A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu.

Fotó és videó: MArtAssist

Az Arena egy tipikusan rétegzenekar ami a mainstream köztudatban nagyjából semmilyen szinten nincsen jelen, Harminc éve léteznek. Alapítótagjai a Marillion és a Pendragon nevű együttesekből érkeztek. A későbbi csatlakozó tagok közül volt aki az IQ, volt aki a Frost nevű banda tagja volt. Általánosan ezek sem ismert zenekarok, de abban a szcénában, ahol az Arena teret nyert ugyancsak fajsúlyos nevek. 

Ahogyan tengernyi más zenét, az Arena muzsikáját is a YouTube-on ismertem meg. Egyszer a rendszer random feldobta az Immortal? című albumukat. Belehallgattam és benne ragadtam. Aztán keresgéltem a többi lemezüket is. (Az ilyen kutakodásokban előtte és máig is hatalmas segítséget ad a Discogs nevű oldal.) 

Az Arena muzsikája pont olyan muzsika, ami a füleimnek való: összetett, komplex, kemény alapokkal, döngölősen, gyönyörűen. Se nem lila zajzene, se nem köldöknézős hangszertechnikai elveszés.

Amikor a hetvenes években a progrock teret nyert, sok olyan muzsika született, ami magamra az értelmezhetetlen kísérleti zenék közé soroltam. Ami inkább kísérlet mint muzsika. A neoprogrock, legalábbis azok a zenék, amikkel én találkoztam, nem ennyire kísérletező. Nekem ez egyáltalán nem fáj. A neoprogrock ettől függetlenül nem keresi a közönség kegyeit: a Dream Theater talán a legnagyobb neve a műfajnak, de őket sem hallani a rádiókban. Mondjuk ők annyira nem is dallamosak mint az Arena. De Arena sem szól az éterből sosem. 

*

Az Arena járt már Magyarországon. Ha jól működtem együtt MI-haverommal, Geminivel, akkor eddig két alkalommal léptek fel nálunk, s mind a két alkalommal az A38 hajón volt a koncertjük. 

*

Az Arena-ban elég nagy volt a jövés-menés. A jelenlegi felállás 2020 óta zenél együtt. 

 *

Az Analog Music Hall nem túl nagy hely. Szó sem lehet több ezres közönségről. Amennyire meg tudom ítélni, kisebb az A38-nál is. De messze nem volt így sem tele, bőven volt hely a placcon. Bezzeg a... koncertjén, meg a... -én is, mekkora tömegek vannak: roppant szomorú! 

Az viszont egyáltalán nem ad okot felsőbbrendű kesergésre, hogy az Arena szemmel láthatón mit sem törődött a közönséglétszámmal: olyan frenetikus estét rendeztek, hogy csak na! Olyan kis családias klubkoncert volt. S ebben semmi degradáló nincsen. Többször mondtam már, életem egyik legjobb koncertje a Mandrake Moon zárt körű koncertje volt egy Garay téri pincében: ha voltunk negyvenen, sokat mondok. De voltam már olyan koncerten is, ahol én voltam egyedül a közönség: a seregben két cigány srác muzsikált nekem, gitárral, két kanállal, a fémágy végével, akkor tudtam meg, milyen az igazi cigányzene. Frenetikus volt! Az Arena is. 

*

A színpadon nem egy harmincéves, fogalommá lett együttes muzsikált, hanem a srácok a térről. Nem volt látvány-csilivili, nem volt fényorgia, nem volt vetítőshow. Volt némi fénytechnika, volt egy mindvégig kivetített Arena felirat, és slussz, ennyi volt a látványosság. Szívemre a kezem, egy pillanatig sem hiányzott több. 

Volt viszont négy valami, amit koncerten még nem sokszor tapasztaltam.

  ELSŐ VALAMI  
A koncert legvégén Szerelmetesfeleségtársam, ezúttal fotós minőségében is, döbbenten fordult hozzám: 
– Kik ezek, Morzsám? Mindent felülírtak, ami a rockzenész-, rockkoncert klisé! 
– Mire gondolsz? 
– Mindent, de komolyan mindent! EZEK NEM AZÉRT JÖTTEK, HOGY IMÁDJA ŐKET A KÖZÖNSÉG, HANEM, HOGY IMÁDHASSÁK A KÖZÖNSÉGÜKET! Ilyet én még nem láttam, de komolyan!

Nézd csak az alábbi videó elejét! Damian Wilson, a rocksztár az egész koncert alatt ilyen volt. Egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy egy így-úgy világsztár áll a színpadon, hanem az, hogy a jó torkú Vili egy sör után elkezd dalokat énekelni a téren a haveroknak. Ó, félreérted! Ne, dehogyis a minőségre gondolj: a közvetlenségről beszélek. (Mondjuk a dobos azért meghökkentett a nagyon rövid nacijával: mint aki az esti futásáról esett be a dobok mögé: a kora csak dobott a mosolyra fakasztó látványon. A zenei tudása egyáltalán nem volt mosolyra fakasztó.)

Például a fotósommal egymástól függetlenül vettük észre, hogy Damian előzékenyen énekelt közvetlenül a telefonjába mindazoknak, akik az első sorokban videóztak. Valahogy, valamiért mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy részéről ez gesztus a rajongók felé. S nem pedig sztárpóz a kamerának.

Figyeld csak ennek a videónak az elejét! Illetve figyeld az egészet, de az eleje arról szól, amit most leírtam. 

A koncert befejeztével a közönség elindult hazafelé. Damian Wilson meg a koncertterem bejárata mellett fotózkodott. Á, dehogy hivatalosan! Aki képet akart vele csinálni, odaállt mellé, barátin vállon kapta, és mosolygott bele a gépbe. Ezúttal sem hangyapénisznyit sem olyan érzésünk, hogy a népszerűségért tette volna. Fenét, a természetessége itt is azokról, azoknak szólt, akiknek énekelt. 

   MÁSODIK VALAMI  
Aztán volt még egy mondata, ezt már a kocsiban mondta, hazafelé, éppen a Battyhány tér mellett húztunk el az alsó rakparton. Én vezettem, és majdnem eltrafáltam a mondat hatására a szalagkorlátot. 

– Tudod, még soha nem volt olyan velem koncerten, de tényleg soha, hogy TÖKÉLETESEN BELEFELEDKEZTEM A ZENÉBE, AMIT A SZÍNPADRÓL KAPTAM. ÉLETEMBEN ELŐSZÖR MOST IGEN! 

Pedig, mondhatom azért néhány koncerten már előfordultunk. :-) 

Azon gondolkodom, hogy ezt a két mondatot meg kellene írnom az együttesnek. Ha én zenész lennék, úgy gondolom, ezeknél nagyobb dicséret nem létezik. 

De mert ez koncertbeszámoló, a magam részéről is hozzáteszek valamit. Valami óriási bűvész ez a csapat. Azért óriási bűvészek, mert amikor SzFT visszakérdezett, hogy nekem mi a véleményem a koncertről, akkor elgondolkodtam. Egyfelől a teljes belefeledkezés részemről is meg volt. Pipa a javukra. Velem azért előfordult ilyesmi többször is, de nem mindig, mindenhol. (Csak gondolkodom: tulajdonképpen lehet, hogy a marha nagy show-k , fényorgia, tűzcsóvák, hatalmas kivetítések, szóval a giga látványosság csak elvonja a figyelmet a zenéről?) Az Arena koncertjén megint, többször, majdnem végig. 

Aztán azon gondolkodtam, miért is tudtam teljesen belefeledkezni a muzsikájukba? Egyfelől nem könnyed zene. Másfelől, bár nem könnyed, ahogyan mondtam, nem is annyira a hangszertechnikáról szól.

Egyik zenész részéről sem hangzott el monumentális szóló,

• nem fetrengtem a földön a hangszeres tudásuktól, nem szólt úgy a szólógitár mintha mit ne mondjak kit hallanék,
• nem figyeltem fel úgy a dobra mint a Pineapple Thief koncertjén,
• nem voltak olyan lélegzetállító basszusfutamok, mint amiket Mohini Dey produkált Greg Howe koncertjén,
• az énekesnek kiváló a hangja, de semmiképpen sem mondanám, hogy úgy énekel mint ... (tedd ide azt, aki szerinted a legjobb rocktorok),
• a billentyűs bár dizájnra hajadzik, nem egy Rick Wakeman vagy Jon Lord. 

De amit a gitáros John Mitchell (dizájn: a taxisofőr a szomszéd sarokról) a gitárjával művelt, várj, keresem a szavakat... nem, nem találom a legigazibbat... A szólói nem olyanok voltak, hogy nem látod az ujját, nem is tudod követni a hangokat (oké, most konkrétan Petrucci jutott az eszembe), nem sírt úgy a gitár mint Gilmour kezében, de volt benne valami, valami olyan, hogy Isten bizony, nem túlzok többször folyt a könnyem, olyan gyönyörű volt. Túlcsordultak a hangok. Minden giccsmentesen olyan szépen szóltak, amilyet nagyon ritkán hallok. De nem vitte túlzásba. 

S valahol ez igaz minden Arena-muzsikusra. Nem az eget ostromolják sem a hangszerükkel, sem a kompozíciókkal, mégis, ahogyan aztán a részletek egésszé állnak össze, azon kapjuk magunkat, hogy folyamatosan a felhők felett repülünk velük. Tudom én, hogy ezek mocsok nagy szavak, de ha egyszer ez történt... S ne feledd, a fotósom életében először feledkezett bele teljesen egy koncert muzsikájába. 

Mondok egy nagyon nagyot: AZ ELŐADÁS ALATT EGYSZER SEM ÖLELTÜK ÁT EGYMÁST. Mert annyira figyeltünk a zenére. Ilyen még a büdös életben nem történt. 

   HARMADIK VALAMI  
Ezt sem lesz könnyű megfogalmaznom. de egyszerűbb mint a fentieket. S amiről itt szó lesz, arról nem az Arena, meg a koncert technikai személyzete vagy a szervező tehet. 

Pont jó helyen, egy háromszögelési ponton álltunk.

• Tőlünk balra egy legföljebb húsz éves lány állt, mellette vélhetőn az fallabda edzésről érkezett informatikus bátyja és kettejük édesanyja. A lány halálosan komoly arccal meredt a színpadra. Még akkor sem mosolyodott el egyszer sem, amikor Damian konkrétan a szemébe nézve énekelt. De a szemét sem kapta el, állta az énekes tekintetét. Komoly arccal. 
• Kicsit balra, de közvetlenül előttünk egy hatvanas (öregnek tűnt, aztán rájöttem, hogy két évem van, hogy a jelzőm rám is igaz legyen), megtermett pasas táncolta, hm, mozogta végig a koncertet. Igaz mindvégig komoly energiával kapaszkodott az előttünk levő korlátba.
• Jobbra tőlünk egy vastagon huszonéves másik lány olyan önfeledt tánccal, mozgással élte végig mindazt, ami a színpadon történt, hogy minden tiszteletem az övé A megjelenése valahol a Betty Blue főszerepét alakító Béatrice Dalle és az Amélie csodálatos életének Audrey Tautou-ja között mozgott. Végtelenül szimpatikus volt számomra. Mármint a koncerten levő hölgy. Többször néztem őt. Aztán rájöttem, hogy dupla félreértés lehet belőle (akár ő és a társasága, meg hát, persze SzFT is) és aztán csak lopva pillogtam oda. 

A háromszög három pontját, a komoly legföljebb húsz évest, a bátyját és az anyját, a hatvanas pasast, és Dalle-Tautou lányt több dolog összeköti (ugyanazon a koncerten voltak, élvezték, odafigyeltek, mindvégig ott voltak, stb.) de egy legfőképpen: mindannyian kívülről fújták az összes dal szövegét! Lehet, hogy még voltak sokan ilyenek, annyira azért nem néztem körbe, de ők öten a közvetlen koncert-életterünkben nagyon feltűntek. Pedig nem feltűnősködtek, csak önfeledten műélveztek. 

Én meg még a számok címét sem tudtam, nem hogy a szövegeket... Amikről egyébként az Arena főnöke, Clive Nolan, tudod a Rick Wakeman dizájnú billentyűs egészen meghatódva azt mondta (szabad fordításban): 
– Amikor írtuk ezeket a szövegeket, nem gondoltuk, hogy ennyien fogják ismerni és főleg énekelni őket. 

Főleg, mert az Arena szövegek messze túlmutatnak az „ó, bébi szeretlek, szeress már, itt az idő, kezd el és abba ne hagyd”-szinten. Még csak nem is a szokásos verze-verze-refrén-verze-refrén-refrén-refrén felépítéssel játszadoznak. Alig van dal, amiben van refrén... 

Tudom én, hogy rengeteg előadó van, akik generációköziek, akiknek a muzsikáját akár három-négy nemzedék is énekli. De a progrock azért nem tipikusan a mai tizen-huszonéves lányok zenéje. Meg nem is a másfél-két órát végig mozgó, meglett, nagydarab nagypapáké. 

  NEGYEDIK VALAMI  

Hazaértünk. Vetkőzés, lecuccolás közben SzFT egyszer csak komoly arccal megállt, és megkérdezte: 
– Morzsám, UGYE ELMEGYÜNK HOLNAP IS ARENA KONCERTE? 
– Mondjuk Prágába? Menjünk!
– De én, ha lehetne, tényleg mennék! 
Ránéztem. Még csak nem is mosolygott. Komolyan gondolta. Pedig kicsit sem ilyen fajta. Kéthetente egy koncert is sok. 
– Nem vagyunk már fiatalok! 

A slusszpoént nem is mondtam. SzFT nem pontosan azokat a zenéket hallgatja, amiket én. Amikor eljön a koncertekre, a legritkább esetben tudja, hogy mi vár rá. Vagy csak nagyon hozzávetőleg. Az Arena-t egyáltalán nem ismerte. Vagy csak félfüllel hallotta, amikor én hallgattam. 

Vagyis ez a „holnap is megyünk” akkora dicséret mint ide Lacháza! 

Mondtam már, hogy ez a koncert minden szempontból a szívem csücske marad nekem is?