Ha elolvasod a bejegyzés alatti hozászólásokat, az egyik olvasóm soraiból kiderül, hogy megettem nagykanállal egy nyomdai trükköt: sajnos a bejegyzés okafogyottá vált, az aláírást nyomdagépek tették a könyvbe, nem egy golyóstoll. De mégis itthagyom az egészet.

*  *  *

Jó, értem én, hogy ha már hónapok óta nem írtam semmit erre a blogra, akkor nem egy ilyen piszlicsáré, kurta-furcsa bejegyzéssel kellene jelentkezni, de tél volt, meg jött a koronavírus, koncertek vagy nem voltak, vagy nem jutottunk el rájuk. Meg különben is, és egyáltalán.

Ellenben ma ért egy hatalmas öröm. Nagyon régen űztem már Göbölyös N. László könyvét, amit a Jethro Tull-ról írt. A címe: Dalnok a balkonon. Ez a könyv valamiért kimaradt anno, de annyira, hogy a megjelenéséről is csak utólag, véletlenül értesültem. Göbölyösnek a Genesis-ről írt könyvét kedveltem, főleg mert lejött belőle, hogy ő meg a Genesis-t kedveli. Nem tudom még, ez, a Jethro Tull-ról írt könyve milyen, de nekem már olvasatlanul is nagyon kedves.

Egy internetes oldalon hirdette meg a volt tulajdonosa. Azonnal lecsaptam rá. Főleg, mert a kábé egy hete internetre került, Bookline-os példány árának a tizedébe került. Kiderült, hogy a tulaja is óbudai. Ma el is gurultam az új birtokmányomért. A hirdetésben láttam, hogy dedikált a könyv, de mondjuk egy Göbölyös aláírástól annyira nem hatódtam meg.

Amikor a volt tulajdonos odaadta a könyvet, nem bírta megállni, megkérdezte:
– Látta, hogy dedikált példányról van szó?
Nem értettem, mi van számára ekkora jelentősége, de udvarias fickó vagyok. Bólintottam.
– Igen, láttam, köszönöm!
De ő még nem adta oda a kicsit meggyötört könyvet, hanem a címoldalra lapozott. És megmutatta a dedikációt.
– Mondtam is a fiamnak, hogy nem jó árat adott neki...
Legyintett, elvette a megbeszélt pénzt, udvariasan elbúcsúzott, én is tőle. Aztán beültem a kocsiba, és néhány percig csak bámultam a belső címoldalon a fekete tollal írt szöveget. A számat csak a pár perc után csuktam be.

Mondja valaki, hogy ebben az életben nincsen minek örülni! Ezt láttam ugyanis:

Szerintem elég gyorsan megszületik majd a könyvről írt véleményem is.

Az élmény érétkelése: 20/10

Privát KISS-történelmem

A Könyvudvarban találtam tegnap, január harmadikán. El kellett  mennem, mert várt egy Rukkolás könyv, s mert Szamóca becenevű lányomnak mutattam egy könyvet arról, hogy a pasik döntő többsége azokat a nőket szereti, akik gömbölyűek, erre ő „Kölcsönadod, apci?”-felkiáltással már tette is a táskájába. Én, mert alapvetően jószívű vagyok, s mert szeretem a lányomat, azonnal le is mondtam a könyvről. (Ennek oka van: a tavalyi karácsonyi ajándék az volt a s család felé, hogy elvittük őket A funtineli boszorkány színházi előadására, miután Szami kölcsönkérte a könyvet. Adtam jó szívvel, naná! Október körül kaptam vissza. Nincs ebben semmi baj,) Csak a gömbölyű-könyvbe a kölcsönkérés előtt pár nappal kezdtem bele. Vagyis egyértelmű volt, hogy megyek a duplikátumért. Mentem. S ott találtam ezt a KiSS-könyvet is. 

*

Nos, ha KISS (és hangsúlyozottan nem KISZ!), akkor Óbuda, és akkor Csabi, Pipe és Zsolt. És egy réges-régi farsang, meg Csabi egykori szobája. Illetve előbb a szoba, aztán a farsang. A fent említett három ifjú közül egyik sem volt az osztálytársam, bár egyidősek voltunk. Sőt, volt, akivel nem is egy suliba jártam. Ami egy óbudai lokálpatriótát fikarcnyit sem érdekel. Viszont néha együtt bandáztunk. Legközelebb Csabi állt hozzám. Fergetegesen jó beszólásai voltak, roppant élvezetesen tudott mesélni. És komolyan is lehetett vele beszélgetni. (Néha találkozunk még, leginkább a KisDréher környékén futunk össze, de egy olyan igazi beszélgetés valahogy tíz év alatt nem jött össze.) Szóval ők hárman marhára szerették a KISS-t. Csabi édesapja, ha emlékeim nem csalnak, tán kamionos volt, de külföldre biztosan járt, mert egyfelől soha nem láttam őt, másfelől a szoba tele volt KISS-poszterekkel, a lemezei között meg úgy nagyjából az összes KISS-lemez ott sorakozott. Valamikor '83 körül volt mindez. Ami kor azonos volt azzal, amit a könyv második szerzője a roppant élvezetes előszóban lefest: nagyjából beszerezhetetlen dolgok voltak ezek. Dolgok, ugyan! Ereklyék! Ahogy Váry Zoltán írja: 

Mai ésszel persze talán felfoghatatlan ez az élmény, hiszen manapság egy kattintás után bármi a tiéd lehet az internetről, de ezekre a sztorikra édes a visszaemlékezés, hiszen teljesen más volt a szájíze akkoriban birtokába jutni egy poszternek vagy egy kazettának.

Csabi is csak nagyon vonakodva adta oda, kettesével a Kiss-lemezeit meghallgatni. Magnóm sem volt még akkor, hogy átvegyem, ha tetszik. A borítók alapján nagyon nem tudtam, mire számítok, de amennyire taszított a vérköpő vámpír, annyira szimpatikus voltak a koncertek képei, a négy beöltözött, kimaszkírozott fickóval, akiknek szikrázik a gitárja, és körös-körül lángcsóvák csapnak ki a színpadból. De a zene nem olyan volt mint amire számítottam. Bár, mondom, nem tudom, mire számítottam. Valami komolyabbra. Tetszett ez meg az (a teljesség igénye nélkül: Hard Luck Woman, Beth, Strutter, Then She Kissed Me, Love Gun, Tomorrow and Tonight) de egyik albumról sem gondoltam, hogy ezért bármit megadnék. Az első dal, ami igazán megfogott, s szerintem mai is jól szól, az egyébként még a zenekar szerint sem igazán sikerült The Elder című, konceptnek szánt lemezen volt. Ez az:

Ígértem egy farsangot is. A három KISS-fan ifjú egy farsangra hiányos KISS-nek festette ki magát. Csabi volt a Démon (Gene Simmons), Zsolt a Macskaember (Peter Criss), Pipe pedig, hm, ha jól emlékszem, a Csillaggyermek (Paul Stanley). A negyedik tagot nem lelték meg... Viszont a dizájnjuk átütő volt, és akkoriban roppant szokatlan. Az a fura, hogy a ruhájukra nem emlékszem. De arra igen, hogy tiszteletben tartottam a mániájukat.

A KISS későbbi lemezeit meg-meghallgattam, lettek kedvenc nóták, például a Heaven's On Fire, a Crazy, Crazy Nights, de likasra egy lemezüket sem hallgattam. 

De akkor miért vettem meg a könyvet? 

A hiányosságok

A két szerző úgyis mint a magyar KISS Forever Band két tagja, írt egy könyvet az amerikai KISS együttesről. A könyv 2010-ben jelent meg. Vagyis el vagyok maradva, és túl sok fogalmam nincsen, mi történt azóta a KISS háza táján. A discogs.com szerint új lemez kiadása terén sok minden nem, legalábbis ami a stúdióalbumokat illeti. 

Olvastam már szenzációsan jó monográfiát rock-előadóról (ez volt Vasváry Tóth  Tibor YES-könyve), találkoztam már nagyon szép és végső soron nagyon szépen megcsinált könyvvel (Queen, Pink Floyd) és valami hihetetlenül gyalázatosat is (itt inkább nem említek nevet), de aki keres, az talál...) Ezek alapján úgy tűnik, aki jó monográfiát akar írni, annak egyfelől piszkosul ismernie kell az adott előadó, együttes életét és munkásságát, és kell lennie valamilyen koncepciójának, amivel ezt a munkásságot bemutatja. A meg nem említett gyalázatos monográfiák fő hibája volt a felületesség, s hogy a munkásságot összekeverték a könyv alanyának a felületes történetével, a megjelent lemezek felsorolásával és annak a sikernek a rögzítésével, amit a lemezek elértek. Vasváry-Tóth könyve, de a másik két könyv, vagyis inkább album tartalma is ennél jóval messzebb, értelmesebb irányba megy: megpróbálja bemutatni az alkotásokat, mögéjük nézni, magyarázni őket. Mellette persze ott vannak a való világ történései és a művekre való reakciók is. 

Nos ebből a szempontból ez a KISS-könyv mutáns.
Azért az, mert a KISS-lemezek bemutatásánál nem megy sokkal messzebbre, mint hogy éppen milyen stílusú lett a lemez, illetve hányadik helyre került slágerlistákon. Ez nem baj, csak kevés.
Ráadásul voltaképpen mindegyik lemezről kiderül, persze csak a kiadás után, hogy valami nagyon mellé ment, vagy ez még nem az igazi volt, aztán visszatekintve kiderül, hogy túl vagyunk a fénykoron, azt időszakot kellene valahogy megidéznie az új lemeznek. 

Vagyis a könyvből így az sejlik fel, hogy a KISS műfajt, saját stílust semmiképpen sem teremtett, csak a maga eszközeivel iparkodott alkalmazkodni az uralkodó trendekhez: ha kellett (ha nem) a diszkóhoz nyúlt (mondjuk a legismertebb KISS-szám, a fekáliává játszott I Was Made For Lovin' You  ebből a korszakból származik, és szerintem ember nincsen, aki ne kedvelné valamilyen szinten), ha kellett a grunge-hoz, ha kellett a heavy metalhoz. Miközben alapvetőn glam-zenekar. 

Mondom ez jön le. És mindez igaz. Ezzel együtt az már nem jön le, hogy a KISS-nek vannak saját stílusjegyei, zenei megoldásai. Ez baj. Mármint, hogy nem jön le. 

Aztán, s szerintem ez a könyv legnagyobb hibája, kísérletet sem tesz a lemezek bemutatására. Na jó, valami hihetetlenül elemi szinten igen. Értem én, hogy ha valaki azt mondaná, oké, haver, mondd már el milyen, mittomén a lengyel Riverside Wasteland című lemeze, persze, hogy bajban lennék, de azért megpróbálnék tovább lépni azon, hogy „fantasztikusan jó”. (Egyébkén tettem rá kísérletet, bár a könnyebbik végéről fogtam meg a dolgot: a tavaly A38-on tartott koncertjükről írtam beszámolót.) Vagyis e könyvet elolvasva alig lesz valami fogalmam a KISS zenéjéről. S nem nehéz belátni, talán ez lenne a lényeg. 

Vagy mégsem? Ugyanis a KISS a rockzene történetének egyik legrégebbi zenekara, amely a show-t és a marketinget valami hihetetlenül tudatosan alkalmazt/za. Ahogy a szerzők írják, nincsen előadó, aki annyi másodlagos terméket (értsd: bármi, amin ott van a KISS-felirat vagy a maszkos tagok rajza, fényképe) nem dobott piacra, mint ők. Mondjuk ez is egy fontos jellemző, belátom. Az is tény, hogy a KISS volt az a zenekar, amelyik elképesztően és egyedien építette fel a koncertek látványvilágát és talán ők alkalmaztak először pirotechnikai eszközöket is a színpadon. 

De én mégis azt hiszem, a szerzők ziccert hagytak ki a zene be nem mutatásával. Füleld csak ezt a két darabot!

Rock and roll a javából! Ugyebár. Tombolós, együtténekelhetős, ereszdelahajamatos. S olyan kis helyén van benne minden, hogy az ember táncolni, csápolni, kezdjen és felszabadultan üvöltse a szöveget a csapattal. Robban az energia, felemel a tempó, jó dolog élni. Rock and roll! Akkor is, ha a KISS nem elsősorban az én zeném. Szóval valami hasonló hiányzik nekem a könyvből. 

Viszont véleményem szerint nem állja meg a helyét, amit a moly.hu-n több értékelésben is olvashatunk, hogy a könyv nem más, mint egyfajta kiterjesztett wikipedia-szócikk. Ha valamiért igaz is rá ez a jellemzés, akkor azért, mert a legtöbbször csak átrohant a lemezek felett. Ahogy ezt már mondtam. 

Az erősségek

Mert a mutáns mindig valami és valami más valami. Az egyik valamit már bemutattam. Az ha nem is magától értetődőn, de fakad a kiadvány jellegéből is. Ugyanis ez egy könyvecske. Nem album, nem egy teljességre törekvő, több száz oldalas, exluzív kiadvány, hanem egy könyvecske, ami azoknak szándékozik bemutatni a KISS együttest, akik érdeklődnek iránta, de azért egy Ytong-tégla nagyságú könyvnyi információ már túl sok lenne a számukra. 

Tény, meg lehetett volna jobban is írni a könyvet, nagyobb hangsúlyt fektetve a zenére, a dalszövegekre. De azt mondom, barátom, hiába is fanok írták a könyvet, mégsem nyálas ömlengést olvasunk, s iparkodtak nem megmagyarázni minden megmagyarázhatatlant. Vagyis van némi egészséges  távolságtartásuk az idoljaiktól. (Amibe például az is belefér, hogy elárulják, volt olyan KISS-lemez, ahol Ace Frehley három számot gitározott fel, a többi munkát sessions-zenészek végezték el helyette.) 

Figyelembe kell azt is venni, hogy a könyv terjedelme és az együttes történetének a hossza, közel negyven év, megköveteli a nagyon erős szelektálást a könyvbe bekerülő információk kiválogatásában. Ekkora terjedelembe jóformán csak a szikár adatok férnek bele. Ehhez képest nem tartottam száraznak és infóhiányosnak a szöveget. (Bár kétségtelenül akadnak kicsit túlszerkesztett részek: amikor például a két új együttestagot megkérdezik a régiek, hogy gond lenne-e, ha a már kivált zenészekkel mennének el egy turnéra, azok azt mondják, hogy ó, dehogy, menjetek csak... A turné egy évig tartott, aztán az új tagok végül évekre kikerülnek a képből, vagyis az együttesből. Miközben tudjuk jól, hogy a zenészek annyira a lemezekből, hanem a koncertekből élnek.:-O ) Összegezve: a szerzők rendelkezésére álló terjedelemnek a tartalom szerintem teljesen megfelel, az olvasnivaló nem unalmas, és azért nem egy érdekes, kis színes található benne. 

Rendkívül tetszett a bevezetés és a KISS Forever Band-ről szóló beszámoló a végén. Szinte sajnáltam, hogy nem ebben a stílusban, hozzáállással íródott az egész könyv, de hát ugye a szerzők magyar volta, és az együttes nációja közötti áthidalhatatlan földrajzi ellentmondás lehetetlenné tette a mindvégig személyesre vett beszámolót. Azzal együtt nem semmi, hogy a Váry Zoltán, ha nem is cimbije lett Gene Simmons-nak, de többször beszélgetett vele, illetve egy alkalommal a KISS kronologikusan harmadik dobosa dobolt a KISS Forever Band-ben. Gondolj csak bele! 

A KISS-nek van egyéb, a szerzőktől független, magyar vonatkozása is. Gene Simmons magyar származású, ráadásul pompásan beszél magyarul. Amikor először Magyarországon jártak koncertezni, Simmons tett egy látogatást egy magyar otthonba. A kiválasztott meglátogatott egy Zemlényi Zoltán nevű fiú volt. Zoli több könyvet írt az életéről. Az Oktogonnál elütötte őt egy autó, gyakorlatilag lebénult, tolószékbe került, és hihetetlen akarással tanult meg újra beszélni és mozogni. Nagy KISS-rajongó volt. Simmons az otthonában látogatta őt meg. 

Hallottunk kósza híreket, hogy Gene Simmons-nak magyar felmenői vannak, de ez is olyan hihetetlennek tűnt, hogy a vérköpő és tűzfújó démon beszéljen magyarul. A Multimedia Concerts jóvoltából Gene meglátogatta lakásán Zemlényi Zolit, a nagysikerű „Hoppárézimi” című könyv íróját, aki három évvel korábban szenvedett súlyos autóbalesetet, de hihetetlen akaraterővel újra megtanult járni és beszélni, többek között a Kiss dalainak köszönhetően. Egy gyönyörű napsütéses kora szeptemberi napon egyszer csak ott állt Zoli lakásának ajtajában Gene, s amikor Zoli ajtót nyitott neki, így kérdezte tört magyarsággal, hogy bemehet-e- : „Akarsz jönni be leülni? Csak páran lehettünk ott a lakásban. hiszen nem is fértünk volna be sokan, de teljesen ledöbbentünk mindannyian, hogy mennyire szépen beszélt magyarul Gene, noha még sosem járt Magyarországon korábban. Elmondta azt is, „tudod, az én apukám és anyukám szület Magyarországból, azért én tudok beszélni magyarul”. Mintha csak tegnap lett volna, úgy hallom a szavait.
(14–15.)

Persze, lehet ez egy roppantul kitervelt, nagyon ügyes marketing fogás, de valahogy mégis megható. Nekem nagyon tetszik. Ez is a KISS. Ha marketing, akkor nagyon okos, ha nem az, akkor meg nagyon emberi. 

 P. S.: Két napja KISS-t hallgatok. Csak úgy mondom...

Miután a cikk felkerült a blogra, több észrevétel is
érkezett  a pontatlanságaimmal kapcsolatban.
Köszönöm szépen a figyelemfelhívásokat
a „Tisztán SOLARIS” Facebook-csoport tagjainak,
Molnár Krisztinának, Pjotr Encsevnek,
Oroszi Gábornak, Turcsik Tibornak,
akik ezáltal társszerzőkké lettek!

*

A Solaris kamaszkorom óta az egyik kedvenc együttesem. Naná! Kemény alapokon dallamos, változatos, szép, tréfás, döngölős muzsika, összetett kompozíciók, és cseppet sem lila ködös progresszivitás.

VISSZAPILLANTÓ

Anno a Hanglemezgyártó Vállalat csalt csapdába. Akkoriban, amikor még bakelit lemezek voltak csak, és még azokból is volt kislemez, aminek egy-egy oldalán csak egy-egy dal fért el. Fura, mi? Volt egy kislemez-sorozat, Rockhullám volt a címe. Feltörekvő, némi népszerűségre, ismertségre szert tett együttesek, előadók kaptak nyúlfarknyi lehetőséget ezeken a lemezeken. Volt akkoriban egy Hit-Rock nevű hard rock csapat, aminek A vén csavargó halála című dala viszonylag már ismert volt. Az egyik Rockhullám kislemez A oldalára ők kerültek. A másikra egy instrumentális rockzenét játszó, számomra tök ismeretlen rock együttes, fuvolával tarkított muzsikája. A nevük semmilyen szempontból nem mondott semmit: Solaris. Még sem Lem regényét, sem a belőle készült Tarkovszkij-filmet nem ismertem. (Mentségem legyen, tizenkevés éves voltam.) A kislemezen a Solaris játszotta a Solaris című számot. Akkoriban még nem nagyon találkoztam instrumentális rockzenével. A fuvola jelenléte teljesen elbűvölt. Jó volt az a Hit-nóta, ami miatt megvettem a kislemezt, de végül a Solarist hallgattam sercegősre. Így kezdődödött a szerelem. Amikor meglepő fordulattal, valószínűleg nem figyeltek oda a Hanglemezgyártó illetékesei, mintegy véletlenül megjelent a zenekar első, mára klasszikussá érlelődött lemeze, a Marsbéli krónikák, szinte hetekig le sem vettem a lemezjátszóról. Hihetetlenül tetszett. Úgy maradtam.

Megtörtént, hogy az akkoriban szokásosnak számító, május elsejei LGT-Mini tabáni bulira a Mini valamiért nem tudott eljönni. Jómagam nagyon kedveltem az LGT-t. De igazán nagyon. A Mini helyett a szervezők a Solarist léptették fel. Ami simán lejátszotta az LGT-t a színpadról. S ami tény, elhiheted, számomra volt a legmeglepőbb.

A Solaris aztán szép csöndben „átmetamorfóziálódott” Napoleon Boulevard-dá. Ami egy egészen más minőségű zene volt. Popzene. Minőségi, pazarul hangszerelt popzene, igazán pompás, keserédes, gúnyos, szatírikus szövegekkel, Vincze Lilla egyedi hangjával. Taroltak is akkoriban mint az atom. Hallgattam én is őket, koncerten is jártam, most is van egy csomó daluk a telefonomon. De az nem Solaris volt. Akkor sem, ha valahol a mélyben a szellemisége ott is volt.

De közben a Solaris sem halt hamvába. Ahogy megtudtam (köszönet neked, Molnár Kriszta, aki helyre tetted a kronológiámat!), az együttes gyakorlatilag bezsarolta a Hanglemezgyártót, csak akkor voltak hajlandók aláírni egy új NBLD lemez szerződését, ha megjelenhet egy Solaris lemez is, az 1990. Ami (hurrá!) dupla lemez lett.

A Solaris 1996-ban Brazíliában járt, ott kaptak felkérést az új lemezre. Ez 1999-ben megjelent, Nostradamus lett a címe. Ami úgy maradt teljesen hű a Solaris sound-hoz, hogy az gregorián-szerű énekhanggal csavart egyet az egészen. Aztán folymatosan mindenféle érdekességek, múltból előszedett ezmegazok, koncertek, egyebek is megjelentek. Meg az együttes billentyűsének, Erdész Róbertnek az Ulmann Zsuzsával megalakított együttesének, a Cabaret-nek egy (nagyon jó) lemeze. Illetve voltak szólóprojektek is, az azóta sajnálatosan elhunyt Cziglán István Seven Gates of Alhambra, Erdész Róbert Meeting Point és Kollár Attila két Witchcraft lemeze.

Közben beindult a vergődés a Napoleon táján is, hol megszűnt, hol volt, hol nem volt, néha kiadtak egy lemezt, néha meg botránykodtak egy kicsit egymás között, végül 2010-ben hattyúdalként megjelent a Világfalu című nagyon jól sikerült lemezük.

Ekkor lendült egy nagyot a Solaris-szekere. Bár időközben jártak Amerikában, ahol rögzítették is a los angeles-i koncertjük anyagát, voltak Mexikóban (szintén rögzült a koncertanyag). Majd 2013-ban szoktak rá az egy év per egy koncertre a MOM Kult-ban és a Müpá-ban, ami jó szokásukat eleddig következetesen megtartották. 2014-ben, tizenöt év kihagyással elkészítették a Marsbéli krónikák második részét. Jött még ki ismét ezmegaz, ínyenceknek való csemegék LP-n, de új stúdióalbumra, nem kapkodósak a fiúk, ismét várni kellett öt évet. Idén, az aktuális MOM Kultúrális Központban debütált a Nostradamus 2.0 című anyag: a koncert lemezbemutató volt, abban az értelemben is, hogy ott és aznap volt először kapható a lemez.

AZ ÚJ LEMEZRŐL 1.: Külsőségek, egyebek

Mindjárt itt van a borító. A Solaris ötletes, szép lemezborítókkal dolgozott eddig is. A mostani is majdnem jó lett. Csak mégsem.

A fotó és a ráhúzott kék tónus nagyon szépen mutat. De a képet valahogy elnyomja a rengeteg szöveg. Mi a lemez címe? Mi az alcíme? S ki az előadó?

Kapásból az Unborn Visions felirat nyomul a látótérbe, a szöveg elhelyezkedése és a színe miatt is. Holott a lemez címe az, hogy Nostradamus 2.0. Ami szöveget még Returnity szó mérete is elnyomja. A szokásos betűtípussal szedett Solaris együttes név betűmérete legalább valószínűsíti, hogy a borítón melyik szövegrész jelöli az előadót. Amikor a Facebbook-on először felbukkant a kép, én azt hittem, hogy egy hirdetést látok. Nem lemezborítót, hanem hirdetést. Vagy szűkszavúbb front-információ kellett volna, vagy a szövegnek egy másik elrendezése. Ez így sajnos nem lett az igazi.

A számok címei titokzatosak: vagy adottan egy-egy dátum a cím, mint a címadó koncept-darab hat tételénél, vagy mint a maradék három kompozíciónál, egy dátum az alcím. Vacak Sherlock Holmes vagyok. A cd füzete meghagyja a talányt, a Solaris kíváncsi rá, a hallgatók kitalálják-e, miről szólnak a dátumok. Bár némi kapaskodót itt-ott nyújtanak.)

(Az első, hattételes szvit magyarázatai a szerzemény YouTubo-on levő hozzászólásaiból származnak, Seungwon Lee és csege biga nevű felhasználóktól, a 2–4. szám alatti kutakodást jómagam végeztem. Aztán amikor okosabb és logikusabb megoldás érkezett, mint amit én találtam, javítottam is.)

RETURNITY
I. 1960. augusztus 1.
Tóth Vilmos, az együttes elhunyt dobosának születésnapja.

II. 1942. december 2.
Az első atomreaktor beindítása. Az atomkor kezdete.

III.1986. április 26.
Csernobili atomerőmű katasztrófa.

IV. 1905. június 30.
Albert Einstein publikálja „A mozgó testek elektrodinamikájáról” című dolgozatát, amelyben bevezeti a speciális relativitáselméletet. 

V. 1969. szeptember 2.
Beindul az ArpaNET, az első csomagkapcsolt hálózat, az internet őse.

VI. 1969. július 20.
Az első Holdra-szállás.

DOUBLE HELIX, 1953. február 28.
Sztálin halála.
Watson és Cirk felfedezk a DNS kettős spirálját.

DEEP BLUE, 1997. május 11.
1997 május 11-én véget ért a regnáló sakkvilágbajnok, Garri Kaszparov és az IBM Deep Blue nevű sakkszámítógépének párbaja. Az utolsó, hatodik meccset a világossal játszó gép nyerte, és ezzel két győzelem, három döntetlen és egy vereség mellett 3,5:2,5 arányban legyőzte a világbajnokot. Ez volt az első eset a sakktörténelemben, hogy versenykörülmények között, szabályos időmérés mellett a világbajnok alulmaradjon egy számítógéppel szemben.

RADIOSCOPE, 1926. március 20.
Tihanyi Kálmán 1926. március 20-án nyújtotta be a televízióra vonatkozó első bejelentését (MNL OL, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Iparügyi minisztériumi levéltár, Szabadalmi bíróság – K 603, T-3768). A Radioskop című iratban részletezte a töltésfelhalmozás és -tárolás elméletét, valamint az arra felépített katódsugárcsöves televízió-rendszert, amelyet több típusban írt le, így vezetékes, drótnélküli és színes képátvitelre vonatkozó változatban is. A találmányban megjelent a televíziók tároló technológiájának minden alapvető jellemzője. A szabadalom benyújtása után hozzákezdett a megvalósítás szervezéséhez.

Számomra egy kicsit felemás, hogy ez az első Solaris-lemez (ha az a tavaly megjelent Nostradamus Live LP-t nem számítom ide), amelynek borítóján és a füzetében nem szerepelnek magyarul a számcímek. (Ahogyan a lemez címe sem. Az alcíme ott van magyarul a hátsó borítón.) Minden más lemezüknél a magyar címek és az angol fordításaik is ott vannak. Nem azért, mintha manapság akkora feladat lenne egy-egy angol szót magyarra fordítani, csak valahogy olyan nem jól furcsa... Azért ellentmondásos ez, mert egyébént a cd füzete teljesen magyar nyelvű.

S ha már... A füzetben van két és fél oldal folyószöveg. Ami megmagyarrázza, miről is szól ez a lemez. Persze, a fent említett dátumokról, amiknek az eseményeiről Nostradamus nem írt próféciát. A szöveg nem egyezik meg az együttes weboldalán írott sorokkal, amik a Nostradamus 2.0-ról szólnak. A weboldal még egy munkacímekkel írt, elsődleges bevezető. Bevallom, sokkal okosabb egyik szövegtől sem lettem. Legyen az én hibám!

Ha összeadom a négy dolgot, a dátumok megfejtésének lehetőségét vagy inkább kényszerét, a füzet szövegét, a meg nem írt próféciák latinságát és a latin szöveg magyar fordításának a hiányát. akkor, úgy gondolom, baj van. Az a baj, hogy túl sok a talány, a megfejthetetlen vagy legalábbis nagyon nehezen megfejthető szöveg. S ezáltal bizony a lemez mondanivalója vész el. Bevallom, ha nem határozom el, hogy írok a lemezről, bizony van bennem annyi restség, hogy teljesen feladok minden értelmezési próbálkozást, 'oszt hallgatom a zenét és slussz! (Mondjuk azzal sem járok rosszul.)

Apropó! Lássuk akkor azt, a lényeget! Ööö... jelen esetben azt ne lássuk, hanem halljuk...

AZ ÚJ LEMEZRŐL 2.: „Csak a zene van”

Nem tudom, ismered-e azt a jó várakozást, legyen szó bármiről, amikor szinte remegsz a vágytól, csak megkaphasd, elérhesd, hallhasd, érinthesd, tapinthasd, szagolhasd, ízlelhesd, bármicsinálhasd a vágyad tárgyával? Nos, így voltam, amikor digitális formában lejött a netről ez az új lemez. Éjjel volt már nagyon, nappal vezetgetek, ezért minden szadomazo-lélekvonás nélkül, de reggelre halasztottam az élvezetet.

Amikor előszőr felmásoltam az m3-verziót a telefonomra, nem is néztem a számok listáját, egyből a zenére ugrottam rá, indítás, hallgatás. Az első szám, ami hat szám, harmincnégy perces. S utána van még három három-négy perces darab. Ami együtt háromnegyed órás lejátszási idő. Egy komplett nagylemez lejátszási ideje. Nincs ok az elégedetlenségre. Akkor sem, ha a negyvenöt perc úgy nagyjából a bakelit lemezek lejátszási ideje volt: ennyi fért rájuk, ennyit engedett az akkori technika. A cd-k, ugye, sokkal több adattal elbírnak. De ma már nem is annyira cd-ben gondolkodunk, sokan azt mondják, lejárt már az idejük. A lényeg: a háromnegyed óra valahogy karcsúnak tűnik. De, ugye, ami jó, abból sosem elég („Nekem a jóból sosem elég...” – énekelte Vincze Lilla a Czigi-vel [Cziglán Istvánnal] közösen kiadott lemezén). De az arány valahogy billen: egy nagyon hosszú tétel, és három „resztli”, 'oszt slussz! Spongyát rá! A minőség, az élvezet a lényeg!

Ahogy kiléptem a lakásból, uzsgyi, füles a helyére, a telefonba és a fülbe, hangerő az optimálisra (Xiaomi Redmi Note 4, az equalizerrel tudom csak halkítani, mert üvölt a cucc. Igaz, ezt legalább nagyon tisztán teszi. Vagy néma.) album megkeres és hadd szóljon! Szólt.

Elindultam a Mocsáros dűlőn át Aquincum felé, a vonathoz, onnan Újpest-Városkapu felé, a 196-os megállójába, Újpalota felé. Közben szólt az új Solaris lemez, a Nostradamus második része. Lement a harmincnégy perces szvit, aztán a három rövid szám. Majd vége lett. Egy kicsit értetlenkedve vettem ki a fülemből a fülest. Úgyis pont megérkeztem a munkahelyemre. Szóval elkezdődött a lemez, majd véget ért. Közben is történt sok minden. Rengeteg minden. De valahogy, hogyan is mondjam... a döbbenet az volt, hogy nem éreztem késztetést az azonnali újrahallgatásra. Ilyen még Solaris lemezzel nem történt velem. Hazafelé az új Republic lemezt tettem be, aztán vagy háromszor újrahallgattam. (Mármint nem egy út alatt, hanem a másnapot is beleértve.)

De közben járt az agyam. Nem megállás nélkül, nem kitérők nélkül, de járt. Elsősorban azon, mi a fenét fogok írni a Solaris lemezéről a blogomon? Azon, hogy ha megírom, hogy nem hatott rám elementárisan, azt nagyon meg kell indokolnom. Már csak a Solaris iránt érzett mélységes tisztelet végett is. S nem tudtam azonnal indokot mondani.

És itt léptem bele a fogas-karmos csapdába: figyelmesebben újra kellett hallgatnom a teljes lemezt. Többször is. Hm, egyre nagyobb élvezettel. Mondom, csapda. Ügyes csapda!

A helyzet az, hogy azóta, a múlt hét csütörtökje óta (ma péntek van) ezt az albumot hallgatom. A hosszával, pontosabban a rövidségével még mindig van bajom. De immár csak azzal. A legelső Solaris nagylemez azáltal volt csodálatosan eltalált, hogy valami hihetetlen egyensúlyt találtak a fiúk a zene tempója, a szépség és dögösség, a melankólia és a tréfásabb zenei megoldások között. Aztán ezt az egyensúlyt valami káprázatos hangszereléssel tálalták. Ráadásul bevallottan a kedvenc sci-fi könyveik inspirálták a zeneanyagot. A következő koncepciós lemezükön, a Nostradamus zeneileg ugyanilyen káprázatos volt, latin énekkel. Mivel vajmi kevesen tudnak manapság latinul, szerintem a hallgatók döntő többsége számára a gregorián-szerű énekhang is egyfajta hangszer szerepét töltötte be akkor. Viszont a téma miatt az a hanganyag nehezebb, komorabb volt.

Itt a Nostradamus 2.0 esetében megmaradt a gregorián ének, Ulmann Zsuzsa, Gerdesits Ferenc és Demeter György hangi tolmácsolásában. (Rögtön és azonnal megemlítem a vendég-hegedűst, Szirtes Edina Mókust.) Az ének azonban nem annyira baljós mint az első Nostradamus lemezen: több lágyság, játékosság van benne, egy helyütt pedig kimondottan a Napoleon énekére hajadzik (ami számomra egyáltalán semmi problémát nem okoz).

Még egy apró gondolat a latin szövegről: talán érdemes lett volna rákerülniük a cd füzetére. S mivel latinul vajmi kevesen tudnak manapság, talán magyarul is. Minden bizonnyal teljesebb lenne a kép, igaz, a dátumok fejtegetése talán semmissé válna.

Vázsonyi Eszter fotója
a 2019. november 16-i lemezbemutató-koncertről

Az első kompozíció, a Returnity hat tételes hosszú szvit Erdész Róbert szerzeménye. (Innen is jelzem, hogy szerintem egyre többen várják a 2014 óta közvetlenül megjelenés előtt álló Welcome To My Brain című lemezét, amelyről egy dal már felkerült a YouTube-ra, Varga János gitár- és Muck Ferenc szaxofon-játékával: pazar.) Egyfelől szokásos Solaris. Másfelől a szokásost nem lehet megunni, hiába szokás. Mert a szokás ebben az esetben is pompás hangulati változatosságot, hihetetlen hangszerelési ötleteket, ritmusváltásokat, gyönyörű dallamokat jelent.

Aham, és ahogy leírtam a fenti mondatot, rájöttem, mennyire általánosan semmitmondó.
– Mondd, kedvesem, hogy lehet szavakkal leírni a zenét?
Zöldszemű gyönyörűm rámnézett.
– És ezt tőlem kérdezed? Nem te vagy a szavak embere?
– Jó, de figyeld csak, elkezdődik a lemez ilyen kis karácsonyi csengettyűs dallammal, belép egy lány, szerintem Ullmann Zsuzsa éneke, aztán az egész kap egy szólógitáros fenyegetést, figyeld csak, majd kinyílik egy gyönyörű, felszabadító dallamban mégis az egész, nem kell félni...
– Hát, valahogy így írd le... Nem?
– Jaaaa! De annyi minden történik a lemezen, hogy ezt így a kutya sem fogja végigolvasni... Jaj, ezt figyeld! Itt meg úgy elengedik magukat a fiúk, hogy csuda, mintha valami heavy lenne. Ilyet az előző lemezen nem nagyon tettek, az valahogy olyan steril lett, tudod, azt te is hallgattad.
– Steril?
– Na, jó, nem steril, csak valahogy ilyen ereszd el a hajalmat lendületek voltak rajta, hiányzott is. S ez még csak az első szám első tétele!

És akkor Kollár Attila fuvolajátékából még nem is hallott semmit. Mondhatnám: és így tovább. Végig tudnám így írni az egész lemezt, de tényleg nem hiszem, hogy bárki el is olvasná, olyan hosszú lenne. És úgysem adná vissza a zenét.

A szvit első tételének érdekessége, hogy az együttes volt dobosának, a 2013-ban elhunyt Tóth Vilmosnak a játékára épít: egy még életében felvett hangsávot használtak fel, és arra játszották rá a vadonatúj zenét. A lemez bemutatóján a zenekar mögött senki nem ült a doboknál, Tóth Vilmos videófelvételről dobolt.

A Double Helix és a Deep Blue Kollár Attila szerzeménye. Az előbbi egy játékos, könnyed-dallamos darab, nem bonyolult szerkezettel, dúdolható fő dallammal. A könnyed szó természetesen a Solaris mércéjével mérve értelmezendő. Az utóbbi fajsúlyosabb, kemény gitárriffre építő darab. A riffet Attila (mintegy szokásosan) gyönyörű fuvola dallamai tompítják, majd a középrész szintetizátor-szólója.

A lemezt záró Radioscope-ot Bogdán Csaba írta. A három rövid dal közül ennél fájt legjobban a rövidség, valahogy sokkal több van benne, mint amennyi kijött belőle. Az előző két Kollár Attila szám is rövid, mégis kerek egészek. Ez meg nem, komoly hiányérzetem volt a kibontás, a folytatás hiánya miatt. A felépítése egyébként pont ellenkezője a Deep Blue-nak: a könnyed kezdő és záró dallamot egy kemény belső szólórész osztja ketté.

Nem is szaporítom tovább a szót. Úgysem fogom tudni leírni a zenét. Szóval nagyon jó lemez ez! Nagy meglepetés nincsen rajta, voltaképpen a szokásoson megunhatatlan Solaris-sound. De a kiemelt szó nem a szokásos, hanem a megunhatatlan. Úgy másfél hete mindennap meghallgatom. És még nem unom.

Hallgassátok, vegyétek, vigyétek kis hazánk legismertebb és talán legkelendőbb progrock együttesének a zenéjét!

*

Már csak egy dologra nem tudok rájönni: ki írta meg latinul Nostradamus meg nem írt próféciáit? (Az első Nostradamus-lemezen a következő infót olvasom: „A forrásanyagok útmutatása nyomán íródott versek: Erdész Róbert. [...] Külön Köszönet Laczkó Katalinnak gyönyörű latin fordításaiért...”

*

P. S., ami remélhetőleg prófécia:
Ötlet a következő lemezhez: a Marsbéli krónikák volt a tagok akkori kedvenc sci-fi-olvasmányélményeinek a lemeze. Lehetne frissebb szerzőkkel aktualizálni a sci-fi vonalat, mondjuk Philip K. Dick, Dan Simmons, James S. A. Corey (aki ugye két személy), Ian Banks, Erdész Róbert :-D, stb., stb.

A SOLARIS EGYYÜTTES E LEMEZEN ZENÉLŐ TAGJAI:
Erdész Róbert
Kollár Attila
Bogdán Csaba
Seres Attila
Gömör László
Raus Ferenc
Tóth Vilmos (1960–2013)

(valamint, ahogyan olvashatjuk):
„és Cziglán István, aki mindig velük van”

 A cd füzetében szereplő szöveg:

Volt egy év, amikor az egész világ a Holdra-szállás lázában égett. Jogosan, persze, de ugyanannak az évnek őszén, alig pár hónappal Neil Amstrong "legendásan kis lépései" után, szép csöndben, minden különösebb felhajtás nélkül bekapcsolták a világot átfogó internethálózat ősét, az ARPANET-et.

Akkor még senki sem sejtette, hogy ezzel új korszak kezdődik az emberiség történetében.
Igaz, nem a Skynet ébredt öntudatra aznap, csak négy egyetem számítógépei kapcsolódtak össze egymással, ám ennek a látszólag jelentéktelen eseménynek a hatása mára az egész világunkat átformálta.

Ma az a technológiai-boom irányít bennünket, aminek persze, csak egyik eleme az internet-forradalom. A maghasadás felfedezése, a televízió feltalálása, a mesterséges intelligencia megszületése vagy az idő fogalmának alig felfogható változása mind-mind egy csepp ebben a mindent elárasztó, információs tengerben. Amit lehet áldásnak tartani, de lehet sorscsapásnak is. Egyet nem lehet vitatni: drámaian megváltoztatta a világot.

És ez a változás egyszerre lehet felemelő és pusztító, és fogalmunk sincs róla, melyik forgatókönyv valósul meg végül. Nincs biztos jövőnk. Se jó, se rossz.

A felfedezéseink Janus-arcúak: kaput nyithatnak az örökkévalóságra, vagy örökre eltörölhetnek bennünket a Föld színéről. Ianus az átjárások (iani) és kapuk (ianuae), a kezdet és vég védőszelleme a római mitológiában, és mi most pont ezek előtt a kapuk előtt állunk....
Nostradamus háborúk, királyok, egyházak, intrikák, összeesküvések, forradalmak, árulások és lázadások véget nem érő sorozatának képzelte a jövőt. Nem is alaptalanul.

De ha azt kérdezzük, hová jutott mindeközben az ember, hajlamosak vagyunk azt felelni, hogy sehová. Hogy most is ugyanolyanok vagyunk, mint régen: lehet, hogy nem kézi erővel, de most is háborúzunk, több vallásunk és egyházunk van, mint valaha, árulás, összeesküvés, forradalom és lázadás ma is zajlik szép számmal, még királyt és királynőt is tudunk mutatni, sőt, szokás azt mondani, hogy mi magunk se változtunk sokat. Hogy a szándékaink, érzelmeink, jó és rossz tulajdonságaink szinte ugyanazok, mint régen. Vagyis tényleg nem jutottunk sehová.
De tényleg nem? Tényleg nem változott semmi a történelem kezdete óta?

Hát egyvalami biztosan történt: a mai technológiánk jól-rosszul, de hét és fél milliárd embernek teremt otthont a Földön. Erre soha korábban nem lettünk volna képesek.

És ezt az eredményt nem háborúk, királyok, egyházak, intrikák és összeesküvések szülték.
A tüzet, a kereket, a zenét, az orvoslást, a gőzgépet, a rádióhullámokat csak unalmas, szürke hétköznapokon lehet fölfedezni. A gondolkodáshoz idő kell. Rengeteg idő. És az csak hosszú, békés időszakokban adatik meg.

A háborúknak, királyi családoknak, birodalmakat behálózó összeesküvéseknek alig van köze a történetünkhöz, mégis ezeknek az emlékét őrizzük a legnagyobb műgonddal: az uralkodóét, aki legalább két feleségét megölette, a császárét, aki fölgyújtott pár római épületet vagy a hadvezérét, aki elefántokkal vágott át a hegyen, hogy meghódítson egy várost. Na, ők méltónak bizonyultak az emlékezetre.

Azokról viszont, akik igazából hozzásegítettek bennünket ehhez a mostani jövőhöz, ehhez a MOST-hoz, alig tudunk valamit.

Bulvár-történelmet gyártottunk. Bebeszéltük magunknak, hogy a történetünk olyan, mint a Trónok harca. De ez csak egy képzelt történelem – Nostradamus jóslatait viszont pont ez a tévképzet, ez a képzelt történelem szülte. Csupa olyan eseményt vizionált, ami pontosan beleillett ebbe a mítoszvilágba: háborúkat, antikrisztusok, uralkodók születését és bukását - de semmi olyasmit, ami kívül esett volna ezen a szűk mezsgyén. Így aztán itt maradtunk egyetlen valamirevaló, megvalósult jövendölés nélkül.

Ez a lemez a „soha meg nem született jövendölésekről” szól. Csupa olyan sorsfordító eseményről, ami nélkül a világ nem lehetne olyan, mint amilyen lett.

Hogy ez jó vagy rossz?

Egyikünk sem sejti.

Mindkét útról vannak képzeteink, és ezek a képzetek inspirálták ezt az albumot.

 5/5

(2019)

Ezt a zenehallgatós rovatomat nagyon elhanyagoltam itt, a zenehallgatós blogon. Írtam könyvekről és koncertekről, csak éppen a csupán hallgatott zeneélményekről nem. Valószínűleg két okból nem.
Az egyik, hogy nem értek a zenéhez, csak hallgatom és a nézem a koncerteket. De a koncertről meg az olvasott könyvekről többet lehet mondani hozzáértés nélkül is. A hallgatott zenénél van a zene, meg vagyok én.
A másik indok, hogy annyi mindent kellene megírnom, hogy megrémít a feladat. Tudniillik még semmiről sem írtam. Mármint a csupán hallgatott zenék közül.

*   *   *

És akkor itt van a Republic sokadik, Cipő halála után pedig a három és feledik lemeze. Három stúdió album és egy Budapest Parkos koncert anyaga jelent meg ebben a felállásban, Cipő és Tóth Zoli nélkül.

NAGYON SZUBJEKTÍV, KIKERÜLHETETLEN BEVEZETŐ, AMI NEM LESZ NÉPSZERŰ

A Republicot a harmadik lemezüknél szerettem meg. Addig valahogy annyira nem kaptam rájuk. Csak visszamenőleg. De akkor meg nagyon.

Ha nem is teljesen mindenevő vagyok zeneileg, de sok mindent hallgattam mindig. Az utóbbi években szűkültem csak be: jobbára a progresszív rock felé fordult az érdeklődésem. De a Republic mindig belefért a repertoárba. Pedig a Republic nem egy baromira összetett zene. Soha nem is volt az. Nem a zenei finomságok, hangszerelés ötletek tömkelege miatt hallgatja az ember gyereke. De még csak nem is a frenetikus ének miatt. A szöveg miatt csak-csak, bár van jó néhány, amit énekelek vad elánnal, de ha megkérdeznék, miről szól, hát bizony...

Szóval nem annyira a kompozíciók, nem annyira a hangszeres szólók, nem annyira a hangszerelés, nem annyira az ének... Ezek után mi marad? A Republic. Ami harminc éve ugyanazt a zenét játssza, ugyanazokkal a szövegekkel, kiszámíthatón, következetesen. Meglepetés nem érheti az embert.

A Republic a maga nem bonyolult zenéjével, a szövegeivel mégis egyéni jelenség. Jó kis rákenroll, néha népzenei beütéssel, néha punkos, tempós dalok, olyan kis tombolósak, olyan kis szívfacsarók. Hol jobban, hol rosszabbul. De a Republicnak stílusa van.

Olyannyira stílusa van, hogy amikor semmit sem tudva meghallgattam a Mohikán együttes első lemezét, azt mondtam:
– Ni, ezek Republicot játszanak!
Nem azért mondtam, mert Republic dalokat játszottak. Hanem azért, mert a Republic stílusában tették. Saját dalokat írtak, amik Republicul szóltak. Egyébként az első lemezük nem is rossz. És bevallottan lett Republic-os, tiszteletből. Úgy gondolom, ha egy együttesnek tribute-verziója van, az sem semmi. De hogy egy együttesnek alteregója legyen, amelyik az adott együttes stílusában ír és játszik dalokat, az bizony már valami! Ha mást nem, a Szív borozgat című dalt hallgassd meg!

A Republic mindvégig nagyon vigyázott arra, hogy kimaradjon a pártpolitikából. Talán emiatt nem kapja fel senki a fejét, ezért is hiteles teljesen, amikor akár emberlelkű földekről, akár hazáról vagy akár arról énekel, hogy nem megy több vonat Treblinkába.

Aztán az egész Republic-dolog úgy áll össze, hogy ha listát kellene csinálnom a kedvenc dalaimból (megtettem) tele lenne Republic dalokkal. Tele van. Tegnap megnéztem, száztizenöt daluk van a Republic-mappámban. És egyáltalán nem tartom magamat a fanjuknak. Most mond! Csak nagyon sok daluk megszólít.

Tisztán emlékszem: még együtt voltunk, legalábbis együtt laktunk az exemmel és a két gyerekünkkel. Én éppen vasaltam a család másnapi szép ruháját. Péntek este volt, a másnapi Isten-tiszteletre készültünk. (Ebből is látszik, milyen pöpecül jól idomított férj voltam/vagyok, egy főnyeremény!) Egyedül voltam még otthon. A 2002-es Mennyi még, Béla? című lemez szólt. Aztán egyszerre megszólalt a dal: Kirúgjuk magunk alól a földet. Elejtettem a vasalót, felkaptam, aztán csak néztem magam elé. A dallal megérkezett a Nagy Felismerés: ez a házasság már nem lesz jobb, most esik az eső, az Isten változtat, simogat az Ég, változni kell, kirúgni magam alól a földet, mert nem volt, még nem volt elég. S a lényeg: jön értem egy másik hajó. Ekkor kezdtek potyogni a könnyeim. A fájdalomtól, a reménytől, az ígérettől. Mert magamat féltettem fenn a magasban és lent a mélyben, de nem volt már más út.
Akkor döntöttem. Akkor dönthettem. Akkor tudtam dönteni: abban a dalban minden, de minden benne volt, amire akkor éppen szükségem volt. Kirúgtam magam alól a földet.
Minden de minden úgy volt, ahogy a Republic eljátszotta, ahogyan Cipő elénekelte. Változni kellett, és valóban, a másik hajó már nagyon úton volt (én gyönyörű, zöldszemű, formás, nevetős hajóm azóta is), csak meg kellett tisztulnia a kikötőmnek, hely kellett neki, nyitottá kellett válnom, el kellett szakadnom. S a Republiic hatására még mielőtt feltűnt volna a hajója, ez megtörtént.
Amikor az exemet repülőre tettem London felé, úgy döntött, ott fog élni, és én kivittem a reptérre, búcsúztattam az embert, nem a nőt, megszólalt bennem egy másik Republic dal. És amikor az exem eltűnt a terminálban, folyni kezdtek a könnyeim: „Nem volt még soha így / és nem lesz soha már. / Nem jössz vissza ide többé már ezután. / Száműzött vagy-e vándor / vagy ártatlan utazó? / Mért nem tudhatod meg azt meg, / hogy hol a jó?”

Szóval van 115 dal a Republic mappámban, de vannak olyan lemezeik (mert sok van nekik, így hírtelen huszonhat studióalbumot számoltam és jövőre harmincéves a zenekar), hogy ha csak a számcímeket nézen, ha egy-két dalt ismerek róla. Vigyázat, most jön egy nagyon nem népszerű része a szövegemnek! S valahogy ez volt a jellemző az utolsó, Cipővel készült hat-hét lemezükre. Persze meghallgattam őket, de hihetetlenül nem maradtak meg bennem a dalok. Csak lemezenként egy-kettő. Mintha nem is hallottam volna az egész albumot. A régebbi lemezekkel ez egyáltalán nem így volt.

FIGYELEM! A LELKI BÉKE MEGZAVARÁSÁRA ALKALMAS SOROK KÖVETKEZNEK!
Aztán meghalt Cipő. Talán nem volt az országban olyan ember, akit meg ne rázott volna a halála. akkor is, ha nem is szerették a Republicot, Mert Cipő meghatározó, karizmatikus személyiség volt.

Aztán kicsit később kitört a hatalmas kommentháború, hogy mennyire Cipő meggyalázása tovább vinni a Republic nevet, egyáltalán, Cipő nélkül nincs, nem lehet Republic, hogyan is gondolják, gondolhatják a maradék tagok, hogy tovább létezhet az együttes? Cipő édesanyja is állást foglalt. Tóth Zoli ki is lépett az együttesből. (Megcsinálta a Köztársasá Park együttest. Am manapság sehol sem sincsen. S lássuk be, a neve valóban nem Republic, de ugye, majdnem az... Ennek van értelme?) Felmerült az érvek között, hogy Cipő akarata is az volt, hogy ha bárki kiszáll az együttesből, szűnjön meg a Republic. Meg Jim Morrison nélkül nem volt már Doors, Freddie Mercury nélkül meg volt még ugyan Queen, de az már egyáltalán nem a Queen volt. Nem is húzta sokáig.

Kicsit később Sípos F. Tamás lett a Republic énekese. Akkor én is azt gondoltam, hogy na, ugyanaz persze semmi sem lehet Cipő nélkül, de azért Sípos F. semmiképpen sem Republic. Csináltak együtt egy új dalt, nem szólt rosszul, de azért... Akkor Republic 67 néven léteztek. Aztán Sípos F.ahogy bekerült, úgy ki is került az együttesből. Az új-régi énekes Boros Csaba lett. Mint egyetlen helyes döntés.

Boros Csaba nem rossz énekes. Bár Boros Csaba nem énekel olyan átütőn, ahogyan Cipő tette. (Rögtön hozzáteszem a realitás kedvéért, hogy Cipő sem volt nagy énekes. Ahogyan Cseh Tamás sem. Nem véletlen, hogy teljesen simán elénekelték egymás dalait. De mindekettejükben volt valami olyan plusz, a személyiségük szuggesztivitása, ami olyat ütött, frenetikus énektudás nélkül is, hogy csak na.) Boros Csaba egészen másképpen van jelen a színpadon. Boros Csaba showman. Cipő jelenség volt.

És itt jön a döbbenet. Amit nagyon óvatosan fogalmazok meg. Hej, de nehéz! Tiszteltem Cipőt. Szerettem mint jelenséget, mint szövegírót, mint énekest. Nagyon. De, bár személyesen nem ismertem, valahogy emberileg nem került hozzám soha közel. Nem tudom megmagyarázni, miért. Minden bizonnyal a személyiségéből fakadt. A távolságtartásából. A viszonylagos mosolytalanságából. Nem tudom... Remélem, érthető, hogy ez egyáltalán nem fikázás. 

Ahogy a Republic szempontjából az is teljesen mindegy, hogy Boros Csabával ennek nagyjából az ellenkezője zajlott le bennem.

Amikor a fiam csöpp volt az óvodai csoportjának két óvónője rendszeresen szervezett hosszúhétvégés, ottalvós kirándulásokat. Pénteken mentek, szombat estére pedig meghívták a szülőket, akik vasárnap vihették haza a csemetéket. Pazar dzsemborik voltak.Utólag is köszönöm, Edit és Zsuzsa!

Egyszer valahol az Alföldön voltunk, és legnagyobb meglepetésemre megjelent Boros Csaba is a társaságban. Nem a gyerekén/gyerekein keresztül, hanem mert az egyik óvónő baráti körébe tartozott. Nem tudom, hogyan alakult úgy, de egyszercsak kettesben maradt az akkor nyolc év körüli lányommal a kosárlabda pályán, és jókedvűen tanítgatta őt. A lányom később azt mondta nekem:
– Apu, tök jó fej volt az a hosszú hajú bácsi! Nagyon jó volt vele játszani.
Fogalma nem volt, hogy kicsoda Boros Csaba, úgy mondtam el neki.
– Jéééé, Cipővel zenél? Ha itt lennél velem meg Szállj el kismadár? És velem kosarazott?
Szamóca lányom így már képben lett.

Amikor estefelé a medence körül ücsörgött a szülői csapat, és jó néhány csimota már a durmolás felé hajlott, a szülők beszélgettek. Boros Csaba is ott maradt még egy ideig. Nem az maradt meg bennem, amit mondott, még az sem, hogy miről beszélgettünk, pusztán csak az, hogy nem a Republic basszerosa ült ott velünk, hanem egy szimpatikus figura, aki történetesen, de az adott szituációban tökéletesen mellékesen abszolút elhanyagolhatón a Republic basszerosa volt. Ezáltal nagyon rokonszenves lett.De mondom, a Republic sorsát és különösen az új lemezeiket illetőn ez voltképpen teljesen mellékes.

Majd megjelent a Rajzoljunk álmokat című, első Cipő nélküli Republic lemez. A MOL-kutaknál lehetett megvásárolni. Bagóért, legalábbis a boltokban kapható műsoros cédék árának a töredékéért, ezer forintért. Kicsit félve tettem be a lejátszóba. Aztán gyorsan berippeltem mp3-ba, hogy a telefonomon is fent legyen. Nem tudom, hányszor hallgattam végig. Szerintem az egyik legjobb Republic lemez lett. (Nem, nem azért, mert Boros Csaba sok-sok évvel előtte kosárlabdázott a lányommal.) S azért ez döbbenet volt számomra. Azért, mert ahogy mondtam (rendben, hulljanak rám a kövek!) egy csomó Republic lemezt nagyjából egyszer hallgattam végig, kimazsoláztam azt az egy-két jó számot, amit leltem maganak, a többi dal ment a feledésbe. Félreértés ne essék! Nem zseniális a Rajzoljunk álmokat című lemez. Csak egy nagyon jól sikerült Republic lemez. Majdnem annyira jól, mint amilyen az Én vagyok a világ vagy a Disco volt. Bizony! Csak a borító lett hihetetlenül semmilyen, de legyintsünk, a Republic borítókban soha nem volt túl erős.

A lemez két dalát, a Sebek a szívemen és a címadó Rajzoljunk álmokat simán a Republic leges-legjobbjai közé sorolom. A címadó dalban van valami olyan hihetetlen plusz, zenében is, szövegben is, hogy messze kimagaslik az együttes repertoárjából. Pedig bőven van miből ezt tennie.

Ráadásul meglepetés volt, hogy oszolhatott a fenntartás azzal kapcsolatban is, hogy vajon milyenek lesznek az együttes szövegei a továbbiakban. Jók lettek. Igen jók. A szövegírók, Wéber Ferenc, Boros Csaba és Patai Tamás úgy írtak Republic szövegeket, hogy nem koppintották Cipő szövegeit, mégis olyan nagy alázattal írták a dalokat, hogy azok gond nélkül belesímulnak az eddigi repertoárba. A következő lemezen a szövegírók között egy-egy dal erejéig megjelent Gerendás Péter és Patkó Kinga, illetve egy megzenésített Nagy László vers is.

A Rajzoljunk álmokat-lemez megjelenése után volt az az ingyenes, regisztrációhoz kötött, Budapest Parkos koncert, ami aztán később lemezen is megjelent. Ott voltunk szerelmetesfeleségtársammal. Egy kicsit félve, hogy na, vajon... Ám a republic tagok egyfelől olyan tisztelettel, alázattal kezelték Cipő emlékét, hogy le a kalappal előttük! Másfelől nem Republic nosztalgia-bulit nyomtak le, hanem egy nagyon jó hangulatú Republic-koncertet. Olyan jó hangulatút, hogy még magamnak is féltem kimondani, most is félek leírni, mert szinte szentséggyalázás, hjaj, hogy miközben Cipő nagyon hiányzott, aközben olyan jó buli volt, hogy nem tűnt fel a hiánya. Mert bár Boros nem karizmatikus személyiség, nem olyan jó énekes mint Cipő volt, aközben kiváló showman, és mégis simán hozta azokat a dalokat is, amiket Cipő énekelt régen. (Na, csak kimondtam...) Szinte szégyelltem magamat, mennyire élveztem a koncertet.

Hogy mondjak valami nem ennyire lelkeset is: a 2017-ben megjelent a Kimondom a neved című album nem volt olyan jó, mint a Rajzoljunk álmokat. Nem volt rossz, egyáltalán nem, de nem lett annyira húzós, mint az előző album. Talán megnyugodtak a fiúk, bejött az előző lemez, lelkes volt a közönség a koncerteken, elmúltak a botrányok, minden ment tovább a maga útján. De igazi húzódal talán csak a címadó lett, annak ellenére, hogy van több nagyon élvezetes nóta is a lemezen. Viszont ennek a lemeznek jól sikerült a külleme.

MAGYARAZŰRBEN

Eljutottunk a lényeghez. Eltelt két év, és itt az új, szintén a kiemelt MOL-kutaknál kapható lemez. A weboldalukon ott van nyolc letöltési lehetőség. Többek között a YouTube is ott van a listán, ahol az egész lemez meghallgatható.

Már a lemez címe is ötletes. Ahogy Boros Csaba fogalmazott: meg kell hagyni az embereknek a lehetőséget, hogy hol akarják elválasztani a szavakat. :-D

Aztán végre egy Republic borító, ami ötletes, vonzza a szemet és van köze a tartalomhoz is. A szerzők között szövegíróként egy új név: Bagossy Norbert, az erdélyi Bagossy Brothers Company tagja.

A dalok új dalok. Meg régebbiek. A tizenkettőből három valamilyen változatban már rögzítésre került.
Az Ezek voltunk nemrég az a dal, amit Sípos F. Tamás is énekelt. Boros Csabától egészen máshogyan szól. A magam részéről nem ódzkodtam nagyon az eredetitől sem, mert a dal jó volt, de így egészen más, sokkal jobb.
A Valami valódi első változatát a New Lebel Empire-rel vette fel az együttes. A dal nagyon jó, de a kooperáció némileg érthetetlen és értelmezhetetlen: Republic és a tuctuc-mjúzik...? Az erre a lemezre rögzített változat fényévekkel jobb, és egy csuda jó nóta született.

A Felmelegítelek a szívemmel 2017-ben jelent meg először. Akkor rögtön három változatban. Nagyon kellemes, igazi Republicos szerzemény

Ha a fentiekhez hozzátesszük a népzenei beütésű Száll az ének című dalt, akkor az album húzónótái nagyjából előttünk is vannak.

Amikhez a magam részéről azonnal hozzátenném az albumnyitó szakítós-nótát, a táncolós Kattan a zár-t.
Érdekes megoldás a Messzi Földre vihetnél című dalban, hogy úgy fest, a banda minden a tagja dalra fakad. Nem lenyűgöző, de megkapó.

Szerintem ezek a kiemelkedő dalok. Azonban a többi sem csupán töltelék-dal. Ahogy most végigzongoráztam a az egész lemezt, talán csak egy kompozíció volt, ami nem fogott meg, a címadó sort tartalmazó Árnyák a fényben. Tisztes mestermunka ez is, csak nem leltem benne semmi csettintésre méltót.

Vagyis a Magyarazűrben nagyon jó, hangulatos Republic lemez. Nem emelkedik ki a sorból, de nem is süllyed a relatív ismeretlenségbe, amire, valljuk be, volt példa a régi felállás esetén is, és talán a Kimondom a neved-re is igaz lehet. Az is várható, hogy három-négy dal minden bizonnyal állandóan jelen lesz a koncert-repertoárban. Igen nagy eséllyel a 2020. március 14-i Sportarénás Harminc című nagykoncerten is. Ahol nagyon szeretnék ott lenni, és ez a lemez csak méginkább kedvet csinált hozzá.

(2019, november)

4/5

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta

BIKINI. Valószínűleg nincsen olyan ember Magyarországon, aki ne tudná miről beszélek, ha nagybetűvel mondom a szót. Mert a Bikini fogalom. Azt is nagyon valószínűnek tartom, hogy ne lenne olyan ember, akinek nincsen legalább egy Bikini-dal, ami közel lenne a szívéhez. 

Amikor 2012-ben megjelent a harminc éves együttesről Maróthy György Közeli helyeken című könyve, írtam a könyvről egy értékelést. Szerintem az egyik legjobb írásom a mai napig. (Az egyszerűség kedvéért ezen beszámolóm végére bemásoltam az egészet.) Ebben a könyv-értékelésben benne van minden, ami miatt számomra a Bikini fontos zenekar. Éppen ezért nem is folynék bele egy hosszú bevezetővel abba, hogy merre mennyi méter, ha Bikini.

Annak apropóján, hogy tegnap koncert volt a Barba Negrában. Tizenharmadikán pénteken. Ingyenes Bikini koncert. A Pandora's. Box-szal, mint előzenekarral. Aki fél hétig odaért az előre regisztrált jegyével, annak volt ingyenes a belépés. Ingyen beléptünk hát szerelmetesfeleségtársammal. Megittuk a szokásos belépő-Soproninkat, és a még foghíjas nézőtéren sétálgattunk, honnan akarjuk végignézni a műsort. Akkor még bőven lehetett sétálgatni. 

A P. Box-ra mérsékelten voltam kíváncsi, a Bikinire nagyon. Nem tudom, mikor voltam utoljára a koncertjükön, de valahogy olyan blikkem van, hogy tíz években mérhető az időtáv. 

VÁGTASS VELEM! – Pandora's Box

Ember legyen a talpán, de legalábbis hihetetlenül fanatikus magyar hardrock-rajongó, aki a P. Mobil és következmény-együtteseinek ágas-bogas történetében szakavatottan kiismeri magát. (Csak ami első blikkre eszembe jut: P. Box, Metal Company, Bill és a Box, Mobilmania, Tunyogi Rock Band.) Volt idő, hogy a P. Box-ból is kettő volt, majd bíróság döntötte el, melyik az autentikus. Ez, amelyik tegnap fellépett a Barba Negrában.

Az első Pandora's Box, ugyebár,  a P. Mobilból kivált csodálatos gitáros, Bencsik Sándor és az ugyanonnan érkezett billentyűs, Cserháti István együttese volt. Az első lemezt még Varga „Istvánakirály” Miklóssal vették fel, de a második lemez felvétele előtt csatlakozott a Mobil karizmatikus ex-énekese, Vikidál Gyula. Innentől a történelmet nem folytatom, a P. Box oldalán részletesen olvasható minden. 

No, és akkor tegnap este itt volt ez a számomra vadonatúj, ám valójában már hosszú évek óta létező formáció. Még mielőtt szétfröcskölném a lecsót: szeretem a hard rock-ot. Meg nem is szeretem. Olyan műfaj ez, amit lehet csípőből művelni, meg lehet hihetetlen dolgokat is alkotni benne. Ha hard rock, akkor természetesen Deep Purple és Uriah Heep mindenekelőtt. Ha magyar hard rock, akkor P. Mobil és következményei. De bevallom, a következmények már csak csínján. Valahogy a P. Box első két lemezével is úgy voltam, hogy, hm-hm, hallgattam, de olyan istenigazán nem fogott meg egyik anyag sem. Az Ómen-t egyszer hallgattam meg. A következőkről aztán le is maradtam. (Konkrétan ebben az órában tudtam meg, hogy  lemez dalszövegeit Hobo írta. Pedig az Ómen című dalnál ebben a műfajban kevés idegesítőbb, közhelyesebb, semmitmondóbb szöveget ismerek.)

A hardrock panelek jól szólnak egymás mellett, ha döngöl a nóta, mozdul az ember. De éppen ezért a hardrockban nem is olyan egyszerű igazán jó dalokat csinálni. Olyanokat, amik nem csak az ember ősi ütemérzékét fogják meg, hanem a lelkét is, ott legbelül. Olyan csúnya vagyok, hogy a legtöbbször szinte csak végiglapozom a magyar hardrock együttesek anyagait a lejátszómon. Néha kalandvágyból, néha, hogy képben legyek. És ha kell, simán azt mondom még az általam kedvelt Lord számaira is, hogy unalmasak. Nem rossz a zene, a szöveg se lenne rossz, amikor éppen nem rossz, de jóformán tökre felcserélhető egyik banda a másikkal. Na, jó, Pohl Mihály énekhangja nem kompatibilis mással, de attól még nem lesz jó önmagában egy nóta.

Vagyis annyira nem voltam naprakész P. Box-ból, hogy azt sem tudtam, kik a tagok, honnan jöttek, mit csináltak eddig. 

Na, akkor lecsó: a tegnap esti koncertjük nem volt rossz. Más olvasatban: a tegnap esti koncertjük unalmas volt. Így együtt. Az énekes, Koroknai Árpád jó énekes, jó showman, néha kissé klisés és modoros, de ebben a műfajban, ez megbocsátható. Szeretve is volt. Akkor is, ha a hangját, ugyebár a kisérdemű óhatatlanul Vikidáléhoz és Tunyogi Péteréhez hasonlítja. Tán még Bill-hez, hiszen A zöld, a bíbor és a feketé-t ő is minden koncertjén elénekli. Szóval Korinak igen magasra van téve a léc. Ugyan Vikidál, bármennyire szeretjük, már csak tiszteletre méltó árnyéka önmagának, ahogy ezt a Barba Negra-s Dinamit koncert is mutatta. Tunyót, ugye, Isten nyugosztalja. Bill aktív, a hangjának minőségéről már vitatkoztam ismerősökkel, de vitathatatlan, hogy ha kevesebb is, mint volt, csak önmagához képest az, és ez a kevesebb néha több mint másnál az erő teljében levő. Kori hangja tehát: nem bont falakat, mint egykor Pitkin és Bill, nem annyira jellegzetes, mint Tunyó, de van benne valami az utóbbi hangjának finomságából. Nem voltak nagy kiengedések, de voltak finom hajlítások, apró játékok.

S mert ők is lecsóztak: A főnix éjszakájá-val kezdtek, majd a Soha nem elég-gel folytatták. Kemény felütés. Hard-érában klasszikus mindkét dal, és ezzel a nyitással fejet is hajtottak mind a Mobil, mind a második, Vikidálos P, Box formáció előtt. 

Idáig azt mondtam: jó. Mindkét dalt boldogan énekeltem. A folytatásban nem az volt a bajom, hogy nem ismertem a dalszövegeket, nem hallottam még a dalokat. (Illetve az is egy kicsit, persze.)

Két bajom volt a  koncerttel. Az egyik technikai: vagy nagyon rossz helyen álltunk vagy volt valami az erősítéssel. Példának okáért a szólógitárt (Sándor József) olyan nagyon nem hallottam. Pedig néha olyan érzésem volt, hogy érdemes lenne. Márpedig ha egy koncerten nem hallom a zenét, akkor ott baj van. Ugye.

(Átvezetés a technikai és a következő probléma között.) Az informatikus dizájnú basszeros (Ferenczi Tibor) pontos volt, de nem volt nekem benne kiemelkedő érdekesség. Ahogy ugyanez mondható a (párom szavával) klaviaturistáról (Szabó Krisztián) is: a hammond-hangzás jót tett a daloknak, jól is szólt, amit csinált, és bár eszembe jutott Jon Lord, ez a méltánytalan eszembe jutás nem volt korrekt. A dobosnál (Kiss Konrád) mint a basszerosnál: helyén volt minden, de kezdetben szigorúan csak a ritmusszekció részeként funkcionált. Aztán mintha koncert közben életre kelve élvezni kezdte volna, amit csinál, vagy elengedte magát, de egyre frappánsabbakat ütött, nem csupán a megfelelő ritmust szolgálta, hanem egyre inkább zenélt. 

De ezzel együtt is azon kaptam magam, hogy kiestem a koncertből: unatkozni kezdtem. Volt, hogy mégis visszazökkentem (A zöld, a bíbor és a fekete, Vágtass velem), mert ezek csuda jók voltak. De ott meg az előbbinél nekem kimaradt egy később beleírt versszak (Játszd el a dalt, ami sose szólt / Vedd fel a fehér gitárt / Játszd el a régi húrokon / Az utolsó utazást). Erre megint nem kiestem? Kezdtem egyre jobban várni a Bikinit. 

De hogy azonnal alá is ássam önnön jól alátámasztott fanyalgásomat, hiába, hogy mellettem egy velem egykorú, jól szituált úriember többször a koncert közbe üvöltötte az én vágyamat is („Bikini!”), szemmel látható volt, sőt bőrön érezhető volt, hogy a közönség nagy része nagyon elvezte a koncertet. Táncoltak, ugráltak, együtt énekelték az újabb dalokat is Korival. Mint kiderült, sikerült egy olyan társaság mellé kavarodnunk, akikkel az Arénabeli Karthago koncerten is volt némi konfliktusunk. A társaság egyik hölgytagja a mindenki másra való olyan szemérmetlen fittyet hányással élte bele magát a zenébe, hogy minden második táncmozdulatával lökött egy hatalmasat szemérmetesfeleségtársamon. Hiába is a kommunikáció, s még Patrick Swayze-stílusú, kétajtós szekrény barátja is hiába kérte, hogy jöjjön arrébb. Ahogy körbenéztem, és ahogy később a Bikinin is tapasztaltam, persze-persze, rock koncerten vagyunk, nem babazsúron, de úgy nagyjából mindenki más tiszteletben tartotta mások auráját, bármennyire élvezte is a koncertet. De, rendben ez csak a korunkból fakadó csúfos lehiggadás morgása...

AHOGY TI ZENÉLTEK – Bikini

Ami azonnal feltűnt a színpad átrendezésekor: sehol sem volt billentyű. A Bikini számos nótája nem képzelhető el billentyű nélkül. (Szomorú aktualitása lett ennek a billentyű-témának: ma, szeptember 16-án halt meg a Piramis és a Bikini volt billentyűse, Gallai Péter. Legyen neki könnyű a föld! Kedveltem a dalait is, a játékát is és az énekhangját is.) Előre futok: volt billentyű: általában Lojzi kapcsolta be, felvételről. Ami megdöbbentett és komor fényt vetett mind a koromra, mind a tájékozottságomra: hazafelé már a villamoson nézegettem a Bikini nem túl jól működő weboldalát. 2012-ben, az Illúziók nélkül című lemezen még volt hivatalos billentyűse a zenekarnak: Bördén Szabolcsnak hívták. Gallai Péter kiválása után folyamatosan ő állt a billentyűk mögött. (Annak még nem jártam utána, hogy más koncerteken van-e élő billentyű vagy ugyanez a megoldás, mint tegnap.) Mindenesetre nagyon furcsa volt Bikinit egyhatod-playbackben hallgatni. A Bikini nem ilyen zenekar.

A Bikini tagjai közül a szaxis Makovics Dénes lépett először színpadra. Már őt is nagy ováció fogadta, ami Németh Lojzi Alajos és végül D. Nagy Lajos megjelenésével érte el a csúcsát. Bár a Bikininek 2011 óta nem jelent meg új anyaga, teljes joggal mégsem mondható el, hogy ők is saját maguk emlékzenekara lennének. (Ahogy egy Facebook-os csoportból való ismerősöm fogalmazott a Uriah Heep-pel kapcsolatban a Soen koncert előtti sörözésünk alkalmával: „Lehet, nem alkotnak olyan albumokat, mint kezdetben, de alkotó zenekar, és mindenek ellenére minőséget csinálnak a mai napig, nem saját maguk emlékzenekara, mint annyian mások” [Turcsik Tibor])

A színpad puritán volt, és ezt a puritánságot még kivetítőkkel sem rombolták: mindvégig mindösszesen egy BIKINI felirat vérvöröse égett a zenészek felett. S ez nem is volt baj, no para, semmi hiányérzetet nem okozott. Ahogy a fények teljesen megszokott játéka sem. 

Ami miatt viszont volt hiányérzetem, az ugyanaz, mint a P. Box alatt is: nem tudom, a Barba Negra akusztikájának a hiányossága-e vagy sem, de a hangzás, nem is tudom, mi a jó szó erre, torz volt. Az egyes hangszerek kivehetők, élvezhetők voltak, de sokszor nem szólt együtt az egész.

A dalok nem úgy szóltak, ahogy a lemezeken, mármint abban az értelemben, hogy a Bikini átírta őket, de nem csupán ez volt az oka annak, hogy néhány nótánál csak akkor ismertem fel, miről van szó, amikor D. Nagy Lajos énekelni kezdte a szöveget. 

Apropó D. Nagy. Nem lett sem fiatalabb, sem szebb, viszont az utolsó „találkozásunk” óta nagyon sokat fogyott, azonban amikor énekelnie kellett, semmi gond nem volt. Amikor nagy ritkán megszólalt, akkor viszont meglepően füstös, árnyas volt a beszédhangja. Soha nem volt lakta be a színpadot perfekt  frontemberként,  talán utoljára a Rolls-ban tett mégis ilyet, de tegnap este voltaképpen megállt középen és tartotta is mindvégig a statikáját. Kivéve, amikor a hosszabb instrumentális részeknél leballagott, színpad-jobb hátra. 

Apropó konferálás: az egyáltalán nem volt. A dalok végén egy-egy köszönöm, oszt' slussz. Még a következő dal címe sem. Meg a végén Lojzitól pár szó, meg aztán a zenekari tagok bemutatása. 

Apropó színpadi jelenlét. A fúvós Makovics Dénes, a maga mackós alkatával, éltes korával az általam utoljára látogatott Bikini koncerteken háttérember volt. Most meg nem egyszer ő állt a középpontban. Elismerő mosollyal hallgattam a játékát és élveztem, ahogy a kifutón a testével is játszotta a szólamait, kommunikált a közönséggel, tapsoltatta a nagyérdeműt. Kopasz fejével, pocakjával, könyvelő alkatával volt benne valami... hm... megint keresem a szavakat, igen, kedves. Miközben a muzsikája egyszerűen hatalmasan szólt. Mulatságos, vidám momentum volt, amikor megállt a dobos előtt és együtt bohóckodtak a zenélés közben. 

Amikor nem Makovics volt az előtérben, akkor a szólógitáros Lukács Peta Péter jött a kifutóra. Peta képességeit ismerjük. Régóta a banda tagja. Ugyan a Bikini nagyon messze van az első két lemez kísérletezős zenéjétől, viszont Peta szólói piszok jól szóltak. Ugyan mikor szólt utoljára színpadon úgy egy szál gitár, hogy minden értelemben szóló volt? (Értsd: semmi más hangszer nem festette alá a produkciót.) S az is hatalmas volt, hogy Peta a gitárszólója alatt megénekeltette a közönséget. S tette mindezt jókedvűn, mosolyogva. 

A ritmusszekció, a dobos Mihalik Viktor és Lojzi gyakorlatilag mindvégig a háttérben maradtak. A dobos azért is, mert a dobszerkót, szokatlan módon a színpad-balon helyezték el, és egy plexi-fal is elválasztotta őt a valóság többi részétől. Lojzi gyakorlatilag csak egyszer engedte el magát, amikor Petával együtt ugrált a Mielőtt elmegyek közben. 

Na, eddig a hidegre sikerült, korrekt beszámoló. Most jön a lényeg. A Bikinit hallgatni, a Bikinivel együtt énekelni még mindig nagyon jó. Még akkor is, ha van benne egy nagyon komoly nosztalgia-faktor. A hangosítástól vagy a Barba akusztikájától eltekintve jól szólt a zene, a dalok még mindig a helyükön vannak, és sajnos a mondanivalójuk sem vesztették aktualitásukat. Sok jó koncerten jártam mostanság (ez itt a reklám helye: köszönet ezért a koncert.hu-nak!), de ez a Bikini az egyik legjobb hangulatú volt a sokból. Régen éreztem úgy, hogy onnan legbelülről szól a muzsika, onnan szól a dal. Mert azért egy A világ végén nem lehetett nem üvölteni. S bár fénykorukban a szarrá játszás miatt egy idő után herótom volt tőlük, ezen a koncerten nagyon-nagyon ott volt a Mielőtt elmegyek és az Adj helyet is. 

– Tudod, ez volt a koncert, ahol pár dal kivételével mindent ismertem, és nagyon szeretem is őket, meg jól is játszottak. Azt hiszem, eddig ezt élveztem a legjobban – mondta Szerelmetesfeleségtársam, amikor a villamoson megbeszéltük, kinek mit adott, mondott az este. Valóban, láttam őt táncolni és énekelni a koncert alatt. :-)

*

Csak az emlékeimre hagyatkozom, sorrend nélkül a következő dalokat hallottuk: Lassan szopogasd, Ezt nem tudom másképp mondani. Mielőtt végleg elmegyek. Ébredés után, Mondd el, Adj helyet, Legyek jó, Közeli helyeken, A férfi megy, a nő marad. Ki visz haza, Olcsó vigasz, Izzik a tavaszi délután, Csak dolgozni ne kelljen, A világ végén, Őrzöm a lángot, Adjon az ég, Az őrtoronyból, Angyali üdvözlet
A lista hitelességéért nem kezeskedem. :-)

Egyetlen hatalmas poént hagyott ki a Bikini: tegnap péntek volt, és tizenharmadika. Ennek ellenére nem szólt a nóta: 

Maróthy György:

KÖZELI HELYEKEN (30 éves a Bikini)

- könyvértékelés - 

 

S valóban, egy együttes, ami már akkor létezett, mikor néztem már kifelé a porból, amikor eszméltem, amikor rácsodálkoztam a múlt rendszer álságosságára, amit kint a Hajcsi szigeten láttam először, Nagyferó a Balkáni Tigris, negyven golyóval a testében medvetáncolt és hiába próbálták ijesztegetni, nem félt, miközben könyörgött, könyörögtünk, hogy „Hagyjanak, hagyjanak!” 

S aztán bár soha nem mentem el mielőtt, kértem én is, hogy fújja az asszony, ne remegjen az ujja, miközben nem tudtam másképpen mondani, ébredés után, a tűzfalon háborgó tengert utálva, s felültem, fejem a lábam közt a nyakamra, s néhány évig még ferde vigyázzban jártam a nagy találkozásokra a fene nagy jólétben. Közeli helyeken adtam helyet magam mellett, s úgy integettünk bátyuskának, aki a kibelezett kőbányák üregéből egy fagyival integetett a széles, tágas téren át, de mindketten tudtuk, hogy hazudtunk egymásnak.

Aztán megváltozott minden, ám még mindig csak nekünk kellett jónak lennünk, a szél fújt, nekidőltünk, megadtuk magunkat a mának; tudtuk, ha volna még időnk, akkor se lennék árulók, akkor sem, ha a szabad életben elfogytak a szavaink, s csak annyi maradt egy álmos hajnalon, azt kérjük: ne ébressz fel. Azon a temesvári vasárnapon, ki ne emlékezne, robogott felénk a jövő, legalábbis úgy hittük, de csak lyuk volt a zászló közepén.

Olcsó vigasz volt, hogy részegen mindig volt valaki, aki hazavitt, aki elnézte a káromkodós rossz szokásunkat, bécsi kapu méretű reményeinkbe fúló izzó tavaszi délutánjainkban már csak a szőrös bunda nyújtott vigaszt, hogy az élet veri, verihepi, és a szabadság rabszolgái hiába könyörögnek, hogy dolgozni ne kelljen, csak eltűnt az élet az utcából, bár idehallatszott, hogy a világ végén a máról dalolnak a boldog bárányok, mert a réten már jól kihallgatták magukat. S ha hiányzott is pár dolog, egy kedves dal miatt boldogok lettünk, s boldog volt velünk a sírós ég, és a fejünkre hullt egy könnycsepp a mennyből, lezuhant, mint egy népmese szép története.

A jóbarátokkal sejtettük, hogy hiába minden, nem lesz ennek jó vége, múlhat az idő, csak egy dolog van: szeress, szeress még, mert sem egy korsó, sem egy pohár, eh, de igen, minden gondunk messze száll, mindörökre felszállunk magasra! De októberben elcsendesedünk, mondunk egy imát, kitisztul a lelkünk, mintha álomból ébrednénk, várjuk a tavaszt, de legbelül sejtjük, hogy ez ugyanaz a cirkusz, semmi sem változott, nem ér a nevünk ebben a vízióban, de szerencsére még látom a szemeden, hogy nem ér az én nevem sem, ezért veled akarok a pokol tűzén elégni! Láda sör az asztalon, mint elhaló angyali üdvözlet ebben a vadkeleti borzalomban.

Elmélázok, mennyi mindent elhittem, miközben a messzeség csak hív, csak hív. Ki kell jutnom a mennyország felé, őrizni akarom a lángot én is, ami a szívemben van! Tűzvigyázó szabadíts meg, minden, minden úgy történt, ahogyan kellett, a magányos napon a lányok nem térnek vissza a körhintából, de ez tudjuk jól, rossz idők ezek! S csak lemondón hajtogatjuk egyre: adjon az isten mindig jobbat! Felnézünk a hegyekre, az őrtoronyból a a Hold keresői nem mentek, el, hiába múltak el az illúziók, Az utolsó pohár után még elmondom: szép vagy, szép vagy, itt a végtelen lába előtt.

30 év, az én életem is. S bár nem az enyémek, mintha az én soraim is lennének, amiket énekelek.

Fejet hajtok. 

Köszönöm!

A beszámoló eredetileg a koncert.hu-n jelent meg. 

5/5

Fotók:
Mohácsiné Palásti Márta

VISSZAPILLANAT

Ha KFT, akkor 1981, Táncdalfesztivál és Bábu vagy, döbbent hallgatás, sziszegés, beszívott ajkak, egek, mi lesz ebből? Semmi sem lett. Illetve lett egy zenekar, amelyiket lehetett komolyan is venni („...és a Kun Béla téri fák...”), de fergetegeseket is röhögni rajta. A KFT mindennapim bármelyikünk által átélt semmiségekről dalolt: az elgázolt macskáról, a teáról, a kikúrálhatatlan betegségről, a liftben ragadásról, és egyéb ilyen, semmitmondó csacskaságokról. A hangnemet alapvetőn meghatározta Laár András szatirikus, groteszk látásmódja, amely később a Laár' pour Laár Társulat előadásainak is kiindulási alapja volt. 

– Buborék. Írta Laár András verse. 

„Buborék, buborék, emitt sárga, amott kék!
Buborék, buborék, orromból jött ki elébb.”

(Na, ez tegnap nem hangzott el, csak egy réges-régi , belémégett koncertemlék.)

A KFT zenéje egyedi is, meg főleg nem is. Soha nem a hangszeres megoldásaikért, a virtuozitásukért kedveltük őket. De kedveltük őket.

Az első lemezükön a reggae beütésű új hullámos muzsika dominált. A második lemezen (Üzenet a liftből /  A fodrász), a zeneileg talán legizgalmasabb anyaguk, de már itt elszakadtak az első lemez zenei vonulatától, hogy aztán a harmadik és negyedik (Bál az Operábanl, Siker, pénz, nők, csillogás) lemezükön kialakuljon valamiféle véglegesnek mondható KFT-sound, amelyben voltak ugyan figyelemreméltó zenei megoldások, de alapvetőn dallamos popzenét játszottak. Amit továbbra is jobbára a szatíra, a groteszk határozott meg. Jobbára, ez hangsúlyos. A zenekar majd' minden lemeze tartalmaz néhány jobb és rosszabb értelemben vett slágert. Ám ezekből annyit, hogy egy teljes KFT best of összeállításnak minimum kétlemezesnek kell lennie.

Igaz, az idő múlásával a lemezek megjelenése lényegesen szórványossá vált. 1990 és 2000 között nem jelentettek meg friss zenei anyagot, és 2008 óta sem. Véleményem szerint ezek az albumok már meglehetősen laposra is sikeredtek, és a Laár által képviselt röhögős, csúfondáros szemlélet is megkopott kissé, megszokottá, uram bocsá', kínban születetté, unalmassá vált. 

Vagyis a KFT úgy létezik, mint a népmesében a királynak vitt ajándék, van is, nincsen is. Az hogy van, tegnap este fizikai bizonyságot nyert Békásmegyeren, az Óbudai Nyár befejező rendezvényén. 

KONCERT 2019-BEN

Szerelmetesfeleségtársammal úgy mentünk el a Csobánka térre, hogy közel van, ha nem is elementáris, de némi érdeklődés van bennünk, időnk van, ingyen van, lássuk hát! Vagyis semmiféle elvárásunk nem volt. Én az együttes utóbbi lemezei miatt meglehetősen szkeptikussá váltam. S miközben úgy nagyjából minden zenekarnál elvárás lenne, hogy alkotó munkát folytasson, de csupán önmaga szobraként fürödjön önmaga egykori fényében, valahogy mégis abban reménykedtem, hogy ott folytatom a KFT-vel, ahol úgy nagyjából 1990-ben elszakadtunk egymástól, a már alig hallgatott A nagy alakítás című lemezzel. Vagyis, hogy a koncerten nem kell az új számokat végigunatkozni. 

A Csobánka téren többször voltunk már koncerten. Azt hiszem két éve volt itt a Révész-Závodi féle Piramis évek. A Spar előtti rét dugig tele volt, majdnem az aluljáróig ért a tömeg. Tegnap este erről szó sem volt, úgy a rét fele telt meg az érdeklődőkkel. Nem elvárás, ténymegállapítás. 

A koncert pontosan, az Elmúltak az ünnepek-kel kezdődött. Jó jelnek könyveltem el, a dal az első lemezről való. Nem árulok zsákbamacskát a setlist-et illetőn: a legfrissebb dal a Laár András helyén Mohai Tamással kiadott Éljen a szerelem! című album címadó nótája volt. Ami egyfelől de jó, hogy így volt, másfelől azért arra utal, hogy a KFT saját emlékzenekaraként játszott tegnap este. Ráadásul arról is árulkodott, hogy reálisan mérték fel az új (na, jó, a legújabb dalaik közkedveletlenségét. (Majdnem azt írtam, minőségét.)

Volt itt minden az első lemezekről, Bábu vagy, Tea, Macska az úton, Jójszakát, Üzenet a liftből, Bál az Operában, Afrika, Volvo, Péntek, Siker, pénz, csillogás, Elizabet, Balatoni nyár, Fantasztikus lány, Az édes élet véget ér, Kovács Pál, Az idegen lény. (Azt hiszem, össze is szedtem a koncert anyagát, ha nem is az eljátszás sorrendjében.) 

A KFT zenekar változott: öregedtek. Főleg Laár András és II. Lengyelfy Miklós. Bornai csak őszült. A legsztenderdebb dizájnnal Márton András bír.Ami nagyon hamar kiderült: Laár már nem tudja úgy kiengedni azt a kellemes, muris kappanhangját, ahogy emlékeztem rá. Hiába, no...

Bornai: 
– Tegye fel a kezét, aki már élt 1981-ben! [Fény a nézőtérre] Jó, a döntő többség... Most tegye fel a kezét, aki még nem élt 1981-ben. Ööööö... Legalább ugyanannyian. Ez szép. Na, akkor már csak egy maradt: tegye fel a kezét, aki már nem élt 1981-ben! Ééééés vannak néhányan. Ebből csak egy következtetés vonható le: az emberek három csoportba sorolhatók. 

Másfelől a KFT nem változott. Olyannyira nem, hogy még az összekötő szövegeik is hasonlók voltak, mint amikor utoljára KFT-koncerten jártam. Ennek ellenére ismét és újra jókat röhögtem nosztalgiázás közben az elmondott verseken, lelkesem énekeltem, amit csak tudtam, ez pedig a döntő többség volt, és ujjongtam ha várt dal érkezett, ugráltam a Volvo kezdő riffjénél, és így tovább. (Az már az én egyéni problémám, hogy a természetesen legnagyobb tombolást kiváltó Afrikát soha nem szerettem, a Balatoni nyár-t meg annyira szétjátszották a rádióadók, hogy herotom van tőle.) Egyszerűen nagyon élveztem az egészet, ahogy volt, a régi poénokkal, Laár megkopott hangjával, a Bábu vagy ki tudja, mióta ugyanúgy, de jól kitalált mozgásával, és még azon is kaptam magam, eleddig nem volt jellemző, hogy belefeledkeztem Laár egyik gitárszólójába. Lehet, hogy én jobban, mint ő. S hogy élvezem II. Lengyelfy basszusjátékát. Úgy önmagában is, lecsupaszítva róla a többieket. Ilyen KFT-n eddig nem történt velem.

Vagyis csuda jól szórakoztam a koncerten. Függetlenül attól, nem tudom elkülöníteni, hogy a jelenlegi zenei teljesítmény vagy a nosztalgia miatt. De kérdezem én: voltaképpen érdekes ez? Ha egyszer jól éreztük magunkat. Várva a tömeg oszlását még megittunk egy sört, és közben kimaradt szívcsücsök  KFT dalokat hallgattunk. Szerelmetesfeleségtársamnak a Gázgyár, nekem az Ötvenévesen Honoluluban és a Száll egy pofon a szélben hiányzott, de szívesen vettem volna a Ha elérem, hogy kövér leszek-et és az Alkalmatlan vagyok  a szerelemre című (majdnem azt írtam, örökérvényűt, de az, ugye, méltatlan és alaptalan ok-okozati összefüggések megsejtésére vezetne) mosolykiváltót. 

A kérdés az, hogy ha lenne még mostanság (jó, ma van Újpesten, de azért ez túl korai) KFT koncert, mennék-e? Mennék. 

 A cikk a koncert.hu-n is megjelent. 

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta 

Van egy Facebook-os csoport, ahol zenékről szoktunk csevegni. Személyesen, szemtől-szembe a tegnapi napig nem ismertem senkit a tagjai közül. Viszont nap mint nap csudálkozom, hogy a tagoknak, főleg a két működtetőnek, Lacinak és Tibinek hogy a viharba van ennyi ideje zenét hallgatni, infómorzsákat szedegetni? Korombeli emberek, de a mai zenékkel (értsd: rock, proresszív rock, progmetál és határmezsgyéi) is tisztában vannak. Nagyon sokat köszönhetek ennek a csoportnak. Többek között a Soen-t. Meg a Wheel-t. Egyfelől, hogy  még megjelenésekor felhívták a figyelmemet az előbbi Lotus című idei lemezére. Amit igen sűrűn hallgattam. Másfelől, hogy felhívták a figyelmem, hogy az A38-on lesz Soen koncert.
Aztán Lacinak köszönhetem még azt a sört a tegnapi koncert kezdetekor...

Az A38 nagyon képben van. Nagyon szimpatikusan rendre meghívja a rockzene progresszív vonulatának a mai nagyjait. Hogy most mást ne említsek, idén volt a vendégük a számomra az idei év koncertjét játszó, lengyel Riverside is. A tegnap esti koncert három együttesének az egy színpadra terelése nagyon szerencsés ötlet volt akkor is, ha nem is az A38 koncepciója volt, hiszen a Soen viszi magával az egész európai turnéján a másik két együttest. Mindhárom banda progmetált játszik, mindhárom a zenére és nem a látványra helyezi a hangsúlyt, s mindhárom hihetetlen lelkesedéssel, lendülettel, energiával és őszinteséggel játszotta végig a maga részét. Ami az előzenekarokra nézve, tekintettel a programjaik rövidségére (a The Price kb. fél órát játszhatott, a Wheel kb. háromnegyedet). De mindketten úgy tettek, mintha ők lennének az este fő fellépői, volt ott apa-anyai befektetésileg. 

THE PRICE:

fiatal olasz, konkrétan milánói csapat. Mármint olyan értelemben fiatal, hogy egy viszonylag friss formációról van szó. Voltaképpen azért álltunk csak fel a fedélzeten, mert Tibi rendre hajtogatta: 
– Az előzenekart soha nem szabad kihagyni. Ők lesznek a jövő nagyjai. 

Mondjuk nekem elégségesnek tűnő feladat, sőt meg is haladja a rendelkezésemre álló kapacitásokat, hogy a nagyokkal képben legyek, de legyen Tibornak, felálltunk és leballagtunk a koncertterembe. Így utólag azt mondom, rosszul tettük, hogy nem előbb tápászkodtunk fel. Ahogy beléptünk a terembe, azonnal mellbe csapott a srácok lelkesedése. Amit játszanak: kemény alapokon nyugvó... mit beszélek?... robbanó dallamos, magával ragadó metál, a teljesen szokásos ének, gitár, basszus, dob felállásban. 

– Na, ez jó, tetszik, fogd meg a sörömet, megyek csinálok pár képet! – mondta kedvesem, és ott is hagyott a fiúkkal, s a még szellős termen egyenest átvágva a színpad elé sietett. 

Az együttes tagjai, a rend kedvéért a Facebook-oldaluk szerint: Marco Barusso (gitár, ének), Guido Carli (dobok), Axel Capurro (gitár, ének), Claudio Sannoner (basszus).

Az A38 közönsége ugyan nem lüktetett együtt a muzsikájukkal, de a számok végén a taps és az ováció azért sokkal több volt mint egy udvarias odabólintás. Úgy festett, nem csupán nekünk volt bejövős a produkciójuk. Szerelmetesfeleségtársam böngészte ki, hogy a The Price egész európai turnéja során elkíséri a Soen-t vendégzenekarként.

WHEEL

Sikerült az új, személyes ismerettségek feletti örvendezésből fakadó dumálásba annyira belefeledkeznünk, hogy a WHEEL elejéről is lemaradtunk. Bár a tömeg még mindig nem volt masszívan átjárhatatlan, de azért már kígyóznunk kellett csöppet, hogy a színpad elé mehessünk. 

A Wheel ars poetica-ja egy Stephen King idézet: „Az élet olyan, mint egy kerék. Előbb vagy utóbb mindig odafordul, ahonnan elindult.” Ezt az ars poetica-t eddig egy lemezen fejtegették, amely a Moving Backwards címet kapta. A Wheel tagjai: James Lascelles (ének, gitár), Roni Seppänen (gitár), Mikko Määttä (basszus), Santeri Saksala (dobok). 

A Wheel zenéje karcos, szikár, zúzós muzsika, De minden karca, zúzása, szikársága ellenére van benne valami megkapó zeneiség, valami hallgatásra késztető, figyelmet követelő többlet, nagyon kellemes zeneiség, ami miatt, amikor a csevegőcsoportos Tibor feltette egy számukat, meghallgatva azonnal lehúztam az egész anyagot és már többször végighallgattam. 

Szemmel látható volt, hogy az A38 közönsége számára nem ismeretlen a zenéjük. Illetve ha volt, akinek az volt, úgy festett, az is igen lelkesen fogadta. Elképesztőn elementáris erővel játszották végig a sajnos rövidke ám annál invenciózusabb  műsorukat. Mintha ők lettek volna a főzenekar, s mintha nem egy zsebkendőnyi színpadon adtak volna elő. 

SOEN

Nos, a Soen esetében már óvatos duhajok voltunk, időben lementünk a koncertterembe hogy helyünk legyen. Az óvatosságunk indokolt volt. Annyira, hogy voltaképpen csak a színpad bal szélén találtunk helyet, középen már esélytelenek voltunk. A terem zsúfolásig megtelt. Csoporttárs-Laci előzetes sajnálkozása, hogy az A38-nak még játékot is kellett rendezni ingyen-jegyekért, mert ennyire nem érdekel Budapesten senkit ez a fantasztikus muzsika, nos, teljesen alaptalanná vált. 

A Soen svéd zenekar. 2010 óta léteznek, eddig négy albumot adtak ki, az elsőt 2012-ben. A teljes áttörést az idei, Lotus című lemezük hozta meg a számukra, amellyel komoly elismerést vívtak ki, és amelyet promóciós turnéra vittek Európa szerte, többek között az A38-ra is. A bandát az Opeth volt dobosa, Martin Lopez alapította. A kezdeti felállás ára teljesen átalakult: Stefan Stenberg (basszus), Cody Ford (gitárok), Lars Åhlund (billentyűs hangszerek, gitár), Joel Ekelöf (ének) és Martin Lopez (dobok). Úgy jellemzik őket, hogy a leg-Tool-osabb együttes. Akik bár nem voltak az első lemezeik sem kopinger-művek, de mára megtalálták a teljesen egyedi, saját stílusukat. Amibe például simán belefér az is, hogy a Lotus című dalban felfedezzünk magunknak egy kis Gilmour-os játékot is. És még ettől sem koppintás. 

Amikor a Soen színpadra lépett a kisérdemű hatalmas ujjongással fogadta őket. Már az első szám, az albumnyitó Covenant megmozgatott mindenkit. A Soen zenéje dallamos, gazdag, összetett, zúzda. A koncerten eljátszott verzókban keményebben, döngölősebben szóltak a dalok, mint a lemezeken, de ebben lehet, az is keményen belejátszott, hogy a földrajzi elhelyezkedésünk határozottan jobbra húzott, és túl közel voltunk a hangfalakhoz. 

 Számomra két döbbenet volt a Soen koncertjén. Az egyik az énekes, Joel Ekelöf személye. A fickó számomra, az eddig látott videók alapján nem volt szimpatikus. Csak a hangja tetszett nagyon. Az a helyzet, hogy a figura élőben egészen más. Hogy mondjak valami nagyot: ki az ördög látott már ilyen hihetetlenül tiszta tekintetű rockzenészt? S úgy volt jelen egész végig a színpadon, úgy vitte a showt, hogy semmi metálos túljátszást nem alkalmazott. Sőt, ismét elmegyek szélsőségesbe: számomra valami olyan szerénység és alázat jött le minden megmozdulásából, hogy csak lestem ki a fejemből. S a hangja az valami csuda érdekes! Nem bont vele falakat, nem üvölt lukat a föld magmájáig, és nem szüretel le egy komplett almáskertet sem, de ha az ember gyereke odafigyel, akkor bizony a kellemes fátyolossága mellett mégis voltak olyan kiengedései, kitartásai, hogy azt mondtam, ennyi tüdeje embernek nincsen. S a megjelenése is: ki látott már metálzenészt öltönyben? Fekete nadrág, fekete ing, zakó. (Ami a meleg miatt lekerült róla.) Az egész jelenségben volt valami elegáns. Ráadásul, ugyan nem példátlan a műfajában, de annyira nem is sűrű: tök kopasz. Igaz a többiek sörénydobáltak mellette és helyette a dús sörényükkel. Szóval engem alapvetően már Joel megnyert volna magának. De nem kellett egyedül maradnia. Persze, a többiek vastagon metáloskodtak a mozgásukban, pózaikban, de simán jól állt nekik, és szimpatikus kontrasztot alkottak a frontemberrel.

De ami fő: pompás zenét csinálnak. Ismét csak azt mondom: az acélos zúzások mellett, alatt, fölött, között, előtt, után rengeteg kiforrott figyelnivaló van a muzsikájukban. Ha már progmetál. 

A másik döbbenet az volt, hogy egy csomó dalukat énekelte velük a közönség. Két közönség-kolléga konkrétan az egész repertoárt. Csak lestem. 

Ahogy lesett a zenekar is. Valahogy úgy jártak, mint az év elején ugyanitt a lengyel Riverside: egyszerűen nem hitték el, hogy ennyire értékelve és szeretve vannak. Joel olyan hitetlenkedő tekintettel nézett a közönségre, hogy nem lehetett nem mosolyogni rajta. 
– Visszajövünk! – ígérte. 
Helyes! 

A koncert végén egy férfiú elkérte a színpadon ügyködő road-tól a basszeros előtt földr ragasztott setlistet. Gyorsabb volt mint én. De voltam annyira gátolástalan, hogy azonnal megkértem, hadd fotózzam le. 

ÖSSZEGZÉS

Van egy-két dolog, amit voltaképpen mindhárom együttes esetében elmondhattam volna. Összetett, odafigyelésre méltó zenét játszanak, jobbára dallamos énekkel, ami minden döngölés ellenére nem csak pusztán tombolásra való. Mind a három banda határozottan jelen volt a színpadon, s olyan energiát nyomott magából, hogy felért egy gőzhenger erejével, egy zenei energiaitallal, hangjegyes izomgyúrással. 

A szervezők nagyon ügyes triumvirátust hoztak össze. A bandák sok mindenben hasonlítanak, de karakteresen el is különíthetők egymástól, s nem lesznek egy kaptafa a majd négyórás játékidő ellenére sem. Az is tény viszont, hogy magam is éreztem valami olyasmit, mint szerelmetesfelségtársam, akitől megkérdeztem a hajóról a kocsi felé sétáltunkban, hogy tetszett neki, amit látott.
– A végére egy kicsit sok volt, de valószínűleg csak amiatt, hogy hárman nyomtak egymás után valami hasonlót. 
Ennek ellenére már ma visszamennék, ha ismételnének. Naná!

5/5

 A cikk eredetileg a koncert.hu oldalán és támogatásával jelent meg. 

A TITOK NYITJA

Rövid egymásutánban, gyakorlatilag március óta ez volt a negyedik Keep Floyding koncert, amire elmentünk. Jó, a dologban van egy nagy adag lokálpatriotizmus és kényelmesség is: Kaszásdűlőn lakunk, és az együttes három koncertje az Aquincum Múzeumhoz kötődött. Az Aquincum Romkertben sorozatot tartottak, minden nyári hónapban egyet. Az elsőn és az utolsón volt szerencsénk ott lenni, amikor a második volt, mi éppen a Szigetközben voltunk. Az, hogy a tegnapi koncerten részt tudunk venni, a koncert előtt öt-hat órával derült csak ki Úgy örültem belül, mint egy kisgyerek, csak felnőtt férfi módjára simán máshogyan mutattam ki, amikor kiderült, hogy mégis mehetünk. Azon viszont, hogy ennyire örültem, jómagam is meglepődtem. Okozok még meglepetéseket magamnak. S ez azért nagyon vicces, mert ahogy leírtam már, a tribute-zenekarokkal nem nagyon tudok mit kezdeni. Akkor sem, ha cover-zenekarok. A fenti linken leírtam, miért nem. S lám, ezzel együtt fél év alatt négy Keep Flyding koncertre mentünk el. Ez sem szokásom egyáltalán. Ha valakit láttam koncerten, akkor egy évig majdnem biztosan nem vagyok rá kíváncsi. Ennek tükrében valószínűleg valamit elmond a Keep Floyding-ról ez a negyedik koncert-dolog. Ennek ellenére nem volt igaza a koncrt-hu-s szerkesztőmnek, aki már az előző Keep Floyding-cikkemet is ezzel a címmel jelentette meg: Moha bácsi Keep Floyding függő lett. 

El is mondom, mi a titok, a harmadik koncerten jöttem rá. Nem, nem  Floyd iránti rajongásom. Nem vagyok rajongó alkat. Szeretem a Floyd zenéjét, de úgy igazán a „Moon”-lemeztől, a régebbieket annyira nem, és érdeklődés hiányában simán hanyagolom a „The Final Cut”-ot és a „The Endless River”-t is. Szóval a Pink Floyd iránti minden tiszteletem és szeretetem ellenére nem az az ok, hogy négy Keep Floyding koncertre elmentem fél év alatt. Az ok roppant egyszerű: egyszerűen minden koncertjükön az tűnt fel, hogy nem méregetek, eredetit a magyarhoz, nem szőrözök egy-egy coverba átmenő hangszerelés vagy téma-átíráson, hanem egyszerűen és simán élvezem a Pink Floyd zenéjét, amit a Keep Floyding ad elő. Ennyi: tehát a hangsúly a hedonizmuson van, az élvezeten. Amióta csinálom ezt a blogot, illetve a koncert.hu-n megjelennek a beszámolóim, egy kicsit tudatosabban járok koncertre, próbálok jobban figyelni a részletekre. Ez jó is, rossz is. Azért rossz, mert egy kicsit nehezebben engedem el magamat, leszek önfeledt. De az a helyzet, hogy az utolsó két Keep Floyding koncerten teljesen simán sikerült elengednem magamat. Elvitt a zene. A Pink Floyd pazar muzsikája, amit a Keep Floyding pazarul ad elő. 

AQUINCUM ROMKERT

Arról, hogy milyen az Aquincum Romkert mint koncerthelyszín, már beszámoltam. Ebben tegnap este sem volt változás. Az viszont érdekes és dicséretes, hogy úgy fest, a Keep Floyding nem csupán a helyszínek adottságai végett változtat a látványon, hanem pusztán azért is, mert a változatosság gyönyörködtet. Teljesen mások voltak például tegnap este a fényhatások, egészen máshol voltak a fényszórók, mint az első Romkertes koncertjük esetében. Most valahogy ugyanaz több volt,szebb volt, akkor is, ha amaz sem volt egyáltalán gagyi. (Igaz, ha jól emlékszem, az előző koncerten a fénytechnikusuk nem tudott ott lenni...). A zenekari tagok színpadi elhelyezkedése a megszokott volt, azon nem változtattak. 

A MŰSOR

A Keep Floyding másik nagy ereje a számok sorrendjének, a setlist-nek a bátor variálása. Igaz, van is miből válogatniuk. De a számok bősége nem feltétlenül indokolná a setlist változását. De a változatosság, mint tudjuk, gyönyörködtet. Úgy fest, nem csupán a közönséget. 

Persze, minden előadó esetében vannak dalok, amik nélkül nem lehet koncert. Akkor sem, ha ezek a dalok közhelyszerűvé válnak a rengeteg játszás miatt. Pláne, ha még a tömegmédiában is elfordulnak. (Mondjuk ott olyan csettintősen jó zene azért nem jellemző.) De a közönség nagy része mégis igényli ezeket a darabokat. A Keep Floyding sem hagyta ki Wish You Where Here-t, a Time-ot, a Money-t, a Shine On Your Crazy Diamond-ot és a Comfortably Numb-ot. (Ami azért hosszban nagyjából egy fél koncert.) De a másik fél koncert anyagát bátran váltogatják. Így került a mostani előadásba például a számomra teljesen ismeretlen Floyd-dal, a Biding My Time vagy éppen David Gilmoura szólókarrierjének egy kompozíciója, az In Any Tongue is. Aminél szintén vakartam a fejemet, a koncerten, hogy mit is hallok. (Köszönöm a setlist-segítséget, Garda Zsuzsa! :-) )

S itt megállok egy pillanatra. Az egyik értékelésemben szóvá tettem, hogy az együttes nem kommunikál a koncertjein a közönséggel, hiszen még a tagokat sem mutatták be. A következő koncerten Goldschmidt Gábormár bemutatta a tagokat, és szóvá tette, hogy szóvá tették neki ezt a hiányosságot. Akkor én most újra szóvá teszek valamit. Immár több volt a közönséggel való beszélgetés. De azon kívül, hogy „Köszönjük!”, lehet, érdemes lenne néha magáról a zenéről is szólni valamit. Tény, Gábor most például annyit mondott a Bilding My Time-ról, hogy: „Talán csak kislemezen jelent meg”, de slusz, többet sem. A szám címét sem. Ahogy az In My Tongue esetében is csak éreztem, hogy valami „baj” van a dallal, nem teljesen Floyd-osan szól, az énekszólam pedig egyáltalán nem, meg azt, hogy nem régi nótáról lehet szó, de itt véget is ért a „tudásom”. Rendben van, a legnagyobb Floyd nótákat talán nem kell minden egyes alkalommal bemutatni, körülírni (bár miért ne?), ám az ilyen, bátran állítom, a plebsz számára ismeretleneket bizony de. Amikor például a Summer '68 című dalt hallottam tőlük („A klaviaturistának ez a kedvenc száma, pedig csak a legjobb Beatles dal a Pink Floyd repertoárjában.” – mondta róla szépszemű kedvesem) egyszerűen nem tudtam hová tenni, még ha az időben nagyjából el is helyeztem. Igazából nekem most is kakukktojás. Nagyon jól esne róla pár szó. 

S ezek szerint az együttes nem kizárólag Pink Floyd zenét játszik. Ami, szerintem, egyáltalán nem baj. (Sőt, ahogy említettem is már, csendes, magányos gondolatmenetem egyikében, a magam részéről teljesen simán el tudnám képzelni, hogy a Floyd stílusában saját zenét komponáljanak. Valahogy úgy, ahogyan tette ezt az Eloy a Floyd, vagy a Marillion a Genesis vonatkozásában. De ez csak csendes tűnődés.)

Az est egyik, talán legnagyobb fénypontja Szerelmetesfeleségtársam kedvenc Gilmour-szerzeménye, a High Hopes volt. Eddig minden Keep Floyding koncerten azt várta. A szünetben nem bírta ki, és odament Goldschimdt Gáborhoz (ének, gitár), és megkérdezte, ma elhangzik-e a dal. Bizony úgy jött vissza, hogy az örömtől világított, az alkonyból egy kicsit helyi nappal lett.
– Lesz!
Volt. De még hogy! Fel is vette az egészet. Ahogy hazaértünk, rögtön meg is nézte. 
– Azért, tudod, ez a Pink Floyd a rockzene Bach-ja!

 A ZENÉSZEK

Nos, ők a zenészek: 

Goldschmidt Gábor: gitárok, ének
Tóth András: gitárok
Segesdy Márton: billentyűk, ének
Heinfarth György: dobok
Balázs Bálint: basszusgitár, ének
Haáz Imre: szaxofon
Garda Zsuzsa: ének
Simon Edina: ének

Nos, ők zenészek. Jó zenészek, De egytől egyig. Beleértve a vokalistákat és a szaxfonost is, aki tegnap különösen élt, és varázslatosat muzsikált. Garda Zsuzsát a számomra ismeretlen dalcímek miatt megkerestem ma. Írásbeli beszélgetésünk közben bocsánatot kért a tegnapi teljesítményéért: rettenetesen be van gyulladva a torka. Miután véget ért a Great Gig In the Sky Zsusza és Edina üvöltős vastapsot kapott. Csak úgy mondom. A rettenetesen gyulladt torkával...

S tegnap is lejött, hogy a Keep Floyding élvezi, amit művel. Nagyon élvezi. S ez persze átjön a közönségnek is.

Még humoruk is van, főleg a dobos nem bír magával. (A Dogs lassú billentyű-dob duója közben, megjátszott unott arccal ütötte az egyszerű ütemét, majd úgy csinált, mintha az órájára nézne, utána kivigyorgott valakire a közönség felé. Vagy: az együttes bejelenti, hogy még egy ráadást eljátszanak. Mindenki megy a helyére, a maga hangszeréhez, és nyakba akasztás közben egy húr megszólalt a basszusgitáron, mire a helyét még el nem foglaló dobos meghajolt a dobjai mögött, és kiszólt: „Ennyi volt, nagyon köszönjük!”)

Mit mondjak még? Ha alkalmad van rá, menj, hallgass és nézz Keep Floydngot! A MÜPÁ-ban szeptemberben előadják a teljes The Wall albumot. Állítólag még van néhány jegy

A KONCERTEN ELŐADOTT SZÁMOK: 

Astronomy
Summer 68
Have A Cigar
Biding My Time
Set the Controls
Dogs
Shine On You Crazy Diamond part 1. 
Dogs of War
Time
Great Gig In the Sky
In Any Tongue
Money
Wish You Where Here
Comfortably Numb
High Hopes

A beszámoló a koncert.hu támogatásával született.

5/5

Nem szeretem a fesztiválokat. Ezt már hangsúlyoztam akkor is, amikor a székesfehérvári Fezenről írtam.
Aztán amikor mondtam a koncert.hu szerkesztőjének, hogy Sziget, Foo Fighters, ő meg mondta, hogy az már sajnos nem, foglalt, de szívesen venné, ha 9-én, pénteken kimennénk, és készítenénk egy összefoglalót, és én meg mondtam, hogy pár perc, beszélek a fotós-társammal, majd tényleg pár perc múlva igent mondtam, meglehetősen derűs-gúnyos volt:
– Tudom, nem szereted a fesztiválokat…

A fesztiválokat valóban nem szeretem. A Szigeten is csak nagyon elvétve, talán háromszor fordultam elő, mind Diák-, mind Pepsi-, mind Sziget formájában. Tegnap megértettem, miért nem. Azért csak tegnap, mert még soha nem gondolkodtam rajta, eddig ösztönből maradtam távol tőle. 

Idén a szervezők előre mondták, hogy nézőcsúcsot fog dönteni a Sziget. A megnyitó napi tömeg és az ebből fakadó nagyon veszélyes helyzetek (Szamóca lányom is kint volt, és tapasztalata megfelelt sokakénak: komoly halálfélelme volt, és még tegnap is a hatása alatt volt: ha összevont ovis csoportjában megemelkedett a hangerő, összerezzent.) Amikor kiértünk a szigetre, pedig már fél hat felé járt az idő, nem voltak üresek a sétautak, koncertplaccok, de simán lehetett közlekedni. Vagyis úgy festett, az első nap tömege sehol sincs, Ed Sheeran mindent vitt a tumultuózus halálfélelmet illetőn. Hála Istennek, ebben nem is kellett csalódnunk, de azért… Erről majd a befejezés előtt. 

TÉVEDÉSEIM, ÍGY ÖTVEN FELETT

Nekem egy zenei fesztivál a zenéről szól. Még a tegnap délutánnak, estének is úgy vágtam neki, hogy első sorban a zenére koncentráltam. Akkor is, ha a fellépők közül gyakorlatilag csak a Foo Fighters-re lettem volna magamtól kíváncsi, illetve hallani Ed Sheeran-ról is csak nagyjából hallottam eddig, ezt azt, megvolt a fizimiskája, de semmi beható információs közelség nem volt vele. A magyar előadókról legalább tudtam kicsodák. Ha önmagukban nem is jelentettek volna annyit, hogy miattuk fontolgassam a bármelyik napi szigetelést. Vállalom, tájékozatlan és műveletlen vagyok. De akkor is…

A Sziget fellépőinek listáját böngészve, hogy legalább valamit tudjak már róluk, különösen a pénteken fellépőkről, kicsit kezdtem összetöpörödni, mennyire nem mond nekem semelyik név semmit. Szerelmetesfeleségtársam úgy a nagyjából a fellépőlista böngészése közben lelte ezt a 2009-es szigetfesztiválról szóló frenetikusan jó reklámot. Ami lefedi, mit gondoltam az idei fellépők nevét olvasgatva.  

Hatalmas ostobaság lenne azt gondolni, állítani, hogy csak az létezik, csak az minőségi, amit ismerek, amiről hallottam. Ennyire nem vagyok sem öntelt, sem naiv. Csak egy kicsit. Mert arra gondoltam, hogy összesen két húzónév azért kevés lesz a Szigethez. Ez volt az első, nagyon nagy tévedésem. Ami rögtön másikat is magába foglal. Mire gondolok?

Nem kellett sok idő annak felismeréséhez, hogy a Sziget látogatók döntő többsége a gyerekem lehetne. (Félreérés ne essék, csupán az életkoromra gondolok, nem az libidómra!) Egy idő után már kerestük a kortársainkat. Komolyan mondom, két (!) párt láttunk, akikkel úgy nagyjából megfeleltünk, illetve egy jócskán nagymama korú hölgyet, mint abszolút kakukktojást. Mindenki más kamasz vagy nagyon fiatal felnőtt volt. A saját, biológia gyerekeim (28, 26) is már a Szigetelők idősebbjeihez tartoznának. Ebből adódón a fellépők sorát biztos kézzel, precíz üzleti érzékkel hozzájuk igazították a szervezők. Ezért történhetett meg, hogy miközben a közönség igen nagy számban már jócskán őrjöngött az egyébként szép arcú, s a teste meg nem érdemelten minden porcikáját profin megmutató svéd dívára, Tove Lo-ra, én még a telefonom keresgéltem, hogy ki is ő. De a legjelentősebb generációs elcsúszást néhány órával és egy előadóval később tapasztaltam meg. Mármint ha az elsődleges generációs jegyeket nem nézem.

 Besh O Drom fantasztikus, hihetetlen energiájú koncertje után (elmondhatatlan micsoda hangulat, tánc volt a koncert alatt! Kétszemélyes stábunk elsöprő többségű fölénnyel az Est Koncertjének szavazta meg a koncertjüket; igaz, kezdetben olyan közel álltunk a hangszóróhoz, hogy a bal fülembe még mindig messzebbről jönnek a hangok) bolyongtunk, és valahogy a Nagyszínpad közelébe kerültünk. A színpad előtti tér teljesen megtelt táncoló, éneklő emberekkel. A színpad előtti tér pedig csak úgy fénylett a világító, csőlufik tömkelegétől. A színpadon hatalmas show zajlott, lehengerlő fényeffektekkel. Körülöttünk mindenki táncolt, énekelt. De annyira mindenki, hogy amikor kikértünk egy-egy szelet pizzát (1100 HUF), mert akkor már a sokadik órában jártunk) a nagyon kedves, mosolygós eladólány énekelve kommunikált velünk, és miközben rágtuk az energiapótlásunkat, a mellettünk levő padon három nagyon tinilányka harsogva énekelte a szöveget, tőlünk jobbra pedig három nagytini lány rúdtáncolt rúd nélkül a zenére. Vagyis úgy festett, rajtunk kívül mindenki roppantul élvezi ezt a zenét. Mi hihetetlenül nem. Martin Garrix előadásáról van szó. Ültünk, ettük a pizzat, én pedig létfenntartás közben újra boot-oltam a rendszeremet: ekkora tömeg egy ilyen zenén. (Ugyan tanulhatnék, hiszen a Fezenen a Dream Theater-rel némi fedésben párhuzamosan lenyomott Majka koncertjén volt a nagyobb közönség.) Ahogy a Samsung Colosseum nevű helyszínen nyomott techno és rawe zaj számomra halmazati büntetés lehetne hosszabb távon (értsd öt perc), ám a Colosseum zsúfolásig tömve volt táncoló emberekkel. (Nem tudom megállni, hogy kicsinyes, indokolatlan és megalapozatlan tartalmú rosszindulatomat a világ elé ne tárjam: a Colosseumot látva és hallgatva jutott először az eszembe az az egyáltalán nem szép gondolat, hogy a világ megérett a pusztulásra.)

Ott a pizzát majszolva tudatosult igazán a fesztiválozók életkora, és az hogy a Sziget nem annyira a zenéről, mintsem egy életérzésről szól. Mégpedig hangsúlyozottan és elsősorban a mai huszonkörüliek életérzésről. Nagyon fontos szempont. Már csak azért is, mert a húspiacra kivonultatott formás testek (női!) döntő többségének már az értékelése is a pedofília határát súrolja, hiába van bőven mit nézni, nemcsak azért kell gondolkodni, hogy meg ne bántsam a mellettem levő fotós szerelmetesfeleségtársamat a tapintatlan mustrával. Ja, fontos: a Sziget nyugodtan látogatható bikiniben is. Vagy tangabugyi és slussz fölé húzott, átlátszó, csillogó köpenyszerű izében. 

AHOGY EZ AZ EGÉSZ KINÉZ

A Sziget vérprofi. Majdnem mindenestül. (Most tekintsünk el a szerdai kezdéstől, különös tekintettel arra, hogy nem történt tragédia.) Mondom ezt úgy, hogy mint jelenség, soha nem volt szívem csücske. Ám gigantikus szervezés kell ahhoz, hogy mindez így összeálljon. Nem véletlenül Európai legnagyobb, leginkább elismert fesztiválja. Kitaláltak a helyszínek, a programok tömkelege, a helyszín felosztása, ötletparádé az egész, na! Csak egy apróság: pár éve nincs készpénz a Szigeten, bankkártyával lehet fizetni. Illetve egy a karszalagba integrált chippel, amit a számtalan feltöltő pont egyikén, vagy a Sziget csuda hasznos app-ján keresztül lehet feltölteni, és pá, ellopható fizikai pénz, elveszíthető bankkártya. Vagy: a Nagyszínpad két oldalán hatalmas ágyú fújta körbe-körbe a rekkenő melegben a vízpárát. Vagy: a Nagyszínpadhoz vezető földútra húztak egy fémutat, ami egyfelől megelőzte a por kavargását, másfelől eső estén a dagonya létrejöttét. És még: A koncertek jobbára, bár nem kivétel nélkül, fedett helyeken zajlanak. Mármint úgy, hogy a közönség feje felett is fedett a tér. Szálláslehetőségnek sátrak, nagyobb sátrak, sátrak ággyal, családi szállás lehetőség. Csupa pozitívum.

ét apróság azonban, hogy ne legyenek hurráoptimista: az a wc-mennyiség, ami este hat-nyolc felé még bőven elég volt, este tíz-tizenkettő felé már csapnivalóan kevésnek bizonyult, a mobilvécéknek hosszú-hosszú, adott esetben kivárhatatlan sorok kígyóztak. Bármiféle kézmosás lehetősége nélkül.

Aztán tény, ami tény, a Sziget a magyar zsebeknek gondolkodva megfizethető, ha egyáltalán… Sörből van Dréher meg Dréher (kivéve egy helyen: Kozel) igaz, abból többfajta, csapolva 750, dobozban 850 forint. Fél liter ásványvíz: 490. Fél liter bármilyen lónyál: 570 forint. Egy hot-dog 1050, egy pizza-szelet 1100, egy hambi 1990-3000 forint. Egy bármilyen egytálétel 2200-től fölfelé, tíz deka sült bármi hús: 1100 forint. A belépőt és a bérletet nem számolva. Észnél kell lenni! Vagy pénznél.

Apropó pénz. Az ALDI megjelenése érthető teljesen. De azért egy zenei fesztiválon a Deichmann és a H&M megjelenése ugyan teljesen magyarázható, de meglepő. De ezen felül is csak azt nem lehet venni, amit nem akarunk: ruhasátrak, ékszerek, műanyag, foszforeszkáló vicikvackok, jelmezek, kalapok, amit akarsz. Mint egy vurstliban. Óriáskerékkel, csúzliként kábé harminc métere kilőhető székkel, amit gumi ránt vissza, bungee jamping… És valahogy az egésznek a koronája a Coca Cola némi öniróniára hajló pihenőhelye: totál karácsonyi hangulatban, hóként fújt habbal, télapóval, rénszarvassal. Egek!

Ami számomra meglepő volt, hogy viszonylag kevés meglepő dizájnú Szigetelővel találkoztunk. Úgy fest, a külsővel való kitűnés már nem annyira divat. Voltak extravagáns figurák, de valamiért úgy gondoltam, sokkal többen lesznek. Azért az A38-ban az a rózsaszín fecskébe öltözött pasi, a négy fonott hajtincsével, a hetvenes évekből rajta maradt hercig bajuszkájával, és napszemüvegével mindent vitt. Bár a Besh O Drom koncerten az a meghatározhatatlan korú, mellközépig érő, veres szakállú, napszemüveges Hófehérke-örpéje sem volt semmi, flitteres tengerészkalapjában, félmeztelenül, kék melegítőnacija fölé húzott narancssárga kamáslijában, retikül méretű hátizsákjával, és a mellette táncoló szintén csupa flitteres fekete lánnyal, no, ő is szemmarasztaló volt. S még a fű illata is csak itt-ott ütötte meg az orrunkat.

Apró színes: amikor, még késő délután a Nagyszínpadnál jártunk, éppen Al Gore egy videóüzenetét játszották be, két, környezetvédelmi aktivista fiatal beszéde előtt. Tény, a Sziget egyre környezettudatosabb. Viszont minden tizedik látogató arca fénylett a csillámportól. Csillámpor = mikroműanyag = környezetszennyezés. Szóval egyfelől „klíma-hiszti”, másfelől...

A LÉNYEG

A lényeg a lényeg: azért a zene. Nekünk legalábbis. Mivel a fellépőket nem ismertük, és viszonylag későn derült ki, hogy mégis megyünk Szigetelni, gyorstalpalón próbáltunk felkészülni, kikre, mikre számíthatunk, s hogy mindebből ki érdekel minket.

Számomra három helyszín volt, amire azt mondtam, hogy itt valószínűleg lesz olyan, ami tényleg tetszhet. Az egyik a Mastercard Stage by A38 helyszín volt. A név vége adja magát. A másik a Global Village, a világzene sátra és az IBIS. De mert voltak egyéb helyszínek, több fedésben levő koncerttel, egyértelmű volt, hogy ma egyértelműen nem lesz elmélyült koncertezés, csak tudósítás.

Amikor megérkeztünk az A38-ban már javában ment a Gang of Youths koncertje. Vérbő rock and roll, szimpatikus energiákkal, elsőre megjegyezhető frontemberrel, a koncerten szimpatikusabban nyers hangzással, mint a stúdiófelvételeken. A hatalmas sátor fele volt tele, de aki ott volt, lelkes volt.

Az IBIS-ben a The Ringo Jets nevű török formáció nyomta nagyon lelkesen a hetvenes évek hard rockját, csupán leheletfinoman megbolondítva egy kis frissebb hangzással. A produkció érdekessége volt, hogy egy hölgy dobolt és énekelt. Határozottan jól szólt, de annyira nem, hogy leszögeződjünk.

A másik szavazással eldöntött felfedezésünk a Yeasayer előadás volt. Olyan nemtudunkmitkezdeniveleelsőre zene, de olyan is, amibennagyonvanvalami. Le is ültünk, hallgatózni, sörölni és ülve elszívni egy szivarkát (részemről). Valahogy elmélyültebb zenére számítottam (minden bizonnyal a nagy kedvenc, a Yes nevével rímelő hangzás miatt), de összességében az maradt meg bennem, hogy ezeket a fickókat érdemes lesz otthon mélyebben megkóstolni, mert van mit hallgatni a muzsikájukban. Néztem, mifenének nevezhetem a stílusukat, de félreérthető a hivatalos megfeleltetésük: pszichedelikus rock. Külön érdemük, hogy a doboson kívül mindenki énekel a zenekarban.

A koreai Idiotape együttest a párom nézte ki magának. A háromtagú banda két tagja szintin nyomja, egy dobossal. Vitathatatlanul a dobos vitte a prímet, ő adott életet az egész produkcióba. Amiről, bár ez félreértésekre adhat okot, az egykori litván Zodiac nevű együttes jutott eszembe. A szintik nem díszítik agyon a zenét, voltaképpen ritmushangszerként szolgálnak a dob mellett. És ami erőssége, egyben gyengesége is az összhatásnak: úgy a negyedik számnál már tudtuk, mire számíthatunk később, és amire számíthattunk az annyira nem volt izgalmas, hogy tartós maradásra bírjon.

Lajkó Félix csalódás volt. Tudtuk, hogy vannak nagyon szép, nagyon hallgatható, meg elborult virtuóz dolgai is. Drukkoltunk. Nem jött be. Szerb.magyar kísérőkkel lépett színpadra. Úgy voltak profik, ahogy voltak, de még a harmadik számnál is olyan érzésünk volt, hogy Lajkó Félix még mindig csak hangol, holott már magát a produkciót hallottuk. Ennek hallgatásához már túl fáradtak voltunk. 

Elindultunk megkeresni egy magyar Guns n Roses tribute bandát, a Reckless Roses-t, de váratlanul felgyűltek az emberek, és mert elveszített tájékozódó képességünkkel képtelenek voltunk megtalálni a YouTube Music Tribute Stage-t, hogy végül lemondtunk még egy akusztikus élményről.

Egymásra néztünk, és szokásos egyetértésünkkel a kijárat táblákat követve elindultunk hazafelé.

Mondjuk a kijutás is élmény volt, mert éjfélre akkora lett a tömeg az összes úton, mintha a Marihielfer Starssen 90%-os leárazást hirdetett volna meg az összes bolt. Csak apró, tipegő léptekkel lehetett haladni, percenként belénk jöttek, ránk léptek. Kezdett ha nem is nyomasztóvá, de tömegiszonyosan idegesítővé válni az egész élmény. Hangsúlyozom, minden koncert- és bulihelyszíntől messze, egy sima sétaúton volt mindez. S úgy festett, a fiatalok számára igazán ekkor kezdődött csak a buli.  

Szép is, jó is a Sziget, de megállapítottuk, ha fesztivál, akkor mind tartalomban, mind fellépőkben, mind emberléptűségben, mind árfekvésben: Fezen.

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta alias szerelmetesfeleségtársam

A cikk eredetileg a koncert.hu-n és az oldal támogatásával jelent meg.

A Fezen nekünk harmadik, egyébként negyedik, egyben utolsó napjára már rutinos fesztiválozókká váltunk.

Nem okozott már meglepetést, hogy rend és tisztaság fogad a fesztivál területén, már rutinosan mentünk egyik helyszínről a másikra, tudtuk hol milyen étel kapható. Aznap délután a sült kolbászt céloztuk meg. Na, pont az nem volt még olyan korán nyitva, mint ahogy odamentünk, így két extra hot dog (mindenféle szósz, majonéz, ketchup, mustár, bbq, sült hagyma, sajt, kilencszázért; árérték arányban nem volt annyira jó és sok, mint az első este evett hatalmas hamburger, ami ugyanennyibe került, de finomabb és sokkal több volt: két kézzel alig bírtam átfogni. Ráadásul én még éhes maradtam a hot dog után, le kellett nyelnem mellé még egy tányér csülkös bablevest is. Utána kisimultam, mehettünk zenét hallgatni.

ZENÉK ÉS EGYÉB KALANDOK

Előző este kaptam a Facebook-on egy üzenetet egy zenékról szóló csevegőcsoport-tagtól. A Dream Theater-ről váltottunk szót, és kiderült, hogy ő már nincsen Fehérváron, viszont biztosított arról, hogy nagyon irigyel a Queensrÿche és a Rómeó Vérzik miatt. Mármint, hogy nekem van lehetőségem megnézni őket, neki pedig nincsen. Ez volt az a pont, amikor teljesen tudatosítanom kellett magamban, amit nem akartam: nagyon le vagyok maradva egy csomó mindennel, s hiába vigasztalom magamat azzal, hogy ember legyen a talpán, aki akár a megjelenő zenéket, akár a könyveket követni tudja, mégis mindig azzal nézek szembe, hogy egy-egy előadó, együttes, mire én megismerem, már hosszú évek óta működik, és kiadott már x számú lemezt. Vagy mire észreveszem, hogy létezik egy bakancsos Edda remake-zenekar, a Zártosztály, addigra Sípos Sipi Péter már ki is szállt belőle. Ha nem úgy alakult volna az este, ahogy alakult, egy kis Dalriada után benéztem volna az ő koncertjükre is.

A felvidéki Rómeó Vérzik nevét hallottam már, de valamiért popzenét társítottam hozzájuk. Hát nem, kicsit sem popzenét játszanak. Mivel teljesen szüzek voltunk belőlük, így semmi elvárásunk nem volt velük szemben. Minden a bulijuk alatt derült ki a számunkra. A buli szót itt nem csupán a koncert szó rokonértelmeként írom, hanem a szó igazi értelmében. A Rómeó Vérzik rock and roll, heavy beütéssel. Abból az engedd el a hajamat típusból. Szex meg szex, még egy kis szex, Isten, pokol, tombolás, Térdelj elém!, Az ördög, az Isten, Engedd belém, Szívom és fújom és így tovább. Alapvetőn nem az én témáim. Illetve persze, hogy dehogynem, mert naná, csak nem ebben a formában. Azonban az amit a Rómeó Vérzik nyomott, az valami frenetikus hangulatú volt. Elsőre a frontember, Kovács Koppány személyisége hengerelt le. Nem azért, mert zseniális basszista, nem is azért, mert überelhetetlen énekes, hanem azért mert valóban hangulatfelelős frontember. Az is tény, hogy a koncert nagyon sokat köszönhet a zenekar legfiatalabb és legújabb tagjának, a gitáros Kálmán Ákosnak. A srác simán belakta az egész színpadot, táncolt, pózolt, ugrált, köpködött, és bár szemmel láthatón sokat tanult Angus Young-tól, de nincs ezzel semmi baj. Ha úgy tartotta kedve, simán lejött a színpadról és a kordon mögött, kéztávolságban gitározott a kisérdeműnek, tartotta a szemkontaktot az előtte állókkal, és főleg: szinte végig mosolyogva játszott, még a manírjaiban os érezhető volt, hogy imádja, amit csinál. S persze az sem volt utolsó, amit játszott; mert hát végső soron az a lényeg.
Szóval aki szereti a rock and roll-t, menjen Rómeó Vérzik koncertre, garantáltan jól fogja érezni magát. És meg fog lepődni, hogy milyen lelkes, táncos közönségük van nekik. De tényleg: dalról dalra szólt az ének a színpad előttről is. Én meg azt hittem, popegyüttes… Hjaj!

*

Csöpp pihenés után már hallottuk, hogy hangol Hobo. A Mindenki sztár-ral küszködött. Gyűlt a közönség, de mi még kérettük magunkat. Közben kihagytuk a Supernem rock-punk előadását. Mire a sörünk végére jutottunk percekre voltunk Hobo és Bill koncertjétől. Namost, ugye, mit várhat egy ilyen koncerttől az ember? Hobo és Bill neve elválaszthatatlan a Hobo Blues Band-től, annak is a viszonylag korai, rhythm and blues-os korszakával. Vagyis egyértelmű volt, hogy ez a koncert nosztalgia koncert lesz, a régi, nagy dalokkal. S persze, hogy az lett. Hosszúlábú asszony, Közép-európai hobo blues, Torta, Johnny B. Good, Hej, Joe, Kopaszkutya, Kőbánya blues, Hajtók dala, Tobacco Road, Ballada a senki fiáról, Rossz vér, csak így csípőből. Közhely: Hobo és Bill duója azért működött pompásan, mert amíg Hobo a gondolatok embere, addig Bill az érzelmeké, és a Hobo által írt szövegek is pompásan visszahozzák ezt a kettősséget. Azok a számok, amiket ketten énekelnek, még inkább ráerősítenek erre. A Hej, Joe párbeszédje a felszarvazott, asszonyát lelövő Joe és a higgadt külső szemlélő között, vagy a koncerten el nem hangzott Enyém, tiéd, miénk, ami szintén tudatos szembeállítása kettejük személyiségének. Bill lehengerel, Hobo gondolkodni hív. Így volt ez mindig. Most is. A puritán színpadon a Deák Bill Blues Band zenélt, zéró színpadképpel. A fiatalok alázatosan az öregek keze alá játszottak. S valóban, Hobo hetvenöt lesz, s ez bizony már kezd látszani a mozgásán is, Bill minden mozdulatát pedig egy állandó segítő figyelte. A hangjuk továbbra is érdekes kérdés: Hobo-nak ugye soha nem is volt, úgy énekes, hogy igazából nem az, mégis lehengerel az előadásával és az immár visszafogott mozgásművészetével. Bill-nek pedig ha akarom, van hangja, ha akarom, már fakult az a falbontó legnagyobb fehér blues-ista dördület. Ahogy Chuck Berry mondta: ő a legfeketébb hangú fehér énekes. De ettől függetlenül mindaz, amit nyújtottak a közönségnek: meggyőző volt. Szeretjük őket. És nem, nem tudjuk megunni, amit adnak. Talán mert még mindig szívből csinálják. Valószínűleg ezért jelenhetett meg Takáts Tamás is a színpad szélén tiszteletet tenni a koncert közben.

*

Eközben kiküldött tudósítom, „Gahan” Kriszta jelezte a 30Y koncertjéről (nem is ám, csak később tudtuk meg, hogy ő is ott volt a Fezenen, és utólag kiposztolta a történetet) a következőket: „Az történt, hogy Ipsziék nem kaptak elég áramot a fesztiváltól, a koncert hetedik számát már nem játszották végig, mert először Papa zongorája szűnt meg, majd a kontroll-ládák is... A technika kibabrált ezzel a szív-lélek zenekarral, akik este fél hatkor, nem foglalkozva azzal, hogy a színpad egy sátorban van, ami kb. egy finn szauna hőfokát kezdte produkálni a tűző napon... Kiálltak mosolyogva, lelkesen, ahogy mindig, a közönségért, a zene öröméért... majd félbeszakadt az előadásuk. Zoli a dobozgitárral a nyakában lesétált a színpadról a tömegbe, a többiek követték és megpróbálták megmenteni ezt az eseményt. Hihetetlen respekt az Ipsziknek és a közönségnek is!”

*

Rohanás a Rockmaraton Színpadhoz: hamarosan jön a Queensrÿche. Miközben rendületlenül gyülekeznek a vészjósló fellegek, de különösebben senki volt hajlandó foglalkozni velük. Kedvesem azt mondta, elfáradt a lába, a Queensrÿche annyira nem érdekli, viszont belenéz Thomas Anders (vö.: Modern Talking) koncertjébe. Lelke rajta. Legalább színesebb lesz a beszámolónk.
– De ha már itt vagyunk, Klárika és Gyuri bácsi koncertjébe is belenéznék!
– Ööö… Ez komoly?
– Igen!
– Mentem a Queensrÿche-ra.

Nem tudom, van-e ember, aki tudja, hogyan kell kimondani az együttes nevét? Ha igen, szóljon, okítson! Az együttesre szintén a Facebook csevegő csoport hatására figyeltem fel. Régebben hallottam néhány dalukat, de elsiklottam felettük. (Ahogy anno a Dream Theater felett is.) Amit a Fezen színpadára lépve műveltek, az több mint lenyűgöző volt. Az együttes öt tagjából hárman zenélnek együtt az 1980-as indulás óta. A legkésőbb, 2011-ben csatlakozott tag az énekes, Todd La Tome. Nos, én pont az ő teljesítményére figyeltem fel a koncerten. Olyan tiszta, erőteljes hangja van, amivel falat lehet bontani. Az együttes új lemezének a The Verdict-nek a nyitószámával, a Launder the Conscience-el kezdtek, és aztán, ha már promo, még három számot szétszórtak az új lemezről a programban. A teljesítmény annyira egységes, annyira meggyőző volt, hogy leszögeződtem a sátor végén. Mert, igen, a koncert sátorban volt, és bizony a nézősereg bizony zsúfolásig volt kíváncsi a koncertre. Nem is értettem, miért ide tették az előadást? S mert zsúfolásig volt a sátor, némileg megoszlott a figyelmem a pompázatos, precíz muzsika és a távolban cikázó villámok között. Miközben egyre inkább feltámadt a szél. De a Queensrÿche meg csak nyomta. Én meg kezdtem fáradni. Nem az ő zenéjüktől, hanem a zenétől általában.

Gondoltam, sétálok egyet, s közben szakadtam szét, mert egyfelől nagyon sajnáltam otthagyni ezt a pompásan színezett döngölést, másfelől nem tudtam igazán koncentrálni rá. S  sajnos olyan messze voltam a színpadtól, és nem is tudtam beljebb vergődni, hogy képtelen voltam normális fotókat készíteni

*

Átsétáltam a Karthago koncerjére. Hiba volt. Az egyik kedvencem, a Keleti éj közepén értem oda. Valami gyalázatosan rosszul szólt. Lehet, hogy a feltámadt szél volt a hibás, lehet, hogy a keverés, nem tudom, az Arénában nem volt semmi baj vele. A másik kedvenc, a Senki lánya következett: javult a helyzet, de még mindig nem volt meggyőző. Aztán a banda tagjai rákezdtek a kicsit már fárasztó önfényezésre: a legrégebben együtt zenélő együttes (kivéve, amikor hosszú-hosszú évekig se fellépés, se lemez), náluk mennyi, de mennyi énekes van, stb., s aztán a Negyven év után-ban Takáts Tamás olyan hamisat énekelt, hogy csak lestem… Pedig ő nem szokott hibázni, legyen az bármi, akár Blues Band, akár Karthago, akár East. Rossz volt hallgatni. Szerelmetesem közben megkeresett, és éppen az ő kedvencénél, Csak a zene van-nál ért oda.

– Ez borzasztóan szól! Nem hallatszik az ének – mondta. – Visszamegyek a Thomas Anders-re.
– Az milyen?
– Rettenetes. Euroviziós vacak. De rengeteg néző van.

Én még maradtam egy fél számnyit: A dob mögül bohóckodásának a felééig. S nagyon-nagyon bántam, hogy otthagytam a közben véget ért Queensrÿche-t: zongorázhatatlan volt a különbség. Igaz a Queensrÿche nem negyven, csak harmincnyolc éves. 

*

Mentem kedvesem után, futok a nő után, ugye. Thomas Anders tuctucban nyomta. A színpadkép valóban az NDK-s revüket idézte, csak persze modernizált változatban. Viszont a zene élő volt. Ez amiatt is bizonyos volt, mert délutáni megérkezésünkkor hallottuk hangolni a zenészeket. S a koncerten tényleg elég sokan voltak, de azért a tömeg a technikai sátor vonalán nem nyúlt túl.

*

A társam megéhezett, vett magának egy tál brassóit (ezerötszáz), de megenni már nem tudta nyugodtan. Megérkezett a vihar. Egyik pillanatról a másikra dézsából öntötték. Szerencsénkre közel voltunk a beléptető kapuk fedettségéhez, de mivel látszott, hogy ez nem egy rövid zápor lesz, útnak indultunk a mintegy ötszáz méternyire levő, a színe miatt a Füsti névre hallgató, kis Yarisunk felé, sztoikusan lépdelve a vízözönben, párom kezében a brassóival, amit azért a kocsiban ülve még magába lapátolt. Nyilvánvaló volt, hogy a Fezennek a vihar nagyjából véget vetett. Azt akkor nem tudtuk, hogy a sátras bulik még lementek, ahogyan azt sem, hogy a tömegverekedésből is kimaradtunk. És akkor még azt sem tudtuk, hogy a fesztivál utózöngéjében gyalázatos módon hangosabb lesz a verekedés, a vihar, valamint a Cradle Of Filth és az Ignite elmaradt koncertje, mint mindaz, ami nagyon jó volt. Vagyis a FEZEN fesztivál ténye. 

De kiderült az is, hogy már kaphatók a jövő évi jegyek: négy napra tizennyolcezer forintért. (Érdemes összevetni a Sziget idei áraival!) Nem vagyunk kimondott fesztiválarcok, de erősen morfondírozunk, hogy ott kellene lennünk.

*

A cikkem a koncert.hu-n jelent meg eredetileg és a szerkesztőm némi csúfondáros iróniával ezt az utószót írta a sorozat befejező részéhez:

 „Aki nem követte volna a Moha-trilógiát, elmeséljük, hogy a legelső rész első mondataez volt: "Nem szeretem a fesztiválokat". :D :D :D (aszerk.)”

*

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta

1. rész
2. rész