Nemrégiben voltam már Keep Floyding koncerten az A38 hajón. Nem volt rossz, sőt, de komoly hátast nem dobtam akkor tőle. Leginkább a dilemmám volt nagy, hogy voltaképpen és mindösszesen hogyan is értékeljek egy tribute vagy cover zenekart, amelyik tisztességesen és böcsülettel eljátssza az előd zenéit és pont. Ez a dilemma akkor is dilemma volt, ha a tisztességesen és böcsülettel eljátszás nagyon nem kis dolog egy olyan előd esetén, mint a Pink Floyd. A pár hónappal ezelőtti dilemmázásomat itt olvashatod.

A Keep Floyding Aquincumban

Az A38 után, minden elismerésem, kalaplevevésem ellenére nem volt fene nagy késztetésem, hogy a közeljövőben újra mástól hallgassak Pink Floydot. Aztán jött a hír, hogy a Keep Floydingnak sikerült tető alá hoznia egy nagyon érdekes koncerthelyszínt: az óbudai Aquincum kis Amfiteatrumjában. S a tervek szerint mi mást is adnának elő, mint a Pink Floyd híres pompeii-i koncertjét. Annyi, de nagyon lényeges különbséggel, hogy a Keep Floyding közönséget is beenged a koncertre. Ami a Pink Floyd esetében nagyon tudatosan nem így volt, hiszen a pompei-i koncertet alapvetően filmre tervezte meg Adrian Maben rendező, mintegy válaszul a Woodstock-ról készült filmre, amelyben az előadók és a nézők szerepeltetése majdnem azonos arányban történt.

Namost Pompeii messze van Magyarországtól, a Keep Floyding közönsége kis eséllyel kelne útra Olaszországba egy koncert végett, ezért az együttes gondolt egy nagyot, és úgy döntött, ha van hazánkban a Pink Floyd-nak alteregoja, miért ne lehetne Pompeii-nek, amikor simán adja magát a dolog, hogy van. Óbudán kettő is. Amikor először hallottam a koncert tervéről, én kapásból a Pacsirtamező utca végén levő, nagy Amfiteátrumra gondoltam, az impozánsabb méretei miatt. Nem tudom, hogyan zajlott, milyen szempontok alapján a szervezés, de Goldschmidt Gábor az együttes gitáros énekese egy interjúban kiemelte az aquincumi kis aréna jó akusztikáját. Csak zárójelben teszem hozzá, szerintem alábecsülték az érdeklődők számát is, mert a színpadról való, érthetetlenül szűkszavú kommunikációk egyike éppen arról szólt, hogy milyen csodálatos, hogy ennyien eljöttünk. Viszont hely még bőven volt az Amfiteátrumban. Ellenben a koncertszervezők azt kommunikálták a koncert előtt, hogy már minden jegy elfogyott.

S eszerint nem csupán bennem volt plusz érdeklődés eziránt a koncert iránt, hanem valamit nagyon elkapott a koncert-ötlettel  Keep Floyding. Mert volt ennek Amfteátrum-ideának egy olyan kis előre csettintős zamata. Talán a Pink Floyd-Keep Floyding, Pompeii-Aquincum kettős párhuzama. Részemről az is, hogy gyerekkorom óta óbudai lokálpatrióta vagyok. Nem tudom. De ahogy véletlenül belehallgattam egy-két beszélgetésbe, úgy tűnt ez a zamat nem csupán az én prekoncepcióimban létezik. Külön szimpatikus érdekesség volt, hogy a zenekar közzétett egy koncerthelyszín-használati utasítást: hol is van, aki tud, hozzon ülőpárnát, sör, üdítő lesz, stb.

A program

A hét órára meghirdetett koncert nem bimbam-pontosan hétkor kezdődött, de nem csúszott sokat a zenekar. Minden különösebb faxni nélkül, szépen, komótosan belefogtak az Echos part 1 tételbe. Aki nem figyelt eléggé, szinte észre sem vette, hogy elkezdődött a koncert. Pedig elkezdődött. Nagyon!

Még világos volt, a pompeii-i koncert anyagát sötétedés előtt hallgathattuk végig, egy szám, a Mademoiselle Nobs kivételével. S akkor megint egy érdekesség, szigorúan a tényszerűség érdekében, és a Keep Floyding dicséretére. Az előző nap végighallgattam a Pink Floyd eredetijét. Szerelmetesfeleségtársam ott ült mellettem, és felhúzta a szemöldökét:
– Ez lesz a koncerten is?
Ami lefordítva annyit tesz, ez marha elvont, tutira nem fogja a koncerten élvezni.
És az történt, hogy az előző napi felhúzott szemöldöke ellenére a koncert közben, még a pompeii-i rész alatt így szólt: 
– Ez ugyanaz, mint amit tegnap hallgattál? Így nagyon jó!
Vagyis az történt, hogy a Pink Floyd nem tetszett neki, a Keep Floyding viszont igen. Úgy gondolom, sokatmondó.

A Moon után a fiúk-lányok elköszöntek. A közönség viszont nem volt hajlandó tőlük elköszönni. Vissza is jöttek és következett még a Comfortobly Numb és a Pink Floyd egyetlen „diszkóslágere”, ahogyan egyszer Roger Waters fogalmazott, a tombolós Run.

A program, a látvány és egyebek

A koncert második részében a Keep Floyding lenyomta a majd' teljes The Dark Side of the Moon-t. Úgy gondolom, ennek a résznek a két csúcspontja egyrészt a The Great Gig In the Sky női hangú ének(sikítozós)-része (ha a banda weboldalának hinni lehet, akkor vagy Garda Zsuzsa vagy Simon Edina követte el ezt a csodát), másrészt az Any Colour You Like hangszeres szólórésze volt.

A Keep Floyding alaposan kitett magáért. Ismét. A produkció majdnem hibátlan volt, majdnem egy az egyben hozta a Pink Floyd dalokat, és a majdnem itt egyáltalán nem elmarasztalás. A különbségek nem csupán negatívumok lehetnek. Nagyon jó volt a koncert felépítése is, ahogyan az elmélyülős, több figyelmet igénylő daloktól haladtak a könnyebben emészthető, majd a majdnem populáris dalokig, párhuzamban a közönség koncentráló készségével és figyelmével. (Azt hiszem, az A38-on talán ez volt az egyik hiba: miután Pink Floyd best of-ot játszottak és ugráltak az időben, nem igazán volt íve az összhatásnak. Ami ott hiányzott az itt nagyon ügyesen megvolt.

Egyetlen dolog zavart csak az az egész koncert alatt: a verbális kommunikáció majdnem teljes hiánya. Mint mondtam, a koncert zenével kezdődött. Majd folytatódott. Majd folytatódott. Majd folytatódott. Egészen a Moon végéig. Amikoris Goldschmidt Gábor így szólt a mikrofonba:
– Jó estét kívánok!
Mikor is sokkal inkább a „viszontlátásra”-fonéma lett volna a soros. Vagyis a zenekar nem köszönt a közönségnek vagy másfél órán keresztül. Egy szót sem szóltak a közönségükhöz a koncert végéig. Gábor azután köszönetet mondott, hogy eljöttünk, hogy itt lehettek, és a következő koncertjüket hirdette.

S ez bizony piszok kevés! Egyfelől, mert köszönni illik. Másfelől ugyan mindenki tudja, ki a Pink Floyd, hogy mi van a pompeii-i koncerttel, és kicsoda a Keep Floyding, de valahogy a hely különlegessé messzemenően indokolttá tette volna egy köszönés utáni bevezető szövegben minderről szót ejteni. Akár az első szám után is, különös tekintettel arra, hogy ez a Floyd-koncert nem egy koncert-vállalkozás volt, tehát semmi szentségtörést nem követtek volna el Floyding-ék, ha a hangszereken túl emberi szavakkal is megszólalnak. Ugyanilyen furcsa volt, hogy a zenekar tagjai egyáltalán nem lettek bemutatva. Senki. Még a hölgyek sem. Nem gondolnám, hogy ennek lenne bármi köze a Pink Floyd iránti alázatnak. Ahogyan azt sem, hogy a közönség csípőből vágja a Keep Floyding tagjainak nevét. Meg úgy különben is, na! Goldschmidt Gábor, mint frontember az A38-on ha nem is volt szószátyár, de szófukarsággal sem volt vádolható. Vagyis tud kommunikálni.
És örültem neki, naná, de miért pont a Moon-t játszották el? Miért nem bármi mást? Vagy egy korai dalokból összeállított válogatást? (Aminek én, személy szerint nem örültem volna annyira, mint a Moon-nak, de ez egy dolog.)

A koncert látványvilágához a környezet nyilván nagyon sokat hozzáadott. De a koncert előtt nagyon tűnődtem azon, vajon mi lesz, ha besötétedik? Ugyanis sehol nem látszottak a zenekart megvilágító reflektorok. A színpad mögötti fal tetején volt tíz darab, bármely irányban forgatható reflektor, ennyi volt kivehető. Igaz, az ígéretesnek tűnt, hogy ezek a fal teljes hosszán nagyjából egyenlő távolságban figyeltek, és a fal majdnem az aréna kerületének a felén magaslott.

A pompei-i rész alatt gyakorlatilag nem voltak fények, csak amit a jó Isten adott (aki egyébként az időjárást tekintve nagyon kegyes volt, köszönjük!). Az első reflektoros megvilágítás a pompeii-i és a Moon-részt összekötő rövid színpadmódosítási intermezzo alatt gyulladt ki: amíg a szívdobogást imitáló hangot hallottunk és a falat alulról, a színpad mögül világították meg kék fénnyel. Valamit már sejtetett a későbbiekből a látvány. Amit most nagyon nehezen tudok leírni. De volt abban valami grandiózus, hogy a fal tetején elhelyezett tíz reflektor közül legalább hatnak a fénye úgy körülbelül tíz-harminc méteres távolságból érkezett a zenészekre, vagy éppen kapaszkodott össze a színpad felett. A zenészeket pedig a hangfalak mögé elbújtatott lámpákkal világították meg.

A hangosításra egy szavunk sem lehetett, igaz teljesen szemben ültünk a színpaddal.De tény, hogy onnan minden nagyon szépen, tisztán szólt.

S végül: kicsit érthetetlen volt a színpad kialakítása. A magassága a talajtól olyan hatvan-hetven centiméter lehetett. Gondolom, a koncepció az volt, hogy mivel ez egy nyugisabb, tombolásmentesebb zene, a közönség is ücsörgősebb, elmélyülősebb lesz, és a fenekén marad a fűben és a romokon. Csak a közönség ezt nem feltétlenül így gondolta, mert azért kabátos idő volt már naplemente után. Ezáltal a döntő többség állt a színpad előtt. Ami olyan magas, illetve alacsony volt, hogy akik a falakon foglaltak helyet, jobbára kénytelenek voltak felállni, hogy lássanak valamit a zenekarból, ne csak a fejük búbját.

Végszó

Szinte lelkiismeret-furdalásom van, mennyi mindent a negatív kritika oldaláról fogalmaztam meg ezzel a koncerttel kapcsolatban. Azért van lelkifurdim, mert mindent összevetve egy fantasztikus látványvilágú, nagyon jól megszólaló, okosan felépített, élvezetes, profi előadást láttunk és elsősorban hallottunk.

Hadd mondjam el a legnagyobb dicséretet! Tegnap este a tribute- cover-produkciók iránti fenntartásom (amikről az A38-as KF koncert kapcsán írtam) teljesen eltöröltetett: nem egy Floyd-ot játszó magyar zenekart hallgattam, hanem egy nagyon magas színvonalon ZENÉT játszó együttest.

És még kedvesem is azt mondta hazafelé sétálva:
– Ez nagyon jó volt, sajnáltam volna, ha kihagyjuk! A High Hopes-ot azért eljátszhatták volna!
De mert nem tették, a Mocsáros-dűlőn hazafelé sétálva meghallgattuk telefonról.

Ami volt, úgy volt, hogy...

1981-ben jelent meg a Karthago első lemeze. Akkoriban, amikor az őszinte kemény rock tarolt kis hazánkban. A Piramis történetének a végénél járunk, az Edda feltörekvőben, a Korál tarol, a HBB-t egyre többen ismerik, a Dinamit megalakult, a P. Mobil funkcionál, képződik a P. Box, a Skorpió éppen trió. Hát így valahogy. S akkor Szigeti Ferenc kitalálta a zöldbozót-rock-ot, a west coast magyar változatát, a festés nélküli, de Kiss-esen (és Nem KISZ-esen) beöltözött zenészekkel fellépő együttest.

Számomra a Karthago mindig ellentmondásos együttes, jelenség volt. Egyfelől ez a zöldbozót-dolog, meg a beöltözés egy kicsit muris és ciki volt. Aztán már tizenkevés évesen is voltak bajaim egyes szövegeikkel a rettentő közhelyesség miatt (Lépd át a múltat, Indulj tovább, Lépd át a múltat, Barátok nélkül), és volt, ami kimondottan irritált: „Áruló nem leszek / Ilyet soha nem teszek!”. Miközben másokat (Apáink útján, A fények, a hangok, az árnyak, Senki lánya, stb.) meg kimondottan kedveltem. A zenével semmi bajom nem volt. 

Viszont a Karthago volt az az együttes, amiért éves nyári gyakorlatunk színhelyéről, Balatonfüredről képesek voltunk bebarangolni az északi partot, mert jött egy füles, hogy aznap este buli lesz, ám a füles félfülű volt, mert a földrajzi célt igen nagyvonalúan kezelte. Mi pedig, Kajla, Artúr, Boskó és én útra keltünk, amíg már nem is tudom pontosan hol, Balatonbiszbaszon megtaláltuk a Karthagot. A koncert előtt úgy tíz perccel értünk oda. Gyalog, vonattal, stoppal... Hol volt még akkor az internet, meg a GPS...

A Karthago egy 40 éve, tagcsere nélkül együtt zenélő együttes, mondták a plakátok, a rádió-reklámok a koncert előtt. „40 éve együtt”. Ami egyfelől igaz. Másfelől azért kicsit muris. Mert kétségtelen tény, hogy a Karthago-ban nem volt jövés-menés az elmúlt negyven évben. Az együttesnek a megalakuláskor pár pillanatig tagja volt Losó László és Fehér Lajos, de azóta a jelenlegi felállásban játszanak: Szigeti Ferenc, Takáts Tamás, Gidófalvy Attila, Kocsándi Miklós, Kiss Zoltán. Az is tény azonban, hogy a negyven év alatt mindösszesen hat stúdióalbumuk, két és fél élő, két angol nyelvű lemezük jelent meg. Negyven évre leosztva, nem beszélhetünk meghökkentő termelékenységről. Viszont a 40 éves évfordulóra írtak egy lemeznyi új dalt, ami mellé odatettek egy régi dalokból álló akusztik-lemezt is. Egyszóval volt/van valami visszásság ebben az „együtt vagyunk”-ban, mert az együtt vagyunk azt jelenti, hogy nem vagyunk szanaszéjjel, és nem csupán alkalomadtán vagyunk együtt. De spongyát rá!

Az „Együtt 40 éve” koncert: bajok és szépségek

Nem mondom azt, hogy oda voltam a koncert gondolatától. De azt sem, hogy tökéletesen hidegen hagyott volna. Valahol középen álltam meg: sem elvárásaim, sem előítéleteim nem voltak. Ilyenkor szoktak a dolgok nagyon jól sikerülni. Nem árulok zsákbamacskát: az ellentmondásosság, amiről a Karthago-val kapcsolatban beszéltem, továbbra is megmaradt bennem. De annak, hogy láttam, hallottam őket így 40 év után, mindent összevetve, örülök. 

A színpadkép pompás volt. Maga a színpad egy oszlopcsarnokot idézett, jobb és bal oldalt három-három oszloppal, középen egy nagy vászonnal. A timpanon is nagy vásznakból állt, és az összes felület vetíthető volt. Pazarul nézett ki! Voltak lángnyelvek, volt füst, a vetítések stílusa kellemesen egységes volt, a stílusból csak akkor léptek ki, ha egy-egy dal hangulata azt megkívánta. Panasz, zokszó erre nem lehetett, de komolyan, keresve sem találok kivetni valót. 

Sajnos nem igaz ez az a technika egészére. Nem tudom, mennyire függ attól, hogy hol álltunk szerelmetesfeleségtársammal (jobb oldalt, a kifutó mellett, közvetlenül a színpad előtt), de már az előzenekar Animusnál feltűnt, hogy valami nagyon vacakul szól a zene. De úgy voltam vele, hogy ez csak az előzenekar, naná, hogy nem kapja meg amit a nagy banda. Viszont amikor jött a Karthago és belecsapott a lecsóba az Indulj tovább!-al, el kellett telnie némi időnek, hogy kapcsoljak, melyik dalról is van szó. Azt hittem, csak a más hangszerelés az oka. Részben az is volt. De nem csupán az. Sajnos Szigeti Ferenc, Kiss Zoltán mikrofonjának a hangosítása csapnivalóra sikeredett. Aztán a Requiem befejező futamai közben Gidó hangszereinek a hangja az egyik pillanatról a másikra eltűnt. Aztán Szigeti gitárjáé is. Aztán Takáts Tamás mikrofonja is süket lett. Lett is egy kis szünet a koncertben. S voltaképpen meghatóra sikeredett ez a fiaskó, mind a közönség, mind a Karthago szempontjából. A közönség ugyanis nem hagyta abba a koncertet, újra és újra énekelte a Requiem refrenjét. Takáts Tamás nagyon gyorsan vette a lapot, gyorsan a kifutó elejére futott, és mintegy eljelelte, hogy kezdjük elölről a dalt, és mutogatta a szöveget: a közönség a technikai malőr alatt mintegy magát szórakoztatta. Kimondottan szép jelenet volt. 

A dalok szóltak minden korszakból, minden lemezről valami. Nekem úgy tűnt, a korai lemezek dalai nagyon éltek (Keleti éj, Senki lánya, A pénz, Apáink útján, A fények, a hangok, az árnyak, stb.), és átjöttek az új lemeze nótái is (a Valahol kimondottan nagyon szépre sikeredett, amit jelentősen erősített a dal alatti látvány is), de a Valósgárock és az Időtörés kevés dala nem is élt. Vicces volt, amikor az egyik dal bekonferálásakor Takáts Tominak nem jutott eszébe a lemez címe, amiről a dal való, a többiekhez fordult segítségért, és ő is nevetve konstatálta, hogy senki sem válaszolt: „Ők sem tudják!” 

Ez az esetlegesség, miközben egy vérprofi produkciót láttunk, valahogy folyamatosan jelen volt a koncerten. Gidó jó párszor magához vette a mikrofont, nekem úgy tetszett, ha kellett, ha nem, s úgy festett, Szigeti már egy kicsit unta Gidó szereplését. Ugyanígy volt valami sutaság abban, ahogy a Hammer Records vezére a színpadra hozta a másfél hónap alatt arannyá érett új lemez plakettjeit, és próbált valamit mondani, miközben a háttérben ott állt két fickó egy asztallapnyi tortával. Volt cirkulálás a színpadon, senki nem találta a helyét, nem tudták mi merre. Ahogy az is az esetlegességet erősítette, hogy Takáts néha eltűnt, zenésztársai várták, hogy jöjjön már. Néha beszélgetett a meglepetésekkel, néha kioldódott a cipőfűzője, azt kötötte. A Senki lánya elején már kicsit aggódva tekintgettek a társak a színpad szélei felé, merre járhat. 

Abban is volt valami esetlegesség, hogy amíg Takáts Tamás, Gidó és Kocsándi Miki gyakorlatilag utcai ruhában álltak színpadra, addig Kiss Zolin volt egy egyértelműen jelmez pun-mellény, Szigeti pedig hosszú szárnyú kabátjában, láncaival egyértelműen múltidézett. Miközben a kor rajta látszik legegyértelműbben, és volt a jelmezében valami antagonisztikus, komolyan nem vehető. S hogy mondjak még nem jót: egy idő után nekem visszás volt a zenekari tagok állandó egymást dicsérése, és a permanens önmagasztalás. 

Volt baj a koncert ívével, a műsor felépítettségével is. A Senki lánya után, ami nagyon elkapta a közönséget, jött a zenekari tagok gyermekinek a produkciója, kellő, de hosszas felvezetéssel. És le is ült a Senki lánya keltette hangulat. Viszont döbbenetes volt a gyermekek (értsd: vastagon huszonéves fiatalok) produkciója. A Senikföldjén-t játszottak, nagyjából ki-ki az apuka hangszerén. Takáts Máté hangja ha nem is verte apuét, de bizony közel járt hozzá, az ifj. Kocsándi Miki úgy nyomta a bőrt, hogy némileg felülírta az idősebb energiát, pedig még annak is van bőven. Az egész dalból olyan energia, olyan zeneszeretet jött át, hogy csak na! 
– Az sem lenne baj, ha ők játszanák tovább a koncertet! – mondta szerelmetesem. Ami persze túlzás, de annyira nem is nagy. Vagyis visszajött valamelyest a hangulat. 

Amit rögvest ismét leültettek egy akusztikus résszel. Ami szép volt, jó volt, de megint hullámvasutazott a lelkesedés. 

Gidó és Kocsándi teljesítményét azonban mindenképpen szeretném kiemelni, mindketten pazarul nyomták a magukét. Számomra különösen kiemelkedett a zenekar instrumentális és egyetlen progrock-darabja, a Gidó-szerzemény Paks, az atomváros (Gidó az új lemez akusztik-cédéjén a hátán viszi a produkciót.) Takáts Tamás az Takáts Tamás, ami az éneket illeti, úgy szeretjük őt, ahogyan van: a hangával, a tegnapi meglepő színpadi mivanveledje-ivel. Kiss Zoli és Szigeti hozták a magukét, semmi egetverő magasság vagy mélység. Kétségtelen, hogy Szigeti keze alatt nagyon szépen szólt az új lemez ének nélküli darabja a Szabadnapos szenvedély. 
– Na, ez a... tudod melyik... – nézett rám meglepetten szerelemetesem. 
– Nem, csak hasonlít. 
– De mi?
– Santana, Europa.
– Az! – és hallgatta tovább önfeledten. Mert ha van is hajazás, jó kis gitárdarab ez a Szenvedély is. 

Folytathatnám ilyen kis pillanat-szösszenetekkel, de szerintem az eddigiekben benne van minden. 
– Hogyan érezted magadat, kedves? 
Szerelmetesem elgondolkodik egy csöppet.
– Volt benne valami hakni-szerű, de jó volt hogy itt voltunk. Mondjuk muris, hogy az egyetlen Karthago-számot, amiről tudtam, hogy az ő daluk, Kocsándi énekli... S nagyon örültem, hogy eljátszották – nevet. A Csak a zene van-ra gondolt. 

Úgy festett a közönség is jól érezte magát, a Karthago a pazar látványvilág ellenére az esetlegességek miatt voltaképpen klubkoncertet adott. Ami csak akkor baj, ha valaki minden egyes pillanatában vérprofi produkciót várt a pénzéért. Ha nem így volt, akkor tulajdonképpen egy teljesen rendben levő koncertet láttunk, élvezhettünk. 

Fotó: Szerelmetesfeleségtársam alias Mohácsiné Palásti Márta

2019. április 13., 20:00

3,5/5

Pipi barátommal nem pontosan ugyanazokat a zenéket szerettük, de nagyjából igen. Voltak mértani közepeink jócskán. Az egyik ilyen közép a Pink Floyd volt. Elsősorban a The Wall és az Animals albumuk. Az előbbi nekem volt meg előbb, az utóbbi Pipinek. Jó kis india nyomású bakeliten mindkettő, amin igazából sem a magas, sem a mély hangok nem szóltak igazán jól, de hát a kutya se bánta, úgy sem volt olyan felszerelésünk, amin jól szólt volna, ha jól szólt volna. Mindkét, illetve mert a Fal dupla, mindhárom lemezt tükörszoftosra hallgattuk, jobbára Pipiéknél, a Vöröskereszt 14. tizedik emeletén. Legalább felülről nem unta senki. Ezen a zenén soha, egy másdopercig nem vitáztunk, és nagyjából bármikor meg tudtuk hallgatni. 

Azóta a Pink Floyd is megszűnt, Pipi is már öt és fél éve, hogy egy szombat reggelen itthagyott bennünket a francba, hogy csak nézzünk kábán, dühösen, és folyton röhögve, ha rá gondolunk.

Szabadulni, ha akarnék se tudnék egyiküktől sem. Pipi, ha nincs is itt, mégis mindig itt van, a Pink Floyd meg valamilyen formában mindig meg-megjelenik. Legutóbbi egy pompás magyar tribute-zenekara, a Keep Floyding képében. 

A Pink Floyd nagyon jó zenekar volt. Az életművük három nagy korszakra tagolódott: a kezdeti pszichedelikus korszakra, Syd Barrett-el; a klasszikus időszakra, amikor a leghíresebb lemezeik (The Dark Side of the Moon, Animals, Wish You Where Here, The Wall) születtek, majd Roger Waters kiválása után a szólógitáros által elnevezett Gilmour-korszakra. Nagyon szigorúan a magánvéleményem, hogy a Floyd úgy igazán hallgathatóvá a Moon-tól vált. Az előtte levők lemezeiken (The Pipar At the Gates of Down, A Saucerful of Secrets, More, Ummagumma, Atom Heart Mother, Medley, Obscured by Clouds) is rendre találok valami nagyon izgalmasat, nagyon szépet, nagyon zeneit, de engem a kísérletezős dolgaik egyszerűen nem kötnek le. Úgy fest, a progresszívban a populárisat kedvelem. 

Vajon mi az, ami még leírható a Pink Floyd-ról, anélkül, hogy közhelyes ne lenne? Egyfelől egy könyvben, másfelől egy erről a könyvről szóló értékelésben? Nagyon úgy vélem, hogy semmi. Mármint újat írni a Floyd-ról nem hiszem, hogy lehet. Mondjuk a róluk szóló könyvről azért talán de. Éppen ezért én erre indulok el. 

A könyv, mint alkotás

az bizony nagyon jól kitalált, nagyon szépen megkomponált, nagyon jó ízléssel megálmodott valami. Hatalmas darab: 24 x 29 x 3 centis méretei vannak, és 2,5 kilóra taksálom. Keményborítós album, offset papíron. Szóval megadták a módját Carthapilus-ék, impozánsak a méretek. Mondhatni, a Pink Floyd-hoz illők. Ezáltal a könyv azonban csak és kizárólag asztalon vagy ölebe téve olvasható. De ne üljön mellettün senki a pamlagon, mert hármasban a könyvvel tutira nem fogunk elférni!

A képanyaga roppant gazdag, a szerző a banda minden időszakából egyforma mennyiségű információt és képanyagot válogatott össze. 

A könyv tartalma

viszont számomra kicsit ellentmondásos. A szerkesztési elv a következő: szerzőnk egy-egy fejezetben vesz egy adott kronológiai időszakot, áttekinti az együttes történetét, a megjelent lemezeket, a történésket, majd egy hihetetlenül gazdag szakaszban áttekinti az együttes ebben a kronológia korszakában adott koncertjeit. Most képzeld! A könyv nagyjából fele ez a koncert-kronológia. Heroikus munka lehetett ezt összehozni, mondhatom! De ha egy fél lépést hátrébb lépek, akkor azt kell mondanom, ugyan csuda érdekes ez a gigantikus információhalmaz, de voltaképpen cseppet sem izgalmas, és voltaképpen az igazi megszállottakon kívül ki a fenét érdekel? Szerintem ember nincsen, aki ezt a részt aprólékosan elolvassa. Mert mondd csak, például téged mennyire érdekelne, hogy, a hasamra csapok, a Syd Barrett-es Floyd mondjuk '69 júniusában hány néző előtt hol koncertezett Dél-Anglia-alsón? Azt viszont nagyon szomorúan konstatáltam, hogy a Floyd szövegeiről szinte - sem olvashatunk. Nem hogy magukkal a szövegekkel (és a fordításukkal) örvendeztetne meg minket a könyv.

Sőt, a Fal kivételével tulajdonképpen alig beszél valamit a lemezek koncepcióiról, a mondanivalóikról, de még ott sem mondhatom, hogy teljesen áttekintené az album mondanivalóját. Talán a Wish You Where Here-nél tudjuk meg, hogy Syd Barret-ről szól. De hogy mi az Ummagumma, honnan az Atom Heart Mother, miért Division a Bell, nos, ezekről és egyebekről gyakorlatilag semmit nem meg nem tudunk. 

Aztán nagyon furcsa, de a diszkorgráfia-résznél nemes egyszerűséggel nincsen ott a lemezek címe mellett a borítók képei, vagy ha igen, akkor is csak valami feldolgozott formában, például egy konceretjegyre aplikálva. Hacsak nem a jogdíjak miatt van ez, érthetetlen a döntés. 

Ami viszont, ha akarom, hasznos: a tagok egymáshoz való viszonyáról, a lemezeken való fajsúlyukról ellenben egész sok információt kapunk. Ebből kiderül például, hogy voltaképpen már az Animals után, a Wish You Where Here felvételeinél voltak bajok, és a The Wall (amit nagyon sokan a rockzene egyik, ha nem „a” csúcsának tartanak) felvételei alatt már nagyon komolyan egymásnak feszültek a Pink Floyd tagjai. Annyira, hogy Waters voltaképpen ott tartott, hogy simán kivágja a zenekar billentyűsét, Wright-ot a Floyd-ból. S kiderül, hogy bármilyen hatalmas alkotás is a Fal, voltaképpen Waters egyéni projektje volt, a többiek egyáltalán nem érezték magukénak. Ironikus, hogy mégis ez lett a legkultikusabb Floyd-album... 

Szóval mindent összevetve, ha vannak is hiányosságai, végső soron hasznos, érdekes, informatív és szép album lett ez Pink Floyd-könyv. 

Cartaphilus, Budapest, 2008, ISBN: 9789632660301 · Fordította: Wolf Péter

3,5/5

(2019)

Általános iskolába jártunk, hetedikesek-nyolcadikosok lehettünk. Én LGT-t, Omegát, Zoránt, ilyesmiket hallgattam. Maci, nagyra nőtt osztálytársnőm (igen, aki azon kevesek közé tartozott, akivel soha nem volt köztünk más, csak barátság) rajongott a Piramisért. Hatalmas vitákat folytattunk a Piramis zenéjének a minőségéről, Révész falzett „kappanhangjáról”, meg az egész Piramis-jelenségről. Én nem ismertem jól az együttest, Maci persze igen. Én tudatlan voltam, ő rajongó, semmiképpen nem volt tehát sem kiegyensúlyozott, sem reális a vitánk. 

Abban az időben történt, hogy Mohácsi nagyiéknál, a Szerdahelyi utcában egyszercsak megszólalt a rádióban a Kóbor angyal. S ahogy szólt, valami erősen rezonált bennem, és minden előítéletem leomlott az irányukba. Mentem is a Múzeum körúti hanglemez-antikváriumba, a két régebbi lemezüket levadászni. 

Az is tény, hogy a zenéjük minőségét csak sokkal később kezdtem igazán értékelni. A Fénylő piramisok árnyékában döbbentett erre rá. Értő füllel hallgatva ma is a magyar progresszív rock egyik legjobb darabjának tartom. Ebben a dalban tűnt fel számomra, hogy a Piramis tagjai mennyire jó zenészek voltak (Závodi János, Gallai Péter, Köves Miklós, Som Lajos). S ebben a dalban figyeltem fel Som Lajos csodás basszusjátékára is. A Taurus-ról, Radics Béláról akkor még mit sem hallottam. Nemhogy zenét tőlük. 

Szomorú, hogy akkor figyeltem fel a Piramisra, amikor bizonyos értelemben már leszálló ágban volt az együttes. Amikor megjelent az utolsó Révésszel kiadott albumuk, a zseniális, gyönyörű borítós Erotika. Lyukasra hallgattam. Nem érdekelt, hogy a némileg módosult szövegváltás miatt (bár ugyanúgy Horváth Attila írta a dalokat) ez a Piramis már nem az a Piramis volt. Nem érdekelt, mert a lemez nagyon jó volt, és véleményem szerint pompás továbbvitele mindannak, ami a Piramis volt, csodás továbblépés is, hogy ne ragadjon bele a csöves-zenekar státuszba. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy amikor az Edda a harmadik lemezükkel kilépett a szintén remekül elkapott hangulatú, zeneileg kócosabb, de mindenképpen megkapó bakancsos-korszakából, nekik nem sikerült ilyen ügyesen és konzekvensen a váltás: a lemez jogos értetlenséget szült, és méltán kerülte el az első két lemez sikere.) Az Erotika egy ma is simán vállalható, hallgatható lemez. Bár voltaképpen igaz ez az első három lemezükre is. Ahogyan igaz ez az egyvégtében felvett, tehát nem több koncert részleteiből összevágott első koncertlemezük is, a Budai Ifjúsági Parkban felvett A nagy buli is. 

A következő, már Révész nélküli lemez a Piramis Plusz már valóban egészen más világ. Próbálták Révészt pótolni, de végül az együttes billentyűse, zeneszerzője, Gallai Péter énekelte fel az albumot. Egészen más a zenei világ, egészen mások a szövegek (bár Horváth Attila írta ezeket a dalszövegeket is). Aki az első három-négy lemez fílingjét várta ettől a lemeztől, egészen biztosan csalódott. Pedig ez is nagyon jól sikerült felvétel lett. Ha például nekem azt mondják, Bulgakov Mester és Margarita, a könyvön kívül azonnal a frenetikusra sikeredett, Vlagyimir Brotko rendezte orosz sorozat jut eszembe. És a Piramis Woland II. bálja című száma. (A film hetedik részében nézhető meg.) De szintén zseniális darab a sztárcsinálásról szóló, irónikus P. V. E. C. B. angyal is. De úgy egészében is hallgatható a lemez. Ám teljesen igaz rá, amit Som Lajos is róla: ha nem a Piramis neve alatt jelent volna meg, sokkal nagyobb sikert és elismerést kapott volna. Nem azért mert rossz, hanem azért, mert a Piramis név egészen más képzeteket vont be. 

A Piramis-jelenség

A Piramis együttes társadalmi jelenség volt. Azzá lett. A nevük egybeforrt a hetvenes-nyolcvanas évek csöves-jelenségével. A csöves szó nem azt jelentette, amit ma. Nem a hajléktalanokra vonatkozott, hanem az akkori tizen-huszonéves, a társadalomba beilleszkedni nehezen tudó fiatalokra. Akiknek „egyenruhájához” tartozott a szűk csőnadrág, az alföldi papucs és a tornacipő. Akik számára az össztársadalmi képmutatás elviselhetetlen volt, akik képtelenek voltak pozitívumot látni a rendszer álszent gonoszságában és a szüleik megalkuvásában. Akik emiatt fekete bárányokká lettek a hatalom és a társadalom szemében. 

A Piramis, akarva-akaratlanul, Som szerint az utóbbi volt az igaz, tűélesen betalált ebbe a konjunktúrába, és ez kiváltotta a közönség határtalan rajongását és a hatalom öntelt, gőgös visszatetsző reakcióit. Sem a hatalom, sem a popszakma nem tudott igazából mit kezdeni a Piramis sikereivel, az országszerte megalakult Piramis-örsökkel, Piramis-brigádokal, az együttes közönségtől kapott óriási támogatásával. 

A Som-könyv tartalma

Som Lajos megírta a Piramis történetét. Amit természetesen a maga szempontjából tett meg. Som Lajos volt a Piramis vezetője. Előtte olyan együttesekben játszo

A könyv története voltaképpen piszok egyszerű. Adva volt egy jól kitalált banda, pompás zenészekkel, egy nagyon egyedi karimatikus énekessel, jó zenével, jó szövegekkel és hatalmas közönséggel. S bár nekik, sok más zenekarral ellentétben, nem sokkal a megalakulásuk után már megjelenhetett nagylemezük, sőt több is, a hatalom képviselői, a rockzene akkori nagyfejű irányítói, a Hanglemezgyár illetékesei, a rockzenei „újságírók” permanensen azon dolgoztak, hogy ne jöjjenek össze az együttes dolgai. 

Som irdatlan erőfeszítéssel a felszínen tartotta a csapatot: zenekarvezetőként menedzsere is volt az együttesnek, a többiekkel együtt mecénása  is. Az illetékes hivatalos szervek jobbára csak kivettek a Piramis-kalapból, bele jóformán semmit nem tettek. Ha pedig Som valamit kitalpalt, mint például két alkalommal is egy-egy nyugati szerződés lehetőségét, időhúzással, mismásolással meghiúsították a megkötését. 

A sajtóval, minden energiája ellenére, lehetőségek híján nem tudott mit kezdeni. A rock-újságírás képviselői, akiknek prominenseit a szerző nevesíti is, néhány kivételtől eltekintve mindennel foglalkoztak, a Piramis zenéjét kivéve. A szövegeikkel sajnos igen: Horváth Attila soha meg nem jelent válaszát Lévai Júliának a függelékben olvashatjuk. 

A könyv egy heroikus küzdelem elmesélése. S annak története, hogyan lett egy legendából supernova. 

Som Lajos őszintén ír egykor hirhedtté vált arany-botrányáról is, amikor rendőrségi eljárás alá került. S ír még pároldlt az utolsó zenekárnak, a Senator-nak (Som, Závodi, Szekeres Tamás, Takáts Tamás, Gigor Károly, Varga László) a nagyon rövid sorsáról is. 

Milyen is ez a könyv?

Dühös. Csalódott. Odamondogatós. Őszinte. Tehetetlenül jobbítani akaró. Rettentően szubjektív. Mindez erőssége és gyengesége is egyben. 

Egyfelől viszonylag plasztikus bemutatása az átkos rendszer kultúrpolitikájának, a metódusok működésének, a hatalmi-percemberek erőfitogtatásának, a megkötözött szabadság mozgástér hiányának. 
Másfelől protréja egy megszálott rockernek, aki a zene ügyét valóban mindeneklőtt valónak tekinti. Aki ha ütik, állja, aki nem tartja a száját, aki feláll, ha padlót fog. Van önbizalma, van egészséges önértékelése. 

A könyv kordokumentumnak nagyon jó. Könyvnek sajnos nem annyira. Nem, mert jobbára Som Lajos csalódásairól, kiábrándulásáról, összetöretéséről szól a Piramis ürügyén. Akkor is, ha Som Lajosnak mindene volt a Piramis. Az indulat, a szomorúság, a düh teljesen érthető, ezzel az évilágon semmi bajom nincsen. Csak az a kár, hogy a könyv valahogy mégsem a Piramis, a rockzene dicsérete lett, sokkal inkább rendszer- és a rockzenész társak kritikája. Miközben a zenésztársakról, a dalokról túl sok mindent nem tudunk meg. Nyilván nem az elfogulatlanságot hiányolom, mert hogyan a csudába is lenne elfogulatlan Som Lajos? És miért is várnám tőle, hogy az legyen? Különben sem vagyok az elfogulatlanság feltétlen híve. 

Csak a Piramis ennél többet érdemelt volna. Sokkal-sokkal többet. Mert a könyvnek a Piramis inkább csak ürügye, mintsem alanya.

Ráadásul a könyv annyiban is kordokumentum, hogy a szerző rengeteg helyzetet, szituációt meg sem magyaráz, csak utal rá. Mint egy kocsmai beszélgetésben: „Tudod, hogy van ez...” Akkor és ott igen. Ma már nem biztos. Vagy biztos nem. Különösen úgy nem, hogy a hanglemezgyártó vezetőin, Bors Jenőn, Erdős Péteren, Wilpert Imrén, néhány újságírón túl (Czippán György, Sebők János), néhány hálátlan zenekaron (Mini, P. Mobil) felül konkrét neveket, sőt nagyon sokszor konkrét szituációkat sem említ, csak általánosan támadásokról, kisstílűségről, stb. beszél. Tény, hogy amikor konkrétumokat említ, az valóban vérlázító. 

Viszont az is tény, hogy miközben olvastam a könyvet, eszembe jutott sok más zenekar története is. Mert voltaképpen az akkori rendszer a Csepregi Éva féle Neotonon kívül voltaképpen senkit nem segített például a külföldi sikerek elérésében. Sőt! Talán az LGT volt egyetlen, aki a Too Long lemezzel látta be, hogy az akkori Kelet-Európából nem lehet olyan kis igazi nyugati karriert befutni. (Manapság már más a helyzet, gondoljunk csak a közelmúltban [2019. március]  Magyarországon is turnézó csodálatos Riverside együttesre.) Mindazt, amit Som Lajos leír, nagyjából bármelyik együttes elmondhatja a saját háza tájáról. És a Piramisnak nem kellett hosszú-hosszú éveket várni arra, hogy lemeze lehessen, mint például a P. Mobilnak vagy a Beatricenek. S még ők is elmondhatják, hogy legalább lett lemezük... Vagyis Som Lajos mondanivalója igaz, de sajnos nem csak a Piramisra az. 

Vagyis a könyv sokkal inkább egyfajta lelki kibeszélés. 

Azt azonban el kell ismernem, hogy Som Lajos a könyv címének teljesen megfelelő tartalommal töltötte meg a könyvét: vádolja a rendszert, annak fenntartóit, a sajtót, a szakmát egyaránt. Beszél a Piramist ért vádakról, és az ellene és Köves Miklós ellen emelt jogi vádakról is (bár arról nem, hogy mi lett Pinyó sorsa a perben). 

A jelen

Som Lajos 2017 októberében elhunyt. A Piramis 1992-ben egy koncert erejéig összeállt, és az eredményt lemezen is megjelentették. Pompás lemez lett. 2006-ban újráztak. A koncertbeszámolók szerint Som Lajos csak első három számban vett gitárt a nyakába, aztán lement a színpadról, és csak a koncert végén jött vissza. A miértről viták folytak, volt, aki az egészségi állapotával magyarázta a fiaskót, volt, aki azt állította, hogy az együttes többi tagjának, elsősorban Révész Sándornak volt ez a kikötése. 

A Piramis együttes 2014 óta ma is létezik. Az eredeti tagok közül Gallai Péter, Závodi János és Gallai Péter vesz részt a produkcióban. Tag még Vörös Gábor és Nemcsók János. Több mint tíz éve zenélnek együtt. Nemcsók Csoki János hangján, bár közel jár Révészéhez, bizony lehet vitatkozni...

Révész Sándor Závodi Jánossal készített egy projektet, Piramis-évek címmel. Nagy sikerű koncerteket adnak négy fiatal zenésszel, Horváth Ákossal, Nagy Gergővel, Megyaszay Istvánnal és Delov Jávorral. 
Ez utóbbi formációhoz volt szerencsém tavaly, Békásmegyeren, az Óbuda Napján tartott koncerten. Révész energiája és a hangja valami hihetetlen volt, Závodi egyáltalán nem felejtett el gitározni és a dobos srác valami világszínvonalú. 

Új dalokat egyik formáció sem készít, mindkettő a klasszikus Piramis emlékét tartja életben a régi dalokkal.

Két dolog van. Illetve három.

Van ugye, először és mindenekelőtt a Pink Floyd, mint a progresszív rock megkerülhetetlen, sajnos, már csak az emlékeinkben és az adathordozókon levő őskövülete. Ami kezdetben kemény pszichedelhikus zenét játszott (The Piper at the Gates of Dawn, Ummagumma, A Saucerful of Secrets, Atom Heart Mother, Echos), aztán már nem annyira olyat. De akik az első albumaikat kedvelték, úgy vélik, amikor bekövetkezett a „már nem annyira olyat”, meg is hótt az együttes, utána már csak minőségi iparos munkát gyártottak, az utolsó, valamennyire értékelhető lemezük a The Dark Side of the Moon volt, utána felejtős az egész (Animals, Wish You Where Here, The Wall). Aztán, amikor a The Wall után Roger Waters kiszállt a bandából, a gitáros David Gilmour kísérőzenekarává degradálódott a Pink Floyd. Mások azt mondják, hogy a Moon-nal kezdődött az igazán nagy korszakuk, azok az igazán ütős lemezeik, amelyek ebben az időszakban születtek. Tény, könnyebben hallgathatók, befogadhatók, mint az előttük levők. Vannak, akik azt mondják, a Pink Floyd úgy jó, ahogy van, bármelyik korszakát nézzük is. 

A második dolog, ami van, hogy léteznek ezek a tribute-zenekarok. Amelyeknek a tagjai annyira szeretnek egy másik együttest, annyira oda vannak értük meg vissza, hogy maguk is azt a nem saját zenét játsszák, amit annyira komálnak. A közönség tagjai közül pedig sokan megelégednek, néha jobb híján a tribute-zenekarokkal, mert ilyen-olyan okokból esély nincsen az eredeti bandák meghallgatására. Vagy mert minden jó, ami az eredeti bandához kötődik, még a tribute-zenekara is. Megint mások meg azt mondják, a tribute-bandák csak rókabőr-lehúzás a nagyérdeműn, mástolla-pofátlanság, írjanak sajátot, könnyű már bejáratott dallamokkal nagynak lenni, miközben úgysem lesznek soha nagyok. S minek a tribute, hallgassuk az eredetit! Van benne valami, nem? 
A második dolognak van két alpontja. a) Lehet úgy tribute-ot játszani, hogy arra törekszik a banda, hogy hangról hangra hozza az eredetit. Ami bizonyos esetekben nem is apróság. b) Lelet úgy is tribute-ot játszani, hogy az eredeti muzsikáshoz hozzácsapódik a fan-zenekar saját egyénisége is, és nem egy szolgai másolás a végeredmény, hanem valami más, valami több. Most kapásból a Dream Theater Dark Side of the Moon-ja jut eszembe. Meg az, hogy ugyanők megcsinálták a Metallica Master of Puppets lemezét is. 

*

Vallomás 1.: Soha nem értettem a tribute-dolgokat. Minek az utánjátszás, ha van eredeti, ami még akkor is van, ha nincsen? Egy-egy dal újragondolásában nem látok semmi megkérdőjelezhetőt, ha valamit hozzátesz az eredetihez, de azt, hogy egy együttes létezésének a teljes identitását egy másik együttes (egykori) létezése adja, abban soha nem értettem a lényeget.
A Keep Floyding, bár tegnap estig szűz voltam belőlük, valamiért kivétel lett. Minden bizonnyal a Pink Floyd miatt kerültek pozitív diszkrimináció alá.

*

A harmadik, ami van: ez a koncert az A38-on. A Keep Floyding, kapaszkodj, húsz éves zenekar! Mondom húsz éves. Vagyis húsz éve ékeskedik idegen tollakkal. De azért torpanjunk meg azonnal a fikázásban: húsz évig nem lehet tolni az utángyártott sramlihaknit, ott már kell valaminek lenni, ami több mint pofátlan újrahasznosítás! Eleve a húsz év árulkodó, mert a Keep Floyding koncertzenekar. Vagyis a közönség húsz éve igényt tart rájuk. A Pink Floydra. A Kepp Floydingtól. Zavarosodik a képlet. Miközben tisztul. 
Csak az volt tökéletes kusza bennem, hogy jómagam voltaképpen mifenét is várok: nyomják egy az egyben a Floydot (ami úgysem sikerülhet, ugyebár) vagy nyomják saját felfogásban a mjúzikot (ami meg úgysem lehet jó)? Tényleg nem tudtam mit is várok. (Na, jó, de: elmenni egy igazi Pink Floyd koncertre, de már az sem lehet, mert ugye, már nincsenek meg mindnyájan, sajnos.) Végül kikötöttem ott, hogy inkább elfojtottam minden elvárásomat. Legyen jó zene!

*

Vallomás 2.: Úgymond fogalmam sincsen, miért lettem kíváncsi a Keep Floyding-ra, amikor csak egy tribute-zenekar. De amikor egy korábbi alkalommal rövid távon szerelmetesfeleségtársamra, hosszabb távon a Riverside-koncert kezdetére vártamban álltam az A38 mosdója előtt és olvasgattam, mi minden koncert lesz még itt(ott), akkor olvastam, hogy például a Keep Floyding. S megszállt a kíváncsiság. S úgy maradtam. Ez volt életem első tribute-koncertje, amire kíváncsi voltam. (Na, jó, egyszer voltam egy Hobo-esten, amikor Fuchs László kísérte egy szál zongorán, és Doors-dalokat játszottak. Indokolni nem tudom, de az más. Mert csak...)

A tegnapi koncert. A Keep Floyding nem áll bele a korszak-vitába, amit az első bekezdésben taglaltam. A koncertprogramjaik között, ahogy az kiderül a honlapjukról, van minden verzió: csendes akusztikus, a komplett Fal, a kezdeti pszichedelikus lemezek zenéiből összeállított program, meg a nagy példányszámban elkelt lemezek nótáinak best of-ja. Az A38-on most egy következő verziót játszottak: a Floyd minden időszakából szólt valami. Vagyis a Keep Floyding olyan műsort nyomott, amilyenjük nincs is. 

A bő félórás csúszás jót tett a fél nyolckor még jócskán foghíjas tömeg felduzzadásának. Aztán jöttek a srácok és egyből nyomták a passzátszelet. Nem akárhogyan, nem akármivel, hanem az őskövület Interstellar-ral, a Pink Floyd első lemezéről. Kimondottan jól szólt a dal. Sőt, számomra jobban, mint az eredeti. Bár ez nem egy ismert Floyd-zene, bevezetésnek megfelelő volt, és sokat felvillantott abból, hogy a nagyérdemű tudatlan része mire számíthat a későbbiekben. 

Nem veszem végig a programot: a fúk-lányok tartották az ígéretüket, és egy Pink Floyd best of-ot játszottak. Persze azzal lehet vitatkozni, hogy mi miért került vagy nem került be a legjobbak közé (például az Another Brick in the Wall és a Learning To Fly nem, ellenben a rettenetesen gagyi és a műsorból tökéletesen kilógó Summer '68 igen. „Ilyen, amikor az Alma együttes Pink Floydot akar játszani?”  – kérdezte tőlem a kedvesem.) De tény, hogy valóban minden Floyd lemezről érkezett valami. Mivel nem lehet igazságot tenni, mondjuk tehát hibátlannak a setlist-et. 

És akkor most vagyok nagy bajban. Mert amit a Keep Floyding csinált, az valami nagyon tiszteletreméltó. Sőt, több, mint tiszteletre méltó, mert tisztelet lehet bizonyos minőség nélkül is: itt pedig volt bőven minőség. A fiúk-lányok bőven hozták, sőt többet is, amit az ember fialánya elvár. Rendben volt tényleg minden. Még az is, hogy a dalok úgy voltak egy az egyben Pink Floyd, hogy nem voltak egy az egyben Pink Floyd, és ez így volt nagyon pompás. Volt tehát minimálisan hozzáadott érték, miközben a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartották a patinás alapanyagot. Rendben voltak a fények is. Rendben a hangeffektek is.

Minden a helyén volt, de csak a ráadás-blokkban jöttem rá, hogy miért volt majdnem mindvégig némi hiányérzetem: az a kis fránya csettintés, elismerő cöccögés, na, az hiányzott!
Azért jöttem csak rá, mert ahogy megszólalt a Wish You Where Here semmivel össze nem téveszthető akusztikus gitárfutama, és koncert során először a közönség az egész nótát harsányan együtt zengte a zenekarral, na, abban ott volt, ami addig hiányzott. Hiába is szólt vérpöpecül a Money szólórésze, hiába csendült fel mértani pontossággal a Time intro utáni dobja, hiába dübörögöt az On Of These Day, hiába siratta Syd Barrett-et a csodás (és itt is csodás!) Shine On You Crazy Diamond, és így tovább, az a cöccenet úgy igazán nem jött meg. Csak nagyon elismerő bólogatások voltak. Szóval jött a Wish You Where Here, aztán a Comfortably Numb és a Run Like Hell. Amikor is a srácok is teljesen önfeledtté váltak. Nem mintha addig nem évezték volna, amit műveltek, csak ebben a blokkban túlcsordult a zenélés öröme, és a számok hihetetlen energiája. Tudod,  amikor átjár a zene, ott van minden porcikádban, libabőr, tánc, együtt lüktetés, talán nem is kell folytatnom. Szóval ez hiányzott a koncert közben: profi mesterembereket láttam, jól van ez, nagyon jól, csak ott legbelül nem érintett meg az egész. S ez íródott felül a ráadás-blokkban: örömzenélő művészeket láttam, és a látvány meg a fíling szerint a velem egyetértő közönség is. Tűnődtem, hogy ez nem csupán a dalok némileg populárisabb, döngölése miatt volt-e így, de úgy döntöttem, hogy nem, nem amiatt. 

Szóval összességében egy nagyon profi, jó hangulatú koncerten voltunk. S úgy vélem, a Keep Floyding egy embernél már elérte a célját, mert a kedvesem már közvetlenül a koncert után mondta, hogy több Pink Floyd-ot kellene hallgatnia, és ma reggel levette a polcról Glenn Povey vaskos Pink Floyd-könyvét, az  Echoes-t. Jelentem, ez hatalmas eredmény, mert bár a Riverside-koncert is nagyon tetszett neki, de akkor nem kért utána Riverside-zenéket. S az is igaz, hogy már évek óta a koncerten a legnagyobb sajnálatára nem játszott High Hopes a csengőhangja, de például a Falat még nem hallotta egy az egyben. Na, majd ma este láthatja is. A Pink Floyd-összes meg már a kezében van. Most éppen a Division Bell-t hallgatja. :-)

Hajaj! Most hogyan írjak erről? Mert valaki írja már meg a mély szerelem vagy az igazi orgazmus milyenségét? Dudich Ákos erre tesz kísérletet.

A VHK-val valami magyar filmben találkoztam először. Kaotikus volt, öncélú és visszatetsző. Aztán amikor megjelent első lemezük, „A halál móresre tanítása”, egy hanglemez boltban dolgoztam, és képtelen voltam végighallgatni. Évek múlva a „Naptánc” adott már valamit. Aztán a Vágtázó Csodaszarvas Fohász egy lóhoz című száma kezdte megértetni a lényeget. Ezerszer meghallgatttam, munka közben, metrón, utcán sétálva, és mindig, mindig elkapott a lendülete: vágtatni, pörögni, repülni akartam tőle. Nem könnyű műfaj, de ha az ember rákap az ízére, valami másik világ tárul fel előtte.

Műfajilag besorolhatatlan: etno-punck, sámán-punk, pszichedelikus hardcore jelzőkkel próbálkoztak leírni, de voltaképpen csak egyféleképpenlehet: VHK. 

Egyszerűen elhiszem a Vágtázóknak, hogy van zene a zenén túl, van Világmindenség, Aki törődik velünk, van értelme az életünknek, nem csak a számlák kiegyenlítése, a csöpögő csapok megjavítása a tét, s hogy van élet a halál előtt. S csak a halála után udtam meg, hogy Fritznek is a Kis Dréher volt a kedven kocsmája. :-)

Jól megírt könyv, kedvet csinál a VHK zenéjéhez, kísérletet tesz a zene leírsához, a VHK mondanivalójának átadásához. Bár még mindig nem Vasváry-Tóth Yes-könyvének színvonala.Bár majdnem. És ez nagyon nem kevés! Csak ezért a félcsillag minusz.

P.S.: A Könyvudvarban most, 2018 júlusában 590 forintért megvásárolható. (2019. márciusi kiegészítés: két hete még volt belőle.)

Silenos, Budapest, 2011, ISBN: 9789638852489

4,5/5

(2011-es könyves-blog bejegyzés 2019. márciusi őjrahasznosítás)

Nem szerettem az Európa Kiadót, amikor fénykorukban, vagyis a ’80-as években aktívak voltak. Semmi elvi, zenei konkrét oka nem volt, egyszerűen nem került hozzám közel, amit csináltak. Nem volt rokonszenves Menyhárt Jenő sem. Egyszerűen nem fogott meg egyik sem, sem a zenekar, sem Menyhárt, mint jelenség.

Konkrétan az egész alternatív zenei élet és köztem mindig volt egy-két lépés távolság. Van ilyen.

Pontosan nem is tudom, miért vettem ki a könyvtárból ezt a könyvet. S igazából csak az EK-t szorosan érintő részeket akartam elolvasni. Aztán mégis érdekelni kezdett az egész. Egyre érdekesebbnek, rokonszenvesebbnek találtam MJ-t. Nem fejre, hanem gondolatilag, emberileg. S volt egy csomó olyan kifejtése, ami így-úgy aha-élmény volt, ráadásul nagyon élvezetesen mesél. Néha meg a röhögéstől is szakadni lehet rajta. 

Nagyon nem bántam meg a ráfordított időt. S elővettem néhány EK-zenét. Hátha harminc év késéssel…

Glória, 2006, ISBN: 9639587109

4/5

(A videó alatt néhány idézet olvasható a könyvből.)

Engem ekkor már egy ideje nagyon foglalkoztatott problematikája. A négy kínai fejet, Michaelt, Davidet, Huit és Csangot nézve nap mint nap munka közben rájöttem, hogy ők nem úgy dolgoznak és érik el ezeket a nagyszerű eredményeket, hogy közben iszonyatos erőfeszítéseket próbálnak tenni és megkísérelnek minél többet kipréselni magukból, hanem úgy, hogy kincsnek tekintik és rendkívül nagy becsben tartják a saját meglévő energiákat és nem engedik elfolyni azokat. Egyszerűen abból rendkívül okosan, elmélyülten és precízen, amijük van Ezt a magam számára úgy fordítottam le, hogy nem akarok többé olyan történetekkel együtt élni, amelyekhez sosem lehet igazán felnőni, mivel azok az örök próbálkozás és félúton levés állapotához vezetnek. Úgy gondoltam ezen a ponton, hogy nekem nem még több erőfeszítésre és stimulációra van szükségem, hanem éppen ellenkezőleg: elérkezett az idő, hogy egy csomó mindentől meg és letisztuljanak körülöttem a dolgok. Tulajdonképpen azt az állapotot kerestem, amikor az ember tudása és tevékenységei magától értetődőkké válnak. Van az a közkeletű mondás, hogy n megvan a maga keresztje. Engem az kezdett el érdekelni, hogy mi van akkor, ha valaki leteszi az övét, otthagyja, és nem cipeli tovább. Én nem voltam soha vallásos, úgyhogy most erről nem spirituális értelemben beszélek, hanem kizárólag kulturális, illetve szellemi szempontból, ahogy ez engem mindig is érintett. A nagy erőfeszítés helyett elkezdett a megfelelő vagy optimális erőfeszítés gondolata foglalkoztatni, valamint az, hogy mi van akkor, nem folyton többet akar, hanem valóban él azzal, amije van. Évekkel később egy ideig jógáztam és annak kapcsán sikerült fizikai értelemben is közvetlen tapasztalatokat szereznem arról, milyen az, amikor az ember megtalálja, megérti és bölcsen felhasználja a benne levő energiákat. (360.)

New Yorkban értelemszerűen senki sem kuncogott, amikor megkérdezték tőlem, hogy mivel is foglalkozom, így hát harmincöt évesen el kellett kezdenem megtanulni, hogyan kell egy ötperces alapvető beszélgetést lefolytatnom magamról. Nem ment könnyen. Úgy tűnt, hogy általában azok, akikkel beszélgettem, nem találtak különösebben érdekes fejnek és a legtöbb esetben igyekeztek minél gyorsabban megszabadulni tőlem. Korábban ennek inkább a fordítottja szokott megesni velem. Olyan voltam, mint egy ember, aki sokáig jómódban élt, aztán egyik napról a másikra elvesztette minden vagyonát és elölről kellett kezdenie az egészet. Ez egy nagyon nehéz, ugyanakkor nagyon jó tapasztalat, mivel megtanítja az embert arra, hogy ne vegye készpénznek a dolgokat és arra, hogy onnantól fogva jobban megértse és megbecsülje azt, amije van. 
ZENÉLTÉL? 
Shari és a családja megpróbáltak engem segíteni abban, hogy kapcsolatba kerüljek New York-i zenészekkel. Shari nővére összehozott engem egy barátjával, James McBride-dal, aki fele részben afrikai-amerikai, fele részben pedig zsidó származású szaxofonos volt, aki könyveket is írt. Jamesszel elmentünk egy alkalommal ebédelni és közben ő kifaggatott engem arról, mit csináltam korábban Magyarországon. Én a magam módján elmeséltem neki a dolgokat, ő pedig a beszélgetés végén a következő konklúziót vonta le: „Ember, ahogy te viselkedsz, az itt nem fog működni. Ez New York City. Itt nem lehet szerénynek lenni." Valamennyire értettem, mire gondol, mivel sokszor találkoztam ott azzal a jelenséggel, beleértve a házibulikon és a baráti jellegű vacsorákon is, hogy az emberek folyamatosan promotálják magukat, illetve a különböző tevékenységeiket, valahogy fel akarják hívni magukra a figyelmet és állandóan próbálnak agresszívan előrébb jutni abban, amit csinálnak. Nekem ez a legtöbb esetben visszataszítónak tűnt és semmi kedvem nem volt benne részt venni, még akkor sem, ha erre különben, úgymond, majd ráfázok. Úgy gondoltam, ha netán úgy érnék el valamiféle sikereket, hogy közben nyomulok, akkor utána nem tudnám, hogy azért vagyok-e sikeres, mert valami érdekeset csináltam vagy pedig azért, mert jól nyomultam. Onnantól kezdve aztán fogalmam se lenne többé, hogy mikor kell énekelni és mikor nyomulni és valószínűleg a biztonság kedvéért folyton egyszerre próbálnám csinálni mind a kettőt. Ennek pedig már számtalan példáját és változatát láttam, úgyhogy én egyáltalán nem szerettem volna ilyen helyzetbe hozni magamat. „Ha nem fog működni, hát nem fog működni" – mondtam Jamesnek, aki erre lemondóan csóválta a fejét, majd intett a pincérnek, hogy hozza a számlát. 
Az azért mindenképpen hozzátartozik a történethez, hogy New York az európai városokhoz képest olyan hely, ahol nagyon el lehet tűnni, és az emberek bizonyos szempontból rá vannak kényszerítve arra, hogy valahogy magukra irányítsák mások figyelmét. Egyszerűen muszáj ott valamit akarni és abban valamennyire ambiciózusnak lenni, mert a dolgok nem nagyon fognak maguktól házhoz jönni. Én ekkoriban inkább csak úgy szemlélődtem. Nem akartam ajtóstól rontani a házba és mindenáron megpróbálni csinálni valamit, még mielőtt jobban megérteném, hogy hol vagyok és ott miről és hogyan van szó. New York nagyon finom és szofisztikált helynek tűnt a számomra, ahol, úgy gondoltam, könnyen lehet egészen kis pontatlanságokkal is nagyon nagyokat tévedni. (256-257.)

Miután Shari Nairobiban befejezte üzleti tárgyalásait, levonatoztunk Mombasába, ami egy kikötőváros az Indiai-óceán partján. Egy kicsit körül akartunk ott nézni és azt terveztük, hogy eltöltünk néhány napot a tengernél. Estefelé érkeztünk meg, már jó késő lett, mire valahogy találtunk egy üdülőtelepet, ahol faházakat lehetett bérelni az óceán partján. Ki is vettünk egyet, úgy húsz méterre a víztől. Kacérkodtam a gondolattal, hogy még akkor éjszaka úszom egyet, de eléggé fáradt voltam, így aztán végül úgy döntöttem, reggelre hagyom a dolgot. Amikor ébredés után széles mosollyal az arcomon, egy szál fecskében kiléptem a faházból, legnagyobb megdöbbenésemre az óceánt nem láttam sehol. Amerre néztem, mindenfelé szárazföld volt. „Nem hiszem el! Eltűnt a kibaszott óceán!” – kiáltottam Sharinek, aki még mindig a faházban készülődött. „Biztos a másik irányban van, mint amerre nézel" – kiabálta vissza gúnyosan. „Nézek én minden irányba, de nincs sehol" – ordítottam. „Az a baj az óceánokkal, hogy nem könnyű a partjukon állva megtalálni őket, de amíg engem látsz, ne félj, máris jövök és segítek neked" – élcelődött Shari, amikor azonban előjött a faházból, egyből a torkára forrt a szó, mivel látta, hogy az óceán valóban nincs sehol. „Mi történt? Az este még itt volt" – mondta meghökkenve. „Szerintem faggassuk ki a recepcióst”- indítványoztat Annyit azért persze mi is sejtettünk, hogy ennek az apályhoz k legyen valami köze, ilyet azonban, hogy egy óceán teljesen eltűnik, még egyikünk sem látott. A recepciós vigyorogva hallgatta végig a problémánkat, mondta, ne aggódjunk, délutánra visszajön majd a víz. Ezen a részen olyan sekély a tenger, hogy ilyenkor délelőtt visszahúzódik a látóhatáron kívülre. Akkor jó, bólogattunk. 
Elmentünk sétálni egyet a mederben. Tele volt mindenféle élőlényekkel és hirtelen ott volt a szemem előtt, amit addig csak könyvekben olvastam a szárazföldi élet kialakulásának kezdeteiről, nevezetesen hogy egyes állatok és növények apálykor a parton maradtak és fokozatosan elkezdtek akklimatizálódni a szárazföldi körülményekhez. Gyakorlatilag ott rotyogott előttünk a kétéltűek bölcsődéje. Azokat a csigákat meg kagylókat ott a mederben valamiféle távoli őseimnek éreztem, akik tulajdonképpen teljesen hasonló problémákkal küszködtek, mint én, például nem tudták, hová lett az óceán, csak erre sokkal kevésbé dramatikusan reagált, Amikor dagálykor visszatért a víz, az óceánról kiderült, hogy oly errefelé, mint egy langyos ősleves. Teljesen ismerősnek tűnt az érzés, amikor belementem, mintha már úszkáltam volna benne valami mikor régen. Lehet, hogy ezek egy hal ősöm rám hagyományoz emlékei voltak, még azokból az időkből, mielőtt néhány kalandvágyó leszármazottja kíváncsi körutakra merészkedett volna ki a szárazföldre, az is lehet azonban, hogy mindez anyám méhéből v nagyon ismerős. Akárhogy is, egy nagyon jót fürödtem. (279-280.)

(Dönci kiszállása az EK-ból) 
Az első próbán elkezdtünk dolgozni az egyik ötletemen, melynek a szövegére nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy úgy kezdődött: „Nincs többé Beethoven, nincs többé Jézus", és arról szólt, hogy a pop és a rock and roll mindent elpusztít és eltöröl. Ebből később különben sosem lett szám. Elkezdtünk dolgozni rajta, gyúrtuk vagy három órán keresztül, amikor egyszer csak Dönci a zenélés közepén megállt, abbahagyta a játékot, levette a nyakából a gitárját és elkezdte összecsomagolni. „Mi van, Dönci?" – kérdeztük. „Sajnálom, én ezt nem tudom csinálni, kilépek a zenekarból. Megpróbáltam, de nem megy, ne haragudjatok…" – mondta. „Mi van, mi a baj?" – faggattuk. „Most elmegyek" – közölte, és elment. Nem tudtuk mire vélni az esetet, ilyesmi korábban sohasem fordult elő. Berekesztettük a próbát, mondtam a fejeknek, hogy másnap majd beszélek Döncivel és majd felhívok mindenkit, hogy mikor próbálunk legközelebb. Így is lett, másnap felkerestem Döncit, aki elmondta, hogy vele időközben az történt, hogy kapcsolatba került a Szentlélekkel, betöltekezett vele, és bar ő nagyon szereti az Európa Kiadót és minket személy szerint is, valamint tudja, hogy nagyon sokat köszönhet nekünk, a próbán azonban mégis világossá vált számára, hogy többé nem képes ebben a zenekarban játszani, és hogy ilyen szövegeket, mint például amit ma ott próbáltunk, nem tud többé felvállalni. Láttam, hogy nem viccel. A következő néhány órában megpróbáltam őt jobb belátásra bírni. de hajthatatlan maradt. Tudomásul kellett venni, hogy Dönci kilépett az Európa Kiadóból és a Hit Gyülekezet tagja lett. 
[…] 
Dönci kilépése hatalmas veszteségnek tűnt. Emlékszem, nagyon le voltam törve. Az ő gitárjátéka, energiái és személyisége ekkorra már teljesen összenőtt az Európa Kiadóval, neki pedig gyakorlatilag ez volt az élete. Nehéz volt nélküle elképzelni a dolgot és őt is a dolog nélkül. Azt gondoltam, hogy mindezzel Dönci nagyon kiszúr magával is meg a zenekarral is. Önsorsrontásnak láttam ezt a részéről, aminek majd mi is meg kell igyuk a levét. Ami pedig a dolog spirituális vonatkozásait illeti, azt meg egyszerűen nem vettem komolyan. Én ugyanis valamiért soha nem kevertem össze a spiritualitást a teológiai alapokon történő megnyilvánulásokkal, Azt gondoltam, abban az esetben, ha van olyan, hogy Szentlélek és azzal valaki netán találkozna, akkor annak olyan iszonyatos és emberfölötti erővel kellene sugároznia abból az emberből, hogy nem tudnánk öten három órán át zenélni az illetővel úgy, hogy a leghalványabb gyanú sem merül fel egyikünkben sem a dolgot illetően. Ha pedig minderről úgy kell értesülnünk, hogy valaki váratlanul bejelenti: hé, srácok, be vagyok töltekezve a Szentlélekkel, akkor azt gondlom, az illető vagy egy illúzió áldozata, vagy pedig az egész dolog egyáltalán nem számít. Csak annyit lehet rá ugyanis válaszolni, hogy nahát, fel sem tűnt volna, ha nem mondod.

Egy emberen általában meglátszanak azok a dolgok, amik történnek vele. Látható például, ha valaki szerelmes, boldog, boldogtalan, ha influenzás vagy mondjuk éppen be van rúgva. Ezek pedig eléggé kis történéseknek tekinthetők egy olyan horderejű eseményhez képest, mint amilyen például a Szentlélekkel való betöltekezés kellene hogy legyen. Én a magam részéről spirituális kérdésekben másokkal kapcsolatban mindig is arra hagyatkoztam, amit éreztem rajtuk, nem pedig azokra a teológiai fejtegetésekre, amelyekkel lelki beavatottságuk mértékét és helyességét bizonygatták. A tapasztalatom ugyanis ezzel kapcsolatban az életem során az volt, hogy ilyenkor általában véve nagyon nagy szavakat hall az ember, aztán utána többnyire hiába vár arra a kisugárzásra, szétáradó szellemre és azokra a nagy formátumú tettekre, amelyek valóban fel is nőnek ezekhez a szavakhoz.

Ami pedig Döncit illeti, őt mindnyájan nagyon szerettük és nagyon sajnáltuk, hogy elmegy tőlünk.” (186-187.)

Vissza kellett mennem Pápára, mivel hivatalosan az ottani helyőrséghez tartoztam, ezért ott kellett elintéznem a leszerelésemmel kapcsolatos adminisztratív ügyeket. Amikor ezekkel végeztem, civil ruhába öltöztem és kisétáltam a laktanya kapuján. Gyalogosan indultam el a vasútállomás irányába és közben nagyon vegyes érzelmeim voltak. Egyrészt örültem, hogy ismét szabad ember lehetek, másrészt viszont nem nagyon tudtam, hova menjek. Volt bennem egy kis félelem, hogy hiányozni fognak azok a fejek, akikkel a hadseregben kerültem baráti viszonyba és talán még maga az egész honvédség is. Egy nagyon különös és számomra meglepő dolog történt velem a sorkatonai szolgálatom kapcsán. Annak ellenére, hogy csaknem két évet töltöttem ott a saját akaratom ellenére, szinte börtönszerű körülmények között, olyan tevékenységeket folytatva, amelyeknek a nagy része egyáltalán nem érdekelt, egy részük pedig kimondottan ellentétben állt a meggyőződéseimmel, hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy idő után nem szerettem ott lenni. Valamennyire még élveztem is az egészet. Ez volt benne a legördögibb. 
Amikor aztán néhány hónappal a leszerelésem után visszagondoltam az ott eltöltött időre, már teljesen másképp láttam a dolgokat. Mindez nekem akkor nagyon fontos tanulságokkal szolgált. Úgy tűnt számomra, hogy az emberben nagyon erősen működnek olyan mentális folyamatok, amelyek segítségével lényegében csaknem bármilyen körülmények között hozzáidomul a környezetéhez, beleszokik abba, megtanul együtt létezni és érzelmileg, valamint intellektuálisan is kooperálni azzal. Ez nyilvánvalóan rendkívül hasznos képesség a túlélés szempontjából, ugyanakkor nagyon könnyen vezethet olyan helyzetekhez is az életben, hogy valaki testileg, lelkileg és szellemileg beleragad olyan szituációkba, amelyekben egyáltalán nem is akart benne lenni. Mindezt ráadásul még nem is feltétlenül fogja menet közben észrevenni magáról. Ha ez így van, akkor viszont tisztán látni tulajdonképpen csak előre és utólag lehet. Menet közben nem látszanak a dolgok, akkor történnek, valaki pedig csak korlátozott mértékben lehet egyszerre szereplője és nézője is ugyanannak az eseménynek. 
Mindez nagyon megragadt a fejemben, így aztán a későbbiek során mindig is nagyon komolyan vettem az első benyomásaimat vagy egy projekt kapcsán mondjuk az eredeti terveimet. Ezekhez, amenynyire tudtam, mindvégig megpróbáltam ragaszkodni vagy legalábbis alapvető támpontként használni azokat az egész folyamatban. Valahogy tudni kell, hogy melyek a tiszta pillanatok egy dologban és 4ontos, hogy azok annak megfelelően is legyenek kezelve. Menet közben az ember ugyanis nagyon sok mindent fog érezni, nemritkán egymásnak éppen ellentmondó dolgokat, és olyankor nehéz megtalálni azt a fonalat, amely egy adott szituációban a tisztánlátáshoz vezet. Nem elég, gondoltam, hogy annyian játszanak az ember ellen a játékban, még arra is hajlama van, hogy abban végig önmaga ellen csaljon. Olyan nekem szóló szerepeket akartam találni tehát, amelyek abba az irányba viszik majd az életemet, hogy azokhoz szellemileg, lelkileg és testileg fel kelljen nőnöm, mivel úgy éreztem, hogy az alulméretezett és rosszul megválasztott szerepek oda vezetnek, hogy az ember a hajlékony lelkével és intellektusával egyszerűen azokhoz idomul és idővel hozzájuk zsugorodik. Én egyszerűen észnél akartam lenni. A saját kezembe akartam venni a dolgaimat, mivel úgy éreztem, hogy ott vannak a legjobb helyen. (41-42.)

Ami az alap: imádoma Dire Straits zenéjét, amióta csak először hallottam; az pedig vagy harminc éve volt. A Romeo and Juliet, majd a Private Invedstigations volt az első nagy szerelem. A fizikai első nagy szerelmem is hozzá kötődik.

Vagyis elfogult vagyok a zenkarral: pozitívan, de nem elvakultan (pl. az On Every Street-lemezt az elejétől a végéig egyszerűen nem tudtam végighallgatni, de nekem az már nem „A” Dire Straits, hanem Mark Knopfler szólólemez, csak más néven). Mármint az együttessel. (Knopfler és a Dire Straits ékes példája annak, hogy egy szerencsés csillagzat alatt született és működő együttes nem csupán a tagok összessége, hanem valami sokkal több. Ahogy annak is, hogy mi történik, amikor az egyik tag személyisége túlságosan rátelepszik az együttesre, és az csak a mintegy kisérőzenekarrá degradálódik. Ez történt a Genesissel is, mielőtt Phil Collins kiszállt, és így lett Presser Gábor szólólemeze is az utolsó LGT lemez. Mondom ezt úgy, hogy mind az LGT, mind a Genesis a szívem csücske volt.)

Lunkán Katalin könyve egy hurrá-optimista fan-könyv. Rosszul megírva. Olyan, mintha mindenféle infókat leszedett volna a netről, kicsit gatyába rázta, kicsit átfogalmazta volna, aztán visszatöltötte egyetlen dokumentumba, s lőn, vóálá, egy könyv. Sajnos csak kinézetre. 

Egyetlen hatalamas pozitívuma van a munkájának: az, hogy általa létezik magyarul könyv az együttesről. Hazudok: van még egy nagyon jó húzása, ez pedig a dalszövegek magyarítása, köszönet érte!

De jóvanna, miért várok én minden monográfiától Vasváry-Tóth-féle Yes-könyv színvonalat?

Ami érthetetlen: a szerző belefog Knopfler szólókarrierjének is a taglalásába, majd el is jut vele az első lemezéig. Ami 1996-ban (!) jelent meg! A maradék 5 (!) lemezről néma a csönd. A könyv 2011-ben jelent meg! Érthetetlen! Ahogyan az is, hogy a Chat Atkins-es kollaborálást megemlíti, de az Emmylou Harris-szal valót (két lemezen) nem. Ahogyan azt a tényt sem, hogy közreműködőként kb. száz lemezen játszott Knopfler bácsi, olyan nevekkel, mint B. B. King, Jon Anderson (az ő kihagyása számomra büntetendő cselekmény!), Kris Kristoferson, Eric Clapton vagy a Thin Lizzy. Mintegy mellékesen....

De mondom, legalább van könyv magyarul a Dire Stratits-ről!

Aposztróf, Budapest, 2011, ISBN: 9786155056147

2/5

(2012-es könyvesblog bejegyzés, 2019- márciusi újrahasznosítás)