a fél csarnokot meg kellett kerülni az összetorlódott tömegben (jó, én személy szerint nem fosok tőle, de azért vö. covid. Ha már...) Az épületből kiérve, bár valamelyest könnyített terepként még mindig álltak a kordon-korlátok. A tömeg tehát újra összeszűkűlt. Majd ismét fellélegzés. Ami hamarosan újra végetért, mert az Aréna előtti széles placcot elhagyni csak az 1-es villamoshoz és a metróhoz vezető három lépcsősoron lehetett. A placc oldallépcsői zárva voltak. Újabb csoszogás a lépcsőkön. Közel fél óra volt elhagyni a helyszínt. 

Ja, igen, még valami: a koncert végén a mi félkörünkben egyetlen büfé volt nyitva. Ha a kétórás koncert, éneklés után netán inni akarnék valamit, ne akarjak. 

Fogadtatás

Nem vagyok a látványorgia feltétlen híve, mert ne az „amit látok” adja el nekem az „amit hallokot”. De a koncert helyére belépve igen sokat ígérő volt a látvány. 

Dirty Honey

volt előzenekar. Nem hallottam még róla. Nem ragadott torkon, de nem is untatott. A Dirty Honey négytagú hardrock banda. A megjelénésükkel simán elférnének a woodstocki-i fellépőlistán. A muzsikájuk nekem leginkább a Greta Van Fleet-et jutatta az eszembe, csak nem annyira jó. De egyáltalán nem volt rossz. Szerelmetesfeleségtársamnak nem tetszett az énekes hangja, nekem az égvilágon semmi bajom nem volt vele, s ha mond valamit, felsejlett bennem Ian Gillan neve. 

A KISS-show

Mit lehet túlzott lelkesedéssel elmondani arról, ami látványilag tökéletesen lenyűgöző? 

A Dirty Honey fellépése után egy gigantikus fekete lepel ereszkedett a színpad elé, hozzáillő hatalmas KISS felirattal. Ami lepel a koncert elején természetesen lehullott. 

A zenészek az égből ereszkedtek alá egy hidraulikus miniszínpadon, lángok, tüzijáték, görögtűz közepette. Mások így fejezik be, ha egyáltalán.... A kezdett sejtette, hogy ha zeneileg nem is lennénk elkényeztetve, a szem mindent megkap, amit csak rockszínpadon kaphat. S ebben nem is csalódtunk. Fényáradat, lézer, Gene Simmons tűznyelése, a bőven mutogatott gigantikus nyelve, a Healt Ledger Jokeréhez fogható arcjátéka a basszus szóló közben, miközben ömlik a szájából a „vér”, a magasba emelkedő dobszerkó, Paul Stanley átrepülése a közönség felett egy miniszínpadra, szerpentin, konfetti, óriás KISS-lufik, amit csak akarsz. Szerelmetesfeleségtársam a szokásos húsz körüli kép helyett 136-ot kattintott. „...de elmondani nem tudom, mert mindezt látni kell.”

Ha a múlt havi Iron Maiden látványorgiája tökéletes rockszínház volt, akkor az, amit a KISS produkált, tökéletes rockcirkusz, a szó legjobb értelmében. Akkor is, ha a show-elemek legtöbbje hosszú évek, évtizedek óta szerves része az együttes mindenkori fellépéseinek, és az jelentene felháborodást, ha nem lenne szerves része a cirkusznak. Különösen egy búcsúturnén, ami ugye, összefoglalása a hatalmas életműnek. 

A zene, mert azért alapvetően koncerten vagyunk

Alapvetés: minden a helyén volt, és nagyon jól is szólt az egész. Semmi torzulás, semmi gerjedés, semmi vacak keverés, úgy volt jó, ahogy volt. Manapság ez már a minimum. (Bár, ahogy hallottam, ilyen szempontból a Red Hot Chili Peppers idei fellépése gyalázatos fiaskó volt horror-jegyárakért.)

A setlis áttekintette az egész életművet. Érdemes kicsit böngészgetni a setlist.fm megfelelő oldalát, amiből sok minden kiderül. Természetesen az is, hogy egy koncert nem érintheti egy ilyen múltú együttes minden lemezének minden kiemelkedő dalát, a banda minden nagy slágerét. Így természetesen mindenkiben maradhat hiányérzet az elhangzó KISS-dalokat illetően is. (Személyes hiánylistám: Hard Luck Woman, Strutter, Then She A Kiss Me, Crazy Nights, The Oath, What Makes the World Go Around, és sokan mások.) De panaszra nincsen okom, a Heavens Of Fire ott döngölt az elhangzottak sorában, ahogyan a Beth is szépen szólt a dobos, Erich Singer énekével és zongorajátékával. (Csak nagyon zárójelben: a Crazy Nights több mint tökéletes koncertkezdet vagy zárás lehetett volna. Inkább kezdet. De ez csak az én kis privát véleményem.)

Ami meglepő volt számomra: manapság a rockkoncerteken már nem divatos a nyolcvanas években még bíró norma: a zenészek egyéni szólói. Akkoriban nem volt koncert dob- és gitárszóló nélkül. Manapság már az a ritka, ha van iyen. Lehetne elemezni a trend változásának az okait, de ez itt messzire vezetne.

A KISS ilyen szempontból rendhagyó szemlélettel rendelkezik: minden tagnak volt szólórésze. Illetve, ahogy belegondolok, Tommy Thayer csak egy számban kapott nagyobb teret, de az meg ugyancsak jól szólt. A dobos, Eric Singer szólója a helyén volt, de legalább ugyanekkora teret kapott a személyiségének a kiemelése, ami legelább a harmadrésze volt a hangszeres teljesítménynek.

Ami meglepett, az a két őstag, Gene Simmons és Paul Stanley szólójának a tökéletes semmilyensége volt. Még szólónak is túlzás nevezni ezeket a részeket. Inkább csak húrok visszhangosításából, rezegtetéséből, gerjesztéséből álltak. Sokkal inkább a melléjük adott gesztusok vitték a prímet. A két gitáros közül, nekem úgy tűnt, hiába Paul Stanley volt a showman, a gitárt illetőnThayer egyértelműen sokkal többet mutatott. 

S ha már itt tartunk: a legnagyobb teret Paul Stanley kapta. Ő állt elsősorban a fronton, elsődlegesen ő kommunikált a legtöbbet a közönséggel. Elég sokat. Affektálva, nyávogós hangon, többször dobogó szívet formálva a két kézfejéből, bőven kihasználva, bebehajolva az őt vevő kamerába. A furcsa csak az volt, hogy amikor abszolút főszereplővé válva átrepül a közönség feje fejett, és egy miniszínpadon landolt, a két lejátszott dal (Love Gun, I Was Made For You Lovin' You)  zenei részében valahogy mégsem ő lett a főszereplő. Persze, vele volt a gitárja, énekelt, de inkább csak a bulit pörgette fel. 

S most valami furcsát mondok: mindez feltűnt, de valahogy mégsem érdekelt. Azért nem, mert a dalok ettől függetlenül jók voltak, jól szóltak, hatalmas volt a buli.

„Maximális rock and roll!” – ahogyan egy Vitya nevű kedves ismerősem fogalmazná. Mert a KISS, mondom, tökéletes rockünnepet tálalt a magyar közönségnek. 

Apropó közönség

Ette a showt, mint a cukrot. Akkor is, ha tudta, hogy etetik, s akkor is, ha tudta, ez nem csak neki, a magyar közönségnek szól (csak Gene Simmons szavai, de még azok sem első ízben), hanem ugyanez megy/ment mindenhol, világszerte. Semmi cinizmust ne érezz a szavaimban. Én is ettem, Szerelmetesfeleségtársam is, minden fenntartás, ellenérzés, ódzkodás nélkül. SzFT ott is , akkor is, azóta is hatalmas elismeréssel a hangjában mondta, hogy: 
– Ezek állatok!

Arról nem beszélve, valahogy simán elhitették, valóban fontos a számukra, hogy Budapesten koncerteznek. Nem tudom, hogyan tették, de bár minden bizonnyal ez is a show része volt, de hihetően tették.

Ha a fenti utolsó képeket megnézed, látszik, hogy persze, a szerpentin, konfetti, a magasból aláhulló KISS-lufik megtervezett, csinált részei voltak a programnak, de mi, a közönség azért mentünk KISS koncertre, mert szórakozni akartunk. S ezt százegy százalékosan meg is kaptuk. Nekünk szólt a show, teljesen és maradéktalanul kiszolgáltattunk. 

S ilyet is ritkán mondok: ha tehetném, akár holnap megnézném, meghallgatnám újra az egészet. S még mindig, egyáltalán nem vagyok KISS-fan. Csak vannak dalaik, amiket nagyon szeretek. Meg, mondom, a koncertjükre is mennék még, ha lehetne. 

8,5/10

   A bejegyzés eredeti megjelnési helye a koncert.hu. Bár ott némileg szerkesztett és rövidített formában jelent meg.   

Szeretem azokat a ritka alkalmakat, amikor a teljes ismeretlenségből szíven, fülön, esztétikai érzéken, érzelmeimen üt egy muzsika. Amikor semmiről nem tudok semmit, de egyszerre csak ott van, a Teremtő és az alkotói érdeméből egyszerre csak létezik.

Én meg nem értem, hogy miért nem ismeri a nagyvilág, miért nem szól hangosabban az előadó neve, miért nem játsszák a rádiók (na, jó, ezt érteni vélem) és hogy-hogy nincsen felírva az égre, hogy „emberek, hallgassatok már X. Y-t!”.

Aztán visszatérek a Földre. Ahol legalább a zene szól tovább.

*

A magyar progresszív rock története szinte titkos, előadói közül alig pár jutott el az országos ismertségig. Talán ha a Solaris, az East, az After Crying, a Panta Rhei és a Syrius nevét ismeri a közönség. Az ő viszonylagos ismertségük roppant örvendetes, de a sor messze nem ér véget velük.

Gerots Zoltán (Szintézis) YouTube-csatornájának tizenöt követője van. Velem együtt tizenhat. És nem, nem azért, mert nem is érdemel többet. Megnéztem: a Mandrake Moon csatornáját tizenheten követik. Hol van a csatornáról a tegnapi közönség létszámának a másik fele? Egyszerűen fel nem foghatom!

Mandrake Moon. Mandragóra Hold. Magyar együttes. Magyar prog rock együttes. Jó nevű, ismeretlen zenészekkel. S főleg összetett, részletgazdag, veretes, igen élvezetes muzsikával. Hammond orgonával!  Amit eddig csak YouTube-videók által és igen, néha koncerteken élvezhet a kisérdemű, de legalábbis -létszámú érdeklődők csoportja.

*

Hetedik kerület, Garay tér, pincehelyiség, meg mázli, hogy mintegy véletlenül tagja lettem egy Facebook-csoportnak, amelyet az együttes vezetője, Saxon Dave alias Szász Dávid az alapítója. A csoport frappánsan rövid neve: THE HUNGARIAN PROG ROCK/ART ROCK FORUM . Itt hirdették meg ezt a tegnap esti, zártkörű koncertet.

Hetedik kerület, Garay tér, pincehelyiség, kérésre nem érkeztünk korán, csak fél órával a koncert előtt.

Soha nem voltam még zártkörű koncerten. Egyfajta beavatottság érzetet ad. Aminek egyébként lett is gyümölcse: némi képzavarral a gyümölcsöt a koncertbeszámoló végén olvashatod. Hogy részem/részünk lehet valami olyasmiben, ami a földi halandók döntő többségének nem adatott meg.

A közönség létszáma, nem számoltam meg, bár semmi akadálya nem lett volna, kb. és maximum harminc fő. Az erre a célra majdnem teljesen alkalmatlan helyszín nem is bírt volna el több embert. Úgy gondolom, nagyjából mindent elmond, ha azt mondom, a közönség teréből az együttes cucca (megemelt színpad nincsen, egy szőnyeg helyettesíti) és a működő söntéspult (áldás érte!) a rendelkezésre álló térnek a felét foglalja. Vécére a színpadon keresztül, a pince hátsó, háborús állapotokat idéző részén bolyongva lehet eljutni.
– Ha valakinek kell, zene közben is menjen nyugodtan. De komolyan! – így a billentyűs, zenekarvezető Szász Dávid.
Senki sem ment. A gátlások miatt sem, a tisztelet miatt sem. Szerintem nem akart senki egy hangot sem elveszíteni. (S a patetikusságom ezennel elkezdődött, lesz még folytatása. Ez fenyegetés.)

A koncert (hangverseny?) közben is nagy teret kapott a spontenitás.
– Várjatok, be kell állítanom a…
– Szeretettel üdvözlöm Gerots Zoli bácsit, aki a gerince állapota ellenére is eljött közénk!
– És három nőt hagytam otthon! – jött a válasz.
– Hármat? Egy Mandrake Moon koncertért?
– Az ötből.
S mondom, a koncert legközepén vagyunk.

A show egyetlen eleme a lekapcsolt lámpa: a fényeket egy led izzósor biztosítja: olyan kis karácsonyi. Fényárra ne is gondolj!
– Kapcsoljátok fel a lámpát, légyszi’, nem látom, hová kell dugnom ezt a vackot! Amíg átdugdossuk, mehettek ám vécére!
Amíg a billentyűs és a basszeros testvérpár átdugdosott, a szólógitáros mintegy a maga szórakoztatására neki fogott játszani valamit. A dobos kapcsolt, beszállt. Amikor a basszeros átdugott, ő is alájuk játszott egy kicsit. A billentyűs visszaverekedte magát a billentyűi mögé. Folytatódott a buli. A hangverseny.

Szánalmasan hangzik mindez. De ott egyáltalán nem volt az. Sokkal inkább a közvetlenségről, a spontenitásról szólt. Arról, hogy az együttes vezetője, amikor odamentem bemutatkozni neki, hogy velem beszélgetett chaten keresztül előző nap, megkérdezi tőlem, hogyan szól a cucc, élvezhető-e, és mesélni kezdi a pincébe cuccolás élményeit. Meg hogy a búcsúzásnál a lelkünkre köti, hogy az augusztus-szeptemberi, bográcsozós szabadtérire mindenképpen jöjjünk el! Meg arról, hogy mindenki ismer mindenkit, csak mi vagyunk Szerelmetesfeleségtársammal, akik kizárólag egymást ismerjük.

Azt hiszem, ilyesmi lehetett a hatvanas évek klubjainak a hangulata, amikor a zenész még egy volt a többiek közül, és a közönség sem a fent és lent pozícióból tehette magát helyre. Nem tudott nem eszembe jutni, hogy utoljára Iron Maiden koncerten voltam. (Szász Dávid szerint Bruce Dickinson egyébként pont nem az elszállt sztár, simán le lehet vele ülni beszélgetni.)

Szóval ami leírva akár szánalmasnak is tűnhet, az ott helyben inkább otthonos és közvetlen volt.

*

Lehet siránkozni afelett, vajon miért nincsen támogatása a kultúrmissziós muzsikáknak. Lehetne arra hivatkozni, hogy… De eh, pár százezer forintot képtelen vagyok összekalapozni, hogy a kiadó által elfogadott kéziratom könyvvé legyen… Ennek ellenére egész este, na jó, nem, mert a zenére figyeltem, hanem csak a pauzákban azon járt az agyam, hogyan a viharba nem ismeri az ország-világ a Mandrake Moon nevét? S miért nem képes egyik rádió sem soha legalább egy-egy magyar prog rock muzsikát lenyomni? Még az új, A Rock rádióban sem hallottam ilyesmit, az East Elrejtettél a szívedben című dalán kívül, pedig az a rádió játszik az itthoni rádiózási viszonyokhoz képest igen meglepő zenéket. De ez messzire vezet a tegnap estétől.

*

Már a koncert közben az jutott eszembe, hogy az egész beszámolómat három szóval össze lehetne foglalni, és akkor nem fogy az áram, nem kopnak a billentyűk. Valahogy úgy, mint amikor Pipi barátom majd tíz éve a halálba itta magát, és én mondtam a temetésén a búcsúbeszédet: ha tehettem volna, megállok a ravatal előtt és minden szeretettel, ami tőlem telik, szívem szerint csak ennyit mondtam volna a fényképének: „B@szd meg, Pipikém!”

Valahogy így éreztem tegnap este is, már az első szám után: mondhatom én itt hosszan a magamét, cizellálhatom a részleteket, fejtegethetném, ha tudnám, a zenei szempontokat, mesélhetnék a kisérdemű spontán örömkitöréseiről, nagyon sok mindenről, de az egész összefoglalható lenne három szóban. Csakhogy nem nagyon szoktam csúnyán írni. Mert ha tennék ilyet akkor fittyet hányva a kulturáltságomnak azt írnám, felhasználva a tömörség odacsapó erejét: „Ez qva jó!”

*

Arra kért a szerkesztőm, hogy kevesebb legyen a Mohabácsi a koncertbeszámolóimban. Mert a koncert maga valahogy jobban érdekli az olvasókat mint a beszámoló írója. Nem védekeztem azzal, hogy minden ember önmagában csoda, rábólintottam a kérésére.

De most mégsem tudom megállni, hogy nagy és általánosító szavakkal el ne mondjam, szerintem tegnap részt vettem az ÉV KONCERTJÉN. Annak ellenére mondom ezt, hogy vár rám még ez meg az, s már mögöttem is van némelység. Meg annak ellenére is, hogy nem vagyok egy felettébb lelkesedő alkat.

Ültem ott a „színpad” előtti első asztalnál, előttem a jéghideg söröm (elfelejtettem [!] inni), s egyszerre azon kaptam magamat, hogy SzFT-hoz nem értem hozzá, amióta a zene szól (aki ismer, tudja, hogy ez mekkora jelentőséggel bír), jár a kezem-lábam, ülve táncolok, s a hangok ott vannak mindenemben. S olyan természetesen jönnek, hatnak, ahogyan a vér kering az erekben, ahogyan a levegő átjárja a tüdőt. Mindnek ott kell lennie, ahol van.

A majd’ háromórás koncert végén csodálkoztam és sajnálkoztam, hogy vége. (Vessetek, kövezzetek meg, kimondom: az Iron Maiden koncerten volt, hogy kicsit unatkoztam. Pedig azt a koncertet vártam idén a leginkább. De azon mégsem vittek magukkal teljesen a hangok.)

*

A napokban olvastam egy történetet Agócs Károly A remekmű című könyvében. A híres író megkérdezi a meglepetésére olvasni tudó kocsisát, olvasott-e már általa írt könyvet is. A kocsis azt feleli, igen. És, mi volt a véleménye? Hát, olyan a történet, hogy semmi különös, akár ő, a kocsis is megírhatta volna. De lehet, mert hozzá közelebb áll a téma, jobban is sikerült volna. Az író kiakad, de a következőnek megjelenő könyvét is odaadja a kocsisnak. A kocsis véleménye nagyon hasonló az előző könyv után olvasottakhoz: semmi különös, akár ő is írhatta volna, csak akkor talán jobb lenne. Az író kerülő úton kirúgatja a kocsist. Majd egy fogadáson találkozik az irodalmi nagy emberrel, aki elmondja neki, hogy voltaképpen a legnagyobb remekművek olvasói nem tudják feltétlenül, hogy remekművet olvasnak, annyira otthon vannak a szövegben, annyira komfortos számukra minden betű, hogy úgy érzik, ezt ők is írhatták volna.

*

Nos, a Mandrake Moon koncertjén, minden technikai és egyéb körülményekből adódó esetlegesség ellenére annyira a helyén volt minden hang, hogy elöntött a bizonyosság: ha tudnék zenélni, ilyen muzsikát akarnék játszani: mert belőlem fakad, átmos, átjár, megtisztít, felemel, feldob, ott lesz mindenemben, minden zsigerben, sejtben. (Mondtam, hogy patetikus leszek!) Minden kis dallam, minden ritmusváltás, minden hang, minden basszus-brumm, minden cin, csörr és bummm, minden riff, minden döngölés, minden billentyűfutam, gitárhangg a helyén van, és azt mondja, minden borongás ellenére, hogy élni jó és érdemes.

*

Most, miközben írok, hallgatom a YouTube-on fellelhető zenéiket. Újra. És rábólintottam magamban: nem a tegnap este hangulata tette, simán most is érvényesnek tartom, amit az előbb leírtam. Az is igaz, hogy amikor legelső alkalommal ráklattyoltam egy videójukra, azt gondoltam, rátaláltam egy világszínvonalú magyar együttesre, akiket (fokozódni fog a patetikusság nagyotmondása) simán odatettem magamban a legnagyobb prog rock előadók mellé. Nem csupán magyar viszonylatban mondom.

*

Az este zenei kínálata első hallásra teljesen homogén volt. Tán egyedül a Dire Straits-feldolgozás, a Brothers in Arms lógott ki valamelyest a repertoárból. Nem zavarón, de érezhetőn. Ezt jelentősen tompította, hogy a gitáros nem csupán lemásolta Mark Knopfler gitárhangjait, bár amikor ezt tette, nagyon szépen tette, vastagon ott volt az egyénisége is a hangáradatában.

Volt még feldolgozásnóta (King Crimson), de olyan szépen összesimult a saját szerzeményekkel, hogyha nem tudom, észre sem veszem, hogy nem saját szerzeményt játszanak.

Annak érzékeltetéséül, miről is van szó, egy kis ízelítő. Bár ez még nem ennek a koncertnek a videója (ígéret szerint lesz ilyen). Szerelemetesfeleségtársamnak ez a kompozíció tetszett a legjobban. Most is, ahogy magamnak betettem, hogy miközben írok, meghallgassam, felkapta a fejét.
– Ez nagyon ismerős, ez a futam! Nagyon jó!

A zene alatt még van olvasnivaló, többek között egy interjú is, el ne felejts visszatérni!

Bár a zene akár meg is engedné, Keith Emerson orgonát gyújtott fel a színpadon, de a magyar költségvetés és elsősorban a Mandrake Moon zenészeinek mentalitása maga a teljes nyugalom. Igaz, négy egymástól eltérő nyugalom. A zenekarvezető, billentyűs, énekes, mackós Szász Dávid az aki leginkább hajlamos elragadtatni magát. Ő teljesen jelen volt a nem létező színpadon. Neki idő sem kellett ahhoz, hogy látszódjon is rajta, hogy élvezi, amit csinál.

A második, akit elkapott az önzene a gitáros Lakatos Ádám volt. Akinek amikor végre istenesen megszólalt a keze alatt a gitár, azonnali, ováció formában érkező visszajelzést is kapott a közönségtől. Ez szemmel látható önbizalmat is adott neki. Vagy a repertoár adott neki szabadabb teret.

A következő érzelembelépő a dobos, Orosz Márton lett. Egyre inkább összeállt a kép: örömzenévé lett a koncert.

Szász Olivér, a basszeros mindvégig háttérben maradt, csendben elücsörgött a nézőbalon, a háttérben. A zenében teljesen ott volt, nem ismerve őt úgy tűnt, érzelmileg távol maradt. Utólag derült ki számomra, hogy a látszólagos egykedvűsége nem tükrözte az egyéniségét, pusztán a helyszűke kényszerítette passzivitásra, egyébként Ádám mellett a fronvonalban erősíti a ritmusszekciót. Hm, a játékát hallgatva ez a mondat deprimáló: ebben a zenében semmi sem háttér… Szóval a mondat így teljes: Olivér a háttérben, egy széken ülve, több mint erős önfegyelmet gyakorolva kényszerült mindvégig a muzsikálásra.

Egy apróbb átszerelés miatt nagyobb fényre lett szükség, aztán maradt is a nagyobb fény. Nem volt baj. Jobban látszottak a zenészek, az összenézések, mosolygások, az összpontosításuk. Nagyon szeretem nézni a zenészeket muzsikálás közben. Különösen, amikor van is mit nézni a muzsikálásukon. Nem a pózokra, hanem a zenélés technikájára gondolok. Ebben segített a fény.

*

A koncert után Dávid odajött hozzánk, beszélgettünk pár szót. Aztán ment tovább, másokkal is szót váltani. Az összes zenekari tag elvegyült. Mi összepakoltunk, elbúcsúztunk.
– A szabadtérire mindenképpen gyertek szeptemberben – kiáltott utánunk Dávid.

Szeptemberben mindenképpen szeretnénk menni, hogy újra lássuk, elsősorban halljuk őket. S veszettül drukkolok nekik, hogy minél ismertebbek legyenek. Ezért írtam ezt a bejegyzést is.

10/10

A bejegyzés eredetije a koncert.hu-n jelent meg, bár szerkesztett formában. Viszont a fotók ott jobb minőségűek. 

Valamikor a nyolcvanas években egy házibulin került első ízben a kezembe egy Iron Maiden lemez.A Killers. A brutális borítón, Eddie, a borzasztó kabalafigura és az azóta is alkalmazott együttesnév-tipográfia azonnal megfogott. Nos, a zene az nem.

Az akkor újdonságnak számító heavy metal nekem túlságosan gitárnyüstölő volt, csupa ritmus, semmi dallam, sehol egy könnyen fülbemászó riff. még egy megjegyezhető gitárszóló sem. S bár amennyire lenyűgözőn professzionális volt a borító, a brutalitása ugyanannyira taszított is, amennyire elismerőn cöccentettem. A kapcsolatom a Maidennel innentől éveken keresztül igen hűvös maradt. 

Teltek-múltak az évek. Akkoriban egy koncertjegy ára úgy a fele volt, mint manapság, a fizetés százalékában. Tehát simán el lehetett menni akkor úgy egy koncertre, ha különösebb vágyakozás nem is volt bennem, csupán kíváncsiság. Amikor '86-ban a volt MTK Stadionban koncertet adott a Maiden, így elmentem rá. (A jegyár: 210 forint volt, bár kétségtelen, hogy az első munkahelyes fizetésem meg hatezer forint körül járt.) Ha már itt van a világ talán legnagyobb heavy metal bandája, nehogy már ne nézzem meg őket! Valahogy úgy alakult, hogy egyedül mentem a koncertre. Életemben első ízben. 

Kis lépés Mohabácsinak, semekorra a heavy metalnak és az emberiségnek: tetszett a koncert. Nem annyira a zene, hanem a látvány és a hangulat. De az határozottan. De még ekkor sem kezdtem beszerezni a Maiden-lemezeket. 

Ismét teltek-múltak az évek. Nem is tudom, talán 2005 körül szembejött velem az a két lemez, amit nem Bruce Dickinson, hanem Blaze Bayley énekelt lemezre: az X Factor és a Virtual XI. És én vagyok az az ember, akit e két, ugyancsak vitatott, minden addigi eladást alulmúló számokat produkáló, kritikusok által lehúzott, megdöbbentőn szarul kevert lemez (akkoriban már torrenten lett az enyém: kétszer szedtem le, mert azt hittem, elcseszték a rippelést, olyan vacakul szólt) vitt közelebb a Maiden muzsikájához. Vessetek meg, de a mai napig szeretem ezt a két lemezt. Is. Mert a következő lépés a The Final Frontiers lemez volt, arról is a mai napig - legkedvencebb Maiden dalom, a When the Wild Wind Blows. Amiről még Szerelmetesfeleségtársam is azt kérdezte, hogy:
– Ugye, fogják játszani a koncerten? 

Annak, hogy szívesen hallgatok Iron Maident az a legfontosabb oka, hogy az együttes zenéje, ahogyan a tagok öregszenek, egyre több progresszív elemet tartalmaz. Nagyon simán összeraknak tíz percen felüli darabokat is, ami azért annyira nem csak, hogy nem rádióbarát, de odafigyelést igényel a hallgató részéről is.  

Szóval az lett, odáig jutottam a Maidennel, hogy idén ezt a koncertet vártam leginkább. Pedig még mindig nem vagyunk a fanjuk. Csak piszok jó, amit csinálnak. Eljutottam tehát a koncertre, de sajnos SzFt nélkül. Úgy látszik a Maiden a Magányosan Látogatott Koncertek Zenekara lett a számomra.

Amikor megkaptam a jegyemet, meg mellé egy kis eligazítást, akkor tudatosult bennem, hogy lesz a Maiden előtt előzenekar. Kettő is. Nagyon boldog nem lettem. Főleg a kettőtől. Mert a koncert hétköznap volt, tizenegy órára ígért befejezéssel, s akkor nagyon nem vagyok még otthon, másnap meg munka.

Meg az ember befogadókészsége állítólag háromnegyed óra. Itt meg mire eljutunk addig, amiért jöttem, eltelik, vagy két-három óra, elfáradok a nagy attrakcióig a hangoktól. Meg különben is: a Maident vártam. A fenébe is! Szar lehet olyan közönség előtt előzenekarnak lenni, amilyen én vagyok...

A helyszín 

Nem jártam még a Groupama Arénában. Semmi konkrétum, pusztán intuitív blikk: a pályán közepén állva van benne valami nyomasztó. Hülyén hangzik egy stadion közepén azt mondani, hogy klausztrofóbikus, ugye? Pedig ahogy álltam az első sörömmel a kezemben, túl a kötelező szelfin, felemelt fejjel körbenéztem az akkor még igen szellős küzdőtéren, és a széksorokon. Akkor lett ez a teljesen indokolatlan és meglehetősen ellentmondásos benyomásom. 

A bejutás, az eligazítás problémamentes volt.

A küzdőtereseknek a pálya bejárati végén és attól balra alakítottak ki büfét. Amikor én bementem, ketten voltak előttem a sorban. A helyzet drasztikusan romlott. Mire eljutottam a második, egyben utolsó korsóig, úgy negyedórát várakoztam az akkor legrövidebb sorban. Ha máshová állok, lett volna ez fél óra vagy több is. Vagyis marhára nem gondolták át, hogy nyáron az emberek egy koncerten ugrálva akár szomjasak is lehetnek. 

Az árakról viszonyításképpen: egy korsó sör, pohárral: 990 + 400 HUF. Később a pohár tulajdonosaként nincsen már újabb betéti díj. De legalább meglehetősen vacak volt a sör. A mellettem beszélgető koncertlátogató-kollégák számolgattak: ha csak minden második ittlevő iszik egy korsóval, az tizenöterszer négyszáz, mennyi lehet a pohár előállítási költsége, ötven forint? S még egy vonatkozó szempont: hordozható WC-kből volt elég, a koncert élmény-részét nem volt szükséges más élménnyel felcserélni. 

A szelfimre Szamóca lányom szöveggel reagált: „Érezd jól magad! [szivecske] A fehér pólódban legalább nem veszel el! [kuncogó smile, szivecske]”

Először nem értettem, amit írt. Aztán megnéztem újra a szelfit. S csakugyan: rajtam kívül úgy mindenki fekete pólóban volt. Amin az Iron Maiden felirat valamilyen variációja tette egyértelművé a tulajdonosának (jelenlegi?) rockzenei hovatartozását.

Egyébként lett volna lehetőségem asszimilálódni: volt egy hely, az Iron Maiden-butik, ahol az együttes úgy az összes lemezének megfelelő póló ott lógott a vásárlókkal szemben. Meg a jelenlegi, Legacy Of The Beast World Tour promópólója is. Tizenötezer/darab árban. Most inkább nem vettem. Ami érdekes, hogy lemezek nem voltak. Az utolsó, tavalyi Senjutsu sem. 

Ezektől eltekintve még lehet jó a koncert. 

De ezek voltaképpen csak kis színesek, összességében érdektelenek. Ami érdekes azok az előadások, a koncertek. S itt megint megállok.

A hangzás 

Mint a koncert egyik legfontosabbja. Amikor a Lord of the Lost belecsapott a lecsóba, szólt az mint fene! Csak éppen olyan egyben volt minden hang. Nem úgy volt egyben, hogy a helyén volt a produkció (de egyébként a helyén volt), hanem úgy, hogy nehéz volt a hangszereket elkülöníteni egymástól. Nagyon karakteresen kellett megszólalnia egy gitárnak, hogy kivehető legyen, mi is szól rajta. Vagyis nem, hogy a finomságok nem hallatszottak, de az járt jól, aki ismerte az elhangzó dalokat, mert tudta, mit kell hallania. Aki nem ismerte, az nem hallotta a dalok finomságait, annak csak valami némileg kusza összbenyomása támadhatott, miképpen is szólhat ez a nóta, amikor jól szól. 

Legyintettem, nem akarják bevetni azt a technikát, ami a fő attrakcióé. Majd a Shinedown-ra javul a helyzet.

Sajnos csalódtam: a Shinedown sem szólt jobban. Sokkal nagyobb baj, hogy az Iron Maiden sem. Rendbe van, hogy nincsen abszolút hallásom, sőt, vannak gondjaim a magas hangokkal (például a feltöltős villanyóránk csipogását sem hallom, amikor merül lefelé), meg valamelyik este megkérdeztem SzFT-től, hogy konkrétan tényleg hallja-e a tévét, aminek éppen a távkapcsolóján zongorázott? Ő hallotta. Én csak annyit, hogy valami duruzsol. De azért messze nem vagyok süket. Tegnap voltak magas hangok. Hallottam őket. Néha mást sem. 

De komolyan, most meg nem mondom, melyik volt, de ha nem ismertem volna a dalt, ott a koncerten ki nem vettem volna a riffet, ami adott helyen szólt. Nagyon odafigyelve ott volt, de nagyon kellett figyelni. Holott ahogy annak meg kell szólalnia, úgy az a rész domináns a nótában. 

Valószínűleg nem a technikával van a baj. 2022-ben? Az Iron Maiden-nél? Hanem az akusztikával. S mielőtt vádolnál, hogy irány a fülész, az utóbbi két koncerttel, ahol voltunk, semmi bajom nem volt (Budapest Park mindkettő: Honeybeast, Nick Mason' Saucerful Secrets). A Groupamában olyan volt a hang mint a harminc évvel ezelőtti koncerteken. Csak nem fájt és nem csöngött a koncert után a fülem. 

Nem volt bűn szar, csak sokkal többet vártam. (A cikk megírása után elolvastam néhány már megjelent kritikát a buliról. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy másik kritika azt emelte ki, mennyire jól szólt az egész, milyen fantasztikus munkát végeztek a hangtechnikusok.)

A közönség

Szemmel láthatón nem a hangzás, hanem a feeling érdekelte. A két legmeghatóbb rajongó számomra ők voltak. Az első képen éppen a küzdőtérre „iparkodik” a segítőjével a rajongótárs. A kép nem adja át a lassúságát. Fogalmam sincsen, vajon hogyan állta végig a koncertet az úriember...

A második képet a második sörért sorban állva csíptem el. Van benne valami nagyon szívet melengető. Ha nem szólt volna máshová a jegyem, a legszívesebben odaültem volna mellé. A foto cefet vacak, de a lényeg tán átjön róla.

Fogadjunk, a pólója feliratát megtippelni sem tudod! 

S hogy mit jelenthet egyeseknek az Iron Maiden? A pálya bejárata előtti részen egy kőpárkányon ülve szivarkáztam az első sörömmel, amikor odajött András. Fogalmam sem volt, ki ő, azt hitte, a társasághoz tartozom, akikhez odalépett, s akinek egy tagját ténylegesen ismerte. Kezet nyújtott, bemutatkozott. Hát én is ezt tettem. Ő magyarázta: 
– Volt nekem annyi bajom az életben, hogy más beledöglött volna ennyibe! De, apám, a zene mindig megsegített. Legyen bármi bajom, csak feldobok egy Maiden-lemezt, és juhéj! Csak a zene képes erre. Bármi bajom van. A zenével alszom, azzal kelek. Érdemes élni miatta, komolyan mondom! 

Ahogy láttam más országokban felvett koncertvideókat, a Maiden-nek igen hálás és lelkes rajongótábora van. Ahogy mondtam, nem túlzás, ha azt mondom, minden második ember Maiden-pólóban feszített, de ennél sokkal árulkodóbb, hogy a pálya közepén álltam, de még ott is rengetegen üvöltötték Dickinson-nal a szövegeket, s egy-egy hangból megismerték a kezdődő dalokat, tudták a rítusokat. Bruce nem győzte dicsérni a nagyérdeműt. (Jó, persze, gondolom, ezt mindenhol megteszi, és az adott ország előnyére fikázza a többit, de azért olyan kis jól hangzott.) A kivetítők egyébként jobban visszaadták a közönség nagyságát és együtt lélegzését a zenével. Valami elképesztő volt! Én hozzájuk képest piszkosul nem szeretem és nem ismerem a zenekar munkásságát. (Mondjuk nem is állítanék ilyet.)

Lord of the Lost

A The Lord of the Lost német zenekar, gótikus metált játszik. Rákészülésként, miheztartás végett meghallgattam néhány számukat, milyen lesz, amikor már nagyon várom a Maident. Egyben volt, amit hallottam, csak a harmadik szám után unalmas volt az együttes kitalálójának (egyszemélyes projektnek indult a dolog), zeneszerzőjének, énekesének, Chris Harms-nak a hangja. Egy számban csuda jól fest, kettőben sem rossz, háromban elmegy, de efelett már vágyik az ember valami változatosságra. Volt az első benyomásom. 

A koncert ha nem is egészen, de másmilyen volt. Valószínűleg a jelenlét. A zenekaré is, az enyém is. Egyrészt az énekes hangja nem lett uncsi. Bár tény, ami tény, mindössze fél órát muzsikáltak. Ennyi jutott nekik. De lett tőlük hangulat, nem volt fájdalmasan mű az extrém megjelenésük sem. Arról nem beszélve, hogy a másfél dobos nagyon jót tett a zenének. Amikor nem fél-dobolt, billentyűlt a koma. 

Szerencsére volt dal, amit az előfülelés hatására ismertem, így lett összehasonlítási alapom. Az, hogy zenei tréfával fejezték be a nyúlfarknyi megjelenésüket, nálam emelte a renoméjukat. Sajnáltam, hogy rövidke volt a színpadi jelenlétük. 

Shinedown

Nem rossz. De nekem semmilyen. Egyáltalán nem zavar, ha szól, még a koncert sem esett rosszul. Pedig előfüleléssel az ő zenéjükben kevesebbet leltem magamnak mint a Lord of the Lost esetében. Jól összerakott, dallamos muzsika, kemény alapokon, jó énekes, de az egyórás előadásukból úgy nagyjából semmi nem fogott meg, nem maradt meg bennem. Ha valaki bekapcsolja egy zenéjüket, biztos nem én leszek, aki kikapcsolja, de az sem, aki bekapcsolja. 

A véleményem egyedi. Talán igaztalan, de úgy láttam, a zenekart a hölgyek jobban kedvelik. Az egyikük a Lord of the Lost levonulása után önfeledten üvöltötte a stadion lármájába: 
– Shiiiiiinedoooown!
S egy mellettem műélvező páros női szakasza volt, aki igazán élvezett. Izé... Mármint a Shinedown zenéjét. 

Iron Maiden

Bánatom, kimondom én, ha a fene fenét eszik is, neheztelek a Maiden-re: Nem volt a When the Blind Wind Blows. Az ördög elvitte, ha nem is az egészet... 

De tudod, az az ováció, ami akkor tört ki, amikor az elsötétedett stadionban megszólalt, mint kiderült felvételről a Maiden-muzsikája, hát az nem volt semmi. S aztán még be is jöttek a színpadra. 

S a színpad szó innentől valós tartalommal töltődik meg. A műsor annyira látványos, felépített volt, hogy nem tudtam eldönteni, koncerten vagyok-e vagy színházi előadáson, ahol az Iron Maiden muzsikál? Mert nem úgy volt ám, hogy van egy színpadkép, aztán játék a fényekkel, némi füst meg tűz, oszt' hurrá, örvendezzék a nagyérdemű, amennyire tud.... Ó, dehogy!

Az első színpadkép japán pagodával határolt utcarészlet volt. Mert hogy az első három szám az új lemezről érkezett, ami, ugye, japános. Bruce haja szamurájosan kis kontyba fogva, előkerül egy szamuráj kard is, meg egy kétembernyi magas japán Eddie is, akivel lehet küzdeni. Fogalmam sincsen, hogyan oldották ezt meg, de tényleg hatalmas volt a fickó, és tényleg, fel-alá mászkált, és vívott. Ha nem is villámmozgással. 

A Writing on the Wall után változik a színpadkép: egy katedrálisban vagyunk, a rakott ablakok mindegyikén Eddie-ábrázolások, a plafonról, na jó, a színpad tetejéről hatalmas csillárok lógnak. Bruce egy szakadt papi köntösben vonul be a szín... a templomba. Revelations, Blood Brothers, Sign of the Cross. 

Az átöltözései a számokhoz permanensek voltak. Ahogyan a díszletek, a háttérvetítés megvilágítása is. 

Aztán megint egy gigantikus alak emelkedik a zenészek fölé, lassan kiterjeszti a szárnyait, és ott hatalmaslik előttünk egy gigantikus Ikarosz: Flight of Icarus. Bruce a kézfejéből fújja a tüzet. 

Szerintem a koncert csúcspontja a Fear of the Dark volt. Bruce itt egy pestis-álarcos, gnóm alak formájában énekelt, magasra emelgetve zöld lámpását. A dal felépítése több mint pazar. S azt hiszem, ebből tűnt el számomra egy gitárdallam, amiről beszéltem fentebb. 

A következő blokk a korai nótáké volt: Hallowed By Thy Name, The Number of the Beast, Iron Maiden. Itt már visszacsatolt a szervezetem. Öt és fél órája álltam. Amikor az elején le is ülhettem volna. A derekam... S mert a Maiden-nek ezt a korszakát még mindig annyira nem. Dicsértem magamnak a látványt, jártunk a pokolban, égtek a tüzek, az elején még ott állt a dombtetőn, oppárdon a kivilágított kereszt, de itt már alásüllyedtünk, lesz, ami lesz... 

És vége a koncertnek. Az Iron Maiden kimegy. A dobos, Nicko McBrain még kidobja a közönség közé a párnáját (?) és a dobverőit, majd feleszmél és többiek után kullog. Nem gyulladnak fel a fények. Van remény. Még csak negyed tizenegy van. (A derekam egyre jobban nyávog, hiába ötvenöt év, de nincsen szívem otthagyni a showt.) 

Jól teszem: Bruce a The Trooper alatt egy magyar zászlóval a kezében győzi le Eddiet. A The Clansmen meglepetés, eredetileg Blazey énekelte lemezre (tudod, az a két lemez, ami csak nekem tetszik). Majd a Run To the Hills, klasszikus. Ismét búcsú, Nicko előadja az előbbi egyszemélyesét, ismét kikullog. 

Persze, hogy, és pedig az egyik legnagyobb slágerükkel, az Aces High-al. Ha csúnyán beszélnék, azt mondanám, baszod, figyuzzá má', begyött egy göbzi a srácok fölé, aztán még kavarog is felettük, baszki! A göbzi ott is marad, zene nincsen több, igen, Nicko az Nicko, be sem mutatják magukat, gondolják, ki nem tudja, ki kicsoda, ennyi volt, a hangfalakból megszólal a Brian élete dala az Always Look on the Bright Side of Life. Hideg stadionfények fel, tudomásul vesszük, ennyi volt az előadás, megyünk kifelé, én pedig áldom SzFT-t, amiért rábeszélt, hogy kocsival jöjjek. 

Tegnap óta pedig azon gondolkodom, mekkora volt ez a show, mennyire összetett, kitalált volt minden, a díszletek, a vetítések, Bruce ruhái, mennyire rá volt szabva az egész!

Meg azon, hogy a Maiden tagjai már marhára nem fiatalok, Bruce is hatvanon felül van (én meg ötvenöt vagyok, és nyávogok a derekam miatt), de úgy belakta a színpadot, hogy csuda, színészkedett, harcolt, tüzeskedett, akasztófakötéllel játszott, rohangált, és közben mindvégig énekelt. Nekem csak egyszer tűnt fel, hogy valami benne szorult, aminek ki kellett volna jönnie. Ez dicséret, nem kritika! 

S egyébként a többi zenész sem cövekelt egy helyben, hetven felé battyogva olyan kis csuda virgoncak voltak, hogy csak csuda! Arról nem beszélve, hogy a shownak mindnyájan aktív részesei voltak. A főnök, Stevie Harris basszerja szerencsére elég jól szólt, és valahogy neki tudtam leginkább elhinni Dickinson után, hogy marhára élvezi, amit csinál. A gitárt hárman nyüstölték: Adrian Smith, Dave Murray és Janick Gers. 

A kocsiban ülve...

Még járt az agyam. A motor indítása után azonnal ki is kapcsoltam a rádiót. Hogy járhasson. Arra jutottam, hogy ez a show-színház-vetítgetés a maga komplexitásával mindent vitt. Tényleg. De azt írtam a legutóbbi Nick Mason's koncertélményünk után, hogy ha néhány negyvenvattos izzó világította volna meg őket, akkor sem lenne baj. Nos, valami ilyesmi érzésem van az Iron Maiden-nel kapcsolatban is. Dehogy baj, hogy így volt, ahogyan! Csak mivel a főszereplő mégis csak a zene, a látvány nélkül is élne az egész. Szerintem tök simán.

Fotó, videó: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg, igaz, némileg más tartalommal..

Nem írok semmit a Pink Floydról. Újdonságot úgysem tudok, minden mást már leírtak róla. Még én magam is a magyar cover-együttesük, Keep Floyding kapcsán. Illetve egy dolgot mindenképpen, és ez a tegnapi koncert kapcsán fontos. 

A Pink Floydnak három korszaka volt.

• Az első, kezdeti időszakban a zenéjük kisérletezősebb, számomra néha hallgathatatlanul elvont, nehezebben befogadható muzsika volt. Az 1967–1972 között megjelent hét lemez sorolható ide. A később kiszámíthatatlansága miatt kitett tag, Syd Barrett stílusa meghatározó volt ebben a korszakukban.
• A második, nagy korszak a The Dark Side of the Moon-nal kezdődött és Roger Waters kiválásáig, a The Final Cut című anyagig tartott (1973–1983). Öt lemez sorolható ehhez az időszakhoz, ebből négy koszakalkotó. 
• A Gilmour-éra a harmadik korszak (1985–1994). Két studióalbumot jelentettek meg. 

A Pink Floyd megjelent albumainak a listáját itt leled:
https://en.wikipedia.org/wiki/Pink_Floyd_discography

A Nick Mason's Saucerful Of Secrets nevű formáció szigorúan az első időszak dalait játssza. 

A NICK MASON'S SAUCERFUL SECRETS

Az együttes neve a Pink Floyd dobosának nevéből és a zenekar második, 1968-ban megjelent albumának címéből áll. Sokan ezt a lemezt tartják az első progresszív rockalbumnak. Syd Barrett a lemez készítése közben hagyta el a zenekart. Vagy rúgták ki, és hívták meg David Gilmourt gitározni. Vagyis a lemez több szempontból egyfajta mérföldkő. 

Nick Mason zenészeket választott maga mellé, és 2018-ban összehozta a kisérletezős Pink Floyd muzsikáját játszó együttest. Mint mondta, ha fellépnek, Gilmour és Waters is a Floyd gigasztár korszakának a dalait muzsikálja, és a cover-zenekarok tömkelege is ezt teszi. A Pink Floyd szellemiségét akarta bemutatni. 

A zenekar tagjai: 
Guy Pratt – basszus, ének, cintányérok (session-zenész: például Pink Floyd, Michael Jackson, Madonna, The Smith, Roxy Music, Tears For Fears,  Iggy Pop, Whitesnake, Tom Jones, stb.)
Gary Kemp – gitárok, ének (Spandau Ballet)
Lee Harris - gitárok, vokál (Blockheads)
Dom Beken – billentyűzetek, programozás, vokál

KONCERT A BUDAPEST PARKBAN

A koncert kezdetét 19:45-re hirdették meg. 19:30-tól kezdetét vette egy nonfiguratív vetítés a színpad két oldalán és a hátfalán levő kivetítőkön. Valami zeneféleség is szólt, s alatta/fölötte angol próza. 
– Leadják az Apolló 13 hangsávját? – zöldítette rám a szemeit SzFT. Csak úgy sütött belőle a csúfondár. 

Ugyan gyűlt a jónép, de amikor kezdetét vette az „Apolló 13 hangsávja”, még ösvények voltak a közönségben. A zene tényleges kezdet után megszűntek. De a színpad előtti első sorban sem volt klausztrofóbiám, és egy szemhunyásni időt sem kellett küzdenünk a túlélésért, mindvégig volt tér körülöttünk. 

19:45-kor felcsendült a One of These Days jellegzetes monoton basszusa, és színpad jobbról beviharzott Guy Pratt. Majd nyomában a zenekar. A sor végén fekete nadrágban, fehér ingben Nick Mason. Mintha ultrakonzervatív megjelenésével hangsúlyozni akarná a korát. Ami a megjelenésén igen, a játékán fikarcnyit sem érződött. 

Ugorjunk fejest a programba! Nem sorolom fel a számokat, inkább adok egy linket, ott lesz a koncert teljes programja, meg is lehet hallgatni a dalokat. (Nem a tegnapi koncert felvételét, de a tegnapi csapat nyomja őket.) Jó oldal ez a setlist.fm!

Ha koncertre megyek, szeretem ismerni az előadó dalait. Valahogy jobban esnek az ismerős hangok, jó együtt énekelni az előadóval, jó felismerni, ha egy dal ismerős, jó várni a kedvenc részeket, riffeket, szólókat, belépéseket, csöndeket, szövegeket.

SzFt igen rugalmas ebből a szempontból. A koncertek döntő többségén az én zenéim szóltak. Ő jött velem hűségesen, nézelődött, unatkozott, táncolt, énekelt, csúfolódott, élvezkedett, mikor mi járt szerinte a tetszési indexe szerint. Ezen az estén átélhettem, hogyan látja ő a koncerteket.

Ahogy mondtam, a Floyd első hét lemezeit nem hallgattam likasra. Nem fogtak meg. Persze ez meg az megragadt róluk a fülemben. Így a koncert programja nem volt ismeretlen számomra, csak nem volt hangról hangra ismerős. 

S ez azért volt jó, mert akadt egy pillanat a nyolcadik szám, az If közben, amikor teljesen kikapcsoltam. Vagy be. Nem volt még extázis (tudod, zenei orgazmus), de az addig is élvezett muzsika valahogy belülről kezdett szólni. Hatni. Kommunikálni velem. Amikor már nem az van, hogy te meg a zene, hanem együtt vagytok, egyek vagytok. A hangok nem az előadóéi, nem a hangszeréi, hanem a közösek. És olyan természetesen szólnak egymás után, mint ahogy az természetes, hogy reggel felkel a Nap, este pedig lenyugszik, közben pedig ki-belélegzünk.

Nem mondom, hogy ez az együttlét a koncert végéig kitartott. Nem tartott ki. De elfogadóbb, elnézőbb lettem az olyan zenékkel, zenei részekkel kapcsolatban, amelyek nélküle egyébként hidegen hagytak vagy konkrétan idegesítettek volna. Mert mondtam, a korai Floyd háromperceseivel, illetve a pszichedelikus hangnyunyurászásaival nem tudok mit kezdeni. De ez után az állapot után nagyjából tudtam. 

Például feltűnt, hogy a hárompercesek alapjaiban jó kis rock és punk (!) dalok. Az utóbbi a Vegetable Man-ről jutott eszembe. Jó-jó, persze, ez túlzás, meg hülyeség, de ott a koncerten teljesen így hangzottak. Hallgasd csak meg az előző mellé a Lucifer Sam-et! Piszok jó dal! Csak ne Pink Floydként hallgasd: mindjárt más lesz! 

Legnagyobb döbbentemre SzFT gyönyörű zöld szeme a Set the Controls for the Heart of the Sun hallatán csillant fel igazán
– Ez kurva jó! Morzsám, miért nem mind ilyen? 
Én meg lestem ki a fejemből, hogy tizenöt év után is okoz nekem meglepetéseket életem nője. Annyira lelkes lett a számmal kapcsolatban (mármint a Floyd nótára gondolok, nem tértem el a témától), hogy tegnap egyszülöttjének is veszett lelkesedéssel mutogatta. A Csemete reakciója olyan volt, hogy ahhoz képest a frigó mélyhűtője augusztus közepi kánikulai nap a Kalahári sivatagban.

Erről jut eszembe!

A közönség

Nagyon vegyes volt. Mármint korosztályilag. S azért ez kellemesen meglepett. Mert az, hogy a kortársaim ha tehették már csak kíváncsiságból is ott voltak. Meg azért is, mert ki tudja, lesz-e még ereje Mason-nek újra Magyarországra jönni. S nekünk a Pink Floyd a mindennapjaink része volt. 

De állt mellettünk az első sorban egy pár. Szerintem húsz körül járhattak, ha egyáltalán. Szerelmesek voltak. Egymásba. Szemmel láthatón. A srác a zenébe is. Ezt figyeld: több szöveget kivülről fújt! Nem a Comfortably Numb-ról vagy az Another Brick IN the Wall-ról beszélünk, hanem az Echoes-ról és az Astronomy Domine-ről! Olyan lelkesedéssel örvendezett mindannak, amit hallott, hogy jó volt ránézni. A lány nem is mert nem örülni annak, hogy ott van a koncerten, felvette a ritmust, táncolt, ugrált a sráccal együtt. A dalok szövegét ő nem ismerte. De húsz évesen, 2022-ben ott volt a Parkban, hogy ötvenéves zenéket (egek!) hallgasson! Mellettük egy harmincikszes, szemüveges srác nyomta ugyanúgy, ahogyan a páros fiú-szakasza. 

A színpad és a látvány

Semmi különös. Egy kis fény, egy kis vetítés, de semmi túlzás seholsem. Bele-belenézve az együttes YouTube-on levő koncertfelvételeibe, úgy tűnik, a budapesti koncert a kis pénz-kis foci elven működött. De tudod mi van: igazából nem is hiányzott semmi sem. Voltaképpen, ha néhány 230-as izzóval lettek volna megvilágítva, az sem zavar. Azért nem, mert bár nem vagyok látványellenes, koncertre elsősorban a zenéért megyek, a show látvány-része annyira nem érdekel. Vagyis, zene itt nagyon volt. Komolyan, csak a kilépő sörünk kortyolgatása közben, a szétszerelés alatt levő színpadra visszanézve kapcsoltam, hogy az eddigi koncertvideókba bele-belenézve mennyire szegényes volt a látvány, de akkor tudatosodott az is, hogy mennyire nem is hiányzott több. 

A zenészek

Nekem egyikük neve sem mondott a koncert előtt semmit. Mármint Mason-nén kívül. Persze az előéletüket nézve maximum Gary Kemp-é mondhatott volna bármit, ha valamikor is hallgattam volna Spandau Ballet-et. De nem tettem ilyet. Vagyis teljesen szűzen állhattam hozzájuk. Attól a nem apró ténytől eltekintve, hogy Nick Mason-nel álltak egy színpadon, s az, hogy Mason is ott állt (űlt) velük, önmagában sokatmondó. Ha az indítékaikról nem is, a zenei kvalitásukról de bizony. 

Guy Pratt, a basszeros háttérzenész, aki nagyon nagy nevekkel játszott együtt: partiarc. Közvetlen, mosolygós figura. kezdettől fogva szemmel látható volt, hogy nem csupán zenél, hanem élvezi is, amit csinál. Ő volt a legmozgékonyabb, használta is bőven a rendelkezésre álló terét. Rontania nem sikerült, csak egyszer majdnem, de észbe kapott: ha jól emlékszem, az Echos gitárnyenyere középrésze után két taktussal korábban emelte a gitárját, hogy visszaszálljon, de még időben észbe kapott. Máson (nem Mason, hanem á-val!) nem kaptam rajta. 

Gary Kemp-nek idő kellett, hogy feloldódjék. Kezdetben mintegy háttérzenészként állt a színpadon. Aztán felismerte, hogy ő az egyik szólógitáros, aki akár élvezheti is, amit művel. S élvezni kezdte. Lett játszótársa Prattnek a színpadi jelenlétben. A zenében mindvégig azok voltak.

Az informatikus külsejű Lee Harris szemmel láthatón nem közösségi figura. Szinte kivülállóként művelte pazar zenei csodáit, az arcán semmi nem látszott még akkor sem, amikor hangról hangra, érzelemről érzelemre nyomta Gilmour egyik szólóját. A hallgatók elcsöppentek, ő meg úgy tett, mintha csak éppen végzett volna egy szobafestéssel. Ezzel együtt egy pillantig sem keltett kívülálló-érzést. 

Még a „cimbalomját” (a kifejezés természetesen SzFT-tő származik, mókás dolog koncertre vinni őt) is olyan belülálló kívülállóként cibálta, hogy nézni is jó volt, hát még hallgatni. 

Dom Beken elveszett a billentyűk mögött. Nem csak azért, mert nagyon sok volt belőlük, hanem azért is, mert egy cseppet sem tolta magát előtérbe. Amikor végre teret kapott egy szóló jogán, SzFT bólintott: 
– Nagyon jól nyomja a klaviatúrás! 
Amikor Beken még egy zenei tréfát is megengedett magának (olyan jó lenne tudni, melyik számban, mert meghallgatnám az eredetit is, vajon az hogyan szól?), akkor SzFT rámnevetett: 
– Nagggyon jó volt!

Nick Mason pedig nem más mint Nick Mason. Aki örült, hogy van mögötte egy gong, mert a Floydban Roger Waters soha nem engedte, hogy koncerteken Mason szólaltassa meg. Most megtehette. :-) Lámcsak, elég hetvennyolc évet várni, hogy az ember álmai kiteljesedjenek! Van remény! 

Szóval álltam ott az első sorban, na jó, másodikban, mert SzFT előttem állt, és azon tűnődtem, vajon én hallgattam eddig rosszul ezeket a Floyd lemezeket, vagy itt, ezen a koncerten szólnak másképpen a dalok? Mert tény, ami tény: ezen az estén gyakorlatilag az egész programot piszkosul élveztem. De csakugyan és valóban! 

A villamoson hazafelé mondtam SzFT-nek: 
– Nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog, amit hallok! 
Felnevetett: 
– Hát én sem magamról! 

S tudod, mi van? Meg nem tudom magyarázni, de ezeket a korai dalokat ettől az együttestől szívesen hallgatom. (Most is a megjelent koncertlemezük zenél a fülemben.) De semmi minősítést ne keress a kijelentésemben, csak a tényt közöltem. Magam sem vonok le semmi következtetést. 

Van még néhány fotóm, ha érdekel. 

Mr. Mason, gratulálunk önnek és a zenekarának, igazán maradandó élményt adott az este. Azt hiszem, a legnagyobb dolog, hogy simán túlléptünk azon, hogy nem a Pink Floydot látjuk, halljuk. Azért tehettük ezt meg, mert amit hallottunk, ZENE volt. Bárki is játssza. De ehhez az kellett, hogy önök úgy játsszák, hogy az legyen. 

Éppen a mai napon, a koncert napján volt a tizenharmadik házassági évfordulónk. Köszönjük az ajándékukat, még ha nem is voltak tisztában vele, hogy felköszöntenek vele!

A koncert.hu-n is megjelent a bejegyzés, bár ott csak a  könyvekről van szó.

Egy koncert, egy könyv

és rock and roll!

Teljesen ártatlan vagyok! Hiába is próbálnak ijesztegetni! (Nem jó, ez Bikini, nem Móóóbil.)

Eszemben sem volt így összehozni a dolgokat, de nem is tudtam volna, mert amikor a könyvet kivettem a könyvtárból (bár nem ezt akartam, hanem a Kaptafát), Szerelmetesfeleségtársam még nem találta meg a hírt, mert nem találhatta, hogy az idei „szélsőjobbosnácifasiszta” majálison, amire rendre, minden évben kimegyünk, idén a P. Mobil lesz az egyik meghívott zenekar.

Szóval a könyv úgy másfél hónapja nálam van, a Mi Hazánk pedig csak kábé két hete hirdette meg a Hajógyári-szigetre a majálist a koncerttel. 

Én meg, túl mindkettőn, gondoltam, olyan leszek mint egy utószabólegényke: kettőt egy csapásra! A koncertet is, meg a könyvet is. Ha már P. Mobil, és ebben a formában úgyis „egy helyre megy”. 

Tehát akkor: 

  P. Mobil koncert, 2022. május 1., Hajógyári-sziget, a Mi Hazánk majálisa  

  &  

  Hagedűs István: Mobilógia – Andrássy Bálint: A dal ugyanaz marad  

Az úgy volt a P. Mobillal, hogy amikor megjelent az a kislemez a Kétforintos dallal és a Menj tovább! -bal, azonnal  lecsaptam rá. Tizenegy éves voltam. Fogalmam sincsen, honnan hallottam, miben olvastam róluk, de a kislemez állon vágott, és a hatás ma is tart.

Amikor egy év múlva kijött a második kislemez, a Formai 1-gyel és az Utolsó cigarettával, már rutinosan vettem meg, a tetszési index nem változott. 80'-ban Miskolc és a Csizma az asztalon volt a harmadik kislemezük. A három kislemez együtt már majdnem egy nagy. 

A három kislemez után a '81-ben megjelent nagylemez, a Mobilizmo annyira nem tetszett. Nem nem tetszett, hanem annyira nem tetszett, mint a három kislemez. Valahogy annyira nem voltak döngölősek a nótái. Előzmény nélkül nagyon tetszett volna az LP.

Ráadásul bár nagyon szerettem Tunyó (Tunyogi Péter) hangját is, de Vikidál az „a” Vikidál volt. (Akinek a nevét nem hittem el, amikor először hallottam, mert, ugye, Viki... S milyen idegen hangzású név már ez egy pasasnak, aki ránézésre, kapásból honfoglaláskori időutazó?)

A P. Mobil dalokkal zeneileg soha nem volt semmi bajom. Klassz hard rock a javából. A szövegekkel nem tudtam igazából mit kezdeni. Egyfelől volt bennük spiritusz, de valahogy hiányzott belőle az a csettintésre késztető plusz. Miközben a zenekar tartóoszlopa, motorja, agytrösztje, mindene (csak zenésze nem; bár kongázni állítólag tud), Schuster Lóránt a színpadon meg nagyon ott volt. Volt áthallás a szövegekben, de nem annyi, mint például a coclista rendszer másik két, fekete bárány-zenekarában, a HBB és a Beatrice szövegeiben. 

Másfelől néha valahogy túl egyszerűnek tűntek ezek a szövegek. Akkor is, ha egyáltalán nem voltak közhelyesek és semmitmondók. 

Azonban mit tudtam még akkor, hogy miről szól a műfaj egyik legnagyobbja, a Smoke on the Water... Úgy semmiről: kigyulladt egy kaszinó a Genfi-tó partján, ezért füst szállt a víz felett. 

S ha már szövegeknél tartunk, akkor lássuk csak a kétoldalas könyv B-oldalát!

Andrássy Bálint: A dal ugyanaz marad

Eredetileg az egyes fejezetek egy weboldalon jelentek meg, amely azóta sajnos lehúzta a rolót. Minden fejezet egy-egy P. Mobil nótáról szól. Ha jól számolom, harmincnyolcról. 

Betekintést kapunk a dalok születésébe, az első elhangzás körülményeibe, ha felidézhető, megtudjuk, mely felállás játszotta, hol, mikor, hányszor rögzítették lemezre, milyen kötelező szertartások fűződnek hozzá, ha egyáltalán, kik voltak a szerzőik. Ilyesféle adatokat kapunk. Meg persze arról is vastagon van szó, folyik a találgatás, hogy a fellelhető bootleg felvételeken egyáltalán ki zenélte el a nótát? Mert ugye ez nem mindig teljesen egyértelmű, sőt. 

Az írások nagyon érdekesek. Tényleg. A fejezetek sorrendjének a tematikáját fel nem foghatom, mert nem találtam ilyet. Simán lehet, hogy figyelmetlen vagyok, de nekem olyan kis ahogy jön, úgy puffannak tűnik az egymásutániság. Ami nem baj, csak nem mindig jó. Egy kronológiát követő sorrend sokkal szerencsésebb lett volna. Vagy alfabetikus: akkor már érthető a kronológiai ugrálás. 

Ami viszont nekem nagyon hiányzott: a szövegek elemzése. Van szó a szövegek változásáról, változatairól, méghozzá igen részletesen. De nagyon kevés hangsúly van a jelentésükön. Illetve azon, fontosak-e, miért fontosak, mit jelentenek, jelentenek-e valamit? Ahogy nyilván annak is van oka, hogy miért pont ezeket a számokat válogatta be a harmincnyolcba? 

Az is tény, hogy a zenekar egész munkásságára tekintettel volt és a szemezgetés minden korszakukat érinti. 

Ezek ellenére Andrássy Bálint elképesztő munkát végzett amikor megírta a dalok történetét, kalap le, meghajlás! Már csak azért is, mert valóban tengernyi háttérinfót is meglelhet a szövegben az érdeklődő olvasó/rajongó. Bár az utóbbi valószínűleg úgyis tudja. De az elsőnek, ha érdeklődő típus, felettébb érdekes, én mondom neked. 

Különösen nagy hasznos böngésznivaló a részletes diszkográfia a könyv végén. Végre kezdtem átlátni a tengernyi koncertlemezt, és a megjelenések miértjét. Ebben egyébként a forgatókönyv másik fele, a Schuster-interjú is nagyon sokat segít. 

Hegedűs István: Mobilógia

Ahogy mondtam, interjú. Hosszú. Viszonylag összeszedett. De egy pillanatig sem unalmas. Miközben lekötött, amit Lóri a Móóóbilról mesélt, mindvégig azt próbáltam összerakni magamban, milyen ember is ez a Schuster Lóránt? (Ő maga azt mondja ebben az interjúban, hogy az általam eredetileg keresett Kaptafa című könyvben jobban kicsomagolta a személyiségét, na ez egy teljes kibontakozás.)

Nem tudom, sikerült-e? Mármint Lórit megfejtenem. Összbenyomásom persze lett, és nagyjából lefedte, amit eddig is sejteni véltem. 

Lóránt szókimondó. Nem lacafacázik egy pillanatig sem. Akkor sem, ha a szakmáról van szó, de akkor sem, ha a zenekar volt tagjairól.

Tapasztalatom szerint a szókimondó emberek nem annyira kedvesek azoknak, akikről a szókimondó kimondja a szót. Pedig lehet, fáj a szókimondás, de gyógyíthatja a kapcsolatot, önismeretre késztethet. Mármint ha valóban szókimondás és nem csupán beszólogatás. 

Hogy Schuster melyik, igazából nem tudtam eldönteni. Leginkább is-is. De inkább szókimondónak tűnik. S nem csupán azért, hogy védjem az olvasmányélményemet.

Az viszont mindenképpen kiderül hogy számára a P. Mobil az élet. Nem egy adott formációja, hanem a zenekar mint olyan. Ennek érdekében simán kihajított bárkit a zenekarból. A maguk helyén klasszisokat is. Emiatt azonban több esetben a padlóról kellett felállítania a bandát. S rendre sikerrel tette. 

Mindvégig azon gondolkodtam, hogy miért volt évtizedekig átjáróház a P. Mobil? (2009 óta viszonylag stabil a formáció.) A könyv állítja: állítólag úgy száz ember fordult meg az együttesben. Nekem túlzónak tűnik a szám, de ki vagyok én, hogy megítéljem. Mindenesetre tény, a fluktuáció hatalmas. Ám emellett a tény is tény: a Mobilosok, a közönség kitartott a Mobil mellett a tengernyi tagcsere, újjáalakulás ellenére. 

Szóval Schuster személyisége... Miközben róla gondolkodom, abban egészen biztos vagyok, hogy maga Schuster egy mozdulattal félretolná a töprengésemet, és maga helyett a Móóóbilra mutatna, hogy kapjak már helyértékre, és a lényeggel foglalkozzak. Én meg vitatkozom vele, hogy mi a lényeg? Mert persze a Móóóbil. De mitől Móóóóbil, a Móóóbil, ha nem tőle?

Vissza az interjúhoz. Van koncepciója és íve. Schuster jól mesél, nem beszél félre. A kérdező Hegedűs István pedig felkészült, tájékozott. Ezáltal ketten képesek felidézni a P. Mobil egész történetét, a kezdetektől a könyv kiadásáig. Az általánostól a bosszantó, dühítő, szívmelengető, értetlenkedést kiváltó, lelkesítő, stb. részletekig. 

A P. Mobil története a magyar rock története, nem csupán egy zenekaré. Sőt, bizonyos értelemben korrajz is. 

Koncert a Hajógyári-szigeten, 2022. május 1. 

A magyar szélsőjobbnak titulált (megérne egy bejegyzést, de itt és most ez nagyon messzire vezetne) két párt, a Jobbik és annak totális balos fordulata, ennek következtében széthullása után a Mi Hazánk hosszú évek óta minden évben majálist tart a Hajógyári-szigeten. Az eseményre természetesen minden évben meghívtak zenekarokat is. Járt itt például az Ismerős Arcok, a Lord, a Kárpátia, a Pokolgép, a Kormorán, az Egészséges Fejbőr, a Nemzeti Hang, a Hungarica, a Romantikus Erőszak. Akik hirtelen az eszembe jutottak. 

Szintén plusz bejegyzést kívánna a rock-popzene és a politika viszonya a magyar viszonyok között. Különös tekintettel például arra, hogy Schuster MIÉP-es korszaka miatt hárman hagyták el a zekekart, és többen elfordultak tőle. Egy sor kérdés feltehető lenne, minden oldalról- Még az a politika oldaláról is. Sőt, általánosan is: a kultúrának valóban feltétlenül semlegesnek kell-e lennie, illetve létezik-e egyáltalán a semlegesség? Van-e világnézetnélküli ember? Egyértelmű politikai állásfoglalás-e  egy ilyen majálison való részvétel? S ha igen, akkor miért csak a jobboldali rendezvények szereplőire nézve dehoneszteló a fellépés vállalása? De ebbe most, bár csábító, mégsem megyek bele. 

Idén a Romer és a P. Mobil volt a fő attrakció. Az utóbbit még Tunyogi Péterrel láttam utoljára színpadon. Tehát nem éppen friss az élmény. Sok minden történt a világban azóta. A P. Mobilban is. Van azonban, ami állandó. A P. Mobilban Schuster. Aki nélkül nem lenne P. Mobil. (Ez még akkor is igaz, ha történetesen ezen a koncerten egy térdműtétje miatt nem tudott itt lenni. Úgy, hogy mégis itt volt.)

Ez a P. Mobil persze nem az a P. Mobil. (S persze még az is kérdés, melyik az az, a Vikidálos, a Tunyós, és melyik Tunyós? Hagyjuk...!) A jelenlegi, teszem hozzá, a vadonatfriss dobos kivételével hosszú évek óta stabil felállás a következő: Sárvári Vilmos (gitár), Baranyi László (ének, gitár), Tarnai Dániel (basszusgitár, ének), Szabó Péter (billentyűs hangszerek), Gulyás Máté (dob). 

Amit azonnal tisztázni kell: a P. Mobil nem csupán nosztalgiazenekar. (Ez egyébként ugyanúgy igaz az utódzenekaraira is.) Rendre készítenek új albumokat is. Alkotnak. S az új dalokat játszák a koncerteken is. Nézd csak meg, miket játszottak a Hajcsin: klatty. A tizenkilenc dalból négy ennek a formációnak a dala. Három szerzemény pedig cover (feldolgozás) volt. Tény, hogy a többi elhagyhatatlan régi nóta. 

A koncert időben kezdődött. Mármint a megadott időben. A színpadkép csontegyszerű volt: színpad, Mi Hazánkos háttérvászon, néhány teljesen felesleges lámpa. Slussz. Mondjuk Lóri a könyvben ki is emeli, hogy sohasem kaptak rá a technika-függő látványosságokra, jobbára maradtak az egyszerű színpadképnél. Na, az itt is megvolt. 

Schuster nem tudott itt lenni ezen a koncerten egy térdműtétje miatt. A beszólásait (amik, a könyvből tudhatjuk, jobbára nem is spontánok, hanem tervezettek; kivéve, amikor nem) produkálta a zenekar. A performanszait persze nem, ahhoz túl sok hangszer volt a kezükben. 

Ahogy megszólaltak az kétségtelenül P. Mobil volt. Mindenestül a helyén volt minden. Számomra a legfurcsább az volt, hogy Baranyi hangját teljesen simán, már az első dalban el tudtam fogadni. Pedig nem lehet semmi az elődök után színpadra lépni. (Jó, nem most tette először, 2008 óta a Móóóbil tagja, s az tesók között is tizennégy év.)  Egyszerűen profi a fickó. S bár nem ő kommunikált a közönséggel, ezt Schuster híján Sárvári mint rangidős vállalta fel (vagy ragadta magához), mégis az egész jelenség csont nélkül szimpatikus volt. 

A viking tipusú basszeros, Tarnai Péter látványilag simán passzol Baranyihoz, játékában pedig az együttes muzsikájához. (Ő 2009 óta tag.) Amikor a konszolidált dizájnú billentyűs Szabó Péter elengedte magát, akkor is tökéletesen rendben volt minden. Rock and roll! 

A csuda se tudta, hogy a dobos, Gulyás Máté idei friss hús a bandában. Fel semmiképpen nem tűnt. S ez abszolút pozitívum.

Nagyon általános dolgokat mondok. Vegyük személyesebbre! Valahol a Főnix éjszakája közben kapcsolódtam be igazán. A dalt mindig nagyon szerettem. S úgy szólalt meg itt is, ahogyan hallani akartam. S onnantól teljesen ott voltam a zenével. Még azokkal a dalokkal is, amiket nem ismertem. Aztán jött az Ismerős Arcok dalának, a Nélküled-nek a csoda remekül sikerült feldolgozása is. Meg az Oh Yeah. Meg A zöld, a bíbor és a fekete. (Amiről Schuster nem győzi hangsúlyozni, hogy nem a saját számuk.) Utolsó cigaretta, Menj tovább. No, meg a Kopaszkutya. 

Ezeréves dalok. De mondom, a koncert mégsem nosztalgiabuli volt. 

Körülöttem Mobil-pólók tömkelege. Szinte idegen anyagnak éreztem magamat a fekete pólómban, kék felirat: Power Industrial, amit minden különösebb megfontolás nélkül húztam otthon magamra. Tény, hogy a körülöttem állók között az életkoromat tekintve viszont simán el tudtam vegyülni. Semmi erőszakos őrület nem tombolt, sör a kézben. önfeledt, egytől-egyig ismert dal a szájon, lány a nyakban (életkort tekintve vér szerinti, nem kiszemelt), Móóóbil!

A parvonalnál más volt a helyzet. Szerelmetesfeleségtársam az idén első ízben nyáriul tűző Nap elől kimenekült az árnyékba. A koncert végén mondta: 
– Volt itt egy sehányéves kislány, fejből nyomta A zöld, a bíbor és a feketét. Nagyon élvezte. 
Erre mondják, hogy a P. Mobil kortalan zenekarrá lett? 
– És te, kedvesM?
– Tulajdonképpen tök jó volt! A Kopaszkutyánál gondolkodtam, hogy odamegyek hozzád. Kopasz. Kutya. Érted! (Mert hogy Morzsa kettőnk között a becenevem.) Meg az Ötvenéves férfiról is eszembe jutottál. Adta magát. 
Kár. hogy az Asszonyt akarok nem volt a setlistben, tudtam volna válaszolni SzFT-nek. Így dal nélkül akarom őt. 

A koncertbeszámoló eredeti megjelenési helye: https://www.koncert.hu/hirek/koncertbeszamolo/szivar-terasz-budapest-park--mohabacsi-honeybeast-koncerten-jart-11370
Bár itt egy kicsit hosszabb, mert csak én szerkesztettem.,:-D

Túl az első Jägermeisteren, de még innen a szilvapálinkán, ültünk a Hoppá teraszon, próbáljuk ki, hátha működik, előttünk egy-egy korsó sör, fújtuk a füstöt, néztünk egymásra szerelmesen, amikor is feltűnt, hogy suttyomban elkezdődött az este. 

Egy vörösesbarnás hölgy állt a színpad közepén, combközép zöld sortban, kék blézerben, igen kellemes hanggal, a háta mögött a színpad közepén a 

PAULINA

felirat mondta el, hogy ki ő. Annak, aki tájékozott. Én nem voltam az. Erre jó az űrkorszak: telefon elő, Gugli a barátunk. Paulina a tizedik X Faktor második helyezettje. Engem minősít, hogy még nem hallottam a nevét. (Az övét sem.) Ezúttal veszítettem vele. Paulina huszonhárom éves, vonzó, kedves nő, de a legfontosabb, hogy figyelemre méltó hangja van. Azonkívül, hogy zenét szerez, szöveget is ír. S határozottan pozitív a színpadi jelenléte.

Hogy milyen a zene? Én már eltévedek a stílusok között. Vidám, virtuóz, rock and roll, jazz, pop, hol magyarul, hol angolul. Rázd össze olyasfajta!

A zenekar felállása árulkodó: ének, trombita, basszusgitár, dob.

Az tűnt fel, hogy elterelődött a figyelmem a Jägert követő pálinkáról, és a zenére koncentrálok. Úgy minden összetevőjére. Legelőször a hangulatra kaptam fel a fejemet. Mert összességében is nagyon a helyén volt benne minden. Aztán egy basszus-szólóra bólintottam nagyot. Nem volt hosszú, olyanra gondolj, mint amilyen Paul Simon You Can Call Me Al című számának a közepén van. Na, ez annak kb. a háromszorosa volt hosszban. De majdnem annyira zseniálisan szólt. 

Innentől odafigyeltem. Másodszorra a trombitára, majd a dobra. Nem úgy figyeltem, mintha mittomén, Emerson, Lake & Palmert hallgatnék, mert ez nem olyan muzsika. Nem elmélyülést kíván, hanem táncos lábakat. Olyan nekem nincsen, tehát maradt az asztal alatti lábdobolás és az asztal feletti kéztáncolás, némi fejlimbálással. 

Kicsit későn kapcsoltunk, hogy hang és kép együtt kellene, hoztunk valami részletet, bár nem a legjobb számukból (a minőségért elnézést!).

Kimondottan sajnáltam, amikor végetért a kocertblokk. A projekt műsora remek kedvcsináló volt a Honeybeast elé, illet hozzá, és az egész együttesen érezhető volt, hogy nem csupán fellépnek, hanem örömzenélnek. Annak a hangulata pedig ragadós. 

HONEYBEAST

Már az utolsó, megtartott Fezenen is ért meglepetés, amikor a Dream Theater koncert végén sürgősen elindultunk egy sört inni, és belecsöppentünk Majka koncertjének a közepébe. A meglepetés oka elsősorban a közönsége létszáma volt: többen voltak, mint a Dream Theater-en. Pedig... Én azt hittem, lézengenek majd páran a színpad előtt.

A másik meglepetést a show minősége jelentette. Majka nagy eséllyel soha nem lesz számomra szívcsücsök előadóvá, de minden gond nélkül be kellett látnom, hogy amit csinál, ő és a stáb, az minden ízében profi. Számomra hiába nem jelent semmit.  Azóta szilárdul bennem a felismerés, hogy eljárt felettem az idő. 

Mert sejtettem, hogy ha már Budapest Park, akkor nem csak mi ketten leszünk kíváncsiak a koncertre, de azért a nagyérdemű sűrűsége megint okot adott a hangtalan csudálkozásomra. Sokan voltunk, na! A dühöngő háromnegyed részben tele volt, s a teraszok is ilyen arányban voltak zsúfoltak. 

Majkából kiindulva azon már meg sem rökönyödtem, hogy a hang és a koncertvilágítás mennyire a helyén van. A hatvanas évek végén születtem. Azt, hogy a nyolcvanas években végignéztél egy koncertet és utána két napig csöngött a füled, a mai közönség már, nagy-nagy szerencséjére, nem ismeri. Ahogyan a pontatlan koncertkezdéseket sem, amikor az, hogy egy buli fél-egy órát késik, teljesen természetes volt. Hogy ezek már nem így vannak, azon már meg sem lepődtem. 

De az még mindig meglepetés számomra, hogy akiket én annyira nem tartok számon, nem követek sehol, mekkora közönségszeretetre tettek szert, mennyien ismerik a dalaikat, még mindig meglepetés. S a közönség aktivitása sem volt semmi! Egy kis kifogásolható minőségű ízelítőt parancsolsz? Hármat is kapsz! (S a harmadikon bónuszként elrejtettem a fotósomat, aki akkor már magasról tett a munkájára, ezerrel a koncertet élvezte.) 

De kicsit előrefutottam. Szokásom. 

Honeybeast. Nem mostoha zenekar a rádióadók számára. Egyedül, Legnagyobb hős, Gyönyörűm, Bódottá, Így játszom, Maradok. Nem sorolom tovább. Ha címről nem is megy, ha belehallgatsz, szerintem mindegyiket ismered. 

A zenekar élő hangszereken játszik, nem elektronikus muzsikát nyomnak. A felállás a szokásos: gitárok, basszusgitár, billentyű, dob, ének. Az utóbbi egyfajta márkajel az együttes számára. A frontember Tarján Zsófi (akiről szinte soha nem felejtik el megemlíteni, ha írnak róla, hogy Hernádi Judit lánya). A magam részéről erről semmit sem tudtam, amikor a telefonomra pakoltam néhány Honeybeast számot. Vagyis Zsófi hangjára és az együttes muzsikájára tökéletesen a saját jogán mondtam egy picit feltételes igent. Nem mondom, hogy válogatás nélkül mindent, ami Honeybeast, mert nem. De az is tény, hogy tegnapelőtt tettünk egy Nyíregyháza oda-visszát, és közben végighallgattuk a teljes Honeybeast repertoárt. Tény, nem az én kívánságomra. De az is tény, hogy nem volt semmi bajom a közel öt óra Honeybeast-tel. Hazudok ám: az Parazita című lemez egy idő után idegesíteni kezdett. Teszem hozzá SzFT-t is. Én egy szót sem szóltam, ő mondta, hogy: 
– Na, jó, ebből ennyi éppen elég volt, lépjünk tovább! 
Nagyon jó volt a lélektani pillanat. Ha ő nem lép, én szóltam volna, hogy köszi, lapozzunk, lécci. Valahol érthető a dolog, ez a mai Honeybeast jogfolytonos azzal a Parazitás Honeybeasttel, de mégis másról van/volt szó. 

Szóval simán kihordtam öt óra Honeybeast-et. S akkor még fogalmam sem volt arról, milyenek színpadon. 

Jók. 

Nagyon jók. Az tűnt fel, már a koncert előtt is, hogy bár alapvetően popzenéről van szó, mégis vannak figyelemre méltó zenei megoldásaik, amik messze kiemelik az átlagból a dalaikat. A dalaik jó részét. Ha például a zeneszerző, szövegíró gitárosuk elengedi a kezét, igen meglepő, vérbő szóló indázik ki az ujjai alól (S amikor az ember ezt hallja, bizony csudálkozik, hogy a Legnagyobb hőst is ő írta.)

Az a tény, hogy SzFT felállt az asztaltól és elment a terasz korlátjához, hogy fotózzon néhányat, majd csapot-papot rám hagyva (táska, cigi, tele korsó sör) elfeledett visszajönni, még lehet természetes. De az, hogy amikor hiányozni kezdett és utána mentem (csappal-pappal), ottragadtam és volt egy pont, amikor arra eszméltem, hogy önfeledten élvezem a koncertet, ha harsányan nem is éneklem a dalokat, engem is meglepett. 

Ezzel együtt Tarján Zsófi érdekes jelenség. Egyben tartja a színpadképet, egyértelműen ő a főszereplő. A zenésztársak ezt teljesen magától értetődőnek tekintik, hagyják is érvényesülni. Zsófi mégsem egy tökéletes frontember típus. Keresem a szavakat. Az, ami hiányossága, valahogy az erőssége is. Nem karizmatikus, ezáltal valahogy egy közülünk, ezáltal meg teljesen hitelesnek tűnt. Az, hogy a színpadi mozgása nem tölti be a teljes teret, csak nagyobb hangsúlyt ad annak, amikor vad táncba fog: jelentősége lesz, kiemeli, hogy mennyire élvezi amit csinál, s hogy az mennyire nem rutin és pláne nem színház. De kétségtelen, hogy amikor visszafogottabb, akkor is határozottan jelen van a színpadon.

A viszonylagos mosolytalansága is feltűnő.

De amikor elmosolyodott, akkor annak súlya és hangulata lett. Például ezért tudtam elhinni, hogy élvezi a Paulinával énekelt duettjét. 

A Honeybeast szövegei jó szövegek. Nem ütnék jobbhoroggal álcsúcson, hogy hanyatvágódsz tőlük, de ötletesek, okosak, humorosak, szépek. Mikor melyik. S jókora pluszt ad a daloknak a dallamok játékossága. Amit igen sokszor a szövegek játékossága gerjeszt. 

„látod, semmi nem történt
csak elpazaroltál egy töltényt
de itt a golyó a szívemben

nincs baj, de játsszunk inkább mást
tedd el a furcsa pillantást
részemről minden rendben”

Egy óra után a zenekar levonult, de aztán fél órára még visszajött. Legnagyobb bánatunkra az Igazi hőssel fejezték be a műsort. Ezt a számukat soha nem szerettem, olyan kis izé, gagyi. Ráadásul a felettünk lakó ex-szomszéd minden szombat reggel, fél hét-hét felé kényszeresen hallgatta, nem halkan. Dupla viszolygás van bennem. SzFT-ben is, cihelődött is a kijárat felé. 
– Na, jó van! Bezzeg a Gyönyörűm meg nem volt! 

De a kedvét nem szegte ez a túl slágeres semmiség. Ma reggel már Honeybeast-et hallgatott. Melegíti az ebédet, és most is azt teszi. Gyönyörűm! 

Nem hiszem, hogy félreállok, ha kell még Honeybeast koncertre mennem. 

A bejegyzés eredeti megjelenési helye koncert.hu,
bár a két szöveg nem teljesen azonos.

Magyarul három könyv jelent meg a Pink FLoydról. Ürmös Attiláé, Nick Masoné és Glenn Povey-é. Mason könyve, aki ugye a Pink Floyd tagja volt, elképesztő árakon bukkan fel a Vaterán és az antikváriumokban, a Bookline éppen most ajánlotta nekem 49.900 forintért megvételre. (Hát, nem...)  

Világszerte nem néztem utána, hány könyvborítón áll az együttes neve. S akkor itt van a magyarul negyedik, egyébként ki tudja hányadik Pink Floyd-könyv, a Behind the Wall. A fal mögött. Beszédes cím. De erről majd kicsit később. 

HUGH FIELDER, A KÖNYV SZERZŐJE

nem kezdő a rockújságírásban. Írt már könyvet (önállóan vagy társszerzőként a Led Zeppelin-ről, a Beatles-ről, Hendrix-ről, a Genesis-ről, a Police-ról, a Queen-ről, Lady Gaga-ról, a punkzenéről. Nem a netről csemegézve állítja össze az írásait.

A következőket olvashatjuk róla. Tréfás lesz.

Hugh Fielder emlékszik az 1960-as évekre, annak ellenére, hogy ott volt. Emlékszik az 1970-es és 1980-as évekre, mert írt a Sounds magazinnak (RIP). Az 1990-es évekre is emlékszik, mert a Tower Records TOP magazinjának a szerkesztője volt.

Megosztott egy spliff-et* Bob Marley-val, egy pohár bort David Gilmour-ral, egy korsó sört Robert Plant-tal, egy csésze teát Keith Richards-szal és egy fagyos pillantást Axl Rose-zal. Nézte, ahogy Mike Oldfield sztriptizel, és ahogy Bobby Womack elaludt, miközben interjút készített vele.

* spangli, marihuánás cigi

Forrás

Karrierje legfontosabb elemei: spliff megosztása Bob Marley-val, egy csésze tea Keith Richards-szal, egy pohár ásványvíz Edge-el, egy korsó sör Robert Plant-tel, egy Jack Daniels Slash-sel és egy fagyos pillantás Axl Rose-zal. Nézte, hogy Mike Oldfield meztelenül előtte áll, és Bobby Womack elalszik az interjú közepén. Két lánya elfogadja, hogy soha nem fog felnőni ... bár a felesége még mindig reménykedik.

Forrás

A KÖNYV KÜLSŐ MEGJELENÉSE

impozáns. Nagyon képes. Méretében még éppen kezelhető. Szép és megnyerő. Ahogyan azt manapság egy ilyesfajta kiadványtól megszokhattuk. Semmi méltatlanság nincsen benne sem a könyv típusához, sem a tartalmához képest. 

A szöveg és a képek arányával sincsen semmi baj. A szerző vagy a képszerkesztő gondosan ügyelt arra, hogy a képek illusztrálják a szöveget, legyen közöttük kapcsolat, s nem csupán garmadával hányták a szövegbe a fotókat, jó lesz, örüljenek, hogy kapnak valamit-alapon. 

A TARTALOM

Mármint nem a tartalomjegyzék, hanem hogyan szól miről a könyv. Tűnődöm... Nem azért, mintha nem tudnám. Most olvastam, persze, hogy tudom. Azon tűnődöm, jól olvastam-e? Mármint az olvasatom megfelelő-e?

Azt tudjuk, te is, én is, hogy egy átadott történet, regény, novella, riport, újságcikk, monográfia teljesen és abszolút szerkesztésfüggő. Ha a buszon körömollóval elvágom az ujjamat és megfelelő felbontásban, távolságból felvéve dramatizálom az eseményt, akkor a mondanivaló arról szólhat, hogy tegnap délután vérfürdő volt a 196-os buszon az Újpest-Központi megálló előtt. 

Minden attól függ, hol állok, hogyan nézek, és főleg attól, mit akarok átadni. Mert szavakkal és képekkel bármilyen összefüggés megtalálható, felfedezhető és létrehozható. Az is, ami valóban ott van, egyértelműen jelen van, meg az is, aminek köze sincsen semmihez, csak a fantáziámhoz vagy az elérni kívánt céljaimhoz. 

Nem tudom, Fielder, a szerző van-e bármilyen kapcsolatban a Pink Floyd tagokkal, vagy valamelyikkel egyáltalán. Azt sem tudom, egyeztette-e a szöveget velük. Mert a könyv problémás. Olyan értelemben, hogy valamiképpen a világ egyik legnagyobb rockegyüttesének a történetében a problémák kerülnek leginkább előtérbe. (Másodsorban a technika, s csak aztán a zene.) 

Vagyis kérdés az, a Fielder által meglátott, érzékelt problémák valósak voltak-e, és tényleg ekkora balanszot jelentettek a Floyd sorsában, vagy csupán Fielder láttatja így az eseményeket. 

Kérdés, egy bármilyen művész, alkotó története miről is szól elsősorban: az emberről vagy a zenéről? Mert az ember sorsa, bemutatása óhatatlanul esetleges, sosem lehet tökéletesen komplex. Ezért jobb esetben anekdoták tarkítják, rosszabb esetben pletykák színezik a bemutatását. S kérdés, a közönségnek, bár követeli, de van-e joga az ismert emberek magánéletében turkálni? (Az már más kérdés, hogy mit nyer az egyszeri ember akár az anekdoták, akár a pletykák által az alkotás befogadását tekintve? Én mindig úgy véltem, bár érdekesek lehetnek az alkotóról szóló információk, magyarázhatják a mű megszületését és tartalmát egyaránt, ám ha az nem áll meg magában, akkor megette a fene az egészet. A Folyd-ra vetítve: voltaképpen felesleges bármilyen könyv: az együttes muzsikája simán megáll magában, és az önmagában megálló zenét hallgatva voltaképpen ki a fenét érdekel akár csak a tagok neve is? Nemhogy az egymáshoz való viszonya... 

Fielder nem teljesen így gondolkodott. Írt tehát egy roppant olvasmányos, érdekes, információgazdag könyvet a Pink Floyd-ról, amelyben kissé túlsúlyba kerülnek az emberi tényezők okozta konfliktusok. Amik nyilván szerves részét képezték az együttes történetének. Végülis: Behind the Wall.

Kronologikusan, kezdetektől meséli el a Pink Floyd történetét, ebben nincs hiba. Nem maradnak ki a lemezek sem, amikor a kronológiában odaér, beszél azokról is. persze. Még a borítók is szóba kerülnek. A dalszövegek csak nagyon átabotában. Nem maradnak említés nélkül a filmek sem, a Live in Pompei  és a The Wall. Mi több, még a szólólemezekről is szó van, még a diszkográfiába is bekerültek. Vagyis meglehetősen átfogó a spektrum, amit vizsgál.

S mondom, vizsgálja bőven azt is, milyen volt az együttesen belüli hangulat. Hogyan kellett az elviselhetetlenül hektikus és megbízhatatlan Syd Barrett-et mintegy a háta mögött kipakolni a Pink FLoyd-ból, hogy aztán soha vissza ne engedjék, de gyakorlatilag mindörökké tagnak tekintsék. S bőven beszél arról is, hogyan csapta szét az egoja és kétségtelen zsenialitása oltárán Roger Waters az együttest, hogy aztán igazán nagy sikert, de olyan giga nagyot, amit csak a Rolling Stones és a U2 überelt, csak The Wall-lal érjen el. (Ami, rendben van, kétségtelenül, egy dal, a Comfortably Numb kivételével mindenestül az ő gyereke, de azért mégis csak a Pink Floyd zenélte lemezre.) S szó van arról is, milyen elkeseredett küzdelem zajlott a Floyd nevéért Waters és Gilmour között, hogy aztán az utóbbi jöjjön ki győztesen, és Wright-tal, Mason-nel újra Pink Floyd néven kezdjenek zenélni és alkossanak meg még két és fél lemezt. (A The Endless River-t már nem tekinthetjük igazi Pink Floyd lemeznek, hiszen csak maradék felvételek hasznosítása az elhunyt Wright emlékére.) 

S ha finoman is, de bemutatja, az egyébként humánus és emberszerető Gilmour-nak egyszer és mindenkorra mennyire tele lett a faxsza az egykori zenésztárssal. Meg oda-vissza. Ha visszafelé nem is annyira érthető. 

S akkor kimondom: Fielder annyira rámegy a tagok egymással való konfliktusaira, hogy valahogy ez marad meg alapélménynek a könyvvel kapcsolatban. Meg az, hogy emiatt érdekes. S mégsem tekinthető intimpistaságnak ez a rámenés, mert Fielder nem érdektelen infókkal fáraszt, hanem elénk tárja a történések szomorú lényegét. Ami lényeg nélkül érthetetlen, csonka lenne a Pink Floyd története. Cserébe viszont nem ítélkezik, a problémás viselkedés mögött is az alkotókra és a művekre koncentrál. 

Vagyis mindent összevetve informatív, érdekes és korrekt a könyv. Az alcímét hagyjuk, nem is értem, miért és minek... „A teljes pszichedelikus történelem 1965-től napjainkig” Több sebből vérzik. A Pink Floyd úgy a Medle című lemezig volt pszichedelikus zenekar. Vagyis 1971-ig. A pszichedelikus zene nem merül ki a Pink Floyd hat éves ilyetén muzsikájában, rajtuk kívül természetesen voltak más hasonszöőrű zenekarok is. Az alcím tehát bombasztikus: hülyeségnek is az. De ez legyen a legnagyobb baj. 

Álomgyár, Budapest, 2021, 240 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635701384

8/10

2022 február dereka felé. Hétvége ismét. Vagyis korán keltem, írogatok, The Flower Kings-et hallgatok a meleg takaró alatt, kávét kortyolgatva, és némileg dühöngve, mert egy másik értékelést most élesítettem a Molyon, de formázás közben (kb. húsz perc) egyszer csak újra indult a gép. Szerintem én voltam a hibás, a ventilátort eltakarta a szőrős takaróm, hűtés nélkül túlmelegedhetett a procija. De enélkül is olyan érzésem van, soha nem érem utol magamat az olvasás-írás versenyben. 

A bejegyzés eredetileg a koncert.hu-n jelent meg, 
de a könyves blogomon is megtalálhatod.

Elefánt könyve ha nem is grandiózus, de elegáns, szép kiadvány. Kemény fedlapos, színes fotók tömkelegével, plusz védőborítóval. Külön erénye a lábjegyzetek sokasága, amivel megmagyaráz fogalmakat, bemutat személyeket, megismertet intézményekkel, amik, akik manapság már nem kézenfekvők a frissebb generációk számára. Ez nagyon tetszett. Ahogyan a kötet végi, részletes diszkográfia is. Bár ebből hiányoltam

1. a nem itthon megjelent,
2. az utólag, nem a maga idejében kiadott lemezeket (200 évvel az utolsó háború után)
3. és a feldolgozás albumokat (Rapszódia, Szimfónia,, Oratórium), amelyek szintén szerves részei az Omega munkásságának. A Volt egyszer egy Vadkelet bekerült a listára. A másik három nyilván azért, mert azokon Molnár György nem játszik. 

Semmi sem lehet tökéletes. Viszont tökéletlenségében árulkodó. De erről majd később. 

*

Mondom is a lényeget azonnal. Annyira kikívánkozik. S mert teljesen értelmetlenek látom, hogy összefoglalását adjam az Omega pályafutásának. Még annak is, hogy az együttes tragikus aktualitásairól beszéljek. Bár minden tiszteletem az elhunyt tagoké, Mihály Tamásé, Benkő Lászlóé és Kóbor Jánosé. Az utóbbi, ahogyan azt az együttes egyik első számú fanjától tudom, a zenekar fő motorja volt. Akkor is, ha nem volt éppen könnyű ember. 

Szóval az Omegának a jelek szerint sajnos vége, a Testamentum volt az utolsó lemezük. 

*

Elefánt könyve azonban nem zenekar-temetés. Elefánt könyve, és itt jön a kettővel ezelőtti bekezdésben említett lényeg: nem tudom, micsoda. Csak azt, hogy mi nem. Közelítsük hát meg erről!

Nem visszaemlékezés. Nem az együttes története. Nem élet- vagy önéletrajz. Nem kibeszélés. Sokkal inkább sztorizgatás, történetmorzsák az együttes és Elefánt életéből. Kronologikusan ugyan, de semmiképpen sem a teljesség igényével. A kötet ugyanis ugyancsak vékonyka. Különösen ahhoz képest, hogy mennyire tele van képpel. Mondtam, hogy szép album. 

Szóval sztorizgatás. Ahogyan az alcím ígéri. 

 *

S akkor egy kellemetlen észrevétel. Az Omega utolsó évei minden zajos siker ellenére meglehetősen békétlenek voltak. Szekeres Tamás mellett a színpadon feltűnt egy basszeros hölgy, Szőllösi Kati. Miközben Mihály Tamás meg eltűnt onnan. Ötven év után. Vagy negyvenhét. Még ez is kérdéses. Misi 2014-ben lépett fel utoljára az Omegával, de Kóbor csak 2017-ben jelentette be a kilépését a zenekarból... Még ez sem volt egyszerű. 

Mihályban egy felcsúti koncertezés politikai mellékhangja verte ki a biztosítékot. Elefánt számára pedig a templomi koncertezés nem fért össze a rockzenével.

Aztán Elefánt, bár tag maradt, nem vett részt a komolyzenével megtámogatott Omega-lemezek készítésében. Amik, ugye, nincsenek is benne a könyv diszkográfiájában. Mondtam, hogy árulkodó a hiányuk. 

Elefánt ezekkel a feszültségekkel nem foglalkozik a könyvben. Deklarálja is, hogy azért nem, mert többre becsüli az Omegát annál, hogysem az utolsó idők konfliktusait emelje ki az ötvenkilenc év történetéből. Méltányolható és tiszteletre méltó törekvés. Aztán meg valahogy mégsem.

A helyzet az, hogy a könyv egészének a felületességét ez méltányolandó és tiszteletre méltó törekvés aztán végképp tönkre teszi. Azért is, mert ez a törekvés például annyira nem erős Presser és Laux '71-es kilépésével kapcsolatban. Akkor sem, ha azóta már többször álltak egy színpadon, és Presser számokat is írt az Omegának.  Az ötven évvel ezelőtt történteket szemmel láthatón még mindig nem sikerült feldolgozni. 

Másfelől pedig azért csupa szépet elmondani egy házasságról, amely a válás állapotában ért véget az egyik fél halálával, annyira nem fair dolog. Mert ahogy Saul Bellow állítja az Augie March kalandjai-nak az elején: 

Ha egy valamit elhallgatsz, elhallgatod azt is, ami belőle következik. 

Vagyis az elhallgatás is egyfajta hazugság. S mert sajnos jelen esetben halottak is vannak a történetben, velük szemben is érvényesülni kellene az „igazat vagy semmit”-elvnek. 

A véleményem ellen állítható, hogy igazam lenne, ha ez a könyv az Omega története lenne. Miképpen nem az. Csak egy ahány kép, annyi történet, sztorizgatós album. De még azt sem várhatjuk, hogy a képek és a szöveg között szoros legyen az összefüggés. Van nem egy kép, amiről egy sor szöveg sem sincsen. 

Aminek, éppen ennél fogva, voltaképpen se füle, se farka. Bevallom, minden tiszteletem ellenére megcsapott a kihasznált konjunktúra gondolata. A magam részéről a könyv megjelenéséig bekövetkezett két Omega-tag halála tényét tekintve az udvariasság és az elhallgatás számomra valahogy tiszteletlenebb, mintha Elefánt beszélt volna a konfliktusukról. Még akkor is, ha azokat a maga szempontjából mesélte volna el.

S akkor, bár erről a szerző(k) természetesen mit sem tehet(nek), mire a könyv megjelent, elment Mecky is. 

*

Vagyis a könyv ellentmondásos. Semmiképpen nem tekinthető AZ Omega-könyvnek.

Az IGAZI Omega-könyv még megírásra vár. Olyan embernek kellene megírnia, aki soha nem volt az Omega tagja. Elefánt könyve egy jóértelemben vett melléktermék az Omega történetének. Külső megjelenésében impozáns, tartalmában érdekes, összhatásában felemás melléktermék.

Amikor véget ért, csak lestem magam elé: mint amikor a film vége felé elmegy az áram, úgy ért véget a könyv. Olyan semmilyenül, sehogyan sem . Éppen Elefánt gitárjairól beszélgettünk, aztán csatt, ennyi volt, csácsumi... 

S emiatt el is kezdtem gondolkodni, vajon az eddigieknek volt-e valami, bármi koncepciója? Vagy mindössze annyi volt a koncepció, hogy senkit (mármint Lauxon és Presseren kívül) meg ne bántson a történetek felidézésével? Az, hogy a könyvben fel sem merül az összegzés szándéka, egyértelmű. Megjelenhetett volna az együttes bármely korszakának idején, amolyan kis színesként. Aminek meg van a maga funkciója, a maga értéke, főleg a maga élvezeti értéke, de a helyzet az, hogy nagy hiányérzet akkor sem lenne, ha nem lenne. 

Van egy elefánt a borítón. Molnár György meg Elefánt névre hallgat. Az összefüggés, a kauzalitás nem derül ki. Pedig Csehov óta tudjuk, ha az első színben feltűnik egy pisztoly, annak legkésőbb az utolsóban el kell sülnie! 

A képek a könyvből származnak

Alexandra, Pécs, 2021, 152 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635822423

6/10

2022 januárjának utolsó előtti hévégéje, vasárnap hajnal. Ülök a szűk konyhánkban, egy fonott karosszékben, egy meleg paplan mögöttem és az ölemben, bolyhos, barna takaró a lábamon, a fülemben az Omega Oratóriuma szól, egy kávé már belülről melegíti a bendőmet. Hajnalodik. Mellettem két képregény, amiről még írnom kellene. Ezek a hajnalok a szívem csücskei. Annyi lehetőség van bennük, és annyi békesség. 

S a Mandiner oldalán megjelent egy cikk, amely arról szól, Bill Gates azt mondja, hamarosan igazán pusztító járvány érkezik. Mivel Gates a kérdésben nem szakember, viszont részvényes Vuhanban, igazán félelmetes a hír. A Mandiner pedig nem pletykalap... 

 „

Azt mondták, a második sokkal nehezebb lesz. Az biztos.
De én nem ijedtem meg. Mert ez a könyv nem a második,
hanem az első könyv második fele. Nem is »ugyanolyan«.
Ugyanaz. Csak egy évvel később lett kész.

Pár nappal a halála előtt Pipi barátom azt mondta nekem a kórházi ágyán: azt szeretné, ha én mondanám a temetésén a búcsúbeszédét.

Azt hittem, hülyéskedik. De teljesen komolyan gondolta. Néztem rá, nem tudtam röhögjek vagy sírjak. Mi a büdös francról beszélgetünk? De Pipi nem tágított. 

Én meg nem győztem töprengeni. Mondjuk kettőnk közül az enyém volt a könnyebb feladat. Én csak töprengtem, Pipi halni ment... (Már nyolc éve ennek, Egek!)

Azért vállaltam el a feladatot, mert Pipi a barátom volt. S mert iszonyatosan méltatlannak éreztem volna, ha valaki olyan mond róla marhaságokat, aki azt sem tudja, ki volt ő. Az egészen más, ha én mondok róla marhaságokat. De igazolva, hogy van értelme az olvasásnak, az alapállásom az volt, hogy én leszek a Holt Szószólója. Mert a mondás nem úgy van ám, hogy a halottakról vagy jót, vagy semmit, hanem úgy, hogy:

A HALOTTAKRÓL VAGY IGAZAT VAGY SEMMIT.

Komoly mondanivaló-különbség, lássuk be! Az utóbbinak van értelme, az első csak vaskos hazugságokhoz, pacsmagoláshoz, elkenéshez, mosdatáshoz vezet. S a magam részéről ezt is méltatlannak éreztem Pipihez. (Mondjuk volt tévedés a beszédemben. Erre Pipi húga, Móni hívta fel a figyelmemet a lakásukban rendezett toron.) 

Tehát amikor megtudtam, hogy Pipi meghalt, felhívtam Mónit, elmondtam neki, hogy nem akarok tolakodni, de az volt a bátyus akarata, hogy én... Aztán meg ültem a klaviatúra felett, s vakargattam az államat, hogy na, akkor mit is mondjak Pipiről?

Utálok papírból beszélni, szinte soha nem tettem ilyet (volt alkalmam bőségesen előadások tartására), de ezúttal nem voltam benne biztos, hogy ez menne papír nélkül. Ha nem is felolvasni akartam, csak kellett a mankó.

Minél tovább töprengtem a Word üres oldala előtt, annál világosabbá lett, hogy a legméltóbb, ám elmondhatatlan beszéd, amiben minden, de minden benne lenne, így szólna: „B@...d meg, Pipi!”  Telis-tele szeretettel, kétségbeeséssel, megrovással, dühvel és rengeteg könnyel.

Mert, hogy Pipi igen-igen sokat tett azért, hogy az történhessék, ami történt. Felülmúlhatatlanul aktív volt saját életének a kioltásában.

De persze ennél lényegesen hosszabb részletgazdagabb volt, amit a ravatalozóban és a sírjánál elmondtam. 

Mi köze Pipi halálának és temetésének Presser Gábor második könyvéhez? Szerintem sejted. 

Fotó: Kaiser Ottó

Mondjuk tény, valóban idemásolhatnám az akkori szöveg jó részét, hiszen amit a szerkesztőtől nem várok el, azt nem várhatom el az olvasóktól sem. Ugyan miért kellene bárkinek is emlékeznie arra, mit írt tavaly Mohácsi Zoltán Presser Gábor első könyvéről? Na, erről beszélek! De a ctrl+C–ctrl+V-cseles megoldását mégis méltatlannak gondolom.

Ezáltal viszont kicsit pácban vagyok. Mert valamit mégis illendő lenne mondanom, írnom. Csak hát ugyanazt kell másképpen megfogalmaznom. Bár nem idegen tőlem az önismétlés, azért iparkodom minden írásomba valamit mondani is, nem csupán ezer más alakban ugyanazt ismételgetni . 

S így rohantam önként a kutyaszorítóba. 

Hjaj, Picibácsi! Neked csak a könyved második kötetét kellett megírnod, de nekem ugyanennek a könyvnek a második kötetéről kellene valami újat írnom. 

  Elevenítsünk! Röviden!   

Mert azért leleményesen felfedeztem az egérutat: magam mondtam ki a megoldást. Ugyan ki emlékszik arra, mit írt Moha bácsi egy évvel ezelőtt Presser Gáborról? S csakugyan...

(1) Elmondtam, a személyes érintettség nem tart vissza attól, hogy Presser könyvéről írjak. A személyes érintettség annyit takar, hogy Szerelmetesfelségtársam után az LGT járt legközelebb ahhoz, hogy rajongó legyen belőlem. Bár elérni ők sem tudták. Mindig iparkodtam független személyiségnek tudni magamat. Ha a gyakorlat kérdéses is volt némely esetben, legalább annak tudtam magamat.

Presser munkássága majdnem minden tekintetben lenyűgözött. Az utóbbi idők produktumai, a Rúzsa Magdinak írt dalok kivételével egyre kevésbé, de ami előtte volt, no az többnyire káprázatos. Annyi szépség, játékosság, energia van a dalaiban, hogy az öt másiknak is elég lenne. Az LGT zenészeivel pedig igen ritka konstellációt alkottak: a négy zenész valami hihetetlenül felerősítette egymás zenei előnyeit. 

(2) Elmondtam azt is, hogy számomra meglepő volt, hosszú évek alatt jöttem rá (hol volt még akkor az internet, úgy kellett kutakodni cikkek után, öröm volt bármi, ami megjelent, interjúkat keresgélni, visszanézni meg egyenesen lehetetlen volt egy közember számára), hogy Presser remekül kommunikál, pompásan mesél, tréfásan szóalkot. Akár szóban, akár írásban. Nem elhanyagolható szempont, hogy még dalszövegeket is ír, nem is akármilyeneket. Valamiért én ezt nem gondoltam. 

Réges-régen valamiért nem gondoltam, hogy ez így van, aztán szép lassan utolért a felismerés. megértettem, mekkorát tévedtem. 

(3) Szó volt arról is, hogy soha nem érdekelnek a sztárpletykák. Nem úgy a sztárok történetei, ha közük volt az alkotásaikhoz, az előadói, szerzői pályájukhoz. S Presser ezt majdnem kiválóan hozza. A magánéletéről gyakorlatilag semmit nem tudunk meg. Nincsen egy női név, nincsen megismerkedés, szakítás, gyerekek. Annyi kiderül, hogy az érdeklődés homlokterébe voltak nők, de nagyjából itt stop van. 

Aztán ott is, hogy gyakorlatilag senkiről nem pletykál. Van, hogy kritikusan fogalmaz, de ezt elsősorban a hatalom embereivel kapcsolatban teszi. Meg Somlóval, de ott tengernyi szeretettel (vö.: „B@...d meg, Pipi!”).

A könyve tehát nem pletykakönyv.

Utóirat ehhez a ponthoz. Jelentem, tévedtem. Pletyka bármiből is lehet, és a pletyka manapság már nem pletyka, hanem vezető hír. Beütöttem Presser nevét a Google-ba, mert tudni akartam, mikor született. Ez a kép fogadott. A hír forrása egyértelműen ez a könyv, mert benne, és honnan máshonnan? Olyan kis visszataszító, nem, hogy hányni kell tőle? Ez volt a legfontosabb Picibácsi könyvéből és ilyen tálalásban... Ilyenkor kezdem kapisgálni, miért nem a médiában dolgozom... 

(4) Ott áll feketén-fehéren az előző Presser-cikkemben: amit olvasunk semmiképpen sem életrajz, sokkal inkább tanulságos, érdekes, tréfás, néha érdektelen életszilánkok. Amiknek szerves köze van a magyar rock történetéhez, így egy csomó híres emberhez és a történelemhez is. Igen, hiszen Magyarországon Presser életének az első negyvenegy éve komcsizmusban (ahogyan ő fogalmaz) telt. 

(5) Azt is leírtam, hogy mindeközben a könyv veszettül olvastatja magát, de úgy, hogy mindenhol, mindenkor olvasni kell.

(6)S közben meglehetős feszélyeket okoz a könyv időkezelése. Vagyis inkább a tökéletes hiánya. Presser sztorijai talajtalanul, szertelenül követik egymást. Ami eszébe jut, amit eszébe juttatnak Picibácsinak, azt írja. Úgy, ahogyan jön. Ha kell (ha nem), x oldal után akár vissza is térhetünk egy már lezártnak hitt sztorira. Így olvashatjuk a(z első) könyv harmadánál az LGT Nyugatis búcsúkoncertjéről írtakat, miközben Pressert még be sem vette Laux az Omegába...

Fotó: Kaiser Ottó

(7) Ugyanilyen zavarba ejtő a könyv dramaturgiájának a hiánya és a műfajtalansága. Az, hogy nem csak és nem pusztán sztorikról van szó, hanem gondolatsorokról is. Vagy benyomás-rögzítésekről. Bármiről és akárhogyan, ahogyan, ami Picibácsinak az eszébe jutott. Mert, hogy igazából nincsen egységes besorolási lehetősége a semmire sem felfűzött szösszenetek egybesorolásának. Ez kezdetben nagyon zavaró volt, „aztán megszokjuk már”.

Azért zavaró ez a koncepció (amiben a koncepciónélküliség a koncepció), mert a könyv nem fut ki semmire. Nincs bevezetés, nincsen tárgyalás, nincsen befejezés. Vagyis voltaképpen csak tárgyalás van. 

Ám ha ebbe beletörődünk, és megelégszünk a pillanat hedonista élvezetével, akkor egy idő után ellazulva megmarad az édes élvezkedés. S annak a békés, buddhista tudata, hogy nem kell mindig a világot megváltani, elég néha csak jobban megismerni, és élvezni, mindazt, amit ad nekünk. Például Presser könyveit. 

(8) Presserről az emberről úgy tudunk meg egy csomó mindent, hogy jóformán semmit nem tudunk meg róla. De tényleg. Még az édesanyjához való viszonya is érzékeltetés szinten van jelen, leginkább az előfordulásának a mennyisége tényezője húzza csak alá az asszony jelentőségét és szerepét . Asszony más nem is szerepel a kötetekben. Nem jól mondom: olyan asszony, akihez a szimpátián, a munkakapcsolaton és a kaland futásán kívül Picibácsi kötődött volna. De Presser a barátságairól sem igen beszél. (Az LGT tagok és Mihály Tamás az Omegából kivétel.) Zenészkapcsolatokról, példaképekről igen.

Elolvasva úgy kilencszáz oldalt, némileg tétova lenne a válasz a kérdésre, tudtam-e meg valami lényegeset Presserről? S persze, hogy igen, de nem heves bólogatással, csak elgondolkodó fejingatással. 

(9) Presser rengeteg mindenről nem beszél, ami érdekes lehetne, ám pár dologról mégis, ami viszont teljesen érdektelen. Bizonyára nem tudatosan azért, hogy hiányérzet maradjon az olvasóiban. Engem például érdekelt volna, miért, hogyan választotta ki, kikkel dolgozik együtt. Katona Klári, Kentaur, Hevesi Tamás, alig kerül megemlítésre. Míg mások de (Zalatnay, Kovács Kati, Rúzsa Magdi de. Oláh Ibolya, Falusi Mariann és Zorán pedig részletesen, Kíváncsi lettem volna A padlás születésének a körülményeire, az egykori vitákra körülötte (vö.: Doctor Herz). Meg egy csomó minden másra. Kár, hogy Presser nem konzultált velem, mielőtt kiadta a könyveit!

(10) A QR-kódok. Esetenként egy-egy QR-kódot lelünk a lapszélen. A kódok tartalmazta linkek a YouTube-ra visznek. Zenei aláfestést kaphatunk általuk az éppen olvasottakkal kapcsolatban. Zseniális ötlet! 

*

Úgy nagyjából ez volt a lényege az első kötetről szóló benyomásaimnak. S ugye, tudjuk, mert Presser nem is rejti véka alá, hogy ez a kötet nem a második könyve, hanem az első második része. S itt akár be is fejezhetném a második kötet értékelését, ugyebár. Mert semmiben nem különbözik az elsőtől. Csak persze a sztorik mások. 

De mindent tudunk előre, azt is, hogyan nemszerkeszt Picibácsi könyvön átívelő dramaturgiát, hogyan hagyja ezt rá a lektor, és hogyan nem a frankót akarja megmondani (bár a magam részéről a sok frankó között már kételkedem abban, hogy van-e egyetlen és valóban célravezető frankó).

  Presser könyve 2. – a hozzáadott értékek  

Nincsen. Vegyük már komolyan a mottót! Vajon mit ad hozzá A gyűrű szövetségéhez a második rész, A két torony? Ööö.... Nem jó példa, mert A Gyűrűk Ura regény, klasszikus, lineáris időkezeléssel... Jó, akkor mit ad hozzá például... Bármi jut eszembe, mindig az a vége, hogy az más, mert... Nincsen az ismereteimben olyan első és második kötet, amelyik megfelelne a Presser könyvének. Ha akarom, ez máris hozzáadott érték, csak nem a második adja az elsőhöz, hanem a két kötet minden máshoz. 

Azt kellene számításba és tudomásul vennem, hogy miért született meg a Presser könyve. Mi az, amit Picibácsi hozzátesz az emberiségnek a könyve nélküli sorsához? 

Vannak ötleteim. 

(1) Részletekben lakik az ördög. Meg az angyal is. Egyszer írtam egy verset arról a kis kelletlen szájmozdulatról, amit egy lány arcán láttam, miközben udvaroltam neki. Romba is döntött mindent az a kis mozdulat. Ördög. De sokszor írtam már Szerelmetesfeleségtársam első, általam konstatált mosolyáról, ami megváltoztatta a sorsomat, és ezáltal még minimum tizenkét emberét (de ez nagyon-nagyon alulbecsült szám). Presser apróságai sok mindenre világítanak rá, a sokszor hiányzó háttérinfók, magyarázatok nélkül is. 

(2) Árad belőle a medve-derű. Nem a Micimackó-féle bugyuta, hanem az ereje teljében levő, alapjában mégis békés medvéé. Sőt, nem csupán derűről van szó, igen sok esetben a könnyes röhögésig emelkedünk a jókedvben. 

Ilyen történet például, amikor Pressert 92%-os alkohollal itatták meg Lengyelországban. Egy slukkra vagy két deci csúszott le. A következmények több oldalas taglalása vetekszik Leonardo Di Caprio pályafutásának egyik, ha nem a legzseniálisabb alakításával, A Wall Street farkasának azon jelenetével, amikor Caprio bedrogozva autóba száll és hazamegy. Ha tudod, miről van szó, értesz, ha nem, már csak emiatt az egy jelenet miatt is érdemes megnézned a filmet. Illetve elolvasnod Presser könyvének a második részét. A könyv- és a filmbeli humor igen közel jár egymáshoz.

De nézd csak az alábbi fotót, és olvasd gyorsan hozzá a képaláírást. Ez volt az első, amit megnéztem a könyvben, és vagy fél óráig spontán kuncogtam utána. 

Egy indiai herceg vékony sorompóval hegedül egy trombitán 
(Fotó: Kovács Antal, 1974)

De az a másik leírás a Presserék aprócska, jéghideg nyaralójába szervezett születésnapi buliról, na, az is vinnyogósan fergeteges. 

(3) Van a könyvben egy leírás az LGT és az SBB közös turnéjának az utolsó koncertjéről. Nos, eddig meg voltam győződve, hogy Picibácsi csak nagyon visszafogottan, mintegy magában befelé tud csak lelkesedni. Hát, ebben sem volt igazam. Ebben a koncert-beszámolóban annyi szenvedély és érzelem, amennyit sokan az egész életük alatt nem élnek át. A zene, a barátság és bizony az alkohol keverékének a szenvedélylángja kicsap az oldalakról. Nagyon komoly élmény volt a beszámolót olvasni. 

(4) Presser intézmény a magyar rockzenében. Az egyik oszlop. A könyvekből kiderül, hogy az ikon mégis ember. A szónak bármelyik értelmében. Az esendőségében, a sebezhetőségében, a tanácstalanságában, az eseti ismerethiányában, az útkeresésében, a hedonizmusában és a tökéletességre törekvésében is. Bármiben és mindenben. S, tudjuk, ahogy mondani szokták, a leggyönyörűbb, legcsinosabb nő is büdöset kakál. (Presser ráadásul nagyon csúnya lenne nőnek.) Miközben marhára és egyáltalán nem adja ki magát, tulajdonképpen nagyon őszinte. Meg sem próbálja magát nem esendőnek leírni. 

Hadd mondjak egy példát! Nem konkrétat, hanem egy általánosat. Pressernek vannak konfliktusai. Hogyne lennének. Amikor még Istennek is vannak. Ha mással nem, az ördöggel. De szerintem nap mint nap, mindegyikünkkel. Hát akkor kicsoda Picibácsi, hogy neki ne lennének? Van egy csomó ember, akiről nincsen jó véleménye. (Ilyenek nekem is vannak. Neked akadnak?) De soha nem sikerült gyűlölködésen kapnom. Lehet, hogy csak piszok jól kozmetikázik, de kilencszáz oldal alatt csak-csak kicsúszott volna valami, ha lenne. Feszültségek, viták, összetűzések, veszekedések naná, hogy vannak. eltávolodások is. De gyűlöletet nem leltem. Remélem, nem csupán figyelmetlen vagyok!

(5) Ez a második kötet, úgy érzem, szakmaibb lett. Sokkal több bepillantást enged az alkotásfizikai, lelki  folyamataiba. S ez jó. Mert Pressert azért, nem nehéz belátni, a zenéiért szeretjük, nem másért. De nekem a könyv alapján az a benyomásom, lehet másért is.

S nem, annyira nem érdekelnek a mára is még megszokhatatlan, gyűlölködő ellenvélemények! Csakazértsem! Nem akarok reálisan látni! Ennyire hadd legyek rajongó! Mert vajon kiről nem lehetne dicstelen történeteket mesélni, vagy kinek a viselt dolgait ne lehetne kiforgatva, gyalázatként előadni? Például a tiédet? Ugyan, menj már!

Fotó: Kaiser Ottó

*

Egyszóval az van, sajnáltam, hogy véget ért a könyv. Még olvastam volna. De biztató, hogy úgy ért véget, ahogyan manapság egy sorozatnak véget kell érnie: akár folytatható is. Főleg a felsorolt érvek és ellenérvek miatt. Azért, mert ebben a felfogásban ez a könyv akárhány részes is lehet. És háromszáz év munkásságában kétségtelenül több ilyen kötetnyi információ van még. S akkor miért ne? Még a lexikonoknak is előfordul kiegészítő kötete. 

Hiába olyan kócos, dörmögős a könyv, akár a szerzője, mégis lehet szeretni, élvezni, nevetni rajta, elgondolkodni felette, bosszankodni miatta, örülni neki, legyinteni rá, katarzisba esni. S nem hittem volna, de a második kötet több lelkesedést csalt ki belőlem mint az első. Szóval Pressert olvasni is jó. 

Helikon, Budapest, 2021, 424 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634796541

8/10

2021 decemberének eleje. Az oltatlan kolleganőm szerencsésen és minden további nélkül, pár nap cefetlét után felgyógyult a covidból. Viszont Szerelmetesfeleségtársam kollégája másfél hét betegség után az otthonában, teljesen váratlanul elhunyt. Nem volt túl jól, de nem volt nagyon rosszul sem. Tizenhat évig dolgoztak együtt. Mindenki le van döbbenve. C. Z., nyugodj békében! 

SzFT cégének (martassist.hu) van új mini PC-je, legális Win10-e, nekem meg munkám vele. Használtan vettük, idő volt, mire rájöttem, hogyan indul el a telepítés. A cd-rom meg nem is akar működni...

S ma elmegyünk SzFT új munkaasztaláért is a Mömaxba. Elmentünk, az összerakással és a szobarendezéssel el is ment a vasárnap. 

A Mini együttesről van egy szégyenletes emlékem. Mármint rám nézve szégyenletes. Nagyon. S kicsit azt is megmutatja, mennyire el voltunk kényeztetve jó zenékkel. Középiskolás voltam, nagyobb társasággal a Tabánban voltunk a  május elsején szokásos Mini-LGT-koncerten. Nem tudom melyik év volt. A Mini már nyomta a maga buliját, a közönség a földön ült, mi is, a színpadtól pár méterre. Nem volt nagy érdeklődés a Minire. Én sem nagyon figyeltem rájuk. Pedig lett volna miért. 

Zajlott a koncert, mi beszélgettünk. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy Török Ádám a jobbkezében lengetett fuvolával integetve a zene ritmusára ezt mondja a mikrofonba: 
– Szól a zene! A zene! Lüktet! Lüktet! Lüktessetek velünk!

Volt egy osztálytársam, Kajla. Csuda jó fej srác volt, okos, értelmes, kicsit cinikus, jókedvű. Mosolyogva felnézett a színpadra, megigazította a szemüvegét és nem kis gúnnyal a hangjában, nagyjából meg sem mozdulva fennhangon mondta:
– Lüktetünk, Ádi, lüktetünk!
A társaság felnyerített. Én is. Szerintem szegény Török Ádám meghallotta. Mindenesetre nem reagált rá. Úriember volt. Ahogyan mi nem. 

Már az akkori agyammal is úgy gondoltam, hogy bár Kajla poénja pompás riposzt volt az adott szituációban, a zene és a zenészek nagyon nem érdemelték meg. Nem ezt érdemelték. A társaság nyerítése pedig egyenesen bunkóság volt. Így, körülbelül harmincöt év távlatából is: bocsánatot  kérek, Török Ádám, Mini együttes, hogy a röhögők között voltam! Mélyen szégyellem magamat!

*

A következő, felidézett emlékem a Budakalászi Művház, ahol a Mini Bartók-estjét néztük és hallgattuk szerelmetesfeleségtársammal, otthagyva a Lupa-szigetnél, az Ebihal büfénél egy baráti bulit a koncert miatt. (Rendben, a koncert után visszamentünk.) Mindkettőnket lenyűgözött, amit hallhattunk. Nem szoktam ilyet tenni, de egyfelől a megvett cd-t aláírattam az előadókkal, másrészt Török Ádámnak és Papp Gyulának egyenként megköszöntem az estét. Kézdy Lucát sem hagytuk ki. Nélküle nem az lett volna az este, ami lett. (Nem értettem, hogy miért nem értették a köszönetet. Lehet, csak fáradtak voltak. Vagy nyelveken szóltam. Mindegy, a mór megtette a kötelességét...) Az este valóban csodálatos volt. 

*

 2018-ban megjelent egy könyv Török Ádámról (-tól). Egy rajongója ült le vele, beszélgettek, aztán megszületett ez a könyv. Nem az első könyv Török Ádámról. 

Még csak nem is az első, amit rajongó írt. A második képen levő könyv szerzője sem profi író, ha jó az infóm. A könyv ettől még lehet profi. 

Vagyis három könyv is született eddig Török Ádámról. Aki a Mini, bárhogyan is forgatjuk. A mindegyik Mini. Mert annyi volt mint égen a csillag. Meg még amit nem Mininek hívtak (hívott), de mindent összevetve mégis az volt. Nem RABB-ra gondolok, az valóban nem Mini volt. 

*

Nekem Török Ádám valahogy soha nem volt a szívem csücsökje. Sem mint jelenség, sem mint énekes. Fuvolistaként, na, barátom, az más kérdés. S azt méltatlan lenne állítanom, hogy féltűzzel zenél, él.

Többször mondtam már: későn érő típus vagyok. Török Ádámot az utóbbi években kedveltem meg. Sajnálatosabb, hogy a zenéjét is csak mostanában. De mostanában nagyon.

Ennek azt hiszem egy nagyon prózai oka van: Török Ádám zeneszövegeit soha nem voltam képes közel engedni magamhoz. Finoman fogalmaztam? (Jelentem, van kivétel: a Vissza a városba)

Ugyanígy voltam Frenreisz Károly szövegeivel is. Az még kevésbé tetszett. Mondjuk ellentmondás, hogy a Skorpiót mégis többet hallgattam. Pedig a Mini sokkal jobb zene. Oké, a Skorpió első lemezét azért ne feledjük, mitöbb...! Szóval a csuda sem érti.

*

 No, akkor ez a könyv. Monológ. Amit Török Ádám mondott, Ócsag Andrea lejegyzett, s vélem, szerkesztett. Vagyis tulajdonképpen mindketten szerzők. 

A monológnak meg van az az előnye az interjúval szemben, hogy az alany nem esik ki a gondolatmenetéből. S meg van az a hátránya, hogy nem biztos, hogy van gondolatmenet, illetve, hogy messze nem azt emeli ki a dolgok sorából, ami a közönségnek, az olvasóknak fontos lehet. Illetve nem tisztáz olyan dolgokat, amik az értést segítik. 

Török Ádám nem esik ki a gondolatmenetéből. S ez néha bizony baj. Azért baj, mert Török Ádám pragmatikusan mesél: célratörő. Mert a könyv döntő része arról szól, mikor, hol, kivel koncertezett. S ez bizony, tekintettel arra, hogy egy földi halandó óhatatlanul fonalat veszít a Mini mindenféle formációi között, valamint a rengeteg koncertadat tengerében, némileg imamalommá teszi a könyvet. Ha legalább az összes, de legalább a legfőbb szereplőkről lett volna fotó... 

Pici bácsi könyvével az volt a bajom, hogy veszettül minden rendszer nélküli. Ennél imádkoztam, bár esne szét néha, sokkal érdekesebb lenne. 

Olvasás közben azon méláztam, hogy mennyire irigylem Török Ádámot a memóriájáért. Mert nem semmi, mi mindenre emlékszik évtizedek távolából is. Mármint nem a sztorik mennyisége elképesztő, hanem az adatoké. 

Félrevezető lenne, ha azt mondanám, nincsenek sztorik a könyvben. Vannak. De valahogy a tények felsorolásszerű monotonitása végett sokkal kisebb szerepet kaptak. 

*

Ezzel együtt nem unalmas a könyv mégsem. Talán azért nem, mert mégis a magyar rock egyik nagy öregjéről van szó. Aki ráadásul nem csupán rockot játszott, hanem bluest is, meg jazzt is és elsősorban progresszív rockot. Amibe például belefért a klasszikus átirat is. 

S mert a magyar rock nagy öregje, ezért ismerte a magyar rock többi nagy öregjét is. Benne volt az eseményekben. Pariban volt/van olyan nevekkel, akik ma már ikonikus alakok. 

Egy pillanatig sem kísértett meg a gondolat, hogy letegyem a könyvet. Sőt, éppen fordítva esett meg a dolog: egy itthoni belelapozást követőn nem támadt bennem ellenállhatatlan vágy az olvasásra. De tovább lapoztam, majd újra tovább, és egyszerre csak azon kaptam magamat, hogy a könyv végére értem. Azért ez is jelent valamit. 

*

A Miniben tengernyien zenéltek. Ennek azért van üzenete. Egyfelől az, hogy rétegzene, és nem képes stabilan eltartani a művelőit. Másfelől azt, hogy van valami baj a vezetéssel. Aki, mint tudjuk, Török Ádám. 

Dicséretére legyen mondva, hogy nem egy helyen beszél arról, hogy soha nem volt tehetsége a formációk egyben tartására. Nem ez volt a fontos a számára, hanem a zene, a buli, a piálások, a nők, és hogy legyen elég zsé a túléléshez. (Mondjuk ennek ellenére elképesztő az a makacs kitartás, amellyel bármihez nyúlva magas minőséget produkált. 

S nekem az volt a meglepő, hogy a szavait, gondolatait olvasva sokkal közelebb került hozzám Török Ádám, az ember. Nem törekedtem erre. Egy művésznek elsősorban a művészetet kell értékelnem, úgy gondolom, a személyisége, a mentalitása bizonyos értelemben teljesen mellékes. 

Ezért vagyok képtelen felfogni, hogyan lehet bármilyen izmus alapján megítélni művészeket, hacsak maga a mű nem erőltetett propaganda eszköze az adott izmusnak. De éppen így nem zavar az sem, ha egy szerző világnézete egyértelművé válik a műveiből. Hiszek Istenben, de Vonnegut annak ellenére az egyik kedvenc szerzőm, hogy ő meg nem. Mert úgy vélem, becsületesen, tisztességesen és fair módon nem hitt Istenben. 

A könyv végén van egynéhány vélemény Török Ádámról. Amely vélemények azt is egyértelművé teszik, hogy jobb lett volna, ha Török Ádámon kívüli kis színesekből több kap helyet az oldalak között. Azért, hogy Török Ádám, az ember még közelebb kerülhessen az olvasóhoz. 

Ez a fotó nagyon tetszik. Nem fogom itt elemezgetni, de pompásan visszaadja a két ember kapcsolatát. Ráadásul tudat alatt is hatott rám. Aznap éjjel, miután láttam ezt a fotót, kamaszkorom nagy szerelmével álmodtam. Benne volt az álomban Szerelmetesfeleségtársam is, de nagyon passzív szerepe volt. Voltaképpen nem történt semmi az álomban, de mégis úgy ébredtem, hogy zavart voltam. S gondolkodtam, hogyan került elém az álmomban Ági? Aztán bevillant, hogy persze, fotón láttam őt. Aztán rögtön az, hogy semmiféle fotót nem láttam róla évek óta. S aztán az első pár korty kávé után ugrott be ez a kép. Mert a rajta levő hölgy, legalábbis itt, ezen a fotón, hasonlít rá. Ráadásul született rólunk, az egykorimról és rólam egy eléggé hasonló fotó. Mikre képes az emberi agy! 

*

Iparkodom még utána járni a másik két Török Ádám-könyvnek is. Hátha azokkal teljesebb lesz a kép. Bár ahogy belegondolok, most sem teljestelen. Csak maradt valami hiányérzetem Ócsag Andrea írása vagy szerkesztése után. De semmiképpen sem mondom, hogy amit Török Ádámmal az asztalra letettek, érdektelen vagy unalmas lenne. 

S amíg keresem amazt a két könyvet, kicsit megpiszkálom a Mini-diszkográfiát, mi az, amit régen hallgattam vagy még nem is.

Magánkiadás, Budapest, 2018, 230 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150033754

6/10

2021 október közepe; a héten voltunk hitel-aláíróba, hogy megvehessük a lakást, amiben lakunk: megkönnyebbülés és rohadt nyomasztó egyszerre.