Nem szeretem a fesztiválokat. Ezt már hangsúlyoztam akkor is, amikor a székesfehérvári Fezenről írtam.
Aztán amikor mondtam a koncert.hu szerkesztőjének, hogy Sziget, Foo Fighters, ő meg mondta, hogy az már sajnos nem, foglalt, de szívesen venné, ha 9-én, pénteken kimennénk, és készítenénk egy összefoglalót, és én meg mondtam, hogy pár perc, beszélek a fotós-társammal, majd tényleg pár perc múlva igent mondtam, meglehetősen derűs-gúnyos volt:
– Tudom, nem szereted a fesztiválokat…
A fesztiválokat valóban nem szeretem. A Szigeten is csak nagyon elvétve, talán háromszor fordultam elő, mind Diák-, mind Pepsi-, mind Sziget formájában. Tegnap megértettem, miért nem. Azért csak tegnap, mert még soha nem gondolkodtam rajta, eddig ösztönből maradtam távol tőle.
Idén a szervezők előre mondták, hogy nézőcsúcsot fog dönteni a Sziget. A megnyitó napi tömeg és az ebből fakadó nagyon veszélyes helyzetek (Szamóca lányom is kint volt, és tapasztalata megfelelt sokakénak: komoly halálfélelme volt, és még tegnap is a hatása alatt volt: ha összevont ovis csoportjában megemelkedett a hangerő, összerezzent.) Amikor kiértünk a szigetre, pedig már fél hat felé járt az idő, nem voltak üresek a sétautak, koncertplaccok, de simán lehetett közlekedni. Vagyis úgy festett, az első nap tömege sehol sincs, Ed Sheeran mindent vitt a tumultuózus halálfélelmet illetőn. Hála Istennek, ebben nem is kellett csalódnunk, de azért… Erről majd a befejezés előtt.
TÉVEDÉSEIM, ÍGY ÖTVEN FELETT
Nekem egy zenei fesztivál a zenéről szól. Még a tegnap délutánnak, estének is úgy vágtam neki, hogy első sorban a zenére koncentráltam. Akkor is, ha a fellépők közül gyakorlatilag csak a Foo Fighters-re lettem volna magamtól kíváncsi, illetve hallani Ed Sheeran-ról is csak nagyjából hallottam eddig, ezt azt, megvolt a fizimiskája, de semmi beható információs közelség nem volt vele. A magyar előadókról legalább tudtam kicsodák. Ha önmagukban nem is jelentettek volna annyit, hogy miattuk fontolgassam a bármelyik napi szigetelést. Vállalom, tájékozatlan és műveletlen vagyok. De akkor is…
A Sziget fellépőinek listáját böngészve, hogy legalább valamit tudjak már róluk, különösen a pénteken fellépőkről, kicsit kezdtem összetöpörödni, mennyire nem mond nekem semelyik név semmit. Szerelmetesfeleségtársam úgy a nagyjából a fellépőlista böngészése közben lelte ezt a 2009-es szigetfesztiválról szóló frenetikusan jó reklámot. Ami lefedi, mit gondoltam az idei fellépők nevét olvasgatva.
Hatalmas ostobaság lenne azt gondolni, állítani, hogy csak az létezik, csak az minőségi, amit ismerek, amiről hallottam. Ennyire nem vagyok sem öntelt, sem naiv. Csak egy kicsit. Mert arra gondoltam, hogy összesen két húzónév azért kevés lesz a Szigethez. Ez volt az első, nagyon nagy tévedésem. Ami rögtön másikat is magába foglal. Mire gondolok?
Nem kellett sok idő annak felismeréséhez, hogy a Sziget látogatók döntő többsége a gyerekem lehetne. (Félreérés ne essék, csupán az életkoromra gondolok, nem az libidómra!) Egy idő után már kerestük a kortársainkat. Komolyan mondom, két (!) párt láttunk, akikkel úgy nagyjából megfeleltünk, illetve egy jócskán nagymama korú hölgyet, mint abszolút kakukktojást. Mindenki más kamasz vagy nagyon fiatal felnőtt volt. A saját, biológia gyerekeim (28, 26) is már a Szigetelők idősebbjeihez tartoznának. Ebből adódón a fellépők sorát biztos kézzel, precíz üzleti érzékkel hozzájuk igazították a szervezők. Ezért történhetett meg, hogy miközben a közönség igen nagy számban már jócskán őrjöngött az egyébként szép arcú, s a teste meg nem érdemelten minden porcikáját profin megmutató svéd dívára, Tove Lo-ra, én még a telefonom keresgéltem, hogy ki is ő. De a legjelentősebb generációs elcsúszást néhány órával és egy előadóval később tapasztaltam meg. Mármint ha az elsődleges generációs jegyeket nem nézem.
Besh O Drom fantasztikus, hihetetlen energiájú koncertje után (elmondhatatlan micsoda hangulat, tánc volt a koncert alatt! Kétszemélyes stábunk elsöprő többségű fölénnyel az Est Koncertjének szavazta meg a koncertjüket; igaz, kezdetben olyan közel álltunk a hangszóróhoz, hogy a bal fülembe még mindig messzebbről jönnek a hangok) bolyongtunk, és valahogy a Nagyszínpad közelébe kerültünk. A színpad előtti tér teljesen megtelt táncoló, éneklő emberekkel. A színpad előtti tér pedig csak úgy fénylett a világító, csőlufik tömkelegétől. A színpadon hatalmas show zajlott, lehengerlő fényeffektekkel. Körülöttünk mindenki táncolt, énekelt. De annyira mindenki, hogy amikor kikértünk egy-egy szelet pizzát (1100 HUF), mert akkor már a sokadik órában jártunk) a nagyon kedves, mosolygós eladólány énekelve kommunikált velünk, és miközben rágtuk az energiapótlásunkat, a mellettünk levő padon három nagyon tinilányka harsogva énekelte a szöveget, tőlünk jobbra pedig három nagytini lány rúdtáncolt rúd nélkül a zenére. Vagyis úgy festett, rajtunk kívül mindenki roppantul élvezi ezt a zenét. Mi hihetetlenül nem. Martin Garrix előadásáról van szó. Ültünk, ettük a pizzat, én pedig létfenntartás közben újra boot-oltam a rendszeremet: ekkora tömeg egy ilyen zenén. (Ugyan tanulhatnék, hiszen a Fezenen a Dream Theater-rel némi fedésben párhuzamosan lenyomott Majka koncertjén volt a nagyobb közönség.) Ahogy a Samsung Colosseum nevű helyszínen nyomott techno és rawe zaj számomra halmazati büntetés lehetne hosszabb távon (értsd öt perc), ám a Colosseum zsúfolásig tömve volt táncoló emberekkel. (Nem tudom megállni, hogy kicsinyes, indokolatlan és megalapozatlan tartalmú rosszindulatomat a világ elé ne tárjam: a Colosseumot látva és hallgatva jutott először az eszembe az az egyáltalán nem szép gondolat, hogy a világ megérett a pusztulásra.)
Ott a pizzát majszolva tudatosult igazán a fesztiválozók életkora, és az hogy a Sziget nem annyira a zenéről, mintsem egy életérzésről szól. Mégpedig hangsúlyozottan és elsősorban a mai huszonkörüliek életérzésről. Nagyon fontos szempont. Már csak azért is, mert a húspiacra kivonultatott formás testek (női!) döntő többségének már az értékelése is a pedofília határát súrolja, hiába van bőven mit nézni, nemcsak azért kell gondolkodni, hogy meg ne bántsam a mellettem levő fotós szerelmetesfeleségtársamat a tapintatlan mustrával. Ja, fontos: a Sziget nyugodtan látogatható bikiniben is. Vagy tangabugyi és slussz fölé húzott, átlátszó, csillogó köpenyszerű izében.
AHOGY EZ AZ EGÉSZ KINÉZ
A Sziget vérprofi. Majdnem mindenestül. (Most tekintsünk el a szerdai kezdéstől, különös tekintettel arra, hogy nem történt tragédia.) Mondom ezt úgy, hogy mint jelenség, soha nem volt szívem csücske. Ám gigantikus szervezés kell ahhoz, hogy mindez így összeálljon. Nem véletlenül Európai legnagyobb, leginkább elismert fesztiválja. Kitaláltak a helyszínek, a programok tömkelege, a helyszín felosztása, ötletparádé az egész, na! Csak egy apróság: pár éve nincs készpénz a Szigeten, bankkártyával lehet fizetni. Illetve egy a karszalagba integrált chippel, amit a számtalan feltöltő pont egyikén, vagy a Sziget csuda hasznos app-ján keresztül lehet feltölteni, és pá, ellopható fizikai pénz, elveszíthető bankkártya. Vagy: a Nagyszínpad két oldalán hatalmas ágyú fújta körbe-körbe a rekkenő melegben a vízpárát. Vagy: a Nagyszínpadhoz vezető földútra húztak egy fémutat, ami egyfelől megelőzte a por kavargását, másfelől eső estén a dagonya létrejöttét. És még: A koncertek jobbára, bár nem kivétel nélkül, fedett helyeken zajlanak. Mármint úgy, hogy a közönség feje felett is fedett a tér. Szálláslehetőségnek sátrak, nagyobb sátrak, sátrak ággyal, családi szállás lehetőség. Csupa pozitívum.
ét apróság azonban, hogy ne legyenek hurráoptimista: az a wc-mennyiség, ami este hat-nyolc felé még bőven elég volt, este tíz-tizenkettő felé már csapnivalóan kevésnek bizonyult, a mobilvécéknek hosszú-hosszú, adott esetben kivárhatatlan sorok kígyóztak. Bármiféle kézmosás lehetősége nélkül.
Aztán tény, ami tény, a Sziget a magyar zsebeknek gondolkodva megfizethető, ha egyáltalán… Sörből van Dréher meg Dréher (kivéve egy helyen: Kozel) igaz, abból többfajta, csapolva 750, dobozban 850 forint. Fél liter ásványvíz: 490. Fél liter bármilyen lónyál: 570 forint. Egy hot-dog 1050, egy pizza-szelet 1100, egy hambi 1990-3000 forint. Egy bármilyen egytálétel 2200-től fölfelé, tíz deka sült bármi hús: 1100 forint. A belépőt és a bérletet nem számolva. Észnél kell lenni! Vagy pénznél.
Apropó pénz. Az ALDI megjelenése érthető teljesen. De azért egy zenei fesztiválon a Deichmann és a H&M megjelenése ugyan teljesen magyarázható, de meglepő. De ezen felül is csak azt nem lehet venni, amit nem akarunk: ruhasátrak, ékszerek, műanyag, foszforeszkáló vicikvackok, jelmezek, kalapok, amit akarsz. Mint egy vurstliban. Óriáskerékkel, csúzliként kábé harminc métere kilőhető székkel, amit gumi ránt vissza, bungee jamping… És valahogy az egésznek a koronája a Coca Cola némi öniróniára hajló pihenőhelye: totál karácsonyi hangulatban, hóként fújt habbal, télapóval, rénszarvassal. Egek!
Ami számomra meglepő volt, hogy viszonylag kevés meglepő dizájnú Szigetelővel találkoztunk. Úgy fest, a külsővel való kitűnés már nem annyira divat. Voltak extravagáns figurák, de valamiért úgy gondoltam, sokkal többen lesznek. Azért az A38-ban az a rózsaszín fecskébe öltözött pasi, a négy fonott hajtincsével, a hetvenes évekből rajta maradt hercig bajuszkájával, és napszemüvegével mindent vitt. Bár a Besh O Drom koncerten az a meghatározhatatlan korú, mellközépig érő, veres szakállú, napszemüveges Hófehérke-örpéje sem volt semmi, flitteres tengerészkalapjában, félmeztelenül, kék melegítőnacija fölé húzott narancssárga kamáslijában, retikül méretű hátizsákjával, és a mellette táncoló szintén csupa flitteres fekete lánnyal, no, ő is szemmarasztaló volt. S még a fű illata is csak itt-ott ütötte meg az orrunkat.
Apró színes: amikor, még késő délután a Nagyszínpadnál jártunk, éppen Al Gore egy videóüzenetét játszották be, két, környezetvédelmi aktivista fiatal beszéde előtt. Tény, a Sziget egyre környezettudatosabb. Viszont minden tizedik látogató arca fénylett a csillámportól. Csillámpor = mikroműanyag = környezetszennyezés. Szóval egyfelől „klíma-hiszti”, másfelől...
A LÉNYEG
A lényeg a lényeg: azért a zene. Nekünk legalábbis. Mivel a fellépőket nem ismertük, és viszonylag későn derült ki, hogy mégis megyünk Szigetelni, gyorstalpalón próbáltunk felkészülni, kikre, mikre számíthatunk, s hogy mindebből ki érdekel minket.
Számomra három helyszín volt, amire azt mondtam, hogy itt valószínűleg lesz olyan, ami tényleg tetszhet. Az egyik a Mastercard Stage by A38 helyszín volt. A név vége adja magát. A másik a Global Village, a világzene sátra és az IBIS. De mert voltak egyéb helyszínek, több fedésben levő koncerttel, egyértelmű volt, hogy ma egyértelműen nem lesz elmélyült koncertezés, csak tudósítás.
Amikor megérkeztünk az A38-ban már javában ment a Gang of Youths koncertje. Vérbő rock and roll, szimpatikus energiákkal, elsőre megjegyezhető frontemberrel, a koncerten szimpatikusabban nyers hangzással, mint a stúdiófelvételeken. A hatalmas sátor fele volt tele, de aki ott volt, lelkes volt.
Az IBIS-ben a The Ringo Jets nevű török formáció nyomta nagyon lelkesen a hetvenes évek hard rockját, csupán leheletfinoman megbolondítva egy kis frissebb hangzással. A produkció érdekessége volt, hogy egy hölgy dobolt és énekelt. Határozottan jól szólt, de annyira nem, hogy leszögeződjünk.
A másik szavazással eldöntött felfedezésünk a Yeasayer előadás volt. Olyan nemtudunkmitkezdeniveleelsőre zene, de olyan is, amibennagyonvanvalami. Le is ültünk, hallgatózni, sörölni és ülve elszívni egy szivarkát (részemről). Valahogy elmélyültebb zenére számítottam (minden bizonnyal a nagy kedvenc, a Yes nevével rímelő hangzás miatt), de összességében az maradt meg bennem, hogy ezeket a fickókat érdemes lesz otthon mélyebben megkóstolni, mert van mit hallgatni a muzsikájukban. Néztem, mifenének nevezhetem a stílusukat, de félreérthető a hivatalos megfeleltetésük: pszichedelikus rock. Külön érdemük, hogy a doboson kívül mindenki énekel a zenekarban.
A koreai Idiotape együttest a párom nézte ki magának. A háromtagú banda két tagja szintin nyomja, egy dobossal. Vitathatatlanul a dobos vitte a prímet, ő adott életet az egész produkcióba. Amiről, bár ez félreértésekre adhat okot, az egykori litván Zodiac nevű együttes jutott eszembe. A szintik nem díszítik agyon a zenét, voltaképpen ritmushangszerként szolgálnak a dob mellett. És ami erőssége, egyben gyengesége is az összhatásnak: úgy a negyedik számnál már tudtuk, mire számíthatunk később, és amire számíthattunk az annyira nem volt izgalmas, hogy tartós maradásra bírjon.
Lajkó Félix csalódás volt. Tudtuk, hogy vannak nagyon szép, nagyon hallgatható, meg elborult virtuóz dolgai is. Drukkoltunk. Nem jött be. Szerb.magyar kísérőkkel lépett színpadra. Úgy voltak profik, ahogy voltak, de még a harmadik számnál is olyan érzésünk volt, hogy Lajkó Félix még mindig csak hangol, holott már magát a produkciót hallottuk. Ennek hallgatásához már túl fáradtak voltunk.
Elindultunk megkeresni egy magyar Guns n Roses tribute bandát, a Reckless Roses-t, de váratlanul felgyűltek az emberek, és mert elveszített tájékozódó képességünkkel képtelenek voltunk megtalálni a YouTube Music Tribute Stage-t, hogy végül lemondtunk még egy akusztikus élményről.
Egymásra néztünk, és szokásos egyetértésünkkel a kijárat táblákat követve elindultunk hazafelé.
Mondjuk a kijutás is élmény volt, mert éjfélre akkora lett a tömeg az összes úton, mintha a Marihielfer Starssen 90%-os leárazást hirdetett volna meg az összes bolt. Csak apró, tipegő léptekkel lehetett haladni, percenként belénk jöttek, ránk léptek. Kezdett ha nem is nyomasztóvá, de tömegiszonyosan idegesítővé válni az egész élmény. Hangsúlyozom, minden koncert- és bulihelyszíntől messze, egy sima sétaúton volt mindez. S úgy festett, a fiatalok számára igazán ekkor kezdődött csak a buli.
Szép is, jó is a Sziget, de megállapítottuk, ha fesztivál, akkor mind tartalomban, mind fellépőkben, mind emberléptűségben, mind árfekvésben: Fezen.
Fotók: Mohácsiné Palásti Márta alias szerelmetesfeleségtársam
A cikk eredetileg a koncert.hu-n és az oldal támogatásával jelent meg.
