A TITOK NYITJA

Rövid egymásutánban, gyakorlatilag március óta ez volt a negyedik Keep Floyding koncert, amire elmentünk. Jó, a dologban van egy nagy adag lokálpatriotizmus és kényelmesség is: Kaszásdűlőn lakunk, és az együttes három koncertje az Aquincum Múzeumhoz kötődött. Az Aquincum Romkertben sorozatot tartottak, minden nyári hónapban egyet. Az elsőn és az utolsón volt szerencsénk ott lenni, amikor a második volt, mi éppen a Szigetközben voltunk. Az, hogy a tegnapi koncerten részt tudunk venni, a koncert előtt öt-hat órával derült csak ki Úgy örültem belül, mint egy kisgyerek, csak felnőtt férfi módjára simán máshogyan mutattam ki, amikor kiderült, hogy mégis mehetünk. Azon viszont, hogy ennyire örültem, jómagam is meglepődtem. Okozok még meglepetéseket magamnak. S ez azért nagyon vicces, mert ahogy leírtam már, a tribute-zenekarokkal nem nagyon tudok mit kezdeni. Akkor sem, ha cover-zenekarok. A fenti linken leírtam, miért nem. S lám, ezzel együtt fél év alatt négy Keep Flyding koncertre mentünk el. Ez sem szokásom egyáltalán. Ha valakit láttam koncerten, akkor egy évig majdnem biztosan nem vagyok rá kíváncsi. Ennek tükrében valószínűleg valamit elmond a Keep Floyding-ról ez a negyedik koncert-dolog. Ennek ellenére nem volt igaza a koncrt-hu-s szerkesztőmnek, aki már az előző Keep Floyding-cikkemet is ezzel a címmel jelentette meg: Moha bácsi Keep Floyding függő lett. 

El is mondom, mi a titok, a harmadik koncerten jöttem rá. Nem, nem  Floyd iránti rajongásom. Nem vagyok rajongó alkat. Szeretem a Floyd zenéjét, de úgy igazán a „Moon”-lemeztől, a régebbieket annyira nem, és érdeklődés hiányában simán hanyagolom a „The Final Cut”-ot és a „The Endless River”-t is. Szóval a Pink Floyd iránti minden tiszteletem és szeretetem ellenére nem az az ok, hogy négy Keep Floyding koncertre elmentem fél év alatt. Az ok roppant egyszerű: egyszerűen minden koncertjükön az tűnt fel, hogy nem méregetek, eredetit a magyarhoz, nem szőrözök egy-egy coverba átmenő hangszerelés vagy téma-átíráson, hanem egyszerűen és simán élvezem a Pink Floyd zenéjét, amit a Keep Floyding ad elő. Ennyi: tehát a hangsúly a hedonizmuson van, az élvezeten. Amióta csinálom ezt a blogot, illetve a koncert.hu-n megjelennek a beszámolóim, egy kicsit tudatosabban járok koncertre, próbálok jobban figyelni a részletekre. Ez jó is, rossz is. Azért rossz, mert egy kicsit nehezebben engedem el magamat, leszek önfeledt. De az a helyzet, hogy az utolsó két Keep Floyding koncerten teljesen simán sikerült elengednem magamat. Elvitt a zene. A Pink Floyd pazar muzsikája, amit a Keep Floyding pazarul ad elő. 

AQUINCUM ROMKERT

Arról, hogy milyen az Aquincum Romkert mint koncerthelyszín, már beszámoltam. Ebben tegnap este sem volt változás. Az viszont érdekes és dicséretes, hogy úgy fest, a Keep Floyding nem csupán a helyszínek adottságai végett változtat a látványon, hanem pusztán azért is, mert a változatosság gyönyörködtet. Teljesen mások voltak például tegnap este a fényhatások, egészen máshol voltak a fényszórók, mint az első Romkertes koncertjük esetében. Most valahogy ugyanaz több volt,szebb volt, akkor is, ha amaz sem volt egyáltalán gagyi. (Igaz, ha jól emlékszem, az előző koncerten a fénytechnikusuk nem tudott ott lenni...). A zenekari tagok színpadi elhelyezkedése a megszokott volt, azon nem változtattak. 

A MŰSOR

A Keep Floyding másik nagy ereje a számok sorrendjének, a setlist-nek a bátor variálása. Igaz, van is miből válogatniuk. De a számok bősége nem feltétlenül indokolná a setlist változását. De a változatosság, mint tudjuk, gyönyörködtet. Úgy fest, nem csupán a közönséget. 

Persze, minden előadó esetében vannak dalok, amik nélkül nem lehet koncert. Akkor sem, ha ezek a dalok közhelyszerűvé válnak a rengeteg játszás miatt. Pláne, ha még a tömegmédiában is elfordulnak. (Mondjuk ott olyan csettintősen jó zene azért nem jellemző.) De a közönség nagy része mégis igényli ezeket a darabokat. A Keep Floyding sem hagyta ki Wish You Where Here-t, a Time-ot, a Money-t, a Shine On Your Crazy Diamond-ot és a Comfortably Numb-ot. (Ami azért hosszban nagyjából egy fél koncert.) De a másik fél koncert anyagát bátran váltogatják. Így került a mostani előadásba például a számomra teljesen ismeretlen Floyd-dal, a Biding My Time vagy éppen David Gilmoura szólókarrierjének egy kompozíciója, az In Any Tongue is. Aminél szintén vakartam a fejemet, a koncerten, hogy mit is hallok. (Köszönöm a setlist-segítséget, Garda Zsuzsa! :-) )

S itt megállok egy pillanatra. Az egyik értékelésemben szóvá tettem, hogy az együttes nem kommunikál a koncertjein a közönséggel, hiszen még a tagokat sem mutatták be. A következő koncerten Goldschmidt Gábormár bemutatta a tagokat, és szóvá tette, hogy szóvá tették neki ezt a hiányosságot. Akkor én most újra szóvá teszek valamit. Immár több volt a közönséggel való beszélgetés. De azon kívül, hogy „Köszönjük!”, lehet, érdemes lenne néha magáról a zenéről is szólni valamit. Tény, Gábor most például annyit mondott a Bilding My Time-ról, hogy: „Talán csak kislemezen jelent meg”, de slusz, többet sem. A szám címét sem. Ahogy az In My Tongue esetében is csak éreztem, hogy valami „baj” van a dallal, nem teljesen Floyd-osan szól, az énekszólam pedig egyáltalán nem, meg azt, hogy nem régi nótáról lehet szó, de itt véget is ért a „tudásom”. Rendben van, a legnagyobb Floyd nótákat talán nem kell minden egyes alkalommal bemutatni, körülírni (bár miért ne?), ám az ilyen, bátran állítom, a plebsz számára ismeretleneket bizony de. Amikor például a Summer '68 című dalt hallottam tőlük („A klaviaturistának ez a kedvenc száma, pedig csak a legjobb Beatles dal a Pink Floyd repertoárjában.” – mondta róla szépszemű kedvesem) egyszerűen nem tudtam hová tenni, még ha az időben nagyjából el is helyeztem. Igazából nekem most is kakukktojás. Nagyon jól esne róla pár szó. 

S ezek szerint az együttes nem kizárólag Pink Floyd zenét játszik. Ami, szerintem, egyáltalán nem baj. (Sőt, ahogy említettem is már, csendes, magányos gondolatmenetem egyikében, a magam részéről teljesen simán el tudnám képzelni, hogy a Floyd stílusában saját zenét komponáljanak. Valahogy úgy, ahogyan tette ezt az Eloy a Floyd, vagy a Marillion a Genesis vonatkozásában. De ez csak csendes tűnődés.)

Az est egyik, talán legnagyobb fénypontja Szerelmetesfeleségtársam kedvenc Gilmour-szerzeménye, a High Hopes volt. Eddig minden Keep Floyding koncerten azt várta. A szünetben nem bírta ki, és odament Goldschimdt Gáborhoz (ének, gitár), és megkérdezte, ma elhangzik-e a dal. Bizony úgy jött vissza, hogy az örömtől világított, az alkonyból egy kicsit helyi nappal lett.
– Lesz!
Volt. De még hogy! Fel is vette az egészet. Ahogy hazaértünk, rögtön meg is nézte. 
– Azért, tudod, ez a Pink Floyd a rockzene Bach-ja!

 A ZENÉSZEK

Nos, ők a zenészek: 

Goldschmidt Gábor: gitárok, ének
Tóth András: gitárok
Segesdy Márton: billentyűk, ének
Heinfarth György: dobok
Balázs Bálint: basszusgitár, ének
Haáz Imre: szaxofon
Garda Zsuzsa: ének
Simon Edina: ének

Nos, ők zenészek. Jó zenészek, De egytől egyig. Beleértve a vokalistákat és a szaxfonost is, aki tegnap különösen élt, és varázslatosat muzsikált. Garda Zsuzsát a számomra ismeretlen dalcímek miatt megkerestem ma. Írásbeli beszélgetésünk közben bocsánatot kért a tegnapi teljesítményéért: rettenetesen be van gyulladva a torka. Miután véget ért a Great Gig In the Sky Zsusza és Edina üvöltős vastapsot kapott. Csak úgy mondom. A rettenetesen gyulladt torkával...

S tegnap is lejött, hogy a Keep Floyding élvezi, amit művel. Nagyon élvezi. S ez persze átjön a közönségnek is.

Még humoruk is van, főleg a dobos nem bír magával. (A Dogs lassú billentyű-dob duója közben, megjátszott unott arccal ütötte az egyszerű ütemét, majd úgy csinált, mintha az órájára nézne, utána kivigyorgott valakire a közönség felé. Vagy: az együttes bejelenti, hogy még egy ráadást eljátszanak. Mindenki megy a helyére, a maga hangszeréhez, és nyakba akasztás közben egy húr megszólalt a basszusgitáron, mire a helyét még el nem foglaló dobos meghajolt a dobjai mögött, és kiszólt: „Ennyi volt, nagyon köszönjük!”)

Mit mondjak még? Ha alkalmad van rá, menj, hallgass és nézz Keep Floydngot! A MÜPÁ-ban szeptemberben előadják a teljes The Wall albumot. Állítólag még van néhány jegy

A KONCERTEN ELŐADOTT SZÁMOK: 

Astronomy
Summer 68
Have A Cigar
Biding My Time
Set the Controls
Dogs
Shine On You Crazy Diamond part 1. 
Dogs of War
Time
Great Gig In the Sky
In Any Tongue
Money
Wish You Where Here
Comfortably Numb
High Hopes

A beszámoló a koncert.hu támogatásával született.

5/5

Nem szeretem a fesztiválokat. Ezt már hangsúlyoztam akkor is, amikor a székesfehérvári Fezenről írtam.
Aztán amikor mondtam a koncert.hu szerkesztőjének, hogy Sziget, Foo Fighters, ő meg mondta, hogy az már sajnos nem, foglalt, de szívesen venné, ha 9-én, pénteken kimennénk, és készítenénk egy összefoglalót, és én meg mondtam, hogy pár perc, beszélek a fotós-társammal, majd tényleg pár perc múlva igent mondtam, meglehetősen derűs-gúnyos volt:
– Tudom, nem szereted a fesztiválokat…

A fesztiválokat valóban nem szeretem. A Szigeten is csak nagyon elvétve, talán háromszor fordultam elő, mind Diák-, mind Pepsi-, mind Sziget formájában. Tegnap megértettem, miért nem. Azért csak tegnap, mert még soha nem gondolkodtam rajta, eddig ösztönből maradtam távol tőle. 

Idén a szervezők előre mondták, hogy nézőcsúcsot fog dönteni a Sziget. A megnyitó napi tömeg és az ebből fakadó nagyon veszélyes helyzetek (Szamóca lányom is kint volt, és tapasztalata megfelelt sokakénak: komoly halálfélelme volt, és még tegnap is a hatása alatt volt: ha összevont ovis csoportjában megemelkedett a hangerő, összerezzent.) Amikor kiértünk a szigetre, pedig már fél hat felé járt az idő, nem voltak üresek a sétautak, koncertplaccok, de simán lehetett közlekedni. Vagyis úgy festett, az első nap tömege sehol sincs, Ed Sheeran mindent vitt a tumultuózus halálfélelmet illetőn. Hála Istennek, ebben nem is kellett csalódnunk, de azért… Erről majd a befejezés előtt. 

TÉVEDÉSEIM, ÍGY ÖTVEN FELETT

Nekem egy zenei fesztivál a zenéről szól. Még a tegnap délutánnak, estének is úgy vágtam neki, hogy első sorban a zenére koncentráltam. Akkor is, ha a fellépők közül gyakorlatilag csak a Foo Fighters-re lettem volna magamtól kíváncsi, illetve hallani Ed Sheeran-ról is csak nagyjából hallottam eddig, ezt azt, megvolt a fizimiskája, de semmi beható információs közelség nem volt vele. A magyar előadókról legalább tudtam kicsodák. Ha önmagukban nem is jelentettek volna annyit, hogy miattuk fontolgassam a bármelyik napi szigetelést. Vállalom, tájékozatlan és műveletlen vagyok. De akkor is…

A Sziget fellépőinek listáját böngészve, hogy legalább valamit tudjak már róluk, különösen a pénteken fellépőkről, kicsit kezdtem összetöpörödni, mennyire nem mond nekem semelyik név semmit. Szerelmetesfeleségtársam úgy a nagyjából a fellépőlista böngészése közben lelte ezt a 2009-es szigetfesztiválról szóló frenetikusan jó reklámot. Ami lefedi, mit gondoltam az idei fellépők nevét olvasgatva.  

Hatalmas ostobaság lenne azt gondolni, állítani, hogy csak az létezik, csak az minőségi, amit ismerek, amiről hallottam. Ennyire nem vagyok sem öntelt, sem naiv. Csak egy kicsit. Mert arra gondoltam, hogy összesen két húzónév azért kevés lesz a Szigethez. Ez volt az első, nagyon nagy tévedésem. Ami rögtön másikat is magába foglal. Mire gondolok?

Nem kellett sok idő annak felismeréséhez, hogy a Sziget látogatók döntő többsége a gyerekem lehetne. (Félreérés ne essék, csupán az életkoromra gondolok, nem az libidómra!) Egy idő után már kerestük a kortársainkat. Komolyan mondom, két (!) párt láttunk, akikkel úgy nagyjából megfeleltünk, illetve egy jócskán nagymama korú hölgyet, mint abszolút kakukktojást. Mindenki más kamasz vagy nagyon fiatal felnőtt volt. A saját, biológia gyerekeim (28, 26) is már a Szigetelők idősebbjeihez tartoznának. Ebből adódón a fellépők sorát biztos kézzel, precíz üzleti érzékkel hozzájuk igazították a szervezők. Ezért történhetett meg, hogy miközben a közönség igen nagy számban már jócskán őrjöngött az egyébként szép arcú, s a teste meg nem érdemelten minden porcikáját profin megmutató svéd dívára, Tove Lo-ra, én még a telefonom keresgéltem, hogy ki is ő. De a legjelentősebb generációs elcsúszást néhány órával és egy előadóval később tapasztaltam meg. Mármint ha az elsődleges generációs jegyeket nem nézem.

 Besh O Drom fantasztikus, hihetetlen energiájú koncertje után (elmondhatatlan micsoda hangulat, tánc volt a koncert alatt! Kétszemélyes stábunk elsöprő többségű fölénnyel az Est Koncertjének szavazta meg a koncertjüket; igaz, kezdetben olyan közel álltunk a hangszóróhoz, hogy a bal fülembe még mindig messzebbről jönnek a hangok) bolyongtunk, és valahogy a Nagyszínpad közelébe kerültünk. A színpad előtti tér teljesen megtelt táncoló, éneklő emberekkel. A színpad előtti tér pedig csak úgy fénylett a világító, csőlufik tömkelegétől. A színpadon hatalmas show zajlott, lehengerlő fényeffektekkel. Körülöttünk mindenki táncolt, énekelt. De annyira mindenki, hogy amikor kikértünk egy-egy szelet pizzát (1100 HUF), mert akkor már a sokadik órában jártunk) a nagyon kedves, mosolygós eladólány énekelve kommunikált velünk, és miközben rágtuk az energiapótlásunkat, a mellettünk levő padon három nagyon tinilányka harsogva énekelte a szöveget, tőlünk jobbra pedig három nagytini lány rúdtáncolt rúd nélkül a zenére. Vagyis úgy festett, rajtunk kívül mindenki roppantul élvezi ezt a zenét. Mi hihetetlenül nem. Martin Garrix előadásáról van szó. Ültünk, ettük a pizzat, én pedig létfenntartás közben újra boot-oltam a rendszeremet: ekkora tömeg egy ilyen zenén. (Ugyan tanulhatnék, hiszen a Fezenen a Dream Theater-rel némi fedésben párhuzamosan lenyomott Majka koncertjén volt a nagyobb közönség.) Ahogy a Samsung Colosseum nevű helyszínen nyomott techno és rawe zaj számomra halmazati büntetés lehetne hosszabb távon (értsd öt perc), ám a Colosseum zsúfolásig tömve volt táncoló emberekkel. (Nem tudom megállni, hogy kicsinyes, indokolatlan és megalapozatlan tartalmú rosszindulatomat a világ elé ne tárjam: a Colosseumot látva és hallgatva jutott először az eszembe az az egyáltalán nem szép gondolat, hogy a világ megérett a pusztulásra.)

Ott a pizzát majszolva tudatosult igazán a fesztiválozók életkora, és az hogy a Sziget nem annyira a zenéről, mintsem egy életérzésről szól. Mégpedig hangsúlyozottan és elsősorban a mai huszonkörüliek életérzésről. Nagyon fontos szempont. Már csak azért is, mert a húspiacra kivonultatott formás testek (női!) döntő többségének már az értékelése is a pedofília határát súrolja, hiába van bőven mit nézni, nemcsak azért kell gondolkodni, hogy meg ne bántsam a mellettem levő fotós szerelmetesfeleségtársamat a tapintatlan mustrával. Ja, fontos: a Sziget nyugodtan látogatható bikiniben is. Vagy tangabugyi és slussz fölé húzott, átlátszó, csillogó köpenyszerű izében. 

AHOGY EZ AZ EGÉSZ KINÉZ

A Sziget vérprofi. Majdnem mindenestül. (Most tekintsünk el a szerdai kezdéstől, különös tekintettel arra, hogy nem történt tragédia.) Mondom ezt úgy, hogy mint jelenség, soha nem volt szívem csücske. Ám gigantikus szervezés kell ahhoz, hogy mindez így összeálljon. Nem véletlenül Európai legnagyobb, leginkább elismert fesztiválja. Kitaláltak a helyszínek, a programok tömkelege, a helyszín felosztása, ötletparádé az egész, na! Csak egy apróság: pár éve nincs készpénz a Szigeten, bankkártyával lehet fizetni. Illetve egy a karszalagba integrált chippel, amit a számtalan feltöltő pont egyikén, vagy a Sziget csuda hasznos app-ján keresztül lehet feltölteni, és pá, ellopható fizikai pénz, elveszíthető bankkártya. Vagy: a Nagyszínpad két oldalán hatalmas ágyú fújta körbe-körbe a rekkenő melegben a vízpárát. Vagy: a Nagyszínpadhoz vezető földútra húztak egy fémutat, ami egyfelől megelőzte a por kavargását, másfelől eső estén a dagonya létrejöttét. És még: A koncertek jobbára, bár nem kivétel nélkül, fedett helyeken zajlanak. Mármint úgy, hogy a közönség feje felett is fedett a tér. Szálláslehetőségnek sátrak, nagyobb sátrak, sátrak ággyal, családi szállás lehetőség. Csupa pozitívum.

ét apróság azonban, hogy ne legyenek hurráoptimista: az a wc-mennyiség, ami este hat-nyolc felé még bőven elég volt, este tíz-tizenkettő felé már csapnivalóan kevésnek bizonyult, a mobilvécéknek hosszú-hosszú, adott esetben kivárhatatlan sorok kígyóztak. Bármiféle kézmosás lehetősége nélkül.

Aztán tény, ami tény, a Sziget a magyar zsebeknek gondolkodva megfizethető, ha egyáltalán… Sörből van Dréher meg Dréher (kivéve egy helyen: Kozel) igaz, abból többfajta, csapolva 750, dobozban 850 forint. Fél liter ásványvíz: 490. Fél liter bármilyen lónyál: 570 forint. Egy hot-dog 1050, egy pizza-szelet 1100, egy hambi 1990-3000 forint. Egy bármilyen egytálétel 2200-től fölfelé, tíz deka sült bármi hús: 1100 forint. A belépőt és a bérletet nem számolva. Észnél kell lenni! Vagy pénznél.

Apropó pénz. Az ALDI megjelenése érthető teljesen. De azért egy zenei fesztiválon a Deichmann és a H&M megjelenése ugyan teljesen magyarázható, de meglepő. De ezen felül is csak azt nem lehet venni, amit nem akarunk: ruhasátrak, ékszerek, műanyag, foszforeszkáló vicikvackok, jelmezek, kalapok, amit akarsz. Mint egy vurstliban. Óriáskerékkel, csúzliként kábé harminc métere kilőhető székkel, amit gumi ránt vissza, bungee jamping… És valahogy az egésznek a koronája a Coca Cola némi öniróniára hajló pihenőhelye: totál karácsonyi hangulatban, hóként fújt habbal, télapóval, rénszarvassal. Egek!

Ami számomra meglepő volt, hogy viszonylag kevés meglepő dizájnú Szigetelővel találkoztunk. Úgy fest, a külsővel való kitűnés már nem annyira divat. Voltak extravagáns figurák, de valamiért úgy gondoltam, sokkal többen lesznek. Azért az A38-ban az a rózsaszín fecskébe öltözött pasi, a négy fonott hajtincsével, a hetvenes évekből rajta maradt hercig bajuszkájával, és napszemüvegével mindent vitt. Bár a Besh O Drom koncerten az a meghatározhatatlan korú, mellközépig érő, veres szakállú, napszemüveges Hófehérke-örpéje sem volt semmi, flitteres tengerészkalapjában, félmeztelenül, kék melegítőnacija fölé húzott narancssárga kamáslijában, retikül méretű hátizsákjával, és a mellette táncoló szintén csupa flitteres fekete lánnyal, no, ő is szemmarasztaló volt. S még a fű illata is csak itt-ott ütötte meg az orrunkat.

Apró színes: amikor, még késő délután a Nagyszínpadnál jártunk, éppen Al Gore egy videóüzenetét játszották be, két, környezetvédelmi aktivista fiatal beszéde előtt. Tény, a Sziget egyre környezettudatosabb. Viszont minden tizedik látogató arca fénylett a csillámportól. Csillámpor = mikroműanyag = környezetszennyezés. Szóval egyfelől „klíma-hiszti”, másfelől...

A LÉNYEG

A lényeg a lényeg: azért a zene. Nekünk legalábbis. Mivel a fellépőket nem ismertük, és viszonylag későn derült ki, hogy mégis megyünk Szigetelni, gyorstalpalón próbáltunk felkészülni, kikre, mikre számíthatunk, s hogy mindebből ki érdekel minket.

Számomra három helyszín volt, amire azt mondtam, hogy itt valószínűleg lesz olyan, ami tényleg tetszhet. Az egyik a Mastercard Stage by A38 helyszín volt. A név vége adja magát. A másik a Global Village, a világzene sátra és az IBIS. De mert voltak egyéb helyszínek, több fedésben levő koncerttel, egyértelmű volt, hogy ma egyértelműen nem lesz elmélyült koncertezés, csak tudósítás.

Amikor megérkeztünk az A38-ban már javában ment a Gang of Youths koncertje. Vérbő rock and roll, szimpatikus energiákkal, elsőre megjegyezhető frontemberrel, a koncerten szimpatikusabban nyers hangzással, mint a stúdiófelvételeken. A hatalmas sátor fele volt tele, de aki ott volt, lelkes volt.

Az IBIS-ben a The Ringo Jets nevű török formáció nyomta nagyon lelkesen a hetvenes évek hard rockját, csupán leheletfinoman megbolondítva egy kis frissebb hangzással. A produkció érdekessége volt, hogy egy hölgy dobolt és énekelt. Határozottan jól szólt, de annyira nem, hogy leszögeződjünk.

A másik szavazással eldöntött felfedezésünk a Yeasayer előadás volt. Olyan nemtudunkmitkezdeniveleelsőre zene, de olyan is, amibennagyonvanvalami. Le is ültünk, hallgatózni, sörölni és ülve elszívni egy szivarkát (részemről). Valahogy elmélyültebb zenére számítottam (minden bizonnyal a nagy kedvenc, a Yes nevével rímelő hangzás miatt), de összességében az maradt meg bennem, hogy ezeket a fickókat érdemes lesz otthon mélyebben megkóstolni, mert van mit hallgatni a muzsikájukban. Néztem, mifenének nevezhetem a stílusukat, de félreérthető a hivatalos megfeleltetésük: pszichedelikus rock. Külön érdemük, hogy a doboson kívül mindenki énekel a zenekarban.

A koreai Idiotape együttest a párom nézte ki magának. A háromtagú banda két tagja szintin nyomja, egy dobossal. Vitathatatlanul a dobos vitte a prímet, ő adott életet az egész produkcióba. Amiről, bár ez félreértésekre adhat okot, az egykori litván Zodiac nevű együttes jutott eszembe. A szintik nem díszítik agyon a zenét, voltaképpen ritmushangszerként szolgálnak a dob mellett. És ami erőssége, egyben gyengesége is az összhatásnak: úgy a negyedik számnál már tudtuk, mire számíthatunk később, és amire számíthattunk az annyira nem volt izgalmas, hogy tartós maradásra bírjon.

Lajkó Félix csalódás volt. Tudtuk, hogy vannak nagyon szép, nagyon hallgatható, meg elborult virtuóz dolgai is. Drukkoltunk. Nem jött be. Szerb.magyar kísérőkkel lépett színpadra. Úgy voltak profik, ahogy voltak, de még a harmadik számnál is olyan érzésünk volt, hogy Lajkó Félix még mindig csak hangol, holott már magát a produkciót hallottuk. Ennek hallgatásához már túl fáradtak voltunk. 

Elindultunk megkeresni egy magyar Guns n Roses tribute bandát, a Reckless Roses-t, de váratlanul felgyűltek az emberek, és mert elveszített tájékozódó képességünkkel képtelenek voltunk megtalálni a YouTube Music Tribute Stage-t, hogy végül lemondtunk még egy akusztikus élményről.

Egymásra néztünk, és szokásos egyetértésünkkel a kijárat táblákat követve elindultunk hazafelé.

Mondjuk a kijutás is élmény volt, mert éjfélre akkora lett a tömeg az összes úton, mintha a Marihielfer Starssen 90%-os leárazást hirdetett volna meg az összes bolt. Csak apró, tipegő léptekkel lehetett haladni, percenként belénk jöttek, ránk léptek. Kezdett ha nem is nyomasztóvá, de tömegiszonyosan idegesítővé válni az egész élmény. Hangsúlyozom, minden koncert- és bulihelyszíntől messze, egy sima sétaúton volt mindez. S úgy festett, a fiatalok számára igazán ekkor kezdődött csak a buli.  

Szép is, jó is a Sziget, de megállapítottuk, ha fesztivál, akkor mind tartalomban, mind fellépőkben, mind emberléptűségben, mind árfekvésben: Fezen.

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta alias szerelmetesfeleségtársam

A cikk eredetileg a koncert.hu-n és az oldal támogatásával jelent meg.

A Fezen nekünk harmadik, egyébként negyedik, egyben utolsó napjára már rutinos fesztiválozókká váltunk.

Nem okozott már meglepetést, hogy rend és tisztaság fogad a fesztivál területén, már rutinosan mentünk egyik helyszínről a másikra, tudtuk hol milyen étel kapható. Aznap délután a sült kolbászt céloztuk meg. Na, pont az nem volt még olyan korán nyitva, mint ahogy odamentünk, így két extra hot dog (mindenféle szósz, majonéz, ketchup, mustár, bbq, sült hagyma, sajt, kilencszázért; árérték arányban nem volt annyira jó és sok, mint az első este evett hatalmas hamburger, ami ugyanennyibe került, de finomabb és sokkal több volt: két kézzel alig bírtam átfogni. Ráadásul én még éhes maradtam a hot dog után, le kellett nyelnem mellé még egy tányér csülkös bablevest is. Utána kisimultam, mehettünk zenét hallgatni.

ZENÉK ÉS EGYÉB KALANDOK

Előző este kaptam a Facebook-on egy üzenetet egy zenékról szóló csevegőcsoport-tagtól. A Dream Theater-ről váltottunk szót, és kiderült, hogy ő már nincsen Fehérváron, viszont biztosított arról, hogy nagyon irigyel a Queensrÿche és a Rómeó Vérzik miatt. Mármint, hogy nekem van lehetőségem megnézni őket, neki pedig nincsen. Ez volt az a pont, amikor teljesen tudatosítanom kellett magamban, amit nem akartam: nagyon le vagyok maradva egy csomó mindennel, s hiába vigasztalom magamat azzal, hogy ember legyen a talpán, aki akár a megjelenő zenéket, akár a könyveket követni tudja, mégis mindig azzal nézek szembe, hogy egy-egy előadó, együttes, mire én megismerem, már hosszú évek óta működik, és kiadott már x számú lemezt. Vagy mire észreveszem, hogy létezik egy bakancsos Edda remake-zenekar, a Zártosztály, addigra Sípos Sipi Péter már ki is szállt belőle. Ha nem úgy alakult volna az este, ahogy alakult, egy kis Dalriada után benéztem volna az ő koncertjükre is.

A felvidéki Rómeó Vérzik nevét hallottam már, de valamiért popzenét társítottam hozzájuk. Hát nem, kicsit sem popzenét játszanak. Mivel teljesen szüzek voltunk belőlük, így semmi elvárásunk nem volt velük szemben. Minden a bulijuk alatt derült ki a számunkra. A buli szót itt nem csupán a koncert szó rokonértelmeként írom, hanem a szó igazi értelmében. A Rómeó Vérzik rock and roll, heavy beütéssel. Abból az engedd el a hajamat típusból. Szex meg szex, még egy kis szex, Isten, pokol, tombolás, Térdelj elém!, Az ördög, az Isten, Engedd belém, Szívom és fújom és így tovább. Alapvetőn nem az én témáim. Illetve persze, hogy dehogynem, mert naná, csak nem ebben a formában. Azonban az amit a Rómeó Vérzik nyomott, az valami frenetikus hangulatú volt. Elsőre a frontember, Kovács Koppány személyisége hengerelt le. Nem azért, mert zseniális basszista, nem is azért, mert überelhetetlen énekes, hanem azért mert valóban hangulatfelelős frontember. Az is tény, hogy a koncert nagyon sokat köszönhet a zenekar legfiatalabb és legújabb tagjának, a gitáros Kálmán Ákosnak. A srác simán belakta az egész színpadot, táncolt, pózolt, ugrált, köpködött, és bár szemmel láthatón sokat tanult Angus Young-tól, de nincs ezzel semmi baj. Ha úgy tartotta kedve, simán lejött a színpadról és a kordon mögött, kéztávolságban gitározott a kisérdeműnek, tartotta a szemkontaktot az előtte állókkal, és főleg: szinte végig mosolyogva játszott, még a manírjaiban os érezhető volt, hogy imádja, amit csinál. S persze az sem volt utolsó, amit játszott; mert hát végső soron az a lényeg.
Szóval aki szereti a rock and roll-t, menjen Rómeó Vérzik koncertre, garantáltan jól fogja érezni magát. És meg fog lepődni, hogy milyen lelkes, táncos közönségük van nekik. De tényleg: dalról dalra szólt az ének a színpad előttről is. Én meg azt hittem, popegyüttes… Hjaj!

*

Csöpp pihenés után már hallottuk, hogy hangol Hobo. A Mindenki sztár-ral küszködött. Gyűlt a közönség, de mi még kérettük magunkat. Közben kihagytuk a Supernem rock-punk előadását. Mire a sörünk végére jutottunk percekre voltunk Hobo és Bill koncertjétől. Namost, ugye, mit várhat egy ilyen koncerttől az ember? Hobo és Bill neve elválaszthatatlan a Hobo Blues Band-től, annak is a viszonylag korai, rhythm and blues-os korszakával. Vagyis egyértelmű volt, hogy ez a koncert nosztalgia koncert lesz, a régi, nagy dalokkal. S persze, hogy az lett. Hosszúlábú asszony, Közép-európai hobo blues, Torta, Johnny B. Good, Hej, Joe, Kopaszkutya, Kőbánya blues, Hajtók dala, Tobacco Road, Ballada a senki fiáról, Rossz vér, csak így csípőből. Közhely: Hobo és Bill duója azért működött pompásan, mert amíg Hobo a gondolatok embere, addig Bill az érzelmeké, és a Hobo által írt szövegek is pompásan visszahozzák ezt a kettősséget. Azok a számok, amiket ketten énekelnek, még inkább ráerősítenek erre. A Hej, Joe párbeszédje a felszarvazott, asszonyát lelövő Joe és a higgadt külső szemlélő között, vagy a koncerten el nem hangzott Enyém, tiéd, miénk, ami szintén tudatos szembeállítása kettejük személyiségének. Bill lehengerel, Hobo gondolkodni hív. Így volt ez mindig. Most is. A puritán színpadon a Deák Bill Blues Band zenélt, zéró színpadképpel. A fiatalok alázatosan az öregek keze alá játszottak. S valóban, Hobo hetvenöt lesz, s ez bizony már kezd látszani a mozgásán is, Bill minden mozdulatát pedig egy állandó segítő figyelte. A hangjuk továbbra is érdekes kérdés: Hobo-nak ugye soha nem is volt, úgy énekes, hogy igazából nem az, mégis lehengerel az előadásával és az immár visszafogott mozgásművészetével. Bill-nek pedig ha akarom, van hangja, ha akarom, már fakult az a falbontó legnagyobb fehér blues-ista dördület. Ahogy Chuck Berry mondta: ő a legfeketébb hangú fehér énekes. De ettől függetlenül mindaz, amit nyújtottak a közönségnek: meggyőző volt. Szeretjük őket. És nem, nem tudjuk megunni, amit adnak. Talán mert még mindig szívből csinálják. Valószínűleg ezért jelenhetett meg Takáts Tamás is a színpad szélén tiszteletet tenni a koncert közben.

*

Eközben kiküldött tudósítom, „Gahan” Kriszta jelezte a 30Y koncertjéről (nem is ám, csak később tudtuk meg, hogy ő is ott volt a Fezenen, és utólag kiposztolta a történetet) a következőket: „Az történt, hogy Ipsziék nem kaptak elég áramot a fesztiváltól, a koncert hetedik számát már nem játszották végig, mert először Papa zongorája szűnt meg, majd a kontroll-ládák is... A technika kibabrált ezzel a szív-lélek zenekarral, akik este fél hatkor, nem foglalkozva azzal, hogy a színpad egy sátorban van, ami kb. egy finn szauna hőfokát kezdte produkálni a tűző napon... Kiálltak mosolyogva, lelkesen, ahogy mindig, a közönségért, a zene öröméért... majd félbeszakadt az előadásuk. Zoli a dobozgitárral a nyakában lesétált a színpadról a tömegbe, a többiek követték és megpróbálták megmenteni ezt az eseményt. Hihetetlen respekt az Ipsziknek és a közönségnek is!”

*

Rohanás a Rockmaraton Színpadhoz: hamarosan jön a Queensrÿche. Miközben rendületlenül gyülekeznek a vészjósló fellegek, de különösebben senki volt hajlandó foglalkozni velük. Kedvesem azt mondta, elfáradt a lába, a Queensrÿche annyira nem érdekli, viszont belenéz Thomas Anders (vö.: Modern Talking) koncertjébe. Lelke rajta. Legalább színesebb lesz a beszámolónk.
– De ha már itt vagyunk, Klárika és Gyuri bácsi koncertjébe is belenéznék!
– Ööö… Ez komoly?
– Igen!
– Mentem a Queensrÿche-ra.

Nem tudom, van-e ember, aki tudja, hogyan kell kimondani az együttes nevét? Ha igen, szóljon, okítson! Az együttesre szintén a Facebook csevegő csoport hatására figyeltem fel. Régebben hallottam néhány dalukat, de elsiklottam felettük. (Ahogy anno a Dream Theater felett is.) Amit a Fezen színpadára lépve műveltek, az több mint lenyűgöző volt. Az együttes öt tagjából hárman zenélnek együtt az 1980-as indulás óta. A legkésőbb, 2011-ben csatlakozott tag az énekes, Todd La Tome. Nos, én pont az ő teljesítményére figyeltem fel a koncerten. Olyan tiszta, erőteljes hangja van, amivel falat lehet bontani. Az együttes új lemezének a The Verdict-nek a nyitószámával, a Launder the Conscience-el kezdtek, és aztán, ha már promo, még három számot szétszórtak az új lemezről a programban. A teljesítmény annyira egységes, annyira meggyőző volt, hogy leszögeződtem a sátor végén. Mert, igen, a koncert sátorban volt, és bizony a nézősereg bizony zsúfolásig volt kíváncsi a koncertre. Nem is értettem, miért ide tették az előadást? S mert zsúfolásig volt a sátor, némileg megoszlott a figyelmem a pompázatos, precíz muzsika és a távolban cikázó villámok között. Miközben egyre inkább feltámadt a szél. De a Queensrÿche meg csak nyomta. Én meg kezdtem fáradni. Nem az ő zenéjüktől, hanem a zenétől általában.

Gondoltam, sétálok egyet, s közben szakadtam szét, mert egyfelől nagyon sajnáltam otthagyni ezt a pompásan színezett döngölést, másfelől nem tudtam igazán koncentrálni rá. S  sajnos olyan messze voltam a színpadtól, és nem is tudtam beljebb vergődni, hogy képtelen voltam normális fotókat készíteni

*

Átsétáltam a Karthago koncerjére. Hiba volt. Az egyik kedvencem, a Keleti éj közepén értem oda. Valami gyalázatosan rosszul szólt. Lehet, hogy a feltámadt szél volt a hibás, lehet, hogy a keverés, nem tudom, az Arénában nem volt semmi baj vele. A másik kedvenc, a Senki lánya következett: javult a helyzet, de még mindig nem volt meggyőző. Aztán a banda tagjai rákezdtek a kicsit már fárasztó önfényezésre: a legrégebben együtt zenélő együttes (kivéve, amikor hosszú-hosszú évekig se fellépés, se lemez), náluk mennyi, de mennyi énekes van, stb., s aztán a Negyven év után-ban Takáts Tamás olyan hamisat énekelt, hogy csak lestem… Pedig ő nem szokott hibázni, legyen az bármi, akár Blues Band, akár Karthago, akár East. Rossz volt hallgatni. Szerelmetesem közben megkeresett, és éppen az ő kedvencénél, Csak a zene van-nál ért oda.

– Ez borzasztóan szól! Nem hallatszik az ének – mondta. – Visszamegyek a Thomas Anders-re.
– Az milyen?
– Rettenetes. Euroviziós vacak. De rengeteg néző van.

Én még maradtam egy fél számnyit: A dob mögül bohóckodásának a felééig. S nagyon-nagyon bántam, hogy otthagytam a közben véget ért Queensrÿche-t: zongorázhatatlan volt a különbség. Igaz a Queensrÿche nem negyven, csak harmincnyolc éves. 

*

Mentem kedvesem után, futok a nő után, ugye. Thomas Anders tuctucban nyomta. A színpadkép valóban az NDK-s revüket idézte, csak persze modernizált változatban. Viszont a zene élő volt. Ez amiatt is bizonyos volt, mert délutáni megérkezésünkkor hallottuk hangolni a zenészeket. S a koncerten tényleg elég sokan voltak, de azért a tömeg a technikai sátor vonalán nem nyúlt túl.

*

A társam megéhezett, vett magának egy tál brassóit (ezerötszáz), de megenni már nem tudta nyugodtan. Megérkezett a vihar. Egyik pillanatról a másikra dézsából öntötték. Szerencsénkre közel voltunk a beléptető kapuk fedettségéhez, de mivel látszott, hogy ez nem egy rövid zápor lesz, útnak indultunk a mintegy ötszáz méternyire levő, a színe miatt a Füsti névre hallgató, kis Yarisunk felé, sztoikusan lépdelve a vízözönben, párom kezében a brassóival, amit azért a kocsiban ülve még magába lapátolt. Nyilvánvaló volt, hogy a Fezennek a vihar nagyjából véget vetett. Azt akkor nem tudtuk, hogy a sátras bulik még lementek, ahogyan azt sem, hogy a tömegverekedésből is kimaradtunk. És akkor még azt sem tudtuk, hogy a fesztivál utózöngéjében gyalázatos módon hangosabb lesz a verekedés, a vihar, valamint a Cradle Of Filth és az Ignite elmaradt koncertje, mint mindaz, ami nagyon jó volt. Vagyis a FEZEN fesztivál ténye. 

De kiderült az is, hogy már kaphatók a jövő évi jegyek: négy napra tizennyolcezer forintért. (Érdemes összevetni a Sziget idei áraival!) Nem vagyunk kimondott fesztiválarcok, de erősen morfondírozunk, hogy ott kellene lennünk.

*

A cikkem a koncert.hu-n jelent meg eredetileg és a szerkesztőm némi csúfondáros iróniával ezt az utószót írta a sorozat befejező részéhez:

 „Aki nem követte volna a Moha-trilógiát, elmeséljük, hogy a legelső rész első mondataez volt: "Nem szeretem a fesztiválokat". :D :D :D (aszerk.)”

*

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta

1. rész
2. rész

A Fezen nekünk második, egyébként harmadik napjára már rutinosan autóval mentünk. Nagyjából tudtuk már, mire számíthatunk, de értek meglepetések.

Elég korán értünk ki, és legnagyobb meglepetésünkre az egész placc ragyogott a tisztaságtól. Már amennyiben egy füves, homokos tér ragyogni tud. Mindenesetre az előző este eldobált söröspoharaknak, szemeteknek nyoma sem volt. (Az eldobálást egyébként egyáltalán nem értettem, mert lépten-nyomon, mindenfelé voltak kukák és szemeteskonténerek…)

Az ételes helyekből még csak hellyel-közzel nyitott ki néhány, de a sörcsapok döntő többsége már működött. Fotós párom ezúttal bekóstolt egy csapolt meggysört (nyolcszáz pénz, ez nem volt olcsó), de nem volt elájulva tőle.
– Üdítő” – sommázta, és a továbbiakban ezt a nedűt el is felejtette.

ZENEZENEZENE

Kedvesem nem egy metál fan, ezért is lepett meg, hogy célirányosan Rockmaraton színpadát vette célba, ahol Kalapács koncert volt. Talán mert Kalapács Józsi szegről-végről rokona az én Örök Sógoromnak (aki már nem a sógorom, de mégis örökre azok maradtunk a barátság jogán), és tényleg, még hasonlóság is van köztük. Bár soha nem voltam hatalmas Pokolgép hallgató, és annyira nem is követtem Kalapács Józsi életművét sem, azt el kellett ismernem, hogy csuda jól szólt a banda, és Kalapácsnak még mindig jócskán van hangja.

*

A magam részéről csak fél órát néztem a koncertből, mert kezdődött a Paddy & The Rats a Fehérvári Nagyszínpadon, de az alatt a fél óra alatt egyáltalán nem sikerült unatkoznom.

Ugyan nem kellett volna, hogy az legyen, de mégis meglepő volt számomra, hogy egyfelől mennyien várták, majd táncolták, tombolták végig a Paddy & The Rats produkcióját, másfelől, hogy mennyien ismerték, énekelték a dalokat, és mennyien voltak tisztában az együttes bizonyos rituáléival. Engem pillanatok alatt megnyertek maguknak, fotósom azonban, amikor elkezdődött a „kocsmalökdösődés”, azt mondta, na jó, akkor ő megy vissza Kalapácsolni, Én maradtam. Nem bántam meg.

Paddy-ék nyomták a punkosra vadított ír kocsmadalaikat, egyiket a másik után, és amikor úgy éreztem, oké, ezt már nem lehet hangulatilag fokozni, mindig megszégyenültem. Ember legyen a talpán, akit ez a hangulat nem ragad meg! A show-t egyértelműen az énekes gitáros Oravecz Kristóf és még inkább a tangóharmonikás Babicsek Bernát vitte. Az utóbbi teljesen belakta a színpad minden zegzugát, permanensen kommunikált a közönséggel, táncolt, bohóckodott, és közben persze zenélt. Mindezt kinőtt nadrágjában, felemás, fehér, piros zoknijában, nadrágtartóban.

Az előadás egyik, nem éppen a fergeteges színvonala miatt maradandó dala a Tavasz szél vizet áraszt feldolgozása volt. Oravecz Kristóf találomra kiválasztott a tömegből egy huszonéves, hosszú vöröses hajú, ritkás szakállú, Waszlavik Gazember testalkatú srácot, felhívta a színpadra.
– Tudsz énekelni?
– Nem! – röhögött üvöltve a srác.

– Úgy lesz az igazi, gyere!
És a srác euforikus mámorban fel is ment a színpadra, és böcsületére legyen mondva, pillanatok alatt belakta a rendelkezésére álló teret. Oravecz alig tudta a mikrofon mellé terelni.
– Akkor A-ban nyomjuk… – mondta a srácnak, majd a folyamatosan vigyorgó arcába nézve pikírten megjegyezte: – Azt hiszem, ezzel sokat segítettem, ugye?
A srác veszettül élt a színpadon, igaz, a táncát nem hagyta a ritmus által zavartatni, és embert ilyen hamisan énekelni még nem hallottam, igaz, az artikulálatlan üvöltését éneknek nevezni is dicséret, és volt, hogy a szöveg sem jutott eszébe (igen, még mindig a Tavasz szél vizet áraszt-ról beszélek).
Amikor nagy nehezen leterelték a dal után a színpadról, Oravecz nevetve megjegyezte:
– Az biztos, hogy ez egy nagyon emlékezetes fellépés marad!

Kétségtelenül igaza volt. De az egész Paddy & The Rats-koncert az maradt. Függetlenül attól, hogy sikerült pont a veszetté váló lökdösődés peremére kerülnöm, és volt, hogy megoszlott a figyelmem a zene és az állva maradás kétségbeesakarása között, de úgy döntöttem, nem hagyom magamat zavartatni. Nem hagytam. Akarok még Paddy & The Rats-et! Viszont mert ottragadtam a koncertjükön, lemaradtam a Tales of Evening-ről, hogy a csuda essen a fesztivál mindenébe!

*

Az utolsó szám előtt búcsút mondtam Paddy-nek, mert az idő átfolyatott az Ismerős Arcok koncertjére. Az egykor igaztalanul a nemzeti rock kategóriába suszterolt zenekar mára jócskán kinőtte a rákényszerített kereteket mindenféle szempontból, zeneileg is, szövegileg, mindenhogyan is. A kinövés egyszerű volt: úgy hagyták maguk mögött a kategorizálás igaztalanságát, ahogyan a közönségük felismerte, hogy mennyire csak rájuk erőltetett címkéről van szó. Egyfelől az IA zenészei jó zenészek (egek, például a szólógitáros Práder Vilmos milyen csodát művelt Fehárváron is!), másfelől az IA szövegei jó szövegek. A koncertjeik pedig egyfelől elgondolkodtatók, másfelől lehetnek amolyan ereszdelahajamat-osak is. Nem volt tömve a koncertsátor, de volt közönség jócskán, és aki volt, az ott volt a fizikai létén túl is. Nem találok jobb szót erre a koncertre: úgy rockzene, hogy nagyon az, és mégis bensőséges. Az meg már az én bajom, hogy van egy daluk, ami bennem mindörökre összeköttetett kamaszkorom jó pár éve meghalt barátjával: ha Játsszuk el! megszólal, nekem a torkom szorul összefelé, és előbb-utóbb sírnom kell.
– Eddig egyértelműen ez volt a legjobb koncert – mondta fotós kedvesem. Elfogult. De tényleg és valóban, a jó zenén túl az IA-ban van valami nagyon megkapón emberi.
Az IE miatt viszont kimaradt az Alestorm pompás kocsmarockja, bár lehet, hogy egy nap kettő ilyesmi sok lett volna.

*

Megéheztünk. Elmentünk vadászni, egy nagy kört téve felmértük a lehetőségeinket, és végül csülkös bablevest lőttünk (ezerkettő, tejföllel, kenyérrel). Igen házias íze volt, és került bele minden, ami egy csülkös bablevesbe kell. Eszegetés közben akarva-akaratlan végignéztük a Road együttes showját. Nekem a Road csak annyit mondott, hogy Zsák és a foltja (ez is csak párkapcsolatom és személyem becenevei miatt), de most kiteljesedtek az ismereteim. Ugyan a Road nem teljesen az én zeném, legalábbis nem ebben a formában, de el kell ismernem, hogy amit odatettek, az nagyon tutin ott volt, hangzásban is, látványban is. S ugyancsak értékelte a közönség is, amit kapott.

*

Addig-addig eszegettünk, hogy idő lett, kezdődött az Ossian koncertje. A színpadkép és a világítás meglehetősen egyszerűre sikeredett, de a roppant lelkes közönséget ez egyáltalán nem zavarta. Ahogy az sem, hogy Paksi Endre szemmel láthatón egyáltalán nem fiatalodott, és hallhatón nem úgy jöttek ki hangok neki, ahogyan az a lemezeken szól, de ha Ian Gillan-nek megbocsátjuk a hangja változását, neki miért ne tennénk? Odatették magukat rendesen, szóltak a régi nagy dalok, A rock katonái, az Acélszív, A barát, és egyebek. De nyomták az újabb dalokat is: Ahol a szürkeség véget ér, Ez jár nekem, a Hatvanszor, a Hangzavarban a harmóniát. Persze a setlist nem teljes. Olyan tombolás volt ott az első sorokban, hogy csak csuda, minden hiányosság ellenére le a kalappal előttük, komolyan. Szívfájdalmam volt, hogy a lieblingem, a Gyönyörű bolond csak a zenekar búcsúja után, felvételről szólt. Pedig azt úgy énekeltem volna a kedvesemnek, mert annyira rólam, rólunk szól, hogy csak na!

*

Mire az Ossian véget ért, teljesen kipurcantunk. Miután megnéztük az itthon kinyomtatott programlistát, egymásra néztünk, és bólintottunk: elfáradtunk, mára búcsú a Fezentől, irány a kocsi, az ágyikó.

1. rész
3. rész

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg. 

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta

Nem szeretem a fesztiválokat.
De ez átalakulóban van a Fezen hatására.

Azért nem nem szeretem a fesztiválokat, mert zenéket, koncerteket szeretek odafigyelve hallgatni, és nem vagyok képes egyik zenéből a másikba hullani, és órákon keresztül tömni magamba a hangokat. Nem is szoktam fesztiválokra járni.

Ami idén a csapdába csalt az a progresszív metál királya, a Dream Theater koncertje volt a székesfehérvári FEZEN-en. Mert bár rengetegszer jártak már Magyarországon, de valahogy soha nem sikerült személyesen meghallgatnom őket. Így kezdődött…

És amennyire csalóka a Fezen-en való részvételem indoka, annyira csalóka volt a fesztiválon való ottlétem intenzitása is, amennyiben a fentieknek megfelelően, nagyjából célirányosan tértem be a választott előadók elé. 

A MÁSODIK NAP KEZDETE

Azért második, mert az elsőn, sajnos, nem tudtunk ott lenni, még dolgoznunk kellett. S ez a második nap is rettentő nyögve nyelősen indult.

Fehérvári szállásadónk és egy éppen nála levő vendége lebeszélt, hogy kocsival menjünk el a fesztiválra: busszal simán vissza tudunk jönni, a Fezenről van egy fesztivál-busz a belvárosig (valóban volt, igaz, mindössze háromszori indulással), onnan meg éjjeli járattal eddig és eddig eljövünk, onnan csak egy piciny séta (na, ez nem volt, Fehérváron évek óta sincs éjszakai járat, maradt a hajnali taxivadászat, ha nem is nem csilliárdos árfekvésben, de rossz szájízzel fizetve, igaz, annyit, amennyire számítottunk).

Szóval mentünk busszal, a busztól meg gyalog. Nem keveset, de még nem brutál sokat. A bejáratnál megtudtuk, hogy van másik bejárat is. És ott kapjuk meg a belépőnket, mert itt egyáltalán nem. Oké, hol is van a másik bejárat? Háááát… emerre megkerüljük a fesztivál egész területét, és ott. Ott volt, igazat szólt a biztonságis. Csak arra nem számítottunk, hogy megyünk annyit, mintha a Hajógyári szigetet kerülnénk meg, de teljesen, miközben cseppet sem volt hideg, patakokban szakadt rólunk a víz.

De sokkal nagyobb baj volt, hogy a patakzós séta közben igencsak telt-múlt az idő, amit megúszhattunk volna az infóhiány hiányában és ha nem hallgatunk a keményen magabiztos házigazdára. Irány a kis pavilon a belépőkért, és ott már szerencsére nem volt semmi gond. Csak egy kicsi: fotós párom megkapta a maga plusz Press-es karszalagját, amivel elvileg ide-oda beléphetett volna, aztán kiderült, hogy a jogosultsága a színpad előtti kordon mögé szól, vagyis semmire sem jó, de ez már a sebaj-kategória volt. Hurrá, bent voltunk a Fezen-en!

A MÁSODIK NAP ZENÉI

A Lord utolsó három dalára értünk oda. Hamarabb szerettem volna, így jártam. A Vándor-t és a Szállj szabadon-t még teljes egészében hallgathattuk meg. A Lord élőben csuda jó, ez a két dal is bizonyította, hogy jobban jártunk volna, ha nem járunk rosszul, és végig tudjuk néni, hallgatni, énekelni őket.

A következő kiszemeltem Ákos volt. S itt máris szembesültem azzal, hogy egy fesztivál részvétel nem csak arról szól, hogy milyen koncerten veszek részt, hanem arról is, hogy mire nem jutok el. Aznap este kimaradt az Age Of Nemesis, a Special Providence, a Margaret Island, a HétköznaPI CSAlódások, és az Arch Enemy.

Ákos, elsősorban az ominózus, irgalmatlanul félreértett, magyarázott „női princípium” interjúja óta méltatlanul lett megosztó személyiséggé. Azt azonban lehetetlen elvitatni, bár politikai okokból sokaknak mégis sikerül, hogy Ákos minden szempontból hihetetlenül profi produkciókkal lép a közönsége elé. Mikor milyennel. Volt már rockos, volt már andante, volt már unplugged, volt már szintipop. S az a meglepő, hogy minden verzióban képes önmaga maradni. Még akkor is, amikor éppen nem tetszik. Itt a Fezenen szerencsémre rockosra vette a figurát. Azért is szerencsére, mert az én ízlésemnek egy kicsit sok volt a régi, Bonanza Banzai-szám, de legalább azok sem szintin szóltak. És ami szólt, az viszont nagyon jól szólt, és Ákos közönsége, mint a rajongó közönségek általában, bármire vevők. Nekem tetszett a koncert, a hangzástól a fényekig, Ákos kommunikációjáig, de meglepetésemre fotós-párom megszökött, mert unta. Én egyáltalán nem, maradtam is végig.

Aztán rohantam is a LÉNYEG felé, mert pillanatokon belül kezdődött a Dream Theater előadása.

Az amerikai progresszív metál csapat 1985-ös indulásával némileg újraértelmezte mind a metál, mind a zenei progresszivitás fogalmát. Tény, hogy néhány lemezzel hatalmas törzsi háborút váltottak ki a hallgatóik között, illetve a tagcseréjük legalább ekkora vitákat gerjesztett. Egy-egy lemezük megjelenése immár eseménynek számít. Ez a Fezen-es fellépésük az idén megjelent, majdnem egyöntetű elismerést kiváltott Distance Over Time című lemezük promo-turnéja is. Nem véletlen, hogy a ráadással együtt tíz számból álló koncertprogram négy darabja erről a lemezről szólt. Az együttes tagjai hihetetlen virtuózai a hangszereiknek, ezért jóval több mint metál, amit játszanak. Éppen ezért nem volt vad tombolás a színpad előtt, bármennyire is keményen döngölt a muzsika, sokkal inkább elmélyült figyelemmel hallgatta, nézte a nagyérdemű a bandát. Tény, hogy nézni való is volt bőven, színpadképben is, a vetítésekben is, a zenészek játékában is. A DT tagjai nem veszettül tombolós figurák, a zenére figyelnek, és zene az nagyon volt, itt a Fezenen is. S bár az énekes James LaBrie már nem fiatal, és a DT énekszólamai nem egyszerűek, hiba nem volt az ő teljesítményében sem.
Úgy gondolom, a DT legnagyobb dicsérete, hogy amikor a tömegből kijöttem, mert volt egy pont, ahol a fájt a basszus, és odamentem a sörsátor előtt ülve kortyolgató páromhoz, aki egyáltalán nem ismerte az együttest, annyira nem szereti a metált és csúnyán beszélni sem szokott, most csillogó szemmel ezt mondta:

– Ez k...va jó, nem semmi, amit játszanak!
És figyelmesen végig is nézte, hallgatta a koncertet. Khm, a pazar koncertet.
(A Fezen szervezői megkérték a rendezvényen résztvevő sajtósokat, hogy a DT koncertjéről ne készítsenek fotókat, felvételeket. Ezért nem illusztrálom a koncerjüket.)

De mert ez fesztivál, ugye, ami jött az megy, és jön a következő adag. A DT miatt a Colorstar-ról lecsúsztunk, de mert éhesek voltunk, és étel után kajtattunk, akarva nem akarva (nem akarva!) belefutottunk a másik nagy színpadon zajló Majka koncertbe. Van bennem előítélet, vannak jelenségek, dolgok, amiktől ismeretlenül is igyekszem távolságot tartani. De miközben ettük az ugyancsak méretes, kétkezes, nagyjából baráti árú, de elsősorban finom hamburgerünket, belehallgattunk, pislantottunk Majka show-jába. Bármennyire és egyáltalán nem a mi világunk, de semmiben sem, el kell ismernem, hogy a maga műfajában úgy volt profi az egész, ahogy volt. Majka előadónak jó, ha énekesnek nem annyira. De még ez a véleményem sem mérvadó, mert miközben mi majszoltuk a hambit, a lángosos lányok, mert éppen melegedett az olaj, munkafacérok voltak, így kint álltak a sátor előtt, táncoltak és táncolva énekelték a dalokat. Ahogy nagyon sokan a hatalmas közönségből. Amely nagyságban fájdalmasan hasonlított a Dream Theater közönségének a nagyságához. Vagy talán überelte is. S volt tombolás is rendesen.

S eddigre rendesen el is fáradtunk. Még egy kis hörgős Apey & the Pea várhatott volna ránk, de tudva, hogy elég nyűgös utunk lesz hazafelé („Holnap autóval jövünk, az biztos!”, „És ki nem iszik?”, „Egy idő után én.”), meg hogy egyikünk sem szereti ezt a műfajt, elindultunk a kijárat felé.

KIS SZÍNESEK A FESZTIVÁLRÓL

A fesztivál alapterülete határozottan emberi mértékű. Ez viszont azzal jár, hogy a előadások helyszínei meglehetősen közel vannak egymáshoz. Ennek ellenére az áthallás voltaképpen minimális volt: gondolom ez a színpadok tájolásának és a sátrak ponyváinak köszönhető. Már ahol van ponyva. A színpadok előtt van elég hely, nincs tömegzsufi, lehet lélegezni, táncolni, tombolni. Talán egyetlen együttes-helyszín párosítás nem volt a szerencsés: a szombat esti Queensrÿche zsúfolásig megtelt a sátor, ahová a koncertet tervezték. Ha nem közeledett volna a vihar, amely hamarosan véget is vetett a fesztiválnak, a meleg elviselhetetlen lett volna odabent. Így járt a szél.

A másik két legfontosabb kérdés: az ételek-italok választéka és árfekvése, illetve a mosdókkal való ellátottság és állapot.

Azt kell mondanom, hogy a büfésátrak, kocsik előtt tulajdonképpen szinte sehol vagy alig egy-két embert kivárva kellett sorba állnunk, akár enni, akár inni akartunk. Az árak közepesek: egy korsó sör egységesen hatszáz forint volt (minden bizonnyal a Dreher-rel volt szerződésben a Fezen, mert másfajta sör nem is volt), az ételek hétszázötven-kétezer forint között (a kedvencünk a csülkös bableves lett, tejföllel, kenyérrel: ezerkettőért). Egy lángos mindennel: nyolcszáz. Egy sült kolbi hétszázötven, de méretes darab. És így tovább, sok minden volt, a gyorséttermi csócsákon át a rendes főtt kajákig. Vagyis nem volt olcsó az étkezés, de annyira nem is kellett elvetemült árfekvésben enni-inni. Ha valaki nem sörözni akart, kapaszkodós kannában vehetett bort, fröccsöt, és volt egy raklapos ivója a Fütyülősnek is.

Mosdó, bármerre mentünk akadt az utunkba. Csütörtök este a központibb helyeken már elég penetráns állapotban, de ezt az orrfacsarást a többi napon nem éreztük, azt viszont tapasztaltuk, hogy a délutáni kezdésre kitakarították minden, fel lettek töltve vízzel, papírral. Vagyis volt gondoskodás.

Tényleg apróság, de aki nagyon nem volt kíváncsi éppen semmire, az felülhetett egy két lehetőségből álló vidámpark cuccaira is. (Teszem hozzá, az egyik lélegzetállító volt.)

Aki nem volt annyira előrelátó, hogy fejfedőt hozzon magával, az egy rövid regisztrációért a Harman sátránál (akik a hangosítást csinálták, vö: JBL) kaphatott egy kis kék kalapot, olyasmit, mint amit Philip Marlowe hordott. Nem sikerült kinyomozni honnan, de sokak jártak Jack Sparrow kalpagjában is, esélyes, hogy ahhoz meg Captain Morgan Cabrio sátornál jutottak hozzá, de erre senki ne igyon mérget!

S aki éppen besokallt a zenétől, annak a camping területén úgynevezett reaktiváló programokat találtak ki a szervezők. :-)

A beszámoló folytatásai:
2. rész
3. rész

Semmi tudatosság nincsen benne, de szép lassan a Keep Floyding házi koncertbeszámoló-írója leszek. Viszonylag rövid idő alatt ez volt a harmadik Keep Floyding koncert, amire eljutottam. Az első az A38 hajón volt, a második az Aquincumi Múzeum Amfiteatrumjában, és most ez az Aquincum Romkertben. (Az együttes ezen a helyen egy koncertsorozatot tervez, minden nyári hónapban egyet.) Az első koncertre a kíváncsiság vitt, a másodikra a kuriózum váradalma. (Az első koncert beszámolója itt, a másodiké pedig itt olvasható.) Erre a harmadikra már tudatosan mentem, csak kis mértékben volt kérdés, mire számíthatok. De már akartam hallani a Keep Floyding-ot. 

Ennek a koncertnek a híre meglepetés volt, nem számítottam arra, hogy a Keep Floyding ilyen gyorsan visszatér Óbudára, Aquincumba. Visszatért. 

A HELYSZÍN

A koncerthelyszín kisebb, meghittebb volt, mint az Amfiteátrum. A két helyszínt összehasonlítva az eredmény nullszaldós, vannak pozitívumok, negatívumok mindkettő mellett. De tény, hogy bármelyikről legyen is szó,mindkettőben van egy olyan plusz, ami eleve pozitív prekoncepciókra készteti a közönséget.

Úgy saccoltam, mintegy három-négyszázan gyűltünk össze. Az ülőhelyek mind foglaltak voltak, a kis küzdőtéren bőven volt hely, állóhelyként pedig, némi túlzással a múzeum hátsó traktusa teljes szélességében a rendelkezésre áll. Az Amfiteatrum sem egy gigantomán helyszín, ám a Romkert kimondottan meghitt környezet.

Viszont vagy a koncepció volt kicsit átgondolatlan vagy az a tény, hogy a fénytechnikusuk nem tudott jelen lenni okozta azt a kis malőrt, hogy sötétedés után a frontember és a háttérénekesek gyakorlatilag nem látszottak, az egyébként ügyes fényoszlopok fényéből rájuk nem jutott.

Manapság már alapkövetelmény, de mégis elmondom: nem hittem volna, hogy az akusztika ezen a helyen is érvényesülni fog, de az égvilágon semmi baj nem volt a hangosítással, nagyon szépen szólt minden.

A romos oszlopok díszítette „színpad” adta magát a félkaréjban levő ülőhelyek előtt, bár egyértelmű volt, hogy a zenészek számára ez a hely nem ad túl sok fizikai mozgásteret. Igaz, a Keep Floyding zenészei nem is az a tombolós fajta. Leginkább a basszeros Balázs Bálint szokta elengedni magát, neki azonban jutott is egy kicsivel nagyobb tér. De a frontember Goldschmidt Gábor szinte beszorult az oszlopok, a mikrofonállvány és a pedáljai közé.

Viszont a zenekar figyelmességét dicséri, hogy ha rosszul is választották meg a szélirányt, de rengeteg szúnyogriasztós olajjal töltött fáklyát szurkáltak a földbe, és a koncert végére a kijárathoz vezető utat is fáklyákkal jelölték.

A PROGRAM

Valószínűleg a helyszín hozta, talán az, hogy az Amfiteatrumba többen nem jutottak el, de a program összeállításában, úgy fest, egy pillanatig nem volt kétséges, hogy a Floyd pompeii-i koncertjét ismét egy az egyben le kell nyomni (kivéve a Mademoiselle Nobs). Le is nyomták, le ám! Mivel a Pompeii-koncert a Floyd kezdeti anyagaiból szemezgetett (nyilván), azok pedig, enyhén szólva nem feltétlenül a közönségigényt célozták meg, az elmélyült effektezésnek, hangcsinálásnak ez a meghittebb környezet jót tett, valahogy befogadhatóbbá vált tőle a muzsika. Ez a közönségreakciókon is visszajött: az Amfiteatrumban valahogy élesebb volt a különbség a Pompeii-porgram, a The Dark Side of the Moon és az azt követő zenék fogadtatásának az intenzitása között. Itt, a Romkertben a fogadtatás egységesebb volt: a számok közben csendes közönség a számok végén rendre ovációban tört ki.

A Pompeii-program után a zenekar tartott egy rövid szünetet. Ahogy Goldschimdt Gábor fogalmazott: a szünet után következnek a slágerek. (Vélem, hogy nem csak én nem a Limbó hintó-ra vagy a Szóljon hangosan az ének-re gondoltam. :-) )

A koncert második része valóban egyfajta best of Pink Floyd volt, valamiért kínosan kikerülve a Waters-nélküli Floyd két lemezét, a Momentary Lapse of Reasen-t és a Division Bell-t. Igaz, van több olyan, még Waters-szal felvett lemez, amiről nem szólt semmi. Viszont megszólalt a Welcome the Maschine, amit eddig még nem hallottam tőlük. Szólt dal a The Dark Side of the Moon-ról, a Wish You Were Here-ről, az Animals-ről, a A Saucerful of Secrets-ről, a The Piper At The Gates Of Dawn-ról, az Atom Heart Mother-ről. Ha jól figyeltem, az Ummagumma-ról és az Obscured by Clouds-ról nem szólalt meg dal. Vagyis egy nagyon szép keresztmetszetet kaptunk a Pink Floyd életművéből.

Minden, ami szólt, úgy szólt, ahogy annak szólnia kell, és ahogy szólt, azzal megerősítették, hogy ha az ember elmegy a koncertjükre, zenét hallgatni megy el, nem csupán egy más dalait profin előadó magyar együttest néz meg. Ez már leesett számomra az Amfiteatrumban tartott koncerten is, de ez a Romkertes buli csak még inkább megerősített ebben. Teljesen elfeledtem, hogy egy cover bandát hallgatok: ahogy már mondtam, Zenét hallgattam.

A zenészek közül egyszerűen nem tudok kit kiemelni, pedig Isten látja a lelkemet, próbálkozom veszettül. De tényleg mindnyájan nagyon jól játszottak. Amit ismét szóvá tennék, az a két háttérénekes hölgy, Garda Zsuzsa és Simon Edina teljesítménye. Nem véletlen, hogy a tagok bemutatásánál Garda Zsuzsa kiemelt vastapsot kapott a The Great Gig In the Sky-ban nyújtott gyönyörű éneke miatt. Most ahogy ezeket a sorokat írom, betettem az eredeti szerzeményt, és rögtön utána meghallgattam a tegnapi koncerten felvett változatot, hogy összevessem a kettőt. A Pink Floydot lemezről hallgattam, tehát stúdióban felvett, kozmetikázott, szerkesztett változatról van szó, a Keep Floydingot pedig egy koncertfelvételről. Ha így vetem össze, akkor azt kell mondanom, a Keep Floydingnak és Garda Zsuzsának nem hogy semmi szégyenkeznivalója nincsen, de sokkal inkább rettentő büszkék lehetnek magukra. Itt meg tudsz nézni egy telefonnal felvett részletet a koncertből.  

A HANGULAT

Az volt. Nagyon volt. Elsősorban mert most is nagyon jól szerkesztették meg a dalok listáját. Másodsorban az is nagyon átjött, hogy valahogy felszabadultabban játszott a Keep Floyding, mint az Amfiteatrumban. Azzal, amit ott játszottak az égvilágon semmi baj nem volt. De a két koncertet összehasonlítva, és semmit nem tudva, mi más lehet a háttérben, olyan érzésem volt, hogy a zene minőségére nem ment ugyan, de az amfiteatrumi koncertre egyik kicsit rágörcsöltek. A frontember Goldschmidt Gábor itt, a Romkertben már kommunikált a közönséggel, sőt a végén bemutatta a tagokat is. Mi több, még ezt is hozzátette:
– És a szúnyogok!
Volt egy alkalom, amikor a basszusgitáros Balázs Bálint rossz futamba kezdett, a billentyűs, Segesdy Márton kijavította, és mindenki megtorpant egy pillanatra:
– Akkor a következő szám következik! – nevetett bele a basszeros a mikrofonba.
A koncert végén, még a ráadás előtt ugyanő:
– Ha elég kitartóan tapsoltok, lehet, még eljátszunk valamit!
Kitartóan tapsoltunk. Játszottak még valamit. :-)
Szóval volt nagyon jó zene, volt elmélyült közönség, és volt felszabadult jókedv is. S volt vastaps is. Megérdemelten.

Szerelmetesfeleségtársamnak egyetlen problémája volt az estével. A koncert végén egy kicsit csalódottan mondta:
– Nem unják még a Comfortably Numb-ot? Ahelyett most már igazán lehetett volna a High Hopes!
Hosszú évek óta az a csengőhangja, nagyon várta, hogy meghallja: plamplam-pimpim-plömpöm...

Úgy gondolom az este minőségének és értékének a legkifejezőbb momentum az a mondat volt, amit közvetlenül a taps elültével hallottam magam mögül, miközben szedtük össze a holminkat a távozáshoz:
– Szerintem ez jobb volt mint az eredeti!
Jó, persze, túlzás, mert persze, de azért nem semmi mondat.
Most meg azon gondolkodom, hogy mennyire túlzás...

Hazafelé menet – abból kiindulva, hogy hihetetlenül hűségesek a fiúk a nagynagy előd zenéjéhez, de nem lehet azt mondani, hogy szolgaian eljátsszák a zenéjüket – hangosan gondolkodtam azon az Isten-kísértéssel felérő ötleten, vajon a Keep Floyding+nak nem jutott-e eszébe, hogy saját zenét alkossanak a Pink Floyd stílusában? Izgalmas lenne, úgy gondolom! Értem én, hogy mások a célok, csak megindult az agyam. Mert volt már hasonló a történelemben, talán elég ha a Genesis-Marillion vagy a Yes-The Flower Kings párhuzamokra gondolunk. De egy Eloy-Pink Floyd párhuzam teljesen kézenfekvő.

UTÓIRAT

Ez itt a reklám helye!
Ugyan pontos dátumok még nincsenek, de a Keep Floyding még két koncertet tart idén nyáron a Romkertben, egyet júliusban, egyet augusztusban. Úgy ígérték, hogy immár elszakadnak a Pompeii témakörtől, és csemegéket hoznak ezekre az előadásokra.

S most, hogy írom ezeket a sorokat érkezett a hír, a Keep Floyding 2019. szeptember 19-én a MüPában a negyvenéves jubileumra való tekintettel kompletten előadja a The Wall című Pink Floyd albumot.

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg, Moha bácsi Keep Floyding függő lett címmel. Ezt a címet nem én, hanem a szerkesztőm adta a beszámolónak. :-D

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

VOLT EGY DINAMIT NEVŰ ZENEKAR

Nagyon sokan nagyon sokszor leírták: a Dinamit együttes a nyolcvanas évek elejének egyik szupergroupja volt, Tagjai a P. Mobilból, a Skorpióból, a Miniből érkeztek. Mindnyájan kipróbált, profi, rutinos és jó zenészek voltak. A Hanglemezgyár, szokatlan módon, egyből és azonnal lehetőséget is biztosított a számukra egy hanglemez felvételére, kiadására. Az együttes énekése, a csodálatos, vaskos, szilaj hangú Vikidál Gyula sokak szemében gyalázatos árulóvá vált a P. Mobil elhagyásával, és a Dinamit megalakulása a Hanglemezgyár oldaláról egyfajta szálka-kihúzás volt a P. Mobil ellehetetlenítésére. A Dinamit ezért pillanatok alatt „kiérdemelte” az „állami rockzenekar” titulust. Ami, ugye, fából vaskarika. A megjelent első lemezről a kritikusok (?) minden szempontból lehúzták a keresztvizet. Tény, ami tény, szövegileg nem volt erős az anyag, s valószínűleg ezen szerepel a magyar rockzene egyik legrosszabb és -értelmetlenebb ríme is: „Örült a lány, mert végre nő / Testében meglágyult a kő”. S elég nehez kapcsolódási pontot találni az Igazság című dal megváltó-komplexusos üzenetével: „Belül fáj nagyon / Nehéz mondanom / Más bűneit hordom vállamon”. Ráadásul az együttes nem tudta a mondanivalóját és a célközönségét igazán pozícionálni: a szövegek a külvárosról, az elnyomatásról, az aluljárók nemzedékéről szólnak. Csakhogy a zenészek többsége számára ez a mondanivaló nem volt testközeli, így a mondanivaló valóban a levegőben lógott.

Hamarosan megjelent a második albumuk is A híd címmel. A szövegek elszakadtak a csöves életérzéssel való kacérkodástól, de igazán nem találtak kapaszkodót. A zenekar különleges, két gitáros-felállásaban zenélt, a Beatrice-ből átigazolt Lugosi Lászlóval. Majd hamarosan feloszlott.

Gondolná az ember, hogy egy ilyen rövid, viharos, de nagyon ellentmondásos banda túl nagy nyomokat nem hagy senkiben. Hm...

A Dinamitnak két lemeze jelent meg Vikidál Gyulával. Aztán volt majd húsz év csönd és 2010-ben újjáalakulva kiadátak egy új albumot, Játszd, ahogy akarod címmel. Ennek az albumnak az énekszólamát egy énekesváltás után 2015-ben újra felvették.

A KONCERT HANGULATA

Tegnap, 2019. május 24-én este a Barba Negrában harminchét év után még egyszer színpadra állt az eredeti Dinamit. A jegyek igen jól fogytak, a helyszín hét órakor már zsúfolásig tele volt. Esélytelen is volt a színpad közelébe jutnunk. Ami arról árulkodott, hogy állami zenekar ide, suta szövegek oda, valahol valaki tévedett, amikor a Dinamit feloszlott. Ez az egyik érv. A másik, hogy a nosztalgia hihetetlenül megmásítja a múltat. Mert, ugyebár van itt egy kétlemezes rockbanda, ami alig létezett, aztán egyszercsak jön, hogy csináljon egy nosztalgia-koncertet, és nicsak, nicsak, megtelik rá a teljes Barba Negra.

Tény, hogy a zenészeik mindannyian minőségi zenét csináltak azóta is, a az is tény, hogy az énekes szinte teljesen elszakadt a rocktól (bár mielőtt ezt megtette, volt Koppány az István, a király-ban, s ha semmi mást nem énekelt volna egész életében, akkor is örök életű lenne emiatt a magyar rockpanteonban). De ennek nem kell feltétlenül indokolnia a közönség létszámát.

A koncert nagyjából pontosan kezdődött. (Boldogtalan idők, amikor teljesen természetes volt, hogy egy-egy kezdés, fél-egy órát is csúszhat...) A három kivetítőn egyszerre ment a visszaszámlálás egy perctől. A három kivetítő természetesen szerves része volt az egész koncertnek. a középsőn jobbára a zenészeket láthattuk, a két szélső pedig a zene illusztrációját szolgálta. Tisztességesen megtervezték, böcsülettel használták, dobott az összhatáson. Manapság így megy ez. Rendben voltak a fények is: semmi kiemelkedő, lehengerlő, de minden rendesen a helyén volt. De mindez csupán külsőség.

A koncert hangulata a lényeg. Ami a fentiek, az együttes pályafutása hosszának, az egykor körülöttük levő hangulat ismeretében roppantul meglepő volt. Ugyanis ez a fránya közönség majdnem az első perctől az utolsóig vevő volt arra, amit a Dinamit a színpadon nyújtott. De tényleg! Jött a banda, bevezetésnek lenyomta az egyik legsikeresebb dalukat a Dinamit a vérem-et, és onnan, mi a nagyérdemű, kajáltuk nagykanállal, amit elénk tettek.

A magam részéről soha nem voltam se P. Mobil-, se Dinamit-, se Vikidál-fan. Hallgattam őket is, a Skorpiót is, a Mnit is. S már régen nem tettem ilyet, még a koncertre, bemelegítésnek sem. Mivel az együttesnek ebben a összeállításban összesen két lemeze jelent meg, és nem funkciomáltak sokáig, nem alakulhatott ki tartós rajongótáboruk sem. Ennek hátterén mondom: a dalok, a zene hihetetlenül időtálló maradt. Ahogy mondani szokás: a kisérdemű egyemberként üvöltötte a nótákat, s ahogyan Szerelmetesfeleségtársam a fülembe kiáltotta:
– Itt mellettem még a hangszerest részt is éneklik!
Éppen azt tettem én is.

A műsorszerkesztésen azonban némileg megbicsaklott a koncert. Ugyanis egyértelmű volt, hogy a helyszín nem a Dinamit nevére, hanem az egykori, eredeti felállás nevére telt meg. Ugyanis a Dinamit így-úgy, 2010 óta újra létezik, ha nem is hipertermékeny és aktív állapotban. Az új-Dinamit tagsága legoptimálisabb állapotában háromötöd eredeti felállást tartalmazott. Amiben Vikidál Gyula nem volt benne. Az új Dinamit énekese a sokat próbált, jó torkú Rudán Joe. Ez az új Dinamit 2010-ben felvette és kiadta az együttes harmadik lemezét, akkor még Kálmán György énekével. Ezt a lemezt 2015-ben újra kiadták, a változás mindössze annyi volt a 2010-es lemezhez képest, hogy Rudán Joe énekelt az anyagon. Szép lassan elérek ám a lényeghez...

Szóval jött a koncert kezdete, a Dinamit a vérem, a Senki se szóljon hozzám, a Külvárosban születtem. A közönség az első hangtól vette az adást, ott volt a zenével, énekelte a szöveget. Vikidál valamikor a harmadik-negyedik számnál hívta a színpadra Rudán Joe-t.

És most egy nagyon nehéz bekezdés következik. Szeretjük Vikidál Gyulát, imádjuk az a falat bontó, őserővel bíró, Isten-teremtette, utánozhatatlan hangját. Ami, sajnos, már nincsen neki. Egyértelmű volt ez már az első számnál is. Az is, hogy Vikidál már nem képes végignyomni egy koncertet. Ezt már a koncert legelején meg is fogalmazta: elfogyott a levegő. Aztán valamikor a koncert vége felé megerősítette: könnyű a többieknek, a hangszer nem öregszik. S így bizony Pitkin segítségre szorult, és ez a segítség volt Joe. Akivel hol együtt, hol felváltva énekeltek. S ez nem is lett volna baj. De mert a Dinamit első két lemezének a játékideje a másfél órát sem teszi ki, még ha hozzádobjuk az egyébként a koncerten bevetett két kislemeznek a nagylemezre fel nem került dalait (Neked adnám a világot, Mi ez az érzés?), akkor is van műsoridő-probléma. Különös tekinttel arra, hogy a dalokat egy az egyben úgy játszotta a banda, ahogyan azok egykor lemezre kerültek. Lehet ez erény is, lehet ez valami más is.

Szerencsére (vagy sem) rendelkezésükre állt a harmadik, hibrid nagylemez anyaga, amiről nagy gyorsan le is nyomtak öt nótát (MIre jó, Játszd, ahogy akarod, Megszökök, Egy másik út, Hűvösek az éjszakák; ez utóbbit Vikidál énekelte). Amik nem rossz dalok. Jól is szóltak. A suttyomban a színpadról leballagó Németh Alajos helyett közben feljött Zselencz László (bakancsos-Edda) basszerozi. Jó kis r'n'r-ok szóltak. Voltak, akik énekelték is ezt-azt a dalt. De a kezdeti hangulat piszokul leült ezektől a számoktól. Újra mondom, nem rosszak ezek a dalok. Csak nincs meg bennük valahogy, valamiért az a csettintés, ami az első két lemez dalaiban. A nagyobb probléma, hogy ezzel az új-Dinamit betéttel sikerült a kezdeti euofóriát teljesen szétoszlatni. Gyorsan hozzáteszem: amit azért később, amikor visszatértünk ahhoz, amiért jöttünk, simán sikerült visszatornázni. Értem én, hogy egyfelől a Dinamit él, ha halott is, miért ne játszhatnák a saját számaikat, miért legyen egy Dinamit koncert csak nosztalgia (mondjuk mert eleve nosztalgia-koncertnek hirdették)?

De tény, ami tény, az új Dinamit a Dinamit nevét felvevő, annak néhány régi és néhány vadonatúj tagjából együttes, amit hívhatnának bármi másnak is. De mert a név Szűcs Antla Gábornál vagy Németh Gábornál maradt, ezért Dinamit lett az együttes.  

Szóval nagyon kilógott ez a blokk az összképből. A Dinamit zenészei egytől egyig klasszisok a hangszereiken. Németh Gábor a nemzetközi hírű SBB-ben is dobolt, Papp Gyula, ugye, Bartók-átiratoket zenélt Török Ádámmal, Szűcs Totya Tátrai Tibusszal csinált pazar latin lemezeket (flamenco, miegymás), Németh Lojzi pedig Bikini, és egyszerűen nagyon jó hallgatni őt. Vagyis nem lehet azt mondani, hogy képtelenek lennének egy dalt instrumentális részekkel kiegészítve, megbolondítva prezentálni. Csuda tudja, lehet szerencsésebb lett volna errefelé elindulni.

A Dinamit gyakorlatilag (ha jól figyeltem, a Születés kivételével; az Arcok álruhában-nal bizonytalan vagyok) becsülettel, lelkesedéssel és szívvel lejátszotta az összes nótáját.

A koncert mivel mással, a Tinédzser dal-lal ért véget. Amit a közönség visszatapsolására előadtak egy könnyített hangszerelésű, közönségénekeltetős verzióban is. Vikidál Gyula a másodszori lejátszáskor lement a közöngés soraiba, de úgy tényleg bele a sűrűjébe, és ahogy a kivetítőkön látni lehetett, mikrofonnal a kezében énekelt együtt az övévivel. Ahogy némi segítséggel haladt a tömegben, mindenki a kezét szorongatta, a hátát lapogatta. Szemmel látható szeretettel vették őt körbe. Joe meg ezalatt a színpadon énekelte a nótát. Pitkin az utolsó sorokra visszaért a helyére. Mintha testközelből elbúcsúzott volna.

Majd meglepő fordulat, de tényleg, mert semmi sem indokolta ezt a dalt, különösen nem a népszerűsége, újra eljátszották a Mi ez az érzést? is. Ezzel zárult a koncert.

ÖSSZESSÉGÉBEN

Nemrégiben voltam már Keep Floyding koncerten az A38 hajón. Nem volt rossz, sőt, de komoly hátast nem dobtam akkor tőle. Leginkább a dilemmám volt nagy, hogy voltaképpen és mindösszesen hogyan is értékeljek egy tribute vagy cover zenekart, amelyik tisztességesen és böcsülettel eljátssza az előd zenéit és pont. Ez a dilemma akkor is dilemma volt, ha a tisztességesen és böcsülettel eljátszás nagyon nem kis dolog egy olyan előd esetén, mint a Pink Floyd. A pár hónappal ezelőtti dilemmázásomat itt olvashatod.

A Keep Floyding Aquincumban

Az A38 után, minden elismerésem, kalaplevevésem ellenére nem volt fene nagy késztetésem, hogy a közeljövőben újra mástól hallgassak Pink Floydot. Aztán jött a hír, hogy a Keep Floydingnak sikerült tető alá hoznia egy nagyon érdekes koncerthelyszínt: az óbudai Aquincum kis Amfiteatrumjában. S a tervek szerint mi mást is adnának elő, mint a Pink Floyd híres pompeii-i koncertjét. Annyi, de nagyon lényeges különbséggel, hogy a Keep Floyding közönséget is beenged a koncertre. Ami a Pink Floyd esetében nagyon tudatosan nem így volt, hiszen a pompei-i koncertet alapvetően filmre tervezte meg Adrian Maben rendező, mintegy válaszul a Woodstock-ról készült filmre, amelyben az előadók és a nézők szerepeltetése majdnem azonos arányban történt.

Namost Pompeii messze van Magyarországtól, a Keep Floyding közönsége kis eséllyel kelne útra Olaszországba egy koncert végett, ezért az együttes gondolt egy nagyot, és úgy döntött, ha van hazánkban a Pink Floyd-nak alteregoja, miért ne lehetne Pompeii-nek, amikor simán adja magát a dolog, hogy van. Óbudán kettő is. Amikor először hallottam a koncert tervéről, én kapásból a Pacsirtamező utca végén levő, nagy Amfiteátrumra gondoltam, az impozánsabb méretei miatt. Nem tudom, hogyan zajlott, milyen szempontok alapján a szervezés, de Goldschmidt Gábor az együttes gitáros énekese egy interjúban kiemelte az aquincumi kis aréna jó akusztikáját. Csak zárójelben teszem hozzá, szerintem alábecsülték az érdeklődők számát is, mert a színpadról való, érthetetlenül szűkszavú kommunikációk egyike éppen arról szólt, hogy milyen csodálatos, hogy ennyien eljöttünk. Viszont hely még bőven volt az Amfiteátrumban. Ellenben a koncertszervezők azt kommunikálták a koncert előtt, hogy már minden jegy elfogyott.

S eszerint nem csupán bennem volt plusz érdeklődés eziránt a koncert iránt, hanem valamit nagyon elkapott a koncert-ötlettel  Keep Floyding. Mert volt ennek Amfteátrum-ideának egy olyan kis előre csettintős zamata. Talán a Pink Floyd-Keep Floyding, Pompeii-Aquincum kettős párhuzama. Részemről az is, hogy gyerekkorom óta óbudai lokálpatrióta vagyok. Nem tudom. De ahogy véletlenül belehallgattam egy-két beszélgetésbe, úgy tűnt ez a zamat nem csupán az én prekoncepcióimban létezik. Külön szimpatikus érdekesség volt, hogy a zenekar közzétett egy koncerthelyszín-használati utasítást: hol is van, aki tud, hozzon ülőpárnát, sör, üdítő lesz, stb.

A program

A hét órára meghirdetett koncert nem bimbam-pontosan hétkor kezdődött, de nem csúszott sokat a zenekar. Minden különösebb faxni nélkül, szépen, komótosan belefogtak az Echos part 1 tételbe. Aki nem figyelt eléggé, szinte észre sem vette, hogy elkezdődött a koncert. Pedig elkezdődött. Nagyon!

Még világos volt, a pompeii-i koncert anyagát sötétedés előtt hallgathattuk végig, egy szám, a Mademoiselle Nobs kivételével. S akkor megint egy érdekesség, szigorúan a tényszerűség érdekében, és a Keep Floyding dicséretére. Az előző nap végighallgattam a Pink Floyd eredetijét. Szerelmetesfeleségtársam ott ült mellettem, és felhúzta a szemöldökét:
– Ez lesz a koncerten is?
Ami lefordítva annyit tesz, ez marha elvont, tutira nem fogja a koncerten élvezni.
És az történt, hogy az előző napi felhúzott szemöldöke ellenére a koncert közben, még a pompeii-i rész alatt így szólt: 
– Ez ugyanaz, mint amit tegnap hallgattál? Így nagyon jó!
Vagyis az történt, hogy a Pink Floyd nem tetszett neki, a Keep Floyding viszont igen. Úgy gondolom, sokatmondó.

A Moon után a fiúk-lányok elköszöntek. A közönség viszont nem volt hajlandó tőlük elköszönni. Vissza is jöttek és következett még a Comfortobly Numb és a Pink Floyd egyetlen „diszkóslágere”, ahogyan egyszer Roger Waters fogalmazott, a tombolós Run.

A program, a látvány és egyebek

A koncert második részében a Keep Floyding lenyomta a majd' teljes The Dark Side of the Moon-t. Úgy gondolom, ennek a résznek a két csúcspontja egyrészt a The Great Gig In the Sky női hangú ének(sikítozós)-része (ha a banda weboldalának hinni lehet, akkor vagy Garda Zsuzsa vagy Simon Edina követte el ezt a csodát), másrészt az Any Colour You Like hangszeres szólórésze volt.

A Keep Floyding alaposan kitett magáért. Ismét. A produkció majdnem hibátlan volt, majdnem egy az egyben hozta a Pink Floyd dalokat, és a majdnem itt egyáltalán nem elmarasztalás. A különbségek nem csupán negatívumok lehetnek. Nagyon jó volt a koncert felépítése is, ahogyan az elmélyülős, több figyelmet igénylő daloktól haladtak a könnyebben emészthető, majd a majdnem populáris dalokig, párhuzamban a közönség koncentráló készségével és figyelmével. (Azt hiszem, az A38-on talán ez volt az egyik hiba: miután Pink Floyd best of-ot játszottak és ugráltak az időben, nem igazán volt íve az összhatásnak. Ami ott hiányzott az itt nagyon ügyesen megvolt.

Egyetlen dolog zavart csak az az egész koncert alatt: a verbális kommunikáció majdnem teljes hiánya. Mint mondtam, a koncert zenével kezdődött. Majd folytatódott. Majd folytatódott. Majd folytatódott. Egészen a Moon végéig. Amikoris Goldschmidt Gábor így szólt a mikrofonba:
– Jó estét kívánok!
Mikor is sokkal inkább a „viszontlátásra”-fonéma lett volna a soros. Vagyis a zenekar nem köszönt a közönségnek vagy másfél órán keresztül. Egy szót sem szóltak a közönségükhöz a koncert végéig. Gábor azután köszönetet mondott, hogy eljöttünk, hogy itt lehettek, és a következő koncertjüket hirdette.

S ez bizony piszok kevés! Egyfelől, mert köszönni illik. Másfelől ugyan mindenki tudja, ki a Pink Floyd, hogy mi van a pompeii-i koncerttel, és kicsoda a Keep Floyding, de valahogy a hely különlegessé messzemenően indokolttá tette volna egy köszönés utáni bevezető szövegben minderről szót ejteni. Akár az első szám után is, különös tekintettel arra, hogy ez a Floyd-koncert nem egy koncert-vállalkozás volt, tehát semmi szentségtörést nem követtek volna el Floyding-ék, ha a hangszereken túl emberi szavakkal is megszólalnak. Ugyanilyen furcsa volt, hogy a zenekar tagjai egyáltalán nem lettek bemutatva. Senki. Még a hölgyek sem. Nem gondolnám, hogy ennek lenne bármi köze a Pink Floyd iránti alázatnak. Ahogyan azt sem, hogy a közönség csípőből vágja a Keep Floyding tagjainak nevét. Meg úgy különben is, na! Goldschmidt Gábor, mint frontember az A38-on ha nem is volt szószátyár, de szófukarsággal sem volt vádolható. Vagyis tud kommunikálni.
És örültem neki, naná, de miért pont a Moon-t játszották el? Miért nem bármi mást? Vagy egy korai dalokból összeállított válogatást? (Aminek én, személy szerint nem örültem volna annyira, mint a Moon-nak, de ez egy dolog.)

A koncert látványvilágához a környezet nyilván nagyon sokat hozzáadott. De a koncert előtt nagyon tűnődtem azon, vajon mi lesz, ha besötétedik? Ugyanis sehol nem látszottak a zenekart megvilágító reflektorok. A színpad mögötti fal tetején volt tíz darab, bármely irányban forgatható reflektor, ennyi volt kivehető. Igaz, az ígéretesnek tűnt, hogy ezek a fal teljes hosszán nagyjából egyenlő távolságban figyeltek, és a fal majdnem az aréna kerületének a felén magaslott.

A pompei-i rész alatt gyakorlatilag nem voltak fények, csak amit a jó Isten adott (aki egyébként az időjárást tekintve nagyon kegyes volt, köszönjük!). Az első reflektoros megvilágítás a pompeii-i és a Moon-részt összekötő rövid színpadmódosítási intermezzo alatt gyulladt ki: amíg a szívdobogást imitáló hangot hallottunk és a falat alulról, a színpad mögül világították meg kék fénnyel. Valamit már sejtetett a későbbiekből a látvány. Amit most nagyon nehezen tudok leírni. De volt abban valami grandiózus, hogy a fal tetején elhelyezett tíz reflektor közül legalább hatnak a fénye úgy körülbelül tíz-harminc méteres távolságból érkezett a zenészekre, vagy éppen kapaszkodott össze a színpad felett. A zenészeket pedig a hangfalak mögé elbújtatott lámpákkal világították meg.

A hangosításra egy szavunk sem lehetett, igaz teljesen szemben ültünk a színpaddal.De tény, hogy onnan minden nagyon szépen, tisztán szólt.

S végül: kicsit érthetetlen volt a színpad kialakítása. A magassága a talajtól olyan hatvan-hetven centiméter lehetett. Gondolom, a koncepció az volt, hogy mivel ez egy nyugisabb, tombolásmentesebb zene, a közönség is ücsörgősebb, elmélyülősebb lesz, és a fenekén marad a fűben és a romokon. Csak a közönség ezt nem feltétlenül így gondolta, mert azért kabátos idő volt már naplemente után. Ezáltal a döntő többség állt a színpad előtt. Ami olyan magas, illetve alacsony volt, hogy akik a falakon foglaltak helyet, jobbára kénytelenek voltak felállni, hogy lássanak valamit a zenekarból, ne csak a fejük búbját.

Végszó

Szinte lelkiismeret-furdalásom van, mennyi mindent a negatív kritika oldaláról fogalmaztam meg ezzel a koncerttel kapcsolatban. Azért van lelkifurdim, mert mindent összevetve egy fantasztikus látványvilágú, nagyon jól megszólaló, okosan felépített, élvezetes, profi előadást láttunk és elsősorban hallottunk.

Hadd mondjam el a legnagyobb dicséretet! Tegnap este a tribute- cover-produkciók iránti fenntartásom (amikről az A38-as KF koncert kapcsán írtam) teljesen eltöröltetett: nem egy Floyd-ot játszó magyar zenekart hallgattam, hanem egy nagyon magas színvonalon ZENÉT játszó együttest.

És még kedvesem is azt mondta hazafelé sétálva:
– Ez nagyon jó volt, sajnáltam volna, ha kihagyjuk! A High Hopes-ot azért eljátszhatták volna!
De mert nem tették, a Mocsáros-dűlőn hazafelé sétálva meghallgattuk telefonról.

Ami volt, úgy volt, hogy...

1981-ben jelent meg a Karthago első lemeze. Akkoriban, amikor az őszinte kemény rock tarolt kis hazánkban. A Piramis történetének a végénél járunk, az Edda feltörekvőben, a Korál tarol, a HBB-t egyre többen ismerik, a Dinamit megalakult, a P. Mobil funkcionál, képződik a P. Box, a Skorpió éppen trió. Hát így valahogy. S akkor Szigeti Ferenc kitalálta a zöldbozót-rock-ot, a west coast magyar változatát, a festés nélküli, de Kiss-esen (és Nem KISZ-esen) beöltözött zenészekkel fellépő együttest.

Számomra a Karthago mindig ellentmondásos együttes, jelenség volt. Egyfelől ez a zöldbozót-dolog, meg a beöltözés egy kicsit muris és ciki volt. Aztán már tizenkevés évesen is voltak bajaim egyes szövegeikkel a rettentő közhelyesség miatt (Lépd át a múltat, Indulj tovább, Lépd át a múltat, Barátok nélkül), és volt, ami kimondottan irritált: „Áruló nem leszek / Ilyet soha nem teszek!”. Miközben másokat (Apáink útján, A fények, a hangok, az árnyak, Senki lánya, stb.) meg kimondottan kedveltem. A zenével semmi bajom nem volt. 

Viszont a Karthago volt az az együttes, amiért éves nyári gyakorlatunk színhelyéről, Balatonfüredről képesek voltunk bebarangolni az északi partot, mert jött egy füles, hogy aznap este buli lesz, ám a füles félfülű volt, mert a földrajzi célt igen nagyvonalúan kezelte. Mi pedig, Kajla, Artúr, Boskó és én útra keltünk, amíg már nem is tudom pontosan hol, Balatonbiszbaszon megtaláltuk a Karthagot. A koncert előtt úgy tíz perccel értünk oda. Gyalog, vonattal, stoppal... Hol volt még akkor az internet, meg a GPS...

A Karthago egy 40 éve, tagcsere nélkül együtt zenélő együttes, mondták a plakátok, a rádió-reklámok a koncert előtt. „40 éve együtt”. Ami egyfelől igaz. Másfelől azért kicsit muris. Mert kétségtelen tény, hogy a Karthago-ban nem volt jövés-menés az elmúlt negyven évben. Az együttesnek a megalakuláskor pár pillanatig tagja volt Losó László és Fehér Lajos, de azóta a jelenlegi felállásban játszanak: Szigeti Ferenc, Takáts Tamás, Gidófalvy Attila, Kocsándi Miklós, Kiss Zoltán. Az is tény azonban, hogy a negyven év alatt mindösszesen hat stúdióalbumuk, két és fél élő, két angol nyelvű lemezük jelent meg. Negyven évre leosztva, nem beszélhetünk meghökkentő termelékenységről. Viszont a 40 éves évfordulóra írtak egy lemeznyi új dalt, ami mellé odatettek egy régi dalokból álló akusztik-lemezt is. Egyszóval volt/van valami visszásság ebben az „együtt vagyunk”-ban, mert az együtt vagyunk azt jelenti, hogy nem vagyunk szanaszéjjel, és nem csupán alkalomadtán vagyunk együtt. De spongyát rá!

Az „Együtt 40 éve” koncert: bajok és szépségek

Nem mondom azt, hogy oda voltam a koncert gondolatától. De azt sem, hogy tökéletesen hidegen hagyott volna. Valahol középen álltam meg: sem elvárásaim, sem előítéleteim nem voltak. Ilyenkor szoktak a dolgok nagyon jól sikerülni. Nem árulok zsákbamacskát: az ellentmondásosság, amiről a Karthago-val kapcsolatban beszéltem, továbbra is megmaradt bennem. De annak, hogy láttam, hallottam őket így 40 év után, mindent összevetve, örülök. 

A színpadkép pompás volt. Maga a színpad egy oszlopcsarnokot idézett, jobb és bal oldalt három-három oszloppal, középen egy nagy vászonnal. A timpanon is nagy vásznakból állt, és az összes felület vetíthető volt. Pazarul nézett ki! Voltak lángnyelvek, volt füst, a vetítések stílusa kellemesen egységes volt, a stílusból csak akkor léptek ki, ha egy-egy dal hangulata azt megkívánta. Panasz, zokszó erre nem lehetett, de komolyan, keresve sem találok kivetni valót. 

Sajnos nem igaz ez az a technika egészére. Nem tudom, mennyire függ attól, hogy hol álltunk szerelmetesfeleségtársammal (jobb oldalt, a kifutó mellett, közvetlenül a színpad előtt), de már az előzenekar Animusnál feltűnt, hogy valami nagyon vacakul szól a zene. De úgy voltam vele, hogy ez csak az előzenekar, naná, hogy nem kapja meg amit a nagy banda. Viszont amikor jött a Karthago és belecsapott a lecsóba az Indulj tovább!-al, el kellett telnie némi időnek, hogy kapcsoljak, melyik dalról is van szó. Azt hittem, csak a más hangszerelés az oka. Részben az is volt. De nem csupán az. Sajnos Szigeti Ferenc, Kiss Zoltán mikrofonjának a hangosítása csapnivalóra sikeredett. Aztán a Requiem befejező futamai közben Gidó hangszereinek a hangja az egyik pillanatról a másikra eltűnt. Aztán Szigeti gitárjáé is. Aztán Takáts Tamás mikrofonja is süket lett. Lett is egy kis szünet a koncertben. S voltaképpen meghatóra sikeredett ez a fiaskó, mind a közönség, mind a Karthago szempontjából. A közönség ugyanis nem hagyta abba a koncertet, újra és újra énekelte a Requiem refrenjét. Takáts Tamás nagyon gyorsan vette a lapot, gyorsan a kifutó elejére futott, és mintegy eljelelte, hogy kezdjük elölről a dalt, és mutogatta a szöveget: a közönség a technikai malőr alatt mintegy magát szórakoztatta. Kimondottan szép jelenet volt. 

A dalok szóltak minden korszakból, minden lemezről valami. Nekem úgy tűnt, a korai lemezek dalai nagyon éltek (Keleti éj, Senki lánya, A pénz, Apáink útján, A fények, a hangok, az árnyak, stb.), és átjöttek az új lemeze nótái is (a Valahol kimondottan nagyon szépre sikeredett, amit jelentősen erősített a dal alatti látvány is), de a Valósgárock és az Időtörés kevés dala nem is élt. Vicces volt, amikor az egyik dal bekonferálásakor Takáts Tominak nem jutott eszébe a lemez címe, amiről a dal való, a többiekhez fordult segítségért, és ő is nevetve konstatálta, hogy senki sem válaszolt: „Ők sem tudják!” 

Ez az esetlegesség, miközben egy vérprofi produkciót láttunk, valahogy folyamatosan jelen volt a koncerten. Gidó jó párszor magához vette a mikrofont, nekem úgy tetszett, ha kellett, ha nem, s úgy festett, Szigeti már egy kicsit unta Gidó szereplését. Ugyanígy volt valami sutaság abban, ahogy a Hammer Records vezére a színpadra hozta a másfél hónap alatt arannyá érett új lemez plakettjeit, és próbált valamit mondani, miközben a háttérben ott állt két fickó egy asztallapnyi tortával. Volt cirkulálás a színpadon, senki nem találta a helyét, nem tudták mi merre. Ahogy az is az esetlegességet erősítette, hogy Takáts néha eltűnt, zenésztársai várták, hogy jöjjön már. Néha beszélgetett a meglepetésekkel, néha kioldódott a cipőfűzője, azt kötötte. A Senki lánya elején már kicsit aggódva tekintgettek a társak a színpad szélei felé, merre járhat. 

Abban is volt valami esetlegesség, hogy amíg Takáts Tamás, Gidó és Kocsándi Miki gyakorlatilag utcai ruhában álltak színpadra, addig Kiss Zolin volt egy egyértelműen jelmez pun-mellény, Szigeti pedig hosszú szárnyú kabátjában, láncaival egyértelműen múltidézett. Miközben a kor rajta látszik legegyértelműbben, és volt a jelmezében valami antagonisztikus, komolyan nem vehető. S hogy mondjak még nem jót: egy idő után nekem visszás volt a zenekari tagok állandó egymást dicsérése, és a permanens önmagasztalás. 

Volt baj a koncert ívével, a műsor felépítettségével is. A Senki lánya után, ami nagyon elkapta a közönséget, jött a zenekari tagok gyermekinek a produkciója, kellő, de hosszas felvezetéssel. És le is ült a Senki lánya keltette hangulat. Viszont döbbenetes volt a gyermekek (értsd: vastagon huszonéves fiatalok) produkciója. A Senikföldjén-t játszottak, nagyjából ki-ki az apuka hangszerén. Takáts Máté hangja ha nem is verte apuét, de bizony közel járt hozzá, az ifj. Kocsándi Miki úgy nyomta a bőrt, hogy némileg felülírta az idősebb energiát, pedig még annak is van bőven. Az egész dalból olyan energia, olyan zeneszeretet jött át, hogy csak na! 
– Az sem lenne baj, ha ők játszanák tovább a koncertet! – mondta szerelmetesem. Ami persze túlzás, de annyira nem is nagy. Vagyis visszajött valamelyest a hangulat. 

Amit rögvest ismét leültettek egy akusztikus résszel. Ami szép volt, jó volt, de megint hullámvasutazott a lelkesedés. 

Gidó és Kocsándi teljesítményét azonban mindenképpen szeretném kiemelni, mindketten pazarul nyomták a magukét. Számomra különösen kiemelkedett a zenekar instrumentális és egyetlen progrock-darabja, a Gidó-szerzemény Paks, az atomváros (Gidó az új lemez akusztik-cédéjén a hátán viszi a produkciót.) Takáts Tamás az Takáts Tamás, ami az éneket illeti, úgy szeretjük őt, ahogyan van: a hangával, a tegnapi meglepő színpadi mivanveledje-ivel. Kiss Zoli és Szigeti hozták a magukét, semmi egetverő magasság vagy mélység. Kétségtelen, hogy Szigeti keze alatt nagyon szépen szólt az új lemez ének nélküli darabja a Szabadnapos szenvedély. 
– Na, ez a... tudod melyik... – nézett rám meglepetten szerelemetesem. 
– Nem, csak hasonlít. 
– De mi?
– Santana, Europa.
– Az! – és hallgatta tovább önfeledten. Mert ha van is hajazás, jó kis gitárdarab ez a Szenvedély is. 

Folytathatnám ilyen kis pillanat-szösszenetekkel, de szerintem az eddigiekben benne van minden. 
– Hogyan érezted magadat, kedves? 
Szerelmetesem elgondolkodik egy csöppet.
– Volt benne valami hakni-szerű, de jó volt hogy itt voltunk. Mondjuk muris, hogy az egyetlen Karthago-számot, amiről tudtam, hogy az ő daluk, Kocsándi énekli... S nagyon örültem, hogy eljátszották – nevet. A Csak a zene van-ra gondolt. 

Úgy festett a közönség is jól érezte magát, a Karthago a pazar látványvilág ellenére az esetlegességek miatt voltaképpen klubkoncertet adott. Ami csak akkor baj, ha valaki minden egyes pillanatában vérprofi produkciót várt a pénzéért. Ha nem így volt, akkor tulajdonképpen egy teljesen rendben levő koncertet láttunk, élvezhettünk. 

Fotó: Szerelmetesfeleségtársam alias Mohácsiné Palásti Márta

2019. április 13., 20:00

3,5/5

Pipi barátommal nem pontosan ugyanazokat a zenéket szerettük, de nagyjából igen. Voltak mértani közepeink jócskán. Az egyik ilyen közép a Pink Floyd volt. Elsősorban a The Wall és az Animals albumuk. Az előbbi nekem volt meg előbb, az utóbbi Pipinek. Jó kis india nyomású bakeliten mindkettő, amin igazából sem a magas, sem a mély hangok nem szóltak igazán jól, de hát a kutya se bánta, úgy sem volt olyan felszerelésünk, amin jól szólt volna, ha jól szólt volna. Mindkét, illetve mert a Fal dupla, mindhárom lemezt tükörszoftosra hallgattuk, jobbára Pipiéknél, a Vöröskereszt 14. tizedik emeletén. Legalább felülről nem unta senki. Ezen a zenén soha, egy másdopercig nem vitáztunk, és nagyjából bármikor meg tudtuk hallgatni. 

Azóta a Pink Floyd is megszűnt, Pipi is már öt és fél éve, hogy egy szombat reggelen itthagyott bennünket a francba, hogy csak nézzünk kábán, dühösen, és folyton röhögve, ha rá gondolunk.

Szabadulni, ha akarnék se tudnék egyiküktől sem. Pipi, ha nincs is itt, mégis mindig itt van, a Pink Floyd meg valamilyen formában mindig meg-megjelenik. Legutóbbi egy pompás magyar tribute-zenekara, a Keep Floyding képében. 

A Pink Floyd nagyon jó zenekar volt. Az életművük három nagy korszakra tagolódott: a kezdeti pszichedelikus korszakra, Syd Barrett-el; a klasszikus időszakra, amikor a leghíresebb lemezeik (The Dark Side of the Moon, Animals, Wish You Where Here, The Wall) születtek, majd Roger Waters kiválása után a szólógitáros által elnevezett Gilmour-korszakra. Nagyon szigorúan a magánvéleményem, hogy a Floyd úgy igazán hallgathatóvá a Moon-tól vált. Az előtte levők lemezeiken (The Pipar At the Gates of Down, A Saucerful of Secrets, More, Ummagumma, Atom Heart Mother, Medley, Obscured by Clouds) is rendre találok valami nagyon izgalmasat, nagyon szépet, nagyon zeneit, de engem a kísérletezős dolgaik egyszerűen nem kötnek le. Úgy fest, a progresszívban a populárisat kedvelem. 

Vajon mi az, ami még leírható a Pink Floyd-ról, anélkül, hogy közhelyes ne lenne? Egyfelől egy könyvben, másfelől egy erről a könyvről szóló értékelésben? Nagyon úgy vélem, hogy semmi. Mármint újat írni a Floyd-ról nem hiszem, hogy lehet. Mondjuk a róluk szóló könyvről azért talán de. Éppen ezért én erre indulok el. 

A könyv, mint alkotás

az bizony nagyon jól kitalált, nagyon szépen megkomponált, nagyon jó ízléssel megálmodott valami. Hatalmas darab: 24 x 29 x 3 centis méretei vannak, és 2,5 kilóra taksálom. Keményborítós album, offset papíron. Szóval megadták a módját Carthapilus-ék, impozánsak a méretek. Mondhatni, a Pink Floyd-hoz illők. Ezáltal a könyv azonban csak és kizárólag asztalon vagy ölebe téve olvasható. De ne üljön mellettün senki a pamlagon, mert hármasban a könyvvel tutira nem fogunk elférni!

A képanyaga roppant gazdag, a szerző a banda minden időszakából egyforma mennyiségű információt és képanyagot válogatott össze. 

A könyv tartalma

viszont számomra kicsit ellentmondásos. A szerkesztési elv a következő: szerzőnk egy-egy fejezetben vesz egy adott kronológiai időszakot, áttekinti az együttes történetét, a megjelent lemezeket, a történésket, majd egy hihetetlenül gazdag szakaszban áttekinti az együttes ebben a kronológia korszakában adott koncertjeit. Most képzeld! A könyv nagyjából fele ez a koncert-kronológia. Heroikus munka lehetett ezt összehozni, mondhatom! De ha egy fél lépést hátrébb lépek, akkor azt kell mondanom, ugyan csuda érdekes ez a gigantikus információhalmaz, de voltaképpen cseppet sem izgalmas, és voltaképpen az igazi megszállottakon kívül ki a fenét érdekel? Szerintem ember nincsen, aki ezt a részt aprólékosan elolvassa. Mert mondd csak, például téged mennyire érdekelne, hogy, a hasamra csapok, a Syd Barrett-es Floyd mondjuk '69 júniusában hány néző előtt hol koncertezett Dél-Anglia-alsón? Azt viszont nagyon szomorúan konstatáltam, hogy a Floyd szövegeiről szinte - sem olvashatunk. Nem hogy magukkal a szövegekkel (és a fordításukkal) örvendeztetne meg minket a könyv.

Sőt, a Fal kivételével tulajdonképpen alig beszél valamit a lemezek koncepcióiról, a mondanivalóikról, de még ott sem mondhatom, hogy teljesen áttekintené az album mondanivalóját. Talán a Wish You Where Here-nél tudjuk meg, hogy Syd Barret-ről szól. De hogy mi az Ummagumma, honnan az Atom Heart Mother, miért Division a Bell, nos, ezekről és egyebekről gyakorlatilag semmit nem meg nem tudunk. 

Aztán nagyon furcsa, de a diszkorgráfia-résznél nemes egyszerűséggel nincsen ott a lemezek címe mellett a borítók képei, vagy ha igen, akkor is csak valami feldolgozott formában, például egy konceretjegyre aplikálva. Hacsak nem a jogdíjak miatt van ez, érthetetlen a döntés. 

Ami viszont, ha akarom, hasznos: a tagok egymáshoz való viszonyáról, a lemezeken való fajsúlyukról ellenben egész sok információt kapunk. Ebből kiderül például, hogy voltaképpen már az Animals után, a Wish You Where Here felvételeinél voltak bajok, és a The Wall (amit nagyon sokan a rockzene egyik, ha nem „a” csúcsának tartanak) felvételei alatt már nagyon komolyan egymásnak feszültek a Pink Floyd tagjai. Annyira, hogy Waters voltaképpen ott tartott, hogy simán kivágja a zenekar billentyűsét, Wright-ot a Floyd-ból. S kiderül, hogy bármilyen hatalmas alkotás is a Fal, voltaképpen Waters egyéni projektje volt, a többiek egyáltalán nem érezték magukénak. Ironikus, hogy mégis ez lett a legkultikusabb Floyd-album... 

Szóval mindent összevetve, ha vannak is hiányosságai, végső soron hasznos, érdekes, informatív és szép album lett ez Pink Floyd-könyv. 

Cartaphilus, Budapest, 2008, ISBN: 9789632660301 · Fordította: Wolf Péter

3,5/5

(2019)