Elolvastam. Újra és sokadszor: a monográfiai etalon továbbra is Vasváry Tóth Yes-könyve marad. Nem csupán a szerteágazó információ-áradat miatt, a háttérmorzsák miatt, hanem elsősorban azért, mert mer élvezetesen szubjektív lenni. S a szubjektivitásában is egyértelmű, hogy szereti munkájának alanyát.
Nos, ebben a Floyd-könyvben ezt nem éreztem.
Elfogadom, hogy Syd Barret és Waters nehéz emberek. Elfogadom, hogy Wright és Mason nem a hangszerük kimagasló virtuózai, elfogadom, hogy a Floyd szövegeinek többsége közhelyes (egek, akkor milyenek a magyar szövegek abból az időből!), elfogadok mindent, komolyan! Csak azt nem értem, hogy egy ilyen vacak, közhelyes, popularitásba forduló, pénzgyártó-gép együttesről minek könyvet írni? Csak a konjunktúra miatt?
Hátulról kezdtem el olvasni a monográfiát. Nagyon szeretem a Floyd kései lemezeit. Voltaképpen a Floyd-ot a ’73-as Dark Side of the Moon lemeztől kedveltem meg. A Wish You Where Here-től padlót fogtam, az Animals-t lyukasra hallgattuk Pipi és Prof barátommal, A The Wall, pedig, nos, ugye, maga a rockzene veleje A Final Cut-ot valóban nem kedveltem nagyon. A Momentary Leapse Of Reason és a Division Bell csúcs, profi, gyönyörű, megunhatatlan.
A szerző szerint ez az az időszaka a Floyd-nak, amikor pénzcsináló gépezetté vált, és semmi több nem volt. A Dark Side-ot még értékeli valamire, de még ott is visszafogottan lelkes. Értem én, hogy egy zene értékét nem az jelzi leginkább, hogy hányan kedvelik, de azért a lemez Wikipédia cikke csak mond valamit:
„A Dark Side of the Moon-ból adták el világszerte a második legtöbbet, Amerikában a legtöbbször eladott albumok listáján a 17. helyen van (tizenötszörös platinalemez). A Billboard Top 200-as listáján és a Billboard Poplemezek listáján is az 1. helyezést érte el. A 2003-as Hybrid SACD kiadás szintén 1. lett, és csak Amerikában 800 ezret adtak el belőle. Az album 1973-as megjelenésétől világszerte 50 millió példányt adtak el belőle.[2] 2003-ban 250 ezer példány kelt el, és 2004-ig hetente 8000 darabot vettek belőle. Ezek szerint az 50 évesnél fiatalabb amerikaiak közül minden 14. embernek van belőle egy példánya. Világviszonylatban a második legsikeresebb albumnak tekinthető, mivel csak Michael Jackson Thriller című albumából vásároltak többet az emberek.” (Érdemes az egész oldalt elolvasni!)
Nem az a bajom, hogy én nem kedvelem annyira a korai lemezeiket, a szerző pedig igen. (Azt sem túl lelkesen.) Ez indiferens lenne. Hanem az, hogy voltaképpen nincsenek nagyon érvei, amiért nem kedveli őket. A tetszés nem tetszés ízlés kérdése. Mert attól egy zene sem lesz jó zene, hogy nem trendi, hogy kísérletező, hogy bizonyos pontokon annyira új utakon jár, hogy hallgathatatlan. Ahogyan attól sem lesz feltétlenül rossz, ha könnyebben emészhető, ha fülbemászóbb. Ilyen alapon nagyon sok zenekar pocsék, temethető, a Santana, a Dire Straits, Peter Gabriel és sokan mások. Az a bajom, hogy Ürmös Attila a saját ízlését teszi abszolút mércévé, és ebből az aspektusból ír meg egy egész könyvet.
Szóval elolvastam ezt a Floyd-könyvet, de nem kötött le igazán, nem azt adta, amit vártam. S nem azt vártam, hogy az együttes bármit is csinál, az egekbe emelje. De azt igen, hogy érvekkel ne tessen, ha nem tetszik valami.
Cartaphilus, Budapest, 1995, ISBN: 9638548606
3/5
(2012-es könyvesblog bejegyzés 2019. márciusi újrahasznosítása)
