A Fezen nekünk második, egyébként harmadik napjára már rutinosan autóval mentünk. Nagyjából tudtuk már, mire számíthatunk, de értek meglepetések.
Elég korán értünk ki, és legnagyobb meglepetésünkre az egész placc ragyogott a tisztaságtól. Már amennyiben egy füves, homokos tér ragyogni tud. Mindenesetre az előző este eldobált söröspoharaknak, szemeteknek nyoma sem volt. (Az eldobálást egyébként egyáltalán nem értettem, mert lépten-nyomon, mindenfelé voltak kukák és szemeteskonténerek…)
Az ételes helyekből még csak hellyel-közzel nyitott ki néhány, de a sörcsapok döntő többsége már működött. Fotós párom ezúttal bekóstolt egy csapolt meggysört (nyolcszáz pénz, ez nem volt olcsó), de nem volt elájulva tőle.
– Üdítő” – sommázta, és a továbbiakban ezt a nedűt el is felejtette.
ZENEZENEZENE
Kedvesem nem egy metál fan, ezért is lepett meg, hogy célirányosan Rockmaraton színpadát vette célba, ahol Kalapács koncert volt. Talán mert Kalapács Józsi szegről-végről rokona az én Örök Sógoromnak (aki már nem a sógorom, de mégis örökre azok maradtunk a barátság jogán), és tényleg, még hasonlóság is van köztük. Bár soha nem voltam hatalmas Pokolgép hallgató, és annyira nem is követtem Kalapács Józsi életművét sem, azt el kellett ismernem, hogy csuda jól szólt a banda, és Kalapácsnak még mindig jócskán van hangja.
*
A magam részéről csak fél órát néztem a koncertből, mert kezdődött a Paddy & The Rats a Fehérvári Nagyszínpadon, de az alatt a fél óra alatt egyáltalán nem sikerült unatkoznom.
Ugyan nem kellett volna, hogy az legyen, de mégis meglepő volt számomra, hogy egyfelől mennyien várták, majd táncolták, tombolták végig a Paddy & The Rats produkcióját, másfelől, hogy mennyien ismerték, énekelték a dalokat, és mennyien voltak tisztában az együttes bizonyos rituáléival. Engem pillanatok alatt megnyertek maguknak, fotósom azonban, amikor elkezdődött a „kocsmalökdösődés”, azt mondta, na jó, akkor ő megy vissza Kalapácsolni, Én maradtam. Nem bántam meg.
Paddy-ék nyomták a punkosra vadított ír kocsmadalaikat, egyiket a másik után, és amikor úgy éreztem, oké, ezt már nem lehet hangulatilag fokozni, mindig megszégyenültem. Ember legyen a talpán, akit ez a hangulat nem ragad meg! A show-t egyértelműen az énekes gitáros Oravecz Kristóf és még inkább a tangóharmonikás Babicsek Bernát vitte. Az utóbbi teljesen belakta a színpad minden zegzugát, permanensen kommunikált a közönséggel, táncolt, bohóckodott, és közben persze zenélt. Mindezt kinőtt nadrágjában, felemás, fehér, piros zoknijában, nadrágtartóban.
Az előadás egyik, nem éppen a fergeteges színvonala miatt maradandó dala a Tavasz szél vizet áraszt feldolgozása volt. Oravecz Kristóf találomra kiválasztott a tömegből egy huszonéves, hosszú vöröses hajú, ritkás szakállú, Waszlavik Gazember testalkatú srácot, felhívta a színpadra.
– Tudsz énekelni?
– Nem! – röhögött üvöltve a srác.
– Úgy lesz az igazi, gyere!
És a srác euforikus mámorban fel is ment a színpadra, és böcsületére legyen mondva, pillanatok alatt belakta a rendelkezésére álló teret. Oravecz alig tudta a mikrofon mellé terelni.
– Akkor A-ban nyomjuk… – mondta a srácnak, majd a folyamatosan vigyorgó arcába nézve pikírten megjegyezte: – Azt hiszem, ezzel sokat segítettem, ugye?
A srác veszettül élt a színpadon, igaz, a táncát nem hagyta a ritmus által zavartatni, és embert ilyen hamisan énekelni még nem hallottam, igaz, az artikulálatlan üvöltését éneknek nevezni is dicséret, és volt, hogy a szöveg sem jutott eszébe (igen, még mindig a Tavasz szél vizet áraszt-ról beszélek).
Amikor nagy nehezen leterelték a dal után a színpadról, Oravecz nevetve megjegyezte:
– Az biztos, hogy ez egy nagyon emlékezetes fellépés marad!
Kétségtelenül igaza volt. De az egész Paddy & The Rats-koncert az maradt. Függetlenül attól, hogy sikerült pont a veszetté váló lökdösődés peremére kerülnöm, és volt, hogy megoszlott a figyelmem a zene és az állva maradás kétségbeesakarása között, de úgy döntöttem, nem hagyom magamat zavartatni. Nem hagytam. Akarok még Paddy & The Rats-et! Viszont mert ottragadtam a koncertjükön, lemaradtam a Tales of Evening-ről, hogy a csuda essen a fesztivál mindenébe!
*
Az utolsó szám előtt búcsút mondtam Paddy-nek, mert az idő átfolyatott az Ismerős Arcok koncertjére. Az egykor igaztalanul a nemzeti rock kategóriába suszterolt zenekar mára jócskán kinőtte a rákényszerített kereteket mindenféle szempontból, zeneileg is, szövegileg, mindenhogyan is. A kinövés egyszerű volt: úgy hagyták maguk mögött a kategorizálás igaztalanságát, ahogyan a közönségük felismerte, hogy mennyire csak rájuk erőltetett címkéről van szó. Egyfelől az IA zenészei jó zenészek (egek, például a szólógitáros Práder Vilmos milyen csodát művelt Fehárváron is!), másfelől az IA szövegei jó szövegek. A koncertjeik pedig egyfelől elgondolkodtatók, másfelől lehetnek amolyan ereszdelahajamat-osak is. Nem volt tömve a koncertsátor, de volt közönség jócskán, és aki volt, az ott volt a fizikai létén túl is. Nem találok jobb szót erre a koncertre: úgy rockzene, hogy nagyon az, és mégis bensőséges. Az meg már az én bajom, hogy van egy daluk, ami bennem mindörökre összeköttetett kamaszkorom jó pár éve meghalt barátjával: ha Játsszuk el! megszólal, nekem a torkom szorul összefelé, és előbb-utóbb sírnom kell.
– Eddig egyértelműen ez volt a legjobb koncert – mondta fotós kedvesem. Elfogult. De tényleg és valóban, a jó zenén túl az IA-ban van valami nagyon megkapón emberi.
Az IE miatt viszont kimaradt az Alestorm pompás kocsmarockja, bár lehet, hogy egy nap kettő ilyesmi sok lett volna.
*
Megéheztünk. Elmentünk vadászni, egy nagy kört téve felmértük a lehetőségeinket, és végül csülkös bablevest lőttünk (ezerkettő, tejföllel, kenyérrel). Igen házias íze volt, és került bele minden, ami egy csülkös bablevesbe kell. Eszegetés közben akarva-akaratlan végignéztük a Road együttes showját. Nekem a Road csak annyit mondott, hogy Zsák és a foltja (ez is csak párkapcsolatom és személyem becenevei miatt), de most kiteljesedtek az ismereteim. Ugyan a Road nem teljesen az én zeném, legalábbis nem ebben a formában, de el kell ismernem, hogy amit odatettek, az nagyon tutin ott volt, hangzásban is, látványban is. S ugyancsak értékelte a közönség is, amit kapott.
*
Addig-addig eszegettünk, hogy idő lett, kezdődött az Ossian koncertje. A színpadkép és a világítás meglehetősen egyszerűre sikeredett, de a roppant lelkes közönséget ez egyáltalán nem zavarta. Ahogy az sem, hogy Paksi Endre szemmel láthatón egyáltalán nem fiatalodott, és hallhatón nem úgy jöttek ki hangok neki, ahogyan az a lemezeken szól, de ha Ian Gillan-nek megbocsátjuk a hangja változását, neki miért ne tennénk? Odatették magukat rendesen, szóltak a régi nagy dalok, A rock katonái, az Acélszív, A barát, és egyebek. De nyomták az újabb dalokat is: Ahol a szürkeség véget ér, Ez jár nekem, a Hatvanszor, a Hangzavarban a harmóniát. Persze a setlist nem teljes. Olyan tombolás volt ott az első sorokban, hogy csak csuda, minden hiányosság ellenére le a kalappal előttük, komolyan. Szívfájdalmam volt, hogy a lieblingem, a Gyönyörű bolond csak a zenekar búcsúja után, felvételről szólt. Pedig azt úgy énekeltem volna a kedvesemnek, mert annyira rólam, rólunk szól, hogy csak na!
*
Mire az Ossian véget ért, teljesen kipurcantunk. Miután megnéztük az itthon kinyomtatott programlistát, egymásra néztünk, és bólintottunk: elfáradtunk, mára búcsú a Fezentől, irány a kocsi, az ágyikó.
Fotók: Mohácsiné Palásti Márta
A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.
