Fotók: Mohácsiné Palásti Márta

BIKINI. Valószínűleg nincsen olyan ember Magyarországon, aki ne tudná miről beszélek, ha nagybetűvel mondom a szót. Mert a Bikini fogalom. Azt is nagyon valószínűnek tartom, hogy ne lenne olyan ember, akinek nincsen legalább egy Bikini-dal, ami közel lenne a szívéhez. 

Amikor 2012-ben megjelent a harminc éves együttesről Maróthy György Közeli helyeken című könyve, írtam a könyvről egy értékelést. Szerintem az egyik legjobb írásom a mai napig. (Az egyszerűség kedvéért ezen beszámolóm végére bemásoltam az egészet.) Ebben a könyv-értékelésben benne van minden, ami miatt számomra a Bikini fontos zenekar. Éppen ezért nem is folynék bele egy hosszú bevezetővel abba, hogy merre mennyi méter, ha Bikini.

Annak apropóján, hogy tegnap koncert volt a Barba Negrában. Tizenharmadikán pénteken. Ingyenes Bikini koncert. A Pandora's. Box-szal, mint előzenekarral. Aki fél hétig odaért az előre regisztrált jegyével, annak volt ingyenes a belépés. Ingyen beléptünk hát szerelmetesfeleségtársammal. Megittuk a szokásos belépő-Soproninkat, és a még foghíjas nézőtéren sétálgattunk, honnan akarjuk végignézni a műsort. Akkor még bőven lehetett sétálgatni. 

A P. Box-ra mérsékelten voltam kíváncsi, a Bikinire nagyon. Nem tudom, mikor voltam utoljára a koncertjükön, de valahogy olyan blikkem van, hogy tíz években mérhető az időtáv. 

VÁGTASS VELEM! – Pandora's Box

Ember legyen a talpán, de legalábbis hihetetlenül fanatikus magyar hardrock-rajongó, aki a P. Mobil és következmény-együtteseinek ágas-bogas történetében szakavatottan kiismeri magát. (Csak ami első blikkre eszembe jut: P. Box, Metal Company, Bill és a Box, Mobilmania, Tunyogi Rock Band.) Volt idő, hogy a P. Box-ból is kettő volt, majd bíróság döntötte el, melyik az autentikus. Ez, amelyik tegnap fellépett a Barba Negrában.

Az első Pandora's Box, ugyebár,  a P. Mobilból kivált csodálatos gitáros, Bencsik Sándor és az ugyanonnan érkezett billentyűs, Cserháti István együttese volt. Az első lemezt még Varga „Istvánakirály” Miklóssal vették fel, de a második lemez felvétele előtt csatlakozott a Mobil karizmatikus ex-énekese, Vikidál Gyula. Innentől a történelmet nem folytatom, a P. Box oldalán részletesen olvasható minden. 

No, és akkor tegnap este itt volt ez a számomra vadonatúj, ám valójában már hosszú évek óta létező formáció. Még mielőtt szétfröcskölném a lecsót: szeretem a hard rock-ot. Meg nem is szeretem. Olyan műfaj ez, amit lehet csípőből művelni, meg lehet hihetetlen dolgokat is alkotni benne. Ha hard rock, akkor természetesen Deep Purple és Uriah Heep mindenekelőtt. Ha magyar hard rock, akkor P. Mobil és következményei. De bevallom, a következmények már csak csínján. Valahogy a P. Box első két lemezével is úgy voltam, hogy, hm-hm, hallgattam, de olyan istenigazán nem fogott meg egyik anyag sem. Az Ómen-t egyszer hallgattam meg. A következőkről aztán le is maradtam. (Konkrétan ebben az órában tudtam meg, hogy  lemez dalszövegeit Hobo írta. Pedig az Ómen című dalnál ebben a műfajban kevés idegesítőbb, közhelyesebb, semmitmondóbb szöveget ismerek.)

A hardrock panelek jól szólnak egymás mellett, ha döngöl a nóta, mozdul az ember. De éppen ezért a hardrockban nem is olyan egyszerű igazán jó dalokat csinálni. Olyanokat, amik nem csak az ember ősi ütemérzékét fogják meg, hanem a lelkét is, ott legbelül. Olyan csúnya vagyok, hogy a legtöbbször szinte csak végiglapozom a magyar hardrock együttesek anyagait a lejátszómon. Néha kalandvágyból, néha, hogy képben legyek. És ha kell, simán azt mondom még az általam kedvelt Lord számaira is, hogy unalmasak. Nem rossz a zene, a szöveg se lenne rossz, amikor éppen nem rossz, de jóformán tökre felcserélhető egyik banda a másikkal. Na, jó, Pohl Mihály énekhangja nem kompatibilis mással, de attól még nem lesz jó önmagában egy nóta.

Vagyis annyira nem voltam naprakész P. Box-ból, hogy azt sem tudtam, kik a tagok, honnan jöttek, mit csináltak eddig. 

Na, akkor lecsó: a tegnap esti koncertjük nem volt rossz. Más olvasatban: a tegnap esti koncertjük unalmas volt. Így együtt. Az énekes, Koroknai Árpád jó énekes, jó showman, néha kissé klisés és modoros, de ebben a műfajban, ez megbocsátható. Szeretve is volt. Akkor is, ha a hangját, ugyebár a kisérdemű óhatatlanul Vikidáléhoz és Tunyogi Péteréhez hasonlítja. Tán még Bill-hez, hiszen A zöld, a bíbor és a feketé-t ő is minden koncertjén elénekli. Szóval Korinak igen magasra van téve a léc. Ugyan Vikidál, bármennyire szeretjük, már csak tiszteletre méltó árnyéka önmagának, ahogy ezt a Barba Negra-s Dinamit koncert is mutatta. Tunyót, ugye, Isten nyugosztalja. Bill aktív, a hangjának minőségéről már vitatkoztam ismerősökkel, de vitathatatlan, hogy ha kevesebb is, mint volt, csak önmagához képest az, és ez a kevesebb néha több mint másnál az erő teljében levő. Kori hangja tehát: nem bont falakat, mint egykor Pitkin és Bill, nem annyira jellegzetes, mint Tunyó, de van benne valami az utóbbi hangjának finomságából. Nem voltak nagy kiengedések, de voltak finom hajlítások, apró játékok.

S mert ők is lecsóztak: A főnix éjszakájá-val kezdtek, majd a Soha nem elég-gel folytatták. Kemény felütés. Hard-érában klasszikus mindkét dal, és ezzel a nyitással fejet is hajtottak mind a Mobil, mind a második, Vikidálos P, Box formáció előtt. 

Idáig azt mondtam: jó. Mindkét dalt boldogan énekeltem. A folytatásban nem az volt a bajom, hogy nem ismertem a dalszövegeket, nem hallottam még a dalokat. (Illetve az is egy kicsit, persze.)

Két bajom volt a  koncerttel. Az egyik technikai: vagy nagyon rossz helyen álltunk vagy volt valami az erősítéssel. Példának okáért a szólógitárt (Sándor József) olyan nagyon nem hallottam. Pedig néha olyan érzésem volt, hogy érdemes lenne. Márpedig ha egy koncerten nem hallom a zenét, akkor ott baj van. Ugye.

(Átvezetés a technikai és a következő probléma között.) Az informatikus dizájnú basszeros (Ferenczi Tibor) pontos volt, de nem volt nekem benne kiemelkedő érdekesség. Ahogy ugyanez mondható a (párom szavával) klaviaturistáról (Szabó Krisztián) is: a hammond-hangzás jót tett a daloknak, jól is szólt, amit csinált, és bár eszembe jutott Jon Lord, ez a méltánytalan eszembe jutás nem volt korrekt. A dobosnál (Kiss Konrád) mint a basszerosnál: helyén volt minden, de kezdetben szigorúan csak a ritmusszekció részeként funkcionált. Aztán mintha koncert közben életre kelve élvezni kezdte volna, amit csinál, vagy elengedte magát, de egyre frappánsabbakat ütött, nem csupán a megfelelő ritmust szolgálta, hanem egyre inkább zenélt. 

De ezzel együtt is azon kaptam magam, hogy kiestem a koncertből: unatkozni kezdtem. Volt, hogy mégis visszazökkentem (A zöld, a bíbor és a fekete, Vágtass velem), mert ezek csuda jók voltak. De ott meg az előbbinél nekem kimaradt egy később beleírt versszak (Játszd el a dalt, ami sose szólt / Vedd fel a fehér gitárt / Játszd el a régi húrokon / Az utolsó utazást). Erre megint nem kiestem? Kezdtem egyre jobban várni a Bikinit. 

De hogy azonnal alá is ássam önnön jól alátámasztott fanyalgásomat, hiába, hogy mellettem egy velem egykorú, jól szituált úriember többször a koncert közbe üvöltötte az én vágyamat is („Bikini!”), szemmel látható volt, sőt bőrön érezhető volt, hogy a közönség nagy része nagyon elvezte a koncertet. Táncoltak, ugráltak, együtt énekelték az újabb dalokat is Korival. Mint kiderült, sikerült egy olyan társaság mellé kavarodnunk, akikkel az Arénabeli Karthago koncerten is volt némi konfliktusunk. A társaság egyik hölgytagja a mindenki másra való olyan szemérmetlen fittyet hányással élte bele magát a zenébe, hogy minden második táncmozdulatával lökött egy hatalmasat szemérmetesfeleségtársamon. Hiába is a kommunikáció, s még Patrick Swayze-stílusú, kétajtós szekrény barátja is hiába kérte, hogy jöjjön arrébb. Ahogy körbenéztem, és ahogy később a Bikinin is tapasztaltam, persze-persze, rock koncerten vagyunk, nem babazsúron, de úgy nagyjából mindenki más tiszteletben tartotta mások auráját, bármennyire élvezte is a koncertet. De, rendben ez csak a korunkból fakadó csúfos lehiggadás morgása...

AHOGY TI ZENÉLTEK – Bikini

Ami azonnal feltűnt a színpad átrendezésekor: sehol sem volt billentyű. A Bikini számos nótája nem képzelhető el billentyű nélkül. (Szomorú aktualitása lett ennek a billentyű-témának: ma, szeptember 16-án halt meg a Piramis és a Bikini volt billentyűse, Gallai Péter. Legyen neki könnyű a föld! Kedveltem a dalait is, a játékát is és az énekhangját is.) Előre futok: volt billentyű: általában Lojzi kapcsolta be, felvételről. Ami megdöbbentett és komor fényt vetett mind a koromra, mind a tájékozottságomra: hazafelé már a villamoson nézegettem a Bikini nem túl jól működő weboldalát. 2012-ben, az Illúziók nélkül című lemezen még volt hivatalos billentyűse a zenekarnak: Bördén Szabolcsnak hívták. Gallai Péter kiválása után folyamatosan ő állt a billentyűk mögött. (Annak még nem jártam utána, hogy más koncerteken van-e élő billentyű vagy ugyanez a megoldás, mint tegnap.) Mindenesetre nagyon furcsa volt Bikinit egyhatod-playbackben hallgatni. A Bikini nem ilyen zenekar.

A Bikini tagjai közül a szaxis Makovics Dénes lépett először színpadra. Már őt is nagy ováció fogadta, ami Németh Lojzi Alajos és végül D. Nagy Lajos megjelenésével érte el a csúcsát. Bár a Bikininek 2011 óta nem jelent meg új anyaga, teljes joggal mégsem mondható el, hogy ők is saját maguk emlékzenekara lennének. (Ahogy egy Facebook-os csoportból való ismerősöm fogalmazott a Uriah Heep-pel kapcsolatban a Soen koncert előtti sörözésünk alkalmával: „Lehet, nem alkotnak olyan albumokat, mint kezdetben, de alkotó zenekar, és mindenek ellenére minőséget csinálnak a mai napig, nem saját maguk emlékzenekara, mint annyian mások” [Turcsik Tibor])

A színpad puritán volt, és ezt a puritánságot még kivetítőkkel sem rombolták: mindvégig mindösszesen egy BIKINI felirat vérvöröse égett a zenészek felett. S ez nem is volt baj, no para, semmi hiányérzetet nem okozott. Ahogy a fények teljesen megszokott játéka sem. 

Ami miatt viszont volt hiányérzetem, az ugyanaz, mint a P. Box alatt is: nem tudom, a Barba Negra akusztikájának a hiányossága-e vagy sem, de a hangzás, nem is tudom, mi a jó szó erre, torz volt. Az egyes hangszerek kivehetők, élvezhetők voltak, de sokszor nem szólt együtt az egész.

A dalok nem úgy szóltak, ahogy a lemezeken, mármint abban az értelemben, hogy a Bikini átírta őket, de nem csupán ez volt az oka annak, hogy néhány nótánál csak akkor ismertem fel, miről van szó, amikor D. Nagy Lajos énekelni kezdte a szöveget. 

Apropó D. Nagy. Nem lett sem fiatalabb, sem szebb, viszont az utolsó „találkozásunk” óta nagyon sokat fogyott, azonban amikor énekelnie kellett, semmi gond nem volt. Amikor nagy ritkán megszólalt, akkor viszont meglepően füstös, árnyas volt a beszédhangja. Soha nem volt lakta be a színpadot perfekt  frontemberként,  talán utoljára a Rolls-ban tett mégis ilyet, de tegnap este voltaképpen megállt középen és tartotta is mindvégig a statikáját. Kivéve, amikor a hosszabb instrumentális részeknél leballagott, színpad-jobb hátra. 

Apropó konferálás: az egyáltalán nem volt. A dalok végén egy-egy köszönöm, oszt' slussz. Még a következő dal címe sem. Meg a végén Lojzitól pár szó, meg aztán a zenekari tagok bemutatása. 

Apropó színpadi jelenlét. A fúvós Makovics Dénes, a maga mackós alkatával, éltes korával az általam utoljára látogatott Bikini koncerteken háttérember volt. Most meg nem egyszer ő állt a középpontban. Elismerő mosollyal hallgattam a játékát és élveztem, ahogy a kifutón a testével is játszotta a szólamait, kommunikált a közönséggel, tapsoltatta a nagyérdeműt. Kopasz fejével, pocakjával, könyvelő alkatával volt benne valami... hm... megint keresem a szavakat, igen, kedves. Miközben a muzsikája egyszerűen hatalmasan szólt. Mulatságos, vidám momentum volt, amikor megállt a dobos előtt és együtt bohóckodtak a zenélés közben. 

Amikor nem Makovics volt az előtérben, akkor a szólógitáros Lukács Peta Péter jött a kifutóra. Peta képességeit ismerjük. Régóta a banda tagja. Ugyan a Bikini nagyon messze van az első két lemez kísérletezős zenéjétől, viszont Peta szólói piszok jól szóltak. Ugyan mikor szólt utoljára színpadon úgy egy szál gitár, hogy minden értelemben szóló volt? (Értsd: semmi más hangszer nem festette alá a produkciót.) S az is hatalmas volt, hogy Peta a gitárszólója alatt megénekeltette a közönséget. S tette mindezt jókedvűn, mosolyogva. 

A ritmusszekció, a dobos Mihalik Viktor és Lojzi gyakorlatilag mindvégig a háttérben maradtak. A dobos azért is, mert a dobszerkót, szokatlan módon a színpad-balon helyezték el, és egy plexi-fal is elválasztotta őt a valóság többi részétől. Lojzi gyakorlatilag csak egyszer engedte el magát, amikor Petával együtt ugrált a Mielőtt elmegyek közben. 

Na, eddig a hidegre sikerült, korrekt beszámoló. Most jön a lényeg. A Bikinit hallgatni, a Bikinivel együtt énekelni még mindig nagyon jó. Még akkor is, ha van benne egy nagyon komoly nosztalgia-faktor. A hangosítástól vagy a Barba akusztikájától eltekintve jól szólt a zene, a dalok még mindig a helyükön vannak, és sajnos a mondanivalójuk sem vesztették aktualitásukat. Sok jó koncerten jártam mostanság (ez itt a reklám helye: köszönet ezért a koncert.hu-nak!), de ez a Bikini az egyik legjobb hangulatú volt a sokból. Régen éreztem úgy, hogy onnan legbelülről szól a muzsika, onnan szól a dal. Mert azért egy A világ végén nem lehetett nem üvölteni. S bár fénykorukban a szarrá játszás miatt egy idő után herótom volt tőlük, ezen a koncerten nagyon-nagyon ott volt a Mielőtt elmegyek és az Adj helyet is. 

– Tudod, ez volt a koncert, ahol pár dal kivételével mindent ismertem, és nagyon szeretem is őket, meg jól is játszottak. Azt hiszem, eddig ezt élveztem a legjobban – mondta Szerelmetesfeleségtársam, amikor a villamoson megbeszéltük, kinek mit adott, mondott az este. Valóban, láttam őt táncolni és énekelni a koncert alatt. :-)

*

Csak az emlékeimre hagyatkozom, sorrend nélkül a következő dalokat hallottuk: Lassan szopogasd, Ezt nem tudom másképp mondani. Mielőtt végleg elmegyek. Ébredés után, Mondd el, Adj helyet, Legyek jó, Közeli helyeken, A férfi megy, a nő marad. Ki visz haza, Olcsó vigasz, Izzik a tavaszi délután, Csak dolgozni ne kelljen, A világ végén, Őrzöm a lángot, Adjon az ég, Az őrtoronyból, Angyali üdvözlet
A lista hitelességéért nem kezeskedem. :-)

Egyetlen hatalmas poént hagyott ki a Bikini: tegnap péntek volt, és tizenharmadika. Ennek ellenére nem szólt a nóta: 

Maróthy György:

KÖZELI HELYEKEN (30 éves a Bikini)

- könyvértékelés - 

 

S valóban, egy együttes, ami már akkor létezett, mikor néztem már kifelé a porból, amikor eszméltem, amikor rácsodálkoztam a múlt rendszer álságosságára, amit kint a Hajcsi szigeten láttam először, Nagyferó a Balkáni Tigris, negyven golyóval a testében medvetáncolt és hiába próbálták ijesztegetni, nem félt, miközben könyörgött, könyörögtünk, hogy „Hagyjanak, hagyjanak!” 

S aztán bár soha nem mentem el mielőtt, kértem én is, hogy fújja az asszony, ne remegjen az ujja, miközben nem tudtam másképpen mondani, ébredés után, a tűzfalon háborgó tengert utálva, s felültem, fejem a lábam közt a nyakamra, s néhány évig még ferde vigyázzban jártam a nagy találkozásokra a fene nagy jólétben. Közeli helyeken adtam helyet magam mellett, s úgy integettünk bátyuskának, aki a kibelezett kőbányák üregéből egy fagyival integetett a széles, tágas téren át, de mindketten tudtuk, hogy hazudtunk egymásnak.

Aztán megváltozott minden, ám még mindig csak nekünk kellett jónak lennünk, a szél fújt, nekidőltünk, megadtuk magunkat a mának; tudtuk, ha volna még időnk, akkor se lennék árulók, akkor sem, ha a szabad életben elfogytak a szavaink, s csak annyi maradt egy álmos hajnalon, azt kérjük: ne ébressz fel. Azon a temesvári vasárnapon, ki ne emlékezne, robogott felénk a jövő, legalábbis úgy hittük, de csak lyuk volt a zászló közepén.

Olcsó vigasz volt, hogy részegen mindig volt valaki, aki hazavitt, aki elnézte a káromkodós rossz szokásunkat, bécsi kapu méretű reményeinkbe fúló izzó tavaszi délutánjainkban már csak a szőrös bunda nyújtott vigaszt, hogy az élet veri, verihepi, és a szabadság rabszolgái hiába könyörögnek, hogy dolgozni ne kelljen, csak eltűnt az élet az utcából, bár idehallatszott, hogy a világ végén a máról dalolnak a boldog bárányok, mert a réten már jól kihallgatták magukat. S ha hiányzott is pár dolog, egy kedves dal miatt boldogok lettünk, s boldog volt velünk a sírós ég, és a fejünkre hullt egy könnycsepp a mennyből, lezuhant, mint egy népmese szép története.

A jóbarátokkal sejtettük, hogy hiába minden, nem lesz ennek jó vége, múlhat az idő, csak egy dolog van: szeress, szeress még, mert sem egy korsó, sem egy pohár, eh, de igen, minden gondunk messze száll, mindörökre felszállunk magasra! De októberben elcsendesedünk, mondunk egy imát, kitisztul a lelkünk, mintha álomból ébrednénk, várjuk a tavaszt, de legbelül sejtjük, hogy ez ugyanaz a cirkusz, semmi sem változott, nem ér a nevünk ebben a vízióban, de szerencsére még látom a szemeden, hogy nem ér az én nevem sem, ezért veled akarok a pokol tűzén elégni! Láda sör az asztalon, mint elhaló angyali üdvözlet ebben a vadkeleti borzalomban.

Elmélázok, mennyi mindent elhittem, miközben a messzeség csak hív, csak hív. Ki kell jutnom a mennyország felé, őrizni akarom a lángot én is, ami a szívemben van! Tűzvigyázó szabadíts meg, minden, minden úgy történt, ahogyan kellett, a magányos napon a lányok nem térnek vissza a körhintából, de ez tudjuk jól, rossz idők ezek! S csak lemondón hajtogatjuk egyre: adjon az isten mindig jobbat! Felnézünk a hegyekre, az őrtoronyból a a Hold keresői nem mentek, el, hiába múltak el az illúziók, Az utolsó pohár után még elmondom: szép vagy, szép vagy, itt a végtelen lába előtt.

30 év, az én életem is. S bár nem az enyémek, mintha az én soraim is lennének, amiket énekelek.

Fejet hajtok. 

Köszönöm!

A beszámoló eredetileg a koncert.hu-n jelent meg. 

5/5

Fotók:
Mohácsiné Palásti Márta

VISSZAPILLANAT

Ha KFT, akkor 1981, Táncdalfesztivál és Bábu vagy, döbbent hallgatás, sziszegés, beszívott ajkak, egek, mi lesz ebből? Semmi sem lett. Illetve lett egy zenekar, amelyiket lehetett komolyan is venni („...és a Kun Béla téri fák...”), de fergetegeseket is röhögni rajta. A KFT mindennapim bármelyikünk által átélt semmiségekről dalolt: az elgázolt macskáról, a teáról, a kikúrálhatatlan betegségről, a liftben ragadásról, és egyéb ilyen, semmitmondó csacskaságokról. A hangnemet alapvetőn meghatározta Laár András szatirikus, groteszk látásmódja, amely később a Laár' pour Laár Társulat előadásainak is kiindulási alapja volt. 

– Buborék. Írta Laár András verse. 

„Buborék, buborék, emitt sárga, amott kék!
Buborék, buborék, orromból jött ki elébb.”

(Na, ez tegnap nem hangzott el, csak egy réges-régi , belémégett koncertemlék.)

A KFT zenéje egyedi is, meg főleg nem is. Soha nem a hangszeres megoldásaikért, a virtuozitásukért kedveltük őket. De kedveltük őket.

Az első lemezükön a reggae beütésű új hullámos muzsika dominált. A második lemezen (Üzenet a liftből /  A fodrász), a zeneileg talán legizgalmasabb anyaguk, de már itt elszakadtak az első lemez zenei vonulatától, hogy aztán a harmadik és negyedik (Bál az Operábanl, Siker, pénz, nők, csillogás) lemezükön kialakuljon valamiféle véglegesnek mondható KFT-sound, amelyben voltak ugyan figyelemreméltó zenei megoldások, de alapvetőn dallamos popzenét játszottak. Amit továbbra is jobbára a szatíra, a groteszk határozott meg. Jobbára, ez hangsúlyos. A zenekar majd' minden lemeze tartalmaz néhány jobb és rosszabb értelemben vett slágert. Ám ezekből annyit, hogy egy teljes KFT best of összeállításnak minimum kétlemezesnek kell lennie.

Igaz, az idő múlásával a lemezek megjelenése lényegesen szórványossá vált. 1990 és 2000 között nem jelentettek meg friss zenei anyagot, és 2008 óta sem. Véleményem szerint ezek az albumok már meglehetősen laposra is sikeredtek, és a Laár által képviselt röhögős, csúfondáros szemlélet is megkopott kissé, megszokottá, uram bocsá', kínban születetté, unalmassá vált. 

Vagyis a KFT úgy létezik, mint a népmesében a királynak vitt ajándék, van is, nincsen is. Az hogy van, tegnap este fizikai bizonyságot nyert Békásmegyeren, az Óbudai Nyár befejező rendezvényén. 

KONCERT 2019-BEN

Szerelmetesfeleségtársammal úgy mentünk el a Csobánka térre, hogy közel van, ha nem is elementáris, de némi érdeklődés van bennünk, időnk van, ingyen van, lássuk hát! Vagyis semmiféle elvárásunk nem volt. Én az együttes utóbbi lemezei miatt meglehetősen szkeptikussá váltam. S miközben úgy nagyjából minden zenekarnál elvárás lenne, hogy alkotó munkát folytasson, de csupán önmaga szobraként fürödjön önmaga egykori fényében, valahogy mégis abban reménykedtem, hogy ott folytatom a KFT-vel, ahol úgy nagyjából 1990-ben elszakadtunk egymástól, a már alig hallgatott A nagy alakítás című lemezzel. Vagyis, hogy a koncerten nem kell az új számokat végigunatkozni. 

A Csobánka téren többször voltunk már koncerten. Azt hiszem két éve volt itt a Révész-Závodi féle Piramis évek. A Spar előtti rét dugig tele volt, majdnem az aluljáróig ért a tömeg. Tegnap este erről szó sem volt, úgy a rét fele telt meg az érdeklődőkkel. Nem elvárás, ténymegállapítás. 

A koncert pontosan, az Elmúltak az ünnepek-kel kezdődött. Jó jelnek könyveltem el, a dal az első lemezről való. Nem árulok zsákbamacskát a setlist-et illetőn: a legfrissebb dal a Laár András helyén Mohai Tamással kiadott Éljen a szerelem! című album címadó nótája volt. Ami egyfelől de jó, hogy így volt, másfelől azért arra utal, hogy a KFT saját emlékzenekaraként játszott tegnap este. Ráadásul arról is árulkodott, hogy reálisan mérték fel az új (na, jó, a legújabb dalaik közkedveletlenségét. (Majdnem azt írtam, minőségét.)

Volt itt minden az első lemezekről, Bábu vagy, Tea, Macska az úton, Jójszakát, Üzenet a liftből, Bál az Operában, Afrika, Volvo, Péntek, Siker, pénz, csillogás, Elizabet, Balatoni nyár, Fantasztikus lány, Az édes élet véget ér, Kovács Pál, Az idegen lény. (Azt hiszem, össze is szedtem a koncert anyagát, ha nem is az eljátszás sorrendjében.) 

A KFT zenekar változott: öregedtek. Főleg Laár András és II. Lengyelfy Miklós. Bornai csak őszült. A legsztenderdebb dizájnnal Márton András bír.Ami nagyon hamar kiderült: Laár már nem tudja úgy kiengedni azt a kellemes, muris kappanhangját, ahogy emlékeztem rá. Hiába, no...

Bornai: 
– Tegye fel a kezét, aki már élt 1981-ben! [Fény a nézőtérre] Jó, a döntő többség... Most tegye fel a kezét, aki még nem élt 1981-ben. Ööööö... Legalább ugyanannyian. Ez szép. Na, akkor már csak egy maradt: tegye fel a kezét, aki már nem élt 1981-ben! Ééééés vannak néhányan. Ebből csak egy következtetés vonható le: az emberek három csoportba sorolhatók. 

Másfelől a KFT nem változott. Olyannyira nem, hogy még az összekötő szövegeik is hasonlók voltak, mint amikor utoljára KFT-koncerten jártam. Ennek ellenére ismét és újra jókat röhögtem nosztalgiázás közben az elmondott verseken, lelkesem énekeltem, amit csak tudtam, ez pedig a döntő többség volt, és ujjongtam ha várt dal érkezett, ugráltam a Volvo kezdő riffjénél, és így tovább. (Az már az én egyéni problémám, hogy a természetesen legnagyobb tombolást kiváltó Afrikát soha nem szerettem, a Balatoni nyár-t meg annyira szétjátszották a rádióadók, hogy herotom van tőle.) Egyszerűen nagyon élveztem az egészet, ahogy volt, a régi poénokkal, Laár megkopott hangjával, a Bábu vagy ki tudja, mióta ugyanúgy, de jól kitalált mozgásával, és még azon is kaptam magam, eleddig nem volt jellemző, hogy belefeledkeztem Laár egyik gitárszólójába. Lehet, hogy én jobban, mint ő. S hogy élvezem II. Lengyelfy basszusjátékát. Úgy önmagában is, lecsupaszítva róla a többieket. Ilyen KFT-n eddig nem történt velem.

Vagyis csuda jól szórakoztam a koncerten. Függetlenül attól, nem tudom elkülöníteni, hogy a jelenlegi zenei teljesítmény vagy a nosztalgia miatt. De kérdezem én: voltaképpen érdekes ez? Ha egyszer jól éreztük magunkat. Várva a tömeg oszlását még megittunk egy sört, és közben kimaradt szívcsücsök  KFT dalokat hallgattunk. Szerelmetesfeleségtársamnak a Gázgyár, nekem az Ötvenévesen Honoluluban és a Száll egy pofon a szélben hiányzott, de szívesen vettem volna a Ha elérem, hogy kövér leszek-et és az Alkalmatlan vagyok  a szerelemre című (majdnem azt írtam, örökérvényűt, de az, ugye, méltatlan és alaptalan ok-okozati összefüggések megsejtésére vezetne) mosolykiváltót. 

A kérdés az, hogy ha lenne még mostanság (jó, ma van Újpesten, de azért ez túl korai) KFT koncert, mennék-e? Mennék. 

 A cikk a koncert.hu-n is megjelent. 

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta 

Van egy Facebook-os csoport, ahol zenékről szoktunk csevegni. Személyesen, szemtől-szembe a tegnapi napig nem ismertem senkit a tagjai közül. Viszont nap mint nap csudálkozom, hogy a tagoknak, főleg a két működtetőnek, Lacinak és Tibinek hogy a viharba van ennyi ideje zenét hallgatni, infómorzsákat szedegetni? Korombeli emberek, de a mai zenékkel (értsd: rock, proresszív rock, progmetál és határmezsgyéi) is tisztában vannak. Nagyon sokat köszönhetek ennek a csoportnak. Többek között a Soen-t. Meg a Wheel-t. Egyfelől, hogy  még megjelenésekor felhívták a figyelmemet az előbbi Lotus című idei lemezére. Amit igen sűrűn hallgattam. Másfelől, hogy felhívták a figyelmem, hogy az A38-on lesz Soen koncert.
Aztán Lacinak köszönhetem még azt a sört a tegnapi koncert kezdetekor...

Az A38 nagyon képben van. Nagyon szimpatikusan rendre meghívja a rockzene progresszív vonulatának a mai nagyjait. Hogy most mást ne említsek, idén volt a vendégük a számomra az idei év koncertjét játszó, lengyel Riverside is. A tegnap esti koncert három együttesének az egy színpadra terelése nagyon szerencsés ötlet volt akkor is, ha nem is az A38 koncepciója volt, hiszen a Soen viszi magával az egész európai turnéján a másik két együttest. Mindhárom banda progmetált játszik, mindhárom a zenére és nem a látványra helyezi a hangsúlyt, s mindhárom hihetetlen lelkesedéssel, lendülettel, energiával és őszinteséggel játszotta végig a maga részét. Ami az előzenekarokra nézve, tekintettel a programjaik rövidségére (a The Price kb. fél órát játszhatott, a Wheel kb. háromnegyedet). De mindketten úgy tettek, mintha ők lennének az este fő fellépői, volt ott apa-anyai befektetésileg. 

THE PRICE:

fiatal olasz, konkrétan milánói csapat. Mármint olyan értelemben fiatal, hogy egy viszonylag friss formációról van szó. Voltaképpen azért álltunk csak fel a fedélzeten, mert Tibi rendre hajtogatta: 
– Az előzenekart soha nem szabad kihagyni. Ők lesznek a jövő nagyjai. 

Mondjuk nekem elégségesnek tűnő feladat, sőt meg is haladja a rendelkezésemre álló kapacitásokat, hogy a nagyokkal képben legyek, de legyen Tibornak, felálltunk és leballagtunk a koncertterembe. Így utólag azt mondom, rosszul tettük, hogy nem előbb tápászkodtunk fel. Ahogy beléptünk a terembe, azonnal mellbe csapott a srácok lelkesedése. Amit játszanak: kemény alapokon nyugvó... mit beszélek?... robbanó dallamos, magával ragadó metál, a teljesen szokásos ének, gitár, basszus, dob felállásban. 

– Na, ez jó, tetszik, fogd meg a sörömet, megyek csinálok pár képet! – mondta kedvesem, és ott is hagyott a fiúkkal, s a még szellős termen egyenest átvágva a színpad elé sietett. 

Az együttes tagjai, a rend kedvéért a Facebook-oldaluk szerint: Marco Barusso (gitár, ének), Guido Carli (dobok), Axel Capurro (gitár, ének), Claudio Sannoner (basszus).

Az A38 közönsége ugyan nem lüktetett együtt a muzsikájukkal, de a számok végén a taps és az ováció azért sokkal több volt mint egy udvarias odabólintás. Úgy festett, nem csupán nekünk volt bejövős a produkciójuk. Szerelmetesfeleségtársam böngészte ki, hogy a The Price egész európai turnéja során elkíséri a Soen-t vendégzenekarként.

WHEEL

Sikerült az új, személyes ismerettségek feletti örvendezésből fakadó dumálásba annyira belefeledkeznünk, hogy a WHEEL elejéről is lemaradtunk. Bár a tömeg még mindig nem volt masszívan átjárhatatlan, de azért már kígyóznunk kellett csöppet, hogy a színpad elé mehessünk. 

A Wheel ars poetica-ja egy Stephen King idézet: „Az élet olyan, mint egy kerék. Előbb vagy utóbb mindig odafordul, ahonnan elindult.” Ezt az ars poetica-t eddig egy lemezen fejtegették, amely a Moving Backwards címet kapta. A Wheel tagjai: James Lascelles (ének, gitár), Roni Seppänen (gitár), Mikko Määttä (basszus), Santeri Saksala (dobok). 

A Wheel zenéje karcos, szikár, zúzós muzsika, De minden karca, zúzása, szikársága ellenére van benne valami megkapó zeneiség, valami hallgatásra késztető, figyelmet követelő többlet, nagyon kellemes zeneiség, ami miatt, amikor a csevegőcsoportos Tibor feltette egy számukat, meghallgatva azonnal lehúztam az egész anyagot és már többször végighallgattam. 

Szemmel látható volt, hogy az A38 közönsége számára nem ismeretlen a zenéjük. Illetve ha volt, akinek az volt, úgy festett, az is igen lelkesen fogadta. Elképesztőn elementáris erővel játszották végig a sajnos rövidke ám annál invenciózusabb  műsorukat. Mintha ők lettek volna a főzenekar, s mintha nem egy zsebkendőnyi színpadon adtak volna elő. 

SOEN

Nos, a Soen esetében már óvatos duhajok voltunk, időben lementünk a koncertterembe hogy helyünk legyen. Az óvatosságunk indokolt volt. Annyira, hogy voltaképpen csak a színpad bal szélén találtunk helyet, középen már esélytelenek voltunk. A terem zsúfolásig megtelt. Csoporttárs-Laci előzetes sajnálkozása, hogy az A38-nak még játékot is kellett rendezni ingyen-jegyekért, mert ennyire nem érdekel Budapesten senkit ez a fantasztikus muzsika, nos, teljesen alaptalanná vált. 

A Soen svéd zenekar. 2010 óta léteznek, eddig négy albumot adtak ki, az elsőt 2012-ben. A teljes áttörést az idei, Lotus című lemezük hozta meg a számukra, amellyel komoly elismerést vívtak ki, és amelyet promóciós turnéra vittek Európa szerte, többek között az A38-ra is. A bandát az Opeth volt dobosa, Martin Lopez alapította. A kezdeti felállás ára teljesen átalakult: Stefan Stenberg (basszus), Cody Ford (gitárok), Lars Åhlund (billentyűs hangszerek, gitár), Joel Ekelöf (ének) és Martin Lopez (dobok). Úgy jellemzik őket, hogy a leg-Tool-osabb együttes. Akik bár nem voltak az első lemezeik sem kopinger-művek, de mára megtalálták a teljesen egyedi, saját stílusukat. Amibe például simán belefér az is, hogy a Lotus című dalban felfedezzünk magunknak egy kis Gilmour-os játékot is. És még ettől sem koppintás. 

Amikor a Soen színpadra lépett a kisérdemű hatalmas ujjongással fogadta őket. Már az első szám, az albumnyitó Covenant megmozgatott mindenkit. A Soen zenéje dallamos, gazdag, összetett, zúzda. A koncerten eljátszott verzókban keményebben, döngölősebben szóltak a dalok, mint a lemezeken, de ebben lehet, az is keményen belejátszott, hogy a földrajzi elhelyezkedésünk határozottan jobbra húzott, és túl közel voltunk a hangfalakhoz. 

 Számomra két döbbenet volt a Soen koncertjén. Az egyik az énekes, Joel Ekelöf személye. A fickó számomra, az eddig látott videók alapján nem volt szimpatikus. Csak a hangja tetszett nagyon. Az a helyzet, hogy a figura élőben egészen más. Hogy mondjak valami nagyot: ki az ördög látott már ilyen hihetetlenül tiszta tekintetű rockzenészt? S úgy volt jelen egész végig a színpadon, úgy vitte a showt, hogy semmi metálos túljátszást nem alkalmazott. Sőt, ismét elmegyek szélsőségesbe: számomra valami olyan szerénység és alázat jött le minden megmozdulásából, hogy csak lestem ki a fejemből. S a hangja az valami csuda érdekes! Nem bont vele falakat, nem üvölt lukat a föld magmájáig, és nem szüretel le egy komplett almáskertet sem, de ha az ember gyereke odafigyel, akkor bizony a kellemes fátyolossága mellett mégis voltak olyan kiengedései, kitartásai, hogy azt mondtam, ennyi tüdeje embernek nincsen. S a megjelenése is: ki látott már metálzenészt öltönyben? Fekete nadrág, fekete ing, zakó. (Ami a meleg miatt lekerült róla.) Az egész jelenségben volt valami elegáns. Ráadásul, ugyan nem példátlan a műfajában, de annyira nem is sűrű: tök kopasz. Igaz a többiek sörénydobáltak mellette és helyette a dús sörényükkel. Szóval engem alapvetően már Joel megnyert volna magának. De nem kellett egyedül maradnia. Persze, a többiek vastagon metáloskodtak a mozgásukban, pózaikban, de simán jól állt nekik, és szimpatikus kontrasztot alkottak a frontemberrel.

De ami fő: pompás zenét csinálnak. Ismét csak azt mondom: az acélos zúzások mellett, alatt, fölött, között, előtt, után rengeteg kiforrott figyelnivaló van a muzsikájukban. Ha már progmetál. 

A másik döbbenet az volt, hogy egy csomó dalukat énekelte velük a közönség. Két közönség-kolléga konkrétan az egész repertoárt. Csak lestem. 

Ahogy lesett a zenekar is. Valahogy úgy jártak, mint az év elején ugyanitt a lengyel Riverside: egyszerűen nem hitték el, hogy ennyire értékelve és szeretve vannak. Joel olyan hitetlenkedő tekintettel nézett a közönségre, hogy nem lehetett nem mosolyogni rajta. 
– Visszajövünk! – ígérte. 
Helyes! 

A koncert végén egy férfiú elkérte a színpadon ügyködő road-tól a basszeros előtt földr ragasztott setlistet. Gyorsabb volt mint én. De voltam annyira gátolástalan, hogy azonnal megkértem, hadd fotózzam le. 

ÖSSZEGZÉS

Van egy-két dolog, amit voltaképpen mindhárom együttes esetében elmondhattam volna. Összetett, odafigyelésre méltó zenét játszanak, jobbára dallamos énekkel, ami minden döngölés ellenére nem csak pusztán tombolásra való. Mind a három banda határozottan jelen volt a színpadon, s olyan energiát nyomott magából, hogy felért egy gőzhenger erejével, egy zenei energiaitallal, hangjegyes izomgyúrással. 

A szervezők nagyon ügyes triumvirátust hoztak össze. A bandák sok mindenben hasonlítanak, de karakteresen el is különíthetők egymástól, s nem lesznek egy kaptafa a majd négyórás játékidő ellenére sem. Az is tény viszont, hogy magam is éreztem valami olyasmit, mint szerelmetesfelségtársam, akitől megkérdeztem a hajóról a kocsi felé sétáltunkban, hogy tetszett neki, amit látott.
– A végére egy kicsit sok volt, de valószínűleg csak amiatt, hogy hárman nyomtak egymás után valami hasonlót. 
Ennek ellenére már ma visszamennék, ha ismételnének. Naná!

5/5

 A cikk eredetileg a koncert.hu oldalán és támogatásával jelent meg. 

A TITOK NYITJA

Rövid egymásutánban, gyakorlatilag március óta ez volt a negyedik Keep Floyding koncert, amire elmentünk. Jó, a dologban van egy nagy adag lokálpatriotizmus és kényelmesség is: Kaszásdűlőn lakunk, és az együttes három koncertje az Aquincum Múzeumhoz kötődött. Az Aquincum Romkertben sorozatot tartottak, minden nyári hónapban egyet. Az elsőn és az utolsón volt szerencsénk ott lenni, amikor a második volt, mi éppen a Szigetközben voltunk. Az, hogy a tegnapi koncerten részt tudunk venni, a koncert előtt öt-hat órával derült csak ki Úgy örültem belül, mint egy kisgyerek, csak felnőtt férfi módjára simán máshogyan mutattam ki, amikor kiderült, hogy mégis mehetünk. Azon viszont, hogy ennyire örültem, jómagam is meglepődtem. Okozok még meglepetéseket magamnak. S ez azért nagyon vicces, mert ahogy leírtam már, a tribute-zenekarokkal nem nagyon tudok mit kezdeni. Akkor sem, ha cover-zenekarok. A fenti linken leírtam, miért nem. S lám, ezzel együtt fél év alatt négy Keep Flyding koncertre mentünk el. Ez sem szokásom egyáltalán. Ha valakit láttam koncerten, akkor egy évig majdnem biztosan nem vagyok rá kíváncsi. Ennek tükrében valószínűleg valamit elmond a Keep Floyding-ról ez a negyedik koncert-dolog. Ennek ellenére nem volt igaza a koncrt-hu-s szerkesztőmnek, aki már az előző Keep Floyding-cikkemet is ezzel a címmel jelentette meg: Moha bácsi Keep Floyding függő lett. 

El is mondom, mi a titok, a harmadik koncerten jöttem rá. Nem, nem  Floyd iránti rajongásom. Nem vagyok rajongó alkat. Szeretem a Floyd zenéjét, de úgy igazán a „Moon”-lemeztől, a régebbieket annyira nem, és érdeklődés hiányában simán hanyagolom a „The Final Cut”-ot és a „The Endless River”-t is. Szóval a Pink Floyd iránti minden tiszteletem és szeretetem ellenére nem az az ok, hogy négy Keep Floyding koncertre elmentem fél év alatt. Az ok roppant egyszerű: egyszerűen minden koncertjükön az tűnt fel, hogy nem méregetek, eredetit a magyarhoz, nem szőrözök egy-egy coverba átmenő hangszerelés vagy téma-átíráson, hanem egyszerűen és simán élvezem a Pink Floyd zenéjét, amit a Keep Floyding ad elő. Ennyi: tehát a hangsúly a hedonizmuson van, az élvezeten. Amióta csinálom ezt a blogot, illetve a koncert.hu-n megjelennek a beszámolóim, egy kicsit tudatosabban járok koncertre, próbálok jobban figyelni a részletekre. Ez jó is, rossz is. Azért rossz, mert egy kicsit nehezebben engedem el magamat, leszek önfeledt. De az a helyzet, hogy az utolsó két Keep Floyding koncerten teljesen simán sikerült elengednem magamat. Elvitt a zene. A Pink Floyd pazar muzsikája, amit a Keep Floyding pazarul ad elő. 

AQUINCUM ROMKERT

Arról, hogy milyen az Aquincum Romkert mint koncerthelyszín, már beszámoltam. Ebben tegnap este sem volt változás. Az viszont érdekes és dicséretes, hogy úgy fest, a Keep Floyding nem csupán a helyszínek adottságai végett változtat a látványon, hanem pusztán azért is, mert a változatosság gyönyörködtet. Teljesen mások voltak például tegnap este a fényhatások, egészen máshol voltak a fényszórók, mint az első Romkertes koncertjük esetében. Most valahogy ugyanaz több volt,szebb volt, akkor is, ha amaz sem volt egyáltalán gagyi. (Igaz, ha jól emlékszem, az előző koncerten a fénytechnikusuk nem tudott ott lenni...). A zenekari tagok színpadi elhelyezkedése a megszokott volt, azon nem változtattak. 

A MŰSOR

A Keep Floyding másik nagy ereje a számok sorrendjének, a setlist-nek a bátor variálása. Igaz, van is miből válogatniuk. De a számok bősége nem feltétlenül indokolná a setlist változását. De a változatosság, mint tudjuk, gyönyörködtet. Úgy fest, nem csupán a közönséget. 

Persze, minden előadó esetében vannak dalok, amik nélkül nem lehet koncert. Akkor sem, ha ezek a dalok közhelyszerűvé válnak a rengeteg játszás miatt. Pláne, ha még a tömegmédiában is elfordulnak. (Mondjuk ott olyan csettintősen jó zene azért nem jellemző.) De a közönség nagy része mégis igényli ezeket a darabokat. A Keep Floyding sem hagyta ki Wish You Where Here-t, a Time-ot, a Money-t, a Shine On Your Crazy Diamond-ot és a Comfortably Numb-ot. (Ami azért hosszban nagyjából egy fél koncert.) De a másik fél koncert anyagát bátran váltogatják. Így került a mostani előadásba például a számomra teljesen ismeretlen Floyd-dal, a Biding My Time vagy éppen David Gilmoura szólókarrierjének egy kompozíciója, az In Any Tongue is. Aminél szintén vakartam a fejemet, a koncerten, hogy mit is hallok. (Köszönöm a setlist-segítséget, Garda Zsuzsa! :-) )

S itt megállok egy pillanatra. Az egyik értékelésemben szóvá tettem, hogy az együttes nem kommunikál a koncertjein a közönséggel, hiszen még a tagokat sem mutatták be. A következő koncerten Goldschmidt Gábormár bemutatta a tagokat, és szóvá tette, hogy szóvá tették neki ezt a hiányosságot. Akkor én most újra szóvá teszek valamit. Immár több volt a közönséggel való beszélgetés. De azon kívül, hogy „Köszönjük!”, lehet, érdemes lenne néha magáról a zenéről is szólni valamit. Tény, Gábor most például annyit mondott a Bilding My Time-ról, hogy: „Talán csak kislemezen jelent meg”, de slusz, többet sem. A szám címét sem. Ahogy az In My Tongue esetében is csak éreztem, hogy valami „baj” van a dallal, nem teljesen Floyd-osan szól, az énekszólam pedig egyáltalán nem, meg azt, hogy nem régi nótáról lehet szó, de itt véget is ért a „tudásom”. Rendben van, a legnagyobb Floyd nótákat talán nem kell minden egyes alkalommal bemutatni, körülírni (bár miért ne?), ám az ilyen, bátran állítom, a plebsz számára ismeretleneket bizony de. Amikor például a Summer '68 című dalt hallottam tőlük („A klaviaturistának ez a kedvenc száma, pedig csak a legjobb Beatles dal a Pink Floyd repertoárjában.” – mondta róla szépszemű kedvesem) egyszerűen nem tudtam hová tenni, még ha az időben nagyjából el is helyeztem. Igazából nekem most is kakukktojás. Nagyon jól esne róla pár szó. 

S ezek szerint az együttes nem kizárólag Pink Floyd zenét játszik. Ami, szerintem, egyáltalán nem baj. (Sőt, ahogy említettem is már, csendes, magányos gondolatmenetem egyikében, a magam részéről teljesen simán el tudnám képzelni, hogy a Floyd stílusában saját zenét komponáljanak. Valahogy úgy, ahogyan tette ezt az Eloy a Floyd, vagy a Marillion a Genesis vonatkozásában. De ez csak csendes tűnődés.)

Az est egyik, talán legnagyobb fénypontja Szerelmetesfeleségtársam kedvenc Gilmour-szerzeménye, a High Hopes volt. Eddig minden Keep Floyding koncerten azt várta. A szünetben nem bírta ki, és odament Goldschimdt Gáborhoz (ének, gitár), és megkérdezte, ma elhangzik-e a dal. Bizony úgy jött vissza, hogy az örömtől világított, az alkonyból egy kicsit helyi nappal lett.
– Lesz!
Volt. De még hogy! Fel is vette az egészet. Ahogy hazaértünk, rögtön meg is nézte. 
– Azért, tudod, ez a Pink Floyd a rockzene Bach-ja!

 A ZENÉSZEK

Nos, ők a zenészek: 

Goldschmidt Gábor: gitárok, ének
Tóth András: gitárok
Segesdy Márton: billentyűk, ének
Heinfarth György: dobok
Balázs Bálint: basszusgitár, ének
Haáz Imre: szaxofon
Garda Zsuzsa: ének
Simon Edina: ének

Nos, ők zenészek. Jó zenészek, De egytől egyig. Beleértve a vokalistákat és a szaxfonost is, aki tegnap különösen élt, és varázslatosat muzsikált. Garda Zsuzsát a számomra ismeretlen dalcímek miatt megkerestem ma. Írásbeli beszélgetésünk közben bocsánatot kért a tegnapi teljesítményéért: rettenetesen be van gyulladva a torka. Miután véget ért a Great Gig In the Sky Zsusza és Edina üvöltős vastapsot kapott. Csak úgy mondom. A rettenetesen gyulladt torkával...

S tegnap is lejött, hogy a Keep Floyding élvezi, amit művel. Nagyon élvezi. S ez persze átjön a közönségnek is.

Még humoruk is van, főleg a dobos nem bír magával. (A Dogs lassú billentyű-dob duója közben, megjátszott unott arccal ütötte az egyszerű ütemét, majd úgy csinált, mintha az órájára nézne, utána kivigyorgott valakire a közönség felé. Vagy: az együttes bejelenti, hogy még egy ráadást eljátszanak. Mindenki megy a helyére, a maga hangszeréhez, és nyakba akasztás közben egy húr megszólalt a basszusgitáron, mire a helyét még el nem foglaló dobos meghajolt a dobjai mögött, és kiszólt: „Ennyi volt, nagyon köszönjük!”)

Mit mondjak még? Ha alkalmad van rá, menj, hallgass és nézz Keep Floydngot! A MÜPÁ-ban szeptemberben előadják a teljes The Wall albumot. Állítólag még van néhány jegy

A KONCERTEN ELŐADOTT SZÁMOK: 

Astronomy
Summer 68
Have A Cigar
Biding My Time
Set the Controls
Dogs
Shine On You Crazy Diamond part 1. 
Dogs of War
Time
Great Gig In the Sky
In Any Tongue
Money
Wish You Where Here
Comfortably Numb
High Hopes

A beszámoló a koncert.hu támogatásával született.

5/5

Nem szeretem a fesztiválokat. Ezt már hangsúlyoztam akkor is, amikor a székesfehérvári Fezenről írtam.
Aztán amikor mondtam a koncert.hu szerkesztőjének, hogy Sziget, Foo Fighters, ő meg mondta, hogy az már sajnos nem, foglalt, de szívesen venné, ha 9-én, pénteken kimennénk, és készítenénk egy összefoglalót, és én meg mondtam, hogy pár perc, beszélek a fotós-társammal, majd tényleg pár perc múlva igent mondtam, meglehetősen derűs-gúnyos volt:
– Tudom, nem szereted a fesztiválokat…

A fesztiválokat valóban nem szeretem. A Szigeten is csak nagyon elvétve, talán háromszor fordultam elő, mind Diák-, mind Pepsi-, mind Sziget formájában. Tegnap megértettem, miért nem. Azért csak tegnap, mert még soha nem gondolkodtam rajta, eddig ösztönből maradtam távol tőle. 

Idén a szervezők előre mondták, hogy nézőcsúcsot fog dönteni a Sziget. A megnyitó napi tömeg és az ebből fakadó nagyon veszélyes helyzetek (Szamóca lányom is kint volt, és tapasztalata megfelelt sokakénak: komoly halálfélelme volt, és még tegnap is a hatása alatt volt: ha összevont ovis csoportjában megemelkedett a hangerő, összerezzent.) Amikor kiértünk a szigetre, pedig már fél hat felé járt az idő, nem voltak üresek a sétautak, koncertplaccok, de simán lehetett közlekedni. Vagyis úgy festett, az első nap tömege sehol sincs, Ed Sheeran mindent vitt a tumultuózus halálfélelmet illetőn. Hála Istennek, ebben nem is kellett csalódnunk, de azért… Erről majd a befejezés előtt. 

TÉVEDÉSEIM, ÍGY ÖTVEN FELETT

Nekem egy zenei fesztivál a zenéről szól. Még a tegnap délutánnak, estének is úgy vágtam neki, hogy első sorban a zenére koncentráltam. Akkor is, ha a fellépők közül gyakorlatilag csak a Foo Fighters-re lettem volna magamtól kíváncsi, illetve hallani Ed Sheeran-ról is csak nagyjából hallottam eddig, ezt azt, megvolt a fizimiskája, de semmi beható információs közelség nem volt vele. A magyar előadókról legalább tudtam kicsodák. Ha önmagukban nem is jelentettek volna annyit, hogy miattuk fontolgassam a bármelyik napi szigetelést. Vállalom, tájékozatlan és műveletlen vagyok. De akkor is…

A Sziget fellépőinek listáját böngészve, hogy legalább valamit tudjak már róluk, különösen a pénteken fellépőkről, kicsit kezdtem összetöpörödni, mennyire nem mond nekem semelyik név semmit. Szerelmetesfeleségtársam úgy a nagyjából a fellépőlista böngészése közben lelte ezt a 2009-es szigetfesztiválról szóló frenetikusan jó reklámot. Ami lefedi, mit gondoltam az idei fellépők nevét olvasgatva.  

Hatalmas ostobaság lenne azt gondolni, állítani, hogy csak az létezik, csak az minőségi, amit ismerek, amiről hallottam. Ennyire nem vagyok sem öntelt, sem naiv. Csak egy kicsit. Mert arra gondoltam, hogy összesen két húzónév azért kevés lesz a Szigethez. Ez volt az első, nagyon nagy tévedésem. Ami rögtön másikat is magába foglal. Mire gondolok?

Nem kellett sok idő annak felismeréséhez, hogy a Sziget látogatók döntő többsége a gyerekem lehetne. (Félreérés ne essék, csupán az életkoromra gondolok, nem az libidómra!) Egy idő után már kerestük a kortársainkat. Komolyan mondom, két (!) párt láttunk, akikkel úgy nagyjából megfeleltünk, illetve egy jócskán nagymama korú hölgyet, mint abszolút kakukktojást. Mindenki más kamasz vagy nagyon fiatal felnőtt volt. A saját, biológia gyerekeim (28, 26) is már a Szigetelők idősebbjeihez tartoznának. Ebből adódón a fellépők sorát biztos kézzel, precíz üzleti érzékkel hozzájuk igazították a szervezők. Ezért történhetett meg, hogy miközben a közönség igen nagy számban már jócskán őrjöngött az egyébként szép arcú, s a teste meg nem érdemelten minden porcikáját profin megmutató svéd dívára, Tove Lo-ra, én még a telefonom keresgéltem, hogy ki is ő. De a legjelentősebb generációs elcsúszást néhány órával és egy előadóval később tapasztaltam meg. Mármint ha az elsődleges generációs jegyeket nem nézem.

 Besh O Drom fantasztikus, hihetetlen energiájú koncertje után (elmondhatatlan micsoda hangulat, tánc volt a koncert alatt! Kétszemélyes stábunk elsöprő többségű fölénnyel az Est Koncertjének szavazta meg a koncertjüket; igaz, kezdetben olyan közel álltunk a hangszóróhoz, hogy a bal fülembe még mindig messzebbről jönnek a hangok) bolyongtunk, és valahogy a Nagyszínpad közelébe kerültünk. A színpad előtti tér teljesen megtelt táncoló, éneklő emberekkel. A színpad előtti tér pedig csak úgy fénylett a világító, csőlufik tömkelegétől. A színpadon hatalmas show zajlott, lehengerlő fényeffektekkel. Körülöttünk mindenki táncolt, énekelt. De annyira mindenki, hogy amikor kikértünk egy-egy szelet pizzát (1100 HUF), mert akkor már a sokadik órában jártunk) a nagyon kedves, mosolygós eladólány énekelve kommunikált velünk, és miközben rágtuk az energiapótlásunkat, a mellettünk levő padon három nagyon tinilányka harsogva énekelte a szöveget, tőlünk jobbra pedig három nagytini lány rúdtáncolt rúd nélkül a zenére. Vagyis úgy festett, rajtunk kívül mindenki roppantul élvezi ezt a zenét. Mi hihetetlenül nem. Martin Garrix előadásáról van szó. Ültünk, ettük a pizzat, én pedig létfenntartás közben újra boot-oltam a rendszeremet: ekkora tömeg egy ilyen zenén. (Ugyan tanulhatnék, hiszen a Fezenen a Dream Theater-rel némi fedésben párhuzamosan lenyomott Majka koncertjén volt a nagyobb közönség.) Ahogy a Samsung Colosseum nevű helyszínen nyomott techno és rawe zaj számomra halmazati büntetés lehetne hosszabb távon (értsd öt perc), ám a Colosseum zsúfolásig tömve volt táncoló emberekkel. (Nem tudom megállni, hogy kicsinyes, indokolatlan és megalapozatlan tartalmú rosszindulatomat a világ elé ne tárjam: a Colosseumot látva és hallgatva jutott először az eszembe az az egyáltalán nem szép gondolat, hogy a világ megérett a pusztulásra.)

Ott a pizzát majszolva tudatosult igazán a fesztiválozók életkora, és az hogy a Sziget nem annyira a zenéről, mintsem egy életérzésről szól. Mégpedig hangsúlyozottan és elsősorban a mai huszonkörüliek életérzésről. Nagyon fontos szempont. Már csak azért is, mert a húspiacra kivonultatott formás testek (női!) döntő többségének már az értékelése is a pedofília határát súrolja, hiába van bőven mit nézni, nemcsak azért kell gondolkodni, hogy meg ne bántsam a mellettem levő fotós szerelmetesfeleségtársamat a tapintatlan mustrával. Ja, fontos: a Sziget nyugodtan látogatható bikiniben is. Vagy tangabugyi és slussz fölé húzott, átlátszó, csillogó köpenyszerű izében. 

AHOGY EZ AZ EGÉSZ KINÉZ

A Sziget vérprofi. Majdnem mindenestül. (Most tekintsünk el a szerdai kezdéstől, különös tekintettel arra, hogy nem történt tragédia.) Mondom ezt úgy, hogy mint jelenség, soha nem volt szívem csücske. Ám gigantikus szervezés kell ahhoz, hogy mindez így összeálljon. Nem véletlenül Európai legnagyobb, leginkább elismert fesztiválja. Kitaláltak a helyszínek, a programok tömkelege, a helyszín felosztása, ötletparádé az egész, na! Csak egy apróság: pár éve nincs készpénz a Szigeten, bankkártyával lehet fizetni. Illetve egy a karszalagba integrált chippel, amit a számtalan feltöltő pont egyikén, vagy a Sziget csuda hasznos app-ján keresztül lehet feltölteni, és pá, ellopható fizikai pénz, elveszíthető bankkártya. Vagy: a Nagyszínpad két oldalán hatalmas ágyú fújta körbe-körbe a rekkenő melegben a vízpárát. Vagy: a Nagyszínpadhoz vezető földútra húztak egy fémutat, ami egyfelől megelőzte a por kavargását, másfelől eső estén a dagonya létrejöttét. És még: A koncertek jobbára, bár nem kivétel nélkül, fedett helyeken zajlanak. Mármint úgy, hogy a közönség feje felett is fedett a tér. Szálláslehetőségnek sátrak, nagyobb sátrak, sátrak ággyal, családi szállás lehetőség. Csupa pozitívum.

ét apróság azonban, hogy ne legyenek hurráoptimista: az a wc-mennyiség, ami este hat-nyolc felé még bőven elég volt, este tíz-tizenkettő felé már csapnivalóan kevésnek bizonyult, a mobilvécéknek hosszú-hosszú, adott esetben kivárhatatlan sorok kígyóztak. Bármiféle kézmosás lehetősége nélkül.

Aztán tény, ami tény, a Sziget a magyar zsebeknek gondolkodva megfizethető, ha egyáltalán… Sörből van Dréher meg Dréher (kivéve egy helyen: Kozel) igaz, abból többfajta, csapolva 750, dobozban 850 forint. Fél liter ásványvíz: 490. Fél liter bármilyen lónyál: 570 forint. Egy hot-dog 1050, egy pizza-szelet 1100, egy hambi 1990-3000 forint. Egy bármilyen egytálétel 2200-től fölfelé, tíz deka sült bármi hús: 1100 forint. A belépőt és a bérletet nem számolva. Észnél kell lenni! Vagy pénznél.

Apropó pénz. Az ALDI megjelenése érthető teljesen. De azért egy zenei fesztiválon a Deichmann és a H&M megjelenése ugyan teljesen magyarázható, de meglepő. De ezen felül is csak azt nem lehet venni, amit nem akarunk: ruhasátrak, ékszerek, műanyag, foszforeszkáló vicikvackok, jelmezek, kalapok, amit akarsz. Mint egy vurstliban. Óriáskerékkel, csúzliként kábé harminc métere kilőhető székkel, amit gumi ránt vissza, bungee jamping… És valahogy az egésznek a koronája a Coca Cola némi öniróniára hajló pihenőhelye: totál karácsonyi hangulatban, hóként fújt habbal, télapóval, rénszarvassal. Egek!

Ami számomra meglepő volt, hogy viszonylag kevés meglepő dizájnú Szigetelővel találkoztunk. Úgy fest, a külsővel való kitűnés már nem annyira divat. Voltak extravagáns figurák, de valamiért úgy gondoltam, sokkal többen lesznek. Azért az A38-ban az a rózsaszín fecskébe öltözött pasi, a négy fonott hajtincsével, a hetvenes évekből rajta maradt hercig bajuszkájával, és napszemüvegével mindent vitt. Bár a Besh O Drom koncerten az a meghatározhatatlan korú, mellközépig érő, veres szakállú, napszemüveges Hófehérke-örpéje sem volt semmi, flitteres tengerészkalapjában, félmeztelenül, kék melegítőnacija fölé húzott narancssárga kamáslijában, retikül méretű hátizsákjával, és a mellette táncoló szintén csupa flitteres fekete lánnyal, no, ő is szemmarasztaló volt. S még a fű illata is csak itt-ott ütötte meg az orrunkat.

Apró színes: amikor, még késő délután a Nagyszínpadnál jártunk, éppen Al Gore egy videóüzenetét játszották be, két, környezetvédelmi aktivista fiatal beszéde előtt. Tény, a Sziget egyre környezettudatosabb. Viszont minden tizedik látogató arca fénylett a csillámportól. Csillámpor = mikroműanyag = környezetszennyezés. Szóval egyfelől „klíma-hiszti”, másfelől...

A LÉNYEG

A lényeg a lényeg: azért a zene. Nekünk legalábbis. Mivel a fellépőket nem ismertük, és viszonylag későn derült ki, hogy mégis megyünk Szigetelni, gyorstalpalón próbáltunk felkészülni, kikre, mikre számíthatunk, s hogy mindebből ki érdekel minket.

Számomra három helyszín volt, amire azt mondtam, hogy itt valószínűleg lesz olyan, ami tényleg tetszhet. Az egyik a Mastercard Stage by A38 helyszín volt. A név vége adja magát. A másik a Global Village, a világzene sátra és az IBIS. De mert voltak egyéb helyszínek, több fedésben levő koncerttel, egyértelmű volt, hogy ma egyértelműen nem lesz elmélyült koncertezés, csak tudósítás.

Amikor megérkeztünk az A38-ban már javában ment a Gang of Youths koncertje. Vérbő rock and roll, szimpatikus energiákkal, elsőre megjegyezhető frontemberrel, a koncerten szimpatikusabban nyers hangzással, mint a stúdiófelvételeken. A hatalmas sátor fele volt tele, de aki ott volt, lelkes volt.

Az IBIS-ben a The Ringo Jets nevű török formáció nyomta nagyon lelkesen a hetvenes évek hard rockját, csupán leheletfinoman megbolondítva egy kis frissebb hangzással. A produkció érdekessége volt, hogy egy hölgy dobolt és énekelt. Határozottan jól szólt, de annyira nem, hogy leszögeződjünk.

A másik szavazással eldöntött felfedezésünk a Yeasayer előadás volt. Olyan nemtudunkmitkezdeniveleelsőre zene, de olyan is, amibennagyonvanvalami. Le is ültünk, hallgatózni, sörölni és ülve elszívni egy szivarkát (részemről). Valahogy elmélyültebb zenére számítottam (minden bizonnyal a nagy kedvenc, a Yes nevével rímelő hangzás miatt), de összességében az maradt meg bennem, hogy ezeket a fickókat érdemes lesz otthon mélyebben megkóstolni, mert van mit hallgatni a muzsikájukban. Néztem, mifenének nevezhetem a stílusukat, de félreérthető a hivatalos megfeleltetésük: pszichedelikus rock. Külön érdemük, hogy a doboson kívül mindenki énekel a zenekarban.

A koreai Idiotape együttest a párom nézte ki magának. A háromtagú banda két tagja szintin nyomja, egy dobossal. Vitathatatlanul a dobos vitte a prímet, ő adott életet az egész produkcióba. Amiről, bár ez félreértésekre adhat okot, az egykori litván Zodiac nevű együttes jutott eszembe. A szintik nem díszítik agyon a zenét, voltaképpen ritmushangszerként szolgálnak a dob mellett. És ami erőssége, egyben gyengesége is az összhatásnak: úgy a negyedik számnál már tudtuk, mire számíthatunk később, és amire számíthattunk az annyira nem volt izgalmas, hogy tartós maradásra bírjon.

Lajkó Félix csalódás volt. Tudtuk, hogy vannak nagyon szép, nagyon hallgatható, meg elborult virtuóz dolgai is. Drukkoltunk. Nem jött be. Szerb.magyar kísérőkkel lépett színpadra. Úgy voltak profik, ahogy voltak, de még a harmadik számnál is olyan érzésünk volt, hogy Lajkó Félix még mindig csak hangol, holott már magát a produkciót hallottuk. Ennek hallgatásához már túl fáradtak voltunk. 

Elindultunk megkeresni egy magyar Guns n Roses tribute bandát, a Reckless Roses-t, de váratlanul felgyűltek az emberek, és mert elveszített tájékozódó képességünkkel képtelenek voltunk megtalálni a YouTube Music Tribute Stage-t, hogy végül lemondtunk még egy akusztikus élményről.

Egymásra néztünk, és szokásos egyetértésünkkel a kijárat táblákat követve elindultunk hazafelé.

Mondjuk a kijutás is élmény volt, mert éjfélre akkora lett a tömeg az összes úton, mintha a Marihielfer Starssen 90%-os leárazást hirdetett volna meg az összes bolt. Csak apró, tipegő léptekkel lehetett haladni, percenként belénk jöttek, ránk léptek. Kezdett ha nem is nyomasztóvá, de tömegiszonyosan idegesítővé válni az egész élmény. Hangsúlyozom, minden koncert- és bulihelyszíntől messze, egy sima sétaúton volt mindez. S úgy festett, a fiatalok számára igazán ekkor kezdődött csak a buli.  

Szép is, jó is a Sziget, de megállapítottuk, ha fesztivál, akkor mind tartalomban, mind fellépőkben, mind emberléptűségben, mind árfekvésben: Fezen.

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta alias szerelmetesfeleségtársam

A cikk eredetileg a koncert.hu-n és az oldal támogatásával jelent meg.

A Fezen nekünk harmadik, egyébként negyedik, egyben utolsó napjára már rutinos fesztiválozókká váltunk.

Nem okozott már meglepetést, hogy rend és tisztaság fogad a fesztivál területén, már rutinosan mentünk egyik helyszínről a másikra, tudtuk hol milyen étel kapható. Aznap délután a sült kolbászt céloztuk meg. Na, pont az nem volt még olyan korán nyitva, mint ahogy odamentünk, így két extra hot dog (mindenféle szósz, majonéz, ketchup, mustár, bbq, sült hagyma, sajt, kilencszázért; árérték arányban nem volt annyira jó és sok, mint az első este evett hatalmas hamburger, ami ugyanennyibe került, de finomabb és sokkal több volt: két kézzel alig bírtam átfogni. Ráadásul én még éhes maradtam a hot dog után, le kellett nyelnem mellé még egy tányér csülkös bablevest is. Utána kisimultam, mehettünk zenét hallgatni.

ZENÉK ÉS EGYÉB KALANDOK

Előző este kaptam a Facebook-on egy üzenetet egy zenékról szóló csevegőcsoport-tagtól. A Dream Theater-ről váltottunk szót, és kiderült, hogy ő már nincsen Fehérváron, viszont biztosított arról, hogy nagyon irigyel a Queensrÿche és a Rómeó Vérzik miatt. Mármint, hogy nekem van lehetőségem megnézni őket, neki pedig nincsen. Ez volt az a pont, amikor teljesen tudatosítanom kellett magamban, amit nem akartam: nagyon le vagyok maradva egy csomó mindennel, s hiába vigasztalom magamat azzal, hogy ember legyen a talpán, aki akár a megjelenő zenéket, akár a könyveket követni tudja, mégis mindig azzal nézek szembe, hogy egy-egy előadó, együttes, mire én megismerem, már hosszú évek óta működik, és kiadott már x számú lemezt. Vagy mire észreveszem, hogy létezik egy bakancsos Edda remake-zenekar, a Zártosztály, addigra Sípos Sipi Péter már ki is szállt belőle. Ha nem úgy alakult volna az este, ahogy alakult, egy kis Dalriada után benéztem volna az ő koncertjükre is.

A felvidéki Rómeó Vérzik nevét hallottam már, de valamiért popzenét társítottam hozzájuk. Hát nem, kicsit sem popzenét játszanak. Mivel teljesen szüzek voltunk belőlük, így semmi elvárásunk nem volt velük szemben. Minden a bulijuk alatt derült ki a számunkra. A buli szót itt nem csupán a koncert szó rokonértelmeként írom, hanem a szó igazi értelmében. A Rómeó Vérzik rock and roll, heavy beütéssel. Abból az engedd el a hajamat típusból. Szex meg szex, még egy kis szex, Isten, pokol, tombolás, Térdelj elém!, Az ördög, az Isten, Engedd belém, Szívom és fújom és így tovább. Alapvetőn nem az én témáim. Illetve persze, hogy dehogynem, mert naná, csak nem ebben a formában. Azonban az amit a Rómeó Vérzik nyomott, az valami frenetikus hangulatú volt. Elsőre a frontember, Kovács Koppány személyisége hengerelt le. Nem azért, mert zseniális basszista, nem is azért, mert überelhetetlen énekes, hanem azért mert valóban hangulatfelelős frontember. Az is tény, hogy a koncert nagyon sokat köszönhet a zenekar legfiatalabb és legújabb tagjának, a gitáros Kálmán Ákosnak. A srác simán belakta az egész színpadot, táncolt, pózolt, ugrált, köpködött, és bár szemmel láthatón sokat tanult Angus Young-tól, de nincs ezzel semmi baj. Ha úgy tartotta kedve, simán lejött a színpadról és a kordon mögött, kéztávolságban gitározott a kisérdeműnek, tartotta a szemkontaktot az előtte állókkal, és főleg: szinte végig mosolyogva játszott, még a manírjaiban os érezhető volt, hogy imádja, amit csinál. S persze az sem volt utolsó, amit játszott; mert hát végső soron az a lényeg.
Szóval aki szereti a rock and roll-t, menjen Rómeó Vérzik koncertre, garantáltan jól fogja érezni magát. És meg fog lepődni, hogy milyen lelkes, táncos közönségük van nekik. De tényleg: dalról dalra szólt az ének a színpad előttről is. Én meg azt hittem, popegyüttes… Hjaj!

*

Csöpp pihenés után már hallottuk, hogy hangol Hobo. A Mindenki sztár-ral küszködött. Gyűlt a közönség, de mi még kérettük magunkat. Közben kihagytuk a Supernem rock-punk előadását. Mire a sörünk végére jutottunk percekre voltunk Hobo és Bill koncertjétől. Namost, ugye, mit várhat egy ilyen koncerttől az ember? Hobo és Bill neve elválaszthatatlan a Hobo Blues Band-től, annak is a viszonylag korai, rhythm and blues-os korszakával. Vagyis egyértelmű volt, hogy ez a koncert nosztalgia koncert lesz, a régi, nagy dalokkal. S persze, hogy az lett. Hosszúlábú asszony, Közép-európai hobo blues, Torta, Johnny B. Good, Hej, Joe, Kopaszkutya, Kőbánya blues, Hajtók dala, Tobacco Road, Ballada a senki fiáról, Rossz vér, csak így csípőből. Közhely: Hobo és Bill duója azért működött pompásan, mert amíg Hobo a gondolatok embere, addig Bill az érzelmeké, és a Hobo által írt szövegek is pompásan visszahozzák ezt a kettősséget. Azok a számok, amiket ketten énekelnek, még inkább ráerősítenek erre. A Hej, Joe párbeszédje a felszarvazott, asszonyát lelövő Joe és a higgadt külső szemlélő között, vagy a koncerten el nem hangzott Enyém, tiéd, miénk, ami szintén tudatos szembeállítása kettejük személyiségének. Bill lehengerel, Hobo gondolkodni hív. Így volt ez mindig. Most is. A puritán színpadon a Deák Bill Blues Band zenélt, zéró színpadképpel. A fiatalok alázatosan az öregek keze alá játszottak. S valóban, Hobo hetvenöt lesz, s ez bizony már kezd látszani a mozgásán is, Bill minden mozdulatát pedig egy állandó segítő figyelte. A hangjuk továbbra is érdekes kérdés: Hobo-nak ugye soha nem is volt, úgy énekes, hogy igazából nem az, mégis lehengerel az előadásával és az immár visszafogott mozgásművészetével. Bill-nek pedig ha akarom, van hangja, ha akarom, már fakult az a falbontó legnagyobb fehér blues-ista dördület. Ahogy Chuck Berry mondta: ő a legfeketébb hangú fehér énekes. De ettől függetlenül mindaz, amit nyújtottak a közönségnek: meggyőző volt. Szeretjük őket. És nem, nem tudjuk megunni, amit adnak. Talán mert még mindig szívből csinálják. Valószínűleg ezért jelenhetett meg Takáts Tamás is a színpad szélén tiszteletet tenni a koncert közben.

*

Eközben kiküldött tudósítom, „Gahan” Kriszta jelezte a 30Y koncertjéről (nem is ám, csak később tudtuk meg, hogy ő is ott volt a Fezenen, és utólag kiposztolta a történetet) a következőket: „Az történt, hogy Ipsziék nem kaptak elég áramot a fesztiváltól, a koncert hetedik számát már nem játszották végig, mert először Papa zongorája szűnt meg, majd a kontroll-ládák is... A technika kibabrált ezzel a szív-lélek zenekarral, akik este fél hatkor, nem foglalkozva azzal, hogy a színpad egy sátorban van, ami kb. egy finn szauna hőfokát kezdte produkálni a tűző napon... Kiálltak mosolyogva, lelkesen, ahogy mindig, a közönségért, a zene öröméért... majd félbeszakadt az előadásuk. Zoli a dobozgitárral a nyakában lesétált a színpadról a tömegbe, a többiek követték és megpróbálták megmenteni ezt az eseményt. Hihetetlen respekt az Ipsziknek és a közönségnek is!”

*

Rohanás a Rockmaraton Színpadhoz: hamarosan jön a Queensrÿche. Miközben rendületlenül gyülekeznek a vészjósló fellegek, de különösebben senki volt hajlandó foglalkozni velük. Kedvesem azt mondta, elfáradt a lába, a Queensrÿche annyira nem érdekli, viszont belenéz Thomas Anders (vö.: Modern Talking) koncertjébe. Lelke rajta. Legalább színesebb lesz a beszámolónk.
– De ha már itt vagyunk, Klárika és Gyuri bácsi koncertjébe is belenéznék!
– Ööö… Ez komoly?
– Igen!
– Mentem a Queensrÿche-ra.

Nem tudom, van-e ember, aki tudja, hogyan kell kimondani az együttes nevét? Ha igen, szóljon, okítson! Az együttesre szintén a Facebook csevegő csoport hatására figyeltem fel. Régebben hallottam néhány dalukat, de elsiklottam felettük. (Ahogy anno a Dream Theater felett is.) Amit a Fezen színpadára lépve műveltek, az több mint lenyűgöző volt. Az együttes öt tagjából hárman zenélnek együtt az 1980-as indulás óta. A legkésőbb, 2011-ben csatlakozott tag az énekes, Todd La Tome. Nos, én pont az ő teljesítményére figyeltem fel a koncerten. Olyan tiszta, erőteljes hangja van, amivel falat lehet bontani. Az együttes új lemezének a The Verdict-nek a nyitószámával, a Launder the Conscience-el kezdtek, és aztán, ha már promo, még három számot szétszórtak az új lemezről a programban. A teljesítmény annyira egységes, annyira meggyőző volt, hogy leszögeződtem a sátor végén. Mert, igen, a koncert sátorban volt, és bizony a nézősereg bizony zsúfolásig volt kíváncsi a koncertre. Nem is értettem, miért ide tették az előadást? S mert zsúfolásig volt a sátor, némileg megoszlott a figyelmem a pompázatos, precíz muzsika és a távolban cikázó villámok között. Miközben egyre inkább feltámadt a szél. De a Queensrÿche meg csak nyomta. Én meg kezdtem fáradni. Nem az ő zenéjüktől, hanem a zenétől általában.

Gondoltam, sétálok egyet, s közben szakadtam szét, mert egyfelől nagyon sajnáltam otthagyni ezt a pompásan színezett döngölést, másfelől nem tudtam igazán koncentrálni rá. S  sajnos olyan messze voltam a színpadtól, és nem is tudtam beljebb vergődni, hogy képtelen voltam normális fotókat készíteni

*

Átsétáltam a Karthago koncerjére. Hiba volt. Az egyik kedvencem, a Keleti éj közepén értem oda. Valami gyalázatosan rosszul szólt. Lehet, hogy a feltámadt szél volt a hibás, lehet, hogy a keverés, nem tudom, az Arénában nem volt semmi baj vele. A másik kedvenc, a Senki lánya következett: javult a helyzet, de még mindig nem volt meggyőző. Aztán a banda tagjai rákezdtek a kicsit már fárasztó önfényezésre: a legrégebben együtt zenélő együttes (kivéve, amikor hosszú-hosszú évekig se fellépés, se lemez), náluk mennyi, de mennyi énekes van, stb., s aztán a Negyven év után-ban Takáts Tamás olyan hamisat énekelt, hogy csak lestem… Pedig ő nem szokott hibázni, legyen az bármi, akár Blues Band, akár Karthago, akár East. Rossz volt hallgatni. Szerelmetesem közben megkeresett, és éppen az ő kedvencénél, Csak a zene van-nál ért oda.

– Ez borzasztóan szól! Nem hallatszik az ének – mondta. – Visszamegyek a Thomas Anders-re.
– Az milyen?
– Rettenetes. Euroviziós vacak. De rengeteg néző van.

Én még maradtam egy fél számnyit: A dob mögül bohóckodásának a felééig. S nagyon-nagyon bántam, hogy otthagytam a közben véget ért Queensrÿche-t: zongorázhatatlan volt a különbség. Igaz a Queensrÿche nem negyven, csak harmincnyolc éves. 

*

Mentem kedvesem után, futok a nő után, ugye. Thomas Anders tuctucban nyomta. A színpadkép valóban az NDK-s revüket idézte, csak persze modernizált változatban. Viszont a zene élő volt. Ez amiatt is bizonyos volt, mert délutáni megérkezésünkkor hallottuk hangolni a zenészeket. S a koncerten tényleg elég sokan voltak, de azért a tömeg a technikai sátor vonalán nem nyúlt túl.

*

A társam megéhezett, vett magának egy tál brassóit (ezerötszáz), de megenni már nem tudta nyugodtan. Megérkezett a vihar. Egyik pillanatról a másikra dézsából öntötték. Szerencsénkre közel voltunk a beléptető kapuk fedettségéhez, de mivel látszott, hogy ez nem egy rövid zápor lesz, útnak indultunk a mintegy ötszáz méternyire levő, a színe miatt a Füsti névre hallgató, kis Yarisunk felé, sztoikusan lépdelve a vízözönben, párom kezében a brassóival, amit azért a kocsiban ülve még magába lapátolt. Nyilvánvaló volt, hogy a Fezennek a vihar nagyjából véget vetett. Azt akkor nem tudtuk, hogy a sátras bulik még lementek, ahogyan azt sem, hogy a tömegverekedésből is kimaradtunk. És akkor még azt sem tudtuk, hogy a fesztivál utózöngéjében gyalázatos módon hangosabb lesz a verekedés, a vihar, valamint a Cradle Of Filth és az Ignite elmaradt koncertje, mint mindaz, ami nagyon jó volt. Vagyis a FEZEN fesztivál ténye. 

De kiderült az is, hogy már kaphatók a jövő évi jegyek: négy napra tizennyolcezer forintért. (Érdemes összevetni a Sziget idei áraival!) Nem vagyunk kimondott fesztiválarcok, de erősen morfondírozunk, hogy ott kellene lennünk.

*

A cikkem a koncert.hu-n jelent meg eredetileg és a szerkesztőm némi csúfondáros iróniával ezt az utószót írta a sorozat befejező részéhez:

 „Aki nem követte volna a Moha-trilógiát, elmeséljük, hogy a legelső rész első mondataez volt: "Nem szeretem a fesztiválokat". :D :D :D (aszerk.)”

*

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta

1. rész
2. rész

A Fezen nekünk második, egyébként harmadik napjára már rutinosan autóval mentünk. Nagyjából tudtuk már, mire számíthatunk, de értek meglepetések.

Elég korán értünk ki, és legnagyobb meglepetésünkre az egész placc ragyogott a tisztaságtól. Már amennyiben egy füves, homokos tér ragyogni tud. Mindenesetre az előző este eldobált söröspoharaknak, szemeteknek nyoma sem volt. (Az eldobálást egyébként egyáltalán nem értettem, mert lépten-nyomon, mindenfelé voltak kukák és szemeteskonténerek…)

Az ételes helyekből még csak hellyel-közzel nyitott ki néhány, de a sörcsapok döntő többsége már működött. Fotós párom ezúttal bekóstolt egy csapolt meggysört (nyolcszáz pénz, ez nem volt olcsó), de nem volt elájulva tőle.
– Üdítő” – sommázta, és a továbbiakban ezt a nedűt el is felejtette.

ZENEZENEZENE

Kedvesem nem egy metál fan, ezért is lepett meg, hogy célirányosan Rockmaraton színpadát vette célba, ahol Kalapács koncert volt. Talán mert Kalapács Józsi szegről-végről rokona az én Örök Sógoromnak (aki már nem a sógorom, de mégis örökre azok maradtunk a barátság jogán), és tényleg, még hasonlóság is van köztük. Bár soha nem voltam hatalmas Pokolgép hallgató, és annyira nem is követtem Kalapács Józsi életművét sem, azt el kellett ismernem, hogy csuda jól szólt a banda, és Kalapácsnak még mindig jócskán van hangja.

*

A magam részéről csak fél órát néztem a koncertből, mert kezdődött a Paddy & The Rats a Fehérvári Nagyszínpadon, de az alatt a fél óra alatt egyáltalán nem sikerült unatkoznom.

Ugyan nem kellett volna, hogy az legyen, de mégis meglepő volt számomra, hogy egyfelől mennyien várták, majd táncolták, tombolták végig a Paddy & The Rats produkcióját, másfelől, hogy mennyien ismerték, énekelték a dalokat, és mennyien voltak tisztában az együttes bizonyos rituáléival. Engem pillanatok alatt megnyertek maguknak, fotósom azonban, amikor elkezdődött a „kocsmalökdösődés”, azt mondta, na jó, akkor ő megy vissza Kalapácsolni, Én maradtam. Nem bántam meg.

Paddy-ék nyomták a punkosra vadított ír kocsmadalaikat, egyiket a másik után, és amikor úgy éreztem, oké, ezt már nem lehet hangulatilag fokozni, mindig megszégyenültem. Ember legyen a talpán, akit ez a hangulat nem ragad meg! A show-t egyértelműen az énekes gitáros Oravecz Kristóf és még inkább a tangóharmonikás Babicsek Bernát vitte. Az utóbbi teljesen belakta a színpad minden zegzugát, permanensen kommunikált a közönséggel, táncolt, bohóckodott, és közben persze zenélt. Mindezt kinőtt nadrágjában, felemás, fehér, piros zoknijában, nadrágtartóban.

Az előadás egyik, nem éppen a fergeteges színvonala miatt maradandó dala a Tavasz szél vizet áraszt feldolgozása volt. Oravecz Kristóf találomra kiválasztott a tömegből egy huszonéves, hosszú vöröses hajú, ritkás szakállú, Waszlavik Gazember testalkatú srácot, felhívta a színpadra.
– Tudsz énekelni?
– Nem! – röhögött üvöltve a srác.

– Úgy lesz az igazi, gyere!
És a srác euforikus mámorban fel is ment a színpadra, és böcsületére legyen mondva, pillanatok alatt belakta a rendelkezésére álló teret. Oravecz alig tudta a mikrofon mellé terelni.
– Akkor A-ban nyomjuk… – mondta a srácnak, majd a folyamatosan vigyorgó arcába nézve pikírten megjegyezte: – Azt hiszem, ezzel sokat segítettem, ugye?
A srác veszettül élt a színpadon, igaz, a táncát nem hagyta a ritmus által zavartatni, és embert ilyen hamisan énekelni még nem hallottam, igaz, az artikulálatlan üvöltését éneknek nevezni is dicséret, és volt, hogy a szöveg sem jutott eszébe (igen, még mindig a Tavasz szél vizet áraszt-ról beszélek).
Amikor nagy nehezen leterelték a dal után a színpadról, Oravecz nevetve megjegyezte:
– Az biztos, hogy ez egy nagyon emlékezetes fellépés marad!

Kétségtelenül igaza volt. De az egész Paddy & The Rats-koncert az maradt. Függetlenül attól, hogy sikerült pont a veszetté váló lökdösődés peremére kerülnöm, és volt, hogy megoszlott a figyelmem a zene és az állva maradás kétségbeesakarása között, de úgy döntöttem, nem hagyom magamat zavartatni. Nem hagytam. Akarok még Paddy & The Rats-et! Viszont mert ottragadtam a koncertjükön, lemaradtam a Tales of Evening-ről, hogy a csuda essen a fesztivál mindenébe!

*

Az utolsó szám előtt búcsút mondtam Paddy-nek, mert az idő átfolyatott az Ismerős Arcok koncertjére. Az egykor igaztalanul a nemzeti rock kategóriába suszterolt zenekar mára jócskán kinőtte a rákényszerített kereteket mindenféle szempontból, zeneileg is, szövegileg, mindenhogyan is. A kinövés egyszerű volt: úgy hagyták maguk mögött a kategorizálás igaztalanságát, ahogyan a közönségük felismerte, hogy mennyire csak rájuk erőltetett címkéről van szó. Egyfelől az IA zenészei jó zenészek (egek, például a szólógitáros Práder Vilmos milyen csodát művelt Fehárváron is!), másfelől az IA szövegei jó szövegek. A koncertjeik pedig egyfelől elgondolkodtatók, másfelől lehetnek amolyan ereszdelahajamat-osak is. Nem volt tömve a koncertsátor, de volt közönség jócskán, és aki volt, az ott volt a fizikai létén túl is. Nem találok jobb szót erre a koncertre: úgy rockzene, hogy nagyon az, és mégis bensőséges. Az meg már az én bajom, hogy van egy daluk, ami bennem mindörökre összeköttetett kamaszkorom jó pár éve meghalt barátjával: ha Játsszuk el! megszólal, nekem a torkom szorul összefelé, és előbb-utóbb sírnom kell.
– Eddig egyértelműen ez volt a legjobb koncert – mondta fotós kedvesem. Elfogult. De tényleg és valóban, a jó zenén túl az IA-ban van valami nagyon megkapón emberi.
Az IE miatt viszont kimaradt az Alestorm pompás kocsmarockja, bár lehet, hogy egy nap kettő ilyesmi sok lett volna.

*

Megéheztünk. Elmentünk vadászni, egy nagy kört téve felmértük a lehetőségeinket, és végül csülkös bablevest lőttünk (ezerkettő, tejföllel, kenyérrel). Igen házias íze volt, és került bele minden, ami egy csülkös bablevesbe kell. Eszegetés közben akarva-akaratlan végignéztük a Road együttes showját. Nekem a Road csak annyit mondott, hogy Zsák és a foltja (ez is csak párkapcsolatom és személyem becenevei miatt), de most kiteljesedtek az ismereteim. Ugyan a Road nem teljesen az én zeném, legalábbis nem ebben a formában, de el kell ismernem, hogy amit odatettek, az nagyon tutin ott volt, hangzásban is, látványban is. S ugyancsak értékelte a közönség is, amit kapott.

*

Addig-addig eszegettünk, hogy idő lett, kezdődött az Ossian koncertje. A színpadkép és a világítás meglehetősen egyszerűre sikeredett, de a roppant lelkes közönséget ez egyáltalán nem zavarta. Ahogy az sem, hogy Paksi Endre szemmel láthatón egyáltalán nem fiatalodott, és hallhatón nem úgy jöttek ki hangok neki, ahogyan az a lemezeken szól, de ha Ian Gillan-nek megbocsátjuk a hangja változását, neki miért ne tennénk? Odatették magukat rendesen, szóltak a régi nagy dalok, A rock katonái, az Acélszív, A barát, és egyebek. De nyomták az újabb dalokat is: Ahol a szürkeség véget ér, Ez jár nekem, a Hatvanszor, a Hangzavarban a harmóniát. Persze a setlist nem teljes. Olyan tombolás volt ott az első sorokban, hogy csak csuda, minden hiányosság ellenére le a kalappal előttük, komolyan. Szívfájdalmam volt, hogy a lieblingem, a Gyönyörű bolond csak a zenekar búcsúja után, felvételről szólt. Pedig azt úgy énekeltem volna a kedvesemnek, mert annyira rólam, rólunk szól, hogy csak na!

*

Mire az Ossian véget ért, teljesen kipurcantunk. Miután megnéztük az itthon kinyomtatott programlistát, egymásra néztünk, és bólintottunk: elfáradtunk, mára búcsú a Fezentől, irány a kocsi, az ágyikó.

1. rész
3. rész

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg. 

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta

Nem szeretem a fesztiválokat.
De ez átalakulóban van a Fezen hatására.

Azért nem nem szeretem a fesztiválokat, mert zenéket, koncerteket szeretek odafigyelve hallgatni, és nem vagyok képes egyik zenéből a másikba hullani, és órákon keresztül tömni magamba a hangokat. Nem is szoktam fesztiválokra járni.

Ami idén a csapdába csalt az a progresszív metál királya, a Dream Theater koncertje volt a székesfehérvári FEZEN-en. Mert bár rengetegszer jártak már Magyarországon, de valahogy soha nem sikerült személyesen meghallgatnom őket. Így kezdődött…

És amennyire csalóka a Fezen-en való részvételem indoka, annyira csalóka volt a fesztiválon való ottlétem intenzitása is, amennyiben a fentieknek megfelelően, nagyjából célirányosan tértem be a választott előadók elé. 

A MÁSODIK NAP KEZDETE

Azért második, mert az elsőn, sajnos, nem tudtunk ott lenni, még dolgoznunk kellett. S ez a második nap is rettentő nyögve nyelősen indult.

Fehérvári szállásadónk és egy éppen nála levő vendége lebeszélt, hogy kocsival menjünk el a fesztiválra: busszal simán vissza tudunk jönni, a Fezenről van egy fesztivál-busz a belvárosig (valóban volt, igaz, mindössze háromszori indulással), onnan meg éjjeli járattal eddig és eddig eljövünk, onnan csak egy piciny séta (na, ez nem volt, Fehérváron évek óta sincs éjszakai járat, maradt a hajnali taxivadászat, ha nem is nem csilliárdos árfekvésben, de rossz szájízzel fizetve, igaz, annyit, amennyire számítottunk).

Szóval mentünk busszal, a busztól meg gyalog. Nem keveset, de még nem brutál sokat. A bejáratnál megtudtuk, hogy van másik bejárat is. És ott kapjuk meg a belépőnket, mert itt egyáltalán nem. Oké, hol is van a másik bejárat? Háááát… emerre megkerüljük a fesztivál egész területét, és ott. Ott volt, igazat szólt a biztonságis. Csak arra nem számítottunk, hogy megyünk annyit, mintha a Hajógyári szigetet kerülnénk meg, de teljesen, miközben cseppet sem volt hideg, patakokban szakadt rólunk a víz.

De sokkal nagyobb baj volt, hogy a patakzós séta közben igencsak telt-múlt az idő, amit megúszhattunk volna az infóhiány hiányában és ha nem hallgatunk a keményen magabiztos házigazdára. Irány a kis pavilon a belépőkért, és ott már szerencsére nem volt semmi gond. Csak egy kicsi: fotós párom megkapta a maga plusz Press-es karszalagját, amivel elvileg ide-oda beléphetett volna, aztán kiderült, hogy a jogosultsága a színpad előtti kordon mögé szól, vagyis semmire sem jó, de ez már a sebaj-kategória volt. Hurrá, bent voltunk a Fezen-en!

A MÁSODIK NAP ZENÉI

A Lord utolsó három dalára értünk oda. Hamarabb szerettem volna, így jártam. A Vándor-t és a Szállj szabadon-t még teljes egészében hallgathattuk meg. A Lord élőben csuda jó, ez a két dal is bizonyította, hogy jobban jártunk volna, ha nem járunk rosszul, és végig tudjuk néni, hallgatni, énekelni őket.

A következő kiszemeltem Ákos volt. S itt máris szembesültem azzal, hogy egy fesztivál részvétel nem csak arról szól, hogy milyen koncerten veszek részt, hanem arról is, hogy mire nem jutok el. Aznap este kimaradt az Age Of Nemesis, a Special Providence, a Margaret Island, a HétköznaPI CSAlódások, és az Arch Enemy.

Ákos, elsősorban az ominózus, irgalmatlanul félreértett, magyarázott „női princípium” interjúja óta méltatlanul lett megosztó személyiséggé. Azt azonban lehetetlen elvitatni, bár politikai okokból sokaknak mégis sikerül, hogy Ákos minden szempontból hihetetlenül profi produkciókkal lép a közönsége elé. Mikor milyennel. Volt már rockos, volt már andante, volt már unplugged, volt már szintipop. S az a meglepő, hogy minden verzióban képes önmaga maradni. Még akkor is, amikor éppen nem tetszik. Itt a Fezenen szerencsémre rockosra vette a figurát. Azért is szerencsére, mert az én ízlésemnek egy kicsit sok volt a régi, Bonanza Banzai-szám, de legalább azok sem szintin szóltak. És ami szólt, az viszont nagyon jól szólt, és Ákos közönsége, mint a rajongó közönségek általában, bármire vevők. Nekem tetszett a koncert, a hangzástól a fényekig, Ákos kommunikációjáig, de meglepetésemre fotós-párom megszökött, mert unta. Én egyáltalán nem, maradtam is végig.

Aztán rohantam is a LÉNYEG felé, mert pillanatokon belül kezdődött a Dream Theater előadása.

Az amerikai progresszív metál csapat 1985-ös indulásával némileg újraértelmezte mind a metál, mind a zenei progresszivitás fogalmát. Tény, hogy néhány lemezzel hatalmas törzsi háborút váltottak ki a hallgatóik között, illetve a tagcseréjük legalább ekkora vitákat gerjesztett. Egy-egy lemezük megjelenése immár eseménynek számít. Ez a Fezen-es fellépésük az idén megjelent, majdnem egyöntetű elismerést kiváltott Distance Over Time című lemezük promo-turnéja is. Nem véletlen, hogy a ráadással együtt tíz számból álló koncertprogram négy darabja erről a lemezről szólt. Az együttes tagjai hihetetlen virtuózai a hangszereiknek, ezért jóval több mint metál, amit játszanak. Éppen ezért nem volt vad tombolás a színpad előtt, bármennyire is keményen döngölt a muzsika, sokkal inkább elmélyült figyelemmel hallgatta, nézte a nagyérdemű a bandát. Tény, hogy nézni való is volt bőven, színpadképben is, a vetítésekben is, a zenészek játékában is. A DT tagjai nem veszettül tombolós figurák, a zenére figyelnek, és zene az nagyon volt, itt a Fezenen is. S bár az énekes James LaBrie már nem fiatal, és a DT énekszólamai nem egyszerűek, hiba nem volt az ő teljesítményében sem.
Úgy gondolom, a DT legnagyobb dicsérete, hogy amikor a tömegből kijöttem, mert volt egy pont, ahol a fájt a basszus, és odamentem a sörsátor előtt ülve kortyolgató páromhoz, aki egyáltalán nem ismerte az együttest, annyira nem szereti a metált és csúnyán beszélni sem szokott, most csillogó szemmel ezt mondta:

– Ez k...va jó, nem semmi, amit játszanak!
És figyelmesen végig is nézte, hallgatta a koncertet. Khm, a pazar koncertet.
(A Fezen szervezői megkérték a rendezvényen résztvevő sajtósokat, hogy a DT koncertjéről ne készítsenek fotókat, felvételeket. Ezért nem illusztrálom a koncerjüket.)

De mert ez fesztivál, ugye, ami jött az megy, és jön a következő adag. A DT miatt a Colorstar-ról lecsúsztunk, de mert éhesek voltunk, és étel után kajtattunk, akarva nem akarva (nem akarva!) belefutottunk a másik nagy színpadon zajló Majka koncertbe. Van bennem előítélet, vannak jelenségek, dolgok, amiktől ismeretlenül is igyekszem távolságot tartani. De miközben ettük az ugyancsak méretes, kétkezes, nagyjából baráti árú, de elsősorban finom hamburgerünket, belehallgattunk, pislantottunk Majka show-jába. Bármennyire és egyáltalán nem a mi világunk, de semmiben sem, el kell ismernem, hogy a maga műfajában úgy volt profi az egész, ahogy volt. Majka előadónak jó, ha énekesnek nem annyira. De még ez a véleményem sem mérvadó, mert miközben mi majszoltuk a hambit, a lángosos lányok, mert éppen melegedett az olaj, munkafacérok voltak, így kint álltak a sátor előtt, táncoltak és táncolva énekelték a dalokat. Ahogy nagyon sokan a hatalmas közönségből. Amely nagyságban fájdalmasan hasonlított a Dream Theater közönségének a nagyságához. Vagy talán überelte is. S volt tombolás is rendesen.

S eddigre rendesen el is fáradtunk. Még egy kis hörgős Apey & the Pea várhatott volna ránk, de tudva, hogy elég nyűgös utunk lesz hazafelé („Holnap autóval jövünk, az biztos!”, „És ki nem iszik?”, „Egy idő után én.”), meg hogy egyikünk sem szereti ezt a műfajt, elindultunk a kijárat felé.

KIS SZÍNESEK A FESZTIVÁLRÓL

A fesztivál alapterülete határozottan emberi mértékű. Ez viszont azzal jár, hogy a előadások helyszínei meglehetősen közel vannak egymáshoz. Ennek ellenére az áthallás voltaképpen minimális volt: gondolom ez a színpadok tájolásának és a sátrak ponyváinak köszönhető. Már ahol van ponyva. A színpadok előtt van elég hely, nincs tömegzsufi, lehet lélegezni, táncolni, tombolni. Talán egyetlen együttes-helyszín párosítás nem volt a szerencsés: a szombat esti Queensrÿche zsúfolásig megtelt a sátor, ahová a koncertet tervezték. Ha nem közeledett volna a vihar, amely hamarosan véget is vetett a fesztiválnak, a meleg elviselhetetlen lett volna odabent. Így járt a szél.

A másik két legfontosabb kérdés: az ételek-italok választéka és árfekvése, illetve a mosdókkal való ellátottság és állapot.

Azt kell mondanom, hogy a büfésátrak, kocsik előtt tulajdonképpen szinte sehol vagy alig egy-két embert kivárva kellett sorba állnunk, akár enni, akár inni akartunk. Az árak közepesek: egy korsó sör egységesen hatszáz forint volt (minden bizonnyal a Dreher-rel volt szerződésben a Fezen, mert másfajta sör nem is volt), az ételek hétszázötven-kétezer forint között (a kedvencünk a csülkös bableves lett, tejföllel, kenyérrel: ezerkettőért). Egy lángos mindennel: nyolcszáz. Egy sült kolbi hétszázötven, de méretes darab. És így tovább, sok minden volt, a gyorséttermi csócsákon át a rendes főtt kajákig. Vagyis nem volt olcsó az étkezés, de annyira nem is kellett elvetemült árfekvésben enni-inni. Ha valaki nem sörözni akart, kapaszkodós kannában vehetett bort, fröccsöt, és volt egy raklapos ivója a Fütyülősnek is.

Mosdó, bármerre mentünk akadt az utunkba. Csütörtök este a központibb helyeken már elég penetráns állapotban, de ezt az orrfacsarást a többi napon nem éreztük, azt viszont tapasztaltuk, hogy a délutáni kezdésre kitakarították minden, fel lettek töltve vízzel, papírral. Vagyis volt gondoskodás.

Tényleg apróság, de aki nagyon nem volt kíváncsi éppen semmire, az felülhetett egy két lehetőségből álló vidámpark cuccaira is. (Teszem hozzá, az egyik lélegzetállító volt.)

Aki nem volt annyira előrelátó, hogy fejfedőt hozzon magával, az egy rövid regisztrációért a Harman sátránál (akik a hangosítást csinálták, vö: JBL) kaphatott egy kis kék kalapot, olyasmit, mint amit Philip Marlowe hordott. Nem sikerült kinyomozni honnan, de sokak jártak Jack Sparrow kalpagjában is, esélyes, hogy ahhoz meg Captain Morgan Cabrio sátornál jutottak hozzá, de erre senki ne igyon mérget!

S aki éppen besokallt a zenétől, annak a camping területén úgynevezett reaktiváló programokat találtak ki a szervezők. :-)

A beszámoló folytatásai:
2. rész
3. rész

Semmi tudatosság nincsen benne, de szép lassan a Keep Floyding házi koncertbeszámoló-írója leszek. Viszonylag rövid idő alatt ez volt a harmadik Keep Floyding koncert, amire eljutottam. Az első az A38 hajón volt, a második az Aquincumi Múzeum Amfiteatrumjában, és most ez az Aquincum Romkertben. (Az együttes ezen a helyen egy koncertsorozatot tervez, minden nyári hónapban egyet.) Az első koncertre a kíváncsiság vitt, a másodikra a kuriózum váradalma. (Az első koncert beszámolója itt, a másodiké pedig itt olvasható.) Erre a harmadikra már tudatosan mentem, csak kis mértékben volt kérdés, mire számíthatok. De már akartam hallani a Keep Floyding-ot. 

Ennek a koncertnek a híre meglepetés volt, nem számítottam arra, hogy a Keep Floyding ilyen gyorsan visszatér Óbudára, Aquincumba. Visszatért. 

A HELYSZÍN

A koncerthelyszín kisebb, meghittebb volt, mint az Amfiteátrum. A két helyszínt összehasonlítva az eredmény nullszaldós, vannak pozitívumok, negatívumok mindkettő mellett. De tény, hogy bármelyikről legyen is szó,mindkettőben van egy olyan plusz, ami eleve pozitív prekoncepciókra készteti a közönséget.

Úgy saccoltam, mintegy három-négyszázan gyűltünk össze. Az ülőhelyek mind foglaltak voltak, a kis küzdőtéren bőven volt hely, állóhelyként pedig, némi túlzással a múzeum hátsó traktusa teljes szélességében a rendelkezésre áll. Az Amfiteatrum sem egy gigantomán helyszín, ám a Romkert kimondottan meghitt környezet.

Viszont vagy a koncepció volt kicsit átgondolatlan vagy az a tény, hogy a fénytechnikusuk nem tudott jelen lenni okozta azt a kis malőrt, hogy sötétedés után a frontember és a háttérénekesek gyakorlatilag nem látszottak, az egyébként ügyes fényoszlopok fényéből rájuk nem jutott.

Manapság már alapkövetelmény, de mégis elmondom: nem hittem volna, hogy az akusztika ezen a helyen is érvényesülni fog, de az égvilágon semmi baj nem volt a hangosítással, nagyon szépen szólt minden.

A romos oszlopok díszítette „színpad” adta magát a félkaréjban levő ülőhelyek előtt, bár egyértelmű volt, hogy a zenészek számára ez a hely nem ad túl sok fizikai mozgásteret. Igaz, a Keep Floyding zenészei nem is az a tombolós fajta. Leginkább a basszeros Balázs Bálint szokta elengedni magát, neki azonban jutott is egy kicsivel nagyobb tér. De a frontember Goldschmidt Gábor szinte beszorult az oszlopok, a mikrofonállvány és a pedáljai közé.

Viszont a zenekar figyelmességét dicséri, hogy ha rosszul is választották meg a szélirányt, de rengeteg szúnyogriasztós olajjal töltött fáklyát szurkáltak a földbe, és a koncert végére a kijárathoz vezető utat is fáklyákkal jelölték.

A PROGRAM

Valószínűleg a helyszín hozta, talán az, hogy az Amfiteatrumba többen nem jutottak el, de a program összeállításában, úgy fest, egy pillanatig nem volt kétséges, hogy a Floyd pompeii-i koncertjét ismét egy az egyben le kell nyomni (kivéve a Mademoiselle Nobs). Le is nyomták, le ám! Mivel a Pompeii-koncert a Floyd kezdeti anyagaiból szemezgetett (nyilván), azok pedig, enyhén szólva nem feltétlenül a közönségigényt célozták meg, az elmélyült effektezésnek, hangcsinálásnak ez a meghittebb környezet jót tett, valahogy befogadhatóbbá vált tőle a muzsika. Ez a közönségreakciókon is visszajött: az Amfiteatrumban valahogy élesebb volt a különbség a Pompeii-porgram, a The Dark Side of the Moon és az azt követő zenék fogadtatásának az intenzitása között. Itt, a Romkertben a fogadtatás egységesebb volt: a számok közben csendes közönség a számok végén rendre ovációban tört ki.

A Pompeii-program után a zenekar tartott egy rövid szünetet. Ahogy Goldschimdt Gábor fogalmazott: a szünet után következnek a slágerek. (Vélem, hogy nem csak én nem a Limbó hintó-ra vagy a Szóljon hangosan az ének-re gondoltam. :-) )

A koncert második része valóban egyfajta best of Pink Floyd volt, valamiért kínosan kikerülve a Waters-nélküli Floyd két lemezét, a Momentary Lapse of Reasen-t és a Division Bell-t. Igaz, van több olyan, még Waters-szal felvett lemez, amiről nem szólt semmi. Viszont megszólalt a Welcome the Maschine, amit eddig még nem hallottam tőlük. Szólt dal a The Dark Side of the Moon-ról, a Wish You Were Here-ről, az Animals-ről, a A Saucerful of Secrets-ről, a The Piper At The Gates Of Dawn-ról, az Atom Heart Mother-ről. Ha jól figyeltem, az Ummagumma-ról és az Obscured by Clouds-ról nem szólalt meg dal. Vagyis egy nagyon szép keresztmetszetet kaptunk a Pink Floyd életművéből.

Minden, ami szólt, úgy szólt, ahogy annak szólnia kell, és ahogy szólt, azzal megerősítették, hogy ha az ember elmegy a koncertjükre, zenét hallgatni megy el, nem csupán egy más dalait profin előadó magyar együttest néz meg. Ez már leesett számomra az Amfiteatrumban tartott koncerten is, de ez a Romkertes buli csak még inkább megerősített ebben. Teljesen elfeledtem, hogy egy cover bandát hallgatok: ahogy már mondtam, Zenét hallgattam.

A zenészek közül egyszerűen nem tudok kit kiemelni, pedig Isten látja a lelkemet, próbálkozom veszettül. De tényleg mindnyájan nagyon jól játszottak. Amit ismét szóvá tennék, az a két háttérénekes hölgy, Garda Zsuzsa és Simon Edina teljesítménye. Nem véletlen, hogy a tagok bemutatásánál Garda Zsuzsa kiemelt vastapsot kapott a The Great Gig In the Sky-ban nyújtott gyönyörű éneke miatt. Most ahogy ezeket a sorokat írom, betettem az eredeti szerzeményt, és rögtön utána meghallgattam a tegnapi koncerten felvett változatot, hogy összevessem a kettőt. A Pink Floydot lemezről hallgattam, tehát stúdióban felvett, kozmetikázott, szerkesztett változatról van szó, a Keep Floydingot pedig egy koncertfelvételről. Ha így vetem össze, akkor azt kell mondanom, a Keep Floydingnak és Garda Zsuzsának nem hogy semmi szégyenkeznivalója nincsen, de sokkal inkább rettentő büszkék lehetnek magukra. Itt meg tudsz nézni egy telefonnal felvett részletet a koncertből.  

A HANGULAT

Az volt. Nagyon volt. Elsősorban mert most is nagyon jól szerkesztették meg a dalok listáját. Másodsorban az is nagyon átjött, hogy valahogy felszabadultabban játszott a Keep Floyding, mint az Amfiteatrumban. Azzal, amit ott játszottak az égvilágon semmi baj nem volt. De a két koncertet összehasonlítva, és semmit nem tudva, mi más lehet a háttérben, olyan érzésem volt, hogy a zene minőségére nem ment ugyan, de az amfiteatrumi koncertre egyik kicsit rágörcsöltek. A frontember Goldschmidt Gábor itt, a Romkertben már kommunikált a közönséggel, sőt a végén bemutatta a tagokat is. Mi több, még ezt is hozzátette:
– És a szúnyogok!
Volt egy alkalom, amikor a basszusgitáros Balázs Bálint rossz futamba kezdett, a billentyűs, Segesdy Márton kijavította, és mindenki megtorpant egy pillanatra:
– Akkor a következő szám következik! – nevetett bele a basszeros a mikrofonba.
A koncert végén, még a ráadás előtt ugyanő:
– Ha elég kitartóan tapsoltok, lehet, még eljátszunk valamit!
Kitartóan tapsoltunk. Játszottak még valamit. :-)
Szóval volt nagyon jó zene, volt elmélyült közönség, és volt felszabadult jókedv is. S volt vastaps is. Megérdemelten.

Szerelmetesfeleségtársamnak egyetlen problémája volt az estével. A koncert végén egy kicsit csalódottan mondta:
– Nem unják még a Comfortably Numb-ot? Ahelyett most már igazán lehetett volna a High Hopes!
Hosszú évek óta az a csengőhangja, nagyon várta, hogy meghallja: plamplam-pimpim-plömpöm...

Úgy gondolom az este minőségének és értékének a legkifejezőbb momentum az a mondat volt, amit közvetlenül a taps elültével hallottam magam mögül, miközben szedtük össze a holminkat a távozáshoz:
– Szerintem ez jobb volt mint az eredeti!
Jó, persze, túlzás, mert persze, de azért nem semmi mondat.
Most meg azon gondolkodom, hogy mennyire túlzás...

Hazafelé menet – abból kiindulva, hogy hihetetlenül hűségesek a fiúk a nagynagy előd zenéjéhez, de nem lehet azt mondani, hogy szolgaian eljátsszák a zenéjüket – hangosan gondolkodtam azon az Isten-kísértéssel felérő ötleten, vajon a Keep Floyding+nak nem jutott-e eszébe, hogy saját zenét alkossanak a Pink Floyd stílusában? Izgalmas lenne, úgy gondolom! Értem én, hogy mások a célok, csak megindult az agyam. Mert volt már hasonló a történelemben, talán elég ha a Genesis-Marillion vagy a Yes-The Flower Kings párhuzamokra gondolunk. De egy Eloy-Pink Floyd párhuzam teljesen kézenfekvő.

UTÓIRAT

Ez itt a reklám helye!
Ugyan pontos dátumok még nincsenek, de a Keep Floyding még két koncertet tart idén nyáron a Romkertben, egyet júliusban, egyet augusztusban. Úgy ígérték, hogy immár elszakadnak a Pompeii témakörtől, és csemegéket hoznak ezekre az előadásokra.

S most, hogy írom ezeket a sorokat érkezett a hír, a Keep Floyding 2019. szeptember 19-én a MüPában a negyvenéves jubileumra való tekintettel kompletten előadja a The Wall című Pink Floyd albumot.

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg, Moha bácsi Keep Floyding függő lett címmel. Ezt a címet nem én, hanem a szerkesztőm adta a beszámolónak. :-D

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

VOLT EGY DINAMIT NEVŰ ZENEKAR

Nagyon sokan nagyon sokszor leírták: a Dinamit együttes a nyolcvanas évek elejének egyik szupergroupja volt, Tagjai a P. Mobilból, a Skorpióból, a Miniből érkeztek. Mindnyájan kipróbált, profi, rutinos és jó zenészek voltak. A Hanglemezgyár, szokatlan módon, egyből és azonnal lehetőséget is biztosított a számukra egy hanglemez felvételére, kiadására. Az együttes énekése, a csodálatos, vaskos, szilaj hangú Vikidál Gyula sokak szemében gyalázatos árulóvá vált a P. Mobil elhagyásával, és a Dinamit megalakulása a Hanglemezgyár oldaláról egyfajta szálka-kihúzás volt a P. Mobil ellehetetlenítésére. A Dinamit ezért pillanatok alatt „kiérdemelte” az „állami rockzenekar” titulust. Ami, ugye, fából vaskarika. A megjelent első lemezről a kritikusok (?) minden szempontból lehúzták a keresztvizet. Tény, ami tény, szövegileg nem volt erős az anyag, s valószínűleg ezen szerepel a magyar rockzene egyik legrosszabb és -értelmetlenebb ríme is: „Örült a lány, mert végre nő / Testében meglágyult a kő”. S elég nehez kapcsolódási pontot találni az Igazság című dal megváltó-komplexusos üzenetével: „Belül fáj nagyon / Nehéz mondanom / Más bűneit hordom vállamon”. Ráadásul az együttes nem tudta a mondanivalóját és a célközönségét igazán pozícionálni: a szövegek a külvárosról, az elnyomatásról, az aluljárók nemzedékéről szólnak. Csakhogy a zenészek többsége számára ez a mondanivaló nem volt testközeli, így a mondanivaló valóban a levegőben lógott.

Hamarosan megjelent a második albumuk is A híd címmel. A szövegek elszakadtak a csöves életérzéssel való kacérkodástól, de igazán nem találtak kapaszkodót. A zenekar különleges, két gitáros-felállásaban zenélt, a Beatrice-ből átigazolt Lugosi Lászlóval. Majd hamarosan feloszlott.

Gondolná az ember, hogy egy ilyen rövid, viharos, de nagyon ellentmondásos banda túl nagy nyomokat nem hagy senkiben. Hm...

A Dinamitnak két lemeze jelent meg Vikidál Gyulával. Aztán volt majd húsz év csönd és 2010-ben újjáalakulva kiadátak egy új albumot, Játszd, ahogy akarod címmel. Ennek az albumnak az énekszólamát egy énekesváltás után 2015-ben újra felvették.

A KONCERT HANGULATA

Tegnap, 2019. május 24-én este a Barba Negrában harminchét év után még egyszer színpadra állt az eredeti Dinamit. A jegyek igen jól fogytak, a helyszín hét órakor már zsúfolásig tele volt. Esélytelen is volt a színpad közelébe jutnunk. Ami arról árulkodott, hogy állami zenekar ide, suta szövegek oda, valahol valaki tévedett, amikor a Dinamit feloszlott. Ez az egyik érv. A másik, hogy a nosztalgia hihetetlenül megmásítja a múltat. Mert, ugyebár van itt egy kétlemezes rockbanda, ami alig létezett, aztán egyszercsak jön, hogy csináljon egy nosztalgia-koncertet, és nicsak, nicsak, megtelik rá a teljes Barba Negra.

Tény, hogy a zenészeik mindannyian minőségi zenét csináltak azóta is, a az is tény, hogy az énekes szinte teljesen elszakadt a rocktól (bár mielőtt ezt megtette, volt Koppány az István, a király-ban, s ha semmi mást nem énekelt volna egész életében, akkor is örök életű lenne emiatt a magyar rockpanteonban). De ennek nem kell feltétlenül indokolnia a közönség létszámát.

A koncert nagyjából pontosan kezdődött. (Boldogtalan idők, amikor teljesen természetes volt, hogy egy-egy kezdés, fél-egy órát is csúszhat...) A három kivetítőn egyszerre ment a visszaszámlálás egy perctől. A három kivetítő természetesen szerves része volt az egész koncertnek. a középsőn jobbára a zenészeket láthattuk, a két szélső pedig a zene illusztrációját szolgálta. Tisztességesen megtervezték, böcsülettel használták, dobott az összhatáson. Manapság így megy ez. Rendben voltak a fények is: semmi kiemelkedő, lehengerlő, de minden rendesen a helyén volt. De mindez csupán külsőség.

A koncert hangulata a lényeg. Ami a fentiek, az együttes pályafutása hosszának, az egykor körülöttük levő hangulat ismeretében roppantul meglepő volt. Ugyanis ez a fránya közönség majdnem az első perctől az utolsóig vevő volt arra, amit a Dinamit a színpadon nyújtott. De tényleg! Jött a banda, bevezetésnek lenyomta az egyik legsikeresebb dalukat a Dinamit a vérem-et, és onnan, mi a nagyérdemű, kajáltuk nagykanállal, amit elénk tettek.

A magam részéről soha nem voltam se P. Mobil-, se Dinamit-, se Vikidál-fan. Hallgattam őket is, a Skorpiót is, a Mnit is. S már régen nem tettem ilyet, még a koncertre, bemelegítésnek sem. Mivel az együttesnek ebben a összeállításban összesen két lemeze jelent meg, és nem funkciomáltak sokáig, nem alakulhatott ki tartós rajongótáboruk sem. Ennek hátterén mondom: a dalok, a zene hihetetlenül időtálló maradt. Ahogy mondani szokás: a kisérdemű egyemberként üvöltötte a nótákat, s ahogyan Szerelmetesfeleségtársam a fülembe kiáltotta:
– Itt mellettem még a hangszerest részt is éneklik!
Éppen azt tettem én is.

A műsorszerkesztésen azonban némileg megbicsaklott a koncert. Ugyanis egyértelmű volt, hogy a helyszín nem a Dinamit nevére, hanem az egykori, eredeti felállás nevére telt meg. Ugyanis a Dinamit így-úgy, 2010 óta újra létezik, ha nem is hipertermékeny és aktív állapotban. Az új-Dinamit tagsága legoptimálisabb állapotában háromötöd eredeti felállást tartalmazott. Amiben Vikidál Gyula nem volt benne. Az új Dinamit énekese a sokat próbált, jó torkú Rudán Joe. Ez az új Dinamit 2010-ben felvette és kiadta az együttes harmadik lemezét, akkor még Kálmán György énekével. Ezt a lemezt 2015-ben újra kiadták, a változás mindössze annyi volt a 2010-es lemezhez képest, hogy Rudán Joe énekelt az anyagon. Szép lassan elérek ám a lényeghez...

Szóval jött a koncert kezdete, a Dinamit a vérem, a Senki se szóljon hozzám, a Külvárosban születtem. A közönség az első hangtól vette az adást, ott volt a zenével, énekelte a szöveget. Vikidál valamikor a harmadik-negyedik számnál hívta a színpadra Rudán Joe-t.

És most egy nagyon nehéz bekezdés következik. Szeretjük Vikidál Gyulát, imádjuk az a falat bontó, őserővel bíró, Isten-teremtette, utánozhatatlan hangját. Ami, sajnos, már nincsen neki. Egyértelmű volt ez már az első számnál is. Az is, hogy Vikidál már nem képes végignyomni egy koncertet. Ezt már a koncert legelején meg is fogalmazta: elfogyott a levegő. Aztán valamikor a koncert vége felé megerősítette: könnyű a többieknek, a hangszer nem öregszik. S így bizony Pitkin segítségre szorult, és ez a segítség volt Joe. Akivel hol együtt, hol felváltva énekeltek. S ez nem is lett volna baj. De mert a Dinamit első két lemezének a játékideje a másfél órát sem teszi ki, még ha hozzádobjuk az egyébként a koncerten bevetett két kislemeznek a nagylemezre fel nem került dalait (Neked adnám a világot, Mi ez az érzés?), akkor is van műsoridő-probléma. Különös tekinttel arra, hogy a dalokat egy az egyben úgy játszotta a banda, ahogyan azok egykor lemezre kerültek. Lehet ez erény is, lehet ez valami más is.

Szerencsére (vagy sem) rendelkezésükre állt a harmadik, hibrid nagylemez anyaga, amiről nagy gyorsan le is nyomtak öt nótát (MIre jó, Játszd, ahogy akarod, Megszökök, Egy másik út, Hűvösek az éjszakák; ez utóbbit Vikidál énekelte). Amik nem rossz dalok. Jól is szóltak. A suttyomban a színpadról leballagó Németh Alajos helyett közben feljött Zselencz László (bakancsos-Edda) basszerozi. Jó kis r'n'r-ok szóltak. Voltak, akik énekelték is ezt-azt a dalt. De a kezdeti hangulat piszokul leült ezektől a számoktól. Újra mondom, nem rosszak ezek a dalok. Csak nincs meg bennük valahogy, valamiért az a csettintés, ami az első két lemez dalaiban. A nagyobb probléma, hogy ezzel az új-Dinamit betéttel sikerült a kezdeti euofóriát teljesen szétoszlatni. Gyorsan hozzáteszem: amit azért később, amikor visszatértünk ahhoz, amiért jöttünk, simán sikerült visszatornázni. Értem én, hogy egyfelől a Dinamit él, ha halott is, miért ne játszhatnák a saját számaikat, miért legyen egy Dinamit koncert csak nosztalgia (mondjuk mert eleve nosztalgia-koncertnek hirdették)?

De tény, ami tény, az új Dinamit a Dinamit nevét felvevő, annak néhány régi és néhány vadonatúj tagjából együttes, amit hívhatnának bármi másnak is. De mert a név Szűcs Antla Gábornál vagy Németh Gábornál maradt, ezért Dinamit lett az együttes.  

Szóval nagyon kilógott ez a blokk az összképből. A Dinamit zenészei egytől egyig klasszisok a hangszereiken. Németh Gábor a nemzetközi hírű SBB-ben is dobolt, Papp Gyula, ugye, Bartók-átiratoket zenélt Török Ádámmal, Szűcs Totya Tátrai Tibusszal csinált pazar latin lemezeket (flamenco, miegymás), Németh Lojzi pedig Bikini, és egyszerűen nagyon jó hallgatni őt. Vagyis nem lehet azt mondani, hogy képtelenek lennének egy dalt instrumentális részekkel kiegészítve, megbolondítva prezentálni. Csuda tudja, lehet szerencsésebb lett volna errefelé elindulni.

A Dinamit gyakorlatilag (ha jól figyeltem, a Születés kivételével; az Arcok álruhában-nal bizonytalan vagyok) becsülettel, lelkesedéssel és szívvel lejátszotta az összes nótáját.

A koncert mivel mással, a Tinédzser dal-lal ért véget. Amit a közönség visszatapsolására előadtak egy könnyített hangszerelésű, közönségénekeltetős verzióban is. Vikidál Gyula a másodszori lejátszáskor lement a közöngés soraiba, de úgy tényleg bele a sűrűjébe, és ahogy a kivetítőkön látni lehetett, mikrofonnal a kezében énekelt együtt az övévivel. Ahogy némi segítséggel haladt a tömegben, mindenki a kezét szorongatta, a hátát lapogatta. Szemmel látható szeretettel vették őt körbe. Joe meg ezalatt a színpadon énekelte a nótát. Pitkin az utolsó sorokra visszaért a helyére. Mintha testközelből elbúcsúzott volna.

Majd meglepő fordulat, de tényleg, mert semmi sem indokolta ezt a dalt, különösen nem a népszerűsége, újra eljátszották a Mi ez az érzést? is. Ezzel zárult a koncert.

ÖSSZESSÉGÉBEN