A koncert.hu-n is megjelent a bejegyzés, bár ott csak a  könyvekről van szó.

Egy koncert, egy könyv

és rock and roll!

Teljesen ártatlan vagyok! Hiába is próbálnak ijesztegetni! (Nem jó, ez Bikini, nem Móóóbil.)

Eszemben sem volt így összehozni a dolgokat, de nem is tudtam volna, mert amikor a könyvet kivettem a könyvtárból (bár nem ezt akartam, hanem a Kaptafát), Szerelmetesfeleségtársam még nem találta meg a hírt, mert nem találhatta, hogy az idei „szélsőjobbosnácifasiszta” majálison, amire rendre, minden évben kimegyünk, idén a P. Mobil lesz az egyik meghívott zenekar.

Szóval a könyv úgy másfél hónapja nálam van, a Mi Hazánk pedig csak kábé két hete hirdette meg a Hajógyári-szigetre a majálist a koncerttel. 

Én meg, túl mindkettőn, gondoltam, olyan leszek mint egy utószabólegényke: kettőt egy csapásra! A koncertet is, meg a könyvet is. Ha már P. Mobil, és ebben a formában úgyis „egy helyre megy”. 

Tehát akkor: 

  P. Mobil koncert, 2022. május 1., Hajógyári-sziget, a Mi Hazánk majálisa  

  &  

  Hagedűs István: Mobilógia – Andrássy Bálint: A dal ugyanaz marad  

Az úgy volt a P. Mobillal, hogy amikor megjelent az a kislemez a Kétforintos dallal és a Menj tovább! -bal, azonnal  lecsaptam rá. Tizenegy éves voltam. Fogalmam sincsen, honnan hallottam, miben olvastam róluk, de a kislemez állon vágott, és a hatás ma is tart.

Amikor egy év múlva kijött a második kislemez, a Formai 1-gyel és az Utolsó cigarettával, már rutinosan vettem meg, a tetszési index nem változott. 80'-ban Miskolc és a Csizma az asztalon volt a harmadik kislemezük. A három kislemez együtt már majdnem egy nagy. 

A három kislemez után a '81-ben megjelent nagylemez, a Mobilizmo annyira nem tetszett. Nem nem tetszett, hanem annyira nem tetszett, mint a három kislemez. Valahogy annyira nem voltak döngölősek a nótái. Előzmény nélkül nagyon tetszett volna az LP.

Ráadásul bár nagyon szerettem Tunyó (Tunyogi Péter) hangját is, de Vikidál az „a” Vikidál volt. (Akinek a nevét nem hittem el, amikor először hallottam, mert, ugye, Viki... S milyen idegen hangzású név már ez egy pasasnak, aki ránézésre, kapásból honfoglaláskori időutazó?)

A P. Mobil dalokkal zeneileg soha nem volt semmi bajom. Klassz hard rock a javából. A szövegekkel nem tudtam igazából mit kezdeni. Egyfelől volt bennük spiritusz, de valahogy hiányzott belőle az a csettintésre késztető plusz. Miközben a zenekar tartóoszlopa, motorja, agytrösztje, mindene (csak zenésze nem; bár kongázni állítólag tud), Schuster Lóránt a színpadon meg nagyon ott volt. Volt áthallás a szövegekben, de nem annyi, mint például a coclista rendszer másik két, fekete bárány-zenekarában, a HBB és a Beatrice szövegeiben. 

Másfelől néha valahogy túl egyszerűnek tűntek ezek a szövegek. Akkor is, ha egyáltalán nem voltak közhelyesek és semmitmondók. 

Azonban mit tudtam még akkor, hogy miről szól a műfaj egyik legnagyobbja, a Smoke on the Water... Úgy semmiről: kigyulladt egy kaszinó a Genfi-tó partján, ezért füst szállt a víz felett. 

S ha már szövegeknél tartunk, akkor lássuk csak a kétoldalas könyv B-oldalát!

Andrássy Bálint: A dal ugyanaz marad

Eredetileg az egyes fejezetek egy weboldalon jelentek meg, amely azóta sajnos lehúzta a rolót. Minden fejezet egy-egy P. Mobil nótáról szól. Ha jól számolom, harmincnyolcról. 

Betekintést kapunk a dalok születésébe, az első elhangzás körülményeibe, ha felidézhető, megtudjuk, mely felállás játszotta, hol, mikor, hányszor rögzítették lemezre, milyen kötelező szertartások fűződnek hozzá, ha egyáltalán, kik voltak a szerzőik. Ilyesféle adatokat kapunk. Meg persze arról is vastagon van szó, folyik a találgatás, hogy a fellelhető bootleg felvételeken egyáltalán ki zenélte el a nótát? Mert ugye ez nem mindig teljesen egyértelmű, sőt. 

Az írások nagyon érdekesek. Tényleg. A fejezetek sorrendjének a tematikáját fel nem foghatom, mert nem találtam ilyet. Simán lehet, hogy figyelmetlen vagyok, de nekem olyan kis ahogy jön, úgy puffannak tűnik az egymásutániság. Ami nem baj, csak nem mindig jó. Egy kronológiát követő sorrend sokkal szerencsésebb lett volna. Vagy alfabetikus: akkor már érthető a kronológiai ugrálás. 

Ami viszont nekem nagyon hiányzott: a szövegek elemzése. Van szó a szövegek változásáról, változatairól, méghozzá igen részletesen. De nagyon kevés hangsúly van a jelentésükön. Illetve azon, fontosak-e, miért fontosak, mit jelentenek, jelentenek-e valamit? Ahogy nyilván annak is van oka, hogy miért pont ezeket a számokat válogatta be a harmincnyolcba? 

Az is tény, hogy a zenekar egész munkásságára tekintettel volt és a szemezgetés minden korszakukat érinti. 

Ezek ellenére Andrássy Bálint elképesztő munkát végzett amikor megírta a dalok történetét, kalap le, meghajlás! Már csak azért is, mert valóban tengernyi háttérinfót is meglelhet a szövegben az érdeklődő olvasó/rajongó. Bár az utóbbi valószínűleg úgyis tudja. De az elsőnek, ha érdeklődő típus, felettébb érdekes, én mondom neked. 

Különösen nagy hasznos böngésznivaló a részletes diszkográfia a könyv végén. Végre kezdtem átlátni a tengernyi koncertlemezt, és a megjelenések miértjét. Ebben egyébként a forgatókönyv másik fele, a Schuster-interjú is nagyon sokat segít. 

Hegedűs István: Mobilógia

Ahogy mondtam, interjú. Hosszú. Viszonylag összeszedett. De egy pillanatig sem unalmas. Miközben lekötött, amit Lóri a Móóóbilról mesélt, mindvégig azt próbáltam összerakni magamban, milyen ember is ez a Schuster Lóránt? (Ő maga azt mondja ebben az interjúban, hogy az általam eredetileg keresett Kaptafa című könyvben jobban kicsomagolta a személyiségét, na ez egy teljes kibontakozás.)

Nem tudom, sikerült-e? Mármint Lórit megfejtenem. Összbenyomásom persze lett, és nagyjából lefedte, amit eddig is sejteni véltem. 

Lóránt szókimondó. Nem lacafacázik egy pillanatig sem. Akkor sem, ha a szakmáról van szó, de akkor sem, ha a zenekar volt tagjairól.

Tapasztalatom szerint a szókimondó emberek nem annyira kedvesek azoknak, akikről a szókimondó kimondja a szót. Pedig lehet, fáj a szókimondás, de gyógyíthatja a kapcsolatot, önismeretre késztethet. Mármint ha valóban szókimondás és nem csupán beszólogatás. 

Hogy Schuster melyik, igazából nem tudtam eldönteni. Leginkább is-is. De inkább szókimondónak tűnik. S nem csupán azért, hogy védjem az olvasmányélményemet.

Az viszont mindenképpen kiderül hogy számára a P. Mobil az élet. Nem egy adott formációja, hanem a zenekar mint olyan. Ennek érdekében simán kihajított bárkit a zenekarból. A maguk helyén klasszisokat is. Emiatt azonban több esetben a padlóról kellett felállítania a bandát. S rendre sikerrel tette. 

Mindvégig azon gondolkodtam, hogy miért volt évtizedekig átjáróház a P. Mobil? (2009 óta viszonylag stabil a formáció.) A könyv állítja: állítólag úgy száz ember fordult meg az együttesben. Nekem túlzónak tűnik a szám, de ki vagyok én, hogy megítéljem. Mindenesetre tény, a fluktuáció hatalmas. Ám emellett a tény is tény: a Mobilosok, a közönség kitartott a Mobil mellett a tengernyi tagcsere, újjáalakulás ellenére. 

Szóval Schuster személyisége... Miközben róla gondolkodom, abban egészen biztos vagyok, hogy maga Schuster egy mozdulattal félretolná a töprengésemet, és maga helyett a Móóóbilra mutatna, hogy kapjak már helyértékre, és a lényeggel foglalkozzak. Én meg vitatkozom vele, hogy mi a lényeg? Mert persze a Móóóbil. De mitől Móóóóbil, a Móóóbil, ha nem tőle?

Vissza az interjúhoz. Van koncepciója és íve. Schuster jól mesél, nem beszél félre. A kérdező Hegedűs István pedig felkészült, tájékozott. Ezáltal ketten képesek felidézni a P. Mobil egész történetét, a kezdetektől a könyv kiadásáig. Az általánostól a bosszantó, dühítő, szívmelengető, értetlenkedést kiváltó, lelkesítő, stb. részletekig. 

A P. Mobil története a magyar rock története, nem csupán egy zenekaré. Sőt, bizonyos értelemben korrajz is. 

Koncert a Hajógyári-szigeten, 2022. május 1. 

A magyar szélsőjobbnak titulált (megérne egy bejegyzést, de itt és most ez nagyon messzire vezetne) két párt, a Jobbik és annak totális balos fordulata, ennek következtében széthullása után a Mi Hazánk hosszú évek óta minden évben majálist tart a Hajógyári-szigeten. Az eseményre természetesen minden évben meghívtak zenekarokat is. Járt itt például az Ismerős Arcok, a Lord, a Kárpátia, a Pokolgép, a Kormorán, az Egészséges Fejbőr, a Nemzeti Hang, a Hungarica, a Romantikus Erőszak. Akik hirtelen az eszembe jutottak. 

Szintén plusz bejegyzést kívánna a rock-popzene és a politika viszonya a magyar viszonyok között. Különös tekintettel például arra, hogy Schuster MIÉP-es korszaka miatt hárman hagyták el a zekekart, és többen elfordultak tőle. Egy sor kérdés feltehető lenne, minden oldalról- Még az a politika oldaláról is. Sőt, általánosan is: a kultúrának valóban feltétlenül semlegesnek kell-e lennie, illetve létezik-e egyáltalán a semlegesség? Van-e világnézetnélküli ember? Egyértelmű politikai állásfoglalás-e  egy ilyen majálison való részvétel? S ha igen, akkor miért csak a jobboldali rendezvények szereplőire nézve dehoneszteló a fellépés vállalása? De ebbe most, bár csábító, mégsem megyek bele. 

Idén a Romer és a P. Mobil volt a fő attrakció. Az utóbbit még Tunyogi Péterrel láttam utoljára színpadon. Tehát nem éppen friss az élmény. Sok minden történt a világban azóta. A P. Mobilban is. Van azonban, ami állandó. A P. Mobilban Schuster. Aki nélkül nem lenne P. Mobil. (Ez még akkor is igaz, ha történetesen ezen a koncerten egy térdműtétje miatt nem tudott itt lenni. Úgy, hogy mégis itt volt.)

Ez a P. Mobil persze nem az a P. Mobil. (S persze még az is kérdés, melyik az az, a Vikidálos, a Tunyós, és melyik Tunyós? Hagyjuk...!) A jelenlegi, teszem hozzá, a vadonatfriss dobos kivételével hosszú évek óta stabil felállás a következő: Sárvári Vilmos (gitár), Baranyi László (ének, gitár), Tarnai Dániel (basszusgitár, ének), Szabó Péter (billentyűs hangszerek), Gulyás Máté (dob). 

Amit azonnal tisztázni kell: a P. Mobil nem csupán nosztalgiazenekar. (Ez egyébként ugyanúgy igaz az utódzenekaraira is.) Rendre készítenek új albumokat is. Alkotnak. S az új dalokat játszák a koncerteken is. Nézd csak meg, miket játszottak a Hajcsin: klatty. A tizenkilenc dalból négy ennek a formációnak a dala. Három szerzemény pedig cover (feldolgozás) volt. Tény, hogy a többi elhagyhatatlan régi nóta. 

A koncert időben kezdődött. Mármint a megadott időben. A színpadkép csontegyszerű volt: színpad, Mi Hazánkos háttérvászon, néhány teljesen felesleges lámpa. Slussz. Mondjuk Lóri a könyvben ki is emeli, hogy sohasem kaptak rá a technika-függő látványosságokra, jobbára maradtak az egyszerű színpadképnél. Na, az itt is megvolt. 

Schuster nem tudott itt lenni ezen a koncerten egy térdműtétje miatt. A beszólásait (amik, a könyvből tudhatjuk, jobbára nem is spontánok, hanem tervezettek; kivéve, amikor nem) produkálta a zenekar. A performanszait persze nem, ahhoz túl sok hangszer volt a kezükben. 

Ahogy megszólaltak az kétségtelenül P. Mobil volt. Mindenestül a helyén volt minden. Számomra a legfurcsább az volt, hogy Baranyi hangját teljesen simán, már az első dalban el tudtam fogadni. Pedig nem lehet semmi az elődök után színpadra lépni. (Jó, nem most tette először, 2008 óta a Móóóbil tagja, s az tesók között is tizennégy év.)  Egyszerűen profi a fickó. S bár nem ő kommunikált a közönséggel, ezt Schuster híján Sárvári mint rangidős vállalta fel (vagy ragadta magához), mégis az egész jelenség csont nélkül szimpatikus volt. 

A viking tipusú basszeros, Tarnai Péter látványilag simán passzol Baranyihoz, játékában pedig az együttes muzsikájához. (Ő 2009 óta tag.) Amikor a konszolidált dizájnú billentyűs Szabó Péter elengedte magát, akkor is tökéletesen rendben volt minden. Rock and roll! 

A csuda se tudta, hogy a dobos, Gulyás Máté idei friss hús a bandában. Fel semmiképpen nem tűnt. S ez abszolút pozitívum.

Nagyon általános dolgokat mondok. Vegyük személyesebbre! Valahol a Főnix éjszakája közben kapcsolódtam be igazán. A dalt mindig nagyon szerettem. S úgy szólalt meg itt is, ahogyan hallani akartam. S onnantól teljesen ott voltam a zenével. Még azokkal a dalokkal is, amiket nem ismertem. Aztán jött az Ismerős Arcok dalának, a Nélküled-nek a csoda remekül sikerült feldolgozása is. Meg az Oh Yeah. Meg A zöld, a bíbor és a fekete. (Amiről Schuster nem győzi hangsúlyozni, hogy nem a saját számuk.) Utolsó cigaretta, Menj tovább. No, meg a Kopaszkutya. 

Ezeréves dalok. De mondom, a koncert mégsem nosztalgiabuli volt. 

Körülöttem Mobil-pólók tömkelege. Szinte idegen anyagnak éreztem magamat a fekete pólómban, kék felirat: Power Industrial, amit minden különösebb megfontolás nélkül húztam otthon magamra. Tény, hogy a körülöttem állók között az életkoromat tekintve viszont simán el tudtam vegyülni. Semmi erőszakos őrület nem tombolt, sör a kézben. önfeledt, egytől-egyig ismert dal a szájon, lány a nyakban (életkort tekintve vér szerinti, nem kiszemelt), Móóóbil!

A parvonalnál más volt a helyzet. Szerelmetesfeleségtársam az idén első ízben nyáriul tűző Nap elől kimenekült az árnyékba. A koncert végén mondta: 
– Volt itt egy sehányéves kislány, fejből nyomta A zöld, a bíbor és a feketét. Nagyon élvezte. 
Erre mondják, hogy a P. Mobil kortalan zenekarrá lett? 
– És te, kedvesM?
– Tulajdonképpen tök jó volt! A Kopaszkutyánál gondolkodtam, hogy odamegyek hozzád. Kopasz. Kutya. Érted! (Mert hogy Morzsa kettőnk között a becenevem.) Meg az Ötvenéves férfiról is eszembe jutottál. Adta magát. 
Kár. hogy az Asszonyt akarok nem volt a setlistben, tudtam volna válaszolni SzFT-nek. Így dal nélkül akarom őt. 

A koncertbeszámoló eredeti megjelenési helye: https://www.koncert.hu/hirek/koncertbeszamolo/szivar-terasz-budapest-park--mohabacsi-honeybeast-koncerten-jart-11370
Bár itt egy kicsit hosszabb, mert csak én szerkesztettem.,:-D

Túl az első Jägermeisteren, de még innen a szilvapálinkán, ültünk a Hoppá teraszon, próbáljuk ki, hátha működik, előttünk egy-egy korsó sör, fújtuk a füstöt, néztünk egymásra szerelmesen, amikor is feltűnt, hogy suttyomban elkezdődött az este. 

Egy vörösesbarnás hölgy állt a színpad közepén, combközép zöld sortban, kék blézerben, igen kellemes hanggal, a háta mögött a színpad közepén a 

PAULINA

felirat mondta el, hogy ki ő. Annak, aki tájékozott. Én nem voltam az. Erre jó az űrkorszak: telefon elő, Gugli a barátunk. Paulina a tizedik X Faktor második helyezettje. Engem minősít, hogy még nem hallottam a nevét. (Az övét sem.) Ezúttal veszítettem vele. Paulina huszonhárom éves, vonzó, kedves nő, de a legfontosabb, hogy figyelemre méltó hangja van. Azonkívül, hogy zenét szerez, szöveget is ír. S határozottan pozitív a színpadi jelenléte.

Hogy milyen a zene? Én már eltévedek a stílusok között. Vidám, virtuóz, rock and roll, jazz, pop, hol magyarul, hol angolul. Rázd össze olyasfajta!

A zenekar felállása árulkodó: ének, trombita, basszusgitár, dob.

Az tűnt fel, hogy elterelődött a figyelmem a Jägert követő pálinkáról, és a zenére koncentrálok. Úgy minden összetevőjére. Legelőször a hangulatra kaptam fel a fejemet. Mert összességében is nagyon a helyén volt benne minden. Aztán egy basszus-szólóra bólintottam nagyot. Nem volt hosszú, olyanra gondolj, mint amilyen Paul Simon You Can Call Me Al című számának a közepén van. Na, ez annak kb. a háromszorosa volt hosszban. De majdnem annyira zseniálisan szólt. 

Innentől odafigyeltem. Másodszorra a trombitára, majd a dobra. Nem úgy figyeltem, mintha mittomén, Emerson, Lake & Palmert hallgatnék, mert ez nem olyan muzsika. Nem elmélyülést kíván, hanem táncos lábakat. Olyan nekem nincsen, tehát maradt az asztal alatti lábdobolás és az asztal feletti kéztáncolás, némi fejlimbálással. 

Kicsit későn kapcsoltunk, hogy hang és kép együtt kellene, hoztunk valami részletet, bár nem a legjobb számukból (a minőségért elnézést!).

Kimondottan sajnáltam, amikor végetért a kocertblokk. A projekt műsora remek kedvcsináló volt a Honeybeast elé, illet hozzá, és az egész együttesen érezhető volt, hogy nem csupán fellépnek, hanem örömzenélnek. Annak a hangulata pedig ragadós. 

HONEYBEAST

Már az utolsó, megtartott Fezenen is ért meglepetés, amikor a Dream Theater koncert végén sürgősen elindultunk egy sört inni, és belecsöppentünk Majka koncertjének a közepébe. A meglepetés oka elsősorban a közönsége létszáma volt: többen voltak, mint a Dream Theater-en. Pedig... Én azt hittem, lézengenek majd páran a színpad előtt.

A másik meglepetést a show minősége jelentette. Majka nagy eséllyel soha nem lesz számomra szívcsücsök előadóvá, de minden gond nélkül be kellett látnom, hogy amit csinál, ő és a stáb, az minden ízében profi. Számomra hiába nem jelent semmit.  Azóta szilárdul bennem a felismerés, hogy eljárt felettem az idő. 

Mert sejtettem, hogy ha már Budapest Park, akkor nem csak mi ketten leszünk kíváncsiak a koncertre, de azért a nagyérdemű sűrűsége megint okot adott a hangtalan csudálkozásomra. Sokan voltunk, na! A dühöngő háromnegyed részben tele volt, s a teraszok is ilyen arányban voltak zsúfoltak. 

Majkából kiindulva azon már meg sem rökönyödtem, hogy a hang és a koncertvilágítás mennyire a helyén van. A hatvanas évek végén születtem. Azt, hogy a nyolcvanas években végignéztél egy koncertet és utána két napig csöngött a füled, a mai közönség már, nagy-nagy szerencséjére, nem ismeri. Ahogyan a pontatlan koncertkezdéseket sem, amikor az, hogy egy buli fél-egy órát késik, teljesen természetes volt. Hogy ezek már nem így vannak, azon már meg sem lepődtem. 

De az még mindig meglepetés számomra, hogy akiket én annyira nem tartok számon, nem követek sehol, mekkora közönségszeretetre tettek szert, mennyien ismerik a dalaikat, még mindig meglepetés. S a közönség aktivitása sem volt semmi! Egy kis kifogásolható minőségű ízelítőt parancsolsz? Hármat is kapsz! (S a harmadikon bónuszként elrejtettem a fotósomat, aki akkor már magasról tett a munkájára, ezerrel a koncertet élvezte.) 

De kicsit előrefutottam. Szokásom. 

Honeybeast. Nem mostoha zenekar a rádióadók számára. Egyedül, Legnagyobb hős, Gyönyörűm, Bódottá, Így játszom, Maradok. Nem sorolom tovább. Ha címről nem is megy, ha belehallgatsz, szerintem mindegyiket ismered. 

A zenekar élő hangszereken játszik, nem elektronikus muzsikát nyomnak. A felállás a szokásos: gitárok, basszusgitár, billentyű, dob, ének. Az utóbbi egyfajta márkajel az együttes számára. A frontember Tarján Zsófi (akiről szinte soha nem felejtik el megemlíteni, ha írnak róla, hogy Hernádi Judit lánya). A magam részéről erről semmit sem tudtam, amikor a telefonomra pakoltam néhány Honeybeast számot. Vagyis Zsófi hangjára és az együttes muzsikájára tökéletesen a saját jogán mondtam egy picit feltételes igent. Nem mondom, hogy válogatás nélkül mindent, ami Honeybeast, mert nem. De az is tény, hogy tegnapelőtt tettünk egy Nyíregyháza oda-visszát, és közben végighallgattuk a teljes Honeybeast repertoárt. Tény, nem az én kívánságomra. De az is tény, hogy nem volt semmi bajom a közel öt óra Honeybeast-tel. Hazudok ám: az Parazita című lemez egy idő után idegesíteni kezdett. Teszem hozzá SzFT-t is. Én egy szót sem szóltam, ő mondta, hogy: 
– Na, jó, ebből ennyi éppen elég volt, lépjünk tovább! 
Nagyon jó volt a lélektani pillanat. Ha ő nem lép, én szóltam volna, hogy köszi, lapozzunk, lécci. Valahol érthető a dolog, ez a mai Honeybeast jogfolytonos azzal a Parazitás Honeybeasttel, de mégis másról van/volt szó. 

Szóval simán kihordtam öt óra Honeybeast-et. S akkor még fogalmam sem volt arról, milyenek színpadon. 

Jók. 

Nagyon jók. Az tűnt fel, már a koncert előtt is, hogy bár alapvetően popzenéről van szó, mégis vannak figyelemre méltó zenei megoldásaik, amik messze kiemelik az átlagból a dalaikat. A dalaik jó részét. Ha például a zeneszerző, szövegíró gitárosuk elengedi a kezét, igen meglepő, vérbő szóló indázik ki az ujjai alól (S amikor az ember ezt hallja, bizony csudálkozik, hogy a Legnagyobb hőst is ő írta.)

Az a tény, hogy SzFT felállt az asztaltól és elment a terasz korlátjához, hogy fotózzon néhányat, majd csapot-papot rám hagyva (táska, cigi, tele korsó sör) elfeledett visszajönni, még lehet természetes. De az, hogy amikor hiányozni kezdett és utána mentem (csappal-pappal), ottragadtam és volt egy pont, amikor arra eszméltem, hogy önfeledten élvezem a koncertet, ha harsányan nem is éneklem a dalokat, engem is meglepett. 

Ezzel együtt Tarján Zsófi érdekes jelenség. Egyben tartja a színpadképet, egyértelműen ő a főszereplő. A zenésztársak ezt teljesen magától értetődőnek tekintik, hagyják is érvényesülni. Zsófi mégsem egy tökéletes frontember típus. Keresem a szavakat. Az, ami hiányossága, valahogy az erőssége is. Nem karizmatikus, ezáltal valahogy egy közülünk, ezáltal meg teljesen hitelesnek tűnt. Az, hogy a színpadi mozgása nem tölti be a teljes teret, csak nagyobb hangsúlyt ad annak, amikor vad táncba fog: jelentősége lesz, kiemeli, hogy mennyire élvezi amit csinál, s hogy az mennyire nem rutin és pláne nem színház. De kétségtelen, hogy amikor visszafogottabb, akkor is határozottan jelen van a színpadon.

A viszonylagos mosolytalansága is feltűnő.

De amikor elmosolyodott, akkor annak súlya és hangulata lett. Például ezért tudtam elhinni, hogy élvezi a Paulinával énekelt duettjét. 

A Honeybeast szövegei jó szövegek. Nem ütnék jobbhoroggal álcsúcson, hogy hanyatvágódsz tőlük, de ötletesek, okosak, humorosak, szépek. Mikor melyik. S jókora pluszt ad a daloknak a dallamok játékossága. Amit igen sokszor a szövegek játékossága gerjeszt. 

„látod, semmi nem történt
csak elpazaroltál egy töltényt
de itt a golyó a szívemben

nincs baj, de játsszunk inkább mást
tedd el a furcsa pillantást
részemről minden rendben”

Egy óra után a zenekar levonult, de aztán fél órára még visszajött. Legnagyobb bánatunkra az Igazi hőssel fejezték be a műsort. Ezt a számukat soha nem szerettem, olyan kis izé, gagyi. Ráadásul a felettünk lakó ex-szomszéd minden szombat reggel, fél hét-hét felé kényszeresen hallgatta, nem halkan. Dupla viszolygás van bennem. SzFT-ben is, cihelődött is a kijárat felé. 
– Na, jó van! Bezzeg a Gyönyörűm meg nem volt! 

De a kedvét nem szegte ez a túl slágeres semmiség. Ma reggel már Honeybeast-et hallgatott. Melegíti az ebédet, és most is azt teszi. Gyönyörűm! 

Nem hiszem, hogy félreállok, ha kell még Honeybeast koncertre mennem. 

A bejegyzés eredeti megjelenési helye koncert.hu,
bár a két szöveg nem teljesen azonos.

Magyarul három könyv jelent meg a Pink FLoydról. Ürmös Attiláé, Nick Masoné és Glenn Povey-é. Mason könyve, aki ugye a Pink Floyd tagja volt, elképesztő árakon bukkan fel a Vaterán és az antikváriumokban, a Bookline éppen most ajánlotta nekem 49.900 forintért megvételre. (Hát, nem...)  

Világszerte nem néztem utána, hány könyvborítón áll az együttes neve. S akkor itt van a magyarul negyedik, egyébként ki tudja hányadik Pink Floyd-könyv, a Behind the Wall. A fal mögött. Beszédes cím. De erről majd kicsit később. 

HUGH FIELDER, A KÖNYV SZERZŐJE

nem kezdő a rockújságírásban. Írt már könyvet (önállóan vagy társszerzőként a Led Zeppelin-ről, a Beatles-ről, Hendrix-ről, a Genesis-ről, a Police-ról, a Queen-ről, Lady Gaga-ról, a punkzenéről. Nem a netről csemegézve állítja össze az írásait.

A következőket olvashatjuk róla. Tréfás lesz.

Hugh Fielder emlékszik az 1960-as évekre, annak ellenére, hogy ott volt. Emlékszik az 1970-es és 1980-as évekre, mert írt a Sounds magazinnak (RIP). Az 1990-es évekre is emlékszik, mert a Tower Records TOP magazinjának a szerkesztője volt.

Megosztott egy spliff-et* Bob Marley-val, egy pohár bort David Gilmour-ral, egy korsó sört Robert Plant-tal, egy csésze teát Keith Richards-szal és egy fagyos pillantást Axl Rose-zal. Nézte, ahogy Mike Oldfield sztriptizel, és ahogy Bobby Womack elaludt, miközben interjút készített vele.

* spangli, marihuánás cigi

Forrás

Karrierje legfontosabb elemei: spliff megosztása Bob Marley-val, egy csésze tea Keith Richards-szal, egy pohár ásványvíz Edge-el, egy korsó sör Robert Plant-tel, egy Jack Daniels Slash-sel és egy fagyos pillantás Axl Rose-zal. Nézte, hogy Mike Oldfield meztelenül előtte áll, és Bobby Womack elalszik az interjú közepén. Két lánya elfogadja, hogy soha nem fog felnőni ... bár a felesége még mindig reménykedik.

Forrás

A KÖNYV KÜLSŐ MEGJELENÉSE

impozáns. Nagyon képes. Méretében még éppen kezelhető. Szép és megnyerő. Ahogyan azt manapság egy ilyesfajta kiadványtól megszokhattuk. Semmi méltatlanság nincsen benne sem a könyv típusához, sem a tartalmához képest. 

A szöveg és a képek arányával sincsen semmi baj. A szerző vagy a képszerkesztő gondosan ügyelt arra, hogy a képek illusztrálják a szöveget, legyen közöttük kapcsolat, s nem csupán garmadával hányták a szövegbe a fotókat, jó lesz, örüljenek, hogy kapnak valamit-alapon. 

A TARTALOM

Mármint nem a tartalomjegyzék, hanem hogyan szól miről a könyv. Tűnődöm... Nem azért, mintha nem tudnám. Most olvastam, persze, hogy tudom. Azon tűnődöm, jól olvastam-e? Mármint az olvasatom megfelelő-e?

Azt tudjuk, te is, én is, hogy egy átadott történet, regény, novella, riport, újságcikk, monográfia teljesen és abszolút szerkesztésfüggő. Ha a buszon körömollóval elvágom az ujjamat és megfelelő felbontásban, távolságból felvéve dramatizálom az eseményt, akkor a mondanivaló arról szólhat, hogy tegnap délután vérfürdő volt a 196-os buszon az Újpest-Központi megálló előtt. 

Minden attól függ, hol állok, hogyan nézek, és főleg attól, mit akarok átadni. Mert szavakkal és képekkel bármilyen összefüggés megtalálható, felfedezhető és létrehozható. Az is, ami valóban ott van, egyértelműen jelen van, meg az is, aminek köze sincsen semmihez, csak a fantáziámhoz vagy az elérni kívánt céljaimhoz. 

Nem tudom, Fielder, a szerző van-e bármilyen kapcsolatban a Pink Floyd tagokkal, vagy valamelyikkel egyáltalán. Azt sem tudom, egyeztette-e a szöveget velük. Mert a könyv problémás. Olyan értelemben, hogy valamiképpen a világ egyik legnagyobb rockegyüttesének a történetében a problémák kerülnek leginkább előtérbe. (Másodsorban a technika, s csak aztán a zene.) 

Vagyis kérdés az, a Fielder által meglátott, érzékelt problémák valósak voltak-e, és tényleg ekkora balanszot jelentettek a Floyd sorsában, vagy csupán Fielder láttatja így az eseményeket. 

Kérdés, egy bármilyen művész, alkotó története miről is szól elsősorban: az emberről vagy a zenéről? Mert az ember sorsa, bemutatása óhatatlanul esetleges, sosem lehet tökéletesen komplex. Ezért jobb esetben anekdoták tarkítják, rosszabb esetben pletykák színezik a bemutatását. S kérdés, a közönségnek, bár követeli, de van-e joga az ismert emberek magánéletében turkálni? (Az már más kérdés, hogy mit nyer az egyszeri ember akár az anekdoták, akár a pletykák által az alkotás befogadását tekintve? Én mindig úgy véltem, bár érdekesek lehetnek az alkotóról szóló információk, magyarázhatják a mű megszületését és tartalmát egyaránt, ám ha az nem áll meg magában, akkor megette a fene az egészet. A Folyd-ra vetítve: voltaképpen felesleges bármilyen könyv: az együttes muzsikája simán megáll magában, és az önmagában megálló zenét hallgatva voltaképpen ki a fenét érdekel akár csak a tagok neve is? Nemhogy az egymáshoz való viszonya... 

Fielder nem teljesen így gondolkodott. Írt tehát egy roppant olvasmányos, érdekes, információgazdag könyvet a Pink Floyd-ról, amelyben kissé túlsúlyba kerülnek az emberi tényezők okozta konfliktusok. Amik nyilván szerves részét képezték az együttes történetének. Végülis: Behind the Wall.

Kronologikusan, kezdetektől meséli el a Pink Floyd történetét, ebben nincs hiba. Nem maradnak ki a lemezek sem, amikor a kronológiában odaér, beszél azokról is. persze. Még a borítók is szóba kerülnek. A dalszövegek csak nagyon átabotában. Nem maradnak említés nélkül a filmek sem, a Live in Pompei  és a The Wall. Mi több, még a szólólemezekről is szó van, még a diszkográfiába is bekerültek. Vagyis meglehetősen átfogó a spektrum, amit vizsgál.

S mondom, vizsgálja bőven azt is, milyen volt az együttesen belüli hangulat. Hogyan kellett az elviselhetetlenül hektikus és megbízhatatlan Syd Barrett-et mintegy a háta mögött kipakolni a Pink FLoyd-ból, hogy aztán soha vissza ne engedjék, de gyakorlatilag mindörökké tagnak tekintsék. S bőven beszél arról is, hogyan csapta szét az egoja és kétségtelen zsenialitása oltárán Roger Waters az együttest, hogy aztán igazán nagy sikert, de olyan giga nagyot, amit csak a Rolling Stones és a U2 überelt, csak The Wall-lal érjen el. (Ami, rendben van, kétségtelenül, egy dal, a Comfortably Numb kivételével mindenestül az ő gyereke, de azért mégis csak a Pink Floyd zenélte lemezre.) S szó van arról is, milyen elkeseredett küzdelem zajlott a Floyd nevéért Waters és Gilmour között, hogy aztán az utóbbi jöjjön ki győztesen, és Wright-tal, Mason-nel újra Pink Floyd néven kezdjenek zenélni és alkossanak meg még két és fél lemezt. (A The Endless River-t már nem tekinthetjük igazi Pink Floyd lemeznek, hiszen csak maradék felvételek hasznosítása az elhunyt Wright emlékére.) 

S ha finoman is, de bemutatja, az egyébként humánus és emberszerető Gilmour-nak egyszer és mindenkorra mennyire tele lett a faxsza az egykori zenésztárssal. Meg oda-vissza. Ha visszafelé nem is annyira érthető. 

S akkor kimondom: Fielder annyira rámegy a tagok egymással való konfliktusaira, hogy valahogy ez marad meg alapélménynek a könyvvel kapcsolatban. Meg az, hogy emiatt érdekes. S mégsem tekinthető intimpistaságnak ez a rámenés, mert Fielder nem érdektelen infókkal fáraszt, hanem elénk tárja a történések szomorú lényegét. Ami lényeg nélkül érthetetlen, csonka lenne a Pink Floyd története. Cserébe viszont nem ítélkezik, a problémás viselkedés mögött is az alkotókra és a művekre koncentrál. 

Vagyis mindent összevetve informatív, érdekes és korrekt a könyv. Az alcímét hagyjuk, nem is értem, miért és minek... „A teljes pszichedelikus történelem 1965-től napjainkig” Több sebből vérzik. A Pink Floyd úgy a Medle című lemezig volt pszichedelikus zenekar. Vagyis 1971-ig. A pszichedelikus zene nem merül ki a Pink Floyd hat éves ilyetén muzsikájában, rajtuk kívül természetesen voltak más hasonszöőrű zenekarok is. Az alcím tehát bombasztikus: hülyeségnek is az. De ez legyen a legnagyobb baj. 

Álomgyár, Budapest, 2021, 240 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635701384

8/10

2022 február dereka felé. Hétvége ismét. Vagyis korán keltem, írogatok, The Flower Kings-et hallgatok a meleg takaró alatt, kávét kortyolgatva, és némileg dühöngve, mert egy másik értékelést most élesítettem a Molyon, de formázás közben (kb. húsz perc) egyszer csak újra indult a gép. Szerintem én voltam a hibás, a ventilátort eltakarta a szőrős takaróm, hűtés nélkül túlmelegedhetett a procija. De enélkül is olyan érzésem van, soha nem érem utol magamat az olvasás-írás versenyben. 

A bejegyzés eredetileg a koncert.hu-n jelent meg, 
de a könyves blogomon is megtalálhatod.

Elefánt könyve ha nem is grandiózus, de elegáns, szép kiadvány. Kemény fedlapos, színes fotók tömkelegével, plusz védőborítóval. Külön erénye a lábjegyzetek sokasága, amivel megmagyaráz fogalmakat, bemutat személyeket, megismertet intézményekkel, amik, akik manapság már nem kézenfekvők a frissebb generációk számára. Ez nagyon tetszett. Ahogyan a kötet végi, részletes diszkográfia is. Bár ebből hiányoltam

1. a nem itthon megjelent,
2. az utólag, nem a maga idejében kiadott lemezeket (200 évvel az utolsó háború után)
3. és a feldolgozás albumokat (Rapszódia, Szimfónia,, Oratórium), amelyek szintén szerves részei az Omega munkásságának. A Volt egyszer egy Vadkelet bekerült a listára. A másik három nyilván azért, mert azokon Molnár György nem játszik. 

Semmi sem lehet tökéletes. Viszont tökéletlenségében árulkodó. De erről majd később. 

*

Mondom is a lényeget azonnal. Annyira kikívánkozik. S mert teljesen értelmetlenek látom, hogy összefoglalását adjam az Omega pályafutásának. Még annak is, hogy az együttes tragikus aktualitásairól beszéljek. Bár minden tiszteletem az elhunyt tagoké, Mihály Tamásé, Benkő Lászlóé és Kóbor Jánosé. Az utóbbi, ahogyan azt az együttes egyik első számú fanjától tudom, a zenekar fő motorja volt. Akkor is, ha nem volt éppen könnyű ember. 

Szóval az Omegának a jelek szerint sajnos vége, a Testamentum volt az utolsó lemezük. 

*

Elefánt könyve azonban nem zenekar-temetés. Elefánt könyve, és itt jön a kettővel ezelőtti bekezdésben említett lényeg: nem tudom, micsoda. Csak azt, hogy mi nem. Közelítsük hát meg erről!

Nem visszaemlékezés. Nem az együttes története. Nem élet- vagy önéletrajz. Nem kibeszélés. Sokkal inkább sztorizgatás, történetmorzsák az együttes és Elefánt életéből. Kronologikusan ugyan, de semmiképpen sem a teljesség igényével. A kötet ugyanis ugyancsak vékonyka. Különösen ahhoz képest, hogy mennyire tele van képpel. Mondtam, hogy szép album. 

Szóval sztorizgatás. Ahogyan az alcím ígéri. 

 *

S akkor egy kellemetlen észrevétel. Az Omega utolsó évei minden zajos siker ellenére meglehetősen békétlenek voltak. Szekeres Tamás mellett a színpadon feltűnt egy basszeros hölgy, Szőllösi Kati. Miközben Mihály Tamás meg eltűnt onnan. Ötven év után. Vagy negyvenhét. Még ez is kérdéses. Misi 2014-ben lépett fel utoljára az Omegával, de Kóbor csak 2017-ben jelentette be a kilépését a zenekarból... Még ez sem volt egyszerű. 

Mihályban egy felcsúti koncertezés politikai mellékhangja verte ki a biztosítékot. Elefánt számára pedig a templomi koncertezés nem fért össze a rockzenével.

Aztán Elefánt, bár tag maradt, nem vett részt a komolyzenével megtámogatott Omega-lemezek készítésében. Amik, ugye, nincsenek is benne a könyv diszkográfiájában. Mondtam, hogy árulkodó a hiányuk. 

Elefánt ezekkel a feszültségekkel nem foglalkozik a könyvben. Deklarálja is, hogy azért nem, mert többre becsüli az Omegát annál, hogysem az utolsó idők konfliktusait emelje ki az ötvenkilenc év történetéből. Méltányolható és tiszteletre méltó törekvés. Aztán meg valahogy mégsem.

A helyzet az, hogy a könyv egészének a felületességét ez méltányolandó és tiszteletre méltó törekvés aztán végképp tönkre teszi. Azért is, mert ez a törekvés például annyira nem erős Presser és Laux '71-es kilépésével kapcsolatban. Akkor sem, ha azóta már többször álltak egy színpadon, és Presser számokat is írt az Omegának.  Az ötven évvel ezelőtt történteket szemmel láthatón még mindig nem sikerült feldolgozni. 

Másfelől pedig azért csupa szépet elmondani egy házasságról, amely a válás állapotában ért véget az egyik fél halálával, annyira nem fair dolog. Mert ahogy Saul Bellow állítja az Augie March kalandjai-nak az elején: 

Ha egy valamit elhallgatsz, elhallgatod azt is, ami belőle következik. 

Vagyis az elhallgatás is egyfajta hazugság. S mert sajnos jelen esetben halottak is vannak a történetben, velük szemben is érvényesülni kellene az „igazat vagy semmit”-elvnek. 

A véleményem ellen állítható, hogy igazam lenne, ha ez a könyv az Omega története lenne. Miképpen nem az. Csak egy ahány kép, annyi történet, sztorizgatós album. De még azt sem várhatjuk, hogy a képek és a szöveg között szoros legyen az összefüggés. Van nem egy kép, amiről egy sor szöveg sem sincsen. 

Aminek, éppen ennél fogva, voltaképpen se füle, se farka. Bevallom, minden tiszteletem ellenére megcsapott a kihasznált konjunktúra gondolata. A magam részéről a könyv megjelenéséig bekövetkezett két Omega-tag halála tényét tekintve az udvariasság és az elhallgatás számomra valahogy tiszteletlenebb, mintha Elefánt beszélt volna a konfliktusukról. Még akkor is, ha azokat a maga szempontjából mesélte volna el.

S akkor, bár erről a szerző(k) természetesen mit sem tehet(nek), mire a könyv megjelent, elment Mecky is. 

*

Vagyis a könyv ellentmondásos. Semmiképpen nem tekinthető AZ Omega-könyvnek.

Az IGAZI Omega-könyv még megírásra vár. Olyan embernek kellene megírnia, aki soha nem volt az Omega tagja. Elefánt könyve egy jóértelemben vett melléktermék az Omega történetének. Külső megjelenésében impozáns, tartalmában érdekes, összhatásában felemás melléktermék.

Amikor véget ért, csak lestem magam elé: mint amikor a film vége felé elmegy az áram, úgy ért véget a könyv. Olyan semmilyenül, sehogyan sem . Éppen Elefánt gitárjairól beszélgettünk, aztán csatt, ennyi volt, csácsumi... 

S emiatt el is kezdtem gondolkodni, vajon az eddigieknek volt-e valami, bármi koncepciója? Vagy mindössze annyi volt a koncepció, hogy senkit (mármint Lauxon és Presseren kívül) meg ne bántson a történetek felidézésével? Az, hogy a könyvben fel sem merül az összegzés szándéka, egyértelmű. Megjelenhetett volna az együttes bármely korszakának idején, amolyan kis színesként. Aminek meg van a maga funkciója, a maga értéke, főleg a maga élvezeti értéke, de a helyzet az, hogy nagy hiányérzet akkor sem lenne, ha nem lenne. 

Van egy elefánt a borítón. Molnár György meg Elefánt névre hallgat. Az összefüggés, a kauzalitás nem derül ki. Pedig Csehov óta tudjuk, ha az első színben feltűnik egy pisztoly, annak legkésőbb az utolsóban el kell sülnie! 

A képek a könyvből származnak

Alexandra, Pécs, 2021, 152 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635822423

6/10

2022 januárjának utolsó előtti hévégéje, vasárnap hajnal. Ülök a szűk konyhánkban, egy fonott karosszékben, egy meleg paplan mögöttem és az ölemben, bolyhos, barna takaró a lábamon, a fülemben az Omega Oratóriuma szól, egy kávé már belülről melegíti a bendőmet. Hajnalodik. Mellettem két képregény, amiről még írnom kellene. Ezek a hajnalok a szívem csücskei. Annyi lehetőség van bennük, és annyi békesség. 

S a Mandiner oldalán megjelent egy cikk, amely arról szól, Bill Gates azt mondja, hamarosan igazán pusztító járvány érkezik. Mivel Gates a kérdésben nem szakember, viszont részvényes Vuhanban, igazán félelmetes a hír. A Mandiner pedig nem pletykalap... 

 „

Azt mondták, a második sokkal nehezebb lesz. Az biztos.
De én nem ijedtem meg. Mert ez a könyv nem a második,
hanem az első könyv második fele. Nem is »ugyanolyan«.
Ugyanaz. Csak egy évvel később lett kész.

Pár nappal a halála előtt Pipi barátom azt mondta nekem a kórházi ágyán: azt szeretné, ha én mondanám a temetésén a búcsúbeszédét.

Azt hittem, hülyéskedik. De teljesen komolyan gondolta. Néztem rá, nem tudtam röhögjek vagy sírjak. Mi a büdös francról beszélgetünk? De Pipi nem tágított. 

Én meg nem győztem töprengeni. Mondjuk kettőnk közül az enyém volt a könnyebb feladat. Én csak töprengtem, Pipi halni ment... (Már nyolc éve ennek, Egek!)

Azért vállaltam el a feladatot, mert Pipi a barátom volt. S mert iszonyatosan méltatlannak éreztem volna, ha valaki olyan mond róla marhaságokat, aki azt sem tudja, ki volt ő. Az egészen más, ha én mondok róla marhaságokat. De igazolva, hogy van értelme az olvasásnak, az alapállásom az volt, hogy én leszek a Holt Szószólója. Mert a mondás nem úgy van ám, hogy a halottakról vagy jót, vagy semmit, hanem úgy, hogy:

A HALOTTAKRÓL VAGY IGAZAT VAGY SEMMIT.

Komoly mondanivaló-különbség, lássuk be! Az utóbbinak van értelme, az első csak vaskos hazugságokhoz, pacsmagoláshoz, elkenéshez, mosdatáshoz vezet. S a magam részéről ezt is méltatlannak éreztem Pipihez. (Mondjuk volt tévedés a beszédemben. Erre Pipi húga, Móni hívta fel a figyelmemet a lakásukban rendezett toron.) 

Tehát amikor megtudtam, hogy Pipi meghalt, felhívtam Mónit, elmondtam neki, hogy nem akarok tolakodni, de az volt a bátyus akarata, hogy én... Aztán meg ültem a klaviatúra felett, s vakargattam az államat, hogy na, akkor mit is mondjak Pipiről?

Utálok papírból beszélni, szinte soha nem tettem ilyet (volt alkalmam bőségesen előadások tartására), de ezúttal nem voltam benne biztos, hogy ez menne papír nélkül. Ha nem is felolvasni akartam, csak kellett a mankó.

Minél tovább töprengtem a Word üres oldala előtt, annál világosabbá lett, hogy a legméltóbb, ám elmondhatatlan beszéd, amiben minden, de minden benne lenne, így szólna: „B@...d meg, Pipi!”  Telis-tele szeretettel, kétségbeeséssel, megrovással, dühvel és rengeteg könnyel.

Mert, hogy Pipi igen-igen sokat tett azért, hogy az történhessék, ami történt. Felülmúlhatatlanul aktív volt saját életének a kioltásában.

De persze ennél lényegesen hosszabb részletgazdagabb volt, amit a ravatalozóban és a sírjánál elmondtam. 

Mi köze Pipi halálának és temetésének Presser Gábor második könyvéhez? Szerintem sejted. 

Fotó: Kaiser Ottó

Mondjuk tény, valóban idemásolhatnám az akkori szöveg jó részét, hiszen amit a szerkesztőtől nem várok el, azt nem várhatom el az olvasóktól sem. Ugyan miért kellene bárkinek is emlékeznie arra, mit írt tavaly Mohácsi Zoltán Presser Gábor első könyvéről? Na, erről beszélek! De a ctrl+C–ctrl+V-cseles megoldását mégis méltatlannak gondolom.

Ezáltal viszont kicsit pácban vagyok. Mert valamit mégis illendő lenne mondanom, írnom. Csak hát ugyanazt kell másképpen megfogalmaznom. Bár nem idegen tőlem az önismétlés, azért iparkodom minden írásomba valamit mondani is, nem csupán ezer más alakban ugyanazt ismételgetni . 

S így rohantam önként a kutyaszorítóba. 

Hjaj, Picibácsi! Neked csak a könyved második kötetét kellett megírnod, de nekem ugyanennek a könyvnek a második kötetéről kellene valami újat írnom. 

  Elevenítsünk! Röviden!   

Mert azért leleményesen felfedeztem az egérutat: magam mondtam ki a megoldást. Ugyan ki emlékszik arra, mit írt Moha bácsi egy évvel ezelőtt Presser Gáborról? S csakugyan...

(1) Elmondtam, a személyes érintettség nem tart vissza attól, hogy Presser könyvéről írjak. A személyes érintettség annyit takar, hogy Szerelmetesfelségtársam után az LGT járt legközelebb ahhoz, hogy rajongó legyen belőlem. Bár elérni ők sem tudták. Mindig iparkodtam független személyiségnek tudni magamat. Ha a gyakorlat kérdéses is volt némely esetben, legalább annak tudtam magamat.

Presser munkássága majdnem minden tekintetben lenyűgözött. Az utóbbi idők produktumai, a Rúzsa Magdinak írt dalok kivételével egyre kevésbé, de ami előtte volt, no az többnyire káprázatos. Annyi szépség, játékosság, energia van a dalaiban, hogy az öt másiknak is elég lenne. Az LGT zenészeivel pedig igen ritka konstellációt alkottak: a négy zenész valami hihetetlenül felerősítette egymás zenei előnyeit. 

(2) Elmondtam azt is, hogy számomra meglepő volt, hosszú évek alatt jöttem rá (hol volt még akkor az internet, úgy kellett kutakodni cikkek után, öröm volt bármi, ami megjelent, interjúkat keresgélni, visszanézni meg egyenesen lehetetlen volt egy közember számára), hogy Presser remekül kommunikál, pompásan mesél, tréfásan szóalkot. Akár szóban, akár írásban. Nem elhanyagolható szempont, hogy még dalszövegeket is ír, nem is akármilyeneket. Valamiért én ezt nem gondoltam. 

Réges-régen valamiért nem gondoltam, hogy ez így van, aztán szép lassan utolért a felismerés. megértettem, mekkorát tévedtem. 

(3) Szó volt arról is, hogy soha nem érdekelnek a sztárpletykák. Nem úgy a sztárok történetei, ha közük volt az alkotásaikhoz, az előadói, szerzői pályájukhoz. S Presser ezt majdnem kiválóan hozza. A magánéletéről gyakorlatilag semmit nem tudunk meg. Nincsen egy női név, nincsen megismerkedés, szakítás, gyerekek. Annyi kiderül, hogy az érdeklődés homlokterébe voltak nők, de nagyjából itt stop van. 

Aztán ott is, hogy gyakorlatilag senkiről nem pletykál. Van, hogy kritikusan fogalmaz, de ezt elsősorban a hatalom embereivel kapcsolatban teszi. Meg Somlóval, de ott tengernyi szeretettel (vö.: „B@...d meg, Pipi!”).

A könyve tehát nem pletykakönyv.

Utóirat ehhez a ponthoz. Jelentem, tévedtem. Pletyka bármiből is lehet, és a pletyka manapság már nem pletyka, hanem vezető hír. Beütöttem Presser nevét a Google-ba, mert tudni akartam, mikor született. Ez a kép fogadott. A hír forrása egyértelműen ez a könyv, mert benne, és honnan máshonnan? Olyan kis visszataszító, nem, hogy hányni kell tőle? Ez volt a legfontosabb Picibácsi könyvéből és ilyen tálalásban... Ilyenkor kezdem kapisgálni, miért nem a médiában dolgozom... 

(4) Ott áll feketén-fehéren az előző Presser-cikkemben: amit olvasunk semmiképpen sem életrajz, sokkal inkább tanulságos, érdekes, tréfás, néha érdektelen életszilánkok. Amiknek szerves köze van a magyar rock történetéhez, így egy csomó híres emberhez és a történelemhez is. Igen, hiszen Magyarországon Presser életének az első negyvenegy éve komcsizmusban (ahogyan ő fogalmaz) telt. 

(5) Azt is leírtam, hogy mindeközben a könyv veszettül olvastatja magát, de úgy, hogy mindenhol, mindenkor olvasni kell.

(6)S közben meglehetős feszélyeket okoz a könyv időkezelése. Vagyis inkább a tökéletes hiánya. Presser sztorijai talajtalanul, szertelenül követik egymást. Ami eszébe jut, amit eszébe juttatnak Picibácsinak, azt írja. Úgy, ahogyan jön. Ha kell (ha nem), x oldal után akár vissza is térhetünk egy már lezártnak hitt sztorira. Így olvashatjuk a(z első) könyv harmadánál az LGT Nyugatis búcsúkoncertjéről írtakat, miközben Pressert még be sem vette Laux az Omegába...

Fotó: Kaiser Ottó

(7) Ugyanilyen zavarba ejtő a könyv dramaturgiájának a hiánya és a műfajtalansága. Az, hogy nem csak és nem pusztán sztorikról van szó, hanem gondolatsorokról is. Vagy benyomás-rögzítésekről. Bármiről és akárhogyan, ahogyan, ami Picibácsinak az eszébe jutott. Mert, hogy igazából nincsen egységes besorolási lehetősége a semmire sem felfűzött szösszenetek egybesorolásának. Ez kezdetben nagyon zavaró volt, „aztán megszokjuk már”.

Azért zavaró ez a koncepció (amiben a koncepciónélküliség a koncepció), mert a könyv nem fut ki semmire. Nincs bevezetés, nincsen tárgyalás, nincsen befejezés. Vagyis voltaképpen csak tárgyalás van. 

Ám ha ebbe beletörődünk, és megelégszünk a pillanat hedonista élvezetével, akkor egy idő után ellazulva megmarad az édes élvezkedés. S annak a békés, buddhista tudata, hogy nem kell mindig a világot megváltani, elég néha csak jobban megismerni, és élvezni, mindazt, amit ad nekünk. Például Presser könyveit. 

(8) Presserről az emberről úgy tudunk meg egy csomó mindent, hogy jóformán semmit nem tudunk meg róla. De tényleg. Még az édesanyjához való viszonya is érzékeltetés szinten van jelen, leginkább az előfordulásának a mennyisége tényezője húzza csak alá az asszony jelentőségét és szerepét . Asszony más nem is szerepel a kötetekben. Nem jól mondom: olyan asszony, akihez a szimpátián, a munkakapcsolaton és a kaland futásán kívül Picibácsi kötődött volna. De Presser a barátságairól sem igen beszél. (Az LGT tagok és Mihály Tamás az Omegából kivétel.) Zenészkapcsolatokról, példaképekről igen.

Elolvasva úgy kilencszáz oldalt, némileg tétova lenne a válasz a kérdésre, tudtam-e meg valami lényegeset Presserről? S persze, hogy igen, de nem heves bólogatással, csak elgondolkodó fejingatással. 

(9) Presser rengeteg mindenről nem beszél, ami érdekes lehetne, ám pár dologról mégis, ami viszont teljesen érdektelen. Bizonyára nem tudatosan azért, hogy hiányérzet maradjon az olvasóiban. Engem például érdekelt volna, miért, hogyan választotta ki, kikkel dolgozik együtt. Katona Klári, Kentaur, Hevesi Tamás, alig kerül megemlítésre. Míg mások de (Zalatnay, Kovács Kati, Rúzsa Magdi de. Oláh Ibolya, Falusi Mariann és Zorán pedig részletesen, Kíváncsi lettem volna A padlás születésének a körülményeire, az egykori vitákra körülötte (vö.: Doctor Herz). Meg egy csomó minden másra. Kár, hogy Presser nem konzultált velem, mielőtt kiadta a könyveit!

(10) A QR-kódok. Esetenként egy-egy QR-kódot lelünk a lapszélen. A kódok tartalmazta linkek a YouTube-ra visznek. Zenei aláfestést kaphatunk általuk az éppen olvasottakkal kapcsolatban. Zseniális ötlet! 

*

Úgy nagyjából ez volt a lényege az első kötetről szóló benyomásaimnak. S ugye, tudjuk, mert Presser nem is rejti véka alá, hogy ez a kötet nem a második könyve, hanem az első második része. S itt akár be is fejezhetném a második kötet értékelését, ugyebár. Mert semmiben nem különbözik az elsőtől. Csak persze a sztorik mások. 

De mindent tudunk előre, azt is, hogyan nemszerkeszt Picibácsi könyvön átívelő dramaturgiát, hogyan hagyja ezt rá a lektor, és hogyan nem a frankót akarja megmondani (bár a magam részéről a sok frankó között már kételkedem abban, hogy van-e egyetlen és valóban célravezető frankó).

  Presser könyve 2. – a hozzáadott értékek  

Nincsen. Vegyük már komolyan a mottót! Vajon mit ad hozzá A gyűrű szövetségéhez a második rész, A két torony? Ööö.... Nem jó példa, mert A Gyűrűk Ura regény, klasszikus, lineáris időkezeléssel... Jó, akkor mit ad hozzá például... Bármi jut eszembe, mindig az a vége, hogy az más, mert... Nincsen az ismereteimben olyan első és második kötet, amelyik megfelelne a Presser könyvének. Ha akarom, ez máris hozzáadott érték, csak nem a második adja az elsőhöz, hanem a két kötet minden máshoz. 

Azt kellene számításba és tudomásul vennem, hogy miért született meg a Presser könyve. Mi az, amit Picibácsi hozzátesz az emberiségnek a könyve nélküli sorsához? 

Vannak ötleteim. 

(1) Részletekben lakik az ördög. Meg az angyal is. Egyszer írtam egy verset arról a kis kelletlen szájmozdulatról, amit egy lány arcán láttam, miközben udvaroltam neki. Romba is döntött mindent az a kis mozdulat. Ördög. De sokszor írtam már Szerelmetesfeleségtársam első, általam konstatált mosolyáról, ami megváltoztatta a sorsomat, és ezáltal még minimum tizenkét emberét (de ez nagyon-nagyon alulbecsült szám). Presser apróságai sok mindenre világítanak rá, a sokszor hiányzó háttérinfók, magyarázatok nélkül is. 

(2) Árad belőle a medve-derű. Nem a Micimackó-féle bugyuta, hanem az ereje teljében levő, alapjában mégis békés medvéé. Sőt, nem csupán derűről van szó, igen sok esetben a könnyes röhögésig emelkedünk a jókedvben. 

Ilyen történet például, amikor Pressert 92%-os alkohollal itatták meg Lengyelországban. Egy slukkra vagy két deci csúszott le. A következmények több oldalas taglalása vetekszik Leonardo Di Caprio pályafutásának egyik, ha nem a legzseniálisabb alakításával, A Wall Street farkasának azon jelenetével, amikor Caprio bedrogozva autóba száll és hazamegy. Ha tudod, miről van szó, értesz, ha nem, már csak emiatt az egy jelenet miatt is érdemes megnézned a filmet. Illetve elolvasnod Presser könyvének a második részét. A könyv- és a filmbeli humor igen közel jár egymáshoz.

De nézd csak az alábbi fotót, és olvasd gyorsan hozzá a képaláírást. Ez volt az első, amit megnéztem a könyvben, és vagy fél óráig spontán kuncogtam utána. 

Egy indiai herceg vékony sorompóval hegedül egy trombitán 
(Fotó: Kovács Antal, 1974)

De az a másik leírás a Presserék aprócska, jéghideg nyaralójába szervezett születésnapi buliról, na, az is vinnyogósan fergeteges. 

(3) Van a könyvben egy leírás az LGT és az SBB közös turnéjának az utolsó koncertjéről. Nos, eddig meg voltam győződve, hogy Picibácsi csak nagyon visszafogottan, mintegy magában befelé tud csak lelkesedni. Hát, ebben sem volt igazam. Ebben a koncert-beszámolóban annyi szenvedély és érzelem, amennyit sokan az egész életük alatt nem élnek át. A zene, a barátság és bizony az alkohol keverékének a szenvedélylángja kicsap az oldalakról. Nagyon komoly élmény volt a beszámolót olvasni. 

(4) Presser intézmény a magyar rockzenében. Az egyik oszlop. A könyvekből kiderül, hogy az ikon mégis ember. A szónak bármelyik értelmében. Az esendőségében, a sebezhetőségében, a tanácstalanságában, az eseti ismerethiányában, az útkeresésében, a hedonizmusában és a tökéletességre törekvésében is. Bármiben és mindenben. S, tudjuk, ahogy mondani szokták, a leggyönyörűbb, legcsinosabb nő is büdöset kakál. (Presser ráadásul nagyon csúnya lenne nőnek.) Miközben marhára és egyáltalán nem adja ki magát, tulajdonképpen nagyon őszinte. Meg sem próbálja magát nem esendőnek leírni. 

Hadd mondjak egy példát! Nem konkrétat, hanem egy általánosat. Pressernek vannak konfliktusai. Hogyne lennének. Amikor még Istennek is vannak. Ha mással nem, az ördöggel. De szerintem nap mint nap, mindegyikünkkel. Hát akkor kicsoda Picibácsi, hogy neki ne lennének? Van egy csomó ember, akiről nincsen jó véleménye. (Ilyenek nekem is vannak. Neked akadnak?) De soha nem sikerült gyűlölködésen kapnom. Lehet, hogy csak piszok jól kozmetikázik, de kilencszáz oldal alatt csak-csak kicsúszott volna valami, ha lenne. Feszültségek, viták, összetűzések, veszekedések naná, hogy vannak. eltávolodások is. De gyűlöletet nem leltem. Remélem, nem csupán figyelmetlen vagyok!

(5) Ez a második kötet, úgy érzem, szakmaibb lett. Sokkal több bepillantást enged az alkotásfizikai, lelki  folyamataiba. S ez jó. Mert Pressert azért, nem nehéz belátni, a zenéiért szeretjük, nem másért. De nekem a könyv alapján az a benyomásom, lehet másért is.

S nem, annyira nem érdekelnek a mára is még megszokhatatlan, gyűlölködő ellenvélemények! Csakazértsem! Nem akarok reálisan látni! Ennyire hadd legyek rajongó! Mert vajon kiről nem lehetne dicstelen történeteket mesélni, vagy kinek a viselt dolgait ne lehetne kiforgatva, gyalázatként előadni? Például a tiédet? Ugyan, menj már!

Fotó: Kaiser Ottó

*

Egyszóval az van, sajnáltam, hogy véget ért a könyv. Még olvastam volna. De biztató, hogy úgy ért véget, ahogyan manapság egy sorozatnak véget kell érnie: akár folytatható is. Főleg a felsorolt érvek és ellenérvek miatt. Azért, mert ebben a felfogásban ez a könyv akárhány részes is lehet. És háromszáz év munkásságában kétségtelenül több ilyen kötetnyi információ van még. S akkor miért ne? Még a lexikonoknak is előfordul kiegészítő kötete. 

Hiába olyan kócos, dörmögős a könyv, akár a szerzője, mégis lehet szeretni, élvezni, nevetni rajta, elgondolkodni felette, bosszankodni miatta, örülni neki, legyinteni rá, katarzisba esni. S nem hittem volna, de a második kötet több lelkesedést csalt ki belőlem mint az első. Szóval Pressert olvasni is jó. 

Helikon, Budapest, 2021, 424 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634796541

8/10

2021 decemberének eleje. Az oltatlan kolleganőm szerencsésen és minden további nélkül, pár nap cefetlét után felgyógyult a covidból. Viszont Szerelmetesfeleségtársam kollégája másfél hét betegség után az otthonában, teljesen váratlanul elhunyt. Nem volt túl jól, de nem volt nagyon rosszul sem. Tizenhat évig dolgoztak együtt. Mindenki le van döbbenve. C. Z., nyugodj békében! 

SzFT cégének (martassist.hu) van új mini PC-je, legális Win10-e, nekem meg munkám vele. Használtan vettük, idő volt, mire rájöttem, hogyan indul el a telepítés. A cd-rom meg nem is akar működni...

S ma elmegyünk SzFT új munkaasztaláért is a Mömaxba. Elmentünk, az összerakással és a szobarendezéssel el is ment a vasárnap. 

A Mini együttesről van egy szégyenletes emlékem. Mármint rám nézve szégyenletes. Nagyon. S kicsit azt is megmutatja, mennyire el voltunk kényeztetve jó zenékkel. Középiskolás voltam, nagyobb társasággal a Tabánban voltunk a  május elsején szokásos Mini-LGT-koncerten. Nem tudom melyik év volt. A Mini már nyomta a maga buliját, a közönség a földön ült, mi is, a színpadtól pár méterre. Nem volt nagy érdeklődés a Minire. Én sem nagyon figyeltem rájuk. Pedig lett volna miért. 

Zajlott a koncert, mi beszélgettünk. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy Török Ádám a jobbkezében lengetett fuvolával integetve a zene ritmusára ezt mondja a mikrofonba: 
– Szól a zene! A zene! Lüktet! Lüktet! Lüktessetek velünk!

Volt egy osztálytársam, Kajla. Csuda jó fej srác volt, okos, értelmes, kicsit cinikus, jókedvű. Mosolyogva felnézett a színpadra, megigazította a szemüvegét és nem kis gúnnyal a hangjában, nagyjából meg sem mozdulva fennhangon mondta:
– Lüktetünk, Ádi, lüktetünk!
A társaság felnyerített. Én is. Szerintem szegény Török Ádám meghallotta. Mindenesetre nem reagált rá. Úriember volt. Ahogyan mi nem. 

Már az akkori agyammal is úgy gondoltam, hogy bár Kajla poénja pompás riposzt volt az adott szituációban, a zene és a zenészek nagyon nem érdemelték meg. Nem ezt érdemelték. A társaság nyerítése pedig egyenesen bunkóság volt. Így, körülbelül harmincöt év távlatából is: bocsánatot  kérek, Török Ádám, Mini együttes, hogy a röhögők között voltam! Mélyen szégyellem magamat!

*

A következő, felidézett emlékem a Budakalászi Művház, ahol a Mini Bartók-estjét néztük és hallgattuk szerelmetesfeleségtársammal, otthagyva a Lupa-szigetnél, az Ebihal büfénél egy baráti bulit a koncert miatt. (Rendben, a koncert után visszamentünk.) Mindkettőnket lenyűgözött, amit hallhattunk. Nem szoktam ilyet tenni, de egyfelől a megvett cd-t aláírattam az előadókkal, másrészt Török Ádámnak és Papp Gyulának egyenként megköszöntem az estét. Kézdy Lucát sem hagytuk ki. Nélküle nem az lett volna az este, ami lett. (Nem értettem, hogy miért nem értették a köszönetet. Lehet, csak fáradtak voltak. Vagy nyelveken szóltam. Mindegy, a mór megtette a kötelességét...) Az este valóban csodálatos volt. 

*

 2018-ban megjelent egy könyv Török Ádámról (-tól). Egy rajongója ült le vele, beszélgettek, aztán megszületett ez a könyv. Nem az első könyv Török Ádámról. 

Még csak nem is az első, amit rajongó írt. A második képen levő könyv szerzője sem profi író, ha jó az infóm. A könyv ettől még lehet profi. 

Vagyis három könyv is született eddig Török Ádámról. Aki a Mini, bárhogyan is forgatjuk. A mindegyik Mini. Mert annyi volt mint égen a csillag. Meg még amit nem Mininek hívtak (hívott), de mindent összevetve mégis az volt. Nem RABB-ra gondolok, az valóban nem Mini volt. 

*

Nekem Török Ádám valahogy soha nem volt a szívem csücsökje. Sem mint jelenség, sem mint énekes. Fuvolistaként, na, barátom, az más kérdés. S azt méltatlan lenne állítanom, hogy féltűzzel zenél, él.

Többször mondtam már: későn érő típus vagyok. Török Ádámot az utóbbi években kedveltem meg. Sajnálatosabb, hogy a zenéjét is csak mostanában. De mostanában nagyon.

Ennek azt hiszem egy nagyon prózai oka van: Török Ádám zeneszövegeit soha nem voltam képes közel engedni magamhoz. Finoman fogalmaztam? (Jelentem, van kivétel: a Vissza a városba)

Ugyanígy voltam Frenreisz Károly szövegeivel is. Az még kevésbé tetszett. Mondjuk ellentmondás, hogy a Skorpiót mégis többet hallgattam. Pedig a Mini sokkal jobb zene. Oké, a Skorpió első lemezét azért ne feledjük, mitöbb...! Szóval a csuda sem érti.

*

 No, akkor ez a könyv. Monológ. Amit Török Ádám mondott, Ócsag Andrea lejegyzett, s vélem, szerkesztett. Vagyis tulajdonképpen mindketten szerzők. 

A monológnak meg van az az előnye az interjúval szemben, hogy az alany nem esik ki a gondolatmenetéből. S meg van az a hátránya, hogy nem biztos, hogy van gondolatmenet, illetve, hogy messze nem azt emeli ki a dolgok sorából, ami a közönségnek, az olvasóknak fontos lehet. Illetve nem tisztáz olyan dolgokat, amik az értést segítik. 

Török Ádám nem esik ki a gondolatmenetéből. S ez néha bizony baj. Azért baj, mert Török Ádám pragmatikusan mesél: célratörő. Mert a könyv döntő része arról szól, mikor, hol, kivel koncertezett. S ez bizony, tekintettel arra, hogy egy földi halandó óhatatlanul fonalat veszít a Mini mindenféle formációi között, valamint a rengeteg koncertadat tengerében, némileg imamalommá teszi a könyvet. Ha legalább az összes, de legalább a legfőbb szereplőkről lett volna fotó... 

Pici bácsi könyvével az volt a bajom, hogy veszettül minden rendszer nélküli. Ennél imádkoztam, bár esne szét néha, sokkal érdekesebb lenne. 

Olvasás közben azon méláztam, hogy mennyire irigylem Török Ádámot a memóriájáért. Mert nem semmi, mi mindenre emlékszik évtizedek távolából is. Mármint nem a sztorik mennyisége elképesztő, hanem az adatoké. 

Félrevezető lenne, ha azt mondanám, nincsenek sztorik a könyvben. Vannak. De valahogy a tények felsorolásszerű monotonitása végett sokkal kisebb szerepet kaptak. 

*

Ezzel együtt nem unalmas a könyv mégsem. Talán azért nem, mert mégis a magyar rock egyik nagy öregjéről van szó. Aki ráadásul nem csupán rockot játszott, hanem bluest is, meg jazzt is és elsősorban progresszív rockot. Amibe például belefért a klasszikus átirat is. 

S mert a magyar rock nagy öregje, ezért ismerte a magyar rock többi nagy öregjét is. Benne volt az eseményekben. Pariban volt/van olyan nevekkel, akik ma már ikonikus alakok. 

Egy pillanatig sem kísértett meg a gondolat, hogy letegyem a könyvet. Sőt, éppen fordítva esett meg a dolog: egy itthoni belelapozást követőn nem támadt bennem ellenállhatatlan vágy az olvasásra. De tovább lapoztam, majd újra tovább, és egyszerre csak azon kaptam magamat, hogy a könyv végére értem. Azért ez is jelent valamit. 

*

A Miniben tengernyien zenéltek. Ennek azért van üzenete. Egyfelől az, hogy rétegzene, és nem képes stabilan eltartani a művelőit. Másfelől azt, hogy van valami baj a vezetéssel. Aki, mint tudjuk, Török Ádám. 

Dicséretére legyen mondva, hogy nem egy helyen beszél arról, hogy soha nem volt tehetsége a formációk egyben tartására. Nem ez volt a fontos a számára, hanem a zene, a buli, a piálások, a nők, és hogy legyen elég zsé a túléléshez. (Mondjuk ennek ellenére elképesztő az a makacs kitartás, amellyel bármihez nyúlva magas minőséget produkált. 

S nekem az volt a meglepő, hogy a szavait, gondolatait olvasva sokkal közelebb került hozzám Török Ádám, az ember. Nem törekedtem erre. Egy művésznek elsősorban a művészetet kell értékelnem, úgy gondolom, a személyisége, a mentalitása bizonyos értelemben teljesen mellékes. 

Ezért vagyok képtelen felfogni, hogyan lehet bármilyen izmus alapján megítélni művészeket, hacsak maga a mű nem erőltetett propaganda eszköze az adott izmusnak. De éppen így nem zavar az sem, ha egy szerző világnézete egyértelművé válik a műveiből. Hiszek Istenben, de Vonnegut annak ellenére az egyik kedvenc szerzőm, hogy ő meg nem. Mert úgy vélem, becsületesen, tisztességesen és fair módon nem hitt Istenben. 

A könyv végén van egynéhány vélemény Török Ádámról. Amely vélemények azt is egyértelművé teszik, hogy jobb lett volna, ha Török Ádámon kívüli kis színesekből több kap helyet az oldalak között. Azért, hogy Török Ádám, az ember még közelebb kerülhessen az olvasóhoz. 

Ez a fotó nagyon tetszik. Nem fogom itt elemezgetni, de pompásan visszaadja a két ember kapcsolatát. Ráadásul tudat alatt is hatott rám. Aznap éjjel, miután láttam ezt a fotót, kamaszkorom nagy szerelmével álmodtam. Benne volt az álomban Szerelmetesfeleségtársam is, de nagyon passzív szerepe volt. Voltaképpen nem történt semmi az álomban, de mégis úgy ébredtem, hogy zavart voltam. S gondolkodtam, hogyan került elém az álmomban Ági? Aztán bevillant, hogy persze, fotón láttam őt. Aztán rögtön az, hogy semmiféle fotót nem láttam róla évek óta. S aztán az első pár korty kávé után ugrott be ez a kép. Mert a rajta levő hölgy, legalábbis itt, ezen a fotón, hasonlít rá. Ráadásul született rólunk, az egykorimról és rólam egy eléggé hasonló fotó. Mikre képes az emberi agy! 

*

Iparkodom még utána járni a másik két Török Ádám-könyvnek is. Hátha azokkal teljesebb lesz a kép. Bár ahogy belegondolok, most sem teljestelen. Csak maradt valami hiányérzetem Ócsag Andrea írása vagy szerkesztése után. De semmiképpen sem mondom, hogy amit Török Ádámmal az asztalra letettek, érdektelen vagy unalmas lenne. 

S amíg keresem amazt a két könyvet, kicsit megpiszkálom a Mini-diszkográfiát, mi az, amit régen hallgattam vagy még nem is.

Magánkiadás, Budapest, 2018, 230 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150033754

6/10

2021 október közepe; a héten voltunk hitel-aláíróba, hogy megvehessük a lakást, amiben lakunk: megkönnyebbülés és rohadt nyomasztó egyszerre.

 YES ÉS ÉN

A Yes-hez Rick Wakeman-en keresztül jutottam. Hozzá pedig úgy, hogy a második számú nevelőanyám egyik rokonától kaptam egy ZK szalagos magnót, néhány tekerccsel együtt. Az egyiken a Hofi-Koós-Kovács Kati trió közös anyaga volt. Egy másikon valami nagyon különleges zene, sok-sok billentyűvel, játékossággal, elementáris virtuozitással. Nem tudtam angolul, de annyit kivettem belőle, hogy Arthur királyról van szó rajta. Hosszú évekkel később tudtam meg, hogy az előadót Rick Wakeman-nek hívják, a lemez pedig a frappánsan rövid, The Myths And Legends Of King Arthur And The Knights Of The Round Table címet viseli. Wakeman-től egyenes volt az út a Yes-ig. 

Egy közbevetéssel. Vangelis-t akkoriban már hallgattam. Volt egy Short Stories című lemeze, amit egy falzett hangú pasas énekelt véges-végig. Valami csodálatos hangja volt, hajlékony, érzékeny, piszokul illett a zenéhez, s bármilyen magas is volt, nem sugallt erőtlenséget, egyáltalán nem volt férfiatlan. A pasast Jon Anderson-nak hívták. 

A Múzeum körúton volt akkoriban az egyetlen hanglemez antikvárium, ott leltem a Yes Relayer című lemezére. Azt hiszem, azt a lemezt a mai napig nem sikerült egy az egyben végighallgatnom. De valami volt benne, mert mégsem adtam fel. A második album, amire ugyanott rátaláltam a 90125 volt. Ez egy fokkal jobban tetszett, bár ezt meg túl könnyednek találtam. Hiába, az Arthur hangulatát kerestem a Yes-ben is. De még ekkor sem adtam fel. A Yes először egy Zirc felé tartó buszúton fogott meg, a Drama című lemez nyitódalával, a Machine Messiah című számmal. Aztán az egész lemezzel. 

A következő nagy szerelem ismét egy nyaraláshoz kötődik, akkor Köveskálon voltunk. A gyerekeim kicsik voltak, ebéd után mindig letettünk őket aludni, s jobbára az exem is melléjük hanyatlott. Esős nap volt, én ültem a ház előtti lépcsőkön, a fejem felett egy kis esőbeállóval, néztem a kertet, olvasgattam és közben a Keys To Ascension lemez első lemezét hallgattam, a stúdiósat. Aztán nagy gyorsan a második lemezt, az élő felvételt. Azt hiszem, akkor szerettem bele igazán a Yes-be. Visszamenőlegesen is. Ami lemezük innentől megjelent, megvettem, tetszett. Ennek lesznek kihatásai.

A YES TÖRTÉNETE

Semmi rémületre nincsen esély: nem fogok itt kisdoktorit írni az együttes pályafutásáról. Különösen, mert az olyan mint a Mátrix harmadik része, annyira mozgalmas, hogy az már unalmas. De tényleg. Egy csuklós buszt megtöltene az együttesben valaha is játszott zenészek létszáma, nem egy esetben csikicsukival, kilépett, más belépett a helyébe, más kilépett, az eredeti visszalépett, majd pár év múlva újra ki... Mondom, dög unalmas. Különösen, hogy nem egy tag játszotta ezt a ki-beugrálok játékot.

A Yes-et ilyen szempontból csak a Török Ádám vezette formációk tagcseréjének a száma múlja felül: 2018-ig harmincnégy ember fordult meg az együtteseiben. Tény, hogy ötven év alatt.

A Yes zenéje közben viszonylag statikusan magas színvonalú maradt. Voltak benne változások, de ez minden több évtizede zenélő együttes, előadó esetében így van. Még akkor is, ha a művek mögötti stáb állandó. 

Viszont kétségtelen, hogy a Yes története, ahogyan egy Facebook-os progresszív rock-csoportban megfogalmazta valaki, egy rockzenei szappanopera. Végtelen, céltalan, unalmas. Hé, nem a zenéjükről beszélek ám: a történetükről!

A legtréfásabb az volt, amikor két Yes létezett, és a fene se tudja, melyik volt az eredetibb, mert mindkettőben törzsgyökeres Yes-tagok zenéltek. A másikat Yes-AWR-nek hívták. (A név megfejtése: Anderson-Wakeman-Rabin). Az AWR-es verzió sajna nem adott ki új anyagot, pedig úgy volt, hogy fog ilyet tenni. 

A Steve Howe vezette csapat, amelyik Yes  néven funkcionál, ha nem is sűrűn, de rendre adott ki új anyagokat. Ilyen-olyan sikerrel. A Yes fénykora, mondják a hozzáértők, a hetvenes években volt. S ezzel a mondattal gyakorlatilag félre is teszik mindazt, amit azután csináltak. Nehéz az úttörők élete. Mármint nem a kommunista ifjaké, hanem azoké, akik utat törnek valami újnak. A progresszív rockban a Yes is ilyen úttörő volt. Az úttörést megismételni meglehetősen bajos, hiszen, ha ott az út, minek utat törni? A hetvenes évek progrock csaptait a nyolcvanas-kilencvenes években rendre az a vád érte, hogy az úttörő muzsikától a slágerzene felé vették az útjukat. Így járt a Genesis, a Pink Floyd, de némileg még a Jethro Tull, bár ők inkább a hangszereléssel.

Nem megyek bele a vitába, de tény, hogy a Genesis We Can't Dance lemeze inkább Phil Collins szólóalbum, és meglehetősen unalmas a Genesis névhez viszonyítva.

Jómagam nem vagyok ennyire szőrös szívű. Vagy ennyire nem értek a zenéhez. Bár pozitívan elfogult vagyok Jon Anderson hangjával, Rick Wakeman billentyűs stílusával, mégis, a The Quest előtti két lemezt többet hallgattam, mint előtte bármelyik Yes albumot. Ezen a két albumon egyikük sem játszik. 

Anderson szólóalbumai egyáltalán nem fogtak meg, Wakeman pedig nem tudom mióta tavaly csinált végre egy értékelhető, nagyon jól sikerült lemezt, a The Red Planet címűt. New Age-es liftzene-gyártásban ő is eléggé nagyhatalom. 

A YES 2021-BEN

Szóval kijött ez a vadonatúj Yes-lemez. A karantén-időszak, vagy hogyan is kell mondani naprakészen... a lock down jót tett nagyon sok előadónak: mivel nem volt lehetősége jönni-menni, koncertezni, fellépni, számot tevő ideje maradt új alkotások létrehozására. Amit veszítettünk a réven, nyerjük a vámon. Mármint mi, zeneszeretők. 

A Yes-ben jelenleg a következő tagok alkotnak: 

A lemez dalait döntő részben Jon Davison és Geoff Downes alkotta. Egyharmad részben Steve Howe. 

Davison neve annyira nem cseng jól a Yes kedvelőinek berkeiben. Ennek oka szerintem elsősorban a törzsi háború. Amikor két Yes létezett, volt, aki azt mondta, az igazi Yes nem emez, hanem amaz, hiszen ott van Anderson, Wakeman és Rabin. Elfeledve, hogy Rabin sem tősgyökeres Yes-es. Ha a szó, tősgyökeres, jelent egyáltalán valamit egy zenekar történelmében. 

Szóval vannak, akik az előző Heaven and Earth lemezt dobják a pocsolyába és tapossák meg, mert döntő részben Davison írta. Az is igaz, hogy az azt megelőző Fly from Here-t, amit Geoff Downes jegyzett, nem fikázzák. (Tudod, számomra ez a két legtöbbet hallgatott Yes lemez.)

Bennem már többször felmerült, elsősorban a könyvek kapcsán, hogy az igazi az lenne, ha nem tudnánk, mit, ki írt, csak olvasnánk, és mindössze a tartalma alapján lenne lehetőségünk megítélni, amit olvastunk. Hogy ne befolyásolja a mű belső értékeit vagy értéktelenségét az elfogultságunk. A semmilyen féle. Ott van a mű, más se, semmilyen egyéb információ nem térít el, nem folyásol befelé. Csak ő van és én vagyok. Vagyunk egymásnak, és tiszta valónkban kell valamit kezdenünk a másikkal. 

 A lemez dupla, összesen tizenegy kompozíciót tartalmaz, nyolcat az első, hármat a második lemezen. 

S akkor most kellene a zenéről beszélnem. Nesze nekem, szakítottam, szagoljam (a' la Szerelmetesfeleségtársam). 

A zene részleteiben mindenképpen Yes. Összhatásában is. Csak hatásában változó. A lemeznyitó számban, a The Ice Bridge-ben minden a helyén van, a dallam is, a tempóváltások, a hangszerelés, az énekszólam, a basszus és a szólógitár cizellálásai, minden. Bólintottam. Ahogy aztán csak a negyedk szám, a Lone Will Alone esetében tettem. Ami a kettő között van, az nagyon tisztes iparos munka. Yes minden ízében. Lassabb, mélázósabb dal mindkettő. Baj itt még nincsen.

A baj az ötödik számtól kezdődik. Illetve még az is kérdés, baj-e a baj? Az első lemez felénél járunk. S innentől csendes, békés szemlélődés kezdődik. Csupa lassúdad szám. Pazar hangszereléssel, Davison hangja szárnyal, pontos, még kánon-kórust is hallunk. De miközben nagyon szép, amit hallunk, aközben: unalmas. Nem úgy, hogy untat, hanem úgy, hogy nincsen benne semmi, amire úgy igazán felfigyelnénk. Minden a helyén van, az összes hang harmonizál egymással, a dob üti a magáét, a gitár pöng, ahol pöngenie kell... Csak éppen semmire nem figyelek fel. Túlságosan a kiszámított helyén van minden. 

S az aztán az igazi baj, hogy a második lemez három számában ugyanez történik. Olyan mintha a megjelent kislemezek B-oldalas dalait is felpakolták volna a lemezre. Ha érted, mire gondolok...

Direkt elővettem újra a Heaven and Earth-lemezt. Tudniillik azt is oroszlánrészben Davison írta, mindössze egy szám szerzői közül hiányzik a neve. Most mondd, a pasi beugrik a progrock egyik brontoszauruszának számító együttesébe énekelgetni, és azonnal ír is egy albumra való dalt. 

Mondjuk sokak szerint ez már nem is Yes. Tény, hogy bár rendkívülien hangszerelt anyagról van szó, csodás zenei megoldásokkal, de sokkal jobban hangzik, mint amennyire összetett a zene („Kivéve a gyevi bírót!”). Jobbára ez ad okot a fanyalgásra az album értékelésekor. Azonban ne feledjük, hogy nem jogos ezt az albumot a Yes nagy korszakának albumaival összevetni. Azért nem, mert a Yes-nek később, Anderson-nal is voltak olyan lemezei, amelyek ehhez hasonlóan lényegesen populárisabbak voltak (ez részemről egyáltalán nem szidás!) mint az első lemezeik: 90125, Big  Generator, Open Your Eyes, Talk (rajta a számomra legkedvesebb, megunhatatlan Yes-nóta, az I Am Waiting, azzal a hihetetlen gitárdallammal...) 

Szóval a Heaven and Earth egy nagyon is hallgatható lemez, például olyan dallal mint a Subway Walls, amibe még a fülcimpám is beleremeg, a kezem-lábam jár, ha hallgatom. Egyszerűen csodás! De ott van a játékos, vidám The Game is, amit nagyjából bármikor meg tudok hallgatni. 

Na, befejeztem a lelkesedést! A célja csak az, hogy elmondjam, a The Quest-nek nincsenek csúcspillanatai. Igazából szerkezete sem. Van egy remek kezdő nóta, s aztán annyi élet, mint abban, semelyik dalban sincsen. Ezt úgy vedd, ahogyan mondom. Egy dupla lemez első, hétperces daláról beszélek. Nem véletlen, hogy talán a YouTube-on fogalmazott úgy valaki, hogy tökéletes liftzenét hallhatunk. Miközben egy Yes-lemezt nyomtunk a lejátszóba, ugye. 

Mondanám, hogy nincsen így, sorolnám az érveket, amivel védeni tudom az albumot, amivel az előző két stúdiólemezt védtem volna (tudod, amiket sűrűn hallgatok), de nincsen érvem. Sajnos én is egyetértek a véleménnyel. Bravúros, technikás, jól hangszerelt, professzionális unalom, amit hallunk. 

Félreértés ne essék, nem az a bajom, hogy nem elég hangos a lemez! Van egy csomó olyan lemez, ami halk és lassú, mégis a kedvencem. Ott van mindjárt a bevezetőben említett Short Stories. De hogy egészen más műfajt is említsek, Zorán Tizenegy dal című, ahogy egy egykori kritikusa említette, erőgyűjtő-lemeze. Fantasztikusan jó lemez! Azt akarom mondani, hogy nem a tempóhiánnyal van bajom, hanem azzal, hogy a lelkemet alig-alig ragadta meg valami. 

Pedig nagyon akartam szeretni a lemezt, adtam neki többszöri esélyt, hallgattam elmélyülten is, már amennyire egy zenét nem értő, csak szerető elmélyült tud lenni, háttérnek is, de semmi... 

InsideOutMusic/Sony Music on 1st October 2021

4/10

2021 októbere; tegnap voltunk Szerelmetesfeleségtársammal Kemencén, megnézni az árvíz-vitt kisvasút síneit az erdőben. Jót tett a séta, mert oldódott bennem az előző nap összetűzésének, illetve részemről elfojtásának a feszültsége, Zebegény kapujában, a Duna partján levő kis italozdában, fagylaldában (valami Bringa van a nevében), a kávénkat szürcsölgetve, rágyújtva egy Handelsgold szivarkára lényegesen enyhült, már beszélgetni is volt kedvem. Tudok haragudni erre a nőre, soha ennyit nem veszekedtem senkivel, de nem is szerettem még senkit ennyire. S ki az, aki időközönként nem veszik össze önmagával?

Ötven év. Kamaszkorom derekán sétálgattunk Pipi barátommal a telepen. A Harrer és a Miklós sarkánál vetette fel Pipi, miután nyálcsorgatva megcsodáltuk a parkolón átcsattogó Bíró Ica szögbeverő fenekét, hogy számoljuk már ki, hány évesek leszünk kétezerben?  

Kiszámoltuk. Harmincnégy-harmincöt évesek. Pipi nem volt év-vesztes, csak megbukott az óvodában.
– Ba'meg, olyan kib@sztt öregek? – nyílt hatalmasra Pipi szeme, én meg nem vitatkoztam vele. Én is úgy gondoltam, valóban csüngő zacsis öreg fütyikké válunk addigra. Aztán nesze, eltelt még húsz év, Pipi meg, ha jól kalkulálok, kilenc éve nem számlálja már az éveket. 

Amikor negyven éves lettem, a tudatomban csak akkor rándult meg a szekér. Addig marhára nem érdekelt, hány éves vagyok. De a negyven az olyan, hogy már ahhoz is mélységes optimizmus kell, hogy azt mondjam, a felénél járok. Az ötven pedig, ahogyan Ákos is írja: visszaszámlálás. 

Szóval VISSZASZÁMLÁLÁS. De persze sokkal inkább számbavétel. Vagy visszatekintés, ha már ilyen kerek az évforduló. Ákos egy évvel fiatalabb nálam. 

Popzenész. Rockzenész. Zenész. Költő. Színész. Előadóművész. Krúdy-felolvasó. Apa. Keresztény. Közellenség. Fasiszta. Nőgyűlölő. Imádott sztár. 

De elsősorban zenész. Hihetetlenül profi zenész. Csuda jó szövegekkel. (Az agyam akkor állt meg egyszer, amikor azt olvastam, hogy nem elég, hogy Ákos Fidesz-bérenc, Viktor-nyalonc, hanem zenélni sem tud, s milyen vacak szövegei vannak... Csak lestem a monitort, s bár tudom én, hogy ízlések és ficamok, de hogy ekkora barmok legyenek a jó Isten báránykái között! 

Szóval Ákos intelligens, energikus, profi sztár. Ha koncertet hirdet, negyed óra alatt fogy el az összes jegy. Még egy Arénába is. Vagyis a közönsége pont tesz arra, milyen politikai nézetei vannak, vallásos-e, milyen vallású, milyen sűrűn jár áldozni, csak az érdekli, hogy Ákos zenél és énekel. Meg néha Krúdyt olvas fel itt-ott. Vagy az lehet még, hogy Magyarországon tényleg stadionokat lehet megtölteni fasisztákkal. Hehehe! 

A könyv tanúsága szerint a művészvilág nem kajálja ezt a baromságot. Vagy szeretnek fallokrata, hímsoviniszta, fasisztával fotózkodni. Még a neveket is hosszú lenne felsorolni. De nagyon tipikusan balosok is vannak köztük. S nem szégyellték Ákost. Titkos nácik, biztosan. 

Na, cinizmus over!

A könyv a téma. Illetve, volta- és tulajdonképpen, nagyon érintőlegesen már ott járunk, mert ez is téma a könyvben. Nem ez a lényege, mert marhára nem ez a lényeg. De egyáltalán. Csak azért nyilván bántja Ákost is az ellenszél, főleg ha ostobasággal széllel bélelt a szembeköpés. Van egy visszatérő jelzője a nagyérdeműfelúlmúlhatatlantévedhetetlen baloldali megmondóembrekre: „független, haladó sajtó”. 

De tényleg ennyit erről és csitt, ne többet, már ez is sok, mert vaskos aránytévesztés!

Amig a Fezenen nem láttam, ahogyan mondtam, nem láttam még koncertjét semmilyen formában. Érdekes, de kimaradt. Sajnálhatom. Utána megnéztem ezt-azt. A szám tátva maradt. Nem az elfogultság miatt. Simán kimondom, hogy éppen a Fezenen sikerült a Dream Theater koncertje után a sorvadászatom alatt belelesni az általam sem emberként, sem előadóként fikarcnyit sem kedvelt Majka koncertjébe, és a szám tátva maradt. Egyfelől, hogy ezt a híg hasmenést ennyien kedvelik, éneklik és táncolnak rá! Másfelől, hogy micsoda pompás showt csinál a pali: látványos, hangulatos, még én is odaragadtam egy kicsit. Jó, kábé mint a kelet-német televízió revüműsoraira, de odaragadtam. Az egészet csak azért mondom, hogy elhidd, nem vagyok elfogult Ákossal, meg a koncertjeivel. A Fezenes sem volt nagy durranás látványilag, nem is arra való volt. Koncertnek nagyon klassz volt. Első Ákososnak pláne. (SzFT unatkozott. Csak idén örvendezett a nyaraláson, hogy milyen jó, hogy van a telefonomon egy csomó Ákos nóta. Na, ugye!) 

A könyv NAAAGY. Eléggé. Semmiképpen nem kézben olvasós. De egyébként olvasós. Is. Bár főleg nézegetős képeskönyv. De olvasni is jó volt. Néha derültem nagyokat. Néha elgondolkodtam. Néha irigykedtem, ha már egy idősek vagyunk. Néha fejet hajtottam. Nagyon sokszor bólogattam. És rengetegszer hitetlenkedtem, hogyan lehet egy emberben ennyi energia, ennyi alkotókedv, annyi ihlet? 

Szóval a nagy könyv elindul ahonnan kell, Ákos teremtődésének az origójától, a szülei megismerkedésétől, és évről évre sorra veszi az éveket. Alig hagy ki valamit. Közben nagy oldalszámlálón megyünk visszafelé ötventől. Születés, csecsemő- és gyerekekkor, óvódáskor, iskola, középiskola, zene, szerelem, Bonanza Banzai, lemezek, szólókarrier, szólólemezek, sztárok, sztárrá válás. koncertek, lemezek, technika, díjak itt, díjak ott, díjak mindenütt, aranylemez, platinalemez, kétszeres arany, kétszeres platina, sokszoros arany, koncert így, koncert úgy, hangosan, halkan, andante, ducducban, klippek, felolvasások, színház, reklámzenék, feleség (nekem úgy tűnik, annyira fontos, hogy ebben is pariban vagyunk), gyerekek, barátság, Krúdy, Márai, kötetek, szállnak az évek. 

Egy darabig nem fogok Ákos koncertre eljutni az igazolvány hiánya miatt. Hogy a franc essen belé! Pedig jó lenne, kellene. Egy olyan igazi, nagyra is. Mert Ákost hallgatni jó. Hiteles. S tulajdonképpen igen jó zene is. Mint a bor, ahogy öregszik, egyre jobb. 

Köszönöm, Ákos, mindazt, amit ismeretlenül is kaptam tőled! A zenéket, a szövegeket, a tartás példáját! 

Fehér Sólyom, Budapest, 2018, 136 oldal · keménytáblás

9/10

2021 szeptember vége. Nem jön a mai tesztem eredménye, nem lesz ebből holnap munka... De akkor lesz könyvtár. Az unokámnak meg van már a babakocsija is, csuda proccos szekér, három funkcióval, ezer állítási lehetőséggel, mindennel. Mondtam már, unokám lesz! De jó!

Tisztázzuk: a könyv 2017-es. Nálunk tavaly, 2020-ban jelent meg. Tehát az idei lemez, a zseniális Senjutsu kijövetele előtt. Ami lemez volt az első olyan Maiden-lemez, amit én, a későn érő is vártam, majd a megjelenéskor egyből pakoltam fel a telefonomra, és úgy egy hétig hallgattam folyamatosan. De még nem hagytam abba a hallgatását.

Nos, ahogy kutakodtam a pop-rock polcon, ott láttam meg ezt a Maiden-könyvet. Belelapoztam, jött velem. Holott az a tény, hogy nem a hivatalos Maiden-betűtípussal szedett a cím, elárulta, hogy nagy eséllyel nem hivatalos kiadványról van szó. (Kicsit előre futok, de sajnos ezt erősíti meg az a tény is, hogy amikor a szerző lemezről lemezre áttekinti a sorlemezeket, egyiknél sincsen ott a borító. Ez egyébként marha zavaró. Ha már az áll a könyv címlapján, hogy nem csupán a banda fanatikusainak szól. Akiknek adott esetben tán lövésük sincsen, ugye, mi merre hány méter a Maiden táján.)

S akkor máris egy fatális félrevezetés: az alcím. Szó sincsen történelemről. A dalok mögött pláne nincsen. A dalok tartalmáról (erről később kicsit részletesebben is) semmit nem tudunk meg, tehát ne is gondolj olyasféle könyvre, mint a Metallica filozófiáját tárgyaló, Willia Irving szerkesztette összeállítás. A dalok mögötti történelem maximum az együttes vonatkozásában értelmezhető. Voltaképpen még úgy is nehezen. 

A könyv szerkesztési koncepciója 

piszok egyszerű. Egy-egy fejezet jobbára négy oldal. Az első kettő a szöveges, a második kettőn a fotók a dominánsak. Miközben az egész kiadvány elsődlegesen képeskönyv. Amely tartalmilag három részre oszlik.

Az első harmad az együttes történetéről szól: hogyan alakultak meg, mik voltak a pályafutásuk legfontosabb állomásai. A második, legnagyobb falat az együttes diszkográfiájának a bemutatása, lemezről lemezre. A harmadik rész a tagok bemutatása egyesével. 

A egyes részek értékelése

1.
Az első harmaddal voltaképpen nincsen bajom. Laza áttekintést olvashatunk az együttes pályafutásáról, amelyből valóban laza áttekintést nyerhetünk, kik is ők, mit is tettek le az asztalra. 

2.
A diszkográfia érdekes. Ahogy mondtam, borzasztó zavaró, hogy az egyes lemezeknél nincsenek ott a lemezborítók. Vélem, szerzői jogi okokból. De akkor is, ha megveszek egy ilyen könyvet (ahogy nem), és annyiért, amennyiért (nem olcsó), akkor basszus már, de komolyan! 

A szöveges két oldal egy-egy lemez bemutatása. Mindent összevetve egy-egy dal egy-egy mondat. Egyfelől azért bravúrosnak kell lenni, hogy ez sikerüljön. Meg másfelől is, hogy ne váljon unalmassá, hiszen tizenhat lemezről van szó. Kérdés, hogy a szükség alkotta kényszer elég nyomást helyezett-e a szerzőre és a szerkesztőre. Válaszolok is: sajnos nem. Nem is tudom, hogy ezt lehetséges-e egyáltalán megoldani. A célkitűzés szép, de egy-egy mondat egyszerűen túl kevés ahhoz, hogy egy dalt az eltúlzott általánosságon túl bemutasson és ne váljon ismétlődővé ez a bemutatás.

Nem tudom, én fáradtam-e el vagy a szerző, de nekem a végére már nem is működött a rendszer.  Arról nem beszélve, hogy a lemezek, a dalok szövegéről, mondanivalójáról gyakorlatilag  semmit nem tudunk meg. Mert azért az elég kevés, hogy hiába van harckocsi és katonák tömkelege a borítón, ez voltaképpen egy háborúellenes lemez...

3.
A harmadik rész érthetetlen katasztrófa. Egyfelől alapos, mert nagyon precízen összeszedi az Iron Maiden-ben valaha is játszott tagokat, évszámtól évszámig megjelölve, mikor zenéltek ott. Majd van egy viszonylag alapos diszkográfia is. Azért viszonylag alapos, mert sorra veszi a sor- és kislemezeket, a dvd-ket, de simán kihagyja a bármilyen hanghordozón megjelent élő felvételeket. 

De az igazi gond az együttes tagjainak a bemutatásával van. A banda húsz éve hat tagból áll. De a hat tagból valami érthetetlen szerkesztési ok miatt ebben a szekcióban csak négy kap helyett, Bruce Dickinson, Steve Harris, Dave Murray, Nicko McBrain.  Szerepel ellenben a Bruce Dickinsonon kívüli másik két énekes, Paul Di'Anno (három év) és Blaze Bayley (öt év). Adrian Smith (mindent összevetve harminc év a Maidenben) és Janick Gers (szintén harminc év) a fasorban nincsen. Erre mondanám a helyükben a szerzőnek és a szerkesztőnek, hogy elmentik ti a büdös pics@ba! Fel nem foghatom, hogy ezt az udvariatlan barbárságot vajon mi a gyulladt tehéntőgy motiválhatta?

Összérték

A könyv szép. S inkább szép, mint informatív. Kérdés, mit akarunk vele kezdeni. Ha inkább nézegetni szeretjük a monoggráfiákat, hurrá. Ha inkább információkra vágyunk, akkor nagyon gyenge. Már csak azért is, mert a hátsó borító szerint

A szerző, Chris Welch nem csupán széles körben elismert zenei szakíró, de jól ismeri az Iron Maiden tagjait, együtt turnézott a bandával, és számos alkalommal készített velük interjút. 

Na most, ebből a bennfentességből lópikula nem jön le a könyvben. Pedig ha már, akkor legyen már! A tagokról voltaképpen semmit nem tudunk meg, egy fia személyesség nincsen egy oldalon sem. Az alkotás módszertanát, a szövegek születését, sőt, egyáltalán szerzőjét felejtsd el. Ahogyan arra is keresztet vethetsz, hogy az egyes lemezek koncepciójáról bármit megtudj.

De még a csúf és félelmetes Eddie-ről sem tudod meg, miért született, hogyan született, ki szülte, mit jelképez... 

Álomgyár, Budapest, 2020, 144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156145222

6/10

2021, szeptember vége, még mindig a fosós, hőemelkedős valamivel itthon, szagokat érzek, nem köhögök, Iron Maiden-t hallgatok, írok, és csudálkozom, hogy elkészült az „Alapítvány” filmsorozat. Még emésztgetem. 

Zene-e, ami nem döngöl? Uggyan...

A hetvenes-nyolcvanas években cseperedtem és eszméltem. Úgy gondoltam, a zenében akkor lehet jó valami, ha kicsit dzsessze vagy nagyon rockos. Én főleg az utóbbi felé voltam nyitott. Később a progresszív rock felé való nyitottság is ebből táplálkozhatott. A gyökerekig képtelen vagyok lehatolni, mik lehettek az első benyomások. Azt biztosan mondhatom, hogy a családom nem, ott egészen másfajta zenék voltak a figyelem központjában. 

Tizennégy éves koromtól fogva a nálam négy évvel idősebb, Prof becenevű barátomtól tanultam meg, hogy mert valami nem döngöl a földbe, vagy nem annyira technikás, még lehet jó zene. Zoránnal húzott csőbe. Az LGT-t kezdettől fogva szerettem, Zoránnak meg, ugye, Presser írta a lemezeit. A második csali Katona Klári Titkaim című csodája volt. Aztán jött a Szörényi–Adamis-féle Kovács Kati lemez. Aztán Koncz Zsuzsa Menetrend című lemeze. Mondom, csőbe húzattattam...

Már csak azért is, mert Bródy, ugyebár az elmúlt rendszerben, a közönség számára a rockzenén belül maga volt az ellenzékiség. Számomra is. Már a P. Mobil, a Beatrice és a Hobo Blues Band előtt is. Bródy neve pedig szervesen összefonódik az Illés és a Fonográf nevével, valamint a KITT-egylet nevével (ami betűszó a Koncz-Illés-Tolcsvay Trió nevéből állt össze). S nem feledhető, hogy Koncz Zsuzsa énekelte a Ha én rózsa volnék-ot. Meg az Egy fiatal költő emlékére című dalt is. Amit egy füst alatt tiltottak be a Jelbeszéd című albumon/mal. Vagyis így vagy úgy Koncz is része lett az ellenzékben levő zenészeknek. Így érdekelni kezdett, amit csinál. 

Más kérdés persze, hogy utólag kiderül, minden rockzenész ellenzéki volt, az akkor regnáló rendszer gyakorlatilag egy tömbben veszélyesnek ítélte a beat/pop/rockzenét. De a pénzt szerette kivenni a lemezgyártásból és a koncertezésből, miközben alapvetően lenézte a műfajt. Majd utólag persze az is kiderült, hogy a rockzenészeket egymás ellen is ugratta, köztük is voltak, akik ezért vagy azért, önös érdekből vagy kényszerűségből együttműködők lettek a rendszerrel. De ez sokkal későbbi és nagyon más történet. 

S itt van ez a könyv, meg itt van velünk Koncz Zsuzsa. Ebben az esetben a téma kettős: Koncz Zsuzsáról írjak vagy a róla írt könyvről? A kísértés hatalmas, a cikk.hosszának meg végesnek kell lennie, különben a kutya sem olvassa el. (Ezt mondta nekem a héten egy internetes- és papír periodika főszerkesztője.) Megpróbálom elkerülni, hogy csapdába essek, mégis ez esetben iparkodom a másodikat, a könyvet szem előtt tartani. 

Koncz Zsuzsa személye

Akkor tehát röviden Koncz Zsuzsáról, az előadóról és a személyiségről. Nem ismerem őt személyesen, tehát csak benyomásaim vannak, lehetnek róla. Kezdettől fogva úgy ítéltem meg, hogy tartása van. Mint előadó a tartásából él. Ez egy kicsit rosszindulatú kijelentés, mert egy énekesnek a hangjából kellene élnie. Koncz Zsuzsának közel sincsen olyan jó hangja, mint a kortársainak, Kovács Katinak, Zalatnay Saroltának, Katona Klárinak, Cserháti Zsuzsának. Viszont sokkal több benne a zenei következetesség, illetve, ahogyan mondtam, van benne egyfajta tartás. Ami hidegebbnek, visszafogottabbnak mutatja, mint a másik négy, főleg az első két hölgyet. (Cserháti Zsuzsát az Isten nyugosztalja.) Ez nem hiba, mindössze benyomás. 

Az, hogy nincsen olyan hangja, mint amazoknak, legyen ez bármilyen ellentmondásos is, a rockzenében nem feltétlenül hátrány. Kedvenc magyar példám erre Földes Hobo László, akiről a legnagyobb jóindulattal sem  mondható el, hogy pazar énekes lenne. Viszont hihetetlenül pazar előadó. Ami a magyar rock legnagyobbjai közé emelte. (De azért nem felesleges időpocséklás a részéről, hogy járt énektanárhoz.) Koncz Zsuzsa, úgy fest, sok mindenben konzekvensebb, mint a pályatársai. Elég talán csak a megjelent lemezeinek a számát néznünk. De kiderül abból is, hogy a zenéinek a stílusa meglehetősen következetes.

A rendszerváltással a felszínre kerültek a rock berkein belül is az addig nem is ismert ellentétek, gondolkodásmód különbségek. Talán a Szörényi-Bródy páros szétválása ennek a legékesebb bizonyítéka.

Koncz Bródyval tartott, és mint utólag kiderült, a Szörényivel való kapcsolata soha nem is volt felhőtlen. Az ellenzéki szerepükben és a politikához való viszonyulásukban érdekes, elgondolkodtató, valahol érthető, valahol érthetetlen változás történt, ami változás szorosan összefonódik a kelet-európai politikai struktúrákkal, eszmeiséggel és a politikai realitással.

A magyar, a kelet-európai liberálisan gondolkodó embernek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a liberális eszmék baloldaliak és szorosan, elválaszthatatlanul összekötődnek az egykori állampárttal és annak utódpártjaival. Így történhet meg, hogy az állami vállalatból hirtelen kapitalista céggé lett Hanglemezkiadónál történt változások hatására Koncz Zsuzsa az egykori MHV igazgatót követte, mondván, hogy a változások közepette ő kiszámíthatóbb, mint az új rendszer emberei.

Illetve így történhet meg, hogy liberálisként egy olyan párttal szimpatizált, amelyik az egykori állampárt embereivel lépett koalíciós kormányzásra. S így ennek a pártnak a szerepe óhatatlanul valami nagyon érdekes, ellentmondásos irányba csúszott el. Vagy csak össze került, ami össze tartozik. Mindenesetre a volt kommunistákkal való összeállásuk úgy nagyjából megkérdőjelezi a rendszerváltást. Úgy tűnik, liberális berkekben sokkal-sokkal veszélyesebb a kettővel ezelőtti rendszer, mint amilyen a kommunizmus volt. Amihez képest a rendszerváltás utáni baloldali elit emberei szalonképesek a számára. Akkor is, ha a kommunizmus fenntartói voltak... Legalábbis könyvünk alanya valami nagyon hasonlót fogalmazott meg az első szabadon választott kormány teljesítményét értékelve. Ha nem tette volna, az én mesém is sokkal rövidebbé lett volna, mert eszembe ágában sem lenne egy zenével foglalkozó könyvbe napi politikát keverni. Kilóg ez az értékelésből, tudom, de éppen úgy kilóg a könyvből is. Vagy sajnos egyszerűen kikerülhetetlen része az életünknek...

S innen már egy tapodtat sem lépek tovább, mert ez végképp elszakítana a jelen könyv értékelésétől. Maradjunk Koncz Zsuzsa személyénél és zenéjénél. 

Koncz Zsuzsa zenéje

Erre az alcímre nem fogok sok szót vesztegetni. Talán ellentmondásos, de a könyvhöz nem sok köze van. Ám kikerülhetetlen, ha őszinte akarok maradni. S ez az az alcím, amely végképp teljesen szubjektív. 

Volt idő, hogy Koncz Zsuzsa minden megjelenő lemezét megvettem. Visszamenőleg is. Aztán már nem. Nem az előző alcímben fogalmazottak miatt, azoknak semmi köze nem volt ehhez. Egyszerűen nem kötöttek le a lemezei. Semmi bajom Bornai Tiborral és a zenéjével, de nagyjából attól fogva hagytak hidegen zeneileg Koncz Zsuzsa lemezei, hogy ő megjelent azokon szerzőként. 

Némileg meghökkenve konstatáltam, hogy hány lemeze jelent azóta, hogy nem vagy csak átabotában követtem már a munkásságát. Tizenegy olyan stúdiólemeze van, amit ha egyszer meghallgattam vagy nem is tudtam róla. (Ha a tavaly megjelent Szabadnak születtél című albumot is hozzászámolom, amiről a könyvben még nem írhattak, tizenkettő.) Magától értetődik, hogy ez nem őt és a zenésztársait minősíti. Vagy igen...? Gyorstalpalón iparkodtam pótolni a hiányosságokat. SzFT sokat tűr, amikor zenét hallgatok, és igen rugalmas. Volt, hogy még Gergő fiam hörgős metáljában is talált figyelemre méltót. Viseli a posztrock-dolgaimat, sőt, egész őszintén a Mono együttes ő találta hallgatásra. A progresszív rockos zenéimre sem morog. Ő maga alapvetőn a populárisabb zenéket kedveli. De amikor a Vadvilág című Koncz albumot betettem háttérnek az értékelés megírásához, előbb szelíden, majd határozottan tiltakozott, hogy hallgassunk már mást. Nem idézem, mit mondott. Nem mindig értek egyet vele, ő Zoránt sem kedveli. Én igen. De a lemezt hallgatva több volt bennem a kötelességérzet mint az érdeklődés. Ami számról számra csökkent. Gyorsan hozzáteszem, hogy amikor átkapcsoltam a 37 című lemezre, kicsit kisimult a lelkem, de SzFT addigra teljesen besokallt. 

Mindezzel együtt nem csupán otrombaság, hanem egyenesen ostobaság lenne azt állítani, hogy Koncz Zsuzsa érdektelen előadó. Egyáltalán nem az. Sőt, mi több! Nem kezdem el sorolni azon dalainak a címét, amelyek szerves részévé váltak a magyar zenei kultúrának. Szerintem minimum hármat bárki fel tud sorolni az ország bármely részén. 

AKKOR VÉGRE A KÖNYVRŐL

Nehéz eldönteni, hogy ez a könyv micsoda. Mármint azon túl, hogy könyv.

Mindenek előtt leszögezem: a kötet roppant impozáns, nagyon kitalált, nagyon megcsinált. Technikailag és esztétikájában is. Nagyon nem kézikönyv-méret, az olvasásához, a lapozgatásához feltétlenül asztal, támaszték kell. Kézben egy átlag olvasónak nem tartható. Nagyon egyben van, nagyon szép. 

A műfaji meghatározása inkább fotóalbum. Holott egy életinterjúba csomagolt diszkográfia. A koncepció a következő: az énekesnővel készült interjú keretében a nagylemezein keresztül tekinthetjük át a pályafutását. Rengeteg-rengeteg fényképpel. A képek mennyisége magában hordozza, hogy a lényeg nem a szövegen van. Ez nem hiba, csupán tény. 

S mert a képek mennyisége jóval meghaladja a szövegét, tulajdonképpen az utóbbi, logikusan, a háttérbe is kerül. Olyanná válik, akár egy nyaralásról készült családi vetítés: annyi fotónk van, hogy egyről-egyről éppen csak a leglényegesebb dolgot tudjuk elmondani, különben vége-hossza nem lenne a beszámolónknak. Ezért ha bárki Koncz Zsuzsára lenne kíváncsi, tartok tőle, hogy az ő megismeréséhez nem ez a könyv a legalkalmasabb. (Mondjuk ha eddig megtörtént volna, ezután külsőre soha többé nem fogja eltéveszteni őt. :-) ) De olyan nagyon más könyv nincsen...  (Na, jó, egy van: Varjas Endre Koncz Zsuzsa című könyve.)Az egyes fejezetek felépítése könnyen értelmezhető, logikus és átlátható. (A töméntelen fotót mindig tartsd szem előtt!) A fejezet címe mindig a soron következő hanglemez (cd) címe. A törzsszöveg nyúlfarknyi beszélgetés a lemezről, a körülményekről, az akkori aktualitásokról. A beszélgetés után fotók, fotók, fotók, hosszabb-rövidebb magyarázatokkal. Majd jön az újabb lemez, új fejezetben. 

A kérdés az, minek akarjuk olvasni a könyvet?

Ha fotóalbumnak, az égvilágon semmi baj, gond, fenntartás nincsen, gyönyörű, jó minőségű albumot lapozgathatunk, amiben tengernyi fényképet nézegethetünk, ráadásul rengeteg információt is találunk a fényképek mellett. 

Azonban ha egy Koncz Zsuzsáról szóló könyvnek, egy pazar életinterjúnak fogjuk fel, akkor komoly hiányérzetünk támad. Koncz Zsuzsa annyi éve a pályán van, hogy az már történelem. Persze, hogy ennyi évet teljességében nem lehet átadni, elmesélni, átbeszélni, kibeszélni. (Ez Picibácsinak sem sikerült, mert hogyan is sikerülhetne?) Arról nem is szólva, hogy Koncz Zsuzsának tartása van, voltaképpen senkiről nem mond semmi különöset, rosszat pedig pláne nem. Még a nyilvánvaló tényeket is olyan finoman tálalja, hogy csak a vájtfülűek hallják ki a valós történést. Például amikor a Szörényivel való kapcsolatáról beszél. (Egyébként éppen ezért volt különös és feltűnő a politikai el- és kiszólása.)

Ennek ellenére nem vádolható azzal, hogy semmitmondó, amit mégis elmond. Mi több: konkrétan faltam a könyvet. Mert Koncz Zsuzsának nem csak szép hosszú haja volt, nem csupán jó hangja van ahhoz, amit énekel, nem csupán tartása van művészként és emberként is, nem csak az mondható el róla, hogy tapintatos és körültekintő, hanem az is, hogy mindezekkel együtt érdekesen válaszolgatott Zöldi Gergely kérdéseire. Az már más kérdés, hogy válaszolni csak arra lehet, amit kérdeznek. Amit nem kérdeznek, azt csak elmondani lehetséges. De ha valaki olyan mint Koncz Zsuzsa, akkor magától nem fogja. 

Összefoglalva: ha már ekkora a könyv, ha már ilyen vastag, ha már ilyen szépen, érdekesen összerakott, érdemesebb lett volna akár a fényképek kárára is több teret hagyni Koncz Zsuzsa történeteinek, gondolatainak, véleményének. (Valahogy úgy, mint tette ezt például a Pink Floyd-könyv, az Echos szerzője.) Pasiként a fényképek miatt nem feltétlenül fogom újra kinyitni a könyvet. 

Ja, és nagyon tetszett, hogy ennyi mosolygós portré került beválogatásra a főszereplőről. 

Corvina, Budapest, 2018, 304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631364569

7/10