Kicsit ódzkodom a saját blogomtól. Ettől a zeneitől. Legalábbis annak Zenehallgatás menüpontjától. Mert egy koncertről vagy könyvről nagyon sok szempontból lehet véleményt mondani. Magáról a zenéről sokkal problémásabb.
Továbbra is úgy vagyok vele, hogy a zenéről írni kicsit olyan, mint a szeretkezésről. Akinek volt már része olyan igaziban, annak körül lehet írni, miről van szó, de a tapasztalatlanoknak úgysem lehet elmondani, milyen is egy jól sikerült együttlét.
Különös tekintettel arra, hogy nem csupán egyféleképpen sikerülhet jól. Mert ha csak a klasszikus, misszionárius pózt veszem alapul, akkor is számos útra léphetünk, a lassú, kedves andalgástól a karmolós eszementségig igen széles a skála. S akkor csupán egy pózt vettünk számításba.
Szóval hogyan is lehet leírni a zenét? Nagyon jókat röhögök, amikor borok körbeírás-kísérleteit hallgatom. Olyan hasonlataik vannak a borászoknak, hogy karmolom az arcomat. Megpróbálják a lehetetlent: egy ízt leírni. Számomra roppant mulatságos az erőlködésük. De hát hogyan beszéljenek a boraikról? S hogyan beszéljen róluk bárki? Hogyan lehet szavakkal elmondani egy gyönyörű, vad szeretkezést?
Szerintem a zenét leírni ugyanígy lehetetlen. Csak valamelyest körülírni lehetséges. Skatulyákat, fiókokat használva, hogy a kategóriák, stílusok közé bezsúfolva valamelyest érzékeltetni lehessen, miről is van szó.
Akik értenek a zenéhez, talán közelebb léphetnek a művekhez, mert a nekik ott vannak a hangnemek, a ritmusok, a tempók, miegymások, amikkel ők sokkal többet mondanak el egymásnak, mint nekünk, földi halandóknak. Nagyon emlékezetes egy jelent az Amadeus című filmből. Mozart felesége elviszi Salierihez a férje kottáit. Salieri kinyitja a mappát, olvasni kezdi az egyik kottát, majd a másikhoz, a harmadikhoz kap, az arcán ott a döbbenet, a csodálkozás, a megrökönyödés. Látszik rajta, hogy hallja magában, amit olvas, és amit hall, az maga a csoda.
De én nem értek a zenéhez. Csak hallgatom, csak nézem (nézném) a koncerteket, és csak a magam véleményét firkálgatom róluk.
Éppen ezért vagyok bajban, amikor eszembe jut, hogy erről vagy arról a lemezről írnom kellene. Nem sokkal tettem meg eddig.
De ez most egy Yes lemez.
YES ÉS ÉN
A Yes-hez Rick Wakeman-en keresztül jutottam. Hozzá pedig úgy, hogy a második számú nevelőanyám egyik rokonától kaptam egy ZK szalagos magnót, néhány tekerccsel együtt. Az egyiken a Hofi-Koós-Kovács Kati trió közös anyaga volt. Egy másikon valami nagyon különleges zene, sok-sok billentyűvel, játékossággal, elementáris virtuozitással. Nem tudtam angolul, de annyit kivettem belőle, hogy Arthur királyról van szó rajta. Hosszú évekkel később tudtam meg, hogy az előadót Rick Wakeman-nek hívják, a lemez pedig a frappánsan rövid, The Myths And Legends Of King Arthur And The Knights Of The Round Table címet viseli. Wakeman-től egyenes volt az út a Yes-ig.
Egy közbevetéssel. Vangelis-t akkoriban már hallgattam. Volt egy Short Stories című lemeze, amit egy falzett hangú pasas énekelt véges-végig. Valami csodálatos hangja volt, hajlékony, érzékeny, piszokul illett a zenéhez, s bármilyen magas is volt, nem sugallt erőtlenséget, egyáltalán nem volt férfiatlan. A pasast Jon Anderson-nak hívták.
A Múzeum körúton volt akkoriban az egyetlen hanglemez antikvárium, ott leltem a Yes Relayer című lemezére. Azt hiszem, azt a lemezt a mai napig nem sikerült egy az egyben végighallgatnom. De valami volt benne, mert mégsem adtam fel. A második album, amire ugyanott rátaláltam a 90125 volt. Ez egy fokkal jobban tetszett, bár ezt meg túl könnyednek találtam. Hiába, az Arthur hangulatát kerestem a Yes-ben is. De még ekkor sem adtam fel. A Yes először egy Zirc felé tartó buszúton fogott meg, a Drama című lemez nyitódalával, a Machine Messiah című számmal. Aztán az egész lemezzel.
A következő nagy szerelem ismét egy nyaraláshoz kötődik, akkor Köveskálon voltunk. A gyerekeim kicsik voltak, ebéd után mindig letettünk őket aludni, s jobbára az exem is melléjük hanyatlott. Esős nap volt, én ültem a ház előtti lépcsőkön, a fejem felett egy kis esőbeállóval, néztem a kertet, olvasgattam és közben a Keys To Ascension lemez első lemezét hallgattam, a stúdiósat. Aztán nagy gyorsan a második lemezt, az élő felvételt. Azt hiszem, akkor szerettem bele igazán a Yes-be. Visszamenőlegesen is. Ami lemezük innentől megjelent, megvettem, tetszett. Ennek lesznek kihatásai.
A YES TÖRTÉNETE
Semmi rémületre nincsen esély: nem fogok itt kisdoktorit írni az együttes pályafutásáról. Különösen, mert az olyan mint a Mátrix harmadik része, annyira mozgalmas, hogy az már unalmas. De tényleg. Egy csuklós buszt megtöltene az együttesben valaha is játszott zenészek létszáma, nem egy esetben csikicsukival, kilépett, más belépett a helyébe, más kilépett, az eredeti visszalépett, majd pár év múlva újra ki... Mondom, dög unalmas. Különösen, hogy nem egy tag játszotta ezt a ki-beugrálok játékot.
A Yes-et ilyen szempontból csak a Török Ádám vezette formációk tagcseréjének a száma múlja felül: 2018-ig harmincnégy ember fordult meg az együtteseiben. Tény, hogy ötven év alatt.
A Yes zenéje közben viszonylag statikusan magas színvonalú maradt. Voltak benne változások, de ez minden több évtizede zenélő együttes, előadó esetében így van. Még akkor is, ha a művek mögötti stáb állandó.
Viszont kétségtelen, hogy a Yes története, ahogyan egy Facebook-os progresszív rock-csoportban megfogalmazta valaki, egy rockzenei szappanopera. Végtelen, céltalan, unalmas. Hé, nem a zenéjükről beszélek ám: a történetükről!
A legtréfásabb az volt, amikor két Yes létezett, és a fene se tudja, melyik volt az eredetibb, mert mindkettőben törzsgyökeres Yes-tagok zenéltek. A másikat Yes-AWR-nek hívták. (A név megfejtése: Anderson-Wakeman-Rabin). Az AWR-es verzió sajna nem adott ki új anyagot, pedig úgy volt, hogy fog ilyet tenni.
A Steve Howe vezette csapat, amelyik Yes néven funkcionál, ha nem is sűrűn, de rendre adott ki új anyagokat. Ilyen-olyan sikerrel. A Yes fénykora, mondják a hozzáértők, a hetvenes években volt. S ezzel a mondattal gyakorlatilag félre is teszik mindazt, amit azután csináltak. Nehéz az úttörők élete. Mármint nem a kommunista ifjaké, hanem azoké, akik utat törnek valami újnak. A progresszív rockban a Yes is ilyen úttörő volt. Az úttörést megismételni meglehetősen bajos, hiszen, ha ott az út, minek utat törni? A hetvenes évek progrock csaptait a nyolcvanas-kilencvenes években rendre az a vád érte, hogy az úttörő muzsikától a slágerzene felé vették az útjukat. Így járt a Genesis, a Pink Floyd, de némileg még a Jethro Tull, bár ők inkább a hangszereléssel.
Nem megyek bele a vitába, de tény, hogy a Genesis We Can't Dance lemeze inkább Phil Collins szólóalbum, és meglehetősen unalmas a Genesis névhez viszonyítva.
Jómagam nem vagyok ennyire szőrös szívű. Vagy ennyire nem értek a zenéhez. Bár pozitívan elfogult vagyok Jon Anderson hangjával, Rick Wakeman billentyűs stílusával, mégis, a The Quest előtti két lemezt többet hallgattam, mint előtte bármelyik Yes albumot. Ezen a két albumon egyikük sem játszik.
Anderson szólóalbumai egyáltalán nem fogtak meg, Wakeman pedig nem tudom mióta tavaly csinált végre egy értékelhető, nagyon jól sikerült lemezt, a The Red Planet címűt. New Age-es liftzene-gyártásban ő is eléggé nagyhatalom.
A YES 2021-BEN
Szóval kijött ez a vadonatúj Yes-lemez. A karantén-időszak, vagy hogyan is kell mondani naprakészen... a lock down jót tett nagyon sok előadónak: mivel nem volt lehetősége jönni-menni, koncertezni, fellépni, számot tevő ideje maradt új alkotások létrehozására. Amit veszítettünk a réven, nyerjük a vámon. Mármint mi, zeneszeretők.
A Yes-ben jelenleg a következő tagok alkotnak:
Steve Howe
Alan White
Geoff Downes
Jon Davison
Billy Sherwood
Ray Schellen
(a lemezborítón szerepel az úriember, az együttes hivatalos honlapján nem)
A lemez dalait döntő részben Jon Davison és Geoff Downes alkotta. Egyharmad részben Steve Howe.
Davison neve annyira nem cseng jól a Yes kedvelőinek berkeiben. Ennek oka szerintem elsősorban a törzsi háború. Amikor két Yes létezett, volt, aki azt mondta, az igazi Yes nem emez, hanem amaz, hiszen ott van Anderson, Wakeman és Rabin. Elfeledve, hogy Rabin sem tősgyökeres Yes-es. Ha a szó, tősgyökeres, jelent egyáltalán valamit egy zenekar történelmében.
Szóval vannak, akik az előző Heaven and Earth lemezt dobják a pocsolyába és tapossák meg, mert döntő részben Davison írta. Az is igaz, hogy az azt megelőző Fly from Here-t, amit Geoff Downes jegyzett, nem fikázzák. (Tudod, számomra ez a két legtöbbet hallgatott Yes lemez.)
Bennem már többször felmerült, elsősorban a könyvek kapcsán, hogy az igazi az lenne, ha nem tudnánk, mit, ki írt, csak olvasnánk, és mindössze a tartalma alapján lenne lehetőségünk megítélni, amit olvastunk. Hogy ne befolyásolja a mű belső értékeit vagy értéktelenségét az elfogultságunk. A semmilyen féle. Ott van a mű, más se, semmilyen egyéb információ nem térít el, nem folyásol befelé. Csak ő van és én vagyok. Vagyunk egymásnak, és tiszta valónkban kell valamit kezdenünk a másikkal.
A lemez dupla, összesen tizenegy kompozíciót tartalmaz, nyolcat az első, hármat a második lemezen. 
S akkor most kellene a zenéről beszélnem. Nesze nekem, szakítottam, szagoljam (a' la Szerelmetesfeleségtársam).
A zene részleteiben mindenképpen Yes. Összhatásában is. Csak hatásában változó. A lemeznyitó számban, a The Ice Bridge-ben minden a helyén van, a dallam is, a tempóváltások, a hangszerelés, az énekszólam, a basszus és a szólógitár cizellálásai, minden. Bólintottam. Ahogy aztán csak a negyedk szám, a Lone Will Alone esetében tettem. Ami a kettő között van, az nagyon tisztes iparos munka. Yes minden ízében. Lassabb, mélázósabb dal mindkettő. Baj itt még nincsen.
A baj az ötödik számtól kezdődik. Illetve még az is kérdés, baj-e a baj? Az első lemez felénél járunk. S innentől csendes, békés szemlélődés kezdődik. Csupa lassúdad szám. Pazar hangszereléssel, Davison hangja szárnyal, pontos, még kánon-kórust is hallunk. De miközben nagyon szép, amit hallunk, aközben: unalmas. Nem úgy, hogy untat, hanem úgy, hogy nincsen benne semmi, amire úgy igazán felfigyelnénk. Minden a helyén van, az összes hang harmonizál egymással, a dob üti a magáét, a gitár pöng, ahol pöngenie kell... Csak éppen semmire nem figyelek fel. Túlságosan a kiszámított helyén van minden.
S az aztán az igazi baj, hogy a második lemez három számában ugyanez történik. Olyan mintha a megjelent kislemezek B-oldalas dalait is felpakolták volna a lemezre. Ha érted, mire gondolok...
Direkt elővettem újra a Heaven and Earth-lemezt. Tudniillik azt is oroszlánrészben Davison írta, mindössze egy szám szerzői közül hiányzik a neve. Most mondd, a pasi beugrik a progrock egyik brontoszauruszának számító együttesébe énekelgetni, és azonnal ír is egy albumra való dalt.
Mondjuk sokak szerint ez már nem is Yes. Tény, hogy bár rendkívülien hangszerelt anyagról van szó, csodás zenei megoldásokkal, de sokkal jobban hangzik, mint amennyire összetett a zene („Kivéve a gyevi bírót!”). Jobbára ez ad okot a fanyalgásra az album értékelésekor. Azonban ne feledjük, hogy nem jogos ezt az albumot a Yes nagy korszakának albumaival összevetni. Azért nem, mert a Yes-nek később, Anderson-nal is voltak olyan lemezei, amelyek ehhez hasonlóan lényegesen populárisabbak voltak (ez részemről egyáltalán nem szidás!) mint az első lemezeik: 90125, Big Generator, Open Your Eyes, Talk (rajta a számomra legkedvesebb, megunhatatlan Yes-nóta, az I Am Waiting, azzal a hihetetlen gitárdallammal...)
Szóval a Heaven and Earth egy nagyon is hallgatható lemez, például olyan dallal mint a Subway Walls, amibe még a fülcimpám is beleremeg, a kezem-lábam jár, ha hallgatom. Egyszerűen csodás! De ott van a játékos, vidám The Game is, amit nagyjából bármikor meg tudok hallgatni.
Na, befejeztem a lelkesedést! A célja csak az, hogy elmondjam, a The Quest-nek nincsenek csúcspillanatai. Igazából szerkezete sem. Van egy remek kezdő nóta, s aztán annyi élet, mint abban, semelyik dalban sincsen. Ezt úgy vedd, ahogyan mondom. Egy dupla lemez első, hétperces daláról beszélek. Nem véletlen, hogy talán a YouTube-on fogalmazott úgy valaki, hogy tökéletes liftzenét hallhatunk. Miközben egy Yes-lemezt nyomtunk a lejátszóba, ugye.
Mondanám, hogy nincsen így, sorolnám az érveket, amivel védeni tudom az albumot, amivel az előző két stúdiólemezt védtem volna (tudod, amiket sűrűn hallgatok), de nincsen érvem. Sajnos én is egyetértek a véleménnyel. Bravúros, technikás, jól hangszerelt, professzionális unalom, amit hallunk.
Félreértés ne essék, nem az a bajom, hogy nem elég hangos a lemez! Van egy csomó olyan lemez, ami halk és lassú, mégis a kedvencem. Ott van mindjárt a bevezetőben említett Short Stories. De hogy egészen más műfajt is említsek, Zorán Tizenegy dal című, ahogy egy egykori kritikusa említette, erőgyűjtő-lemeze. Fantasztikusan jó lemez! Azt akarom mondani, hogy nem a tempóhiánnyal van bajom, hanem azzal, hogy a lelkemet alig-alig ragadta meg valami.
Pedig nagyon akartam szeretni a lemezt, adtam neki többszöri esélyt, hallgattam elmélyülten is, már amennyire egy zenét nem értő, csak szerető elmélyült tud lenni, háttérnek is, de semmi...
InsideOutMusic/Sony Music on 1st October 2021
4/10
2021 októbere; tegnap voltunk Szerelmetesfeleségtársammal Kemencén, megnézni az árvíz-vitt kisvasút síneit az erdőben. Jót tett a séta, mert oldódott bennem az előző nap összetűzésének, illetve részemről elfojtásának a feszültsége, Zebegény kapujában, a Duna partján levő kis italozdában, fagylaldában (valami Bringa van a nevében), a kávénkat szürcsölgetve, rágyújtva egy Handelsgold szivarkára lényegesen enyhült, már beszélgetni is volt kedvem. Tudok haragudni erre a nőre, soha ennyit nem veszekedtem senkivel, de nem is szerettem még senkit ennyire. S ki az, aki időközönként nem veszik össze önmagával?
