Koncertfotó és videó: MartAssist                                                A beszámoló eredeti megjelenési helye a koncert.hu

No, elég a félrebeszélésbő! Már csak azért is, mert a szerkesztőm átküldött jó pár linket, hogy ezeket a koncertbeszámoló megírása előtt mindenképpen olvassam el. Kérdeztem azonnal, hogy miért tegyek ilyet? Erre ő ezt felelte: „Mert én ezt kérem! :-) Online magazinba írni olyan, mintha egy meglévő szövetbe fűznél egy újabb szálat. ez nem blog.[...] és nem árt képben lenni. bután nézne ki, ha azt írnád, fogalmad sincs, mijaza britpop és miért van majom a színpadon... Effélék! :D” 

Megköszöntem, mire azt mondta, ő köszöni. Attól tartok a edukációja eddig a mondatomig nem volt sikeres, pedig a levelét olvasva bólogattam, és megfogadtam, hogy Isten bizony nagyon jó leszek... Lássuk tehát a medvét Robbie Williams-et, aki a Take That egykori tagja volt, és aki ma a világ egyik legkeresettebb, legsikeresebb pop/rocksztárja, és aki a napokban jelentette meg címében sokat ígérő Britpop című lemezét.

(Már tudom: innen, hogy a britpop a grunge [Nirvana, Pearl Jam, Soundgarden, Alice in Chains] zenei vonal hatására kialakult/létrehozott/létrejött könnyedebb, pozitívabb irányvonal, olyan fő képviselőkkel mint az Oasis, a Blur és mondjuk a Pulp.)

Robbie Williams, hogy bizonyítsa, nem sima poplemezt csinált, a Britpop promovideójának a Rocket című számot nyomta, amelynek egyik szerzője a Black Sabbath-os Tony Iommi. Innentől kíváncsi lettem. Mert azért... Hacsak nem olyan átvágás ez a Britpop cím mint anno a U2 Pop-ja vagy a Queen Jazz-e. 

LOTTERY WINNERS

Nagyon simulékony közönsége van RW-nek. (RW: a monogram szemérmetlenül felbukkant még a zenészek sapkájának díszcsíkján is, a több mint borsos áron pólókon, azért tizenhétezer-huszonegyezer forint egy pólóért... de a kisérdemű vette mint a cukrot, tömeg volt az árúsító pult előtt.)

Azért van simulékony közönsége, mert olyan lelkesen fogadta a speciális vendéget (magyarul: előzenekart), a Lottery Winners-t, mintha ő lett volna az este fellépője. Teljesen rendben volt, amit nyújtottak, bár kétségtelen, hogy a frontember, Thom Rylance eléggé ellentmondásos színpadi jelenség.

Fotósommal, Szerelmtesfeleségtársammal röviden polemizáttunk is a külső és a popsztárság összefüggéseiről. 
– Na, ő sohasem lesz világsztár! Nézd már meg, hogy néz ki! Gusztustalan az egész pasas! Meg ahogy erőlködve próbál poénkodni... 
– Miért, Elton John szebb? 
– Hát azért, lássuk be...! 
Hiába az érvelésem, hogy a külső esztétika, a viselkedés és az előadás kulturáltsága nem feltétlenül függ össze, SzFT hajthatatlan volt, meghozta a megfellebbezhetetlen ítéletet. Én meg most írás közben is LW egyveleget hallgatok, és hallgatva csudára tetszik. Néha belenézek, és tény, ami való: visszahőkölök. . 

Viszont tény, ami való: a koncertjük akusztikus élményét számomra egyáltalán nem befolyásolta, hogy nézni nem szívesen néztem a frontembert, és hatalmas seggének a közönség felé fordult riszálásait, a mobiljával való szeretkezését, miegymást. De kétségtelenül jó hangja van, és a zene kétségtelenül szórakoztató volt. Az MI azt mondja nekem, hogy a stílusuk angol indie-pop/indie-rock.

(Mennyivel egyszerűbb volt régen, amikor a könnyűzenei stílusoknak nem volt ennyi árnyalata: slágerzene, pop, rock, progrock, jazz, jazzrock, slussz. Ma már azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. (Fiú! Férfi!) Ha azt mondom, Housemartins, talán közelebb kerülsz a LW hangulatához.) 

Mondjuk talán az is jelent valamit, hogy később a koncertje közepén RW felhívta a színpadra Thom-ot is, az együttes basszista hölgyét, Katie Lloyd-ot, igaz, gitár nélkül, énekelni. Ráadásul egy viszonylag hosszú etapra. Erről még lesz szó. 

AHOGY NYITOTT AZ RW-SHOW

Oké, nem szépítem. RW úgy csapott bele a lecsóba, hogy az első öt-hét szám alatt azt gondoltam magamban, hogy kész, passz, slussz, ez életem legjobb show-i közé került, bruttó.

Az úgy volt, hogy nem szarozott, kapásból az új lemez rockos, Tommy Iommi-s nagyágyújával, a Rocket-tel nyitott, majd rögtön megalapozta a koncert koncepcióját, segítséget kért a közönségtől: Let Me Entertain You. 

Zajlott az élet a színpadon ahol voltak is jó páran, a zenekar, gitár, basszusgitár, billentyű, dob, ritmusgitár, három fúvós, három vokalista, és ha jól rémlik öt táncos hölgy. Teszem rögvest hozzá, a hölgyek esztétikája több mint rendben volt, combos, fenekes, megfelelő húsmennyiségű hölgyek voltak, remek mozgással és hanggal. 
– Ezek a csajok neked bejönnek, látom! – mosolygott rám SzFT. Ugyan honnan látta? De tényleg akkor állapítottam meg két riszált fenékről az esztétikai értéküket. Ugyancsak volt. nekik olyan! 

Volt hogy színpad feletti timpanon leereszkedett, hatalmas, háromlábú sátorszerűséggé alakult, aminek az oldalán, mint kiderült, lépcső volt. S ha már ott volt, RW naná felment a tetejére. Erre a háromláb tűzcsóvával, szikrázva a levegőbe emelkedett, és amikor a kívánt magasságban volt, RW simán fejest ugrott róla... Hát nem lehetett unatkozni!

És nem mondok olyan badarságot, hogy a zene mellékes volt a látvány mellett. Valami megmagyarázhatatlan okból engem a Let Me Entertrain You-tól ha nem is ráz a hideg, de amennyire lehet, távol tartom magam tőle. Tegnap a szám közepén azt vettem észre, hogy jár a kezem-lábam. Pedig ültünk. 

A KÖZVETLEN SRÁC AZ UTCÁBÓL

S már az első számok alatt megállapítottam, hogy RW azért is elsőrangú showman, mert van benne színészvéna. Nem simán ripacs, hanem színész. És bohóc. Jó értelemben. Egyszerre azt vettem észre, hogy mosolygok, és, hm, a franc tudja, de szívembe zárt havernak tekintem a pasast. Miközben egy abszolút világsztárról van szó, aki szemérmetlenül ünnepli, ünnepelteti magát a színpadon, de ezt is úgy csinálja, hogy az őt néző emberfiában semmi rosszérzés nem marad utána, csak összekacsintós bólintás, hogy hát, öcsém, teljesen reális, hogy ünnepled magadat, valóban több mint menő, amit csinálsz. 

Ha már haver... A színpad előtt kifutó volt. A kifutó vége befejezetlen ötszöggé tágult. Az ötszög közönség felé eső három oldalán lépcső volt. Amit RW nem restellt használni. De nem ám úgy, hogy a lépcső aljában biztonságiak tengere óvta a megvadult kisérdeműtől, hanem úgy, hogy lement, pacsizott, hagyta magát megérinteni, megölelni, közvetlenül a felvételre állított telefonokba énekelt, ilyesmi. Mondom, a srác az utcánkból pop/rocksztárt játszik. Ez akkor is igaz, ha RW és a közönség között azért volt egy derékmagas korlát. 

A sokadiknak játszott szám a She's the One alatt is lement a közönség közé. Kiszemelt magának egy ruházatában az övére hajadzó színárnyalatú és a színpadi közreműködőknek megfelelő testalkatú hölgyet, elbeszélgetett vele, meginterjúvolta, hagyta, hogy a nő átölelje, ő is a vállát átfogva beszélgetett vele, megpuszilta a feje búbját, de maradt mindkettejük részéről minden a jó ízlés keretei között. Semmi ripacskodás, semmi túlreagálás, semmi fanatizmus. Amikor RW visszament a színpadra és énekelni kezdte a dalt, a színpad feletti középponti kivetítők mind az ötjén az egész dal alatt ezt a hölgyet mutatták. Végig énekelte a dalt, és csak a végén törölt le egy könnycseppet. Annyira szép, derűs jelenet volt, hogy a kisördög susogni is kezdett, hogy „beépítettbeépítettbeépített”, de a hangulat miatt dafke nem hittem neki. 

RW szokatlanul korán, a koncert harmadik számánál már biztos kézzel irányította a közönséget, amikor szektor-énekversenyt hirdetett. S így a közönség uszkve önmagának csinált hangulatot. Mondom uszkve...  A sráccal az utcából, aki rendre mindenféle rekordokat döntöget a zeneiparban, s aki tök szimpatikus a maga ötvenéves csibészségével, szolid mosolyával, bohóckodásával, érzelmességével, családcentrikusságával (beszélt a gyerekeiről, a feleségéről, az apjáról, néztünk családi fotókat, szóval úgy, ahogyan az a családban szokás). 

Mondom, a srác az utcánkból gigantikus showman.

Akinek ugyancsak tisztességes hangja is van. Nem mondanám, hogy eget rogyasztó, de azért egy My Way-nél kiderült, hogy na! Meg amikor bohóckodva falzett hangon nyomta a zenei geget. Meg amikor a ki tudja melyik szám végén térde hullott és lehajtott fejjel vagy egy percig kitartotta a befejező hangot, de úgy, hogy egy pillanatra sem rogyott meg a frekvencia, azért ugyancsak elismerőn kellett bólogatnom. Sőt, azt mondom, hogy nekem a mostani RW hangja sokkal jobban tetszik mint a tizen-, huszonévvel ezelőttié. 

ÜNNEPRONTÁS

Azt írtam fentebb, hogy a ötödik-hetedik számig azt gondoltam, hogy talán ez életemben eddig a legjobb show, amin ott lehettem. Addig koncerten voltam. 

Ezután következett egy akusztikus intermezzo a Lottery Winners frontemberével és basszeros énekesével. Aminek az volt a bevezetése, hogy RW az arcmimikájával jelzi a rosszallását amiatt, hogy a színpadra lépő Thom-ot mekkora taps fogadja. Majd eltúlzott volt az akusztikus rész hossza is. Oké, hogy nem teljes számokat játszottak, hanem egyveleget nyomtak, de számomra egy idő után unalmassá vált az egy szál gitár, két, majd három énkekhang. 

Ráadásul innentől RW-nek kinyílt a szája, és nekiifogott beszélni. De nem ám tőmondotokban, hanem ugyancsak bő lére eresztve. De ezt úgy képzeld el, hogy bár nem mértem az időt, de volt olyan etap, ahol simán négy-öt percig csak beszélt. Tényleg csak sacc, de szerintem a kétórás koncertnek úgy egyharmadát, egynegyedét átdumálta. Volt, hogy találékonyan, a tizenéves önmagával folytatott polémiát, de akkor is dumált. És dumált, és dumált. 

Erre jött a zenekar ötletes bemutatása, amikor minden zenész a hangszerére jellemző számot játszhatott. Röviden. 

Mi a bajom már megint? Egyfelől a szégyenem, hogy hatvan év alatt sem lettem még csak közepesen angolul beszélő panelprolivá. De még ha mindent értettem volna, akkor is: lehet, hogy az én hibám, de koncertre jöttem, nem standup- vagy motiváló előadásra. Az akusztikus rész, illetve a zenekar bemutatásának zenei részleteivel, most nézem, a krakkói köncerten négy medley-szakasz volt.

Ez egyfelől nagyon sok, másfelől meg marha kevés. RW koncertje több is, kevesebb is mint egy koncert. Nagyon bőven voltak még mindenféle szempontból csúcspontok az első akusztikus egyveleg után, de számomra onnantól szertehullot az integritás, s az egyébként továbbra látványos, hallványos show intermezzoi, úgy bármely darabról legyen is szó, olyanok lettek mint egy mozaik darabjai: kiadják a teljes képet, de tulajdonképpen nem illenek, illeszkednek szervesen egymáshoz. 

Ahogy nézem a krakkói setlistet (a budapesti még nincsen fent), ami nagyon hajadzik a budapestire, öt egyveleg-blokk volt. S akkor még nem számítom a New York, New York  pompásan látványos darabját, meg a My Way-t, ami ha akarom tisztelgés, visszatekintés, ha akarom filmzene. Viszont nagyon karakteresen nem saját dal, még ha 2001 óta RW egyik lemezének a tartalma is.

Szóval remélem ez már érzékeltet valamit az előadás töredezetté válásból. Engem zavart ez a töredezetté válás. Aztán mégis csuda lelkesen hagytam el az MVM Dome-ot. Ezt add össze!

MITŐL SZTÁR A SZTÁR? 

Már koncert közben tűnődtem azon, hogy vajon mi RW titka? Mert oké, rendes  hangja van, tud énekelni, de csak a hangja miatt nem lennék oda meg vissza az előadásért. Oké, vannak jó számai, de például e cikk írása közben betettem több lemezét is, és rendre azon kaptam magamat, hogy lépegetek a számok között. 

SzFT felébredt, mosz, amikor a cikket írom, átjött a nappaliba és csodálkozva kérdezte,
mert megszokta, hogy írok egy koncertről, inspirációnak többnyire a megfelelő zenét hallgatom. 
– Nem Robbie Williams-et hallgatsz? 
Hát, nem... 

Fergeteges a színpadi show, de tulajdonképpen hasonlót láttunk már itt-ott, hiszen voltunk például KISS-koncerten is. 

Tehát marad a pasas kisugárzása. Meg a közvetlensége. A pimasz csibészsége. Hogy haver az utcából. Aki mellesleg világsztár. De tudjuk róla, hogy itt van, hozzánk szól, átölel és ugyanolyan büdöset szarik mint mi. S ugyanolyan ember mint mi. Csak éppen őt mindenki ismeri, és úgy fogy el húszezer jegy egy koncertjére, hogy egy nyomorult plakát se kell róla az utcákra. 

Egészen bizonyos, hogy több mint a marketing és PR. Ez személyiség. 

Ha pedig mégsem, ha Robbie Williams úgy kitalált és felépített személyiség, ahogy van (ismered a Révész nélküli Piramis P.V.E.C.B angyal című zsenialitását?), de akkor meg kurva nagy színész a manus. Tegnap este kiderült, hogy van benne erre hajlam. De könnyen átvágható, befolyásolható vagyok, én hiszek neki, hogy ő önmaga. 

Szóval, ha Robbie Williams újra jön Budapestre, mindenképpen szeretnék újra ott lenni, ahol ő fellép. Köszi Robbie! Mondja egy alapvetően progrockot hallgató, két unokás nagypapa. 

 Mivel nem találtam semmi konkrét infót RW zenekaráról, ezért az MI segítségét kértem. Ő ezt válaszolta, s ha téved, akkor én is tévedek.