A bejegyzés eredetileg a koncert.hu-n jelent meg
.
Vannak zenekarok, amelyeknek a léte, a dalai szervesen az életünk részévé váltak az elmúlt évtizedek alatt. Amelyeknek a dalai sokszor már közhelyesen rojtosra szétjátszottak, és ami dalokat mégis csuda jó érzés a koncertjeiken együtt énekelni velük.
Volt egy bejegyzésem anno, ami a Bikini dalszövegeiből mesélte el a generációm fiatalságát. Olcsó megoldás lenne most ugyanezt megtennem a Republiccal is. Pedig simán megtehetném.
Ehelyett inkább elmondom, milyen volt a zenekar harmincötödik születésnapja az MVM Dome-ban.
Kicsit nyűgös volt a bejutásunk a Dome-ba. A megbeszélt bejárat, ahol a sajtósokat engedtek be, mire odaértünk zárva volt. Igaz, késtünk pár percet. Az is igaz, hogy a biztonságiak félreirányítottak minket. Meg az is igaz, hogy aztán nagyon segítőkészek voltak, csak éppen információszegények. Szerencsére utolértük a szerkesztőnket, ő megadta a kontakt telefonszámát, aki nagyon segítőkészen fizikailag a segítségünkre sietett.
Ideáig jó. A folytatás még jobb lett.
4S SREET
Mintegy véletlenül tudtuk meg, hogy lesz előzenekar. A nevüket sem hallottam eddig. Ez nem dicsőség, mindössze tény. Viszont nem jelenti azt, hogy egyetlen dalukat sem. Mert ahogy rájuk kerestem, kiderült, hogy legalább három számukat hallottam már valahol, valamikor. Aztán azon kaptam magamat, hogy egy délutánon keresztül az ő dalaikat hallgattam. Könnyen megtehettem, itthon fetrengtem egy jó kis influenza felépülését próbálgatva. Kicsit tartottam is tőle, miként fogom bírni a koncertet: a küzdőtérre szólt a lehetőségünk.
Az együttes Mesélek a bornak című számát átküldtem Gergő fiamnak, aki a maga sztoicizmusával hamarosan csak ennyit viberezett vissza: „Már az akkordjai is megvannak!” Egyszerűen gyönyörű muzsika.
A 4S Street (egyébként Négyes sztrít a kiejtése; mondjuk ezt nem értem, ha négyes, miért sztít, ha street, akkor miért négyes, de legyen nekik) gyergyószentmiklósi zenekar. Eddig három albumok jelent meg. A zenekar tagjai: Alin Nicuta (ének, akusztikus gitár), Mihály Csaba (billentyű), Fülöp Loránd (gitár), Szabó László (basszusgitár) és Pál Andor (dobok).
A muzsikájuk remek választás volt a Republic elé: van rokonság a népzeneiségben és a dallomosságban is. Ültek is a dalaik, a Republic közönsége vette is az adást. Még Szerelmetesfeleségtársam is azt mondta utólag, hogy a fotós árokban is simán átjött a hangulat, amit csináltak.
REPUBLIC
Aham, és akkor jött a Republic. Aminek a koncertjéről kellene most valami eredetit írnom. Holott tulajdonképpen minden Republic koncert egyforma. Jó, persze mindegyik más, de kiszámítható: kiszámíthatón jó.
Azt a kérdést, hogy van-e Cipő nélkül Republic, már nem rágcsálom tovább. Megtettem már, letettem a voksomat: minden tiszteletem mellett is azt mondom, simán van.
Egy mondatot nem bírok kihagyni: a Republicnak Cipővel megjelent huszonegy lemeze. A legnagyobb slágereik úgy első négy-öt lemezükön voltak. Szerintem csak a legnagyobb fanok tudnak dalokat mondani a Bólints, Tibi!, a Mondja, maga bohóc?, a Köztársaság, a Tiszta udvar, rendes ház vagy a Kenyér vagy igazság című lemezekről. S nem soroltam fel minden lehetséges albumot. Persze, minden lemezen van legalább egy olyan dal, ami sláger. De jó, ha egy van. Egyébként tök unalmas lemezek ezek. Ezzel szemben az utolsó három stúdióalbumok hemzseg a jó nótáktól. Nem, ebből nem az a tanulság, hogy Cipő rosszat tett az együttesnek, hanem azt, hogy az ő halála után össze kellett kapniuk magukat a srácoknak, hogy bizonyíthassák a létjogosultságukat. (Hallgatom most az öt évvel ezelőtti, Arénás koncert felvételét. Hááát... Nem az lett a legjobb koncertfelvételük.)
Rengeteg ismert nóta, megbízható, bebetonozott slágereke, nincsen, nem lehet Republic koncert a Ha itt lennél velem, A repül a bálna, a Szállj el kismadár, a Tizenhat tonna, a Neked könnyű lehet nélkül. Ami egyfelől jó. Másfelől, hm, hát, a magam részéről ezeket a számokat már simán unom.
S akkor máris az egyik lényegnél vagyunk. Mármint azon túl, hogy minden Republic koncert esemény. Minden bizonnyal azért is, mert a setlist összeállításánál azért nagyon figyelnek arra is, hogy a dalok kronológiája a lehetőségekhez képest kiegyensúlyozott legyen. Így képeznek az új dalokból is időtálló slágereket. Bár kétségtelen, hogy a számomra a leges-legkedveltebb Republic dalok között levő Rajzoljunk álmokat nagyjából én táncoltam, énekeltem végig abban a szűk mikrokörnyezetben, ahol tegnap a koncerten álltunk. :-D
Példa erre az Odavisz a szél, a Ki van a házban?, a Berlini lányok, a Lángok, ha újra égnek. (Igaz az utóbbi csak a koncertet lezáró videóban fordult elő.)
De a szerkezet mindig egységes, nem lóg ki belőle semmi. Oké, tegnap este a Micimackóval egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni. Arra a számra teljesen leállt a koncert. De úgy festett, csak nekünk. A közönség különben csarnok szerte tombolt. Volt akinél egy plüss Micimaci is előfordult. Boros Csaba a felkonf alatt mosolyogva rá is szólt:
– Tedd még el, elrontod a meglepetést!
Ezzel a dallal már anno sem tudtam mit kezdeni, amikor lemezre is felkerült. Egy az egyben, republicosítás nélkül. Lépjünk tovább!
A harmincöt éves szülinapról szóló koncert bőven kínált meglepetéseket. Ennyiben teljesen más volt mint egyéb Republic koncertek. Mert azért nem jellemző, hogy a Republic más előadók dalait játssza. Jó, volt egy lemezük Cseh Tamással, amin meglepően felcserélhetők voltak és ugyanúgy autentikusan szóltak egymás dalai a másik szájából, gitárjából. Meg az is jó, hogy volt egy Cipő-Koncz Zsuzsa duett is (Ég és föld között). De tudtommal a Republic Nox-ot még nem muzsikált. Nincs azzal baj, hogy Péter Szabó Szilvia meghívása mindössze a Nox közeledő koncertjének a promója volt, de azt mondom, nem volt Republic-idegen a fellépés. Sem az Erdő közepében sem a Nox dala, a Szeretem szempontjából.
– Azért érdekes volt amikor Tibusz bácsi színpadra lépett, megérkezett vele a zene – mondtam a kocsink felé battyogva.
– Hát, igen, mondanám, hogy zongorázni lehetett a különbséget, pedig gitároztak... De akkor is, semmi baj nincsen a Republic zenéjével önmagában sem. Csuda jó akkor is, ha nem a virtuozitásról szól, akkor is!
Szóval, igen, a színpadon volt Tátrai Tibor is, jött, gitározott egy remek szólót és ment is.
Ennél meglepőbb volt a Csak a szívemen át című dal vendége.
Ehhez képest a népzenei blokk semmiféle meglepetést nem tartogatott, viszont cserébe nagyon jól szólt.
– Szia M.! – szólította le a Republic előtt egy hölgy az első sorból Szerelmetesfeleségtársamat. SzFT még a fotósoknak szeparált kordonon belül volt.
– Képzeld, egy régi osztálytársnőm volt! Azért volt itt, mert a lánya, tizennyolc éves táncol a népzenészek között. Ezt írd majd meg, jó? Fontos!
Ki is volt még? A Szállj el, kismadár elején egyszerre megjelent a színpadon egy színes sportköntösbe öltözött figura és boxállásba ugorva lezavart egy menetet, jobbról, balról, jobbhorog, balhorog... Aztán Boros Csaba bemutatta:
– Erdei Zsolt, Madár, ökölvívő világbajnok! Minden meccsére a Szállj el, kismadár-ra vonult be.
Volt tehát jövés-menés a színpadon. S a Gergely nevű srácot nem is említettem, aki egy kicsit zavaros történet szerint egy fogyatékkal élő gyerekeknek tartott koncert következtében (?) került a Republic színpadára és gitározta, énekelte végig a Ha itt lennél velem-et. Csabának nem volt egyszerű dolga, hogy Gergely a megfelelő pillanatokban megfogja a kezét.
A legimpozánsabb vendég a koncerten Bódi László volt. Cipő. Természetesen nem hús-vér valójában. Nincsen Republic-koncert anélkül, hogy róla meg ne emlékeznének. De a tegnapi megoldás megrázó volt. A Szeretni valakit valamiért című szám végén Cipő mindig elmondta Nagy László Én fekszem itt című verset. Tegnap is. Nem pusztán hangfelvételről. A szám utolsó hangjának az elhallgatásakor fehér vászon ereszkedett a színpad elé, sötét lett a teremben, és egyszerre megjelent a vásznon Cipő vetített alakja. De pont akkora méretben, pont úgy elhelyezve, mintha a zenekar énekesének a posztján állna, és szavalni kezdett. Ha teljesen szemben álltunk volna a színpaddal, minden bizonnyal még nagyobb lett volna a hatás.
Mi mondható még erről a koncertről? Hm... Talán annyi, hogy időközönként egy Republic-koncert létszükséglet, kiteljesíti az életet. Természetes velejárója a jó, jobb közérzetnek.
– Mi volt a véleményed a koncertről? Nem is mondtad... – kortyolt a reggeli kávéjába SzFT, reggel ébredés után, valamelyest kóválygó fejjel, ami miatt a sör is vádolható, amit fogyasztott tegnap este.
– De... Az, hogy úgy volt jó, ahogyan volt. Ha leveszem az unásig játszott, de el nem hagyható számokat. Semmi baj nem volt a színpadképpel, a vetítésekkel, a lángcsóvákkal, szikrahányással, szerpentin, konfetti, szappanbuborék, meg minden, de ha nem lett volna egyik se, az sem baj, akkor is tetszett volna az egész. Így megadták a módját.
– S hiányzott neked valami dal, amit nem játszottak?
– Tengernyi minden! De akkora a repertoárjuk, hogy nem lehet olyan dallistát összeállítani, ami mindenkinek megfelel.
Egy dal hiánya fájt. A Republicnak köszönhetem, hogy az első házasságomat lezártam. Egy vasalás közben hallgattam, amikor szíven ütött a szöveg. Folytak a könnyeim, és megértettem mi a további utam. Vagyis közvetve a Republicnak köszönhetem, hogy becsuktam egy ajtót, hogy másik nyílhasson. Vagyis így-úgy nekik köszönhetem Szerelmetesfeleségtársamat. Ja, a Kirúgjuk magunk alól a földet című dal volt az. Amíg csak élek, nem lehetek érte eléggé hálás
