Fotók: Mohácsiné Palásti Márta
Nem szeretem a fesztiválokat.
De ez átalakulóban van a Fezen hatására.
Azért nem nem szeretem a fesztiválokat, mert zenéket, koncerteket szeretek odafigyelve hallgatni, és nem vagyok képes egyik zenéből a másikba hullani, és órákon keresztül tömni magamba a hangokat. Nem is szoktam fesztiválokra járni.
Ami idén a csapdába csalt az a progresszív metál királya, a Dream Theater koncertje volt a székesfehérvári FEZEN-en. Mert bár rengetegszer jártak már Magyarországon, de valahogy soha nem sikerült személyesen meghallgatnom őket. Így kezdődött…
És amennyire csalóka a Fezen-en való részvételem indoka, annyira csalóka volt a fesztiválon való ottlétem intenzitása is, amennyiben a fentieknek megfelelően, nagyjából célirányosan tértem be a választott előadók elé.
A MÁSODIK NAP KEZDETE
Azért második, mert az elsőn, sajnos, nem tudtunk ott lenni, még dolgoznunk kellett. S ez a második nap is rettentő nyögve nyelősen indult.
Fehérvári szállásadónk és egy éppen nála levő vendége lebeszélt, hogy kocsival menjünk el a fesztiválra: busszal simán vissza tudunk jönni, a Fezenről van egy fesztivál-busz a belvárosig (valóban volt, igaz, mindössze háromszori indulással), onnan meg éjjeli járattal eddig és eddig eljövünk, onnan csak egy piciny séta (na, ez nem volt, Fehérváron évek óta sincs éjszakai járat, maradt a hajnali taxivadászat, ha nem is nem csilliárdos árfekvésben, de rossz szájízzel fizetve, igaz, annyit, amennyire számítottunk).
Szóval mentünk busszal, a busztól meg gyalog. Nem keveset, de még nem brutál sokat. A bejáratnál megtudtuk, hogy van másik bejárat is. És ott kapjuk meg a belépőnket, mert itt egyáltalán nem. Oké, hol is van a másik bejárat? Háááát… emerre megkerüljük a fesztivál egész területét, és ott. Ott volt, igazat szólt a biztonságis. Csak arra nem számítottunk, hogy megyünk annyit, mintha a Hajógyári szigetet kerülnénk meg, de teljesen, miközben cseppet sem volt hideg, patakokban szakadt rólunk a víz.
De sokkal nagyobb baj volt, hogy a patakzós séta közben igencsak telt-múlt az idő, amit megúszhattunk volna az infóhiány hiányában és ha nem hallgatunk a keményen magabiztos házigazdára. Irány a kis pavilon a belépőkért, és ott már szerencsére nem volt semmi gond. Csak egy kicsi: fotós párom megkapta a maga plusz Press-es karszalagját, amivel elvileg ide-oda beléphetett volna, aztán kiderült, hogy a jogosultsága a színpad előtti kordon mögé szól, vagyis semmire sem jó, de ez már a sebaj-kategória volt. Hurrá, bent voltunk a Fezen-en!
A MÁSODIK NAP ZENÉI
A Lord utolsó három dalára értünk oda. Hamarabb szerettem volna, így jártam. A Vándor-t és a Szállj szabadon-t még teljes egészében hallgathattuk meg. A Lord élőben csuda jó, ez a két dal is bizonyította, hogy jobban jártunk volna, ha nem járunk rosszul, és végig tudjuk néni, hallgatni, énekelni őket.
A következő kiszemeltem Ákos volt. S itt máris szembesültem azzal, hogy egy fesztivál részvétel nem csak arról szól, hogy milyen koncerten veszek részt, hanem arról is, hogy mire nem jutok el. Aznap este kimaradt az Age Of Nemesis, a Special Providence, a Margaret Island, a HétköznaPI CSAlódások, és az Arch Enemy.
Ákos, elsősorban az ominózus, irgalmatlanul félreértett, magyarázott „női princípium” interjúja óta méltatlanul lett megosztó személyiséggé. Azt azonban lehetetlen elvitatni, bár politikai okokból sokaknak mégis sikerül, hogy Ákos minden szempontból hihetetlenül profi produkciókkal lép a közönsége elé. Mikor milyennel. Volt már rockos, volt már andante, volt már unplugged, volt már szintipop. S az a meglepő, hogy minden verzióban képes önmaga maradni. Még akkor is, amikor éppen nem tetszik. Itt a Fezenen szerencsémre rockosra vette a figurát. Azért is szerencsére, mert az én ízlésemnek egy kicsit sok volt a régi, Bonanza Banzai-szám, de legalább azok sem szintin szóltak. És ami szólt, az viszont nagyon jól szólt, és Ákos közönsége, mint a rajongó közönségek általában, bármire vevők. Nekem tetszett a koncert, a hangzástól a fényekig, Ákos kommunikációjáig, de meglepetésemre fotós-párom megszökött, mert unta. Én egyáltalán nem, maradtam is végig.
Aztán rohantam is a LÉNYEG felé, mert pillanatokon belül kezdődött a Dream Theater előadása.
Az amerikai progresszív metál csapat 1985-ös indulásával némileg újraértelmezte mind a metál, mind a zenei progresszivitás fogalmát. Tény, hogy néhány lemezzel hatalmas törzsi háborút váltottak ki a hallgatóik között, illetve a tagcseréjük legalább ekkora vitákat gerjesztett. Egy-egy lemezük megjelenése immár eseménynek számít. Ez a Fezen-es fellépésük az idén megjelent, majdnem egyöntetű elismerést kiváltott Distance Over Time című lemezük promo-turnéja is. Nem véletlen, hogy a ráadással együtt tíz számból álló koncertprogram négy darabja erről a lemezről szólt. Az együttes tagjai hihetetlen virtuózai a hangszereiknek, ezért jóval több mint metál, amit játszanak. Éppen ezért nem volt vad tombolás a színpad előtt, bármennyire is keményen döngölt a muzsika, sokkal inkább elmélyült figyelemmel hallgatta, nézte a nagyérdemű a bandát. Tény, hogy nézni való is volt bőven, színpadképben is, a vetítésekben is, a zenészek játékában is. A DT tagjai nem veszettül tombolós figurák, a zenére figyelnek, és zene az nagyon volt, itt a Fezenen is. S bár az énekes James LaBrie már nem fiatal, és a DT énekszólamai nem egyszerűek, hiba nem volt az ő teljesítményében sem.
Úgy gondolom, a DT legnagyobb dicsérete, hogy amikor a tömegből kijöttem, mert volt egy pont, ahol a fájt a basszus, és odamentem a sörsátor előtt ülve kortyolgató páromhoz, aki egyáltalán nem ismerte az együttest, annyira nem szereti a metált és csúnyán beszélni sem szokott, most csillogó szemmel ezt mondta:
– Ez k...va jó, nem semmi, amit játszanak!
És figyelmesen végig is nézte, hallgatta a koncertet. Khm, a pazar koncertet.
(A Fezen szervezői megkérték a rendezvényen résztvevő sajtósokat, hogy a DT koncertjéről ne készítsenek fotókat, felvételeket. Ezért nem illusztrálom a koncerjüket.)
De mert ez fesztivál, ugye, ami jött az megy, és jön a következő adag. A DT miatt a Colorstar-ról lecsúsztunk, de mert éhesek voltunk, és étel után kajtattunk, akarva nem akarva (nem akarva!) belefutottunk a másik nagy színpadon zajló Majka koncertbe. Van bennem előítélet, vannak jelenségek, dolgok, amiktől ismeretlenül is igyekszem távolságot tartani. De miközben ettük az ugyancsak méretes, kétkezes, nagyjából baráti árú, de elsősorban finom hamburgerünket, belehallgattunk, pislantottunk Majka show-jába. Bármennyire és egyáltalán nem a mi világunk, de semmiben sem, el kell ismernem, hogy a maga műfajában úgy volt profi az egész, ahogy volt. Majka előadónak jó, ha énekesnek nem annyira. De még ez a véleményem sem mérvadó, mert miközben mi majszoltuk a hambit, a lángosos lányok, mert éppen melegedett az olaj, munkafacérok voltak, így kint álltak a sátor előtt, táncoltak és táncolva énekelték a dalokat. Ahogy nagyon sokan a hatalmas közönségből. Amely nagyságban fájdalmasan hasonlított a Dream Theater közönségének a nagyságához. Vagy talán überelte is. S volt tombolás is rendesen.
S eddigre rendesen el is fáradtunk. Még egy kis hörgős Apey & the Pea várhatott volna ránk, de tudva, hogy elég nyűgös utunk lesz hazafelé („Holnap autóval jövünk, az biztos!”, „És ki nem iszik?”, „Egy idő után én.”), meg hogy egyikünk sem szereti ezt a műfajt, elindultunk a kijárat felé.
KIS SZÍNESEK A FESZTIVÁLRÓL
A fesztivál alapterülete határozottan emberi mértékű. Ez viszont azzal jár, hogy a előadások helyszínei meglehetősen közel vannak egymáshoz. Ennek ellenére az áthallás voltaképpen minimális volt: gondolom ez a színpadok tájolásának és a sátrak ponyváinak köszönhető. Már ahol van ponyva. A színpadok előtt van elég hely, nincs tömegzsufi, lehet lélegezni, táncolni, tombolni. Talán egyetlen együttes-helyszín párosítás nem volt a szerencsés: a szombat esti Queensrÿche zsúfolásig megtelt a sátor, ahová a koncertet tervezték. Ha nem közeledett volna a vihar, amely hamarosan véget is vetett a fesztiválnak, a meleg elviselhetetlen lett volna odabent. Így járt a szél.
A másik két legfontosabb kérdés: az ételek-italok választéka és árfekvése, illetve a mosdókkal való ellátottság és állapot.
Azt kell mondanom, hogy a büfésátrak, kocsik előtt tulajdonképpen szinte sehol vagy alig egy-két embert kivárva kellett sorba állnunk, akár enni, akár inni akartunk. Az árak közepesek: egy korsó sör egységesen hatszáz forint volt (minden bizonnyal a Dreher-rel volt szerződésben a Fezen, mert másfajta sör nem is volt), az ételek hétszázötven-kétezer forint között (a kedvencünk a csülkös bableves lett, tejföllel, kenyérrel: ezerkettőért). Egy lángos mindennel: nyolcszáz. Egy sült kolbi hétszázötven, de méretes darab. És így tovább, sok minden volt, a gyorséttermi csócsákon át a rendes főtt kajákig. Vagyis nem volt olcsó az étkezés, de annyira nem is kellett elvetemült árfekvésben enni-inni. Ha valaki nem sörözni akart, kapaszkodós kannában vehetett bort, fröccsöt, és volt egy raklapos ivója a Fütyülősnek is.
Mosdó, bármerre mentünk akadt az utunkba. Csütörtök este a központibb helyeken már elég penetráns állapotban, de ezt az orrfacsarást a többi napon nem éreztük, azt viszont tapasztaltuk, hogy a délutáni kezdésre kitakarították minden, fel lettek töltve vízzel, papírral. Vagyis volt gondoskodás.
Tényleg apróság, de aki nagyon nem volt kíváncsi éppen semmire, az felülhetett egy két lehetőségből álló vidámpark cuccaira is. (Teszem hozzá, az egyik lélegzetállító volt.)
Aki nem volt annyira előrelátó, hogy fejfedőt hozzon magával, az egy rövid regisztrációért a Harman sátránál (akik a hangosítást csinálták, vö: JBL) kaphatott egy kis kék kalapot, olyasmit, mint amit Philip Marlowe hordott. Nem sikerült kinyomozni honnan, de sokak jártak Jack Sparrow kalpagjában is, esélyes, hogy ahhoz meg Captain Morgan Cabrio sátornál jutottak hozzá, de erre senki ne igyon mérget!
S aki éppen besokallt a zenétől, annak a camping területén úgynevezett reaktiváló programokat találtak ki a szervezők. :-)
A beszámoló folytatásai:
2. rész
3. rész
