Egyáltalán nem vagyok Metallica-fan. Szeretem a kemény zenéket is, de leginkább progreszív rock-ot, progmetált hallgatok. Ha már kategorizálni szükséges. Vagyis ilyen Metallica-félék nem esnek ki teljesen a szórásból, de túl sűrűn nem is hallgatom őket, csak úgy néha rámjön, hogy kell egy kis zúzás.

Ennek ellenére a telefonom alap-csengőangja hoszsú évek óta egy Metallica-szám részlete, a Suicide & Redemption részlete, 3:51-től, amíg újra be nem vadul: hát valami megunhatatlanul gyönyörű! Hallgasd csak meg! De jobban jársz, ha az egészet hallgatod, nagyyon megéri!

No, gondoltam, amikor szembe jöt velem ez a könyv, hátha a betűkön keresztül közelebb kerül hozzám a zene, belecsaptam a nyomtatott lecsóba, aztán vártam, hátha kedvet csinál a könyv a zenekarhoz. Aztán várta, aztán vártam, aztán vártam. Hát, nem nagyon tett ilyet…

Mit mondjak: amit olvastam, korrekt leírása a zenekar sok évének, de olyan kis színtelen, szagtalan, még a tagokat sem nagyon ismertem meg belőle. Meg úgy igazából semmit sem ismertem meg nagyon. S ezt hárman írták. Hm. A Metallica többet érdemelt volna. Ha már sok-sok éve a csengőhangom az egyik számuk részlete. 

Egyszerűen fel nem foghatom, mi a célja ezeknek a felületes, semmitmondó monográfiáknak. Sajnos nagyon sok van belőlük. Elfogadom, belátom, hogy a zenéről írni nem egyszerű dolog, de annyi módja lenne annak, hogy érdekessé, figyelemfelkeltővé lehessen tenni egy fan-könyvet, hogy csak na! Lehetne a zene mögött rejlő filozófiát megfogni, lehetne a írni a dalok születéséről, a szövegek mondanivalójáról. S lehet persze az előadók, együttesek tagjainak bulvárosabb dolgaival is foglalkozni. Ezeken most még csak nem is gondolkodtam. És vajon micsoda az a „fémkemény év”? 

Mantra: Vasváry-Tóth Tibor Yes-könyve továbbra is az etalon számomra a zenekari monográfiákban. Úgy fest, műfajt teremtett. 

2/5

(2011)