Koncertbeszámolók, zenei könyvek értékelései, zenehallgatás

Moha zenét hallgat

Moha zenét hallgat

Majnik László: Mindörökké Omega

Pompásan megírt, hozzáértő, de valamiért félbehagyott disco- és monográfia

2024. február 13. - Mohácsi Zoltán

majnik_mindorokke_omega.jpg

A bejegyzés első megjelenési helye a koncert.hu.
A blogbejegyzésem szokás szerint bőségesebb, képesebb.

OMEGA. 1962–2021. Egy híján hatvan év muzsika. Van, aki nem szereti az Omega zenéjüét? Na, legalább válogatva...?

PIPI BARÁTOM kedvence volt az Omega. Amíg élt. Mármint Pipi. De Pipi előbb halt meg mint az Omega. Együtt is sokat hallgattuk a lemezeiket. Amikhez kamaszként hozzájutottunk. Nagyjából a Csillagok útján idején kapcsolódtunk be a történetbe. Vagyis a legnagyobb korszakukban. De nekifutottunk és visszamenőleg is megszereztünk mindent. Aztán megvettük, ami utána jelent meg. Nekem az Omegáról legelőször Pipi jut az eszembe. De utána rögtön rengeteg minden más. 

Az Omega pályafutásának az utolsó évei egyszerre jelentettek HATALMAS SIKERT ÉS ORDENÁRÉ BOTRÁNYT. A még élő két tag éppen a napokban feszült egymásnak az Omega-hagyaték felett. 

Tudomásom szerint méltó összefoglalása még nem született az életműnek. Ez a kötet a zenéjük részletes bemutatása. Csak valamiért abba marad az életmű felénél. Érthetetlenül és megmagyarázatlanul. De addig kimagaslóan jó. Ami a könyvet tekintve azt jelenti, hogy teljes egészében csuda jó. Csak fene mód hiányos. Mindjárt megmagyarázom, miért írok ilyen gubancosan. 

A KÖNYV MINT KÖNYV

A helyzet az, hogy az első meglepetés akkor ért, amikor megláttam a kötetet. Valamiért azt hittem, sokkal nagyobb és sokkal vaskosabb. Mert képzeld, háromszáz oldala sincsen. Pedig majd' hatvan év zenéje van benne... Ehhez képest tehát egy teljesen átlagos méretű kötet.

Viszont viszonylag nehéz: minőségi papírra nyomták, vélhetően a benne levő fotók láthatósága érdekében. 

A tördeléssel alapvetően semmi baj nincsen. A képek elhelyezése ugyan eseteges, és ennek megfelelően néha meglepő. Lehet, szerencsésebb lett volna nem a szöveget megszórni velük, hanem külön egységekben betenni őket, nem a folyószövegbe, de több is veszett Mohácsnál... (Mohácsinál? :-D )

majnik_mindorokke_omega_07.jpg

MORGOLÓDÁS

Később akartam morgolódni, de itt a helye, nem bírom magamban tartani. Minden más, ami dicséret ez után kap majd teret.

Majnik László több kötetes szerző. Írt: az Illésről, a Hungáriáról és az Omegáról egy-egy könyvet, amelyeknek a címe úgy hangzott eredetileg, hogy Barázdák között: A(z) ...együttes története hangfelvételeik tükrében. Ez a kötet 2019-ben jelent meg. 

Tény, hogy az Omegáról szóló Barázdák közt-kötetnek az alcímében egyértelműen ez állt: 1962–1987. Ez az időbehatárolás ott áll a jelen kötet előszavában is.

Ennek megfelelően az Omega 1987–2021 közötti tevékenysége az utószó öt (!) oldalán kapott helyett. 

majnik_mindorokke_omega_05.jpg

A könyvben legutolsó, részletesen bemutatott album az 1987.ben megjelent, Babylon című album. Az együttesnek '87 után még négy önálló és egy kelet-európai dalokból született, más elődadók általuk feljátszott dalainak válogatása is megszületett, olyan vendégzenészekkel mint Petr Janda a cseh Olympic énekes és Josef Skrzek, az SBB zenésze. 

Mihály Tamás 2014-ben szállt ki az Omegából. Molnár György 2014-–2016 között az Oratórium-koncerteken nem lépett fel a zenekarral, fenntartása volt a templomi koncertekkel szemben, de a 2016 után a hagyományos koncerteken újra színpadra állt. 

Az utolsó, közvetlenül Kóbor János halála előtt megjelent album, a Testamentum ugyan elsősorban az énekes évekig tartó projektje volt, de az Omega neve alatt jelent meg. Annak ellenére, hogy a cd-mellékletében nincsenek feltüntetve a zenészek. De zeneszerzőnek az Omegát jelöli meg a kiadvány. S azért, figyu, ennek a tárgyalt Omega-könyvnek a borítója tök egyértelműen a Testamentum dizájnját hozza. Miközben a lemezt másfél sorban tárgyalja. 

Vagyis a következő lemezek éppen csak megemlítésre kerültek: 

  • Trans and Dance (1995)
  • Egy életre szól (1998)
  • Égi jel (2006)
  • Testamentum (2020)

De az van, hogy ezek csak a kihagyott stúdióalbumok. De nem csupán ezekel rukkolt ki az együttes ebben az időszakban. Ahogyan Majnik sem csak a stúdióalbumokat, hanem a koncertlemezeket és az idegennyelvű kiadványokat is aprólékosan elemezte az előbbiekben. Csak hogy lásd, mi minden maradt ki.

  • Népstadion 1994 Omegakoncert 1. – Vizesblokk (1994)
  • Népstadion 1994 Omegakoncert 2. – Szárazblokk (1994)
  • Transcendent (angol nyelvű) (1996)
  • Koncert – Népstadion (1999)
  • Rhapsody (2010)
  • Szimfónia & Rapszódia (2012)
  • Oratórium (2013)
  • Oratórium Adventi koncertek (2014)
  • Volt Egyszer Egy Vadkelet (2017)
  • Élő Omega – Kisstadion '77 (2023) 

S akkor vessünk számot: az Omega 1962–2021 között létezett. Ötvenkilenc évig. A 2023-ban megjelent könyv ebből huszonötöt mutat be. 

majnik_mindorokke_omega_03.jpg

Ó, igen: s egy félszavas indoklást sem lelhetünk miértjére. Azért nem veszünk figyelembe harmincnégy évet és tizenhárom lemezt, mert csak. Próbáltam valamit keresgélni, miért dönthetett így Majnik úr, de egyszerűen semmi értelmes, nyomós indokot, okot nem leltem. Még ha Mihály kiválására, Molnár időszakos távolmaradása lett volna a vízválasztó, de igazából még az se lenne szilárd hivatkozás. 

Egyre az járt a fejemben, hogy miközben teljesen egyértelmű, hogy a szerző tiszteli a zenekart, hogy a csudába tudod, mert ennyire tiszteletlen lenni velük szemben? 

S ha már morgolódom: érthetetlen módon az egyes lemezek tárgyalásánál nincsen ott a borítók fotója. Illetve nincsen egy diszkográfia a könyv végén. Rendben, hogy ma már a neten simán talál mindenki ilyesféle magának (én jobbára a disgogs.com-ot használom), de azért...

Az a baj, hogy a fentiek miatt bennem maradt az érzés, hogy a kötet ilyetén második kiadása csak a konjunktúra kihasználása. Nagyon nagy kár érte! 

A STÍLUS ÉS A SZERKEZET

Majtényi az Omegáról a benne levő tudás teljes magabiztosságával ír. (Ebben a mondatban részemről semmi, de semmi irónia nincsen, minden szavát tökéletesen komolyan gondolom.)

Szemmel látható, érezhető, hogy a benne levő szimpátia, tisztelet teljessége vezeti a tollát. Viszont semmiképpen sem a rajongói elvakultság. S az is egyértelmű, hogy Majnik László ért a zenéhez: zenész, zeneszerző, dalszöveg-író, 

Plasztikusan fogalmaz. Annyira plasztikusan, hogy az ember fiának rögvest kedve támad meghallgatni, amiről éppen ír. S egy zenei témájú könyv esetében mi más lenne a legnagyobb győzelem? 

majnik_mindorokke_omega_01.jpg

A könyv tartja magát az első kiadás címében megfogalmazottakhoz: a felvételeiken keresztül mutatja be az együttes munkásságát. Már amikor teheti. Mert például az első, Laux-Presseres, klasszikus felállásig is vezetett út, s ebből az időszakból bajos a felvételeken keresztül mutogatni az Omegát. Viszont mégis meglepően részletesen rálátunk erre a múltba vesző időszakra. (Ami zenei szempontból meglehetősen lényegtelen volt. Ennek tükrében értelmezd például az előző alcím tartalmát!)

A lemezek megjelenése után azok válnak sarokponttá. Sokat megtudunk a megalkotásuk hátteréről is, de alapvetően a produktumokra koncentrálva. De azoknál mindenre kiterjedően: hangszerek, hangszerhasználat, keverés, a kor- és a stúdiók lehetőségei, ki, mikor, mit játszott, énekelt, mi honnan szól a sztereóban, ki írta a szövegeket, miről szólnak a dalok, a lemezekre került verziók között mik a hangszerelési, keverési különbségek.

Mondj valamit az Omegáról: ott van a könyvben! De külön érdeme az olvasottaknak, hogy semmi teret sem enged a bulvár-információknak. A zenéről és az előadásokról szól a könyv. Pont. 

Mondjuk, ahogy belegondolok, a lemezek borítóit a Nem tudom a neved albumig elemzi. Aztán már nem. Éppen csak megemlíti. De persze semmi se lehet teljesen tökéletes. (Ismered a viccet? „Semmi se tökéletes!” – mondta a sünifiú és lemászott a súrolókeféről.) Különösen nem egy ekkora életművel bíró zenekarról szóló könyv. De nagy dolgot mondok: ha nem lenne benne az a magyarázatlan félbeszakadás az életmű tárgyalásakor, azt mondanám, az én ízlésem és elvárásaim szerint Majnik László könyve nagyon közel van hozzá. 

majnik_mindorokke_omega_09.jpg

Grundrecords, Budapest, 2023, 304 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150172361

Ameddig tart 10/10, de mert nem veszi végig az életművet, 5/10. Bajban vagyok. 

2024 február, az év második fizetése. Aminek a döntő része máris elfogyott. 

Tegnapelőtt Szerelmetesfeleségtársam lelkendezett. Már vagy egy éve is van, hogy vett magának egy Xiaomi fülest a Vaterán vagy a Marketplace-en. Egy Eartphone 2S-est. Összekapcsoltam a telómmal, és leesett az állam, akkora különbség volt a sajátom és aközött. Amikor rákapcsoltam az equalizert, rögvest irigykedni kezdtem. Eddig nem volt bajom a saját fülesemmel. Immár tudom, hogy nem híg fos, de elég vacak. SzFT talált egy olyat mint az övé, tízért a Marketplace-en. Írtam a tulajnak. Nem válaszolt. Ránéztem a profiljára, és nagyon kamu íze van. Ő tízért adta volna. A következő lépcső tizenhat plusz szállítás. 

Eltelt ismét egy hét. Megint szombat hajnal van. Négy óra óta fent vagyok. Átkonvertálgattam az unokámnak néhány „Égből pottyant mesék” videót, mert amit átvittem nekik, nem fogadta el a tévéjük. Írtam. Gondolkodtam. 

Elsősorban azon, hogy milyen csuda jó dolgom van, mennyire meg van mindenem, kényelmesen élek, nem kell végre beleszakadni a munkámba sem, van egy szerető, életteli feleségem, egészségesek a gyermekeim, az unokám. jó a kapcsolatom az anyósommal, az egészségi állapotommal minden további nélkül megvagyok a mindennapokban... 

Mégis, itt van bennem, mocorog, csesztet a permanens hiányérzet. Ami lassan kétségbeeséssé változik. Több összetevős. Minden téren rendben van minden, és minden téren hiányzik mégis valami. Emiatt mozgolódik, fészkelődik, sutyorog folyamatosan a Bellow-féle „Akarom!”, és nem hagyja, hogy önfeledten élvezzem, amim és ami van. Lehetne százszor rosszabb is, és ahogy a világ áll, lesz is, de n mégis arra gondolok, hogy ennyi erővel lehetne sokkal jobb is mint ami van. 

Miközben hálás vagyok mindenért. Istennek is, embereknek is. 

Mennyire jó szám már ez a City of Blinding Lightsmajnik_mindorokke_omega.jpg

Hobo: Vadászat 40 – Papp László Sportaréna, 2024. 02. 10.

„Sajnos a vadászat ma ugyanúgy aktuális mint negyven éve...”

hobo_vadaszat40_arena2024_fejl.jpg

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelet meg. Az itteni verzió bőbeszédűbb, képesebb.

Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (Martassist)

A HOBO BLUES BAND   Vadászat    című lemeze a magyar rock egyik alapköve. Monumentális munka, eklektikus dalokkal, konceptuális mondanivalóval, művészi színvonalon, művészieskedés nélkül.

Földes Hobo László frenetikus népművelésbe fogott, amikor a HBB-t megalakította: kezdettől fogva bevonta a tevékenységébe, a szövegeibe a hivatalos irodalmat is, nem hiába tekintett egyfajta HBB-elődként a Kex együttesre, amelynek több dalát játszotta a HBB is. 

Hobo maga mindig műfajközi alak volt. Mert nem költő, de remek dalszövegeket ír, nem énekes, mert nincsen jó hangja, de évtizedek óta milliók éneklik vele tengernyi dalát, nem rock- vagy blueszenész, mert hangszert soha nem látott a keze, lába, szája, nem bohóc, mert nem nevetséges, mégis együtt nevetünk vele, nem színész, de vele sírunk számtalan alkalommal... Semmi se nem, s közben mégis mindez egyben. 

Tegnap este, február 10-én abszolút teltház volt a Papp László Sportarénában a Vadászat című album negyvenedik évfordulós koncertje alkalmából.

Pedig az eredeti előadók, szerzők közül csak Hobo volt a színpadon. Neki legyen mondva, hogy az a koncert egy pontján az eredeti alkotótársakat, Deák Bill Gyulát, Döme Dezsőt, Póka Egont és Tátrai Tibort kivetíttette maga mögé, majd a fényfal felé fordulva fejet hajtott előttük. A zenésztársak iránti tiszteletből, s kegyeletből: haláluk miatt Döme és Póka sajnos több mint igazoltan voltak távol. 

hobo_vadaszat_40_12.jpg

A vadászat lefolyásának, szereplőinek metaforáját a későbbiekben is többször felhasználta Hobo. 1996-ban megjelent a Vadaskert című, szintén dupla album. 2008-ban pedig a Bolondvadászat, amiből könyv is készült. A könyv gyakorlatilag a Debreceni Csokonai Színház előadásával kapcsolatban jelent meg. Bár a Vadászatot a beregszászi színház is többször előadta. Az utóbbi átfedései a Vadászattal felvetik a kérdést, hogy ez lett volna-e a Vadászat, ha a megjelenésének az idejében nincsen cenzúra?

Mert a Vadászat lemezről ez meg az bizony akkor lekerült. Mi ezért, mi azért. Faludy nem volt még divatos, tehát ugrott a Ballada a senki fiáról, Petőfi divatos volt ugyan, de Vadászat-összefüggéseiben A kutyák dala és A farkasok dala... Ugyan már! Így is meglepő, mi minden rákerült akkor a lemezre! 

A magas rangú külföldi vendég történelemkönyvet olvas és halálra röhögi magát.

hobo_vadaszat_40_31.JPG

Középiskolás voltam, amikor a Vadászat megjelent. Szerettem a HBB-t, jártam is a koncertjeikre. Az Ifiparkban például egyszer a Rolls Frakció lépett fel előttük. (Emlékeim szerint az volt az a koncert, aminek egy részét később Módos Péter leadta az Egymillió fontos hangjegy című műsorban, és ezzel ki is vágta maga alatt a fát.)

Akkoriban még semmi írásom nem került nyilvánosság elé. Nem értettem akkor sem, és azóta sem derült ki, a Vendéglátóipari iskola akkori suliújságjának a szerkesztője miképpen talált rám. 
– Szia Moha! Úgy hallottam, mész a Vadászat koncertre. Írj már róla a suliújságnak, légy'szi! 
Hogy honnan tudta, hogy szoktam írogatni, honnan tudta, hogy megyek a koncertre? Fogalmam sincsen, azóta sem. Elmentem a koncertre, megírtam a cikket, meg is jelent, a lap pedig meg is szűnt. Akkor még nem az én cikkem hatására. (Ez később következett be, amikor három osztálytársammal csináltunk egy poénokra utazó, és csak egy-egy komoly írást tartalmazó suliújságot. Írtam egy cikket „Süllyed-e a KIS(Z) hajó?” címmel. A szerkesztőség azt mondta, ezt semmiképpen se a saját nevemen jelentessük meg, hanem írjuk alá, hogy: a szerkesztőség. Szőnyegszélre is kerültünk, amikor leadtuk cenzúrázni megjelenés előtt a lap tartalmát. A harminckét oldalból harmincötöt kidobott a dirinéni, és megszűntnek nyilvánította a lapot. Onnantól az érettségire készültünk.)

Nincsen már meg, amit akkor írtam. De arra emlékszem, elájulva nem voltam, valahogy többet vártam az előadástól. Nem tudom mit, de többet. 

Itt az egykori előadás. amiről a cikket írtam. 

Nem mondom, hogy teljes mértékben értettem a lemezt. Ma sem mondok ilyet. Persze, rengeteg mindent sikerült dekódolnom rajta, de hogy mindent... Szerintem ez még Hobonak sem sikerült. :-D 

A Hobo által kialakított koncepció, »zárja« tehát nem egy kulccsal, hanem annál sokkal bonyolultabb zárkombinációval nyílik. A Vadászat a felszíni rétege alatt egy modell értékű, intellektuális töltésű, asszociatív képességeket igénylő alkotás. Mondanivalójának, üzenetének többféle értelmezése lehetséges, ezért befogadójától komoly történelmi, társadalompolitikai, kultúrtörténeti ismereteket feltételez.

[...]

Talán ennyiből is érzékelhető, hogy Hobo a rendelkezésére álló művészi eszközökkel valóban monumentális társadalomrajzot formált a vadászat ürügyén, amely lenyűgöz a részletek gazdagságával, a szereplők sokaságával (a képzőművészetből talán Pieter Bruegelt lehetne példaként említeni), a gondolatiság izgalmával. Műve olyan történelmi tabló (táblakép), amely »kortalanul« képes markáns megjelenítő és leleplező erővel és plasztikus részletekben
ábrázolni a közép-kelet-európai, megkésett és torz fejlődésű peremtársadalmak titkos és titkolni vágyott hatalmi-emberi viszonyait, s amelynek sarkába Hobo – egyfajta kívülálló, szemlélő, krónikás szerepkörben (ezúttal bolondként) – magát is odafestette, jelezve, hogy a történet – bármilyen elvont is – rólunk szól! (Sebők János: A Vadászatról hatalmi játszmák tükrében; idézi: Hobo: Bolondvadászat, 120–123.)

Ezek után röviden elmondani miről is szól a Vadászat, annyira nem is egyszerű feladat. Talán így: a hatalom és a kisember viszonyának az árnyalatairól, súlyairól, hatásáról szól. S arról, hogy ki, milyen helyet foglal, szerepet tölt be a hatalom körüli, a hatalomért folyó körtáncban, csörtékben, véres háborúkban. 

A VADÁSZAT ELŐADÓI EGYKOR ÉS MOST

Vadászat eredetijének előadói között hatalmas zenészek voltak. Ki-ki a maga pozíciójában. Gyakorlatilag utánozhatatlanok és pótolhatatlanok. Mert mondom: Deák Bill, Tátrai, Póka, Döme... 

Ugyan hogyan szólhat nélkülük egy olyan zene mint a Vadászat? Különösen nem tudtam elképzelni a Bill által énekelt dalokat Bill nélkül. Akire, ugye, még Chuck Berry is azt mondta, hogy ő a legfeketébb hangú fehér énekes. 

De mennyire pótolhatók Tátrai vagy Póka futamai, de akár Döme ritmusai? S egyáltalán: ki fog színpadra állni Hoboval, hogy előadják a Vadászatot

*

Annak ellenére, hogy az egykori zenészek nem pótolhatók, a koncerten kb. az első számtól el tudtam feledni, hogy nem ők játszanak. Bill hiányzó hangja miatt még aggódtam, mert félő volt, hogy Hobo fogja énekelni az ő dalait is. De szerencsére nem így történt.  

Ezen a koncerten a következő zenészek biztosították a muzsikát: 

  • Bűdi Szilárd (ének, gitár, szájharmonika)
  • Kiss Zoltán (gitár)
  • György Attila (basszusgitár)
  • Nemes Zoltán (billenytű)
  • Gál István (dob)
  • valamint Ács Eszter színművész a Nemzetiből.

Kezdem az énekessel, aki gitárolt is. Jó, persze, nem Bill. De Bill csak egy van. Ám ez az úriember simán, csont nélkül eladta nekem az eredetileg Bill által énekelt nótákat. Már az első, általa énekelt dallal, A vadászok gyülekezőjével. Vagyis a koncert legelején. Ez volt a legkényesebb feltétel. 

S az égvilágon semmi bajom se volt: se a szólógitárossal, se a basszerossal, se a dobossal, se a billentyűssel. 

Nem, ez a mondat így nem jó. Félrevisz. Az kevés, hogy nem volt velük bajom. Az az éppen elfogadható-kategóriát sejteti. Pedig ennél sokkal többről volt szó: úgy játszottak, hogy nem volt hiányérzetem, nem sírtam az eredeti előadók után. Az eredeti zenékben Póka Egon kezelte a szintetizátorokat. Ő pedig azért basszusgitáros volt. Ezen a koncerten egy ugyancsak ingatag lábakon álló kis szinti szólt, amivel csudákat művelt a kezelője. 

S persze Hobo. Maholnap nyolcvan éves. Vagyis a túlmozgásos színpadi jelenléte a múlté. Mondhatnók, megfontoltan haladt, ha haladnia kellett. De bár soha nem volt jó énekes, csak fenomenális előadó, a hangja nem nyolcvanéves hang. És sokkal jobb, mint a legelső Vadászat előadáson. Jobban dörmög mint akkor, de nem egy öregember hangja. S teljesen jelen volt a színpadon, a kezében tartotta az előadást, a zenésztársakat, a közönséget. Nem lehetett nem figyeli rá. 

MENNYIRE VOLT SZÍNHÁZ A KONCERT? 

Vadászat koncepciója adja, hogy a hallgató/néző nem egymástól független dalokban, hanem előadásban, egyfajta színházban kezd gondolkodni. Naná!

Az előadást, mármint a zenén túl a vetítőfal jelentette ezen a koncerten. Kalapot emelek, gratulálok a vetített képek, filmek, szimbólumok kiötlőjének, elkészítőjének. A vetítés egyszerre támasztotta alá a zenei, szövegi mondanivalót, és tette láthatóvá a zenészeket. 

A színházat a színpadon csak Hobo udvari bolond jelmeze és persze jelenléte képviselte. 

Lenyűgöződtem. Gratulálok! 

MENNYIRE AKTUÁLIS, AMI TELJESEN AKTUÁLIS?

Hobo nem hagyott kétséget azt illetőn, hogy a Vadászat mondanivalója nem csupán nosztalgia-értékű. Szóvá tette konkrétan is, hogy sajnos naprakész a mondanivalója. 

Amikor ezt első alkalommal tette, nekem megakadt egy kicsit a koncert. Mert persze, értem én, hogy „minden zsaru bűnöző és minden bűnöző szent”, s hogy a Vadászat gyakorlatilag minden olyan rendszerben érvényes, ahol hatalmi struktúrák vannak. 

Az összes nagyfejű a nép nevében beszél,

Boldog a kétharmad, s az egyharmad se fél,

Na de hol vagyunk mi, na és hol vagyok én?

Az ám, hazám.

Az ám, hazám (Tisztelet József Attilának)

Aztán az Orgia szavalása közben Hobo szélesen elmosolyodott, és kihagyott egy sort. A középső sort nem mondta el és csak szélesen vigyorgott.

Az ezredes álmában kiad egy parancsot: 

Mindenki egyen egy narancsot! 

De a nők inkább banánt kérnek.

Ugyanezt a dalt szavalta, és amikor odáig jutott, hogy

Mindenki a Parlamentbe igyekszik, 

Ahol a Paraziták Parádéján a Patkány a prímás.

kitört az általános ováció. 

Kiestem egy kicsit a koncertből. Elsősorban azért, mert analógiát keresni és találni nem túl nehéz feladat. Amikor ezt fejtegettem Szerelmetesfeleségtársamnak, rájöttem, hogy még a mi mikrotársadalmunkra, a családra is igaz lehet a Vadászat. Hogy ne lenne hát igaz a hosszú ideje regnáló politikusainkra? 

A vetítőfalon illusztris sok kis Hitler és Mussolini végzett tornagyakorlatot. Egy másik szám közben Kádár, Ceausescu, Brezsnyev, Putyin, Zelenszkij, Horthy és egyebek mellett megjelent például Semjén Zsolt is. (Tréfás: megkérdeztem az Edge böngésző AI-ját, Copilotot-ot két fotóval kapcsolatban, hogy kik ők, de félrebeszélt, nem mondta meg, kiket látok.) 

Vagyis mindebből összeállt a kép: a Vadászat ebben a rendszerben is teljesen érvényes. Ami az analógia miatt persze, hogy igaz, mert, ugye, minden hatalmi, politikai, gazdasági rendszerben igaz, még a családon belül is az tud lenni, de az elénk tárt analógia szerint a jelenlegi, itthoni rendszer is teljesen analóg Hitler, Musssolini, Ceausescu, Putyin rendszerével, ahogyan a Horthy-rendszer is analóg volt velük. S mi sem bizonyítja jobban a jelenlegi rendszer analógiáját, minthogy árnyalja a Horthy-rendszerről az előző rendszerben sulykolt képet...

És innen már minden keveredik mindennel az analógia érdekében. 

Nincsen bajom azzal, ha egy stadionnyi ember ovációba tör afelett, hogy a Patkány a prímás a Parlamentben, s hogy az ezredes parancsa a narancsról szól. Sem Hobo, sem a közönség felé nincsen ezzel bajom. Kinek-kinek a maga gondolkodása és nézete. Azt is elfogadom, hogy a viharba ne, hogy egy életműdíj nem feltétlenül az elvi hűségről szól, hanem az adott művész életéről, művészetéről, és hogy lojalitást várni érte cserébe nem csupán dőreség, de aljasság is. 

Mégis a napi politika miatt ugyanúgy kibillentem a szituációból, ahogyan nagyon rövid időn belül Roger Waters budapesti koncertjét se tudtam élvezni. (Igaz, ő ki is írta a koncert kezdetén, hogy akinek nem tetszik, hogy politikai propaganda folyik majd a műsor közben, az mehet haza a francba.)

De persze Hobo nem állt se ide, se oda. Ő a bohóc, az udvari bolond, a kisember-hajtó, aki csak lent áll, és néz felfelé, elszenvedve mindazt, ami fentről a nyakába zúdul, s amit a fenti döntések miatt elszenvednie kell. S ugyan melyikünk nem hajtó, melyikünk nem lúzer, udvari bolond? Mármint a királyokon, a vadászokon, a fent levőkön kívül. Meg a kutyákon kívül. Akik egyébként maguk is lent vannak, csak felfelé szolgálnak. 

S ebben a struktúrában feltehető a kérdés, lehet-e hinni bármilyen politikai eszmét képviselő csoport nézeteiben anélkül, hogy a lakájává, a szolgájává, a kiszolgálójává, a kutyájává lennénk? S vajon, aki nem ért egyet Hobo bluesológiai okfejtésével, az automatikusan vagy ostoba, vagy lakáj, csicska, vagy lógó nyelvű érdek-kutya? 

S a feltétlenül egyet nem értés, hogy még csavarjak egyet az ideológiai megközelítésen, egyáltalán nem azt jelenti, hogy a feltétlenül egyet nem értő narancsista. De ha mégis az lenne, akkor feltétlenül érezze magát szarul a rossz emberismerete és helyzetértékelése miatt. 

Ugye, hogy minden Vadászat

*

A fentiekben még Szerelmetesfeleségtársammal sem értettünk egyet teljes mértékben. Különös tekintettel arra, hogy mielőtt beléptünk a stadionba, akkor hallgattuk meg Novák Katalin lemondó-beszédét. Amivel kapcsolatban sikerült kicsit összkoccannia egy szintén a koncertre várakozó sajtófotós kollégával. Csak úgy random. Vagyis SzFt-t kicsit sem zavarta az este semelyik aktuálpolitikai kiszólása sem. Ettől még szeretem őt. Mondom, politikai ízlések és pofonok. 

hobo_vadaszat_40_11.jpgA VADÁSZAT UTÁNI VADÁSZAT-KONCERT

Nem ért véget a Vadászat végével a koncert. A zenészek lementek, majd a közönség újrázására (meg persze a tervek szerint) Hobo nélkül visszajöttek és játszani kezdtek. Olyasféle muzsikát, mint amiket Presser szokott csinálni mostanság: csendeset, intelligenset, akusztikusat. 

Majd visszajött átvetkezve Hobo is. Énekelni kezdett. Akár a zenét, akár a szöveget nézem egy ott és akkor a tökéletesen a levegőben lógó nótát. A címe, kiderült: Csipcsirip. Amit Hobo egy alkalommal élete főművének nevezett. :-D 

Egyébként lemezen hallgatva jó poén dal. De tegnap, közvetlenül a Vadászat után képtelenek voltunk bármit kezdeni vele. Mindössze annyit azért sugallt a Csipcsirip, hogy nem létezik, hogy ez legyen a befejezés. Nem is az volt. Amíg ott voltunk még öt számot hallgattunk meg: Rohadt rock and roll, Éjszakai Budapest blues/Circus Európa, Az ám hazám, Új Magyarország, Hashajtó sajtó. 

Pécsi lány című sehonnan sehová szerelmes dal alatt tudatosítottuk, hogy a zseniális Vadászat után veszettül unatkozni kezdtünk. Egymásra néztünk, bólintottunk, indultunk. Akkor éppen még székeket hoztak be a színpadra és Hobo biztosította a maradókat, hogy nem a kora miatt ül le. Már nem tudtuk meg, mi miatt. (Így lemaradtuk az Amíg élek, játszom című dalról és a Közép-európai Hobo Blues II-ről. Az utóbbi miatt kicsit sírnom kell.)

Ezt a blokkot egyszerűen nem tudtuk megfogni, értelmezni. Bár így utólag belegondolva, a tematikával nem volt baj, csak zeneileg nem fogott meg egyikünket sem. A legutóbbi, Hobo Rádió című anyag promóciójának tűnt. A Vadászat után.

Másnapra kihevertük a koncert végi (számunkra) fiaskó-blokkot, és mert az eső úgyis esett, majdnem minden a Vadászatról szólt. SzFT most fedezte fel magának az egész lemezt. S összeadtunk, kivontunk, és leszögeztük: minden szempontból zseniálisan jó előadást láttunk. 

Köszönjük, Hobo,köszönjük zenekar! 

Phil Collins: Mindhalálig – Az életrajz

Egy legenda emlékezik. Nyolc éves a könyv, a legbúcsú turné naná, nincsen benne

collins_mindhalalig.jpg

A bejegyzés, módosított tartalommal a koncert.hu-n jelent meg.

A bejegyzésben szereplő fotók a könyvből származnak.

Számomra valahogy lassan állt össze a kép Phil Collins-szal, Peter Gabriellel meg a Genesis-szel. Ne felejtsd el: nem volt mindig internet, és ez az ország komcsi vezetés alatt működött, mindent, tehát a kultúrát is ők irányították: nem is jött be ide nagyon sok minden. Például a Genesis sem. 

Collins és Gabriel egy-egy szólólemeze azonban kapható volt: a No Jacket Requried és a So. Nagy szó volt, de akkor már odáig enyhült a diktatúra, hogy néha-néha egy-egy klipet is lenyomtak a tévében. Ahol akkor csak két csatorna volt. Így láthatóvá lett a vasfüggöny mögött a Sussudio és a SledgehammerAz utóbbinak sokkal kreatívabb a képi megoldása. 

Prof becenevű barátomnak a Collins lemez volt meg. Én hamarosan Gabrielét vettem meg. Mindkettő tetszett, sokat hallgattam őket. De Gabrielét izgalmasabbnak találtam. Ahogy Collins később megjelent és megvásárolt albumai rendre és egyre inkább unalomba fulladtak számomra.

Az, hogy mindketten a Genesis vagy meglevő vagy volt tagjai, csak lassanként állt össze. Mondjuk mire ide jött a Genesis, addigra már persze, hogy... Apám, mekkora koncert volt! (Népstadion, 1987. 06. 18.)

A GENESIS, PHIL COLLINS ÉS MOHABÁ'

A Genesis történetébe az Inviseble Touch lemeznél kapcsolódtam be. 

Kezdetben fogalmam sem volt arról, milyen muzsikát játszott előtte a zenekar. Az megvolt, hogy a Flórián Üzletközpont kirakatában láttam a Duke című lemezük borítóját (indiai kiadás), de akkor még semmit sem mondott az együttes neve. Csak jópofa volt a borító rajza. 

De az Invisible Touch után szép lassan visszamentem az időben. Nehezen adta magát a zene. A Mama című dalt, meg voltam róla győződve, még a Szerdahelyi utcai lakásunk fürdőszobájában hallottam első alkalommal, a rádióban szólt, én vécéztem, és közben... De nem stimmelnek a dátumok. '76-ban kötöztünk Óbudára, a Mama '83-as. Hacsak nem az volt, hogy minden stimmel, csak éppen látogatóban voltam a Szerdahelyiben Papáéknál. Akik nem költöztek velünk. 

Mama lenyűgözött. A teljes lemezt nem ismertem, csak sokkal később sikerült meghallgatnom. Tetszett mindenestül. Aztán jött az ABACAB elektronikus katyvasza. Azzal nem tudtam mit kezdeni. Ahogy nem volt katyvaszos a '74-es Genesis Live, de egyáltalán nem fogott meg. Na, jó, egy icipicit. 

De mert sznob korszakomba léptem, nem adtam fel. Nem tudtam fogást találni a ...And Then There Were Three... című lemezen sem. A Brodway-lemez istenítéséről tudtam, meg is szereztem kazettán, de csalódás volt. Csak a Carpet Crawlersde az aztán nagyon, a mai napig. 

És így tovább... Lassan-lassan kaptam rá a Genesis muzsikájára. Azt hiszem a reveláció egy másolt kazettáról egy autómagnón keresztül ért a Seconds Out című koncertlemez által. S akkor rés támadt a gáton. Nem szakadt át, csak több helyen vastag sugárban ömlött a víz. Engedtem magamnak, hogy élvezettel Genesist hallgassak. 

A Phil Collins szólólemezekkel is felemás volt a kapcsolatom. Egy időben a No Jacket Requied-et szénné hallgattam. A Face Value albumról az In the Air Tonight-tól tátva maradt a szám. De még egy dalt nem tudnék felidézni róla. A többi lemezzel úgy voltam, hogy szeretem Collins hangját, jók a popdalok, remek a hangszerelés, profi az egész, csak valahogy tökéletesen izgalommentes az egész.

Aztán bár valós időben vásároltam meg az utolsó Genesis stúdióalbumot, a We Can't Dance címűt, de az első meghallgatás után mindig is Phil Collins lemezként gondolok rá. Olyan Collins lemezként, ahol a Genesis a kísérőzenekara. A zene teljesen olyan lett mint Collins szólólemezeinek a zenéje. A Genesis popzenévé lett. Minőségi popzenévé, de popzenévé. Olyanná, hogy ha a dalait összekeverve hallgatnám Collins Dance Into the Light című lemezének dalaival, nem mondanám meg, melyik-melyik albumról való.

(S azt már csak halkan teszem hozzá, hogy zeneileg nekem a legutolsó, Collins nélküli, Ray Wilsonnal készült Calling All Stations jobban tetszik. Tény, nem annyira slágeres. De a Mama-s lemez előtti Genesis albumokon sem volt slágerzene. Vitát nincsen szándékomban nyitni.)

De Phil Collins mindig szerethető figurának tűnt. Talán azért, mert olyan semmitmondó, könyvelő dizájnja van, meg mindig jókedvűnek tűnt. Ja.

Aztán elolvastam a könyvét. Aminek az az összhatása, hogy Collins még szimpatikusabb lett. Csak árnyaltabban. 

ÖNÉLETRAJZ MINT OLYAN

Ha érdekel egy valamiért ismert ember, akkor az önéletrajza mindig érdekes. És mindig csalódás. Mert persze a valamiért ismert ember esetében a valami a lényeg, ami miatt ismert, és az emberen keresztül erre a valamire kíváncsiak leginkább az olvasók. Már akik nem a mindennapi bulvárbotrányokra fogékonyak. 

A helyzet az, hogy a magam részéről tulajdonképpen pont teszek arra, hogy melyik híres ember, mikor, kivel, miért. Az a magánügye. Ami engem nem érdekel. Engem a produktuma érdekel, ha érdekel. Ha valami jellembalfékről van szó, akkor azért, ha jellemes emberről, akkor meg az iránta érzett tisztelet miatt nem érdekelnek a privát dolgai. 

Ez tök jól hangzik, és szerintem teljesen tiszteletre méltó a hozzájuk állásom. De persze mégis egyfajta, hm, struccpolitika. Azért az, mert a művészi produktum sokszor nem érthető meg igazán a háttér nélkül. A háttér pedig mi más lehetne, mint a produktumot produkáló ember élete. Azon ehet vitatkozni, hogy ez jó-e. Az alanyi költő verseinek érthetősége ezerrel függ az alanyi költő ismeretétől. Engem meg nem nagyon érdekelnek a művészek, csak a műveik. Viszont ha a művész nélkül nem érthető a mű, akkor a tiszteletre méltó elvemmel öngólt rúgtam. 

Az ellentmondás talán ott oldható fel, hogy a művek háttere viszont esetenként érdekel. S a műve háttere sok esetben a művész élete. 

Frappáns, nem igaz? 

Sőt,még azt is hozzáteszem, hogy nem teljes úgy a mondat, hogy nem nagyon érdekelnek a művészek. Úgy igaz, hogy nem nagyon érdekel a művészek magánélete. A mikor, kivel, hányszor... 

Emiatt többször fogtam neki Mr. Phil Collins önéletrajzának is. 

MR. PHIL COLLINS MINT OLYAN

Elképesztő a pasas! Legalábbis ami ebből a könyvből lejön róla. Mert az jön le, ami a megjelenéséből, a viselkedéséből is: egy olyan világsztár, aki voltaképpen tök mindennapi. Miközben meg egyáltalán nem az. De a fene se gondolta volna, hogy Collins mennyi ideig és idővel milyen minőségeiben küzdött a kisebbségi érzésével.

S úgy küzdött vele, hogy közben mégis tisztában volt azzal, hogy kicsoda is ő és mire képes. Meg hogy olyan bohóc, aki képes híddá válni. Ahogyan azzal is, hogy olyan zenész, aki nem képes nem zenélni, s ezt teszi akár a kapcsolatai, szerelmei, házasságai, a gyermekei rovására is. 

De teljesen egyetértett, találónak és kedvesnek találta, ahogyan a Genesis sajtóközleményben bejelentette a kiválását az együttesből:

A Genesis véget vet a húsz éve tartó kísérletnek,

és új énekest keres Peter Gabriel helyére...

Az elmúlt húsz évben a dobos, Phil Collins helyettesítette nagy sikerrel... 

S mindeközben egy időben a csapból is ő folyt a mindenféle vállalásai miatt. S amihez nyúlt, az nagyjából rendre siker lett, legyen az a Genesis, a szóló projektje, filmzene vagy a producerkedései. Annyira siker, hogy Tony Banks, a Genesis billentyűse azt nyilatkozta utólag, hogy

– Philnek nagyon bejött a dolog. A barátunk volt, akartuk, hogy sikere legyen. Csak azt nem, hogy ekkora sikere legyen. Legalábbis eleinte – nyilatkozza, és csak félig viccel. – De... aztán így maradt. Tizenöt éven át a csapból is ő folyt. Nem lehetett szabadulni tőle.
Rémálom! – Mosolyogva vonja meg a vállát. 
(259.)

S HOGY MIFÉLE PHIL COLLINS ÉLETRAJZA

Vastag. Nem csak átabotába mesél hatvanegykét évről. (A könyv 2016-os kiadású. Így a 2007-es újra összeállt Genesis koncertjeiről még van benne szó. A 2022-es The Last Domino? című turnéról már természetesen nincsen. Collins a gerincbántalma miatt azokat a koncerteket már széken ülte végig, és nagyon öreg ember benyomását keltette. 

De mert hatvan évről van szó, hiába is vastag a könyv, semmiképpen sem lehet teljes, amit olvasunk. Különösen a rendkívül aktív életét tekintve. 

Ám azt simán elmondhatom, hogy nagyon ügyesen egyensúlyt tart a pályafutása és a magánélete elmesélésében. Ami feltűnt, hogy a pályatársak és az élete szereplői esetében csak nagyon-nagyon indokolt esetben vitriolos, a leges-legtöbb esetben tisztelettel beszél mindenkiről. A zenészek közül csak a Yes és a Led Zeppelin kap egy oldalszúrást. A Yes csupán egy megemlítés kapcsán (ezt, különösen a Genesis pályafutását is ismerve nem éreztem jogosnak). A Zep pedig a Live Aid-es koncertje miatt, amin Collins dobolt, de katasztrófának tartja az egészet, a Zep tagok kapcsolatát időzített bombának, a koncerten nyújtott teljesítményüket pedig gyalázatosnak. (Ha érdekel, itt megnézheted azt a huszonkét percet.) De ezen kívül jóformán senkivel sem kritikus. Különös például az a szeretet, ahogyan a Genesis tagjait bemutatja, elmeséli. Mármint az összes tagra gondolok, nem csak Banks-re és Rutherfordra, akikkel '78 óta alkották az együttest. 

Zárójel. Amikor Peter Gabriel kiválása után Collins kényszerült a frontember szerepére és kijött a dobok mögül, két évig a Yes-es Bill Bruford ütötte a bőröket. Utána a felbomlásig a zseniális, Frank Zappa zenekarát és a Weather Reportot is megjáró Chester Thopmson lett a dobos. De sohasem a zenekar tagja. Még Collins kiválása után sem. Holott az új énekes, Ray Wilson azonnal azzá lett. Thopmson ezért hagyta el a Genesis-t. Hozzá hasonlóan soha nem lett az együttes tagjává állandó gitárosuk, Daryl Stuemer sem. S róluk például alig mond valamit Collins. Még azt sem, miért voltak állandó kísérőzenészek és nem tagok. Pedig mennyi éven át álltak színpadra a Genesis-el! Fura. 

De tulajdonképpen Szekeres Tamás is vagy negyed évszázadig gitárolt az Omegában, és ő sem lett soha tag. Ki érti ezt? 

Szóval Collins jóformán senkivel nem kritikus. Csak önmagával. 

S ez volt a könyvének a döbbenete számomra. Mert igen, persze, egyfajta alkotói életút, összefoglalást olvasunk, de annál sokkal többet is: Collins vall önmagáról is, a családjáról, a családjairól is. Elsősorban egyfajta lelkiismeret-rendezés a könyv, a három házasságból származó gyermekei felé. Mert a zenész-lét, főleg egy olyan szintű zenész-lét mint az övé, egyszerűen nem egyeztethető össze a párkapcsolattal, a családdal. Teljesen érthető, hogy a feleségei rendre fel is adták. 

S Phil nem áll meg itt: teljesen őszintén vall arról is, miként zuhant az önpusztító alkoholizmusba, miután a harmadik felesége is beadta a válókeresetet, s neki meg már sokkal több ideje volt, az egészsége sem engedte már az aktív muzsikálást. Mit mást csinált volna: egyedül maradt, ivott. De ipari mennyiségben. 

S emiatt az őszinteség miatt tetszett felettébb az önéletrajza. Ahogy mondtam, természetesen nagyon sok minden kimaradt belőle, rengeteg mindenre nem volt magyarázat, de hát ha ez nem így lenne, akkor több ezer oldal lenne az önmeséje. Így, ebben a „hiányos” formájában is teljes, amit írt. 

S most mondok valamit, ami kicsit gejl, meg olyan izés: amikor letettem a könyvét, ingerenciám támadt, nos, nagyon megölelni a pasast. Köszönetül. Mindenért, a zenéjéért, az őszinteségéért, önmagáért. Hát, igen...

Könyvmolyképző, Szeged, 2018, 448 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634575054 · Fordította: Kamper Gergely

9/10

2024 februárjának az eleje. Tíz fok körül van a hő. De mocsokul fúj a szél. Tegnap, vasárnap még elmentünk egy uccsót korizni a Budapest Parkba. A jó idő miatt kicsit vizes volt a jég, de nagyon klassz volt egyébként a pálya. Nem volt nagy kedvem kimozdulni, de végül csuda jó volt, hogy ott voltunk. Velünk jött Csemete és a párja is. 

Nem írtam, az elmúlt hét felfedezése a Lazuli. A nevük muris, a zene nem. Francia együttes. Itt egy példa, miket művelnek.

II. MOONHEAD PROG FESZTIVÁL – Legenda Sörfőzde Center, 2024. január 20.

Egy évvel később, ugyanott, majdnem ugyanazok, de minden sokkal jobb!

moonhead_2_plakat.jpg

Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (martassist)

*

A bejegyzés eredeti megjelenési helye a koncert.hu.

A két szöveg csak nagy részben fedi egymást.

– Mit fogsz írni erről? A múltkor az volt a bajod, hogy nem akarod elhallgatni ami nem tetszett. Vagy nem annyira tetszett. De most minden rendben volt... – kérdezte Szerelmetesfeleségtársam/fotósom, amikor hazafelé tartottunk  Füsti nevű kis autónkkal a II. Moonhead Prog Rock Fesztiválról a majdnem üres Kerepesi úton a Hungária felé. 

Pont ezen gondolkodtam már a koncertek közben is. Gondolkodás nélkül tudtam válaszolni. 

– Hát éppen ezt: hogy mi minden változott tavaly óta. Hogy akkor is  teljesen rendben volt minden, most meg még rendesebben. Volt egyébként, ami azért megemlíthető. Például nyolc felé bexart a pultnál a kávégép és nem tudtunk kávét inni... :-D 

Egyébként az előző fesztiválról szóló beszámolóm utolsó gondolata ez volt: 

„S ahogy SzFT fogalmazott hajnali egyes ágyba dőlésünk előtt közvetlenül: 
– Köszönöm, hogy elvittél! Ha lesz még ilyen menjünk akkor is, jó?
Hát naná, hogy persze, igen!”

s csakugyan elvittem, és ő csakugyan eljött. 

Ez a bejegyzés tehát totál arról fog szólni, amiről az előző Moonhead Fesztiválról szóló bejegyzés szólt, csak sokkal pozitívabb lesz. Pedig az sem volt depresszív.

De mert arról szól, ezért annak a cikknek a bevezető gondolatait a progresszív rockról, annak magyar előadóiról és a hely bemutatását itt nem ismétlem meg. Ha érdekel, kérlek kattints az alábbi linkre, ahol részletesen elolvashatsz mindent. Egyébként a szereplők bemutatásával az esemény egyik támogatója a Rockinform is viszonylag részletesen foglalkozott

*

De hadd kapjon egy kis reklámot maga a Legenda Center is! SzFT ha két pohár sört megiszik, amikor beülünk valahová. Most rendre hozta magának, vetette velem a Tripla Meggyest, a mangós cidert, a Sárgabarackos sört, a Hableányt. S enni nem ettünk ugyan, de az asztalok között célirányoskodva volt lehetőség rápillogni mások ételére. Az adagok hatalmasak, és több mint guszták, ráadásul más helyekhez viszonyítva olcsók. 

419715955_1383154348995911_3606449938727037049_n.jpg

Egy gondolatot mégis csak megismételnék az előző cikkből: a progresszív rocknak hazánkban van ugyan közönsége, de nagyon szűk ez a réteg. Ennek megfelelően ritkák a koncertek is. S hiába jön hozzánk prog rock nagyágyú, a The Flower Kings tavaly őszi A38-as előadásán, úgy hallottam, a közönség gyalázatosan kis létszámban jelent meg. Még én sem voltam ott...

Tény, ha a műfaj magyar nagyjai a színpadra lépnek (bár jobbára nem tesznek ilyet), akkor megtelnek az A38-nál sokkal tágasabb előadótermek is. De egyik klasszikusnak számító zenekar sem kényezteti el sem lemezekkel, sem koncertekkel a nagyérdeműt. Igazából néha azt sem lehet tudni, léteznek-e egyáltalán vagy sem (de inkább nem), mint az After Crying vagy az East, s ha mégis, akkor adnak évi egy koncertet, és jó pár évente megjelenik egy-egy album, ahogyan a Solaris teszi. Az egyetlen, szélesebb spektrumban ismert zenekar az East-utód iLand, amely viszont nagyjából aktívan létezik. 

A magyar progresszív rock második, harmadik vonala csak az ismertsége és nagyon nem a minősége miatt második-harmadik vonal! Erre megalapozott bizonyíték ez a mostani fesztivál is.

A Mandrake Moon zenekarra mintegy véletlenül találtam rá a YouTube-on. Aztán ők adták az eddigi életem egyik legmeghatározóbb koncertjét egy Garay téri csöpp pincében.

De tavaly tudtam meg például, hogy a több mint pazar muzsikájú Android például negyven éve létező formáció. Még csak nem is lemezek nélkül: öt és fél albumuk jelent meg (az eleddig utolsó a második átdolgozása). De vajon kinek mond bármit is a nevük? (Mármint a közönség azon részén kívül, akik debreceniek vagy ott voltak a Moonheadek-en?) 

A zene minősége és a közönség létszáma nem biztosan korrelál egymással. Sem erre, sem arra. Ami nem tölt meg stadionokat, az nem feltétlenül ócskaság. Ahogyan az sem igaz, hogy ami stadionokat tölt meg, az éppen a sekélyessége miatt fog meg ekkora tömegeket. (Az Azariah-dolgot továbbra sem értem, de nem is firtatom, mert az itt nagyon messzire vezetne.)

  Moonhead Prog Rock Fesztivál  

Úgy tudom, alapvetően Szász Dávid, alias Saxon Dave gondolata volt. Persze nem egyedül hozta tető alá az egydélutános fesztivált, a két legfontosabb munkatársa a fesztivál estéjén is aktívan sertepertélő Kerbolt Attila, a Tompox menedzsere (a Tompox állandó fellépő helye a fesztivál helyszíne, a Legenda Sörfőzde Center) és a Tompox gitárosa Mátyás Szabolcs volt. 

Viszonylag tájékozottnak hittem magamat prog  rock vonalon. De amióta bekerültem egy Facebook-os csoportba, és beszélgettem néhány hangyányit Dave-vel, rájöttem, hogy semmit sem tudok, semmit sem ismerek, éppen csak a jéghegy csúcsát ha látom. Mondom, a Mandrake Moon-ra is véletlenül bukkantam rá. S ugye, rajtuk keresztül a Moonhead fellépőire. Az első fesztivál hét zenekarából kettőt ismertem. A másik a M.A.Y.A. volt.

Őket a Keep Floyding miatt: a zenekar egyik vokalistája, Garda Zsuzsa egy aquincumi koncert alkalmával leénekelte a Pink Floyd eredeti felvételének énekesnőjét a The Great Gig In the Sky című számot interpretálva. Azóta figyelgetem, merre jár, mit csinál. Egyébként több mindent, nemrégiben a Garda nevű együttesével hét, nemzetközi díjat nyer videót készítettek. Érdemes lesz megnézned! De ez csak egy a tevékenységei közül.

 A többi ötről semmit sem tudtam. Mondom, még a négy évtizede prog rockot játszó Androidról sem. Szégyen! 

DOHOGÁS KÖVETKEZIK!
Aminek csak nagyon balkézről és hátulról mellbe van köze a Moonhead-hez.

Nagyon örültem, amikor a Rock FM rádió elindult. Hallgattam is megállás nélkül. Manapság már csak egy opció  a kevésből. Azért, mert voltaképpen csak egyfajta keményebb alternatívája a Retro Rádiónak. Minden bizonnyal copyright-okai lehetnek, mert ha nem az, nem tudom, mi.

De egyszerűen unalmas a műsor szerkesztése. Nagyon szűk az előadók skálája, és a még ebben a spektrumban is idegesítően kevés számot játszanak az egyáltalán megszólaló előadóktól. Nem kezdek most felsorolásba, kiket unok végtelenül, s pláne nem abba, kiket szeretnék hallani, de ha a Sörivó vagyok-ot vagy az American Women.t meghallom, már kapcsolok is át más adóra. Mondjuk a vicc az volt, amikor az Calinornication egyszerre szólt itt és a Retron. Akkor fogtam és egyszerűen kikapcsoltam a miskulanciát. 

Tény, hogy a rádiót én délelőtt, kora délután szoktam hallgatni. Lehet, hogy más idősávokban más a helyzet. De ha nagy ritkán máskor tévedtem oda, nem tűnt úgy.

Szóval a helyzet az, hogy még itt, a Rock FM-en is esélytelennek tűnik, hogy legalább részben magyar prog rock együttesek szólaljanak meg, váljanak ismertté. Olyan előadók, akik nem feltétlenül széles közönségigényt elégítenek ki, de akiknek a zenei minősége több mint megkérdőjelezhetetlen. S akik zenei tudásuk által tényleges értéket tesznek le az asztalra. 

Olyan előadókra gondolok, mint például a Moonhead-fesztivál fellépői. Istenem de szép lenne őket mondjuk a Magyar Zene Házában vagy a Művészetek Palotájában látni, hallani! 

A magam részéről el nem tudom képzelni, hogyan, miként, miből képesek fenntartani, finanszírozni a működésüket... Ahogy felfoghatatlan az is, miért nincsen 

Nos, akkor térjünk a lényegre! 

  BROKEN SPRINGS  

Tavaly nem voltam/tunk lelkes/ek az előadásuk láttán-hallatán. Szégyenkezve vallom be, hogy a koncertjük felét egy sörrel váltottuk ki. Ennek nem csekély részben volt oka az akkori énekesnőjük teljesítménye. De nem csupán ő. 

Azóta csere történt ezen a poszton. S most megint nem szeretem szakasz következik. Mert nem szeretek nem dicsérni. Ezért dicsérni is fogok.

Arról van szó, hogy a prog rock-ban és úgy általában a rockban ha nő énekel, akkor annak nagyon kell énekelnie. A popzene más kérdés. De még a tágan értelmezett rockban is elfér egy egyéni hangú, előadásmódú, de korlátozottabb képességekkel rendelkező előadó. Gondolj csak Lou Reedre. Vagy éppen Hobo-ra. A prog rockban ez nem működik. (Tényleg zárójelben: nagyon sokan kedvelik, de én még nem tudtam végighallgatni a Renaissance egyik lemezét sem, s nem a zenével volt bajom.)

Mondom máris: ha csak a zenét hallom és nem tudom, el nem hittem volna ezen a fesztiválon, hogy a múlt évben is hallott Broken Springs muzsikál. Fogalmam sincsen mennyiben fedte a setlist a tavalyit. S ha fedte, volt-e különbség a hangszerelésben. De ez a koncert már az első hangoktól megfogott. Ez a koncert végéig így is maradt. Vagyis most nem cseréltük le a korsóra a zenekart. Eszembe sem jutott ilyet tenni. 

Az új énekesnő Szabó Judit jót tett az együttesnek. De nagyon érezni, hogy még nincsen a kisujjában a színpad, a szereplés. Több volt mint visszafogott. A koncert után, amikor SzFT odament hozzá a plakátot aláíratni, pár szót beszélgettek, és Judit mondta is, hogy nem engedte ki a hangját, visszafogta magát. Hát, nagyon kár, hogy így tett! A hangfekvése így gyakorlatilag minden dalban ugyanaz lett. Ami egy idő után egyszerűen unalmassá vált. Azért is, mert a hang önmagában nem volt megragadó. 

De mondom, a zene vitte az előadást. Az Oscar Wilde meséből, A boldog herceg-ből készült szvit, na az...
– Most kezdődik a koncert! – mondta SzFT. A szvit az utolsó szám volt a Broken Springs koncerten. 

  LEVEL 6   

A formáció az este ismeretlenje volt számomra. A Rockinform idézett cikkéből annyit megtudtam, hogy egy King Crimson tribute együttesről van szó. Vagyis nem saját kompozíciót, hanem a King Crimson műveit játssza. Na, de hogyan!

Szégyen, nem szégyen, engem a King Crimson mindig legyőzött, soha nem fogott meg, egy-egy meghallgatott lemezüket soha nem volt ingerenciám újra visszatenni. Azzal együtt, hogy kétségtelen, vannak kompozícióik, amelyek kevés hallgatás alapján is a fülemben maradtak. Így legalább három dalt ismertem a tegnapi koncerten. 

A Levél 6 zenekar olyan elementáris energiával, odaadással, lendülettel nyitott, hogy nem lehetett nem odafigyelni rájuk. Megragadtak, nem eresztettek, székhez ragasztottak, el nem engedtek egészen a koncert végéig.

Nagyon magától értetődőn, magabiztosan voltak jelen a színpadon, semmi megilletődöttség, bizonytalanság nem volt sem az ottlétükben sem pedig a muzsikában, amit prezentáltak. Pedig nagyon nem egyszerű a zene, amit játszanak. 

S most elmondom a jelen esetben tőlem telhető legnagyobb dicséretet: tegnap a Level 6 hatására betettem a King Crimson több időszakából lemezt. Azt hiszem, nem ez volt a szándékuk, de a Level 6 túllőtt a célon: ők lekötöttek az első hangtól az utolsóig. A betett lemezek még most sem. A csuda tudja, hogyan van ez, de így volt. Van. 

Ja, és egy jellemző momentum: amikor SzFT a koncert után odament aláírást kérni egy, a fesztiválról szóló plakát hátuljára, az egyik tag (tudatosan nem írom, hogy melyikük) elfogódottan csudálkozott:
– Aláírást? Tőlem? Még tőlem is? Tényleg?

Bárki ötlete volt a Level 6 meghívása erre a fesztiválra, nagyon jó ötlet volt! (Utólag tudtam meg, hogy Kerbolt Attila ötlete volt.)

A zenekar honlapját itt találhatod, van rajta minden, a tagok bemutatása, az együttes története, videók...

  M.A.Y.A.  

(Annyira örülök, annak, amit írni fogok, hogy ragyogok.) A M.A.Y.A. tavalyi, fesztiválos koncertje nem nyűgözött le. Annak ellenére nem, hogy Garda Zsuzsa hangja szerintem az egyik legjobb női énekhang hazánkban. Hogy miért történt akkor így, a tavalyi beszámolóban ott van. Meg az is, hogy nem értettem az egészet.

S mert tavaly így volt, kicsit most is tartottam a M.A.Y.A koncertjétől. Illetve nem a koncerttől, hanem mert tudtam, írni fogok róla. S bár utálok kritizálni, azt is tudom, ha írok, akkor meg azt írom, amit gondolok, bármennyire szubjektív is. Kognitív disszonancia, de általában legyőzöm. 

Éppen itt tartottam valahol az írásban, amikor felhívott az egyik fellépő zenész. Tényleg barátilag. Dicsérte az írásaimat, a meglátásaimat, azt mondta, értek hozzá. (Mondjuk ebben nem volt igaza.)

Aztán elmondta, amiért hívott: nem baj, ha kritikus vagyok, és tudok az lenni, látja, de a meglátásaimat inkább a zenészeknek mondjam, személyesen, ne a közönségnek a cikkekben. Különösen, hogy ilyen periférikus műfajról van szó, mint a prog rock Magyarországon, amit inkább ajánlani kellene, nem az előadók ilyen-olyan hibáira felhívni a figyelmet. 

Nekem meg pont ez volt a dilemmám az első fesztivál után. S pont úgy írtam meg a cikk első verzióját, ahogyan a zenész mondta az előbb a telefonba: csupa dicsérettel, mert a prog rock amúgy is periférikus műfaj Magyarországon, és minek nyilvánosan kritizálni, ha inkább kedvet lehet hozzá csinálni?

Ahogy volt, úgy lett vacak a cikk első verziója. Hurráoptimista álszent hazugság volt. Mert nem volt őszinte. S mert nem volt benne az egész. A részletek. Meg a M.A.Y.A. esetében az egész félre csúszása. S éppen miattuk, a M.A.Y.A miatt írtam újra a cikket. Nagyon fájó szívvel.

Mert mondom, alapvetően utálok kritizálni, jobban szeretem, ha jobban érzi magát, aki olvassa, amit írtam (különösen ha elkövetője annak, amiről az írásom szól) és gyűlölöm a konfliktusokat. (Az összes gyerekem, de még a főnököm is itt fakadna sírva a röhögéstől, de tényleg így van.)

Értem, amit a zenész mondott, látom is az igazát, mégis úgy érzem, valami hibádzik a gondolatmenetében. Még nem tudom mi, talán majd rájövök. 

S az a nagy illatos helyzet, hogy most egyáltalán nem kell semmi hasonlóval küzdenem. Jelentem, a M.A.Y.A szombat este egyszerűen piszkosul jó volt. Egy pillanatig sem volt unalmas, nem vált ketté zenére és énekesnőre, hanem együtt élt minden. De még hogy!

A setlist egészen más volt mint egy éve. Készül az együttes lemeze, magyarul is, angolul is, és úgy fest nemzetközi terjesztésben jelenik meg. Ámen, sok sikert nekik. 

Külön öröm volt, hogy emlékeim szerint minden dal magyarul szólt. S most jön a szuperlatívusz: cím híján meg nem mondom, melyik dalban, de lassú volt és fura felépítésű, Zsuzsa akkorát énekelt, hogy azt hittem, a mennyezet szakad le. (Azt is utólag tudtam meg, hogy a dal a Czifra Miklós által huszonkét éve írt Zuhanás volt.) Azért volt fura  a dal, mert a két verze után jött a betonrepesztő refrén, majd ismét verze, és nagyon csöndes befejezés, az újabb házodébbtolás helyett. (Mellékes, de Katona Klári Legyen ünnep dala volt ilyen szerkezetű.) Katarzis. 

Félre ne értsd: a M.A.Y.A nem csupán Garda Zsuzsáról szól, hanem az öt zenész együtt muzsikálásáról. Nagyon finom és nagyon professzionális együtt muzsikálásáról. Amit ezen az estén hallottunk, az valami igen komplex, hihetetlenül kidolgozott produkció volt. Próbálom megfogalmazni szavakkal a zenét, de ezt tényleg hallani kell! Csak hasonlítgatni tudnék, de az tutira félre vinne. Na, jó, leginkább a késői East és az iLand jut róla eszembe, de mondom, ez így félrevisz, véresen komolyan ne vedd! 

Egy apró emberi momentum: a koncert után oda mentünk aláírásokért. Na, jó, SzFT ment oda, én meg csak battyogtam a nyomában. De nem bírtam megállni, hogy ne gratuláljak. SzFT sem.Váltottak pár szót Zsuzsával, aki egyszerre teljesen spontán és ismeretlenül (eddig nem beszélgettek semmit) átölelte SzFT-t. Utólag kérdeztem tőle: 
– Ezt miért kaptad? 
– Ne tudom, de jól esett, aranyos volt!

  DRUIDA  

Tavaly is írtam, ráadásul idegen tollal, Szepesi „Ricsosz” Richárd szavait kölcsönvéve, hogy a Druida kilóg a mezőnyből, de tulajdonképpen mindenhonnan kilóg. Mert se ezt, se azt nem lehet rá mondani. Nem klasszikus értelemben vett progrock, de nem is világzene, nem is folkrock, semmi se nem, és mégis minden egyben. Mondom, tulajdonképpen nem illik az este koncepciójába, mégsem lógott ki onnan egy hanggal sem. 

A második progfesztiválon való fellépésükre minden igaz, amit az elsővel kapcsolatban megfogalmaztam, és semmi se, ami ott kritikai ízű volt. (S egyébként ami kritika volt, az sem a zenét illette.)

A setlist, ha jól figyeltem, sorrendiségében ugyan nem, de dalaiban döntő részben megfelelt a tavalyi koncertnek. Ilyen értelemben nem hallottunk újdonságot. Meg az sem volt újdonság, hogy definíciók ide, prog rock oda, az első hangtól az utolsóig élveztem a koncertet.

Jópofa, újdi látványelemként volt egy három számos horror-blokk: Ricsosz kapott egy halálfejes maszkot, és a Meghökkentő mesék bevezető szörnyének kárálva visító hangján konferálta a balladisztikus „horror.dalokat”. 

Két dolog, ami most tűnt fel. Az egyik, hogy olyan József Attila verset újra feldolgozni, amit a HBB is feldolgozott: Isten-kísértés. A Druida megtette. Saját dallammal, zenével eljátszották a Tiszta szívvel-t és A hetedik-et is. S tudod, mi van? Sikerrel Isten.kísértettek. Az adaptációk lettek olyan jók mint Hoboéké. 

Ha jól vélem, SzFT ez alatt a dal hajolt oda hozzám, éppen akkor, amikor én is ugyanezt konstatáltam: 
– Tiszta Vikidál a hangja!
– Bill! 
– Igen, az.. Ő! Összekevertem a neveket. 
De itt sem arról volt szó, hogy epigon lenne a billentyűs-énekes, hanem arról, hogy jó hangja van. Azt hiszem, ez nem kis elismerés, ha még SzFT is így gondolja. 

  TOMPOX   

Igen, persze, igaz is, de már inkább nem: ha Tompox, akkor Solaris. De mondom, már inkább nem. Mert persze, Pócs Tamás, az együttes vezetője onnan érkezett, meg az is igaz, hogy egyfajta Solaris tribute-nak indult a Tompox, amikor még nem is így hívták, de mára teljesen levált a gyökér-együttesről a produkció, és bőven önállóvá ért. 

– Hát az az ütős pasi [Török Andor] az nem volt semmi! Mi minden volt a tarsolyában, az nem igaz! A legjobb az volt, amikor elővett egy csirkét hozzávágta [SzFT lelkesedésében nem ezt a szót használta, de amit igen, azt de nem írom le, meg különben sem standard-mód használja, ha egyáltalán] mindenhez, az meg úgy szólt, mintha kagyló lett volna! Egyértelmű volt, hogy az ütős nagyon élvezi, amit csinál, s marha jól csinálta. Egyébként a zenekar felén nagyon látszik, hogy élvezi, a másik fele meg faarcú.

De ha már személyeskedünk: az én személyes kedvencem, egyfelől a fuvolájából kicsalt hangjai miatt, másfelől az éneke miatt, aztán még a szüntelen mosolygása és persze a személyes bája miatt Kovács Sára Dizna. Szerintem azért kedvenc, mert a többiekkel ellentétben ő nőből van. Mert egyébként nagyon nehéz lenne bárkit a többiek elé/fölé emelni. Viszont a nőiessége, a kedvessége nagyszerűen enyhítette a többiek férfiasságát. 

Azt tudod, hogy a Tompox tagja Elek István, aki gyakorlatilag a magyar pop-rock szcéna összes tagjával zenélt már, mert ha szaxofon kell, akkor őt hívják? Erre varj gombot! A gitáros meg egyszer csak gondolt egyet a vállára vette a gitárt, a nyaka mögé, a húrok a háta mögé néztek, és így kezdett szólózgatni... 

Végig vehetném az összes tagot. Nem teszem, mert még mindig van két zenekar, akiről írnom kellene. Amennyiben izgalmas, dallamos, improvizatív instrumentális rockra vágysz, a Tompox a te zenekarod! Csak el kellene már mennünk egy önálló koncertjükre! 

  ANDROID  

A debreceni Android együttes a tavalyi fesztivál felfedezettje volt a számomra. Az akkor fellépők közül az elmúlt egy évben őket hallgattam a legtöbbet. A zenéjükön túl mondjuk ennek az is az oka, hogy nekik van a legtöbb felvételük. 

Tavaly óta megfogyatkozott a zenekar tagsága: Létmányi István egyéb elfoglaltsága miatt kilépett a zenekarból, Amely így négyesfogatként dolgozik tovább. Így vették fel a következő album első, három tételes kompozícióját, a Metamorphosis-t is. 

Ezzel nyitották az előadásukat is. Egyébként az ő setlistjük is sokban hasonlított a tavalyira, még a vetítést is hozták magukkal. Mármint a tavalyit. Ami körömpiszoknyit sem zavart. (Ismét utólag világosultam fel: a két koncert egyezése mindössze tizenkilenc perce korlátozódott.)

Nem is tudom, tavaly írtam-e de a zenekar tagjainak hangszeres tudásán túl meghökkentő fordulat, amikor magyar népdalt prog rockosítanak. Ez is benne volt a tavalyi fellépésben is. Miként a Verbunkos című nóta is. Ami viszont az alant megtalálható videólistában van benne. 

Még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy a zenekar basszerosának a mikrofon előtti trollkodása tényleg a lényéből fakadó spontán egymás froclizás-e, vagy immár show-elem, de még mindig jópofának gondolom. A lényege az, hogy széles mivoltának teljes jókedvében és torkának teljes mélységének hangerejével köszönti a közönséget (mint a mikor csöndben mélázol és a tréfás kisöcséd a füled mellett teljes erővel összecsapja a Pallas Nagylexikont), illetve, hogy úgy kell „elrugdalni” a mikrofon elől, hogy ne dumáljon már. 
– Jó pofa, hagyniuk kellene, hogy ő vigye a show-t! Nekem nagyon szimpi fazon. 
Persze, hogy SzFT mondta. 

Az Android még mindig zseniális. 

  MANDRAKE MOON  

Nem tudom, mi döntötte el a fellépők sorrendjét. Mindenesetre a Mandrake Moon koncertje volt az, amelyre teljesen megtelt a terem. Lehet, ebben benne van az is, hogy a zenekar vezetőjének volt egy olyan Facebook-elszólása, hogy a meglevő zenei anyagaikat még mindenképpen ki akarja adni, aztán ott tart, hogy feladja a küzdelmet. Talán emiatt többen tartottak attól, hogy az itteni fellépésük hattyúdal. Ezt támasztja alá a koncert végén, taps közben a sorok közül beüvöltött „Maradjatok együtt!”-kiáltás is. De a Mandrake Moon illett zárókoncertnek. 

Az MM két meglepetést is tartogatott a fellépésre. Illetve az egyik annyira nem volt meglepetés: vendéggitárosként a Tompox gitárosa, Mátyás Szabolcs gitárolta végig a műsort. Érdekes volt figyelni az egymásnak adott instrukciókat a muzsikálás közben. Nagyon kíváncsi voltam, hogy Szabi gitárjátéka mennyire simul majd bele az általam eddig ismert MM-soundba. Ő, hogy is mondjam, hm, most kellene értenem a zenéhez, rockosabban játszik. Nem mintha az MM nem rock lenne... Mindenesetre a végeredmény benne volt, amit előgondoltam, másfelől kiderült a félelmem teljes alaptalansága: jót tett egymásnak az MM és Mátyás Szabolcs. 

A másik meglepetés egy zenei csemege lett. A zenekar Marián Varga, a Collegium Musicum zseniális billentyűsének a tiszteletére eljátszott két CM-kompozíciót. Az alant linkelt videólistában ezeket is megtalálod. Mit mondjak: pöpecül szólt! 

  ÖSSZE MEG VISSZA  

Az első, nagy találkozás tavaly meg volt. Idén már hazajáró lelke voltunk a Moonhead-en. S mert a fellépők listája csak egy heted részben módosult, nagy meglepetést nem vártunk. Az egy módosulás (Level 6) valóban meglepetés volt. 

De az idősotthonban szoktam mondogatni az általam fuvarozott lakóknak: „Ha nincsen változás, az nagyon sokszor jó hír!” Nem akarom közhelyesen vagy patetikusan befejezni ezt a cikket. Csak nem tudom másként. Ebben a fesztiválban az a szomorú, hogy csak egyszer van egy évben, hogy hazánkban a fellépőket, legyenek bármennyire technikásak, virtuózak, szóljanak bármilyen csodálatosan a kompozícióik, legyenek akármennyire fülgyönyörködtetők, testmozgatók, de mondjuk, ki, a kutya sem ismeri. Csak pár száz ember. Rokonok, barátok, zenészek, néhány zenei újságíró, producer, menedzser, meg azok a szerencsések, akik a YouTube-on barangolva valahogy beléjük botlanak. Ez nagyon szomorú! 

Az pedig nagy boldogság, hogy vannak, akik megszervezik legalább évente egyszer a Moonhead-et. hogy van hová megszervezni, hogy vannak akik lelkesen, önfeledten és minden bizonnyal lelkesedésből dolgozva.

Ötezer forint volt a hét koncertre a belépő. Tavaly már osztogattam magamban: ha csak a zenészek kapnak belőle, senki más, és semmi költségre nem forog vissza belőle, de semmire, akkor tizenezer forintot visznek haza. Vagyis kicsit sem erről szól ebben az estében semmi. Hanem a muzsikáról. A hangokról. A csodálatos harmóniájukról, elképesztően izgalmas disszonanciájukról, a ritmusról, a zenéről. A rock zenéről. A progresszív rockról. 

Részünkről, SzFT és én nagyon köszönjük mindenkinek, hogy ott lehettünk! Fejet hajtunk. [főhajtás]

 A Pompei Records felvételei az eseményen.
A linkre nyitva nem csupán egy videó nyílik meg, hanem egy lista, ahol minden fellépőtől van a helyszínen felvett videó.

Hooligans – 2023. 12. 28., Papp László Sportaréna, Budapest

Jó lenne hallani is a koncertet, avagy hogyan gyalázta le a technika a showt

A cikk eredetileg a koncert.hu weboldalán jelent meg. 
A két cikk között vannak eltérések, különösen az utolsó alcím alatt. 

img_20231228_211018.jpg

 Fotó: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)

Huszonöt év múlt el úgy, hogy a Hooligans neve hallatán ha nem is borzongtam meg a viszolygástól, de elöntött az idegenkedéssel vegyített totális közöny. A Királylánytól viszont mindig legalább annyira menekültem mint mondjuk a Szóljon hangosan az énektől. Egyszerűen a hideg ráz tőle. Még soha nem elemeztem ki, miért. De általa a Hooligans-ről sommásan a nyálas rocknak álcázott semmitmondás jutott eszembe.

Aztán 2021-ben megjelent a Zártosztály című lemezük. Amit nem tudom hányszor hallgattam már végig. Általában az elejétől a végéig. Mert nincsen rajta töltelék szám. Úgy jó, ahogy van. Már nem mondok ezzel újdonságot, több kritika is megjelent már róla. Mi több én is írtam már Hooligans koncertről, és annak kapcsán a lemezről. (Mondjuk ha a linkelt cikket elolvasod, voltaképpen elolvastad ezt is. Ebben lesz egy hatalmas adag dohogás: sajnos nagyjából ez lesz csak a plusz ahhoz képest. :-( )

Most, amikor az együttes tegnap esti nagykoncertjéről írok, ez a lemez szól a fülemben. Így legalább hallom a zenét,értem a szöveget. Ami miatt tegnap útra keltünk az Aténába. 

Már nagyon vártam ezt a koncertet. Számomra kétféle zene létezik. Na, jó három. Az egyik a pompásan énekelhető, tombolós, ugrálós, táncolós, a másik az odafigyelős, elmélyülős. A harmadik, ami nem érdekel.

A kettő között nem minőségi, hanem felhasználási különbség van. Nem vagyok az az ereszd el a hajamat-típus (nincs is hajam!), amikor tombolok, akkor is észnél vagyok, ezért minőség nélkül kikapcsolni sem tudok. Tegnap kikapcsolni akartam. Biztosra mentem. Azt hittem. 

Hát nem... 

img_20231228_201115.jpg

A LÁTVÁNY

Az Aréna minden együttes, előadó számára az év legnagyobb koncertjét jelenti. Nyilván. A hely mérete meghatározza színpad nagyságát és a látvány, a show minőségét. Mivel hetente akár több, akár nemzetközi sztár is fellép itt, látványban mindenkinek oda kell tennie magát. Az Aréna egyfajta minőséget garantál.

S mivel garantál, sommásan azt mondhatom, hogy a koncert teljesen rendben volt, bár nem a csúcs a kategória. A csúcsot mondjuk a Kiss és a Rammstein jelenti. Ami ez alatt van, az csak rendben levő lehet.

Nem vagyok látvány-fan. Mondtam már többször: életem egyik legélvezetesebb koncertje egy Garay téri pincében látott, hallott Mandrake Moon nevű zenekar előadása volt. A látvány néhány permanensen ugyanazzal a fénnyel világító hatvanas izzó volt. S a francnak sem hiányzott más, mert olyan zene szólt! De túl nagy faxnit mondjuk Nick Mason sem csinált a látványból a Budapest Parkos koncertjén. S ott sem hiányzott igazából semmi. Mert zene az bizony volt. 

Ezentúl minden pénz és kreativitás kérdése. 

Tegnap este a Hooligans látványilag kitett magáért. Nem volt semmi kiemelkedő extra, viszont minden teljesen a helyén volt, a szemünk megkapta, amire vágyhatott: fények, füst, láng, szerpentin, konfetti, kivetítés, a zenészek éltek a színpadon. Szóval teljesen rendben volt minden. Szó nem érheti a ház elejét. 

Csak azt nem értem, hogy mit keresett a színpad hátsó falán az állványzat, minek volt rajta közlekedő is, ha egyszer sem mászott fel rá senki, és nem produkálta onnan magát! 

A SETLIST

Hát, aham... Ha az együttes szóba kerül, nyilván a stílusváltás a leghálásabb téma. Koncerten persze hoznak mindent. A régi, nagy (vagyis számomra közömbös vagy hallgathatatlan) dalaik elmaradhatatlanok, hiszen a régi rajongótábor ezeket követeli, nekik ez a Hooligans. Nekik a Zártosztály túl kemény. Bár még viszi őket a rajongó lendület. Akik viszont a Zártosztály miatt jelentek meg, azok meg a régi számok alatt unatkoznak. Ahogy láttam, tegnap este a koncerten. Érdekes volt: mintha két közönség lett volna egy koncerten. Ki erre, ki arra a muzsikára indult be. De mozgás mindig volt. :-D 

A setlistre ugyanez volt jellemző. Nem nehéz belátni, hogy a Királylány (Bleee...) és a Paradicsom nem egy súlycsoport mondjuk az Elindul a lejtő-vel. Jellemzően nem egy a két stílus célközönsége sem. Érdekes kettősségbe mászott bele az együttes. Egy Hooligans koncert tipikusan kettő az egyben szolgáltatás, a zene és a szöveg erőteljes kétfélesége miatt.  

Tudomásul veszem. Mást nem tehetek. Mondjuk ha majd megjelent a harmadik Zártosztály minőségű lemezük, szívesen elmennék egy kizárólag döngölős koncertjükre. 

Apropó. A koncerten eljátszották a három új számukat a Fekete szivárványt, Körforgást és az Egy álom közepént. Van remény, úgy fest, szerencsére tartják az irányt! 

Nem tudom megállni, hogy el ne mondjam: az „Egy álom közepén” haláldal. Egy asszony haláláról szól. Arról, hogy a férje legszívesebben mellé feküdne, vele halna. A klip alatt van egy hozzászólás. Amikor olvastam, megállt bennem az ütő. Az írója elmondta, hogy két hete halt meg a felesége. Harmincnégy éves volt a hölgy...

Addig minkét tábor tudomásul veszi,hogy ez is, az is a Hooligans, és mindkét csapatnak lesz, amikor kiesik a koncertből. 

A ZENÉSZEK

Hogy is mondjam: a Hooligans nem annyira a nagy egyéni virgákról, a virtuozitásról szól. Sokkal inkább az összhatás hangulatáról. Bármelyik típusú Hooligansről is van szó. Ami egyáltalán nem az egyes zenészeket minősíti. Mindenki remekül teszi a dolgát, semmi aztakurva-ézés nincsen, egyszerűen csak remekül a helyén szól az egész. Igen, még a Királylányi-típusú vackokban is. Hogyan is mondjam, hogy ne fikázás legyen belőle: egyik sem önmagában kiemelkedő zenész. Nem az egyéni zenészteljesítmények a dominánsak, hanem ahogyan az egész összeáll és a végén Hooligans lesz belőle. De a Zártosztály óta az bizony hozza a fent említett elismerő bólintást. 

A tegnap esti koncerten mindenki tette a maga dolgát, ütött, pengetett, énekelt, billentyült, belakta a színpadot, ment a show, rendben volt minden. 

Csak a lényeg hibádzott, de az piszkosul! Ha nem is a Hooligans tehetett róla. 

FEKETELEVES. DE NAGYON FEKETE!

A hangzás. Sajnos mondhatnám, mi más? Sajnos egyre több esetben futunk bele hallgathatatlan koncertekbe. Ilyen volt az utóbbi időben a Def Leppard–Mötleyy Crüe az MVM Domban, vagy legutóbb itt, az Arénában a Black Veil Bride–Halestorm–Mothica gyalázatos megszólalása. 

Olvastam egy hangmérnökkel készült interjút (kerestem most, de nem találtam): magyarázta, hogy miért marha nehéz ezeket az új, lencse alakú stadonokat behangosítani. Írtam már erről. Azt is leírtam, hogy engem, a közönséget, rohadtul nem érdekelnek a technikai problémák. Nem az én gondom. Oldja meg, akinek a feladata. Én az időmet és a rosszabb esetben a pénzemet (mert azért egyre inkább a csillagos ég a jegyek ára) adom, azzal járulok hozzá a koncerthez. (Konkrétan én és a fotósom azzal, hogy írunk róla, fényképeket készítünk, és felpakoljuk, pakoltatjuk a netre.) 

Tegnap este már a legelső számnál zúdult a fekete leves. De akkor még reménykedtem. Aztán lassan elmúlt minden reményem. Már tényleg azt hittem, velem van a baj, az én fülemmel történt valami, de aztán néztem Szerelmetesfeleségtársam-fotósomat is. Ő sem élvezte amit hallott. Azt meg pláne nem, amit nem hallott. 

Mert egy káosz volt a hangzás. Ezúttal a magas hangok javára túltolva. De valami olyan torz katyvarék lett belőle, hogy a koncert felénél fontolgattam a távozást, egyszerűen elfáradtam a zaj fülelésébe. SzFT beszélt le a távozásról, mondta, hogy azért, ha már itt vagyunk, nézzük végig. 

Miután küzdőteres jegyünk volt, próbálkoztunk a földrajzi pozíció váltásával, hiszen az már kiderült, hogy ezekben a koncertekre alkalmatlan hodályokban nem mindegy hol vagy, honnan hallgatod ha van mit. A helyváltoztatás semmit sem ért: a küzdőtér minden pontjáról szarul szólt az egész. De nagyon szarul!

Most az képzeld el, hogy többször fel sem ismertük az általunk ismert dalokat.
– A kedvenced! – üvöltöttem SzFT fülébe az utolsó harmadban, miután vagy húsz másodperc lement Az új idegméreg című dalból. 
SzFT csodálkozva nézett rám: 
– Ez az? – jobban fülelt: – Ja, tényleg, az! 
Utólag mondta: 
– Én a Szentlélek téren hallottam először. Addig nem. Ott tetszett meg a szövege. Amiből itt egy-két szót értettem. 

Azoknak a fülelése pedig, amiket nem ismertünk, szinte lehetetlenné vált. A szöveg kivehetetlen volt, a basszusgitár eltűnt (pechére a Késmárki Zsolt helyére lépett Romanek Gergőnek), a szólógitár, ha éppen nem szólózott, beleveszett a katyvaszba. Még a dob volt a legkivehetőbb. 

Nem csak SzFT fogta be néha a fülét. Ezt ő konstatálta, mert ő is hitte azt, hogy vele, az ő fülével van baj. 

SzFT a koncert végén nem bírt magával, odament a keverőpulthoz, hogy megkérdezze a srácokat, mi volt ez a fos, amit hallgatnunk kellett. Persze nem így kérdezte. Nagyvonalúan elhajtották őt, mondván, hogy nem tudják, mitől volt rossz a hang. Ez volt a magyarázat. :-O 

Nem is tudom, mondjak-e még erről valamit... Tegnap merült fel bennem első alkalommal, hogy abbahagyom a stadionkoncertek látogatását. Minek időt pazarolni rájuk, ha kétesélyes, hogy hallom-e a zenét, ami miatt odamegyek? S mit írjak az ilyen koncertekről? Azt, hogy látványos volt, de egyébként tök felesleges két óra egy koncert zene nélkül? 

img_20231228_201105.jpg

Csak zárójelben a MVM-hez és az Arénához:

  • úgy fest, ha a küzdőtér közepén van a színpad (Roger Waters, Presser Gábor), akkor nincsen baj a hanggal. Igaz, találtunk példát az Arénában arra is, hogy ott volt a színpad, ahol tegnap, és mégis teljesen rendben volt minden a hanggal. A csuda érti és tudja ezt! Viszont rohadtul bosszantó. 
  • utólag ugrott be, hogy amíg a színpad előtt vártunk a Hooligans-re, gépzene szólt. Konkrlétan az AC/DC Back In Black.je és T.N:T-je üvöltött nekünk. Abszolút tisztán. Vagyis nem az akusztikával volt baj... 

1986-ban, amikor is a technika marhára nem ott tartott, ahol manapság, a régi, leégett BS-ben volt egy Dire Straits-koncert. Emlékszem, hogy nem csupán a csodálatos zene miatt esett le az állam, hanem attól is,  ahogyan az a zene megszólalt. Mert az akkori lehetőségek között is elérték, hogy a például a záró, instrumentális Going Home-ban kihalljam még a kézi csörgőt is. Azóta eltelt harminchét év. (Azt a pepita mindenit!) S mára, amikor víz után kutatunk a Marson, a technológia meg van már minden ember egyéni ellenőrzésére, élvezhetetlenné lett egy-egy koncert hangzása...

Már a hedonizmus sem lehet a régi! 

Black Veil Brides – Halestorm – Mothica; Papp László Sportaréna, 2023. 11. 20.

Dübörgött az amcsi rétegrock – kétharmados koncert-beszámoló

A bejegyzés eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

A szerkesztő belenyúlt alaposan, máskor nem érdekel, de most kimondottan örültem neki.
Érdemes megnézned azt a verziót is! Már a címe marha jó: Ráadásul a koncert.hu-s cikkben fel is fedte önmagát: a Pár nem más mint ő maga!

És akkor a boomerek elmentek
Halestorm + Black Veil Brides
koncertre az Arénába

cropped_bvb_hs_tour_2023_hun_1920x1080_mothica.jpg

Máris magyarázom az alcímet: a Mothica-ról szégyenszemre, de minden lelkiismeret-furdalás nélkül lemaradtunk, mert többrendbeli mindkét oldali Arénás büfé-tapasztalatból kiindulva a Tücsök Sörözőbe ültünk be egy kedvcsinálóra, és elbeszélgettük az időt. Ezért a kétharmados beszámóló. Hiába, az ember a mi korunkban már nem japán nyeregvasút...

A helyzet az, hogy úgy mentünk a koncertre, hogy vajmi keveset tudtunk a fellépőkről. Még én voltam a legtájékozottabb, de az én ismereteim is csak mintegy öt-hat napra nyúltak vissza. Vagyis a látott két együttesre majdnem szűzen mentünk mind a négyen, a barátom, a párja, Szerelmetesfeleségtársam és én. 

Ergo: a beszámoló nélkülöz minen elfogultságot. 

Már a színpad elrendezés is furcsa volt az Arénában megszokotthoz képest. A négyzetalakú dühöngőnek mindössze az egyik hosszú oldalán voltak ülőhelyek, előttük a dühöngő, az előtt meg a színpad. A megszokott, ugye, hogy az egyik rövid végen van a színpad, és három oldalról vannak ülőhelyek. Ahogy felmértem, a rendelkezésre álló ülőhelyek megteltek, a dühöngő úgy háromnegyedig. Vagyis Magyarországon vagy nem ismert a fellépő, három zenekar, vagy nem eléggé kedvelt, vagy a nagyon gazdag nyári koncertszezon után elfogyott a közönség pénze. 

Az viszont tény, hogy mindazok, akik nem olyan tájékozatlanul és műveletlenül mentek a koncertre mint mi, azok hihetetlenül lelkesek voltak. A közönség átlagéletkora úgy a fele volt a mi négyesünk átlagosan ötvenkét évének..Ez nem rettentett el minket, mert csak öregek vagyunk, de nyitottak. 

A SZÍNPAD ÉS A KÉPE

Megoldom így egyben, mert a két látott koncerten gyakorlatilag ugyanaz volt a látvány. Nemesen egyszerű. Semmi tűz, semmi füst, semmi színpadi gépezet. Hátul dob, elől meg más sem, csak a zenészek. A hátuk mögött meg kinek-kinek a maga logója, mert mindkét együttesnek van ilyen. 

Illetve hazudok: a Black Veil Brides-nak ( a továbbiakban BVB) volt két gigantikus sámlija. Nem tudom másképpen hívni, és a Barátom Párja is így nevezte meg őket, amikor a koncert után megbeszéltük, amit láttunk és hallottunk. Sámli, mert dobogónak nevezni túlzás őket. Olyan maximum másfél négyzetméteres, kábé nyolcvan centi magas izék voltak, amikre a háromból két gitáros látványelemként időről-időre felpattant. Hogy ki volt méltó erre, azt minden bizonnyal a zenekaron belüli hierarchia döntötte el. 

A fények rendben voltak, semmi gigantikus magasság, semmi pokolbéli mélység, olyan kis átlagosan manapság már elvárható volt minden. Illetve a Halestormm alatt többször alkalmazták a vakítő fehér fény kidobását a közönség felé, s ez egy idő kellemetlenné vált. 
– Mindjárt előjön az eddig nem létező epilepsziám – mondta Szerelmetesfeleségtársam, aki tud kritikus lenni akkor is, ha nincsen igaza. De most igaza volt. 

halestorm_logo.jpg

A név o-betűje az együttes logója, az volt mögöttük, felettük a színpadon. 

Az együttes 1997 óta létezik, tehát nem újoncok a rockporondon. Nem ontják a lemezeket, eddig öt studióalbumuk, egy koncertlemezük és egy SP-jük jelent meg. A legutóbbi Back from the Dead címmel tavaly, 2022-ben. 

Már amikor belehallgattam, kik is ők, az első számnál feltűnt, rögzült és úgy maradt, hogy az együttes énekesnőjének, frontemberének valami elementáris rockhangja van. Elisabeth „Lzzy” Hale-nek hívják. (Nem kihagytam ki a becenévből az i-betűt, így írja.) 

Studiófelvételt hallgattam. Ami nem azonos a valósággal. A valóság jobb, erősebb, dinamikusabb, elképesztőbb.

Eleve úgy kezdődött a koncert, hogy Lzzy már a színpadon kívül énekelni kezdett (Raise Your Horns) úgy minden nélkül, majd bejött és ugyanúgy zene nélkül folytatta. Már amit akkor kaptunk igen ígéretesnek mutatta, ami ránk vár. Arról nem beszélve, hogy a hölgy nyakában egy gitár is lógott, jelezve, hogy nem csupán a torkát fogja használni. Aztán az acapella áváltott az egyik legslágeresebb, ütős dalukba (I Miss the Misery). Jó kezdet. Valami ilyesféle:  

A Halestorm gyakorlatilag Lzzy kísérőzenekara. S ami az együttes legfőbb erőssége az a gyengesége is. Egyfelől, mert ahogyan Barátom fogalmazott: 
– Ha a csajt kiveszed az együttesből, utána nem marad semmi. 

Ezzel arra utalt, hogy a Halestorm muzsikáját egyértelműen Lzzy hangja és előadásmódja emeli ki az átlagból. A hölgy hihetetlenel energiákkal él a színpadon. Elsősorban az a hihetetlen, amit a torkával produkál, s ahogy mindvégig bírja a produkálást. Mert Lzzy teljes torokből, meg még egy kicsit többől énekelt. Amit mindvégig elkerekedett füllel hallgattam, hogy ilyen lehet. 

Azonban, nem tudom hanyadik számnál feltűnt, hogy de jó lenne, ha nem énekelni ennyire. Hanem csak úgy, nem tele torokból, hanem a saját, normál hangján. Azt hiszem, ez a hatodik számnál (Familiar Taste of Poison) következett be. A dalt úgy a háromnegyedéig Lzzy a sarkaira ülve énekelte. 

Az jutott eszembe erről, hogy nem jó a szeretkezést orgazmussal kezdeni. Vagy ha igen, akkor folytatni kell máshogy a következőig. És pláne nem állhat csak orgazmusból. Ha érted, mire gondolok...

S itt tűnt fel még valami. A dalokat egyértelműen elsősorban a hölgy hangja adja el. Ahogy Barátom is fogalmazott. Nem önmagukban frenetikusak, hanem az énekhang teszi figyelemre méltóvá őket. Vagyis nem a kompozíció, nem annyira a hangszeres tudás, -megoldások. Emiatt mondta Barátom Párja, hogy: 
– Szerethető együttes. 
Szokott szarkasztikusan fogalmazni. Tud is. Nem tréfált azzal, amit mondott, a Halestorm tényleg szerethető. Jó hangulatot okoz, oda kell rá figyelni. De nem katartikus. Ehhez hiányzik valami. Azt hiszem, leginkább a dalok kompozíciójából. 

– Na, ő tényleg ott volt, nem mindennapit művelt – mondta Barátom a dobos, Arejay Hale szólójára.
Tényleg nem volt mindennapi. Eleve az nem mindennapi, hogy manapság egy rockkoncerten hangszeres szólóra vetemedjen egy formáció. Aztán, hogy egy rockdobos karibis ritmusokkal fogjon bele a legalább ötperces szólójába. Aztán sem, hogy a szólót hogyan is fogalmazzak, tapsolható ritmusokkal töltse meg. Tudod, amire megmozdulsz, nem csupán azt próbálod kideríteni, vajon hány keze van a pasinak. S még bohóckodásra is jutott ideje. (A linkelt videóban 25:52-nél mutatja be, mit is tud. Érdemes rápillogni, Bár a budapesti szóló nagyon hasonló volt, ott és akkor nekem az jobban tetszett, mint ez.) 

Mindezzel együtt bólogattam arra, amit kaptam, láttam és hallottam. Valóban szerethető a Halestorm. Na, akkor meg is hallgatom sorban a lemezeiket, kronológikusan visszafelé.

halestorm.jpeg

Az együttes tagjai: 

Lzzy Hale – ének, ritmusgitár, billentyűs hangszerek 
Joe Hottinger – szólógitár
Josh Smith – basszusgitár, billentyűs hangszerek
Arejay Hale – dobok, ütősök

A koncert dalainak a sorát itt nézheted meg.

 bvb_logo.jpg

A zenekar legutóbbi, 2018-as Vale című albumát többször meghallgattam mielőtt eljutottunk a koncertre. Belehallgattam többe is, de ez fogott meg eddig leginkább. Vagyis a BVB-től többet vártam minft a Halestorm-tól. 

Rövid pisi- és színpadi technika szünet után következett tehát az együttes, akiktől többet vártam. S amiről már tudtam, hogy az énekesének, Andy Biersack-nek a hangterjedelme meg sem közelíti Lzzy-ét. De hát Hobót is már majd' ötven éve szeretjük. A rockzenében, tudjuk jól, nem minden a hang és a hangszeres tudás. 

Az első két számot, amit a BVB eljátszott, nem ismertem. Most sem ismerem. Mondom, miért. 

HANGOSÍTÁS

A koncertjegyek árai az égben vannak, stadionos koncert húszezer forint alatt már tulajdonképpen nem is létezik. Ezért is elképesztő, amit mostanában többször is tapasztaltam a hangosítás terén. 

Értem én, hogy nem egyszerű dolog a mindenféle alakú, kiképzésű arénákat, stadionokat belőni, úgy, hogy mindenhol pöpec legyen, ami hallatszik. Olvastam interjút hangmérnökkel, aki magyarázta is miért. Többek között, hogy egészen máshogyan szól minden egy üres, egy félteli vagy egy teli csarnokban. És amikor belövik, nem lehet tudni, mennyien lesznek... Ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi. Értem. Megértem. Csak már bocs', de fizető közönségként leszarom.

Ha fizetek, nem keveset, akkor minőséget várok a pénzemért. Én, a közönség megteszem a magam részét, elvárom, hogy a szerződés másik végén levők is tegyék meg a magukét. Ha nem képesek rá, akkor szerződést szegtek. Pont. 

Valahogy nem tudom elfogadni, hogy egy koncert élvezhetőségének zsákbamacska-kategóriának kell lennie. S ha nem sikerül a hangosítás, hm, na bummm, én, a közönség így jártam, ilyen az élet. 

A BVB úgy szólt szarul, ahogy volt. Nem vacakul, nem rosszul, nem csapnivalóan: szarul.

Lehet, hogy csak ott, ahol mi ültünk (volt már ilyen az MVM Dome-ban is: nekünk fájt a basszus, nem hallatszott az ének, máshol ülők meg azt mondták, cd-minőségű volt), de má' bocs' megint, engem az nem érdekel, hogy Kovács Ede és Szabó Lukrécia mit tapasztal a másik szektorban, én ott akarom hallani, amit hallani akarok, ahol ülök! 

Szóval BVB. A Pár úgy fogamazott a koncert után, bár közben is veszettül cválta a fejét, hogy: 
– Mintha két, nem azonos tartalmú YouTube-videót indítottak volna el...

Teszem hozzá, azt a két videót is valami gyehena rendszeren keresztül hallgatom. Mert ha jó szól, hát kihallom, ha el tudom különíteni, amit ki akarok hallani. De az énekes végig alig hallatszott. S nem csupá az első két számban csúszott így szét a muzsika, hanem végig ilyen volt. 

A magam részéről úgy a második szám közben távoztam volna, élvezhetetlenség okából. Aztán a harmadik számnál mintha valami helyreállt volna, de lehet hogy csak azért, mert az ismertem (Wake Up). Aztán megint elment az egész a fenébe. S ez így véges végig. 

FURCSA VOLT...

S valahogy furcsa volt az egész. A kissámlin túl is. A hangról tán nem a srácok tehettek, ebben az alcímben spongyát rá! 

Már a kezdet is... Sötét színpad, muzsika kezd szólni. Egyértelműen felvételről. A setlist.fm-ról tudom: Opening Title (Theme From Sweeney Todd) a címe és egy Stephen Sondheim nevű úriemberhez kötődik. Hogy ki ő, és mi ez a muzsika, nem tudom. De nem volt rövid. 
– Hans Zimmer koncertjére jöttünk? – vigyorgott... oppárdon, nőről van szó, mosolygott rám a Pár. 
S amikor elkezdődött a tényleges koncert, nem éreztünk, hogy bármi az Opening-hez kapcsolná... 

Aztán furcssaság még: a rockkoncert persze, látvány is. Egyfelől ezzel technikalilag baj nem volt. Erről fenteb írtam. Nem nyűgözött le, nem vágott a földhöz, de nem volt vele baj.

Naná, hogy van olyan zene, hogy egy-két hatvan wattos izzó is elég hozzá, és zeneileg messze überel egy Rammstein-bulit is (mondok példát: Mandrake Moon, Android, Colosseum, Riverside vagy ami már nem lesz: Török Ádám és a Mini.

Az sem baj, ha a zenészek színpadi mozgása megtervezett, van ilyen cirkusz is (pl.a KISS). A BVB esetében volt bőven mozgás a színpadon, rohangált az énekes, rohangált a három gitáros. Csak éppen azért rohangáltak, hogy ne legyenek egy helyben. Nekem az egész manírosnak tűnt. 

Miképpen nem tudtam lelkesedni a nyuzega énekes köldökig gombolt ingéért, meg ami alatta volt, azért sem. De ez legyen az orientációm és az egyéni ízlésem problémája. (Erről persze Szerelmetesfelségtársam jut az eszembe. Aki meg lehet, Andy Biersack-nak nem tetszene.)

Aztán nem értettem/tük azt sem, minek mászkált a dobemelvényhez a három gitáros és az énekes minden egyes szám után? Megálltak a dobogó előtt, háttal a közönségnek, kicsit mindig úgy is maradtak, aztán jöttek vissza játszani. Imádkoztak? Sátáni jeleket rajzoltak a mellükre? Kicsit az arcukra húzták az oxigénmaszkot? Akkor beszélték meg, mi a következő szám? Konstatálták, hány óra van, mennyit kell még játszani?

Aztán még furcsaság. A BVB egy óra muzsika után elköszönt és csá', ki is ment a színpadról. Én annyira nem bántam... De kicsi kapacitálás után, amit a színpadon égő fények hatására a közönség nem hagyott abba, visszajöttek. És játszottak még fél órát.
– Hm, s akkor ez mi a franc volt? 

 

656a96f3-df3c-4469-8db5-360c532bbff4.jpgAz Arénában elhagzott dalok listája.

Osibisa + Colosseum – Budapest, Erkel Színház, 2023. 10. 8.

Kinek a pap, az elmélyült muzsika és kinek a papné, a pezsgő ritmusok

veoy_960_360.jpeg

A cikk eredetileg a koncert.hu-n jelent meg szerkesztett változatban

E koncert ajánlásaként ezt írtam a koncert.hu-ra.

A két együttes párosítása látszólag popcsizma a fajsúlyos jazzrock asztalon, mert vajon hogyan vethető egybe a szinte diszkós Sunshine Day a Valentyne Suit-tel?

A felszínkarcolgatáson túl és a dallamos, slágeres Sunshine Day mögé is tekintve megállapíthatjuk, hogy annak ellenére, hogy eltérő stílusú és hangulatú muzsikát produká a két együttes, mindkettő igényes, összetett zenével állt és áll a mai napig a közönség elé. Tulajdonképpen a Sunshine Day egyfajta fiaskó az Osibisa életében. 

Az Erkel Színházban pedig az, hogy rock szóljon a falai között. Bár volt már rá példa, több ízben is. Nyár elején itt adott közös koncertet a Manfred Mann's Earth Band és Jon Anderson, a Yes egykori énekese. Az a koncert is A Nagy Generáció-sorozat része volt. (A Rockinfo oldalán remek beszámoló jelent meg róla Jozé billentyűzetéből, aki a félsikerről beszámolt.) De 2016-ban a Solaris zenéjével mutatták be ugyanitt a Marsbéli krónikák című táncszvitet. De 2001-ben it adott nagy sikerű életműkoncertet Presser Gábor. S ha már Presser, akkor mindenképpen meg kell említenem A próba című balettet, amelynek zenéjét Bach mellett szintén Presser írta. Szóval nem idegen az Erkeltől a könnyű műfaj. Amennyiben a fent említettek könnyűek. S amennyiben az Osibisa és a Colosseum könnyű. 

Szóval összerakták ezt a két zenekart egy koncertre.

Pár héttel a koncert előtt upgrade-delt plakátok jelentek meg a hirdetőoszlopokon. Minden maradt rajta a régiben, csak kaptak egy új információt a csökkentett helyárakról. Nem jó jel. Úgy fest, az afro-jazz-progresszív rock nem foglalkoztatja a budapestieket.

Vagy annyi világsztár volt már idén nálunk, és még annyi naprakész koncert lesz, hogy másodlagos frissességű sztárokra, hiába is aktívak manapság is, már nincsen fizetőképes kereslet. 

Végül olyan háromnegyed ház előtt kezdődött a koncert. Nem csüggesztő, de azért szomorú látvány volt. A színpadot nem takarta semmi. A nézőtérre lépve ott állt teljes puritánságában a közönség előtt. Semmi nem utalt arra, hogy a látvány terén bármi különlegesség várja a nagyérdeműt. S amit a színpadkép ígért, azt bizony meg is tartotta mindkét zenekar koncertje alatt. Még a világítás is több volt mint puritán.

img_20231008_193832.jpg

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta (MartAssist)

Mondjuk ez a 

colosseum_logo.jpg

előadása alatt pont semennyire sem érdekelt. Mindjárt mondom is, miért nem.

Nekem meglepetés volt, hogy ők kezdtek. Értem én, persze, itt nem volt előzenekar, meg főzenekar, ahogyan ezt az Eventim jegyvásárló oldala világossá is tette, de azért a sorrendiség mégis csak jelent valamit. Legalább egyfajta népszerűség megítélést. Amit, most picit előre futok, egyébként teljesen jól mértek fel a szervezők: az Osibisa produkcióján lelkesebb volt a közönség. Ami a muzsika könnyebb befogadhatósága miatt valamelyest érthető is. Vagyis a sorrendválasztás tulajdonképpen jogos volt. 

Szóval csak akkor tudatosodott bennem, hogy a Colosseum muzsikáját halljuk előbb, amikor a minimális csúszással a zenészek a színpadra léptek. Valahogy nem bántam, hogy így történik, őket jobb pihentebben hallgatni. Mert ugye a Colosseum jazzrock, progresszív rock.

S most kellene érdemit mondanom a koncertről. Nehéz lesz. Azért lesz nehéz, mert már a koncert alatt megfogalmazódott bennem: az egész olyan volt mint egy gyönyörű szeretkezés, bizsergető, vérrobbantó vággyal, többszöri csúcsponttal, folyvást újra és újra kezdve. Egy olyan együttlét, amelyben minden hang, minden mozdulat, minden érintés azt mondja: jó együtt, végtelenítsük a pillanatot, húzzuk a gyönyört, élvezzük és élvezzük egymás látványát, közelségét, társaságát ! S most képzeld el mindezt zenében, muzsikus, közönség viszonylatban! 

S azért nehéz erről a koncertről beszélnem, mert nagyon-nagyon kevés olyan előadást hallottam eddig, amelyet az első hangtól az utolsóig feszülten figyeltem. A közelmúltból a Mandrake Moon Garay téri és a Godfater múlt heti, Budapest Parkos előadása ilyen. De befutó még a Keep Floyding és a Nick Mason's Saucerful of Secrets is. 

Tegnap este ülve gyönyörimádkoztam, táncoltam, játszottam basszusgitáron, és/vagy ütöttem a dobot, szárnyaltam vagy zokogtam a szaxival.

Most is, amikor írom ezeket a sorokat, a Valentyne Suite koncertverziója sír a fülembe: éppen Mark Clarke szavak nélküli éneknél tartok, meg az utána való szaxi-szólónál. S bizony azon kaptam, hogy megálltam az írással, oda kellett figyelnem a muzsikára. Barátom, ez valami zseniális! Csak amit hallgatok, az éppen nem a tegnapi felállás muzsikálja. Keresek egy olyan verziót,amit a tegnapi ötös játszik. Na, jó, négyes, mert a frontember, Chris Farlowe nem szerepel ebben a kompozícióban. Na, találtam is egyet! Igaz, a hang nem annyira jó, de ez áll legközelebb ahhoz, ami tegnap is elhangzott. Légy tehát elnéző, és áldottá válsz! 

Amikor az öt muzsikus a színpadra lépett, Szerelmetesfleségtársam csudálkozva mondta: 
– Azt a jobb oldali gitárost ismerjük. De honnan ismerjük? 
– A Barba Negra-ban voltunk a koncertjén. Csak ott Uraiah Heep-et játszott. 
– Ah, tényleg! 
A neve már nem érdekelte, el tudta tenni a mmegfelelő polcra, hát elégedetté vált. A jobb oldali gitárost Mark Clarke-nak hívják, és basszusgitár volt a kezében. :-)

A második, amit észrevett, hogy:
– Figyeld már, a dobos öltöny-nyakkendőben van! Vajon alulról is? 
A koncert végén derült ki, hogy a fickó, Malcolm Mortimore nem kispályázott, valóban tetőtől-talpig öltöny borította. Nagyjából ez volt a legösszetettebb látványelem a koncerten. És elhiszed, hogy piszkosul nem is hiányzott több? 

Ők jöttek be a színpadra: Dave "Clem" Clempson (gitár), Mark Clarke (basszusgitár), Chris Farlowe (ének), Kim Nishikawara (szaxofon), Malcolm Mortimore (dob), Nick Steed (billentyűs hangszerek).

img_20231008_202551.jpg

Nem tudok senkit kiemelni a muzsikusok közül. Egyfelől mert az a kimagasló zenei tudás, amivel végigjátszották a szabott másfél órát, valami elképesztő volt. Másfelől: amihez nyúltak, színarannyá változott. 

Azért, hogy ne legyek elfogultsággal vádolható, valalmit csak szóvá teszek, hogy kihívjam magam ellen a sorsot: Farlowe már nem fiatal. Semmi baj nincsen a hangjával. De régebben betonbunkerek szétrobbantásra könyörögtek neki a licencéért, olyat énekelt. Mára elismerőn bólinthatuk, bizony még mindig cefet jó hangja van. De a betonbunkerekre már nem veszélyes. 

– Lehet, azért kezdtek ők előbb, mert vissza kell érniük a nyugdíjas otthon kapuzárására – rosszindulatóskodott indokolatlanul Szerelmetesfeleségtársam. A billentyűs és a szaxis még nem is olyan korú, bebebe!

Egyébként, mielőtt megorrolsz SzFT-re, sietve hozzáteszem, a zsigeri rosszmájúságának az égvilágon semmi köze ahhoz, hogyan ítélte meg a zenét, amit hallott. Ő is abba a sorba tette, ahová én. Pedig nem is teljesen egyforma a zenei ízésünk. Csak hasonlít. 

Az utolsó szám után a közönség felállt. Tapsolni. Visszatapsolni. Majd amikor a zenészek visszajöttek, elégedetten visszaült. A Colosseum nem állós zene. (Bár ülve meg sokszor nem tudtam magammal mit kezdeni, amikor elragadott egy dallam, vagy a ritmus. MIndenesetre nem az első koncert volt, ahol nem bántam, hogy ülünk, meg azt sem, hogy koncert után Füsti nevű kis Yarisunkba helyezhettük be a fenekünket.) 

Az utolsó hang után csak néztem magam elé, hogy vajon milyen belső késztetés, ihlet, tudás kell ahhoz, hogy valaki ilyen muzsikát komponáljon és játsszon? Minden megeröltetés nélkül, szemmel láthatón örömből. Szerelmetesfelségtársam fészkelődni kezdett, jelezve, hogy azért nyújtozna egyet, meg ideje megnézni a büfét is. 

A Colosseum koncertje után többet elhagyták a színházat. Nem csupán dohányzáshoz vették fel a kabátjukat. Ezt onnan tudtuk, hogy magunk viszont így cselekedtünk. Illletve két hónapja nem dohányzó kedvesem kikísért engem. Üdítő és tökmagos perec a kezünkben (udítő 900 HUF/db, 0,33-as, perec 1000 HUF, másfél tenyérnyi, viszont vastag tésztájú; kávét nem ittunk, 900 HUF/presszó, pedig a későbbiekre való tekintettel, lehet, kellett volna), és odakint konstatáltuk, hogy a színház bejáratából sugárirányba távozik a közönség egy része. 

Volt bennem empátia, bár még kíváncsi voltam a folytatásra. Annak a biztos tudásnak a birtokában, hogy bármit tesz az Osibisa, ezt überelni nem lehet. Csak nagyon más műfajt játszva lehet győzni, mert akkor a zenei minőség más megítélés alá esik. 

osibisa.jpg

Nem mondom, hogy az életemből hosszú éveket az Osibisa lemezeinek a felkutatásával és a megtaláltak lukasra hallgatásával töltöttem. Már csak azért sem, mert amikor eszembe jutott nosztalgiafaktorként, hogy tényleg, ők is léteztek, úgy tizenöt éve történt ez, s az már az internet korszaka volt,. S amikor az eszembe jutottak, hát az addigi életművet, ahogy volt, kompletten lehúztam egy fájlmegosztóról. S igazából akkoriban tudatosodott bennem, hogy az Osibisa nem egy angol-ghánai csikidam-formáció (bár kétségtelen, hogy Robiék legjobb pillanataiban van/volt valamelyes hasonlóság), hanem annál sokkal több, sokkal finomabb, izgalmasabb muzsika. 

Osibisailag teljesen elveszett a tizenöt évvel ezelőtti diszkográfia-lehúzás előtt sem voltam. Nekem nem volt tőlük muzsikám, de Pipi barátom lemezei között kettő is volt. Jó kis indiai kiadásban. A '74-es Osibirock és a '76-os Ojah Awake. Azokat a lemezeket sem hallgattuk sercegősre, de néhányszor azért forogtak a lemezjátszón, meg el is kértem őket, hogy csendes magányban is műélvezhessek. 

Az Osibisa-ról ezerszer leírták már, hogy tulajdonképpen a világzene előfutára voltak. Nekem leginkább talán Santana zenéjének a hangulatával passzítható. (Santana persze több mint testhosszal rájuk ver.) De nagyon bizonytalan ez a párhuzamom, nem biztos, hogy egy határozott kritika esetén is állva marad. 

img_20231008_221058.jpg

A Colosseum után voltak kétségeim az Osibisával kapcsolatban. Egyfelől, hogy mennyire fog a fotósomnak tetszeni. Másfelől, hogy mennyire fog nekem. Mert mit lehet még hallgatni katarzis után? S mennyire vagyok nem fáradt, hogy egy ilyen összetett másfél óra után még afrikai hangtömkeleget is befogadjak? 

Nem húzom az időt. Az Osibisa nagyon hangulatos, egyáltalán nem egysíkú, izgalmas ritmusú, tapsolható, énekelhető muzsika. Az Erkel közönsége vette is mint a cukrot: énekelt, tapsolt, amikor énekelni és tapsolni kellett. 

Tízen voltak a színpadon, két hölggyel, az egyik úgy néger-táncolt mint a csuda („Naponta csak tíz percet kellene ezt csinálnom, és nem beszélhetnél a zsíromról!” – mondta SzFT, és én máris vágyakozva gondoltam a zsírjára.), a másik viszont csinosabb és jobb hangú volt, de olyan darabos mozgású mint a prágai gólem. Vagy mint amilyen Tina Turner volt.

A zenekaron végigtekintve szemmel látható volt, hogy tekintettel az életkorokra itt bizony alig van esélye az eredeti tagokkal találkozni. Talán ha ketten... De egyébként ők sem. Aztán betámogattak egy ugyancsak rossz állapotban levő gitárost, aki a háttérben leültettek egy székre, ő gitározott, de különösebbn senki sem foglalkozott vele. Ő viszont annyira beleélte magát abba, amit csinált, hogy elfelejtette, mennyire rozoga, és felállt, úgy játszott tovább. Van feltámadás! 

A lényegről is szólnom kell. Nem volt rossz a koncert. A zenekar mindent megtett a hangulatért, sikerült is mind előállítania, mind mesterségesen fokoznia. Számunkra a probléma abban állt, hogy bár az egész szépen és jól szólt együtt, ha az egyes hangszereket nézem, bizony a fekete kollégák (illetve mit beszélek: az Osibisa mai tagjai közül, gondold el, a billentyűs, a kongás és a basszeros fehér ember! Ellen-BLM.).a fasorban sem voltak a Colosseum-hoz képest.  A viszonyítás miatt némileg kínos volt ha szólólehetőséghez jutottak. Nem azért mintha rossz lett volna a zene, amit produkáltak, egyáltalán nem volt az, csak éppen az előzőekhez képest bizony szegényes volt. Olyan kis semmilyen. SZFT azt mondta a muzsikára is, hogy számára túlságosan kiszámítható, bulimuzsika.

Az Osibasa ma tulajdonképpen úgy az Osibisa, hogy az is, meg nem is. Egyetlen eredeti tag sem játszik már az együttesben. Ha úgy akarom ez már csak tribute zenekar, amelyik az egykori anyaegyüttes dalait játssza. Ám ez nem lenne teljes mértékben igaz, ugyanis az Osibisa nem csupán nosztalgia-zenekar, hanem ha nem is nyakra-főre, de jelentet meg új anyagokat is, legutóbb 2019.ben, és ezeken az anyagokon a zenekar egykori lelke, Teddy Osei is aktívan közreműködik. Csak a koncerteken már nincsen ott. 

Mondom, igazából semmi baj nem volt azzal, amit láttunk és hallottunk. Tényleg. Akkor sem, ha ez az Osibisa nem az az Osibisa, amit magamnak feltennék. Nincsen vele baj. Csak nem az én muzsikám. Hepimjuzik, leegyszerűsítve a dolgokat. Ismétlem, rajtunk kívül, ahogyan a másfél héttel ezelőtti Presser-koncerten is, mindenki önfeledten tapsolt. 

Illetve... Nem tudom, mi lehetett az oka, de feltűnt, hogy többen felálltak és elhagyták a nézőteret. Simán lehet, hogy csak a megfelelő járatokat akarták elérni. A koncert elvileg 20 órakor kezdődött, és két teljes értékű, másfél órás etapból állt. Az tesók közt is három óra. Meg a szünet. Még akkor is, ha nagyon emberléptékű talán fél óra sem volt. De ez akkor sem kevés idő. Tűnődtünk azon is, van-e összefüggése a távozásoknak az életkorral? Mert hogy bár voltak nálunk fiatalabbak, de azért mi a fiatalok közé tartoztunk. Legalábbia SzFT. 

Több mint egy óra muzsika után SzFT türelmesen ásítozott, én pedig azon kaptam magamat, hogy sehol, semmilyen szinten nem érint meg, amit hallok, látok. Pedig az összes Osibisa-muzsikusnak kitárom a lelkemet, sem kritikus nem voltam, sem azt nem mondhatom, hogy nem vártam a koncertjüket. Ahogy mondtam, attól jobban féltem, hogy a Colosseum nem fog tetszeni. Azt nesze! S mert lett az ásítás, meg az érdektelenség, udvariasan felálltunk, és meghagytuk az Osibisa-t a mulatni vágyó és tudó közönségének. Mert mondom, rengetegen és szemmel láthatón élvezték. 

 

Colosseum 11/10
Osibisa: 6/10

Pressser Gábor – Még 1 KONCERT (még 1 Főpróba) – Papp László Aréna, 2023. 09. 29.

A „Még 1 KONCERT” és a „Még 1+1 KONCERT” előtti „Még 1 Főpróba” élménye

presser_gabor_meg_1_koncert_foproba_jegyek_3_sor_budapest_2023_194242358362293.jpg

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta (www.martassist.hu)

A cikk eredetileg a koncert.hu oldalán jelent, szerkesztett formában és sokkal kevesebb képpel

Presser meg gyerekkorom óta az egyik kedvenc zeneszerzőm, billentyűsöm, mitöbb, énekesem. Egy időben (s na, ez tényleg régen volt, vagy negyvenkét-negyvennégy éve) még az Ifjúsági Magazinból kivágott fotóját is hordtam a mellemen, a szívem felett. D aztán Balogh Vera néni (orosz-matematika), akit magunk között csak Ursulának hívtunk a Dr. Bubó asszisztensnőjével való hihetetlen hasonlósága miatt, megállított az iskola folyósóján és megkérdezte, mennyit fizet nekem ezért a Presser? Én meg elgondolkodtam. Azóta nem hirdetek senkit magamon. Vénségemre a jelvények hordása helyett blogot írok, és így hirdetem, akinek a munkáját kedvelem. S Presserét kedvelem. Az utóbbi években bizonyos fenntartásokkal. De ezt a koncertet nagyon-nagyon vártam. 

Mert Presser (kevés kivételtől eltekintve) amihez nyúl, az arannyá válik. Majdnem bárkinek írja is a dalokat. (Egyvalaki volt csak, akinek szerintem csapnivalóan unalmas lemezt írt, meg egy, akinek nem ütött, csak hallgatható volt a lemeze. Meg egy saját, amire az első négy toronymagasságból nézett lefelé.  A nagy számok törvénye alapján ilyen is kell. Minden más egyszerűen nagyszerű lett. S akkor itt lett ez a régen várt koncert... Koncertsorozat.

ELŐVÁRAKOZÁS

Egy dologban azért vitatkozom Pici bácsival. Ő nagyon szeret vendégeket meghívni a koncertjeire. Tény, hogy jobbára olyan vendégeket hív meg, akivel dolgozott együtt, akiknek dalokat írt. Vagyis egyfajta promóciónak is használja a koncertjeit, hogy bemutassa, utoljára kivel alkotott, milyen nagyot. S persze jobbára kedvelve is vannak, akiket meghív. 

Csakhogy Pici bácsi (ezt többet nem mondom, nem írom, mert a koncerten kiderült, nem szereti a Pici nevet; bácsival meg különösen rühelli) nem koncertezik sűrűn. Rohadtul nem gyakran lehet őt színpadon látni. Éppen ezért a magam részéről örvendek, ha látom és hallom őt. Ha őt látom és hallom a színpadon. Ha a meghívottjaira leszek kíváncsi, elmegyek (vagy nem) a koncertjükre. Még ha kedvelem is őket, egy Presser-koncerten Presserből megy az idő, amíg őket hallgatom, nézem. Amíg az történik, hogy nézem és hallgatom őket, kiesek a Presser-koncertből.

Szóval lehet, hogy Presser Gábor szereti a vendégeit promotálni, de én meg azt szerettem volna, hogy ezen a Még 1 Főpróbán ne tegyen ilyet! Majd meglátjuk! Ahogyan a vak is mondta. 

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY:

Nem jegyzeteltem a koncert alatt. Hiba volt. Ezért csak az emlékeimre hagyatkozhatok. Meg Szerelmetesfeleségtársaméra. De a kettő együtt sem ad ki egy jó memóriát.

Ezért lehetnek hibák az emlékeinkben, a sorrendekben, az elhangzott dalok címében, darabszámában. Bármilyen is volt a koncert, tagadhatatlan, hogy sok minden történt, így csoda, hogy egyáltalán ennyire emlékszünk. 

ELŐJELEK

Az Arénában már nem egyszer voltunk. Nem néztem meg pontosan hová is szól a jegyünk. Hát kiemelt állóhelyes jegy volt. Ülőhellyel, ahogyan az manapság nem egy rockkoncerten előfordul. Ezúttal bölcs előrelátás volt. 

Viszonylag korán érkeztünk, aminek a legviztosabb jele az volt, hogy senki nem ált a büfénél. Szerelmetesfelesgétrásam rámnézett, én bóintottam.
– Igyunk! 
A pult mögött rengeteg fiatal állt. Odaléptünk a legközelebbihez. Aki átküldött a pár lépéssel odébbi három leányhoz. Akik szemlátomást életükben első alkalommal voltak pult mögött. S akiktől megtudtuk, hogy csapolt sör nincsen. Csak dobozos van. Ugyannyiért: egyezerkétszázkilencven darabja. IPA? Az nincsen! Hát milyen van? Csak a sima? Mi a sima? Ja, ez... Jó, legyen! Kislányok repohárba töltik a dobozos sört ezerkétszázkilencvenért. Az egyik rutinos, a másik nem. Annyira nem, hogy a sör felhabzik, és ő rögvest, lehúzza a habot. A dobozos sör tartalmáról. Ne felejtsd, csapolt nincsen! 

Kértünk még egy pattogatott kukoricát is. A sör nem volt hideg. Kicsit volt hűvösebb a szobahőmérsékletnél. A pattogatott kukorica apró volt, jónéhány túlpattogottal, és nem akkor pattogtatták, nem volt ropogós. 

Aztán perceken belül kiderült, hogy az eddigi, heyi szokásokkal ellentétben csak a földszinten van lehetőség a dohányzásra, itt, a kiemelt állohelyes szinten, ahol a szobahőmérsekletű dobozos sört isszuk, annyiért, amennyiért, az aprószemű, állott kukoricát esszük, nem lehet kimenni elszívni egy cigit. Fel kell mászni a földszintre, nem kevés lépcsőn. 

A jegyünk a küzdőtér közepére állított színpad melletti egyik oldal negyedik sorába szólt. Úgy tíz méterre voltunk a mindenek közepére állított zongorától, ahol vélhetően Presser Gábor állni fog. 

S valahol ilyen lett a koncert is: nagyon jó helyen ültünk, ahonnan langyos sörrel és aprószemű kukoricával néztük, hallgattuk, amit nézhettünk és hallgathattunk. A látványra és a hangzásra semmi panaszunk nem lehetett. Na, jó, a hangzásra nem...

VISSZAFOGOTT ROCKVURSTLI

Gondolkodtam mi is a legjobb szó az előadás egészére. Mert ugye, kapásból azt mondanám, hogy a magyar rock egyik legnagyobbjának a koncertje az rockkoncert. Akkor is, ha idén hetvenöt éves. S persze rockdalok szóltak. Olyan kísérőzenészekkel, mint például Sipeki Zoltán, Borlai Gergő, Szebényi Dani (őket két napja láttuk egy egészen más koncerten) vagy az Amadindás Holló Aurél. 

Voltak sokkal többen is, de sajnos több zenésznevet nem jegyeztem meg...
Nagyon bocsánatot kérek minden említetlen érintettől! 

A színpad-dobogó viszonylag szűknek tűnt, ahhoz képest, hogy mennyi, de mennyi hangszert zsúfiztak össze rajta. Szerelmetesfelségtársam körbe is járta, és fotózott rendesen. Hangorgia ígérkezett. Legalábbis a hangszerek számából ítélve. Meg persze Presserből kiindulva. 

A koncert úgy kezdődött, hogy egy tarka ruhás, bazári tömkeleg vonult be a csarnokba, a középpontjában egy triciklit tekerő Presserrel. Miközben valami cirkuszos muzsika szólt, a Gyöngyhajú lány vezérdallamával.

A tömkelegben ott voltak a percek múlva a színpadon álló zenészek, s muzsikálva vonultak a megjelenésükben a Hair-t idéző zászlólobogtató, táncoló fiatalok között.

Aztán Presser és a tömkeleg fiatalok megálltak a színpad legtetején, körben, háttal a közönségnek, mintegy imakörben és megszólalt akapellául a Ha eljönnek az angyalok.

img_20230929_201707.jpg

Egy dalt követőn (egy szál zongorás, vértelenül megszólaló Fiú) a tömkeleg útra kelt a színpad körül, mentek, mentek, rohantak: Menni kéne. Vagy negyedórás verzióban, benne az Ezüst nyár, a Hírdetés, az Ígéret földje és a Zoránnak írt Alszol a vállamon motívumaival.  De a motívumokból nem lett dal, motívumok maradtak. Viszont a tömkeleg az Ezüst nyár alatt nyári tevékenységeket imitált, pantomimban: úszott, kerékpározott, futott, ilyesmiket művelt.

S így tovább: a tömkeleg rendszeresen meg-megjelent , énekelt, táncolt, mászkált a széksorok között, a Bummm! című, idén ötven éves, klasszikus albumról szóló etapban az akkori egykori LGT-tagjait mintázó bábucskákat mozgatott, mindenhol ott volt. Amikor éppen nem, akkor csupán Presser Gábor és az éppen aktuális vendége volt a színpadon. (Igen, voltak vendégek.) 

Rockcirkuszt nem írok. Azért nem, mert inkább csak bazári forgatag volt, ami a cirkuszra felhívja a figyelmet. Másfelől egy cirkuszos dal sem szólt (pedig az LGT-nek volt több is), harmadfelől meg, mert a rockcirkusz kifejezesét a KISS a budapesti koncertjével teljesen lefoglalta magának a kifejezéstáramban.

VENDÉGLISTA

Hát, amitől tartottam, bekövetkezett. Egyik oldalról sajnos, a másik oldalról nem sajnos. Erről lett szó.

Sena Dagadu (Csak a szerelem, Miért fáj a szív): az Irie Maffia énekesnője jó énekesnő. Ugyancsak jelen van a színpadon. Majdnem olyan jól énekelte el Katona Klári dalát, ahogyan az eredetileg szólt. S ez nem kis dolog.

img_20230929_210643.jpg

Falusi Mariann (Ez a válasz, Ha volna szíved, Várlak, Ne szeress engem): óriási óváció köszöntötte,amikor Presser a színpadra hívta. Révész számának a műsorba illesztése telitalálat volt, vidám, pattogós muzsika, jól énekelhető, énekeltető. A tömkeleg nyüzsgése itt még jól is mutatott. Kovács Kati daláról megoszlottak a véleményeink SzFT-vel: nekem tetszett, Mariann hangja pompásan illett hozzá, SzFT szerint túlcizellált lett a dolog. Abban viszont megegyeztünk, hogy Bill Ne szeress engem-je egy szál zongorával bizony nagyon nem adja vissza a dal eredetijének a dramaturgiáját. Ráadásul két napja, a godfater konertjén az együttes és különösen Szebényi Dani előadásában olyan elementáris volt a megszólalása, hogy azt visszadni nem lehet. Nem az énekkel volt a baj, minden hang a helyén volt benne, csak valahogy nem ütött. Mindössze szépen szólt. 

img_20230929_212605.jpg

Vitáris Iván (Ivan @ the Parazol) (Gyere, gyere ki a hegyoldalba, Ő még csak most tizennégy): 
Bevallom, nem tudtam mit kezdeni Iván jelenlétével. Nem tudtam hogyan Presserhez és LGT-hez kötni, semmilyen szempontból. A színpadi jelenétét nem jelenlétnek, mindössze szerepnek éreztem. S bár az egyik általa énekelt dal sem igényel különleges kvalitásokat, nem is volt velük baj, de nem is ütöttek. 

Rúzsa Magdi (Nekem nem szabad, Egyszer): Magdi az Magdi. Szép és gyönyörű hangja van. És természetes. Kedves. Nem is játszotta túl a vurstliban betöltött szerepét. A hangja és az előadásmódja levesz a lábamról. 

A vendégek tehát, Rózsa Magdi kivételével nem a saját-saját dalaikat énekelték. Legalábbis így tudom. Mármint amik úgy sajátok, hogy Presser kimondottan nekik írta, és nem valaki más után coverkednek vele. Hogy mennyire volt indokolt a jelenlétük... Nem tudom. Iváné számomra semmiképpen sem volt az. A három énekesnő háromképpen eltérő, gyönyörű hangja teljesen rendben volt. Alapvetően nem volt bajom a vendégekkel. A Ne szeress engem-et hagyuk. Lehet velem vitatkozni, persze, hogy lehet. Meg azzal is, hogy én csak Rúzsa Magdinak örültem, de tőle is az Egyszer-nek. Falusi Mariannt és Sena-t elfogadtam, Ivánt elviseltem. 

KONCERTKONCEPCIÓ

Mert olyan is volt, persze. Hogyne lett volna, kellett lennie, ha egyszer rendezője is volt az este látványának. Mégpedig Novák Péter volt az. Aki az utolsó előtti két számban fel is jött a színpadra a kórusba, bohóckodni. 

Szóval: koncepció... Próbáltam elkapni az összekötő szálat. Hogy vurstli, meg zene, hippik, cirkusz, meg hangulat. Az elején még csak-csak. A Menni kéne alatt elrendeztem magamban, hogy tekintettel a tömkelegre, egyfajta koncertszínházas heppeninget fogok kapni. S nem csupán az lesz, hogy néha nem is a zene, hanem a látvány lesz a lényeg (vö.: KISS), hanem talán a koncepció is kialakul a végére. Előre bocsátom: nekem nem tett ilyet, a színházasdi mindössze látványelem maradt. 

Na, most. Egy rockkoncerten vagyunk, amely vastagon színházelemekkel kezdődik, csilivili, tattarammm, pezsgő nyüzsgés, forgás, zászló, szalag, dob, trombita, fények, minden... A zene az elején még paszolt is valamelyest ehhez. Később már nem, vagy csak eseti volt a passzolás. A koncepció-fonalat a rengeteg zenekar nélküli nótánál veszítettem el. 

img_20230929_202117.jpg

S itt nehéz megfogalmaznom, milyen benyomásaim támadtak, s miből alaklult ki az összességük.

Mert az van, hogy a zene roppant kifinomultan, intelligensen szólt. Apró, pasztell színekkel, rengeteg, kicsi csengéssel-bongással, aprólékosan, cizelláltan. A Fiú, mondom, egy szál zongorával ment. Na, újra: egy szál zongorával. Nem volt rossz. Csak éppen a lényege veszett el. Ahogy az intelligens csengés-bongás a Menni kéné-t is annyira átértelmezte, hogy nekem ki is herélte. De próbáltam a koncepcióba szuszakolva menteni, amit hallok.

Azt, hogy igazi rockzenét fogok hallani, azt a Rozsdás szög hangzása verte ki végleg a fejemből. Dacára Borlai és Szebényi jelenlétének. Mert ha a Rozsdás szög úgy szól, hogy SzFT-nek egy idősek otthoni teadélután jutott az eszébe róla, akkor van baj. S ez esetben nem SzFT ítéletével. Félreértés ne legyen: minden hang a helyén volt a muzsikában. Csak élettelen volt. 

Úgy a koncert felénél kivonult a zenekar, s maradt Presser és jöttek a vendégei. Meg ott volt a zongora. Néha még be-betévedt a többi zenész is, de jobbára így ment tovább a muzsika. 

Volt egy pont, amikor SzFT a vállamra hajtotta a fejét, becsukta a szemét és szundikált Az Elfáradt dal közben elfáradt. Mert az már a sokadik zenekar nélküli, csendes dal volt. De bizony még az eredetileg nem csendes dalok is csendessé váltak ezen a koncerten, holott még csak nem is unplagged-előadáson voltunk. Mellesleg egyébként eredetileg az Elfáradt dal sem álmoskás, feldobja az alapritmus, meg a hangszerelés egésze. 

– Kedvesem milyen olyan dal volt, ami eredetiben zenekaros, gyors, és itt meg egy szál zongorával szólt? – kérdeztem SzFT ennek az értékelésnek az írása közben.
Nyitott szem, felrántott váll:
– Melyik? Az ÖSSZES!

Neki nem tetszett a koncert. 
– Mint egy Arany Alkony összejövetel, nem megy már a r
égi lendülettel, de mindenki szeret mindenkit, tudja a közös dalokat, amikre még emlékszik...

Egy napja azon gondolkodom, mit értettünk mi félre az elvárásainkban? 

Ha darabonként nézem, részleteiben hibátlan volt minden dal, majdnem egytől-egyig. Ám a sokadik zongora, énekhang, lassúdad muzsika némileg egyhangúvá tette az összhatást. Mert azért az, hogy a Neked írom a dalt vagy a Ringasd el magad legfőbb erénye a közönség megilletődött éneklése, énekeltetése legyen, hát hm...

Ahogyan a Valaki mondja meg sem az igazi kórus és zenekar nélkül: elvész belőle az üvöltő erő, hogy „tudni akarom, mondja már meg valaki!” Ahogy a Ne szeress engem! is halvánnyá válik ezek nélkül. Mármint kórus és zenekar nélkül. Mert a dal nem mélázás, tépelődés, ahogyan például az LGT Mozi című dala volt, amelyhez illett az egy szál zongora, de az is hogyan odatéve! Szinte fájdalmas volt, a Ne szeress engem esetében, a dal vége felé a dob pergésének, a zenekar belépésének és a kórusnak a hiánya. Amit egyébként a Falusi Mariann által felénekelt lemezverzióban egy jól odatett gospeles hatást vált ki, amitől erőteljesen teltté lesz a dal. (Itt újra megemlítem, hogy a godfater-verziójában ugyanúgy minden tökéletesen a helyén van, ahogyan az eredeti Bill-féle dalban.) 

AMIVEL NEM SZÁMOLTUNK

Most, szombat hajnalban, miközben írom az értékelést, meghallgattam és valamelyest néztem Presser 2001-es Dalok régről és nem régről címet kapott, Erkel Színházban adott koncertjét. Ahogy hallgattam a koncertet, összeállt valami. Hogy az elvárásainkkal is bajok voltak. Két okból. 

Presser rockzenész. Aki 1994 óta ad ki szólólemezeket. Eleddig, az Electromantic-ot is beleszámítva, ami instrumentális album volt, ötöt. Rockzene persze mind, bármit is jelentsen ez, de nem rock and roll. Csak van rajtuk elenyésző számban olyan dal, ami az. De alapvetőn ezek a lemezek csendes lemezek. Édes, bús, édesbús, kedves, szomorú dalokkal. S minél inkább az ötös sor végére érünk, annál inkább azzá lesznek. Ez egy. 

Presser 1978 óta a Vígszníház zenei vezetője. Nem semmi. Vagyis van kötődése, vonzalma a színházasdihoz, az előadásos zenékhez. Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy mese/mesés lemezeket is készített. Meg persze A padlás-t! Nem véletlen hát, hogy a szólókoncertjei is komplexen színház-jellegűbbek, mintha simán zenei előadásról lenne szó. 

Ez a két dolog határozta meg a pénteki koncertet is. Ezért volt színházias, ezért volt néha zavaróan harsány, s ezért volt, lett túl csendes. Legalábbis a mi ízlésünknek túltolttá lett mindkét irány.

Az előbbire, a zavaró harsányságra tuti példa a kettővel a vége előtti dal. A szövege nagyon játékos, Ott, a koncerten Varró Dánielre tippeltem, de tévedtem, Parti Nagy Lajos írta. A zene és a látvány viszont elképesztővé lett. Olyan kis Fásy mulatósan elképesztő. Leesett állal, tágra nyílt szemmel lestem és hallgattam, amit kaptunk. Sem a fülemnek, sem a szememnek nem tudtam hinni. „Komolyan Presser-koncerten vagyunk?”

A dal közben, a tömkeleg forgatagában előbb Rúzsa Magdit figyeltem: félmosollyal énekelt, de meg sem próbált úgy tenni, mintha élvezné. Szebényi Dani viszont kötelességszerűen, de ő úgy tett, mint aki nagyon ott van. Ez volt a szerepe. Legalábbis remélem! Borlai Gergőre nem láttam rá. Két szó jutott az eszembe, ahogy minden antipátia nélkül néztem őt, s felidéztem a két nappal ezelőtti godfater koncert-élményét, azt, amit a játékától és az énekétől kaptunk, és amely koncert az év koncertje lett a számunkra. A két szó, ami eszembe jut: kínos és méltatlan. 

Ezt nekem már Presser neve és személyisége sem adta el, pedig volt idő, amikor bármit megettem, amihez köze volt.

Az igazsághoz tartozik, hogy körülöttem mindenki tapsolt, pedig nem fizettek érte. Könnyen lehet, hogy velem van a baj. (Ma, vasárnap reggel, mert közben eltelt még egy nap, betettem a Hajógyári szigeten tartott LGT-fesztivál koncertjét, hogy kisimúljon a lelkem. Kisímult.) 

Amikor Szerelmetesfelségtársam átolvasta ezt az írásomat, kimondta a kulcsszót: KÉPZAVAR. Mármint bennünk. Az, hogy a koncert setlistjének a jó része Presser zenekarainak a dalából állt, elvárást támaszt. Amit Pressernek a színházi színházi munkáira, és billentyűs tudására, színpadi jelenlétére és a személyiségére való átírás felülír. És ezeknek a jól ismert daloknak az átírása, kimondom, elerőtlenítése okozza a zavart, az elvárás alulteljesítését. Ezért érezhettem, hogy minden a helyén van, minden nagyon szép, nagyon jó, de ott legbelül nem érint meg a végeredmény. Ahogy mondtam: a Neked írom a dalt egy szál zongorával nem élhet úgy, ahogy az LGT örömzenét csinált belőle. 

ÖSSZEFOGLALÁS A MINDEGÉSZRŐL

Nem voltam teljesen jelen Presser Gábor koncertjén, ami rajtam és a páromon kívül, úgy fest, mindenkinek tetszett. Úgy fest, azért nem, mert én a Presser nevű rockzenész koncertjére mentem. Holott Presser Gábornak csak az egyik arca az, hogy rockzenész. Hogy rockzenész volt. A másik arca, hogy színházi ember, s hogy a rocktól függetlenül is zeneszerző (vö.: a meselemezeit és a Parti Nagy Lajos verseire írt zenéket). 

Vagyis az estjével kapcsolatos prekoncepciónk jócskán rontott a kapott élményen. Viszont az is tény, hogy rengeteg olyan rockdal is volt a repertoárban, amelynek az átdolgozása szíve-joga a zeneszerzőnek, és ahogy utána néztem, meg is teszi jócskán. Kérdés nem az, hogy a közönség elviseli-, elfogadja-e az átdolgozásokat, hanem az, hogy a dalok elviselik-, elfogadják-e? Ebben már jócskán volt kétségem. Akkor is, amikor a közönség nagy része elfogadta. 

Ó, igen, egy szösszenet a közönség figyelméről. Presser egy bemutatásnál, sajnos már nem emlékszem kiénél elmondta a Nememlékszem Kijénél nevét, és megemlítette a becenevét is. Majd hozzátette: 
– Ezt a becenevet körülbelül annyira szereti, mint én a Picit. S még megéri, hogy őt is bácsinak fogják hívni. 
A hangsúly kétségtelenné tette, mennyire kedveli a becenevét. 

Végetért a koncert, elszállt a szélben az utolsó dal. A közönség még csöndben volt, mikor egy erőteljes hang ezt süvöltötte hatalmas szeretettel az utolsó dal utáni csöndbe: 
– PICIIIII BÁÁÁCSIIII!

img_20230929_214537.jpg

Egy az enyémmel teljesen ellentétes vélemény a koncertről:
Kövesdi Miklós Gábor: Gut, besser, Preser

godfater. – Budapest Park, 2023. 09. 27.

A százkarú magyar rockzenekar, avagy nagyon tömören: azt' a ...va mindenit neki!

364089479_304809768786427_5862719185290817292_n.jpg

A beszámoló eredetileg a koncert. hu-n jelent meg.

ALAPOK

Tátrai Tibor nyughatatlan. Idén hetvenegy éves, de nem bír magával.: tavaly új együttest alapított, ez a godfater. Így, kis g-vel. Pedig Tátrai mögött így is tetemes életmű áll. Gitározott ő már mindenhol is, ahol míves muzsikát lehetett művelni: Kárpátia (ez természetesen nem a mai Kárpátiát jelenti), Tűzkerék, Juventus, Syrius, Olympia, Generál, Török Ádám és a Mini, Új Skorpió, Hobo Blues Band, Magyar Atom, Boom Boom, Latin Duó, Tátrai Band, Tátrai Trend, És most a godfater. Amelyben nem ő az egyetlen, aki virtuóz a maga hangszerén. Mindnyájan azok.

Amely együttesben mindenki más kölyöknek számít mellette. Az együttes tagjairól a következőt olvasom a Rock Diszkont oldalán, a 0 címet viselő (a 0 az nulla) cédéjük alatt. 

Borlai Gergő lassan kijárhat a világsztár titulus, vagy félezer lemezen játszott már együtt neves hazai és külföldi muzsikusokkal.

Az énekes-billentyűs Szebényi Dani manapság korosztályának egyik legjobb hangja, vezéregyénisége, kétszáznál is több felvétel közreműködője, dalait pedig már 100 milliónál is többen hallgatták meg a különböző streaming felületeken.

Gotthard Mihály gitárosvirtuózban sokan Tibusz méltó partnerét látják, szakmai berkekben ismerik és elismerik, szintén megannyi formációban (többek között az Ocho Machoban) megfordult már.

Kéri Samu a Berklee Egyetem eddigi első és egyetlen magyar basszusgitárosa, a legfiatalabb a társaságban, a zenekari szinten ez az első komoly megmérettetése, játékával kiválóan illeszkedik az igen előkelő társaságba.

Közreműködik:
Lengyel Johanna – vokál
Zabos Regina – vokál

Aki árgus szemekkel figyeli az urakat, több magyar formáció berkein belül is találkozhatott velük. Ami a tájékozatlanok számára talán meglepő, számos jazz-lemezen is. Borlai Gergő együtteseit, együttműködéseit fel sem sorolom, annyian vannak. Szebényi Dani a Kowalsky meg a Vegá-ból érkezett. 

A 0 CÍMŰ LEMEZ

Valamint azt, hogy a lemezt élőben, javítások nélkül vették fel a parádi Freskó étteremben. Hoppá és hűha! Egyébként nem voltak gátlásosak, gyakorlatilag az egész anyagot rögzítették képen is, majd felnyomták a YouTube-ra. 

324749452_568943181748536_8943280965756460703_n.jpg

A magam részéről alapvetően semmi bajom a cover-dalokkal, de különösebben nem is keresem őket. Van, amelyik jól sikerül, van, amelyik nem annyira.

A második godfater. dal, amit meghallgattam az eredetiben Deák Bill Gyula által énekelt Ne szeress engem volt. Amely dalnak az újra játszása Bill után: Isten-kísértés. Az, hogy legalább akkorát üt ez a feldolgozás mint az eredeti, elsősorban és mindenekelőtt Szebényi Dani érdeme. Meg sem próbál úgy énekelni mint Bill, ez eleve lehetetlen vállalkozás lenne, ám ezáltal a maga képére és hasonlatosságára formálva a dalt erőlködés és izzadtság nélkül felnő hozzá. Amikor hallgattam a godfater.-t azt mondtam: ilyen nincsen. Aztán mégis volt. Innentől már teljesen meg voltam véve. Nem mintha Tátrai neve nem lett volna elég. De a helyzet az, hogy bár Tátrai játéka mindig lenyűgözött, a zenék, amikben játszott, nem mindig visszhangzottak a lelkem mélyén. Most de és azonnal. Függetlenül attól, hogy saját vagy feldolgozás-dalokat játszottak. Az első lemezen 4:3 győztek a feldolgozások.

A cédé 2023-ban Fonogram-díjat kapott. (Mondjuk ezt nem értem, mert hol van még az év vége? Lehet, hogy időszakokat vizsgálnak, és Fonogram szempontból az év nem januárral kezdődik...) 

A KONCERT 1.: Aron Andras & the Black Circle Orchestra

A koncert előtt egy nappal belehallgatgattam az előzenekarnak hívott formáció zenéibe. Két-három dalt teljes egészében meghallgattam, majd teszegettem odébb és odébb a videókat. Azon gondolkodtam teszegetés közben, vajon mi indokolta a meghívásukat a godfater. elé? Nem a zenei minőség, hanem a stílus tette fel velem a kérdést. Mert amit hallottam az az én ízlésemnek túlságosan countrys volt. Ami persze simán lehet jó, meg kedvelheti is, aki kedveli, de a magam részéről Mark Knopfler figyelésével is akkor álltam le, amikor a szólólemezei erőteljesen ebbe az irányba mozdultak el. Mert én viszont annyira nem kedvelem.

Jelen esetben nagyobb baj, hogy a Budapest Parkban fellépő két zenekar stílusa köszönőviszonyban sincs egymással, s azért, már csak az előzenekar védelmében is, valami sokkal godfater-kompatibilisebb muzsikát játszó társaságot kellett volna lelni. Ez volt a véleményem a YouTube-ot hallgatgatva. 

Az még megütötte a szememet, hogy Áron Andrásnak azt írta valaki, hogy az élete egyik legnagyobb áldása, hogy ismerheti őt mint embert és mint zenészt. Mármint a hozzászóló Andrást. 

img_20230927_191042.jpg

Fotók: Mohácsiné Palásti Márta (www.martassist.hu)

Aztán amikor színpadra léptek és eljátszottak néhány dalt, konstatáltam, hogy amit a YouTube-on hallgattam, az úgy volt igaz, ahogy hallgattam: a muzsika jól szól, egyben van, igen, countrys. Egyébként a közönségnek, aki nem mi voltunk, tetszett: dalról dalra nagy tapsot kaptak. Mi pedig (mi, azaz Szerelmetesfeleségtársam és én) ki tudtunk kérni két sört, meg még kettőt, szelfizgettünk, és közben beavattam őt a godfater. kivagyiságába. Mármint, hogy ki kicsoda az együttesben. 

Nem kritizálok ennyi tetszésnyilvánító embert, minden adott, hogy mi mentünk szembe az autópályán. Nekem továbbra sem illett egy cseppet sem össze a két zenekar. Hogy a countryt nem szeretem, nem az ő hibájuk. Tegnap kiderült, így tizenöt év után, hogy SzFT sem szereti. 

A KONCERT 2.: godfater.

Most van az, hogy nincsenek szavak. Illetve vannak, csak túl nagyok. Szerelmetesfeleségtársam fogalmazta meg a koncert háromnegyedénél: 

Voltunk idén egy csomó koncerten, de ez „A” koncert!

Ugyanis nem volt olyan dal a setlist-ben, amelyiket ne élveztünk volna. De komolyan: egytől-egyig rendben volt mindegyik.

„Rendben volt”... mennyire nem fedi le ez a szó, amit hallottunk! Dehogy, nem csupán rendben voltak ezek a dalok... Nekifutok újra! 

Az, hogy a godfater. repertoárjának több mint a fele feldolgozás, nem alibi az alkotóválságra. Mert a kezük alatt olyan új ruhát, köntöst kaptak a muzsikák, hogy csoda lett belőlük, s amelyik előtte is az volt, az még nagyobbá vált. 

Mondtam, hogy nagy szavak jönnek... 

De még előbbről kell kezdenem! A godfater. zenészei mindnyájan a hangszerük virtuózai. Rendben, hogy ezt eddig is tudtuk, csakhogy egészen más olvasni a dinoszauruszról olvasni, képeskönyvben nézegetni, mint amikor a sarkon befordulva ott áll előttünk. 

img_20230927_204544.jpg

*

S akkor ott a színpadon öt zenei nagyágyú, közöttük is a Godfater Tátrai Tibusz, alias magyar gitárkirály, és amikor muzsika lesz ötük jelenlétéből, akkor több minden nem történik meg. 

  • A zenekar nem Tátrai kísérőzenészeiből áll össze, hanem Tátraival együtt egy zenekart alkotnak. Egyenlő jogokkal, improvizációs lehetőséggel, színpadi jelenléttel. 
  • Ezt annyira vedd komolyan, hogy még a két nem csupán szép és csinos vokalista hölgynek is biztosítottak szólólehetőséget! A Ne szeress engem végén minden hangszer nélkül, a dal befejezéséül Dani szöveg nélküli énekbe kezdett. Amit átvett az egyik hölgy, majd ismét Dani, majd a másik hölgy, majd Dani, majd az egyik hölgy, etc. De így volt olyan, hogy az egész BP Parkot kizárólag egy-egy vokalista hangja töltötte be! 
  • Bármennyire világklasszis az összes zenész, egy pillanatig sem vált köldöknézős öncélúság a muzsikából. 

*

Aztán azt képzeld el, hogy egy eddig basszerból diplomázott egyedüli magyar basszeros, aki eddig együttes nélküli volt, nincsen rockzenei előélete, olyan szólót nyom le, hogy 

  1. Szemmel sem tudod követni a kezét.
  2. Közben is muzsika szól a keze alól.
  3. Olyan ovációt és tapsot kap a szóló végén, hogy az csuda!

img_20230927_204930.jpg

*

Meg azt is próbáld elképzelni, hogy a dobos, aki mondj egy nevet, azzal is játszott már, és három szólólemeze van (mondom: dobos!) és bír némi felesleggel, minden dalt dobszólónak tekint, mégsem ver szanaszéjjel egyet sem, és bakker, nem hiszed el: MOSOLYOGVA dobolta végig a koncertet! Ez komoly, Isten bizony! Most mondjam, hogy például az eljátszott két Skorpió számból, az Álljatok meg!-ből és a De jó lenne haver-ből uszkve trash metált csináltak, s Borlai úr azt is mosolyogva ütötte végéig? 

Azon tűnődtem, hogy ha nekem egy számot végig kellene vernem az ő energiájával, hát utána hordágyon vinnének ki, végkimerüléssel. Ha egyáltalán és nem koporsóban. 

img_20230927_204924.jpg

*

Igen, Dani. Az ének és a billentyű. Hol volt ez az ember az eddigi életemből? Jó, a Kowalsky meg-ben, de az én életemből hol volt? Mind billentyűileg, mind énekileg... 

S itt egy pillanatra stop! A tegnap este egyetlen kritikája, hogy Dani énekhangosítása nem volt az igazi. Halk volt és kivehetetlen. Ha nem ismertem volna dalszövegeket, hát innen lehetőségem sem volt megismerni őket. A felkonfok teljesen elvesztek, bármennyire is koncentráltunk. 

panorama.jpg

*

Mondjam el azt is, hogy például Tátraiban annyi alázat van/volt, hogy nem egy helyen teljes szólókat engedett át a fiatal gitárvirtuóznak? De nem ám csak szólócskákat, hanem komplett szólókat. Volt, amit ketten játszottak, és Tibusz volt a rövidebb. 

*

Az első számtól olyan vibráló energia jött a színpadról, hogy azt elmondani nem tudom. Paks 2-őt a godfater. színpadképessé tette. Vagy mi... Jöttek, láttak, győztek, felszántották, felsózták, felemelték, átölelték a közönséget. 

img_20230927_204625.jpg

Nekem koncertenként csak egy-két olyan pillanat szokott bekövetkezni, amikor az van, hogy csak a zene van. Amikor tetőtől-talpig átjár a muzsika, bennem, nekem szól minden hang, felemeltetem, összezúzatok, újjászületek, szó nincsen, csak egymásba kapcsolódó, fonódó hangok, hangszerek vannak. 

Nos tegnap a godfater. koncertjén, eskü, minden számnál jött ilyen pillanat! Már a harmadik esetben azt mondtam, több már nem jöhet. De rendre és sorra tévedtem. Mindegy volt, hogy általam ismert vagy ismeretlen dalról volt szó. 

*

Fent voltunk a VIP teraszon. Jó volt ülni. De azt hiszem, soha többet nem megyünk oda. Rockkoncerten voltunk és a mellettünk pult mellett állók üvöltő beszélgetése, röhögése, kurjantásai nagyon zavarók voltak. Fel nem foghattam, mi a fenének jöttek el a koncertre, s ha már, akkor miért a VIP-teraszra, s ha már oda, akkor a francért nem azt figyelik, mi zajlik a színpadon. S ha meg nem érdekli őket, hát akkor.... 

Hazafelé összekaptunk SzFT-vel. Az összekapás témájának semmi köze nem volt az este csodájához. Amit megszentségtelenítettünk. De előtte még áradoztunk egy jó nagyot arról, amit láttunk, hallottunk. 

img_20230927_204620.jpg

Minek kellenek ide mindenhonnan jött rockzenészek, amikor nekünk ilyenek vannak talonban?

Véget ért a koncert, de én ma hajnalban is azzal ébredtem: belül szólt tovább a muzsika. A munkába menet végig hallgattam először a teljes lemezt, aztán bestofoltam. Rajongok A Hold a földön című számért, de a szövegét csak nagyon töredékesen értem. Esetleg valakinek, írásban...? 

Nádas Barbara (Barbara and The Band) – Analog Music Cafe, 2023. 09. 24.

Vigyázó fületek Barbira vessétek! Moha bácsi nagyon szubjektív koncertbeszámolója

soar_premiere_flier_2.jpg

A koncertbeszámoló eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

NÁDAS BARBARA nem ismert név a magyar poppiacon. Annyira nem, hogy még lemeze sincsen, csak egy lemeznyi muzsikája. Ez az Analog Music Cafe--s koncertje volt az első önálló koncertje. Fellépése már volt sok, én két előadását láttam itt-ott. 

Nádas Barbara egy határozott énekesnő: nagyon tudatosan építi a pályáját. S az sem mellékes, hogy a dalait ő maga írja. Nagyon gyorsan mondom: van egy minden porcijában vérprofi videóklipje, kicsit alább látható is.

Talán a szervezésének, talán a kiterjedt baráti, ismerősi körének köszönhető, de ezen az első önálló koncertjén, megítélésem szerint legalább százötvenen voltunk. Ha ezt a számot Azariah közönségének a létszámához viszonyítom, jelenleg még törpeminoritás Barbi rajongótábora. Ha azt nézem, hogy az egykori Uriah Heep- és Colosseum-tag Mark Clarke koncertjén mennyien voltunk a Barba Negra-ban, nagyon szép ez a szám. Különösen, hogy Mark Clarke-nak ez nem az első koncertje volt. Az élet meg relatív, tudjuk nagyon jól. 

A koncert középpontjában a meghirdetettek szerint a SOAR című dal premierje állt. Aztán úgy mindösszesen, bruttó a zene került oda. Nádas Barbara hangjával. 

S elmondom Barbi koncertjéről a legnagyobb dicséretet: EREDETILEG ÉN  NEM AKARTAM RÓLA ÍRNI. Egyáltalán nem volt ilyen a szándékomban. Szerelmetesfeleségtársam végett mentem el az Analogba. Bár elismerem Barbi kreativitását, énekesnői és zeneszerzői kvalitásait, de a muzsikája nekem nem volt szívcsücsök: nem az én zeném.

A koncertje óta ebben már egyáltalán nem vagyok bizonyos. Érdemes néha kilépni a komfortzónából! 

img_7869.JPG

Tóth Eszter fotója

BARBI KÉT FÉL KONCERTJE

Eddig két Nádas Barbara előadást láttam. Az egyik egy, a Kobuciban tartott tehetségkutatón való fellépés volt. A másik pedig a belvárosi Lámpásban egy majdnem ad hoc-jellegű, az éneket tekintve élő, a zenére nézve teljesen playback előadás.

Ilyen-olyan okokból egyik sem fogott meg igazán. Leginkább azért, mert Barbi ezeken minden szempontból nagyon visszafogott volt. Túlságosan visszafogott. Mind színpadi mozgásában, mind a hangja bemutatásában. Az igazsághoz tartozik, hogy a Lámpásban voltak ígéretes felvillanások. 

Ezzel szemben Barbi tegnap, az Analog Miusic Cafe-ban tarolt.

S a siker ellenére, meg minden alábbiakkal ellentétben, a színpadon zajló eseményeket figyelve, hallgatva, az volt a benyomásom, hogy amit látok és halok, még mindig csak egy több mint ígéretes út kezdete. Pedig ugyancsak rendben volt a koncert. 

AZ EGYSZEMÉLYES ELŐZENEKAR

Mert még ilyen is volt. Egy személy, egy gitárral. Neve is van a személynek, Oláh Marcellnek hívják. Játszott Coldplayt, Bagosi Brothers, Green Dayt, Azariah-t. Többek között. Jól játszotta őket, de kétségtelen, hogy az egy szál gitáros felállású zenekar egy idő után picit egyhangúvá lesz. Bár az is kétségtelen, hogy a srác hangja és a választott dalok ugyancsak kitolták, hogy ez bekövetkezzen. Talán inkább a dalok elég hasonló tempója volt, ami egy ponton icipicit sok lett. De mondom, rendben volt minden, nagyon kíváncsi lennék, Marci mit produkál, amikor egy zenekar is mögötte van! 

jkb09221.jpg

A koncertfotókat Juscallmekajab készítette 

Oláh Marcit egy üzleti mentorprogramról ismerem. Szerintem ő is azért ment oda amiért én: hogy egy kicsit ráncba szedje a művészi énjét és képes legyen rendszerekben gondolkodni. Nem egyszerű az önmenedzselés, és ez a program valóban hozzátett ehhez. Aztán ettől a mentorprogramtól teljesen függetlenül, véletlenül hallottam zenélni a Kispipában. Amikor felmerült a kérdés, kit hívjak előzenekarnak egy szál gitárral, rögtön ő ugrott be. 

Mert Barbi azon felül, hogy énekesnő, üzletasszony is. 

A Groovy Studioban próbáltunk, ami szintén a szívem csücske. Itt találkozik a zenei és a kis üzletasszony énem. Szerintem Budapest egyik legigényesebb próbaterme, Csóka Anita kolléganőmmel ketten vezetjük. 

jkb00606.jpg
Nádas Barbara és Csóka Anita, az üzleti partner és énektanárnő

MEGGYŐZŐ ZENEI FÉLMETAMÓRFÓZIS

Barbi zenekara, így, hogy ők Barbi zenekara a tegnapi színpadon, szintén friss formáció. A felállás klasszikus: gitár, basszusgitár, billentyű, dob. A billentyűssel, ahogyan azt Barbi a színpadon elmondta, két hete találkoztak. 

Zenekar tagjai: Vikukel Dániel, zongora; Németh Balázs Attila, basszusgitár; Kovács Kristóf, dob és Süveg Mátyás, gitár. 

Ez volt az első élőzenekaros koncertem, ahol a saját dalaimat énekeltem. Mindegyik zenésszel máshogy ismerkedtem meg.

Balázst ismerem a legrégebben. Vele Bécsben ismerkedtem meg, amikor dob-órára jártam Ősze Gergelyhez. Balázs aztán megkért, hogy énekeljem el egy dalát a lemezbemutatóján. A dalt Lombos Marcival írta, aki erdetileg el is énekelte volna, de a bécsi koncerten nem tudott ott lenni. Akkor zenéltem először Balázzsal.  

Matyi, a gitáros pedig Balázs barátja. Ő úgy került a képbe, hogy ettől a koncerttől teljesen függetlenül meghívott engem egy bulira, ugorjak be az énekesük helyett. Elvállaltam. Akkoriban jött a nagy lehetőség, hogy mehetek Amerikába koncertezni. Mondtam Matyinak, mi a helyzet, hogy teljesen időhiányba keveredtem, mert szeretnék itthon is egy koncertet csinálni, amin már a kinti műsort játsszuk. Ő, hogy gyakorolni tudjam a setlistet, felajánlotta a fél műsoridejüket a saját bulijukon.

Szintén szerepet játszott a Dani megismerésében a dob-óra. Kristófot, a dobost egy másik zenekarból ismerem, ahova vokálozni hívtak. Aztán beiratkoztam hozzá tanulni, mert hiányzott a dobolás. [Ti.: Barbi dobol is.) Az egyik óra előtt a Danival diskuráltak a teraszon, én pedig odapofátlankodtam. Bár szerintem ezt annyira nem bánták. Azóta több dalt írtunk Danival, és felkértem a dalok élő zenekarra való hangszerelésére is. 

Ezek után érthető, hogy Barbi dalai egészen másképpen szóltak, mint ahogy a koncert előtt hallottam őket. Az eddigi benyomásom az volt róluk hogy jó-jó, minőségi, minőségi, de a fenti klip dalán kívül, úgy igazán csettinteni egyikre sem tudtam. Arra sem igazán, mindössze viszonyítva. Nem azért, mert rossz dalok, hanem azért, mert egyszerűen nem tartoznak az általam kedvelt műfajokba. 

 A dalok új fellépő ruhát kaptak, új hangszerelést, izgalmat, jazzes pluszt, ami miatt azon kaptam magamat, hogy az udvarias figyelmem alattomban, suttyomban odaadó élvezetté változott. Mainstrream popzene ide-oda. (Meglepő fordulat volt, hogy csak Overthink, a fentiklip dala nem hozta a maga formáját.)

jkb00499.jpg

A zenei stíluseltolódást mindenekelőtt a billentyűs és a basszeros játéka okozta. Barbi zenéjét az új köntös izgalmassá,odafigyelőssé tette. Hogy legyen hivatkozási alapom, kértem Barbitól egy setlistet. Nem adott. 

Ezt csak azért nem küldöm még el, mert gyakorlatilag a készülő lemezem összes dala, így nem szeretném lelőni a poént. Tizenkét dalt játszottunk, és ebből 2,5 feldolgozás volt. Azért mondom, hogy fél, mert az intro-t is ide sorolom, a többi pedig a saját dalom.

Főként a „SOAR” című dal az érdekes most, hiszen ennek volt a premiere. Ezt Aaron Kaminnal írtam, aki The Calling gitárosa és dalszerzője. Így tiszteletből felvettem műsorra a Wherever you will go című slágerüket is.

A saját dalaim esetében a szöveget és a melódiát én írom, a hangszerelést általában Smithmusix készíti, de egy pályázat keretében dolgoztam már Marc Ursellivel is. Akad olyan dal, ami élő hangszerelést kapott, illetve olyan is, ami baráti jammelésen született. Hosszasan sorolhatnám a zenészeket, dalszerzőket, akik hozzátettek valamit ehhez a produkcióhoz. Egytől egyig hálás vagyok nekik!

Így nem tudom elmondani, melyek voltak azok a dalok, ahol el kezdtem figyelni, melyek azok, ahol már nem figyeltem, pusztán élvezkedtem. Például afelett, amikor Barbi kiengedte a hangját. Ezt már nagyon szerettem volna hallani tőle. Így, ahogy most hallottam. Aztán az is tetszett, hogy bár alapvetően popzenét hallgattunk, mégis volt, ami rockosabban szólt, volt, ami kicsit karibis volt, volt amelyik simán csak jó poposan. 

S csuda jó volt látni, hogy Barbi a testével is meri élvezni a zenét, s belakja a színpad neki jutó terét. 

A koncert végén már táncolt a közönség egy része. Szerintem ez sokat mondó. Ahogyan az is, hogy visszatapsoltuk a színpadon állókat. Na, Barbin itt látszott első alkalommal zavar: 
– Nem készültünk ráadás dallal... Mondjátok meg ti, igen, bekiabálással, hogy melyik legyen az! 

S Nádas Barbarát élete első önálló koncertjén visszatapsolta őt a közönség.

 *

POST SCRIPTUM: Lapzárta után fedeztük fel Barbi új dalát a YouTube-on, ez a koncert címadó dala.

 

süti beállítások módosítása