Fotók: Mohácsiné Palásti Márta

BIKINI. Valószínűleg nincsen olyan ember Magyarországon, aki ne tudná miről beszélek, ha nagybetűvel mondom a szót. Mert a Bikini fogalom. Azt is nagyon valószínűnek tartom, hogy ne lenne olyan ember, akinek nincsen legalább egy Bikini-dal, ami közel lenne a szívéhez. 

Amikor 2012-ben megjelent a harminc éves együttesről Maróthy György Közeli helyeken című könyve, írtam a könyvről egy értékelést. Szerintem az egyik legjobb írásom a mai napig. (Az egyszerűség kedvéért ezen beszámolóm végére bemásoltam az egészet.) Ebben a könyv-értékelésben benne van minden, ami miatt számomra a Bikini fontos zenekar. Éppen ezért nem is folynék bele egy hosszú bevezetővel abba, hogy merre mennyi méter, ha Bikini.

Annak apropóján, hogy tegnap koncert volt a Barba Negrában. Tizenharmadikán pénteken. Ingyenes Bikini koncert. A Pandora's. Box-szal, mint előzenekarral. Aki fél hétig odaért az előre regisztrált jegyével, annak volt ingyenes a belépés. Ingyen beléptünk hát szerelmetesfeleségtársammal. Megittuk a szokásos belépő-Soproninkat, és a még foghíjas nézőtéren sétálgattunk, honnan akarjuk végignézni a műsort. Akkor még bőven lehetett sétálgatni. 

A P. Box-ra mérsékelten voltam kíváncsi, a Bikinire nagyon. Nem tudom, mikor voltam utoljára a koncertjükön, de valahogy olyan blikkem van, hogy tíz években mérhető az időtáv. 

VÁGTASS VELEM! – Pandora's Box

Ember legyen a talpán, de legalábbis hihetetlenül fanatikus magyar hardrock-rajongó, aki a P. Mobil és következmény-együtteseinek ágas-bogas történetében szakavatottan kiismeri magát. (Csak ami első blikkre eszembe jut: P. Box, Metal Company, Bill és a Box, Mobilmania, Tunyogi Rock Band.) Volt idő, hogy a P. Box-ból is kettő volt, majd bíróság döntötte el, melyik az autentikus. Ez, amelyik tegnap fellépett a Barba Negrában.

Az első Pandora's Box, ugyebár,  a P. Mobilból kivált csodálatos gitáros, Bencsik Sándor és az ugyanonnan érkezett billentyűs, Cserháti István együttese volt. Az első lemezt még Varga „Istvánakirály” Miklóssal vették fel, de a második lemez felvétele előtt csatlakozott a Mobil karizmatikus ex-énekese, Vikidál Gyula. Innentől a történelmet nem folytatom, a P. Box oldalán részletesen olvasható minden. 

No, és akkor tegnap este itt volt ez a számomra vadonatúj, ám valójában már hosszú évek óta létező formáció. Még mielőtt szétfröcskölném a lecsót: szeretem a hard rock-ot. Meg nem is szeretem. Olyan műfaj ez, amit lehet csípőből művelni, meg lehet hihetetlen dolgokat is alkotni benne. Ha hard rock, akkor természetesen Deep Purple és Uriah Heep mindenekelőtt. Ha magyar hard rock, akkor P. Mobil és következményei. De bevallom, a következmények már csak csínján. Valahogy a P. Box első két lemezével is úgy voltam, hogy, hm-hm, hallgattam, de olyan istenigazán nem fogott meg egyik anyag sem. Az Ómen-t egyszer hallgattam meg. A következőkről aztán le is maradtam. (Konkrétan ebben az órában tudtam meg, hogy  lemez dalszövegeit Hobo írta. Pedig az Ómen című dalnál ebben a műfajban kevés idegesítőbb, közhelyesebb, semmitmondóbb szöveget ismerek.)

A hardrock panelek jól szólnak egymás mellett, ha döngöl a nóta, mozdul az ember. De éppen ezért a hardrockban nem is olyan egyszerű igazán jó dalokat csinálni. Olyanokat, amik nem csak az ember ősi ütemérzékét fogják meg, hanem a lelkét is, ott legbelül. Olyan csúnya vagyok, hogy a legtöbbször szinte csak végiglapozom a magyar hardrock együttesek anyagait a lejátszómon. Néha kalandvágyból, néha, hogy képben legyek. És ha kell, simán azt mondom még az általam kedvelt Lord számaira is, hogy unalmasak. Nem rossz a zene, a szöveg se lenne rossz, amikor éppen nem rossz, de jóformán tökre felcserélhető egyik banda a másikkal. Na, jó, Pohl Mihály énekhangja nem kompatibilis mással, de attól még nem lesz jó önmagában egy nóta.

Vagyis annyira nem voltam naprakész P. Box-ból, hogy azt sem tudtam, kik a tagok, honnan jöttek, mit csináltak eddig. 

Na, akkor lecsó: a tegnap esti koncertjük nem volt rossz. Más olvasatban: a tegnap esti koncertjük unalmas volt. Így együtt. Az énekes, Koroknai Árpád jó énekes, jó showman, néha kissé klisés és modoros, de ebben a műfajban, ez megbocsátható. Szeretve is volt. Akkor is, ha a hangját, ugyebár a kisérdemű óhatatlanul Vikidáléhoz és Tunyogi Péteréhez hasonlítja. Tán még Bill-hez, hiszen A zöld, a bíbor és a feketé-t ő is minden koncertjén elénekli. Szóval Korinak igen magasra van téve a léc. Ugyan Vikidál, bármennyire szeretjük, már csak tiszteletre méltó árnyéka önmagának, ahogy ezt a Barba Negra-s Dinamit koncert is mutatta. Tunyót, ugye, Isten nyugosztalja. Bill aktív, a hangjának minőségéről már vitatkoztam ismerősökkel, de vitathatatlan, hogy ha kevesebb is, mint volt, csak önmagához képest az, és ez a kevesebb néha több mint másnál az erő teljében levő. Kori hangja tehát: nem bont falakat, mint egykor Pitkin és Bill, nem annyira jellegzetes, mint Tunyó, de van benne valami az utóbbi hangjának finomságából. Nem voltak nagy kiengedések, de voltak finom hajlítások, apró játékok.

S mert ők is lecsóztak: A főnix éjszakájá-val kezdtek, majd a Soha nem elég-gel folytatták. Kemény felütés. Hard-érában klasszikus mindkét dal, és ezzel a nyitással fejet is hajtottak mind a Mobil, mind a második, Vikidálos P, Box formáció előtt. 

Idáig azt mondtam: jó. Mindkét dalt boldogan énekeltem. A folytatásban nem az volt a bajom, hogy nem ismertem a dalszövegeket, nem hallottam még a dalokat. (Illetve az is egy kicsit, persze.)

Két bajom volt a  koncerttel. Az egyik technikai: vagy nagyon rossz helyen álltunk vagy volt valami az erősítéssel. Példának okáért a szólógitárt (Sándor József) olyan nagyon nem hallottam. Pedig néha olyan érzésem volt, hogy érdemes lenne. Márpedig ha egy koncerten nem hallom a zenét, akkor ott baj van. Ugye.

(Átvezetés a technikai és a következő probléma között.) Az informatikus dizájnú basszeros (Ferenczi Tibor) pontos volt, de nem volt nekem benne kiemelkedő érdekesség. Ahogy ugyanez mondható a (párom szavával) klaviaturistáról (Szabó Krisztián) is: a hammond-hangzás jót tett a daloknak, jól is szólt, amit csinált, és bár eszembe jutott Jon Lord, ez a méltánytalan eszembe jutás nem volt korrekt. A dobosnál (Kiss Konrád) mint a basszerosnál: helyén volt minden, de kezdetben szigorúan csak a ritmusszekció részeként funkcionált. Aztán mintha koncert közben életre kelve élvezni kezdte volna, amit csinál, vagy elengedte magát, de egyre frappánsabbakat ütött, nem csupán a megfelelő ritmust szolgálta, hanem egyre inkább zenélt. 

De ezzel együtt is azon kaptam magam, hogy kiestem a koncertből: unatkozni kezdtem. Volt, hogy mégis visszazökkentem (A zöld, a bíbor és a fekete, Vágtass velem), mert ezek csuda jók voltak. De ott meg az előbbinél nekem kimaradt egy később beleírt versszak (Játszd el a dalt, ami sose szólt / Vedd fel a fehér gitárt / Játszd el a régi húrokon / Az utolsó utazást). Erre megint nem kiestem? Kezdtem egyre jobban várni a Bikinit. 

De hogy azonnal alá is ássam önnön jól alátámasztott fanyalgásomat, hiába, hogy mellettem egy velem egykorú, jól szituált úriember többször a koncert közbe üvöltötte az én vágyamat is („Bikini!”), szemmel látható volt, sőt bőrön érezhető volt, hogy a közönség nagy része nagyon elvezte a koncertet. Táncoltak, ugráltak, együtt énekelték az újabb dalokat is Korival. Mint kiderült, sikerült egy olyan társaság mellé kavarodnunk, akikkel az Arénabeli Karthago koncerten is volt némi konfliktusunk. A társaság egyik hölgytagja a mindenki másra való olyan szemérmetlen fittyet hányással élte bele magát a zenébe, hogy minden második táncmozdulatával lökött egy hatalmasat szemérmetesfeleségtársamon. Hiába is a kommunikáció, s még Patrick Swayze-stílusú, kétajtós szekrény barátja is hiába kérte, hogy jöjjön arrébb. Ahogy körbenéztem, és ahogy később a Bikinin is tapasztaltam, persze-persze, rock koncerten vagyunk, nem babazsúron, de úgy nagyjából mindenki más tiszteletben tartotta mások auráját, bármennyire élvezte is a koncertet. De, rendben ez csak a korunkból fakadó csúfos lehiggadás morgása...

AHOGY TI ZENÉLTEK – Bikini

Ami azonnal feltűnt a színpad átrendezésekor: sehol sem volt billentyű. A Bikini számos nótája nem képzelhető el billentyű nélkül. (Szomorú aktualitása lett ennek a billentyű-témának: ma, szeptember 16-án halt meg a Piramis és a Bikini volt billentyűse, Gallai Péter. Legyen neki könnyű a föld! Kedveltem a dalait is, a játékát is és az énekhangját is.) Előre futok: volt billentyű: általában Lojzi kapcsolta be, felvételről. Ami megdöbbentett és komor fényt vetett mind a koromra, mind a tájékozottságomra: hazafelé már a villamoson nézegettem a Bikini nem túl jól működő weboldalát. 2012-ben, az Illúziók nélkül című lemezen még volt hivatalos billentyűse a zenekarnak: Bördén Szabolcsnak hívták. Gallai Péter kiválása után folyamatosan ő állt a billentyűk mögött. (Annak még nem jártam utána, hogy más koncerteken van-e élő billentyű vagy ugyanez a megoldás, mint tegnap.) Mindenesetre nagyon furcsa volt Bikinit egyhatod-playbackben hallgatni. A Bikini nem ilyen zenekar.

A Bikini tagjai közül a szaxis Makovics Dénes lépett először színpadra. Már őt is nagy ováció fogadta, ami Németh Lojzi Alajos és végül D. Nagy Lajos megjelenésével érte el a csúcsát. Bár a Bikininek 2011 óta nem jelent meg új anyaga, teljes joggal mégsem mondható el, hogy ők is saját maguk emlékzenekara lennének. (Ahogy egy Facebook-os csoportból való ismerősöm fogalmazott a Uriah Heep-pel kapcsolatban a Soen koncert előtti sörözésünk alkalmával: „Lehet, nem alkotnak olyan albumokat, mint kezdetben, de alkotó zenekar, és mindenek ellenére minőséget csinálnak a mai napig, nem saját maguk emlékzenekara, mint annyian mások” [Turcsik Tibor])

A színpad puritán volt, és ezt a puritánságot még kivetítőkkel sem rombolták: mindvégig mindösszesen egy BIKINI felirat vérvöröse égett a zenészek felett. S ez nem is volt baj, no para, semmi hiányérzetet nem okozott. Ahogy a fények teljesen megszokott játéka sem. 

Ami miatt viszont volt hiányérzetem, az ugyanaz, mint a P. Box alatt is: nem tudom, a Barba Negra akusztikájának a hiányossága-e vagy sem, de a hangzás, nem is tudom, mi a jó szó erre, torz volt. Az egyes hangszerek kivehetők, élvezhetők voltak, de sokszor nem szólt együtt az egész.

A dalok nem úgy szóltak, ahogy a lemezeken, mármint abban az értelemben, hogy a Bikini átírta őket, de nem csupán ez volt az oka annak, hogy néhány nótánál csak akkor ismertem fel, miről van szó, amikor D. Nagy Lajos énekelni kezdte a szöveget. 

Apropó D. Nagy. Nem lett sem fiatalabb, sem szebb, viszont az utolsó „találkozásunk” óta nagyon sokat fogyott, azonban amikor énekelnie kellett, semmi gond nem volt. Amikor nagy ritkán megszólalt, akkor viszont meglepően füstös, árnyas volt a beszédhangja. Soha nem volt lakta be a színpadot perfekt  frontemberként,  talán utoljára a Rolls-ban tett mégis ilyet, de tegnap este voltaképpen megállt középen és tartotta is mindvégig a statikáját. Kivéve, amikor a hosszabb instrumentális részeknél leballagott, színpad-jobb hátra. 

Apropó konferálás: az egyáltalán nem volt. A dalok végén egy-egy köszönöm, oszt' slussz. Még a következő dal címe sem. Meg a végén Lojzitól pár szó, meg aztán a zenekari tagok bemutatása. 

Apropó színpadi jelenlét. A fúvós Makovics Dénes, a maga mackós alkatával, éltes korával az általam utoljára látogatott Bikini koncerteken háttérember volt. Most meg nem egyszer ő állt a középpontban. Elismerő mosollyal hallgattam a játékát és élveztem, ahogy a kifutón a testével is játszotta a szólamait, kommunikált a közönséggel, tapsoltatta a nagyérdeműt. Kopasz fejével, pocakjával, könyvelő alkatával volt benne valami... hm... megint keresem a szavakat, igen, kedves. Miközben a muzsikája egyszerűen hatalmasan szólt. Mulatságos, vidám momentum volt, amikor megállt a dobos előtt és együtt bohóckodtak a zenélés közben. 

Amikor nem Makovics volt az előtérben, akkor a szólógitáros Lukács Peta Péter jött a kifutóra. Peta képességeit ismerjük. Régóta a banda tagja. Ugyan a Bikini nagyon messze van az első két lemez kísérletezős zenéjétől, viszont Peta szólói piszok jól szóltak. Ugyan mikor szólt utoljára színpadon úgy egy szál gitár, hogy minden értelemben szóló volt? (Értsd: semmi más hangszer nem festette alá a produkciót.) S az is hatalmas volt, hogy Peta a gitárszólója alatt megénekeltette a közönséget. S tette mindezt jókedvűn, mosolyogva. 

A ritmusszekció, a dobos Mihalik Viktor és Lojzi gyakorlatilag mindvégig a háttérben maradtak. A dobos azért is, mert a dobszerkót, szokatlan módon a színpad-balon helyezték el, és egy plexi-fal is elválasztotta őt a valóság többi részétől. Lojzi gyakorlatilag csak egyszer engedte el magát, amikor Petával együtt ugrált a Mielőtt elmegyek közben. 

Na, eddig a hidegre sikerült, korrekt beszámoló. Most jön a lényeg. A Bikinit hallgatni, a Bikinivel együtt énekelni még mindig nagyon jó. Még akkor is, ha van benne egy nagyon komoly nosztalgia-faktor. A hangosítástól vagy a Barba akusztikájától eltekintve jól szólt a zene, a dalok még mindig a helyükön vannak, és sajnos a mondanivalójuk sem vesztették aktualitásukat. Sok jó koncerten jártam mostanság (ez itt a reklám helye: köszönet ezért a koncert.hu-nak!), de ez a Bikini az egyik legjobb hangulatú volt a sokból. Régen éreztem úgy, hogy onnan legbelülről szól a muzsika, onnan szól a dal. Mert azért egy A világ végén nem lehetett nem üvölteni. S bár fénykorukban a szarrá játszás miatt egy idő után herótom volt tőlük, ezen a koncerten nagyon-nagyon ott volt a Mielőtt elmegyek és az Adj helyet is. 

– Tudod, ez volt a koncert, ahol pár dal kivételével mindent ismertem, és nagyon szeretem is őket, meg jól is játszottak. Azt hiszem, eddig ezt élveztem a legjobban – mondta Szerelmetesfeleségtársam, amikor a villamoson megbeszéltük, kinek mit adott, mondott az este. Valóban, láttam őt táncolni és énekelni a koncert alatt. :-)

*

Csak az emlékeimre hagyatkozom, sorrend nélkül a következő dalokat hallottuk: Lassan szopogasd, Ezt nem tudom másképp mondani. Mielőtt végleg elmegyek. Ébredés után, Mondd el, Adj helyet, Legyek jó, Közeli helyeken, A férfi megy, a nő marad. Ki visz haza, Olcsó vigasz, Izzik a tavaszi délután, Csak dolgozni ne kelljen, A világ végén, Őrzöm a lángot, Adjon az ég, Az őrtoronyból, Angyali üdvözlet
A lista hitelességéért nem kezeskedem. :-)

Egyetlen hatalmas poént hagyott ki a Bikini: tegnap péntek volt, és tizenharmadika. Ennek ellenére nem szólt a nóta: 

Maróthy György:

KÖZELI HELYEKEN (30 éves a Bikini)

- könyvértékelés - 

 

S valóban, egy együttes, ami már akkor létezett, mikor néztem már kifelé a porból, amikor eszméltem, amikor rácsodálkoztam a múlt rendszer álságosságára, amit kint a Hajcsi szigeten láttam először, Nagyferó a Balkáni Tigris, negyven golyóval a testében medvetáncolt és hiába próbálták ijesztegetni, nem félt, miközben könyörgött, könyörögtünk, hogy „Hagyjanak, hagyjanak!” 

S aztán bár soha nem mentem el mielőtt, kértem én is, hogy fújja az asszony, ne remegjen az ujja, miközben nem tudtam másképpen mondani, ébredés után, a tűzfalon háborgó tengert utálva, s felültem, fejem a lábam közt a nyakamra, s néhány évig még ferde vigyázzban jártam a nagy találkozásokra a fene nagy jólétben. Közeli helyeken adtam helyet magam mellett, s úgy integettünk bátyuskának, aki a kibelezett kőbányák üregéből egy fagyival integetett a széles, tágas téren át, de mindketten tudtuk, hogy hazudtunk egymásnak.

Aztán megváltozott minden, ám még mindig csak nekünk kellett jónak lennünk, a szél fújt, nekidőltünk, megadtuk magunkat a mának; tudtuk, ha volna még időnk, akkor se lennék árulók, akkor sem, ha a szabad életben elfogytak a szavaink, s csak annyi maradt egy álmos hajnalon, azt kérjük: ne ébressz fel. Azon a temesvári vasárnapon, ki ne emlékezne, robogott felénk a jövő, legalábbis úgy hittük, de csak lyuk volt a zászló közepén.

Olcsó vigasz volt, hogy részegen mindig volt valaki, aki hazavitt, aki elnézte a káromkodós rossz szokásunkat, bécsi kapu méretű reményeinkbe fúló izzó tavaszi délutánjainkban már csak a szőrös bunda nyújtott vigaszt, hogy az élet veri, verihepi, és a szabadság rabszolgái hiába könyörögnek, hogy dolgozni ne kelljen, csak eltűnt az élet az utcából, bár idehallatszott, hogy a világ végén a máról dalolnak a boldog bárányok, mert a réten már jól kihallgatták magukat. S ha hiányzott is pár dolog, egy kedves dal miatt boldogok lettünk, s boldog volt velünk a sírós ég, és a fejünkre hullt egy könnycsepp a mennyből, lezuhant, mint egy népmese szép története.

A jóbarátokkal sejtettük, hogy hiába minden, nem lesz ennek jó vége, múlhat az idő, csak egy dolog van: szeress, szeress még, mert sem egy korsó, sem egy pohár, eh, de igen, minden gondunk messze száll, mindörökre felszállunk magasra! De októberben elcsendesedünk, mondunk egy imát, kitisztul a lelkünk, mintha álomból ébrednénk, várjuk a tavaszt, de legbelül sejtjük, hogy ez ugyanaz a cirkusz, semmi sem változott, nem ér a nevünk ebben a vízióban, de szerencsére még látom a szemeden, hogy nem ér az én nevem sem, ezért veled akarok a pokol tűzén elégni! Láda sör az asztalon, mint elhaló angyali üdvözlet ebben a vadkeleti borzalomban.

Elmélázok, mennyi mindent elhittem, miközben a messzeség csak hív, csak hív. Ki kell jutnom a mennyország felé, őrizni akarom a lángot én is, ami a szívemben van! Tűzvigyázó szabadíts meg, minden, minden úgy történt, ahogyan kellett, a magányos napon a lányok nem térnek vissza a körhintából, de ez tudjuk jól, rossz idők ezek! S csak lemondón hajtogatjuk egyre: adjon az isten mindig jobbat! Felnézünk a hegyekre, az őrtoronyból a a Hold keresői nem mentek, el, hiába múltak el az illúziók, Az utolsó pohár után még elmondom: szép vagy, szép vagy, itt a végtelen lába előtt.

30 év, az én életem is. S bár nem az enyémek, mintha az én soraim is lennének, amiket énekelek.

Fejet hajtok. 

Köszönöm!

A beszámoló eredetileg a koncert.hu-n jelent meg. 

5/5