A Fezen nekünk harmadik, egyébként negyedik, egyben utolsó napjára már rutinos fesztiválozókká váltunk.

Nem okozott már meglepetést, hogy rend és tisztaság fogad a fesztivál területén, már rutinosan mentünk egyik helyszínről a másikra, tudtuk hol milyen étel kapható. Aznap délután a sült kolbászt céloztuk meg. Na, pont az nem volt még olyan korán nyitva, mint ahogy odamentünk, így két extra hot dog (mindenféle szósz, majonéz, ketchup, mustár, bbq, sült hagyma, sajt, kilencszázért; árérték arányban nem volt annyira jó és sok, mint az első este evett hatalmas hamburger, ami ugyanennyibe került, de finomabb és sokkal több volt: két kézzel alig bírtam átfogni. Ráadásul én még éhes maradtam a hot dog után, le kellett nyelnem mellé még egy tányér csülkös bablevest is. Utána kisimultam, mehettünk zenét hallgatni.

ZENÉK ÉS EGYÉB KALANDOK

Előző este kaptam a Facebook-on egy üzenetet egy zenékról szóló csevegőcsoport-tagtól. A Dream Theater-ről váltottunk szót, és kiderült, hogy ő már nincsen Fehérváron, viszont biztosított arról, hogy nagyon irigyel a Queensrÿche és a Rómeó Vérzik miatt. Mármint, hogy nekem van lehetőségem megnézni őket, neki pedig nincsen. Ez volt az a pont, amikor teljesen tudatosítanom kellett magamban, amit nem akartam: nagyon le vagyok maradva egy csomó mindennel, s hiába vigasztalom magamat azzal, hogy ember legyen a talpán, aki akár a megjelenő zenéket, akár a könyveket követni tudja, mégis mindig azzal nézek szembe, hogy egy-egy előadó, együttes, mire én megismerem, már hosszú évek óta működik, és kiadott már x számú lemezt. Vagy mire észreveszem, hogy létezik egy bakancsos Edda remake-zenekar, a Zártosztály, addigra Sípos Sipi Péter már ki is szállt belőle. Ha nem úgy alakult volna az este, ahogy alakult, egy kis Dalriada után benéztem volna az ő koncertjükre is.

A felvidéki Rómeó Vérzik nevét hallottam már, de valamiért popzenét társítottam hozzájuk. Hát nem, kicsit sem popzenét játszanak. Mivel teljesen szüzek voltunk belőlük, így semmi elvárásunk nem volt velük szemben. Minden a bulijuk alatt derült ki a számunkra. A buli szót itt nem csupán a koncert szó rokonértelmeként írom, hanem a szó igazi értelmében. A Rómeó Vérzik rock and roll, heavy beütéssel. Abból az engedd el a hajamat típusból. Szex meg szex, még egy kis szex, Isten, pokol, tombolás, Térdelj elém!, Az ördög, az Isten, Engedd belém, Szívom és fújom és így tovább. Alapvetőn nem az én témáim. Illetve persze, hogy dehogynem, mert naná, csak nem ebben a formában. Azonban az amit a Rómeó Vérzik nyomott, az valami frenetikus hangulatú volt. Elsőre a frontember, Kovács Koppány személyisége hengerelt le. Nem azért, mert zseniális basszista, nem is azért, mert überelhetetlen énekes, hanem azért mert valóban hangulatfelelős frontember. Az is tény, hogy a koncert nagyon sokat köszönhet a zenekar legfiatalabb és legújabb tagjának, a gitáros Kálmán Ákosnak. A srác simán belakta az egész színpadot, táncolt, pózolt, ugrált, köpködött, és bár szemmel láthatón sokat tanult Angus Young-tól, de nincs ezzel semmi baj. Ha úgy tartotta kedve, simán lejött a színpadról és a kordon mögött, kéztávolságban gitározott a kisérdeműnek, tartotta a szemkontaktot az előtte állókkal, és főleg: szinte végig mosolyogva játszott, még a manírjaiban os érezhető volt, hogy imádja, amit csinál. S persze az sem volt utolsó, amit játszott; mert hát végső soron az a lényeg.
Szóval aki szereti a rock and roll-t, menjen Rómeó Vérzik koncertre, garantáltan jól fogja érezni magát. És meg fog lepődni, hogy milyen lelkes, táncos közönségük van nekik. De tényleg: dalról dalra szólt az ének a színpad előttről is. Én meg azt hittem, popegyüttes… Hjaj!

*

Csöpp pihenés után már hallottuk, hogy hangol Hobo. A Mindenki sztár-ral küszködött. Gyűlt a közönség, de mi még kérettük magunkat. Közben kihagytuk a Supernem rock-punk előadását. Mire a sörünk végére jutottunk percekre voltunk Hobo és Bill koncertjétől. Namost, ugye, mit várhat egy ilyen koncerttől az ember? Hobo és Bill neve elválaszthatatlan a Hobo Blues Band-től, annak is a viszonylag korai, rhythm and blues-os korszakával. Vagyis egyértelmű volt, hogy ez a koncert nosztalgia koncert lesz, a régi, nagy dalokkal. S persze, hogy az lett. Hosszúlábú asszony, Közép-európai hobo blues, Torta, Johnny B. Good, Hej, Joe, Kopaszkutya, Kőbánya blues, Hajtók dala, Tobacco Road, Ballada a senki fiáról, Rossz vér, csak így csípőből. Közhely: Hobo és Bill duója azért működött pompásan, mert amíg Hobo a gondolatok embere, addig Bill az érzelmeké, és a Hobo által írt szövegek is pompásan visszahozzák ezt a kettősséget. Azok a számok, amiket ketten énekelnek, még inkább ráerősítenek erre. A Hej, Joe párbeszédje a felszarvazott, asszonyát lelövő Joe és a higgadt külső szemlélő között, vagy a koncerten el nem hangzott Enyém, tiéd, miénk, ami szintén tudatos szembeállítása kettejük személyiségének. Bill lehengerel, Hobo gondolkodni hív. Így volt ez mindig. Most is. A puritán színpadon a Deák Bill Blues Band zenélt, zéró színpadképpel. A fiatalok alázatosan az öregek keze alá játszottak. S valóban, Hobo hetvenöt lesz, s ez bizony már kezd látszani a mozgásán is, Bill minden mozdulatát pedig egy állandó segítő figyelte. A hangjuk továbbra is érdekes kérdés: Hobo-nak ugye soha nem is volt, úgy énekes, hogy igazából nem az, mégis lehengerel az előadásával és az immár visszafogott mozgásművészetével. Bill-nek pedig ha akarom, van hangja, ha akarom, már fakult az a falbontó legnagyobb fehér blues-ista dördület. Ahogy Chuck Berry mondta: ő a legfeketébb hangú fehér énekes. De ettől függetlenül mindaz, amit nyújtottak a közönségnek: meggyőző volt. Szeretjük őket. És nem, nem tudjuk megunni, amit adnak. Talán mert még mindig szívből csinálják. Valószínűleg ezért jelenhetett meg Takáts Tamás is a színpad szélén tiszteletet tenni a koncert közben.

*

Eközben kiküldött tudósítom, „Gahan” Kriszta jelezte a 30Y koncertjéről (nem is ám, csak később tudtuk meg, hogy ő is ott volt a Fezenen, és utólag kiposztolta a történetet) a következőket: „Az történt, hogy Ipsziék nem kaptak elég áramot a fesztiváltól, a koncert hetedik számát már nem játszották végig, mert először Papa zongorája szűnt meg, majd a kontroll-ládák is... A technika kibabrált ezzel a szív-lélek zenekarral, akik este fél hatkor, nem foglalkozva azzal, hogy a színpad egy sátorban van, ami kb. egy finn szauna hőfokát kezdte produkálni a tűző napon... Kiálltak mosolyogva, lelkesen, ahogy mindig, a közönségért, a zene öröméért... majd félbeszakadt az előadásuk. Zoli a dobozgitárral a nyakában lesétált a színpadról a tömegbe, a többiek követték és megpróbálták megmenteni ezt az eseményt. Hihetetlen respekt az Ipsziknek és a közönségnek is!”

*

Rohanás a Rockmaraton Színpadhoz: hamarosan jön a Queensrÿche. Miközben rendületlenül gyülekeznek a vészjósló fellegek, de különösebben senki volt hajlandó foglalkozni velük. Kedvesem azt mondta, elfáradt a lába, a Queensrÿche annyira nem érdekli, viszont belenéz Thomas Anders (vö.: Modern Talking) koncertjébe. Lelke rajta. Legalább színesebb lesz a beszámolónk.
– De ha már itt vagyunk, Klárika és Gyuri bácsi koncertjébe is belenéznék!
– Ööö… Ez komoly?
– Igen!
– Mentem a Queensrÿche-ra.

Nem tudom, van-e ember, aki tudja, hogyan kell kimondani az együttes nevét? Ha igen, szóljon, okítson! Az együttesre szintén a Facebook csevegő csoport hatására figyeltem fel. Régebben hallottam néhány dalukat, de elsiklottam felettük. (Ahogy anno a Dream Theater felett is.) Amit a Fezen színpadára lépve műveltek, az több mint lenyűgöző volt. Az együttes öt tagjából hárman zenélnek együtt az 1980-as indulás óta. A legkésőbb, 2011-ben csatlakozott tag az énekes, Todd La Tome. Nos, én pont az ő teljesítményére figyeltem fel a koncerten. Olyan tiszta, erőteljes hangja van, amivel falat lehet bontani. Az együttes új lemezének a The Verdict-nek a nyitószámával, a Launder the Conscience-el kezdtek, és aztán, ha már promo, még három számot szétszórtak az új lemezről a programban. A teljesítmény annyira egységes, annyira meggyőző volt, hogy leszögeződtem a sátor végén. Mert, igen, a koncert sátorban volt, és bizony a nézősereg bizony zsúfolásig volt kíváncsi a koncertre. Nem is értettem, miért ide tették az előadást? S mert zsúfolásig volt a sátor, némileg megoszlott a figyelmem a pompázatos, precíz muzsika és a távolban cikázó villámok között. Miközben egyre inkább feltámadt a szél. De a Queensrÿche meg csak nyomta. Én meg kezdtem fáradni. Nem az ő zenéjüktől, hanem a zenétől általában.

Gondoltam, sétálok egyet, s közben szakadtam szét, mert egyfelől nagyon sajnáltam otthagyni ezt a pompásan színezett döngölést, másfelől nem tudtam igazán koncentrálni rá. S  sajnos olyan messze voltam a színpadtól, és nem is tudtam beljebb vergődni, hogy képtelen voltam normális fotókat készíteni

*

Átsétáltam a Karthago koncerjére. Hiba volt. Az egyik kedvencem, a Keleti éj közepén értem oda. Valami gyalázatosan rosszul szólt. Lehet, hogy a feltámadt szél volt a hibás, lehet, hogy a keverés, nem tudom, az Arénában nem volt semmi baj vele. A másik kedvenc, a Senki lánya következett: javult a helyzet, de még mindig nem volt meggyőző. Aztán a banda tagjai rákezdtek a kicsit már fárasztó önfényezésre: a legrégebben együtt zenélő együttes (kivéve, amikor hosszú-hosszú évekig se fellépés, se lemez), náluk mennyi, de mennyi énekes van, stb., s aztán a Negyven év után-ban Takáts Tamás olyan hamisat énekelt, hogy csak lestem… Pedig ő nem szokott hibázni, legyen az bármi, akár Blues Band, akár Karthago, akár East. Rossz volt hallgatni. Szerelmetesem közben megkeresett, és éppen az ő kedvencénél, Csak a zene van-nál ért oda.

– Ez borzasztóan szól! Nem hallatszik az ének – mondta. – Visszamegyek a Thomas Anders-re.
– Az milyen?
– Rettenetes. Euroviziós vacak. De rengeteg néző van.

Én még maradtam egy fél számnyit: A dob mögül bohóckodásának a felééig. S nagyon-nagyon bántam, hogy otthagytam a közben véget ért Queensrÿche-t: zongorázhatatlan volt a különbség. Igaz a Queensrÿche nem negyven, csak harmincnyolc éves. 

*

Mentem kedvesem után, futok a nő után, ugye. Thomas Anders tuctucban nyomta. A színpadkép valóban az NDK-s revüket idézte, csak persze modernizált változatban. Viszont a zene élő volt. Ez amiatt is bizonyos volt, mert délutáni megérkezésünkkor hallottuk hangolni a zenészeket. S a koncerten tényleg elég sokan voltak, de azért a tömeg a technikai sátor vonalán nem nyúlt túl.

*

A társam megéhezett, vett magának egy tál brassóit (ezerötszáz), de megenni már nem tudta nyugodtan. Megérkezett a vihar. Egyik pillanatról a másikra dézsából öntötték. Szerencsénkre közel voltunk a beléptető kapuk fedettségéhez, de mivel látszott, hogy ez nem egy rövid zápor lesz, útnak indultunk a mintegy ötszáz méternyire levő, a színe miatt a Füsti névre hallgató, kis Yarisunk felé, sztoikusan lépdelve a vízözönben, párom kezében a brassóival, amit azért a kocsiban ülve még magába lapátolt. Nyilvánvaló volt, hogy a Fezennek a vihar nagyjából véget vetett. Azt akkor nem tudtuk, hogy a sátras bulik még lementek, ahogyan azt sem, hogy a tömegverekedésből is kimaradtunk. És akkor még azt sem tudtuk, hogy a fesztivál utózöngéjében gyalázatos módon hangosabb lesz a verekedés, a vihar, valamint a Cradle Of Filth és az Ignite elmaradt koncertje, mint mindaz, ami nagyon jó volt. Vagyis a FEZEN fesztivál ténye. 

De kiderült az is, hogy már kaphatók a jövő évi jegyek: négy napra tizennyolcezer forintért. (Érdemes összevetni a Sziget idei áraival!) Nem vagyunk kimondott fesztiválarcok, de erősen morfondírozunk, hogy ott kellene lennünk.

*

A cikkem a koncert.hu-n jelent meg eredetileg és a szerkesztőm némi csúfondáros iróniával ezt az utószót írta a sorozat befejező részéhez:

 „Aki nem követte volna a Moha-trilógiát, elmeséljük, hogy a legelső rész első mondataez volt: "Nem szeretem a fesztiválokat". :D :D :D (aszerk.)”

*

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta

1. rész
2. rész

A Fezen nekünk második, egyébként harmadik napjára már rutinosan autóval mentünk. Nagyjából tudtuk már, mire számíthatunk, de értek meglepetések.

Elég korán értünk ki, és legnagyobb meglepetésünkre az egész placc ragyogott a tisztaságtól. Már amennyiben egy füves, homokos tér ragyogni tud. Mindenesetre az előző este eldobált söröspoharaknak, szemeteknek nyoma sem volt. (Az eldobálást egyébként egyáltalán nem értettem, mert lépten-nyomon, mindenfelé voltak kukák és szemeteskonténerek…)

Az ételes helyekből még csak hellyel-közzel nyitott ki néhány, de a sörcsapok döntő többsége már működött. Fotós párom ezúttal bekóstolt egy csapolt meggysört (nyolcszáz pénz, ez nem volt olcsó), de nem volt elájulva tőle.
– Üdítő” – sommázta, és a továbbiakban ezt a nedűt el is felejtette.

ZENEZENEZENE

Kedvesem nem egy metál fan, ezért is lepett meg, hogy célirányosan Rockmaraton színpadát vette célba, ahol Kalapács koncert volt. Talán mert Kalapács Józsi szegről-végről rokona az én Örök Sógoromnak (aki már nem a sógorom, de mégis örökre azok maradtunk a barátság jogán), és tényleg, még hasonlóság is van köztük. Bár soha nem voltam hatalmas Pokolgép hallgató, és annyira nem is követtem Kalapács Józsi életművét sem, azt el kellett ismernem, hogy csuda jól szólt a banda, és Kalapácsnak még mindig jócskán van hangja.

*

A magam részéről csak fél órát néztem a koncertből, mert kezdődött a Paddy & The Rats a Fehérvári Nagyszínpadon, de az alatt a fél óra alatt egyáltalán nem sikerült unatkoznom.

Ugyan nem kellett volna, hogy az legyen, de mégis meglepő volt számomra, hogy egyfelől mennyien várták, majd táncolták, tombolták végig a Paddy & The Rats produkcióját, másfelől, hogy mennyien ismerték, énekelték a dalokat, és mennyien voltak tisztában az együttes bizonyos rituáléival. Engem pillanatok alatt megnyertek maguknak, fotósom azonban, amikor elkezdődött a „kocsmalökdösődés”, azt mondta, na jó, akkor ő megy vissza Kalapácsolni, Én maradtam. Nem bántam meg.

Paddy-ék nyomták a punkosra vadított ír kocsmadalaikat, egyiket a másik után, és amikor úgy éreztem, oké, ezt már nem lehet hangulatilag fokozni, mindig megszégyenültem. Ember legyen a talpán, akit ez a hangulat nem ragad meg! A show-t egyértelműen az énekes gitáros Oravecz Kristóf és még inkább a tangóharmonikás Babicsek Bernát vitte. Az utóbbi teljesen belakta a színpad minden zegzugát, permanensen kommunikált a közönséggel, táncolt, bohóckodott, és közben persze zenélt. Mindezt kinőtt nadrágjában, felemás, fehér, piros zoknijában, nadrágtartóban.

Az előadás egyik, nem éppen a fergeteges színvonala miatt maradandó dala a Tavasz szél vizet áraszt feldolgozása volt. Oravecz Kristóf találomra kiválasztott a tömegből egy huszonéves, hosszú vöröses hajú, ritkás szakállú, Waszlavik Gazember testalkatú srácot, felhívta a színpadra.
– Tudsz énekelni?
– Nem! – röhögött üvöltve a srác.

– Úgy lesz az igazi, gyere!
És a srác euforikus mámorban fel is ment a színpadra, és böcsületére legyen mondva, pillanatok alatt belakta a rendelkezésére álló teret. Oravecz alig tudta a mikrofon mellé terelni.
– Akkor A-ban nyomjuk… – mondta a srácnak, majd a folyamatosan vigyorgó arcába nézve pikírten megjegyezte: – Azt hiszem, ezzel sokat segítettem, ugye?
A srác veszettül élt a színpadon, igaz, a táncát nem hagyta a ritmus által zavartatni, és embert ilyen hamisan énekelni még nem hallottam, igaz, az artikulálatlan üvöltését éneknek nevezni is dicséret, és volt, hogy a szöveg sem jutott eszébe (igen, még mindig a Tavasz szél vizet áraszt-ról beszélek).
Amikor nagy nehezen leterelték a dal után a színpadról, Oravecz nevetve megjegyezte:
– Az biztos, hogy ez egy nagyon emlékezetes fellépés marad!

Kétségtelenül igaza volt. De az egész Paddy & The Rats-koncert az maradt. Függetlenül attól, hogy sikerült pont a veszetté váló lökdösődés peremére kerülnöm, és volt, hogy megoszlott a figyelmem a zene és az állva maradás kétségbeesakarása között, de úgy döntöttem, nem hagyom magamat zavartatni. Nem hagytam. Akarok még Paddy & The Rats-et! Viszont mert ottragadtam a koncertjükön, lemaradtam a Tales of Evening-ről, hogy a csuda essen a fesztivál mindenébe!

*

Az utolsó szám előtt búcsút mondtam Paddy-nek, mert az idő átfolyatott az Ismerős Arcok koncertjére. Az egykor igaztalanul a nemzeti rock kategóriába suszterolt zenekar mára jócskán kinőtte a rákényszerített kereteket mindenféle szempontból, zeneileg is, szövegileg, mindenhogyan is. A kinövés egyszerű volt: úgy hagyták maguk mögött a kategorizálás igaztalanságát, ahogyan a közönségük felismerte, hogy mennyire csak rájuk erőltetett címkéről van szó. Egyfelől az IA zenészei jó zenészek (egek, például a szólógitáros Práder Vilmos milyen csodát művelt Fehárváron is!), másfelől az IA szövegei jó szövegek. A koncertjeik pedig egyfelől elgondolkodtatók, másfelől lehetnek amolyan ereszdelahajamat-osak is. Nem volt tömve a koncertsátor, de volt közönség jócskán, és aki volt, az ott volt a fizikai létén túl is. Nem találok jobb szót erre a koncertre: úgy rockzene, hogy nagyon az, és mégis bensőséges. Az meg már az én bajom, hogy van egy daluk, ami bennem mindörökre összeköttetett kamaszkorom jó pár éve meghalt barátjával: ha Játsszuk el! megszólal, nekem a torkom szorul összefelé, és előbb-utóbb sírnom kell.
– Eddig egyértelműen ez volt a legjobb koncert – mondta fotós kedvesem. Elfogult. De tényleg és valóban, a jó zenén túl az IA-ban van valami nagyon megkapón emberi.
Az IE miatt viszont kimaradt az Alestorm pompás kocsmarockja, bár lehet, hogy egy nap kettő ilyesmi sok lett volna.

*

Megéheztünk. Elmentünk vadászni, egy nagy kört téve felmértük a lehetőségeinket, és végül csülkös bablevest lőttünk (ezerkettő, tejföllel, kenyérrel). Igen házias íze volt, és került bele minden, ami egy csülkös bablevesbe kell. Eszegetés közben akarva-akaratlan végignéztük a Road együttes showját. Nekem a Road csak annyit mondott, hogy Zsák és a foltja (ez is csak párkapcsolatom és személyem becenevei miatt), de most kiteljesedtek az ismereteim. Ugyan a Road nem teljesen az én zeném, legalábbis nem ebben a formában, de el kell ismernem, hogy amit odatettek, az nagyon tutin ott volt, hangzásban is, látványban is. S ugyancsak értékelte a közönség is, amit kapott.

*

Addig-addig eszegettünk, hogy idő lett, kezdődött az Ossian koncertje. A színpadkép és a világítás meglehetősen egyszerűre sikeredett, de a roppant lelkes közönséget ez egyáltalán nem zavarta. Ahogy az sem, hogy Paksi Endre szemmel láthatón egyáltalán nem fiatalodott, és hallhatón nem úgy jöttek ki hangok neki, ahogyan az a lemezeken szól, de ha Ian Gillan-nek megbocsátjuk a hangja változását, neki miért ne tennénk? Odatették magukat rendesen, szóltak a régi nagy dalok, A rock katonái, az Acélszív, A barát, és egyebek. De nyomták az újabb dalokat is: Ahol a szürkeség véget ér, Ez jár nekem, a Hatvanszor, a Hangzavarban a harmóniát. Persze a setlist nem teljes. Olyan tombolás volt ott az első sorokban, hogy csak csuda, minden hiányosság ellenére le a kalappal előttük, komolyan. Szívfájdalmam volt, hogy a lieblingem, a Gyönyörű bolond csak a zenekar búcsúja után, felvételről szólt. Pedig azt úgy énekeltem volna a kedvesemnek, mert annyira rólam, rólunk szól, hogy csak na!

*

Mire az Ossian véget ért, teljesen kipurcantunk. Miután megnéztük az itthon kinyomtatott programlistát, egymásra néztünk, és bólintottunk: elfáradtunk, mára búcsú a Fezentől, irány a kocsi, az ágyikó.

1. rész
3. rész

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg. 

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta

Nem szeretem a fesztiválokat.
De ez átalakulóban van a Fezen hatására.

Azért nem nem szeretem a fesztiválokat, mert zenéket, koncerteket szeretek odafigyelve hallgatni, és nem vagyok képes egyik zenéből a másikba hullani, és órákon keresztül tömni magamba a hangokat. Nem is szoktam fesztiválokra járni.

Ami idén a csapdába csalt az a progresszív metál királya, a Dream Theater koncertje volt a székesfehérvári FEZEN-en. Mert bár rengetegszer jártak már Magyarországon, de valahogy soha nem sikerült személyesen meghallgatnom őket. Így kezdődött…

És amennyire csalóka a Fezen-en való részvételem indoka, annyira csalóka volt a fesztiválon való ottlétem intenzitása is, amennyiben a fentieknek megfelelően, nagyjából célirányosan tértem be a választott előadók elé. 

A MÁSODIK NAP KEZDETE

Azért második, mert az elsőn, sajnos, nem tudtunk ott lenni, még dolgoznunk kellett. S ez a második nap is rettentő nyögve nyelősen indult.

Fehérvári szállásadónk és egy éppen nála levő vendége lebeszélt, hogy kocsival menjünk el a fesztiválra: busszal simán vissza tudunk jönni, a Fezenről van egy fesztivál-busz a belvárosig (valóban volt, igaz, mindössze háromszori indulással), onnan meg éjjeli járattal eddig és eddig eljövünk, onnan csak egy piciny séta (na, ez nem volt, Fehérváron évek óta sincs éjszakai járat, maradt a hajnali taxivadászat, ha nem is nem csilliárdos árfekvésben, de rossz szájízzel fizetve, igaz, annyit, amennyire számítottunk).

Szóval mentünk busszal, a busztól meg gyalog. Nem keveset, de még nem brutál sokat. A bejáratnál megtudtuk, hogy van másik bejárat is. És ott kapjuk meg a belépőnket, mert itt egyáltalán nem. Oké, hol is van a másik bejárat? Háááát… emerre megkerüljük a fesztivál egész területét, és ott. Ott volt, igazat szólt a biztonságis. Csak arra nem számítottunk, hogy megyünk annyit, mintha a Hajógyári szigetet kerülnénk meg, de teljesen, miközben cseppet sem volt hideg, patakokban szakadt rólunk a víz.

De sokkal nagyobb baj volt, hogy a patakzós séta közben igencsak telt-múlt az idő, amit megúszhattunk volna az infóhiány hiányában és ha nem hallgatunk a keményen magabiztos házigazdára. Irány a kis pavilon a belépőkért, és ott már szerencsére nem volt semmi gond. Csak egy kicsi: fotós párom megkapta a maga plusz Press-es karszalagját, amivel elvileg ide-oda beléphetett volna, aztán kiderült, hogy a jogosultsága a színpad előtti kordon mögé szól, vagyis semmire sem jó, de ez már a sebaj-kategória volt. Hurrá, bent voltunk a Fezen-en!

A MÁSODIK NAP ZENÉI

A Lord utolsó három dalára értünk oda. Hamarabb szerettem volna, így jártam. A Vándor-t és a Szállj szabadon-t még teljes egészében hallgathattuk meg. A Lord élőben csuda jó, ez a két dal is bizonyította, hogy jobban jártunk volna, ha nem járunk rosszul, és végig tudjuk néni, hallgatni, énekelni őket.

A következő kiszemeltem Ákos volt. S itt máris szembesültem azzal, hogy egy fesztivál részvétel nem csak arról szól, hogy milyen koncerten veszek részt, hanem arról is, hogy mire nem jutok el. Aznap este kimaradt az Age Of Nemesis, a Special Providence, a Margaret Island, a HétköznaPI CSAlódások, és az Arch Enemy.

Ákos, elsősorban az ominózus, irgalmatlanul félreértett, magyarázott „női princípium” interjúja óta méltatlanul lett megosztó személyiséggé. Azt azonban lehetetlen elvitatni, bár politikai okokból sokaknak mégis sikerül, hogy Ákos minden szempontból hihetetlenül profi produkciókkal lép a közönsége elé. Mikor milyennel. Volt már rockos, volt már andante, volt már unplugged, volt már szintipop. S az a meglepő, hogy minden verzióban képes önmaga maradni. Még akkor is, amikor éppen nem tetszik. Itt a Fezenen szerencsémre rockosra vette a figurát. Azért is szerencsére, mert az én ízlésemnek egy kicsit sok volt a régi, Bonanza Banzai-szám, de legalább azok sem szintin szóltak. És ami szólt, az viszont nagyon jól szólt, és Ákos közönsége, mint a rajongó közönségek általában, bármire vevők. Nekem tetszett a koncert, a hangzástól a fényekig, Ákos kommunikációjáig, de meglepetésemre fotós-párom megszökött, mert unta. Én egyáltalán nem, maradtam is végig.

Aztán rohantam is a LÉNYEG felé, mert pillanatokon belül kezdődött a Dream Theater előadása.

Az amerikai progresszív metál csapat 1985-ös indulásával némileg újraértelmezte mind a metál, mind a zenei progresszivitás fogalmát. Tény, hogy néhány lemezzel hatalmas törzsi háborút váltottak ki a hallgatóik között, illetve a tagcseréjük legalább ekkora vitákat gerjesztett. Egy-egy lemezük megjelenése immár eseménynek számít. Ez a Fezen-es fellépésük az idén megjelent, majdnem egyöntetű elismerést kiváltott Distance Over Time című lemezük promo-turnéja is. Nem véletlen, hogy a ráadással együtt tíz számból álló koncertprogram négy darabja erről a lemezről szólt. Az együttes tagjai hihetetlen virtuózai a hangszereiknek, ezért jóval több mint metál, amit játszanak. Éppen ezért nem volt vad tombolás a színpad előtt, bármennyire is keményen döngölt a muzsika, sokkal inkább elmélyült figyelemmel hallgatta, nézte a nagyérdemű a bandát. Tény, hogy nézni való is volt bőven, színpadképben is, a vetítésekben is, a zenészek játékában is. A DT tagjai nem veszettül tombolós figurák, a zenére figyelnek, és zene az nagyon volt, itt a Fezenen is. S bár az énekes James LaBrie már nem fiatal, és a DT énekszólamai nem egyszerűek, hiba nem volt az ő teljesítményében sem.
Úgy gondolom, a DT legnagyobb dicsérete, hogy amikor a tömegből kijöttem, mert volt egy pont, ahol a fájt a basszus, és odamentem a sörsátor előtt ülve kortyolgató páromhoz, aki egyáltalán nem ismerte az együttest, annyira nem szereti a metált és csúnyán beszélni sem szokott, most csillogó szemmel ezt mondta:

– Ez k...va jó, nem semmi, amit játszanak!
És figyelmesen végig is nézte, hallgatta a koncertet. Khm, a pazar koncertet.
(A Fezen szervezői megkérték a rendezvényen résztvevő sajtósokat, hogy a DT koncertjéről ne készítsenek fotókat, felvételeket. Ezért nem illusztrálom a koncerjüket.)

De mert ez fesztivál, ugye, ami jött az megy, és jön a következő adag. A DT miatt a Colorstar-ról lecsúsztunk, de mert éhesek voltunk, és étel után kajtattunk, akarva nem akarva (nem akarva!) belefutottunk a másik nagy színpadon zajló Majka koncertbe. Van bennem előítélet, vannak jelenségek, dolgok, amiktől ismeretlenül is igyekszem távolságot tartani. De miközben ettük az ugyancsak méretes, kétkezes, nagyjából baráti árú, de elsősorban finom hamburgerünket, belehallgattunk, pislantottunk Majka show-jába. Bármennyire és egyáltalán nem a mi világunk, de semmiben sem, el kell ismernem, hogy a maga műfajában úgy volt profi az egész, ahogy volt. Majka előadónak jó, ha énekesnek nem annyira. De még ez a véleményem sem mérvadó, mert miközben mi majszoltuk a hambit, a lángosos lányok, mert éppen melegedett az olaj, munkafacérok voltak, így kint álltak a sátor előtt, táncoltak és táncolva énekelték a dalokat. Ahogy nagyon sokan a hatalmas közönségből. Amely nagyságban fájdalmasan hasonlított a Dream Theater közönségének a nagyságához. Vagy talán überelte is. S volt tombolás is rendesen.

S eddigre rendesen el is fáradtunk. Még egy kis hörgős Apey & the Pea várhatott volna ránk, de tudva, hogy elég nyűgös utunk lesz hazafelé („Holnap autóval jövünk, az biztos!”, „És ki nem iszik?”, „Egy idő után én.”), meg hogy egyikünk sem szereti ezt a műfajt, elindultunk a kijárat felé.

KIS SZÍNESEK A FESZTIVÁLRÓL

A fesztivál alapterülete határozottan emberi mértékű. Ez viszont azzal jár, hogy a előadások helyszínei meglehetősen közel vannak egymáshoz. Ennek ellenére az áthallás voltaképpen minimális volt: gondolom ez a színpadok tájolásának és a sátrak ponyváinak köszönhető. Már ahol van ponyva. A színpadok előtt van elég hely, nincs tömegzsufi, lehet lélegezni, táncolni, tombolni. Talán egyetlen együttes-helyszín párosítás nem volt a szerencsés: a szombat esti Queensrÿche zsúfolásig megtelt a sátor, ahová a koncertet tervezték. Ha nem közeledett volna a vihar, amely hamarosan véget is vetett a fesztiválnak, a meleg elviselhetetlen lett volna odabent. Így járt a szél.

A másik két legfontosabb kérdés: az ételek-italok választéka és árfekvése, illetve a mosdókkal való ellátottság és állapot.

Azt kell mondanom, hogy a büfésátrak, kocsik előtt tulajdonképpen szinte sehol vagy alig egy-két embert kivárva kellett sorba állnunk, akár enni, akár inni akartunk. Az árak közepesek: egy korsó sör egységesen hatszáz forint volt (minden bizonnyal a Dreher-rel volt szerződésben a Fezen, mert másfajta sör nem is volt), az ételek hétszázötven-kétezer forint között (a kedvencünk a csülkös bableves lett, tejföllel, kenyérrel: ezerkettőért). Egy lángos mindennel: nyolcszáz. Egy sült kolbi hétszázötven, de méretes darab. És így tovább, sok minden volt, a gyorséttermi csócsákon át a rendes főtt kajákig. Vagyis nem volt olcsó az étkezés, de annyira nem is kellett elvetemült árfekvésben enni-inni. Ha valaki nem sörözni akart, kapaszkodós kannában vehetett bort, fröccsöt, és volt egy raklapos ivója a Fütyülősnek is.

Mosdó, bármerre mentünk akadt az utunkba. Csütörtök este a központibb helyeken már elég penetráns állapotban, de ezt az orrfacsarást a többi napon nem éreztük, azt viszont tapasztaltuk, hogy a délutáni kezdésre kitakarították minden, fel lettek töltve vízzel, papírral. Vagyis volt gondoskodás.

Tényleg apróság, de aki nagyon nem volt kíváncsi éppen semmire, az felülhetett egy két lehetőségből álló vidámpark cuccaira is. (Teszem hozzá, az egyik lélegzetállító volt.)

Aki nem volt annyira előrelátó, hogy fejfedőt hozzon magával, az egy rövid regisztrációért a Harman sátránál (akik a hangosítást csinálták, vö: JBL) kaphatott egy kis kék kalapot, olyasmit, mint amit Philip Marlowe hordott. Nem sikerült kinyomozni honnan, de sokak jártak Jack Sparrow kalpagjában is, esélyes, hogy ahhoz meg Captain Morgan Cabrio sátornál jutottak hozzá, de erre senki ne igyon mérget!

S aki éppen besokallt a zenétől, annak a camping területén úgynevezett reaktiváló programokat találtak ki a szervezők. :-)

A beszámoló folytatásai:
2. rész
3. rész

Semmi tudatosság nincsen benne, de szép lassan a Keep Floyding házi koncertbeszámoló-írója leszek. Viszonylag rövid idő alatt ez volt a harmadik Keep Floyding koncert, amire eljutottam. Az első az A38 hajón volt, a második az Aquincumi Múzeum Amfiteatrumjában, és most ez az Aquincum Romkertben. (Az együttes ezen a helyen egy koncertsorozatot tervez, minden nyári hónapban egyet.) Az első koncertre a kíváncsiság vitt, a másodikra a kuriózum váradalma. (Az első koncert beszámolója itt, a másodiké pedig itt olvasható.) Erre a harmadikra már tudatosan mentem, csak kis mértékben volt kérdés, mire számíthatok. De már akartam hallani a Keep Floyding-ot. 

Ennek a koncertnek a híre meglepetés volt, nem számítottam arra, hogy a Keep Floyding ilyen gyorsan visszatér Óbudára, Aquincumba. Visszatért. 

A HELYSZÍN

A koncerthelyszín kisebb, meghittebb volt, mint az Amfiteátrum. A két helyszínt összehasonlítva az eredmény nullszaldós, vannak pozitívumok, negatívumok mindkettő mellett. De tény, hogy bármelyikről legyen is szó,mindkettőben van egy olyan plusz, ami eleve pozitív prekoncepciókra készteti a közönséget.

Úgy saccoltam, mintegy három-négyszázan gyűltünk össze. Az ülőhelyek mind foglaltak voltak, a kis küzdőtéren bőven volt hely, állóhelyként pedig, némi túlzással a múzeum hátsó traktusa teljes szélességében a rendelkezésre áll. Az Amfiteatrum sem egy gigantomán helyszín, ám a Romkert kimondottan meghitt környezet.

Viszont vagy a koncepció volt kicsit átgondolatlan vagy az a tény, hogy a fénytechnikusuk nem tudott jelen lenni okozta azt a kis malőrt, hogy sötétedés után a frontember és a háttérénekesek gyakorlatilag nem látszottak, az egyébként ügyes fényoszlopok fényéből rájuk nem jutott.

Manapság már alapkövetelmény, de mégis elmondom: nem hittem volna, hogy az akusztika ezen a helyen is érvényesülni fog, de az égvilágon semmi baj nem volt a hangosítással, nagyon szépen szólt minden.

A romos oszlopok díszítette „színpad” adta magát a félkaréjban levő ülőhelyek előtt, bár egyértelmű volt, hogy a zenészek számára ez a hely nem ad túl sok fizikai mozgásteret. Igaz, a Keep Floyding zenészei nem is az a tombolós fajta. Leginkább a basszeros Balázs Bálint szokta elengedni magát, neki azonban jutott is egy kicsivel nagyobb tér. De a frontember Goldschmidt Gábor szinte beszorult az oszlopok, a mikrofonállvány és a pedáljai közé.

Viszont a zenekar figyelmességét dicséri, hogy ha rosszul is választották meg a szélirányt, de rengeteg szúnyogriasztós olajjal töltött fáklyát szurkáltak a földbe, és a koncert végére a kijárathoz vezető utat is fáklyákkal jelölték.

A PROGRAM

Valószínűleg a helyszín hozta, talán az, hogy az Amfiteatrumba többen nem jutottak el, de a program összeállításában, úgy fest, egy pillanatig nem volt kétséges, hogy a Floyd pompeii-i koncertjét ismét egy az egyben le kell nyomni (kivéve a Mademoiselle Nobs). Le is nyomták, le ám! Mivel a Pompeii-koncert a Floyd kezdeti anyagaiból szemezgetett (nyilván), azok pedig, enyhén szólva nem feltétlenül a közönségigényt célozták meg, az elmélyült effektezésnek, hangcsinálásnak ez a meghittebb környezet jót tett, valahogy befogadhatóbbá vált tőle a muzsika. Ez a közönségreakciókon is visszajött: az Amfiteatrumban valahogy élesebb volt a különbség a Pompeii-porgram, a The Dark Side of the Moon és az azt követő zenék fogadtatásának az intenzitása között. Itt, a Romkertben a fogadtatás egységesebb volt: a számok közben csendes közönség a számok végén rendre ovációban tört ki.

A Pompeii-program után a zenekar tartott egy rövid szünetet. Ahogy Goldschimdt Gábor fogalmazott: a szünet után következnek a slágerek. (Vélem, hogy nem csak én nem a Limbó hintó-ra vagy a Szóljon hangosan az ének-re gondoltam. :-) )

A koncert második része valóban egyfajta best of Pink Floyd volt, valamiért kínosan kikerülve a Waters-nélküli Floyd két lemezét, a Momentary Lapse of Reasen-t és a Division Bell-t. Igaz, van több olyan, még Waters-szal felvett lemez, amiről nem szólt semmi. Viszont megszólalt a Welcome the Maschine, amit eddig még nem hallottam tőlük. Szólt dal a The Dark Side of the Moon-ról, a Wish You Were Here-ről, az Animals-ről, a A Saucerful of Secrets-ről, a The Piper At The Gates Of Dawn-ról, az Atom Heart Mother-ről. Ha jól figyeltem, az Ummagumma-ról és az Obscured by Clouds-ról nem szólalt meg dal. Vagyis egy nagyon szép keresztmetszetet kaptunk a Pink Floyd életművéből.

Minden, ami szólt, úgy szólt, ahogy annak szólnia kell, és ahogy szólt, azzal megerősítették, hogy ha az ember elmegy a koncertjükre, zenét hallgatni megy el, nem csupán egy más dalait profin előadó magyar együttest néz meg. Ez már leesett számomra az Amfiteatrumban tartott koncerten is, de ez a Romkertes buli csak még inkább megerősített ebben. Teljesen elfeledtem, hogy egy cover bandát hallgatok: ahogy már mondtam, Zenét hallgattam.

A zenészek közül egyszerűen nem tudok kit kiemelni, pedig Isten látja a lelkemet, próbálkozom veszettül. De tényleg mindnyájan nagyon jól játszottak. Amit ismét szóvá tennék, az a két háttérénekes hölgy, Garda Zsuzsa és Simon Edina teljesítménye. Nem véletlen, hogy a tagok bemutatásánál Garda Zsuzsa kiemelt vastapsot kapott a The Great Gig In the Sky-ban nyújtott gyönyörű éneke miatt. Most ahogy ezeket a sorokat írom, betettem az eredeti szerzeményt, és rögtön utána meghallgattam a tegnapi koncerten felvett változatot, hogy összevessem a kettőt. A Pink Floydot lemezről hallgattam, tehát stúdióban felvett, kozmetikázott, szerkesztett változatról van szó, a Keep Floydingot pedig egy koncertfelvételről. Ha így vetem össze, akkor azt kell mondanom, a Keep Floydingnak és Garda Zsuzsának nem hogy semmi szégyenkeznivalója nincsen, de sokkal inkább rettentő büszkék lehetnek magukra. Itt meg tudsz nézni egy telefonnal felvett részletet a koncertből.  

A HANGULAT

Az volt. Nagyon volt. Elsősorban mert most is nagyon jól szerkesztették meg a dalok listáját. Másodsorban az is nagyon átjött, hogy valahogy felszabadultabban játszott a Keep Floyding, mint az Amfiteatrumban. Azzal, amit ott játszottak az égvilágon semmi baj nem volt. De a két koncertet összehasonlítva, és semmit nem tudva, mi más lehet a háttérben, olyan érzésem volt, hogy a zene minőségére nem ment ugyan, de az amfiteatrumi koncertre egyik kicsit rágörcsöltek. A frontember Goldschmidt Gábor itt, a Romkertben már kommunikált a közönséggel, sőt a végén bemutatta a tagokat is. Mi több, még ezt is hozzátette:
– És a szúnyogok!
Volt egy alkalom, amikor a basszusgitáros Balázs Bálint rossz futamba kezdett, a billentyűs, Segesdy Márton kijavította, és mindenki megtorpant egy pillanatra:
– Akkor a következő szám következik! – nevetett bele a basszeros a mikrofonba.
A koncert végén, még a ráadás előtt ugyanő:
– Ha elég kitartóan tapsoltok, lehet, még eljátszunk valamit!
Kitartóan tapsoltunk. Játszottak még valamit. :-)
Szóval volt nagyon jó zene, volt elmélyült közönség, és volt felszabadult jókedv is. S volt vastaps is. Megérdemelten.

Szerelmetesfeleségtársamnak egyetlen problémája volt az estével. A koncert végén egy kicsit csalódottan mondta:
– Nem unják még a Comfortably Numb-ot? Ahelyett most már igazán lehetett volna a High Hopes!
Hosszú évek óta az a csengőhangja, nagyon várta, hogy meghallja: plamplam-pimpim-plömpöm...

Úgy gondolom az este minőségének és értékének a legkifejezőbb momentum az a mondat volt, amit közvetlenül a taps elültével hallottam magam mögül, miközben szedtük össze a holminkat a távozáshoz:
– Szerintem ez jobb volt mint az eredeti!
Jó, persze, túlzás, mert persze, de azért nem semmi mondat.
Most meg azon gondolkodom, hogy mennyire túlzás...

Hazafelé menet – abból kiindulva, hogy hihetetlenül hűségesek a fiúk a nagynagy előd zenéjéhez, de nem lehet azt mondani, hogy szolgaian eljátsszák a zenéjüket – hangosan gondolkodtam azon az Isten-kísértéssel felérő ötleten, vajon a Keep Floyding+nak nem jutott-e eszébe, hogy saját zenét alkossanak a Pink Floyd stílusában? Izgalmas lenne, úgy gondolom! Értem én, hogy mások a célok, csak megindult az agyam. Mert volt már hasonló a történelemben, talán elég ha a Genesis-Marillion vagy a Yes-The Flower Kings párhuzamokra gondolunk. De egy Eloy-Pink Floyd párhuzam teljesen kézenfekvő.

UTÓIRAT

Ez itt a reklám helye!
Ugyan pontos dátumok még nincsenek, de a Keep Floyding még két koncertet tart idén nyáron a Romkertben, egyet júliusban, egyet augusztusban. Úgy ígérték, hogy immár elszakadnak a Pompeii témakörtől, és csemegéket hoznak ezekre az előadásokra.

S most, hogy írom ezeket a sorokat érkezett a hír, a Keep Floyding 2019. szeptember 19-én a MüPában a negyvenéves jubileumra való tekintettel kompletten előadja a The Wall című Pink Floyd albumot.

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg, Moha bácsi Keep Floyding függő lett címmel. Ezt a címet nem én, hanem a szerkesztőm adta a beszámolónak. :-D

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

VOLT EGY DINAMIT NEVŰ ZENEKAR

Nagyon sokan nagyon sokszor leírták: a Dinamit együttes a nyolcvanas évek elejének egyik szupergroupja volt, Tagjai a P. Mobilból, a Skorpióból, a Miniből érkeztek. Mindnyájan kipróbált, profi, rutinos és jó zenészek voltak. A Hanglemezgyár, szokatlan módon, egyből és azonnal lehetőséget is biztosított a számukra egy hanglemez felvételére, kiadására. Az együttes énekése, a csodálatos, vaskos, szilaj hangú Vikidál Gyula sokak szemében gyalázatos árulóvá vált a P. Mobil elhagyásával, és a Dinamit megalakulása a Hanglemezgyár oldaláról egyfajta szálka-kihúzás volt a P. Mobil ellehetetlenítésére. A Dinamit ezért pillanatok alatt „kiérdemelte” az „állami rockzenekar” titulust. Ami, ugye, fából vaskarika. A megjelent első lemezről a kritikusok (?) minden szempontból lehúzták a keresztvizet. Tény, ami tény, szövegileg nem volt erős az anyag, s valószínűleg ezen szerepel a magyar rockzene egyik legrosszabb és -értelmetlenebb ríme is: „Örült a lány, mert végre nő / Testében meglágyult a kő”. S elég nehez kapcsolódási pontot találni az Igazság című dal megváltó-komplexusos üzenetével: „Belül fáj nagyon / Nehéz mondanom / Más bűneit hordom vállamon”. Ráadásul az együttes nem tudta a mondanivalóját és a célközönségét igazán pozícionálni: a szövegek a külvárosról, az elnyomatásról, az aluljárók nemzedékéről szólnak. Csakhogy a zenészek többsége számára ez a mondanivaló nem volt testközeli, így a mondanivaló valóban a levegőben lógott.

Hamarosan megjelent a második albumuk is A híd címmel. A szövegek elszakadtak a csöves életérzéssel való kacérkodástól, de igazán nem találtak kapaszkodót. A zenekar különleges, két gitáros-felállásaban zenélt, a Beatrice-ből átigazolt Lugosi Lászlóval. Majd hamarosan feloszlott.

Gondolná az ember, hogy egy ilyen rövid, viharos, de nagyon ellentmondásos banda túl nagy nyomokat nem hagy senkiben. Hm...

A Dinamitnak két lemeze jelent meg Vikidál Gyulával. Aztán volt majd húsz év csönd és 2010-ben újjáalakulva kiadátak egy új albumot, Játszd, ahogy akarod címmel. Ennek az albumnak az énekszólamát egy énekesváltás után 2015-ben újra felvették.

A KONCERT HANGULATA

Tegnap, 2019. május 24-én este a Barba Negrában harminchét év után még egyszer színpadra állt az eredeti Dinamit. A jegyek igen jól fogytak, a helyszín hét órakor már zsúfolásig tele volt. Esélytelen is volt a színpad közelébe jutnunk. Ami arról árulkodott, hogy állami zenekar ide, suta szövegek oda, valahol valaki tévedett, amikor a Dinamit feloszlott. Ez az egyik érv. A másik, hogy a nosztalgia hihetetlenül megmásítja a múltat. Mert, ugyebár van itt egy kétlemezes rockbanda, ami alig létezett, aztán egyszercsak jön, hogy csináljon egy nosztalgia-koncertet, és nicsak, nicsak, megtelik rá a teljes Barba Negra.

Tény, hogy a zenészeik mindannyian minőségi zenét csináltak azóta is, a az is tény, hogy az énekes szinte teljesen elszakadt a rocktól (bár mielőtt ezt megtette, volt Koppány az István, a király-ban, s ha semmi mást nem énekelt volna egész életében, akkor is örök életű lenne emiatt a magyar rockpanteonban). De ennek nem kell feltétlenül indokolnia a közönség létszámát.

A koncert nagyjából pontosan kezdődött. (Boldogtalan idők, amikor teljesen természetes volt, hogy egy-egy kezdés, fél-egy órát is csúszhat...) A három kivetítőn egyszerre ment a visszaszámlálás egy perctől. A három kivetítő természetesen szerves része volt az egész koncertnek. a középsőn jobbára a zenészeket láthattuk, a két szélső pedig a zene illusztrációját szolgálta. Tisztességesen megtervezték, böcsülettel használták, dobott az összhatáson. Manapság így megy ez. Rendben voltak a fények is: semmi kiemelkedő, lehengerlő, de minden rendesen a helyén volt. De mindez csupán külsőség.

A koncert hangulata a lényeg. Ami a fentiek, az együttes pályafutása hosszának, az egykor körülöttük levő hangulat ismeretében roppantul meglepő volt. Ugyanis ez a fránya közönség majdnem az első perctől az utolsóig vevő volt arra, amit a Dinamit a színpadon nyújtott. De tényleg! Jött a banda, bevezetésnek lenyomta az egyik legsikeresebb dalukat a Dinamit a vérem-et, és onnan, mi a nagyérdemű, kajáltuk nagykanállal, amit elénk tettek.

A magam részéről soha nem voltam se P. Mobil-, se Dinamit-, se Vikidál-fan. Hallgattam őket is, a Skorpiót is, a Mnit is. S már régen nem tettem ilyet, még a koncertre, bemelegítésnek sem. Mivel az együttesnek ebben a összeállításban összesen két lemeze jelent meg, és nem funkciomáltak sokáig, nem alakulhatott ki tartós rajongótáboruk sem. Ennek hátterén mondom: a dalok, a zene hihetetlenül időtálló maradt. Ahogy mondani szokás: a kisérdemű egyemberként üvöltötte a nótákat, s ahogyan Szerelmetesfeleségtársam a fülembe kiáltotta:
– Itt mellettem még a hangszerest részt is éneklik!
Éppen azt tettem én is.

A műsorszerkesztésen azonban némileg megbicsaklott a koncert. Ugyanis egyértelmű volt, hogy a helyszín nem a Dinamit nevére, hanem az egykori, eredeti felállás nevére telt meg. Ugyanis a Dinamit így-úgy, 2010 óta újra létezik, ha nem is hipertermékeny és aktív állapotban. Az új-Dinamit tagsága legoptimálisabb állapotában háromötöd eredeti felállást tartalmazott. Amiben Vikidál Gyula nem volt benne. Az új Dinamit énekese a sokat próbált, jó torkú Rudán Joe. Ez az új Dinamit 2010-ben felvette és kiadta az együttes harmadik lemezét, akkor még Kálmán György énekével. Ezt a lemezt 2015-ben újra kiadták, a változás mindössze annyi volt a 2010-es lemezhez képest, hogy Rudán Joe énekelt az anyagon. Szép lassan elérek ám a lényeghez...

Szóval jött a koncert kezdete, a Dinamit a vérem, a Senki se szóljon hozzám, a Külvárosban születtem. A közönség az első hangtól vette az adást, ott volt a zenével, énekelte a szöveget. Vikidál valamikor a harmadik-negyedik számnál hívta a színpadra Rudán Joe-t.

És most egy nagyon nehéz bekezdés következik. Szeretjük Vikidál Gyulát, imádjuk az a falat bontó, őserővel bíró, Isten-teremtette, utánozhatatlan hangját. Ami, sajnos, már nincsen neki. Egyértelmű volt ez már az első számnál is. Az is, hogy Vikidál már nem képes végignyomni egy koncertet. Ezt már a koncert legelején meg is fogalmazta: elfogyott a levegő. Aztán valamikor a koncert vége felé megerősítette: könnyű a többieknek, a hangszer nem öregszik. S így bizony Pitkin segítségre szorult, és ez a segítség volt Joe. Akivel hol együtt, hol felváltva énekeltek. S ez nem is lett volna baj. De mert a Dinamit első két lemezének a játékideje a másfél órát sem teszi ki, még ha hozzádobjuk az egyébként a koncerten bevetett két kislemeznek a nagylemezre fel nem került dalait (Neked adnám a világot, Mi ez az érzés?), akkor is van műsoridő-probléma. Különös tekinttel arra, hogy a dalokat egy az egyben úgy játszotta a banda, ahogyan azok egykor lemezre kerültek. Lehet ez erény is, lehet ez valami más is.

Szerencsére (vagy sem) rendelkezésükre állt a harmadik, hibrid nagylemez anyaga, amiről nagy gyorsan le is nyomtak öt nótát (MIre jó, Játszd, ahogy akarod, Megszökök, Egy másik út, Hűvösek az éjszakák; ez utóbbit Vikidál énekelte). Amik nem rossz dalok. Jól is szóltak. A suttyomban a színpadról leballagó Németh Alajos helyett közben feljött Zselencz László (bakancsos-Edda) basszerozi. Jó kis r'n'r-ok szóltak. Voltak, akik énekelték is ezt-azt a dalt. De a kezdeti hangulat piszokul leült ezektől a számoktól. Újra mondom, nem rosszak ezek a dalok. Csak nincs meg bennük valahogy, valamiért az a csettintés, ami az első két lemez dalaiban. A nagyobb probléma, hogy ezzel az új-Dinamit betéttel sikerült a kezdeti euofóriát teljesen szétoszlatni. Gyorsan hozzáteszem: amit azért később, amikor visszatértünk ahhoz, amiért jöttünk, simán sikerült visszatornázni. Értem én, hogy egyfelől a Dinamit él, ha halott is, miért ne játszhatnák a saját számaikat, miért legyen egy Dinamit koncert csak nosztalgia (mondjuk mert eleve nosztalgia-koncertnek hirdették)?

De tény, ami tény, az új Dinamit a Dinamit nevét felvevő, annak néhány régi és néhány vadonatúj tagjából együttes, amit hívhatnának bármi másnak is. De mert a név Szűcs Antla Gábornál vagy Németh Gábornál maradt, ezért Dinamit lett az együttes.  

Szóval nagyon kilógott ez a blokk az összképből. A Dinamit zenészei egytől egyig klasszisok a hangszereiken. Németh Gábor a nemzetközi hírű SBB-ben is dobolt, Papp Gyula, ugye, Bartók-átiratoket zenélt Török Ádámmal, Szűcs Totya Tátrai Tibusszal csinált pazar latin lemezeket (flamenco, miegymás), Németh Lojzi pedig Bikini, és egyszerűen nagyon jó hallgatni őt. Vagyis nem lehet azt mondani, hogy képtelenek lennének egy dalt instrumentális részekkel kiegészítve, megbolondítva prezentálni. Csuda tudja, lehet szerencsésebb lett volna errefelé elindulni.

A Dinamit gyakorlatilag (ha jól figyeltem, a Születés kivételével; az Arcok álruhában-nal bizonytalan vagyok) becsülettel, lelkesedéssel és szívvel lejátszotta az összes nótáját.

A koncert mivel mással, a Tinédzser dal-lal ért véget. Amit a közönség visszatapsolására előadtak egy könnyített hangszerelésű, közönségénekeltetős verzióban is. Vikidál Gyula a másodszori lejátszáskor lement a közöngés soraiba, de úgy tényleg bele a sűrűjébe, és ahogy a kivetítőkön látni lehetett, mikrofonnal a kezében énekelt együtt az övévivel. Ahogy némi segítséggel haladt a tömegben, mindenki a kezét szorongatta, a hátát lapogatta. Szemmel látható szeretettel vették őt körbe. Joe meg ezalatt a színpadon énekelte a nótát. Pitkin az utolsó sorokra visszaért a helyére. Mintha testközelből elbúcsúzott volna.

Majd meglepő fordulat, de tényleg, mert semmi sem indokolta ezt a dalt, különösen nem a népszerűsége, újra eljátszották a Mi ez az érzést? is. Ezzel zárult a koncert.

ÖSSZESSÉGÉBEN

Nemrégiben voltam már Keep Floyding koncerten az A38 hajón. Nem volt rossz, sőt, de komoly hátast nem dobtam akkor tőle. Leginkább a dilemmám volt nagy, hogy voltaképpen és mindösszesen hogyan is értékeljek egy tribute vagy cover zenekart, amelyik tisztességesen és böcsülettel eljátssza az előd zenéit és pont. Ez a dilemma akkor is dilemma volt, ha a tisztességesen és böcsülettel eljátszás nagyon nem kis dolog egy olyan előd esetén, mint a Pink Floyd. A pár hónappal ezelőtti dilemmázásomat itt olvashatod.

A Keep Floyding Aquincumban

Az A38 után, minden elismerésem, kalaplevevésem ellenére nem volt fene nagy késztetésem, hogy a közeljövőben újra mástól hallgassak Pink Floydot. Aztán jött a hír, hogy a Keep Floydingnak sikerült tető alá hoznia egy nagyon érdekes koncerthelyszínt: az óbudai Aquincum kis Amfiteatrumjában. S a tervek szerint mi mást is adnának elő, mint a Pink Floyd híres pompeii-i koncertjét. Annyi, de nagyon lényeges különbséggel, hogy a Keep Floyding közönséget is beenged a koncertre. Ami a Pink Floyd esetében nagyon tudatosan nem így volt, hiszen a pompei-i koncertet alapvetően filmre tervezte meg Adrian Maben rendező, mintegy válaszul a Woodstock-ról készült filmre, amelyben az előadók és a nézők szerepeltetése majdnem azonos arányban történt.

Namost Pompeii messze van Magyarországtól, a Keep Floyding közönsége kis eséllyel kelne útra Olaszországba egy koncert végett, ezért az együttes gondolt egy nagyot, és úgy döntött, ha van hazánkban a Pink Floyd-nak alteregoja, miért ne lehetne Pompeii-nek, amikor simán adja magát a dolog, hogy van. Óbudán kettő is. Amikor először hallottam a koncert tervéről, én kapásból a Pacsirtamező utca végén levő, nagy Amfiteátrumra gondoltam, az impozánsabb méretei miatt. Nem tudom, hogyan zajlott, milyen szempontok alapján a szervezés, de Goldschmidt Gábor az együttes gitáros énekese egy interjúban kiemelte az aquincumi kis aréna jó akusztikáját. Csak zárójelben teszem hozzá, szerintem alábecsülték az érdeklődők számát is, mert a színpadról való, érthetetlenül szűkszavú kommunikációk egyike éppen arról szólt, hogy milyen csodálatos, hogy ennyien eljöttünk. Viszont hely még bőven volt az Amfiteátrumban. Ellenben a koncertszervezők azt kommunikálták a koncert előtt, hogy már minden jegy elfogyott.

S eszerint nem csupán bennem volt plusz érdeklődés eziránt a koncert iránt, hanem valamit nagyon elkapott a koncert-ötlettel  Keep Floyding. Mert volt ennek Amfteátrum-ideának egy olyan kis előre csettintős zamata. Talán a Pink Floyd-Keep Floyding, Pompeii-Aquincum kettős párhuzama. Részemről az is, hogy gyerekkorom óta óbudai lokálpatrióta vagyok. Nem tudom. De ahogy véletlenül belehallgattam egy-két beszélgetésbe, úgy tűnt ez a zamat nem csupán az én prekoncepcióimban létezik. Külön szimpatikus érdekesség volt, hogy a zenekar közzétett egy koncerthelyszín-használati utasítást: hol is van, aki tud, hozzon ülőpárnát, sör, üdítő lesz, stb.

A program

A hét órára meghirdetett koncert nem bimbam-pontosan hétkor kezdődött, de nem csúszott sokat a zenekar. Minden különösebb faxni nélkül, szépen, komótosan belefogtak az Echos part 1 tételbe. Aki nem figyelt eléggé, szinte észre sem vette, hogy elkezdődött a koncert. Pedig elkezdődött. Nagyon!

Még világos volt, a pompeii-i koncert anyagát sötétedés előtt hallgathattuk végig, egy szám, a Mademoiselle Nobs kivételével. S akkor megint egy érdekesség, szigorúan a tényszerűség érdekében, és a Keep Floyding dicséretére. Az előző nap végighallgattam a Pink Floyd eredetijét. Szerelmetesfeleségtársam ott ült mellettem, és felhúzta a szemöldökét:
– Ez lesz a koncerten is?
Ami lefordítva annyit tesz, ez marha elvont, tutira nem fogja a koncerten élvezni.
És az történt, hogy az előző napi felhúzott szemöldöke ellenére a koncert közben, még a pompeii-i rész alatt így szólt: 
– Ez ugyanaz, mint amit tegnap hallgattál? Így nagyon jó!
Vagyis az történt, hogy a Pink Floyd nem tetszett neki, a Keep Floyding viszont igen. Úgy gondolom, sokatmondó.

A Moon után a fiúk-lányok elköszöntek. A közönség viszont nem volt hajlandó tőlük elköszönni. Vissza is jöttek és következett még a Comfortobly Numb és a Pink Floyd egyetlen „diszkóslágere”, ahogyan egyszer Roger Waters fogalmazott, a tombolós Run.

A program, a látvány és egyebek

A koncert második részében a Keep Floyding lenyomta a majd' teljes The Dark Side of the Moon-t. Úgy gondolom, ennek a résznek a két csúcspontja egyrészt a The Great Gig In the Sky női hangú ének(sikítozós)-része (ha a banda weboldalának hinni lehet, akkor vagy Garda Zsuzsa vagy Simon Edina követte el ezt a csodát), másrészt az Any Colour You Like hangszeres szólórésze volt.

A Keep Floyding alaposan kitett magáért. Ismét. A produkció majdnem hibátlan volt, majdnem egy az egyben hozta a Pink Floyd dalokat, és a majdnem itt egyáltalán nem elmarasztalás. A különbségek nem csupán negatívumok lehetnek. Nagyon jó volt a koncert felépítése is, ahogyan az elmélyülős, több figyelmet igénylő daloktól haladtak a könnyebben emészthető, majd a majdnem populáris dalokig, párhuzamban a közönség koncentráló készségével és figyelmével. (Azt hiszem, az A38-on talán ez volt az egyik hiba: miután Pink Floyd best of-ot játszottak és ugráltak az időben, nem igazán volt íve az összhatásnak. Ami ott hiányzott az itt nagyon ügyesen megvolt.

Egyetlen dolog zavart csak az az egész koncert alatt: a verbális kommunikáció majdnem teljes hiánya. Mint mondtam, a koncert zenével kezdődött. Majd folytatódott. Majd folytatódott. Majd folytatódott. Egészen a Moon végéig. Amikoris Goldschmidt Gábor így szólt a mikrofonba:
– Jó estét kívánok!
Mikor is sokkal inkább a „viszontlátásra”-fonéma lett volna a soros. Vagyis a zenekar nem köszönt a közönségnek vagy másfél órán keresztül. Egy szót sem szóltak a közönségükhöz a koncert végéig. Gábor azután köszönetet mondott, hogy eljöttünk, hogy itt lehettek, és a következő koncertjüket hirdette.

S ez bizony piszok kevés! Egyfelől, mert köszönni illik. Másfelől ugyan mindenki tudja, ki a Pink Floyd, hogy mi van a pompeii-i koncerttel, és kicsoda a Keep Floyding, de valahogy a hely különlegessé messzemenően indokolttá tette volna egy köszönés utáni bevezető szövegben minderről szót ejteni. Akár az első szám után is, különös tekintettel arra, hogy ez a Floyd-koncert nem egy koncert-vállalkozás volt, tehát semmi szentségtörést nem követtek volna el Floyding-ék, ha a hangszereken túl emberi szavakkal is megszólalnak. Ugyanilyen furcsa volt, hogy a zenekar tagjai egyáltalán nem lettek bemutatva. Senki. Még a hölgyek sem. Nem gondolnám, hogy ennek lenne bármi köze a Pink Floyd iránti alázatnak. Ahogyan azt sem, hogy a közönség csípőből vágja a Keep Floyding tagjainak nevét. Meg úgy különben is, na! Goldschmidt Gábor, mint frontember az A38-on ha nem is volt szószátyár, de szófukarsággal sem volt vádolható. Vagyis tud kommunikálni.
És örültem neki, naná, de miért pont a Moon-t játszották el? Miért nem bármi mást? Vagy egy korai dalokból összeállított válogatást? (Aminek én, személy szerint nem örültem volna annyira, mint a Moon-nak, de ez egy dolog.)

A koncert látványvilágához a környezet nyilván nagyon sokat hozzáadott. De a koncert előtt nagyon tűnődtem azon, vajon mi lesz, ha besötétedik? Ugyanis sehol nem látszottak a zenekart megvilágító reflektorok. A színpad mögötti fal tetején volt tíz darab, bármely irányban forgatható reflektor, ennyi volt kivehető. Igaz, az ígéretesnek tűnt, hogy ezek a fal teljes hosszán nagyjából egyenlő távolságban figyeltek, és a fal majdnem az aréna kerületének a felén magaslott.

A pompei-i rész alatt gyakorlatilag nem voltak fények, csak amit a jó Isten adott (aki egyébként az időjárást tekintve nagyon kegyes volt, köszönjük!). Az első reflektoros megvilágítás a pompeii-i és a Moon-részt összekötő rövid színpadmódosítási intermezzo alatt gyulladt ki: amíg a szívdobogást imitáló hangot hallottunk és a falat alulról, a színpad mögül világították meg kék fénnyel. Valamit már sejtetett a későbbiekből a látvány. Amit most nagyon nehezen tudok leírni. De volt abban valami grandiózus, hogy a fal tetején elhelyezett tíz reflektor közül legalább hatnak a fénye úgy körülbelül tíz-harminc méteres távolságból érkezett a zenészekre, vagy éppen kapaszkodott össze a színpad felett. A zenészeket pedig a hangfalak mögé elbújtatott lámpákkal világították meg.

A hangosításra egy szavunk sem lehetett, igaz teljesen szemben ültünk a színpaddal.De tény, hogy onnan minden nagyon szépen, tisztán szólt.

S végül: kicsit érthetetlen volt a színpad kialakítása. A magassága a talajtól olyan hatvan-hetven centiméter lehetett. Gondolom, a koncepció az volt, hogy mivel ez egy nyugisabb, tombolásmentesebb zene, a közönség is ücsörgősebb, elmélyülősebb lesz, és a fenekén marad a fűben és a romokon. Csak a közönség ezt nem feltétlenül így gondolta, mert azért kabátos idő volt már naplemente után. Ezáltal a döntő többség állt a színpad előtt. Ami olyan magas, illetve alacsony volt, hogy akik a falakon foglaltak helyet, jobbára kénytelenek voltak felállni, hogy lássanak valamit a zenekarból, ne csak a fejük búbját.

Végszó

Szinte lelkiismeret-furdalásom van, mennyi mindent a negatív kritika oldaláról fogalmaztam meg ezzel a koncerttel kapcsolatban. Azért van lelkifurdim, mert mindent összevetve egy fantasztikus látványvilágú, nagyon jól megszólaló, okosan felépített, élvezetes, profi előadást láttunk és elsősorban hallottunk.

Hadd mondjam el a legnagyobb dicséretet! Tegnap este a tribute- cover-produkciók iránti fenntartásom (amikről az A38-as KF koncert kapcsán írtam) teljesen eltöröltetett: nem egy Floyd-ot játszó magyar zenekart hallgattam, hanem egy nagyon magas színvonalon ZENÉT játszó együttest.

És még kedvesem is azt mondta hazafelé sétálva:
– Ez nagyon jó volt, sajnáltam volna, ha kihagyjuk! A High Hopes-ot azért eljátszhatták volna!
De mert nem tették, a Mocsáros-dűlőn hazafelé sétálva meghallgattuk telefonról.

Ami volt, úgy volt, hogy...

1981-ben jelent meg a Karthago első lemeze. Akkoriban, amikor az őszinte kemény rock tarolt kis hazánkban. A Piramis történetének a végénél járunk, az Edda feltörekvőben, a Korál tarol, a HBB-t egyre többen ismerik, a Dinamit megalakult, a P. Mobil funkcionál, képződik a P. Box, a Skorpió éppen trió. Hát így valahogy. S akkor Szigeti Ferenc kitalálta a zöldbozót-rock-ot, a west coast magyar változatát, a festés nélküli, de Kiss-esen (és Nem KISZ-esen) beöltözött zenészekkel fellépő együttest.

Számomra a Karthago mindig ellentmondásos együttes, jelenség volt. Egyfelől ez a zöldbozót-dolog, meg a beöltözés egy kicsit muris és ciki volt. Aztán már tizenkevés évesen is voltak bajaim egyes szövegeikkel a rettentő közhelyesség miatt (Lépd át a múltat, Indulj tovább, Lépd át a múltat, Barátok nélkül), és volt, ami kimondottan irritált: „Áruló nem leszek / Ilyet soha nem teszek!”. Miközben másokat (Apáink útján, A fények, a hangok, az árnyak, Senki lánya, stb.) meg kimondottan kedveltem. A zenével semmi bajom nem volt. 

Viszont a Karthago volt az az együttes, amiért éves nyári gyakorlatunk színhelyéről, Balatonfüredről képesek voltunk bebarangolni az északi partot, mert jött egy füles, hogy aznap este buli lesz, ám a füles félfülű volt, mert a földrajzi célt igen nagyvonalúan kezelte. Mi pedig, Kajla, Artúr, Boskó és én útra keltünk, amíg már nem is tudom pontosan hol, Balatonbiszbaszon megtaláltuk a Karthagot. A koncert előtt úgy tíz perccel értünk oda. Gyalog, vonattal, stoppal... Hol volt még akkor az internet, meg a GPS...

A Karthago egy 40 éve, tagcsere nélkül együtt zenélő együttes, mondták a plakátok, a rádió-reklámok a koncert előtt. „40 éve együtt”. Ami egyfelől igaz. Másfelől azért kicsit muris. Mert kétségtelen tény, hogy a Karthago-ban nem volt jövés-menés az elmúlt negyven évben. Az együttesnek a megalakuláskor pár pillanatig tagja volt Losó László és Fehér Lajos, de azóta a jelenlegi felállásban játszanak: Szigeti Ferenc, Takáts Tamás, Gidófalvy Attila, Kocsándi Miklós, Kiss Zoltán. Az is tény azonban, hogy a negyven év alatt mindösszesen hat stúdióalbumuk, két és fél élő, két angol nyelvű lemezük jelent meg. Negyven évre leosztva, nem beszélhetünk meghökkentő termelékenységről. Viszont a 40 éves évfordulóra írtak egy lemeznyi új dalt, ami mellé odatettek egy régi dalokból álló akusztik-lemezt is. Egyszóval volt/van valami visszásság ebben az „együtt vagyunk”-ban, mert az együtt vagyunk azt jelenti, hogy nem vagyunk szanaszéjjel, és nem csupán alkalomadtán vagyunk együtt. De spongyát rá!

Az „Együtt 40 éve” koncert: bajok és szépségek

Nem mondom azt, hogy oda voltam a koncert gondolatától. De azt sem, hogy tökéletesen hidegen hagyott volna. Valahol középen álltam meg: sem elvárásaim, sem előítéleteim nem voltak. Ilyenkor szoktak a dolgok nagyon jól sikerülni. Nem árulok zsákbamacskát: az ellentmondásosság, amiről a Karthago-val kapcsolatban beszéltem, továbbra is megmaradt bennem. De annak, hogy láttam, hallottam őket így 40 év után, mindent összevetve, örülök. 

A színpadkép pompás volt. Maga a színpad egy oszlopcsarnokot idézett, jobb és bal oldalt három-három oszloppal, középen egy nagy vászonnal. A timpanon is nagy vásznakból állt, és az összes felület vetíthető volt. Pazarul nézett ki! Voltak lángnyelvek, volt füst, a vetítések stílusa kellemesen egységes volt, a stílusból csak akkor léptek ki, ha egy-egy dal hangulata azt megkívánta. Panasz, zokszó erre nem lehetett, de komolyan, keresve sem találok kivetni valót. 

Sajnos nem igaz ez az a technika egészére. Nem tudom, mennyire függ attól, hogy hol álltunk szerelmetesfeleségtársammal (jobb oldalt, a kifutó mellett, közvetlenül a színpad előtt), de már az előzenekar Animusnál feltűnt, hogy valami nagyon vacakul szól a zene. De úgy voltam vele, hogy ez csak az előzenekar, naná, hogy nem kapja meg amit a nagy banda. Viszont amikor jött a Karthago és belecsapott a lecsóba az Indulj tovább!-al, el kellett telnie némi időnek, hogy kapcsoljak, melyik dalról is van szó. Azt hittem, csak a más hangszerelés az oka. Részben az is volt. De nem csupán az. Sajnos Szigeti Ferenc, Kiss Zoltán mikrofonjának a hangosítása csapnivalóra sikeredett. Aztán a Requiem befejező futamai közben Gidó hangszereinek a hangja az egyik pillanatról a másikra eltűnt. Aztán Szigeti gitárjáé is. Aztán Takáts Tamás mikrofonja is süket lett. Lett is egy kis szünet a koncertben. S voltaképpen meghatóra sikeredett ez a fiaskó, mind a közönség, mind a Karthago szempontjából. A közönség ugyanis nem hagyta abba a koncertet, újra és újra énekelte a Requiem refrenjét. Takáts Tamás nagyon gyorsan vette a lapot, gyorsan a kifutó elejére futott, és mintegy eljelelte, hogy kezdjük elölről a dalt, és mutogatta a szöveget: a közönség a technikai malőr alatt mintegy magát szórakoztatta. Kimondottan szép jelenet volt. 

A dalok szóltak minden korszakból, minden lemezről valami. Nekem úgy tűnt, a korai lemezek dalai nagyon éltek (Keleti éj, Senki lánya, A pénz, Apáink útján, A fények, a hangok, az árnyak, stb.), és átjöttek az új lemeze nótái is (a Valahol kimondottan nagyon szépre sikeredett, amit jelentősen erősített a dal alatti látvány is), de a Valósgárock és az Időtörés kevés dala nem is élt. Vicces volt, amikor az egyik dal bekonferálásakor Takáts Tominak nem jutott eszébe a lemez címe, amiről a dal való, a többiekhez fordult segítségért, és ő is nevetve konstatálta, hogy senki sem válaszolt: „Ők sem tudják!” 

Ez az esetlegesség, miközben egy vérprofi produkciót láttunk, valahogy folyamatosan jelen volt a koncerten. Gidó jó párszor magához vette a mikrofont, nekem úgy tetszett, ha kellett, ha nem, s úgy festett, Szigeti már egy kicsit unta Gidó szereplését. Ugyanígy volt valami sutaság abban, ahogy a Hammer Records vezére a színpadra hozta a másfél hónap alatt arannyá érett új lemez plakettjeit, és próbált valamit mondani, miközben a háttérben ott állt két fickó egy asztallapnyi tortával. Volt cirkulálás a színpadon, senki nem találta a helyét, nem tudták mi merre. Ahogy az is az esetlegességet erősítette, hogy Takáts néha eltűnt, zenésztársai várták, hogy jöjjön már. Néha beszélgetett a meglepetésekkel, néha kioldódott a cipőfűzője, azt kötötte. A Senki lánya elején már kicsit aggódva tekintgettek a társak a színpad szélei felé, merre járhat. 

Abban is volt valami esetlegesség, hogy amíg Takáts Tamás, Gidó és Kocsándi Miki gyakorlatilag utcai ruhában álltak színpadra, addig Kiss Zolin volt egy egyértelműen jelmez pun-mellény, Szigeti pedig hosszú szárnyú kabátjában, láncaival egyértelműen múltidézett. Miközben a kor rajta látszik legegyértelműbben, és volt a jelmezében valami antagonisztikus, komolyan nem vehető. S hogy mondjak még nem jót: egy idő után nekem visszás volt a zenekari tagok állandó egymást dicsérése, és a permanens önmagasztalás. 

Volt baj a koncert ívével, a műsor felépítettségével is. A Senki lánya után, ami nagyon elkapta a közönséget, jött a zenekari tagok gyermekinek a produkciója, kellő, de hosszas felvezetéssel. És le is ült a Senki lánya keltette hangulat. Viszont döbbenetes volt a gyermekek (értsd: vastagon huszonéves fiatalok) produkciója. A Senikföldjén-t játszottak, nagyjából ki-ki az apuka hangszerén. Takáts Máté hangja ha nem is verte apuét, de bizony közel járt hozzá, az ifj. Kocsándi Miki úgy nyomta a bőrt, hogy némileg felülírta az idősebb energiát, pedig még annak is van bőven. Az egész dalból olyan energia, olyan zeneszeretet jött át, hogy csak na! 
– Az sem lenne baj, ha ők játszanák tovább a koncertet! – mondta szerelmetesem. Ami persze túlzás, de annyira nem is nagy. Vagyis visszajött valamelyest a hangulat. 

Amit rögvest ismét leültettek egy akusztikus résszel. Ami szép volt, jó volt, de megint hullámvasutazott a lelkesedés. 

Gidó és Kocsándi teljesítményét azonban mindenképpen szeretném kiemelni, mindketten pazarul nyomták a magukét. Számomra különösen kiemelkedett a zenekar instrumentális és egyetlen progrock-darabja, a Gidó-szerzemény Paks, az atomváros (Gidó az új lemez akusztik-cédéjén a hátán viszi a produkciót.) Takáts Tamás az Takáts Tamás, ami az éneket illeti, úgy szeretjük őt, ahogyan van: a hangával, a tegnapi meglepő színpadi mivanveledje-ivel. Kiss Zoli és Szigeti hozták a magukét, semmi egetverő magasság vagy mélység. Kétségtelen, hogy Szigeti keze alatt nagyon szépen szólt az új lemez ének nélküli darabja a Szabadnapos szenvedély. 
– Na, ez a... tudod melyik... – nézett rám meglepetten szerelemetesem. 
– Nem, csak hasonlít. 
– De mi?
– Santana, Europa.
– Az! – és hallgatta tovább önfeledten. Mert ha van is hajazás, jó kis gitárdarab ez a Szenvedély is. 

Folytathatnám ilyen kis pillanat-szösszenetekkel, de szerintem az eddigiekben benne van minden. 
– Hogyan érezted magadat, kedves? 
Szerelmetesem elgondolkodik egy csöppet.
– Volt benne valami hakni-szerű, de jó volt hogy itt voltunk. Mondjuk muris, hogy az egyetlen Karthago-számot, amiről tudtam, hogy az ő daluk, Kocsándi énekli... S nagyon örültem, hogy eljátszották – nevet. A Csak a zene van-ra gondolt. 

Úgy festett a közönség is jól érezte magát, a Karthago a pazar látványvilág ellenére az esetlegességek miatt voltaképpen klubkoncertet adott. Ami csak akkor baj, ha valaki minden egyes pillanatában vérprofi produkciót várt a pénzéért. Ha nem így volt, akkor tulajdonképpen egy teljesen rendben levő koncertet láttunk, élvezhettünk. 

Fotó: Szerelmetesfeleségtársam alias Mohácsiné Palásti Márta

2019. április 13., 20:00

3,5/5

Pipi barátommal nem pontosan ugyanazokat a zenéket szerettük, de nagyjából igen. Voltak mértani közepeink jócskán. Az egyik ilyen közép a Pink Floyd volt. Elsősorban a The Wall és az Animals albumuk. Az előbbi nekem volt meg előbb, az utóbbi Pipinek. Jó kis india nyomású bakeliten mindkettő, amin igazából sem a magas, sem a mély hangok nem szóltak igazán jól, de hát a kutya se bánta, úgy sem volt olyan felszerelésünk, amin jól szólt volna, ha jól szólt volna. Mindkét, illetve mert a Fal dupla, mindhárom lemezt tükörszoftosra hallgattuk, jobbára Pipiéknél, a Vöröskereszt 14. tizedik emeletén. Legalább felülről nem unta senki. Ezen a zenén soha, egy másdopercig nem vitáztunk, és nagyjából bármikor meg tudtuk hallgatni. 

Azóta a Pink Floyd is megszűnt, Pipi is már öt és fél éve, hogy egy szombat reggelen itthagyott bennünket a francba, hogy csak nézzünk kábán, dühösen, és folyton röhögve, ha rá gondolunk.

Szabadulni, ha akarnék se tudnék egyiküktől sem. Pipi, ha nincs is itt, mégis mindig itt van, a Pink Floyd meg valamilyen formában mindig meg-megjelenik. Legutóbbi egy pompás magyar tribute-zenekara, a Keep Floyding képében. 

A Pink Floyd nagyon jó zenekar volt. Az életművük három nagy korszakra tagolódott: a kezdeti pszichedelikus korszakra, Syd Barrett-el; a klasszikus időszakra, amikor a leghíresebb lemezeik (The Dark Side of the Moon, Animals, Wish You Where Here, The Wall) születtek, majd Roger Waters kiválása után a szólógitáros által elnevezett Gilmour-korszakra. Nagyon szigorúan a magánvéleményem, hogy a Floyd úgy igazán hallgathatóvá a Moon-tól vált. Az előtte levők lemezeiken (The Pipar At the Gates of Down, A Saucerful of Secrets, More, Ummagumma, Atom Heart Mother, Medley, Obscured by Clouds) is rendre találok valami nagyon izgalmasat, nagyon szépet, nagyon zeneit, de engem a kísérletezős dolgaik egyszerűen nem kötnek le. Úgy fest, a progresszívban a populárisat kedvelem. 

Vajon mi az, ami még leírható a Pink Floyd-ról, anélkül, hogy közhelyes ne lenne? Egyfelől egy könyvben, másfelől egy erről a könyvről szóló értékelésben? Nagyon úgy vélem, hogy semmi. Mármint újat írni a Floyd-ról nem hiszem, hogy lehet. Mondjuk a róluk szóló könyvről azért talán de. Éppen ezért én erre indulok el. 

A könyv, mint alkotás

az bizony nagyon jól kitalált, nagyon szépen megkomponált, nagyon jó ízléssel megálmodott valami. Hatalmas darab: 24 x 29 x 3 centis méretei vannak, és 2,5 kilóra taksálom. Keményborítós album, offset papíron. Szóval megadták a módját Carthapilus-ék, impozánsak a méretek. Mondhatni, a Pink Floyd-hoz illők. Ezáltal a könyv azonban csak és kizárólag asztalon vagy ölebe téve olvasható. De ne üljön mellettün senki a pamlagon, mert hármasban a könyvvel tutira nem fogunk elférni!

A képanyaga roppant gazdag, a szerző a banda minden időszakából egyforma mennyiségű információt és képanyagot válogatott össze. 

A könyv tartalma

viszont számomra kicsit ellentmondásos. A szerkesztési elv a következő: szerzőnk egy-egy fejezetben vesz egy adott kronológiai időszakot, áttekinti az együttes történetét, a megjelent lemezeket, a történésket, majd egy hihetetlenül gazdag szakaszban áttekinti az együttes ebben a kronológia korszakában adott koncertjeit. Most képzeld! A könyv nagyjából fele ez a koncert-kronológia. Heroikus munka lehetett ezt összehozni, mondhatom! De ha egy fél lépést hátrébb lépek, akkor azt kell mondanom, ugyan csuda érdekes ez a gigantikus információhalmaz, de voltaképpen cseppet sem izgalmas, és voltaképpen az igazi megszállottakon kívül ki a fenét érdekel? Szerintem ember nincsen, aki ezt a részt aprólékosan elolvassa. Mert mondd csak, például téged mennyire érdekelne, hogy, a hasamra csapok, a Syd Barrett-es Floyd mondjuk '69 júniusában hány néző előtt hol koncertezett Dél-Anglia-alsón? Azt viszont nagyon szomorúan konstatáltam, hogy a Floyd szövegeiről szinte - sem olvashatunk. Nem hogy magukkal a szövegekkel (és a fordításukkal) örvendeztetne meg minket a könyv.

Sőt, a Fal kivételével tulajdonképpen alig beszél valamit a lemezek koncepcióiról, a mondanivalóikról, de még ott sem mondhatom, hogy teljesen áttekintené az album mondanivalóját. Talán a Wish You Where Here-nél tudjuk meg, hogy Syd Barret-ről szól. De hogy mi az Ummagumma, honnan az Atom Heart Mother, miért Division a Bell, nos, ezekről és egyebekről gyakorlatilag semmit nem meg nem tudunk. 

Aztán nagyon furcsa, de a diszkorgráfia-résznél nemes egyszerűséggel nincsen ott a lemezek címe mellett a borítók képei, vagy ha igen, akkor is csak valami feldolgozott formában, például egy konceretjegyre aplikálva. Hacsak nem a jogdíjak miatt van ez, érthetetlen a döntés. 

Ami viszont, ha akarom, hasznos: a tagok egymáshoz való viszonyáról, a lemezeken való fajsúlyukról ellenben egész sok információt kapunk. Ebből kiderül például, hogy voltaképpen már az Animals után, a Wish You Where Here felvételeinél voltak bajok, és a The Wall (amit nagyon sokan a rockzene egyik, ha nem „a” csúcsának tartanak) felvételei alatt már nagyon komolyan egymásnak feszültek a Pink Floyd tagjai. Annyira, hogy Waters voltaképpen ott tartott, hogy simán kivágja a zenekar billentyűsét, Wright-ot a Floyd-ból. S kiderül, hogy bármilyen hatalmas alkotás is a Fal, voltaképpen Waters egyéni projektje volt, a többiek egyáltalán nem érezték magukénak. Ironikus, hogy mégis ez lett a legkultikusabb Floyd-album... 

Szóval mindent összevetve, ha vannak is hiányosságai, végső soron hasznos, érdekes, informatív és szép album lett ez Pink Floyd-könyv. 

Cartaphilus, Budapest, 2008, ISBN: 9789632660301 · Fordította: Wolf Péter

3,5/5

(2019)

Általános iskolába jártunk, hetedikesek-nyolcadikosok lehettünk. Én LGT-t, Omegát, Zoránt, ilyesmiket hallgattam. Maci, nagyra nőtt osztálytársnőm (igen, aki azon kevesek közé tartozott, akivel soha nem volt köztünk más, csak barátság) rajongott a Piramisért. Hatalmas vitákat folytattunk a Piramis zenéjének a minőségéről, Révész falzett „kappanhangjáról”, meg az egész Piramis-jelenségről. Én nem ismertem jól az együttest, Maci persze igen. Én tudatlan voltam, ő rajongó, semmiképpen nem volt tehát sem kiegyensúlyozott, sem reális a vitánk. 

Abban az időben történt, hogy Mohácsi nagyiéknál, a Szerdahelyi utcában egyszercsak megszólalt a rádióban a Kóbor angyal. S ahogy szólt, valami erősen rezonált bennem, és minden előítéletem leomlott az irányukba. Mentem is a Múzeum körúti hanglemez-antikváriumba, a két régebbi lemezüket levadászni. 

Az is tény, hogy a zenéjük minőségét csak sokkal később kezdtem igazán értékelni. A Fénylő piramisok árnyékában döbbentett erre rá. Értő füllel hallgatva ma is a magyar progresszív rock egyik legjobb darabjának tartom. Ebben a dalban tűnt fel számomra, hogy a Piramis tagjai mennyire jó zenészek voltak (Závodi János, Gallai Péter, Köves Miklós, Som Lajos). S ebben a dalban figyeltem fel Som Lajos csodás basszusjátékára is. A Taurus-ról, Radics Béláról akkor még mit sem hallottam. Nemhogy zenét tőlük. 

Szomorú, hogy akkor figyeltem fel a Piramisra, amikor bizonyos értelemben már leszálló ágban volt az együttes. Amikor megjelent az utolsó Révésszel kiadott albumuk, a zseniális, gyönyörű borítós Erotika. Lyukasra hallgattam. Nem érdekelt, hogy a némileg módosult szövegváltás miatt (bár ugyanúgy Horváth Attila írta a dalokat) ez a Piramis már nem az a Piramis volt. Nem érdekelt, mert a lemez nagyon jó volt, és véleményem szerint pompás továbbvitele mindannak, ami a Piramis volt, csodás továbblépés is, hogy ne ragadjon bele a csöves-zenekar státuszba. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy amikor az Edda a harmadik lemezükkel kilépett a szintén remekül elkapott hangulatú, zeneileg kócosabb, de mindenképpen megkapó bakancsos-korszakából, nekik nem sikerült ilyen ügyesen és konzekvensen a váltás: a lemez jogos értetlenséget szült, és méltán kerülte el az első két lemez sikere.) Az Erotika egy ma is simán vállalható, hallgatható lemez. Bár voltaképpen igaz ez az első három lemezükre is. Ahogyan igaz ez az egyvégtében felvett, tehát nem több koncert részleteiből összevágott első koncertlemezük is, a Budai Ifjúsági Parkban felvett A nagy buli is. 

A következő, már Révész nélküli lemez a Piramis Plusz már valóban egészen más világ. Próbálták Révészt pótolni, de végül az együttes billentyűse, zeneszerzője, Gallai Péter énekelte fel az albumot. Egészen más a zenei világ, egészen mások a szövegek (bár Horváth Attila írta ezeket a dalszövegeket is). Aki az első három-négy lemez fílingjét várta ettől a lemeztől, egészen biztosan csalódott. Pedig ez is nagyon jól sikerült felvétel lett. Ha például nekem azt mondják, Bulgakov Mester és Margarita, a könyvön kívül azonnal a frenetikusra sikeredett, Vlagyimir Brotko rendezte orosz sorozat jut eszembe. És a Piramis Woland II. bálja című száma. (A film hetedik részében nézhető meg.) De szintén zseniális darab a sztárcsinálásról szóló, irónikus P. V. E. C. B. angyal is. De úgy egészében is hallgatható a lemez. Ám teljesen igaz rá, amit Som Lajos is róla: ha nem a Piramis neve alatt jelent volna meg, sokkal nagyobb sikert és elismerést kapott volna. Nem azért mert rossz, hanem azért, mert a Piramis név egészen más képzeteket vont be. 

A Piramis-jelenség

A Piramis együttes társadalmi jelenség volt. Azzá lett. A nevük egybeforrt a hetvenes-nyolcvanas évek csöves-jelenségével. A csöves szó nem azt jelentette, amit ma. Nem a hajléktalanokra vonatkozott, hanem az akkori tizen-huszonéves, a társadalomba beilleszkedni nehezen tudó fiatalokra. Akiknek „egyenruhájához” tartozott a szűk csőnadrág, az alföldi papucs és a tornacipő. Akik számára az össztársadalmi képmutatás elviselhetetlen volt, akik képtelenek voltak pozitívumot látni a rendszer álszent gonoszságában és a szüleik megalkuvásában. Akik emiatt fekete bárányokká lettek a hatalom és a társadalom szemében. 

A Piramis, akarva-akaratlanul, Som szerint az utóbbi volt az igaz, tűélesen betalált ebbe a konjunktúrába, és ez kiváltotta a közönség határtalan rajongását és a hatalom öntelt, gőgös visszatetsző reakcióit. Sem a hatalom, sem a popszakma nem tudott igazából mit kezdeni a Piramis sikereivel, az országszerte megalakult Piramis-örsökkel, Piramis-brigádokal, az együttes közönségtől kapott óriási támogatásával. 

A Som-könyv tartalma

Som Lajos megírta a Piramis történetét. Amit természetesen a maga szempontjából tett meg. Som Lajos volt a Piramis vezetője. Előtte olyan együttesekben játszo

A könyv története voltaképpen piszok egyszerű. Adva volt egy jól kitalált banda, pompás zenészekkel, egy nagyon egyedi karimatikus énekessel, jó zenével, jó szövegekkel és hatalmas közönséggel. S bár nekik, sok más zenekarral ellentétben, nem sokkal a megalakulásuk után már megjelenhetett nagylemezük, sőt több is, a hatalom képviselői, a rockzene akkori nagyfejű irányítói, a Hanglemezgyár illetékesei, a rockzenei „újságírók” permanensen azon dolgoztak, hogy ne jöjjenek össze az együttes dolgai. 

Som irdatlan erőfeszítéssel a felszínen tartotta a csapatot: zenekarvezetőként menedzsere is volt az együttesnek, a többiekkel együtt mecénása  is. Az illetékes hivatalos szervek jobbára csak kivettek a Piramis-kalapból, bele jóformán semmit nem tettek. Ha pedig Som valamit kitalpalt, mint például két alkalommal is egy-egy nyugati szerződés lehetőségét, időhúzással, mismásolással meghiúsították a megkötését. 

A sajtóval, minden energiája ellenére, lehetőségek híján nem tudott mit kezdeni. A rock-újságírás képviselői, akiknek prominenseit a szerző nevesíti is, néhány kivételtől eltekintve mindennel foglalkoztak, a Piramis zenéjét kivéve. A szövegeikkel sajnos igen: Horváth Attila soha meg nem jelent válaszát Lévai Júliának a függelékben olvashatjuk. 

A könyv egy heroikus küzdelem elmesélése. S annak története, hogyan lett egy legendából supernova. 

Som Lajos őszintén ír egykor hirhedtté vált arany-botrányáról is, amikor rendőrségi eljárás alá került. S ír még pároldlt az utolsó zenekárnak, a Senator-nak (Som, Závodi, Szekeres Tamás, Takáts Tamás, Gigor Károly, Varga László) a nagyon rövid sorsáról is. 

Milyen is ez a könyv?

Dühös. Csalódott. Odamondogatós. Őszinte. Tehetetlenül jobbítani akaró. Rettentően szubjektív. Mindez erőssége és gyengesége is egyben. 

Egyfelől viszonylag plasztikus bemutatása az átkos rendszer kultúrpolitikájának, a metódusok működésének, a hatalmi-percemberek erőfitogtatásának, a megkötözött szabadság mozgástér hiányának. 
Másfelől protréja egy megszálott rockernek, aki a zene ügyét valóban mindeneklőtt valónak tekinti. Aki ha ütik, állja, aki nem tartja a száját, aki feláll, ha padlót fog. Van önbizalma, van egészséges önértékelése. 

A könyv kordokumentumnak nagyon jó. Könyvnek sajnos nem annyira. Nem, mert jobbára Som Lajos csalódásairól, kiábrándulásáról, összetöretéséről szól a Piramis ürügyén. Akkor is, ha Som Lajosnak mindene volt a Piramis. Az indulat, a szomorúság, a düh teljesen érthető, ezzel az évilágon semmi bajom nincsen. Csak az a kár, hogy a könyv valahogy mégsem a Piramis, a rockzene dicsérete lett, sokkal inkább rendszer- és a rockzenész társak kritikája. Miközben a zenésztársakról, a dalokról túl sok mindent nem tudunk meg. Nyilván nem az elfogulatlanságot hiányolom, mert hogyan a csudába is lenne elfogulatlan Som Lajos? És miért is várnám tőle, hogy az legyen? Különben sem vagyok az elfogulatlanság feltétlen híve. 

Csak a Piramis ennél többet érdemelt volna. Sokkal-sokkal többet. Mert a könyvnek a Piramis inkább csak ürügye, mintsem alanya.

Ráadásul a könyv annyiban is kordokumentum, hogy a szerző rengeteg helyzetet, szituációt meg sem magyaráz, csak utal rá. Mint egy kocsmai beszélgetésben: „Tudod, hogy van ez...” Akkor és ott igen. Ma már nem biztos. Vagy biztos nem. Különösen úgy nem, hogy a hanglemezgyártó vezetőin, Bors Jenőn, Erdős Péteren, Wilpert Imrén, néhány újságírón túl (Czippán György, Sebők János), néhány hálátlan zenekaron (Mini, P. Mobil) felül konkrét neveket, sőt nagyon sokszor konkrét szituációkat sem említ, csak általánosan támadásokról, kisstílűségről, stb. beszél. Tény, hogy amikor konkrétumokat említ, az valóban vérlázító. 

Viszont az is tény, hogy miközben olvastam a könyvet, eszembe jutott sok más zenekar története is. Mert voltaképpen az akkori rendszer a Csepregi Éva féle Neotonon kívül voltaképpen senkit nem segített például a külföldi sikerek elérésében. Sőt! Talán az LGT volt egyetlen, aki a Too Long lemezzel látta be, hogy az akkori Kelet-Európából nem lehet olyan kis igazi nyugati karriert befutni. (Manapság már más a helyzet, gondoljunk csak a közelmúltban [2019. március]  Magyarországon is turnézó csodálatos Riverside együttesre.) Mindazt, amit Som Lajos leír, nagyjából bármelyik együttes elmondhatja a saját háza tájáról. És a Piramisnak nem kellett hosszú-hosszú éveket várni arra, hogy lemeze lehessen, mint például a P. Mobilnak vagy a Beatricenek. S még ők is elmondhatják, hogy legalább lett lemezük... Vagyis Som Lajos mondanivalója igaz, de sajnos nem csak a Piramisra az. 

Vagyis a könyv sokkal inkább egyfajta lelki kibeszélés. 

Azt azonban el kell ismernem, hogy Som Lajos a könyv címének teljesen megfelelő tartalommal töltötte meg a könyvét: vádolja a rendszert, annak fenntartóit, a sajtót, a szakmát egyaránt. Beszél a Piramist ért vádakról, és az ellene és Köves Miklós ellen emelt jogi vádakról is (bár arról nem, hogy mi lett Pinyó sorsa a perben). 

A jelen

Som Lajos 2017 októberében elhunyt. A Piramis 1992-ben egy koncert erejéig összeállt, és az eredményt lemezen is megjelentették. Pompás lemez lett. 2006-ban újráztak. A koncertbeszámolók szerint Som Lajos csak első három számban vett gitárt a nyakába, aztán lement a színpadról, és csak a koncert végén jött vissza. A miértről viták folytak, volt, aki az egészségi állapotával magyarázta a fiaskót, volt, aki azt állította, hogy az együttes többi tagjának, elsősorban Révész Sándornak volt ez a kikötése. 

A Piramis együttes 2014 óta ma is létezik. Az eredeti tagok közül Gallai Péter, Závodi János és Gallai Péter vesz részt a produkcióban. Tag még Vörös Gábor és Nemcsók János. Több mint tíz éve zenélnek együtt. Nemcsók Csoki János hangján, bár közel jár Révészéhez, bizony lehet vitatkozni...

Révész Sándor Závodi Jánossal készített egy projektet, Piramis-évek címmel. Nagy sikerű koncerteket adnak négy fiatal zenésszel, Horváth Ákossal, Nagy Gergővel, Megyaszay Istvánnal és Delov Jávorral. 
Ez utóbbi formációhoz volt szerencsém tavaly, Békásmegyeren, az Óbuda Napján tartott koncerten. Révész energiája és a hangja valami hihetetlen volt, Závodi egyáltalán nem felejtett el gitározni és a dobos srác valami világszínvonalú. 

Új dalokat egyik formáció sem készít, mindkettő a klasszikus Piramis emlékét tartja életben a régi dalokkal.

Két dolog van. Illetve három.

Van ugye, először és mindenekelőtt a Pink Floyd, mint a progresszív rock megkerülhetetlen, sajnos, már csak az emlékeinkben és az adathordozókon levő őskövülete. Ami kezdetben kemény pszichedelhikus zenét játszott (The Piper at the Gates of Dawn, Ummagumma, A Saucerful of Secrets, Atom Heart Mother, Echos), aztán már nem annyira olyat. De akik az első albumaikat kedvelték, úgy vélik, amikor bekövetkezett a „már nem annyira olyat”, meg is hótt az együttes, utána már csak minőségi iparos munkát gyártottak, az utolsó, valamennyire értékelhető lemezük a The Dark Side of the Moon volt, utána felejtős az egész (Animals, Wish You Where Here, The Wall). Aztán, amikor a The Wall után Roger Waters kiszállt a bandából, a gitáros David Gilmour kísérőzenekarává degradálódott a Pink Floyd. Mások azt mondják, hogy a Moon-nal kezdődött az igazán nagy korszakuk, azok az igazán ütős lemezeik, amelyek ebben az időszakban születtek. Tény, könnyebben hallgathatók, befogadhatók, mint az előttük levők. Vannak, akik azt mondják, a Pink Floyd úgy jó, ahogy van, bármelyik korszakát nézzük is. 

A második dolog, ami van, hogy léteznek ezek a tribute-zenekarok. Amelyeknek a tagjai annyira szeretnek egy másik együttest, annyira oda vannak értük meg vissza, hogy maguk is azt a nem saját zenét játsszák, amit annyira komálnak. A közönség tagjai közül pedig sokan megelégednek, néha jobb híján a tribute-zenekarokkal, mert ilyen-olyan okokból esély nincsen az eredeti bandák meghallgatására. Vagy mert minden jó, ami az eredeti bandához kötődik, még a tribute-zenekara is. Megint mások meg azt mondják, a tribute-bandák csak rókabőr-lehúzás a nagyérdeműn, mástolla-pofátlanság, írjanak sajátot, könnyű már bejáratott dallamokkal nagynak lenni, miközben úgysem lesznek soha nagyok. S minek a tribute, hallgassuk az eredetit! Van benne valami, nem? 
A második dolognak van két alpontja. a) Lehet úgy tribute-ot játszani, hogy arra törekszik a banda, hogy hangról hangra hozza az eredetit. Ami bizonyos esetekben nem is apróság. b) Lelet úgy is tribute-ot játszani, hogy az eredeti muzsikáshoz hozzácsapódik a fan-zenekar saját egyénisége is, és nem egy szolgai másolás a végeredmény, hanem valami más, valami több. Most kapásból a Dream Theater Dark Side of the Moon-ja jut eszembe. Meg az, hogy ugyanők megcsinálták a Metallica Master of Puppets lemezét is. 

*

Vallomás 1.: Soha nem értettem a tribute-dolgokat. Minek az utánjátszás, ha van eredeti, ami még akkor is van, ha nincsen? Egy-egy dal újragondolásában nem látok semmi megkérdőjelezhetőt, ha valamit hozzátesz az eredetihez, de azt, hogy egy együttes létezésének a teljes identitását egy másik együttes (egykori) létezése adja, abban soha nem értettem a lényeget.
A Keep Floyding, bár tegnap estig szűz voltam belőlük, valamiért kivétel lett. Minden bizonnyal a Pink Floyd miatt kerültek pozitív diszkrimináció alá.

*

A harmadik, ami van: ez a koncert az A38-on. A Keep Floyding, kapaszkodj, húsz éves zenekar! Mondom húsz éves. Vagyis húsz éve ékeskedik idegen tollakkal. De azért torpanjunk meg azonnal a fikázásban: húsz évig nem lehet tolni az utángyártott sramlihaknit, ott már kell valaminek lenni, ami több mint pofátlan újrahasznosítás! Eleve a húsz év árulkodó, mert a Keep Floyding koncertzenekar. Vagyis a közönség húsz éve igényt tart rájuk. A Pink Floydra. A Kepp Floydingtól. Zavarosodik a képlet. Miközben tisztul. 
Csak az volt tökéletes kusza bennem, hogy jómagam voltaképpen mifenét is várok: nyomják egy az egyben a Floydot (ami úgysem sikerülhet, ugyebár) vagy nyomják saját felfogásban a mjúzikot (ami meg úgysem lehet jó)? Tényleg nem tudtam mit is várok. (Na, jó, de: elmenni egy igazi Pink Floyd koncertre, de már az sem lehet, mert ugye, már nincsenek meg mindnyájan, sajnos.) Végül kikötöttem ott, hogy inkább elfojtottam minden elvárásomat. Legyen jó zene!

*

Vallomás 2.: Úgymond fogalmam sincsen, miért lettem kíváncsi a Keep Floyding-ra, amikor csak egy tribute-zenekar. De amikor egy korábbi alkalommal rövid távon szerelmetesfeleségtársamra, hosszabb távon a Riverside-koncert kezdetére vártamban álltam az A38 mosdója előtt és olvasgattam, mi minden koncert lesz még itt(ott), akkor olvastam, hogy például a Keep Floyding. S megszállt a kíváncsiság. S úgy maradtam. Ez volt életem első tribute-koncertje, amire kíváncsi voltam. (Na, jó, egyszer voltam egy Hobo-esten, amikor Fuchs László kísérte egy szál zongorán, és Doors-dalokat játszottak. Indokolni nem tudom, de az más. Mert csak...)

A tegnapi koncert. A Keep Floyding nem áll bele a korszak-vitába, amit az első bekezdésben taglaltam. A koncertprogramjaik között, ahogy az kiderül a honlapjukról, van minden verzió: csendes akusztikus, a komplett Fal, a kezdeti pszichedelikus lemezek zenéiből összeállított program, meg a nagy példányszámban elkelt lemezek nótáinak best of-ja. Az A38-on most egy következő verziót játszottak: a Floyd minden időszakából szólt valami. Vagyis a Keep Floyding olyan műsort nyomott, amilyenjük nincs is. 

A bő félórás csúszás jót tett a fél nyolckor még jócskán foghíjas tömeg felduzzadásának. Aztán jöttek a srácok és egyből nyomták a passzátszelet. Nem akárhogyan, nem akármivel, hanem az őskövület Interstellar-ral, a Pink Floyd első lemezéről. Kimondottan jól szólt a dal. Sőt, számomra jobban, mint az eredeti. Bár ez nem egy ismert Floyd-zene, bevezetésnek megfelelő volt, és sokat felvillantott abból, hogy a nagyérdemű tudatlan része mire számíthat a későbbiekben. 

Nem veszem végig a programot: a fúk-lányok tartották az ígéretüket, és egy Pink Floyd best of-ot játszottak. Persze azzal lehet vitatkozni, hogy mi miért került vagy nem került be a legjobbak közé (például az Another Brick in the Wall és a Learning To Fly nem, ellenben a rettenetesen gagyi és a műsorból tökéletesen kilógó Summer '68 igen. „Ilyen, amikor az Alma együttes Pink Floydot akar játszani?”  – kérdezte tőlem a kedvesem.) De tény, hogy valóban minden Floyd lemezről érkezett valami. Mivel nem lehet igazságot tenni, mondjuk tehát hibátlannak a setlist-et. 

És akkor most vagyok nagy bajban. Mert amit a Keep Floyding csinált, az valami nagyon tiszteletreméltó. Sőt, több, mint tiszteletre méltó, mert tisztelet lehet bizonyos minőség nélkül is: itt pedig volt bőven minőség. A fiúk-lányok bőven hozták, sőt többet is, amit az ember fialánya elvár. Rendben volt tényleg minden. Még az is, hogy a dalok úgy voltak egy az egyben Pink Floyd, hogy nem voltak egy az egyben Pink Floyd, és ez így volt nagyon pompás. Volt tehát minimálisan hozzáadott érték, miközben a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartották a patinás alapanyagot. Rendben voltak a fények is. Rendben a hangeffektek is.

Minden a helyén volt, de csak a ráadás-blokkban jöttem rá, hogy miért volt majdnem mindvégig némi hiányérzetem: az a kis fránya csettintés, elismerő cöccögés, na, az hiányzott!
Azért jöttem csak rá, mert ahogy megszólalt a Wish You Where Here semmivel össze nem téveszthető akusztikus gitárfutama, és koncert során először a közönség az egész nótát harsányan együtt zengte a zenekarral, na, abban ott volt, ami addig hiányzott. Hiába is szólt vérpöpecül a Money szólórésze, hiába csendült fel mértani pontossággal a Time intro utáni dobja, hiába dübörögöt az On Of These Day, hiába siratta Syd Barrett-et a csodás (és itt is csodás!) Shine On You Crazy Diamond, és így tovább, az a cöccenet úgy igazán nem jött meg. Csak nagyon elismerő bólogatások voltak. Szóval jött a Wish You Where Here, aztán a Comfortably Numb és a Run Like Hell. Amikor is a srácok is teljesen önfeledtté váltak. Nem mintha addig nem évezték volna, amit műveltek, csak ebben a blokkban túlcsordult a zenélés öröme, és a számok hihetetlen energiája. Tudod,  amikor átjár a zene, ott van minden porcikádban, libabőr, tánc, együtt lüktetés, talán nem is kell folytatnom. Szóval ez hiányzott a koncert közben: profi mesterembereket láttam, jól van ez, nagyon jól, csak ott legbelül nem érintett meg az egész. S ez íródott felül a ráadás-blokkban: örömzenélő művészeket láttam, és a látvány meg a fíling szerint a velem egyetértő közönség is. Tűnődtem, hogy ez nem csupán a dalok némileg populárisabb, döngölése miatt volt-e így, de úgy döntöttem, hogy nem, nem amiatt. 

Szóval összességében egy nagyon profi, jó hangulatú koncerten voltunk. S úgy vélem, a Keep Floyding egy embernél már elérte a célját, mert a kedvesem már közvetlenül a koncert után mondta, hogy több Pink Floyd-ot kellene hallgatnia, és ma reggel levette a polcról Glenn Povey vaskos Pink Floyd-könyvét, az  Echoes-t. Jelentem, ez hatalmas eredmény, mert bár a Riverside-koncert is nagyon tetszett neki, de akkor nem kért utána Riverside-zenéket. S az is igaz, hogy már évek óta a koncerten a legnagyobb sajnálatára nem játszott High Hopes a csengőhangja, de például a Falat még nem hallotta egy az egyben. Na, majd ma este láthatja is. A Pink Floyd-összes meg már a kezében van. Most éppen a Division Bell-t hallgatja. :-)