A bejegyzés eredetije a koncert.hu-n jelent meg, bár szerkesztett formában. Viszont a fotók ott jobb minőségűek. 

Valamikor a nyolcvanas években egy házibulin került első ízben a kezembe egy Iron Maiden lemez.A Killers. A brutális borítón, Eddie, a borzasztó kabalafigura és az azóta is alkalmazott együttesnév-tipográfia azonnal megfogott. Nos, a zene az nem.

Az akkor újdonságnak számító heavy metal nekem túlságosan gitárnyüstölő volt, csupa ritmus, semmi dallam, sehol egy könnyen fülbemászó riff. még egy megjegyezhető gitárszóló sem. S bár amennyire lenyűgözőn professzionális volt a borító, a brutalitása ugyanannyira taszított is, amennyire elismerőn cöccentettem. A kapcsolatom a Maidennel innentől éveken keresztül igen hűvös maradt. 

Teltek-múltak az évek. Akkoriban egy koncertjegy ára úgy a fele volt, mint manapság, a fizetés százalékában. Tehát simán el lehetett menni akkor úgy egy koncertre, ha különösebb vágyakozás nem is volt bennem, csupán kíváncsiság. Amikor '86-ban a volt MTK Stadionban koncertet adott a Maiden, így elmentem rá. (A jegyár: 210 forint volt, bár kétségtelen, hogy az első munkahelyes fizetésem meg hatezer forint körül járt.) Ha már itt van a világ talán legnagyobb heavy metal bandája, nehogy már ne nézzem meg őket! Valahogy úgy alakult, hogy egyedül mentem a koncertre. Életemben első ízben. 

Kis lépés Mohabácsinak, semekorra a heavy metalnak és az emberiségnek: tetszett a koncert. Nem annyira a zene, hanem a látvány és a hangulat. De az határozottan. De még ekkor sem kezdtem beszerezni a Maiden-lemezeket. 

Ismét teltek-múltak az évek. Nem is tudom, talán 2005 körül szembejött velem az a két lemez, amit nem Bruce Dickinson, hanem Blaze Bayley énekelt lemezre: az X Factor és a Virtual XI. És én vagyok az az ember, akit e két, ugyancsak vitatott, minden addigi eladást alulmúló számokat produkáló, kritikusok által lehúzott, megdöbbentőn szarul kevert lemez (akkoriban már torrenten lett az enyém: kétszer szedtem le, mert azt hittem, elcseszték a rippelést, olyan vacakul szólt) vitt közelebb a Maiden muzsikájához. Vessetek meg, de a mai napig szeretem ezt a két lemezt. Is. Mert a következő lépés a The Final Frontiers lemez volt, arról is a mai napig - legkedvencebb Maiden dalom, a When the Wild Wind Blows. Amiről még Szerelmetesfeleségtársam is azt kérdezte, hogy:
– Ugye, fogják játszani a koncerten? 

Annak, hogy szívesen hallgatok Iron Maident az a legfontosabb oka, hogy az együttes zenéje, ahogyan a tagok öregszenek, egyre több progresszív elemet tartalmaz. Nagyon simán összeraknak tíz percen felüli darabokat is, ami azért annyira nem csak, hogy nem rádióbarát, de odafigyelést igényel a hallgató részéről is.  

Szóval az lett, odáig jutottam a Maidennel, hogy idén ezt a koncertet vártam leginkább. Pedig még mindig nem vagyunk a fanjuk. Csak piszok jó, amit csinálnak. Eljutottam tehát a koncertre, de sajnos SzFt nélkül. Úgy látszik a Maiden a Magányosan Látogatott Koncertek Zenekara lett a számomra.

Amikor megkaptam a jegyemet, meg mellé egy kis eligazítást, akkor tudatosult bennem, hogy lesz a Maiden előtt előzenekar. Kettő is. Nagyon boldog nem lettem. Főleg a kettőtől. Mert a koncert hétköznap volt, tizenegy órára ígért befejezéssel, s akkor nagyon nem vagyok még otthon, másnap meg munka.

Meg az ember befogadókészsége állítólag háromnegyed óra. Itt meg mire eljutunk addig, amiért jöttem, eltelik, vagy két-három óra, elfáradok a nagy attrakcióig a hangoktól. Meg különben is: a Maident vártam. A fenébe is! Szar lehet olyan közönség előtt előzenekarnak lenni, amilyen én vagyok...

A helyszín 

Nem jártam még a Groupama Arénában. Semmi konkrétum, pusztán intuitív blikk: a pályán közepén állva van benne valami nyomasztó. Hülyén hangzik egy stadion közepén azt mondani, hogy klausztrofóbikus, ugye? Pedig ahogy álltam az első sörömmel a kezemben, túl a kötelező szelfin, felemelt fejjel körbenéztem az akkor még igen szellős küzdőtéren, és a széksorokon. Akkor lett ez a teljesen indokolatlan és meglehetősen ellentmondásos benyomásom. 

A bejutás, az eligazítás problémamentes volt.

A küzdőtereseknek a pálya bejárati végén és attól balra alakítottak ki büfét. Amikor én bementem, ketten voltak előttem a sorban. A helyzet drasztikusan romlott. Mire eljutottam a második, egyben utolsó korsóig, úgy negyedórát várakoztam az akkor legrövidebb sorban. Ha máshová állok, lett volna ez fél óra vagy több is. Vagyis marhára nem gondolták át, hogy nyáron az emberek egy koncerten ugrálva akár szomjasak is lehetnek. 

Az árakról viszonyításképpen: egy korsó sör, pohárral: 990 + 400 HUF. Később a pohár tulajdonosaként nincsen már újabb betéti díj. De legalább meglehetősen vacak volt a sör. A mellettem beszélgető koncertlátogató-kollégák számolgattak: ha csak minden második ittlevő iszik egy korsóval, az tizenöterszer négyszáz, mennyi lehet a pohár előállítási költsége, ötven forint? S még egy vonatkozó szempont: hordozható WC-kből volt elég, a koncert élmény-részét nem volt szükséges más élménnyel felcserélni. 

A szelfimre Szamóca lányom szöveggel reagált: „Érezd jól magad! [szivecske] A fehér pólódban legalább nem veszel el! [kuncogó smile, szivecske]”

Először nem értettem, amit írt. Aztán megnéztem újra a szelfit. S csakugyan: rajtam kívül úgy mindenki fekete pólóban volt. Amin az Iron Maiden felirat valamilyen variációja tette egyértelművé a tulajdonosának (jelenlegi?) rockzenei hovatartozását.

Egyébként lett volna lehetőségem asszimilálódni: volt egy hely, az Iron Maiden-butik, ahol az együttes úgy az összes lemezének megfelelő póló ott lógott a vásárlókkal szemben. Meg a jelenlegi, Legacy Of The Beast World Tour promópólója is. Tizenötezer/darab árban. Most inkább nem vettem. Ami érdekes, hogy lemezek nem voltak. Az utolsó, tavalyi Senjutsu sem. 

Ezektől eltekintve még lehet jó a koncert. 

De ezek voltaképpen csak kis színesek, összességében érdektelenek. Ami érdekes azok az előadások, a koncertek. S itt megint megállok.

A hangzás 

Mint a koncert egyik legfontosabbja. Amikor a Lord of the Lost belecsapott a lecsóba, szólt az mint fene! Csak éppen olyan egyben volt minden hang. Nem úgy volt egyben, hogy a helyén volt a produkció (de egyébként a helyén volt), hanem úgy, hogy nehéz volt a hangszereket elkülöníteni egymástól. Nagyon karakteresen kellett megszólalnia egy gitárnak, hogy kivehető legyen, mi is szól rajta. Vagyis nem, hogy a finomságok nem hallatszottak, de az járt jól, aki ismerte az elhangzó dalokat, mert tudta, mit kell hallania. Aki nem ismerte, az nem hallotta a dalok finomságait, annak csak valami némileg kusza összbenyomása támadhatott, miképpen is szólhat ez a nóta, amikor jól szól. 

Legyintettem, nem akarják bevetni azt a technikát, ami a fő attrakcióé. Majd a Shinedown-ra javul a helyzet.

Sajnos csalódtam: a Shinedown sem szólt jobban. Sokkal nagyobb baj, hogy az Iron Maiden sem. Rendbe van, hogy nincsen abszolút hallásom, sőt, vannak gondjaim a magas hangokkal (például a feltöltős villanyóránk csipogását sem hallom, amikor merül lefelé), meg valamelyik este megkérdeztem SzFT-től, hogy konkrétan tényleg hallja-e a tévét, aminek éppen a távkapcsolóján zongorázott? Ő hallotta. Én csak annyit, hogy valami duruzsol. De azért messze nem vagyok süket. Tegnap voltak magas hangok. Hallottam őket. Néha mást sem. 

De komolyan, most meg nem mondom, melyik volt, de ha nem ismertem volna a dalt, ott a koncerten ki nem vettem volna a riffet, ami adott helyen szólt. Nagyon odafigyelve ott volt, de nagyon kellett figyelni. Holott ahogy annak meg kell szólalnia, úgy az a rész domináns a nótában. 

Valószínűleg nem a technikával van a baj. 2022-ben? Az Iron Maiden-nél? Hanem az akusztikával. S mielőtt vádolnál, hogy irány a fülész, az utóbbi két koncerttel, ahol voltunk, semmi bajom nem volt (Budapest Park mindkettő: Honeybeast, Nick Mason' Saucerful Secrets). A Groupamában olyan volt a hang mint a harminc évvel ezelőtti koncerteken. Csak nem fájt és nem csöngött a koncert után a fülem. 

Nem volt bűn szar, csak sokkal többet vártam. (A cikk megírása után elolvastam néhány már megjelent kritikát a buliról. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy másik kritika azt emelte ki, mennyire jól szólt az egész, milyen fantasztikus munkát végeztek a hangtechnikusok.)

A közönség

Szemmel láthatón nem a hangzás, hanem a feeling érdekelte. A két legmeghatóbb rajongó számomra ők voltak. Az első képen éppen a küzdőtérre „iparkodik” a segítőjével a rajongótárs. A kép nem adja át a lassúságát. Fogalmam sincsen, vajon hogyan állta végig a koncertet az úriember...

A második képet a második sörért sorban állva csíptem el. Van benne valami nagyon szívet melengető. Ha nem szólt volna máshová a jegyem, a legszívesebben odaültem volna mellé. A foto cefet vacak, de a lényeg tán átjön róla.

Fogadjunk, a pólója feliratát megtippelni sem tudod! 

S hogy mit jelenthet egyeseknek az Iron Maiden? A pálya bejárata előtti részen egy kőpárkányon ülve szivarkáztam az első sörömmel, amikor odajött András. Fogalmam sem volt, ki ő, azt hitte, a társasághoz tartozom, akikhez odalépett, s akinek egy tagját ténylegesen ismerte. Kezet nyújtott, bemutatkozott. Hát én is ezt tettem. Ő magyarázta: 
– Volt nekem annyi bajom az életben, hogy más beledöglött volna ennyibe! De, apám, a zene mindig megsegített. Legyen bármi bajom, csak feldobok egy Maiden-lemezt, és juhéj! Csak a zene képes erre. Bármi bajom van. A zenével alszom, azzal kelek. Érdemes élni miatta, komolyan mondom! 

Ahogy láttam más országokban felvett koncertvideókat, a Maiden-nek igen hálás és lelkes rajongótábora van. Ahogy mondtam, nem túlzás, ha azt mondom, minden második ember Maiden-pólóban feszített, de ennél sokkal árulkodóbb, hogy a pálya közepén álltam, de még ott is rengetegen üvöltötték Dickinson-nal a szövegeket, s egy-egy hangból megismerték a kezdődő dalokat, tudták a rítusokat. Bruce nem győzte dicsérni a nagyérdeműt. (Jó, persze, gondolom, ezt mindenhol megteszi, és az adott ország előnyére fikázza a többit, de azért olyan kis jól hangzott.) A kivetítők egyébként jobban visszaadták a közönség nagyságát és együtt lélegzését a zenével. Valami elképesztő volt! Én hozzájuk képest piszkosul nem szeretem és nem ismerem a zenekar munkásságát. (Mondjuk nem is állítanék ilyet.)

Lord of the Lost

A The Lord of the Lost német zenekar, gótikus metált játszik. Rákészülésként, miheztartás végett meghallgattam néhány számukat, milyen lesz, amikor már nagyon várom a Maident. Egyben volt, amit hallottam, csak a harmadik szám után unalmas volt az együttes kitalálójának (egyszemélyes projektnek indult a dolog), zeneszerzőjének, énekesének, Chris Harms-nak a hangja. Egy számban csuda jól fest, kettőben sem rossz, háromban elmegy, de efelett már vágyik az ember valami változatosságra. Volt az első benyomásom. 

A koncert ha nem is egészen, de másmilyen volt. Valószínűleg a jelenlét. A zenekaré is, az enyém is. Egyrészt az énekes hangja nem lett uncsi. Bár tény, ami tény, mindössze fél órát muzsikáltak. Ennyi jutott nekik. De lett tőlük hangulat, nem volt fájdalmasan mű az extrém megjelenésük sem. Arról nem beszélve, hogy a másfél dobos nagyon jót tett a zenének. Amikor nem fél-dobolt, billentyűlt a koma. 

Szerencsére volt dal, amit az előfülelés hatására ismertem, így lett összehasonlítási alapom. Az, hogy zenei tréfával fejezték be a nyúlfarknyi megjelenésüket, nálam emelte a renoméjukat. Sajnáltam, hogy rövidke volt a színpadi jelenlétük. 

Shinedown

Nem rossz. De nekem semmilyen. Egyáltalán nem zavar, ha szól, még a koncert sem esett rosszul. Pedig előfüleléssel az ő zenéjükben kevesebbet leltem magamnak mint a Lord of the Lost esetében. Jól összerakott, dallamos muzsika, kemény alapokon, jó énekes, de az egyórás előadásukból úgy nagyjából semmi nem fogott meg, nem maradt meg bennem. Ha valaki bekapcsolja egy zenéjüket, biztos nem én leszek, aki kikapcsolja, de az sem, aki bekapcsolja. 

A véleményem egyedi. Talán igaztalan, de úgy láttam, a zenekart a hölgyek jobban kedvelik. Az egyikük a Lord of the Lost levonulása után önfeledten üvöltötte a stadion lármájába: 
– Shiiiiiinedoooown!
S egy mellettem műélvező páros női szakasza volt, aki igazán élvezett. Izé... Mármint a Shinedown zenéjét. 

Iron Maiden

Bánatom, kimondom én, ha a fene fenét eszik is, neheztelek a Maiden-re: Nem volt a When the Blind Wind Blows. Az ördög elvitte, ha nem is az egészet... 

De tudod, az az ováció, ami akkor tört ki, amikor az elsötétedett stadionban megszólalt, mint kiderült felvételről a Maiden-muzsikája, hát az nem volt semmi. S aztán még be is jöttek a színpadra. 

S a színpad szó innentől valós tartalommal töltődik meg. A műsor annyira látványos, felépített volt, hogy nem tudtam eldönteni, koncerten vagyok-e vagy színházi előadáson, ahol az Iron Maiden muzsikál? Mert nem úgy volt ám, hogy van egy színpadkép, aztán játék a fényekkel, némi füst meg tűz, oszt' hurrá, örvendezzék a nagyérdemű, amennyire tud.... Ó, dehogy!

Az első színpadkép japán pagodával határolt utcarészlet volt. Mert hogy az első három szám az új lemezről érkezett, ami, ugye, japános. Bruce haja szamurájosan kis kontyba fogva, előkerül egy szamuráj kard is, meg egy kétembernyi magas japán Eddie is, akivel lehet küzdeni. Fogalmam sincsen, hogyan oldották ezt meg, de tényleg hatalmas volt a fickó, és tényleg, fel-alá mászkált, és vívott. Ha nem is villámmozgással. 

A Writing on the Wall után változik a színpadkép: egy katedrálisban vagyunk, a rakott ablakok mindegyikén Eddie-ábrázolások, a plafonról, na jó, a színpad tetejéről hatalmas csillárok lógnak. Bruce egy szakadt papi köntösben vonul be a szín... a templomba. Revelations, Blood Brothers, Sign of the Cross. 

Az átöltözései a számokhoz permanensek voltak. Ahogyan a díszletek, a háttérvetítés megvilágítása is. 

Aztán megint egy gigantikus alak emelkedik a zenészek fölé, lassan kiterjeszti a szárnyait, és ott hatalmaslik előttünk egy gigantikus Ikarosz: Flight of Icarus. Bruce a kézfejéből fújja a tüzet. 

Szerintem a koncert csúcspontja a Fear of the Dark volt. Bruce itt egy pestis-álarcos, gnóm alak formájában énekelt, magasra emelgetve zöld lámpását. A dal felépítése több mint pazar. S azt hiszem, ebből tűnt el számomra egy gitárdallam, amiről beszéltem fentebb. 

A következő blokk a korai nótáké volt: Hallowed By Thy Name, The Number of the Beast, Iron Maiden. Itt már visszacsatolt a szervezetem. Öt és fél órája álltam. Amikor az elején le is ülhettem volna. A derekam... S mert a Maiden-nek ezt a korszakát még mindig annyira nem. Dicsértem magamnak a látványt, jártunk a pokolban, égtek a tüzek, az elején még ott állt a dombtetőn, oppárdon a kivilágított kereszt, de itt már alásüllyedtünk, lesz, ami lesz... 

És vége a koncertnek. Az Iron Maiden kimegy. A dobos, Nicko McBrain még kidobja a közönség közé a párnáját (?) és a dobverőit, majd feleszmél és többiek után kullog. Nem gyulladnak fel a fények. Van remény. Még csak negyed tizenegy van. (A derekam egyre jobban nyávog, hiába ötvenöt év, de nincsen szívem otthagyni a showt.) 

Jól teszem: Bruce a The Trooper alatt egy magyar zászlóval a kezében győzi le Eddiet. A The Clansmen meglepetés, eredetileg Blazey énekelte lemezre (tudod, az a két lemez, ami csak nekem tetszik). Majd a Run To the Hills, klasszikus. Ismét búcsú, Nicko előadja az előbbi egyszemélyesét, ismét kikullog. 

Persze, hogy, és pedig az egyik legnagyobb slágerükkel, az Aces High-al. Ha csúnyán beszélnék, azt mondanám, baszod, figyuzzá má', begyött egy göbzi a srácok fölé, aztán még kavarog is felettük, baszki! A göbzi ott is marad, zene nincsen több, igen, Nicko az Nicko, be sem mutatják magukat, gondolják, ki nem tudja, ki kicsoda, ennyi volt, a hangfalakból megszólal a Brian élete dala az Always Look on the Bright Side of Life. Hideg stadionfények fel, tudomásul vesszük, ennyi volt az előadás, megyünk kifelé, én pedig áldom SzFT-t, amiért rábeszélt, hogy kocsival jöjjek. 

Tegnap óta pedig azon gondolkodom, mekkora volt ez a show, mennyire összetett, kitalált volt minden, a díszletek, a vetítések, Bruce ruhái, mennyire rá volt szabva az egész!

Meg azon, hogy a Maiden tagjai már marhára nem fiatalok, Bruce is hatvanon felül van (én meg ötvenöt vagyok, és nyávogok a derekam miatt), de úgy belakta a színpadot, hogy csuda, színészkedett, harcolt, tüzeskedett, akasztófakötéllel játszott, rohangált, és közben mindvégig énekelt. Nekem csak egyszer tűnt fel, hogy valami benne szorult, aminek ki kellett volna jönnie. Ez dicséret, nem kritika! 

S egyébként a többi zenész sem cövekelt egy helyben, hetven felé battyogva olyan kis csuda virgoncak voltak, hogy csak csuda! Arról nem beszélve, hogy a shownak mindnyájan aktív részesei voltak. A főnök, Stevie Harris basszerja szerencsére elég jól szólt, és valahogy neki tudtam leginkább elhinni Dickinson után, hogy marhára élvezi, amit csinál. A gitárt hárman nyüstölték: Adrian Smith, Dave Murray és Janick Gers. 

A kocsiban ülve...

Még járt az agyam. A motor indítása után azonnal ki is kapcsoltam a rádiót. Hogy járhasson. Arra jutottam, hogy ez a show-színház-vetítgetés a maga komplexitásával mindent vitt. Tényleg. De azt írtam a legutóbbi Nick Mason's koncertélményünk után, hogy ha néhány negyvenvattos izzó világította volna meg őket, akkor sem lenne baj. Nos, valami ilyesmi érzésem van az Iron Maiden-nel kapcsolatban is. Dehogy baj, hogy így volt, ahogyan! Csak mivel a főszereplő mégis csak a zene, a látvány nélkül is élne az egész. Szerintem tök simán.